5. évfolyam 2.
szám |
Nagy Kornél: A korai Bagratidák valláspolitikája: a 862-es sirakavani zsinat és a khalkedonizmus |
Hitvalló Szembat (Smbat Vkayaser) Bagratuni hadvezér fia
Asot Bagratuni[1]
herceg 856-ban történt Örményország (arabul Arminiya)
hadvezérré (Sparapet Hayoc’)[2]
való kinevezését követően, hozzáfogott a jövőbeni Bagratida királyság
alapjainak kiépítéséhez. Még az Abbaszida szolgálatban álló türk származású
hadvezér Bugha-al-Kabir[3]
852-es örmény, szewordi, és grúz
hadjárata idején, szabad kezet adott Asot hadvezérnek, hogy kiterjessze
befolyását, azokra a tartományokra is, amelyek akkortájt még a Bagratuni család
birtokain kívül estek. Maga Asot valószínűleg elkísérte a hadjáratban Bugha
hadvezért, akinek a feladata az Észak-Kaukázusban lévő felkelések lokalizálása
volt.[4]
Asot a hadvezéri, azaz örményül a szparapet
tisztséget apjától örökölte meg az Abbaszida kalifátus jóváhagyásával. A
hivatal a hercegi családban már évszázadok óta hagyományosan örökletes volt, s
így mint a hadvezér cím viselőjétől a kalifátus elvárta, hogy ha szükséges
elfojtsa az arab fennhatóság alatt álló tartományokban fellángoló sorozatos
lázadásokat. Példának okáért Asot 862-ben[5] a
grúz-örmény határ mentén élő „titokzatos” szewordi
nép elleni hadjárat előkészületeivel volt elfoglalva, és Sirakavan városában
tartózkodott, amikor az örmény egyház közreműködésével egyházi zsinatot hívott
össze. Már hivatali idejének viselésekor, Asotban megfogant egy a Bagratidák
fősége alatt megszervezendő egységes keresztény kaukázusi államalakulat
gondolata. Ehhez nagyban hozzájárulhatott a bagdadi kalifátus fogyatkozó ereje
is: Al-Mutavakkil kalifa uralkodásakor a központi hatalom gyengült, s így az
azerbajdzsáni emírek fellázadtak a bagdadi központi hatalom ellen. Ez a
történelmi fordulat a hadvezér számára lehetőséget kínált politikai ambícióinak
valóra váltásához. Ennek a politikai koncepcióinak talán egyik legfontosabb
előfeltétele volt, hogy konszolidálja a kaukázusi illetve a Kaukázuson túli
keresztény tartományokat, és egyházakat. Az egyházak esetében a konszolidáció
csak akkor jöhetett létre, ha a hadvezérnek sikerül-e a Kaukázusban a 6. század
eleje óta tartó orthodox-monofizita teológiai hitvitákat megoldani. Ez a
hadvezér számára is kiemelkedő fontossággal bírt, mivel a keresztény
felekezetek közötti béke elérésével, ki tudta eszközölni a szomszédos
keresztény nagyhatalom, a Bizánci Birodalom, támogatását, ellensúlyozva az
iszlám tenger nyomását. A középkori örmény
történetírók Asot Bagratuni korai politikai tevékenységét összefüggésbe hozzák
Konstantinápoly örmény származású pátriárkájával Phótiosszal (858-867, 877-886)
is.[6]
Jelenkorig csak a következő dokumentumok maradtak fenn: Phótiosz levele I.
Zakariás (Zak’aria Jagec’i)
katholikosznak (855-877), Phótiosz levele Asot hadvezérnek, valamint Asot
viszontválasza, amelyet vélhetően udvari tudós tanácsadója Szahak Mrut vardapet
(tudós pap) fogalmazott meg örmény nyelven. A dokumentumok közül kitűnik, egy
újabb forrás is, amelyet a konstantinápolyi pátriárka Zakariás katholikosznak
írott leveléhez csatoltak. Ez nem más mint a sirakavani zsinaton
Konstantinápolyt képviselő Vahan nikaiai érsek teológiai tárgyú értekezése (Vahanayi Nikiay Episkopos Bank’). Ez
utóbbihoz csatolt dokumentum három jól elkülönülő részt foglal magába: egy
rövidebb lélegzetvételű történeti Bevezetést,
Vahan érsek szónoklatát, s 15 cikkelyből álló Kiátkozási okiratot (Anathemizmust),
amelyet a hagyomány szerint Vahan érseknek tulajdonítanak. A történeti Bevezetés igen komoly egyháztörténeti
jelenőséggel bír. A forrás a következő információt közli: „Az örmény
időszámítás 311. esztendejében[7] [862-ben], Phótiosz Konstantinápoly
Pátriárkája Örményországba küldte Vahant, Nikaia érsekét, avégett hogy a hitnek
egyezsége ügyében tárgyaljon. Ekkor Zakariás az örmények katholikosza Sirakavan
városában számos püspökkel, s nemes lelkű egyházi tudós emberrel zsinatot
tartott, Asot Bagratuni jelenlétében. Ez a nagyhatalmú úr, hadvezérként, parancsa
szerint egybehívott nemesi seregével Sirakavanban tartózkodott, mivel
hadjáratra készülődött az északi tartományokba lévő zendülések elfojtására.
Ugyanakkor (a zsinaton) jelen volt a híres bölcselő és diakónus szír Nana
is...”[8] Jóllehet Phótiosz Zakariáshoz intézett levélének hitelességét még a múlt
században Garitte megkérdőjelezte.[9]
Továbbá a szakma művelői előtt a fent említett 15 cikkelyből álló Kiátkozási okiratot nem is tartották
komoly becsben. A történeti Bevezetésben már
előfordult Phótiosz levélről megemlékezik a 13. századi örmény történetíró
Vardan Arevelc’i is, aki a következő információt szolgáltatja: „Az örmény
időszámítás 318.-ik évében[10] [azaz Kr. u.
869-ben] Phótiosz
Konstantinápoly Pátriárkája elküldte Yohant Nikaia metropolitáját Asot
Bagratunihoz és Zakariáshoz (katholikoszhoz) íntézett levéllel, amelyben
megkérdezte, hogy miért hívták össze a Nagy Negyedik (Khalkedóni) Zsinatot. A
(nemzeti) zsinatot Sirakavanban tartották, ahol jelen volt a szír Nana
diakónus...” A sirakavani zsinat történeti kutatását illetően, a jelenkor
kutatójának a következő komoly kérdésekkel kell szembenéznie. Először is
Vahannak, Nikaia érsekének, tulajdonított történeti Bevezetése hiteles-e, vagy sem? Másodszor
valóban igaz-e, hogy Sirakavanban tartották a zsinatot 862-ben? Harmadszor
a már említett 15 cikkelyből álló Kiátkozási
okiratra (Anathemizmusra) vagy
röviden a 15 Cikkelyre[11]
lehet-e úgy tekinteni, mint a zsinat végleges tanítására? A Bevezetés számunkra nem mond ellent
azokkal a történelmi és időrendi adatokkal, amelyek a korabeli, s a kései
történeti forrásokban előfordulnak. Phótiosz 862-ben még Konstantinápoly
pátriárkája, az örmény egyházat pedig Zakariás katholikosz irányította, és Asot
Bagratuni herceg volt a hadvezéri cím viselője. Asotot az ekkor leáldozófélben
lévő Abbaszida kalifátus 862 után ismerte el őt mint az örmény Fejedelmek Fejedelmét (arabul Batrik al-Batarik), s ez Asot számára
nem jelenthetett mást, mint hogy az egész, formálisan még az arab kézen lévő
örmény (vagy kaukázusi) tartomány, azaz Arminiya
(Örményország) tényleges urává vált. Ráadásul az arab kézen lévő Örményország,
nemcsak a történeti Örményország keleti és északi tartományait jelentette,
hanem magába foglalta a grúz tartományokat, valamint a kaukázusi Albániát (Ałuank’) is. Továbbá a 9. század folyamán
Sirakavan volt az arab Arminiya tartomány
központi székhelye. Sőt a 855-ben Sirakavanban megtartott nemzeti zsinaton
választják meg Zakariást az örmény egyház élére.[12]
Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a Bevezetésben semmiféle említés sem található Phótiosz Zakariáshoz
intézett leveléről. A Bevezetésben megadott
nikaiai érsek neve az örmény Vahan személynévként van megadva, míg Vardan
Arevelci Vardapet munkájában a Yohan név fordul elő. Mindenesetre helyes
formaként a Vardannál előforduló nevet kellene elfogadnunk, ugyanis nem nagyon
tűnik nyilvánvalónak, hogy egy bizánci érsek örmény személynevet viselt volna.
A közép-örmény vagy késő klasszikus-örmény leirat könnyen olvasható a Yohan
tárgyesetben lévő formájában Vahanként is, különösen, ha a szöveget kisbetűs
örmény írással, azaz bolorgirrel jegyezték
le. Egy bizonyos Yohan vagy Ioannész nikaiai érsek úgy is ismert, mint a
Zakariás katholikoszhoz írott vitairat szerzője. A vitairat „A Mi Urunk Krisztus születéséről és
körülmetéléséről” címmel íródott, s bizánci görög szövegét Migne adta ki a
19. század közepén.[13] A
szöveg klasszikus örmény fordítását még 1203-ban a kilikiai örmény állam
idején, Szisz városában készítették.[14] Nem
kizárt, hogy a szöveg tartalma nem lehetett ismeretlen a 12. század második
felében élt híres tudós és hitvitázó örmény egyházfő IV. Nerszész (Nerses "Šnorhali" Klayec’i)
katholikosz (1166-1173) számára sem.[15] A
szír Nana személyéről szóló értesülések hitelességéről is számos ellenevetés
fogalmazódott meg, ugyanis Akinjan kilétét tekintve, 9. század eleji szír
egyházi tanítóként gondolta.[16] Meg
kell továbbá jegyezni, hogy a 11. század közepén élt örmény teológus Grigor
Magisztrosz, hivatkozván egy ismeretlen szír jakobita pátriárkának írott
levélre, megemlékezik egy magas rangú szír papról, aki részt vett az örmény és
szír-jakobita egyház közötti uniós zsinaton, amikor is Örményországban már I.
Zakariás (855-877) volt az egyházfő.[17] Ez a
hivatkozás tulajdonképpen híven tükrözi, hogy Zakariás egyházfősége idején
teológiai kérdésekben a két egyház között komoly dialógus folyt. Így az
ilyesfajta párbeszédek középpontjába került a nagy egyetemes zsinatok tanítása,
mivel az örmények és a jakobita szírek már a korábbi időszakokban is főleg a
monofizitizmus kapcsán krisztológiai kérdésekben hasonló véleményeket
fogalmaztak meg, s nézeteiket tovább küldték Konstantinápolyba. Ilyen tipikus
eset történt a 728-ban Manazkertben (Manzikert) lezajlott zsinaton, amikor is
két egyház unióra lépett egymással, tovább Krisztus testének megítélése kapcsán
közösséget vállaltak egymással szemben Konstantinápollyal.[18]
Rendelkezésünkre álló források alapján, a Sirakavanról és a Phótiosz
pátriárkának a zsinathoz fűződő kapcsolatáról vonatkozóan csak annyi tudomásunk
van, hogy a zsinat Zakariás katholikosz hivatali idejének legkiemelkedőbb
eseménye volt. Nana diakónus zsinaton való részvétele azonban nem mond ellent a szír
papról való értesüléseinkkel. Még fiatal tudósként 812-ben teológiai hitvitát
nyert a khalkedónita, és ugyancsak szír Theodorosz Abukara, Harran püspökének
ellenében.[19]
E vita, amely monofizita győzelmet hozott, Örményországban Asot Msaker Bagratuni
hadvezér udvarában zajlott le. A szintén szír egyházi író, a Tel-Mahréből való
Düonisziosz, szerint Nana nagy tiszteletnek örvendett a Bagratidák körében, s
így a hadvezér megkérte, hogy maradjon Örményországban. 812-ben Nana még nagyon
fiatal lehetett, mivel a történet szerint az előbb említett szír khalkedónita
Theodorosz zsenge kora miatt nem volt hajlandó vele teológiai vitába bocsátkozni.[20]
Ha Nana abban az időben (azaz 812-ben) húszas évei közepén járhatott, akkor
minden bizonnyal agg tudós papként részt vehetett a 862-ben lezajlott
sirakavani zsinaton. Egy szír monofizita teológus zsinaton való részvétele
mindenképp kiemelt fontosságú volt: Örményországban a 9. század közepén nem
volt szakképzett teológus, mert 740 után az arab kalifák az örmény egyház
nemzeti és függetlenségi törekvései miatt szigorúan megtiltották a tudós papok
képzését. Örményországba a teológusok többsége szír, grúz és bizánci területről
érkezett. Ez a momentum azért is érdekes, mert a grúz és bizánci területről
érkezett örmény teológusok jelentős hányada khalkedónita volt, szemben a
monofizita gregoriánus egyházzal. E korszakból csak egy tudós papról van biztos
értesülésünk, ez pedig a korábban említett Szahak Mrut vardapet, aki az
örmények, és grúzok által vegyesen lakott, s túlnyomórészt khalkedónita Tao
vagy Tajk tartományból érkezett.[21] A szintén már említett nikaiai főpapról a kútfők úgy emlékeznek meg, mint
aki a zsinaton hosszú és tartalmas, de kissé unalmas bevezető beszédet tartott
az egyházi unióról, illetve a khalkedóni zsinat hasznosságáról. E beszédet
követhette a 15 Cikkelyből álló
anathemizmusa, amelyet a forrásokban közvetlenül a bevezető beszéd
jegyzőkönyvéhez csatoltak. Az úgy nevezett örmény uniós történészek, többek
között a velencei mechitarista szerzetes, és történész M. Csamcsjanc, úgy gondolták,
hogy ez a 15 Cikkely lehetett a
sirakavani zsinat tanítása.[22] Szemben
olyan örmény egyháztörténész szaktekintélyek, mint például S. Kogjan vagy M.
Ormanjan vonakodtak elfogadni a 15
Cikkely történelmi hitelességét, mivel véleményük szerint a 15 Cikkelyt mint a zsinat tanítását soha
sem jegyezték be az Örmény Egyház Kánongyűjteményébe
(örményül Kanonagirk’ Hayoc’),
továbbá a középkori örmény történetírók munkáiban erről nincs semmilyen
használható hivatkozás.[23]
Ugyanakkor fenntartják azt a nézetet, hogy a cikkelyek nem lehetnek mások, mint
a bizánci főpap által írott kreációk. Az örmény uniós történészek úgy látják,
hogy ezek a cikkelyek az örmény egyháznak a khalkedónizmus felé tett pozitív
rendelkezései. A monofizita történetírók, azonban fenntartják ama nézetüket,
hogy az örmény gregoriánus egyház a sirakavani zsinaton elutasította
Khalkedónt. Az örmény egyháztörténész Ormanjan érsek, úgy értelmezi Asot
Bagratuni hadvezér Phótioszhoz írott erős monofizita álláspontot védelmező
levelét, mint egy olyan dokumentumot, amely valósan tükrözi a sirakavani zsinat
Khalkedón-ellenes magatartását.[24] Nagyon nehéz megállapítani, hogy vajon a 15 Cikkely örmény nyelvű szövegezése és stílusa megegyezik-e az
eredeti görög szöveggel. Egyrészt a klasszikus örmény erdzsanik (örményül: boldog, áldott) jelzőt a görög Theotokosszal, azaz a Istenszülő
fogalmával azonosítja, holott ez
inkább a görög makariosz jelző
fordításának felelne meg: itt azonnal szembetűnik, hogy ez a fogalmi párosítás
teljesen idegen volt a korabeli örmény szóhasználatban. Másrészt, az olyan
ritkán használt kifejezések, mint például a 10. cikkelyben látható következő
mondat: „...amelyben, a mennyei dolgok
közé sorolják”, megtalálhatóak Zakariás katholikosznak tulajdonított
homiliáiban is. Az anathémizmus és Zakariás írásai közötti stilisztikai
összehasonlítás eredményesnek bizonyulhat. A 15. cikkelyből
kettő, név szerint 13. és a 14. kulcsfontossággal bírhat a sirakavani zsinat
tanításainak megállapításához. A két cikkely örményből való magyar fordítása a
következő: 13. „Ha valaki úgy gondolja, hogy a khalkedóni zsinattal valamint az
azt követő zsinatokkal szembeszegül, valamint ellenségesen viseltetik az
apostolok, és a próféták által lefektetett tanítások, és Három Szent Zsinat
tanításai iránt, és nem átkozza az ezekkel való szembenállást az emberi
gyarlóság szerinti megértés szeretete és vágya okán, legyen kiátkozva.” 14. „Ha valaki úgy gondolja, hogy a khalkedóni zsinatot és azt követő
zsinatokat, név szerint az Ötödiket, a Hatodikat, és Hetediket, hasonló
szellemben hozzátéve az apostolok és a proféták által lefektetett tanításokat,
valamint a Három Szent Zsinat rendelkezéseit egyetértve az alávaló Nesztoriosz
nézetével, - egy olyan személyével, aki önmagát átkozta ki, mert írva vagyon:
‘Ha valaki kiátkoz valakit, aki nem érdemel kiátkozást, az kiátkozást
szenvedjen’ -, ki kiátkozni vagy tagadni merészeli, legyen kiátkozva.” E két cikkely olyan rendelkezést
tükröz, amely modus vivendit találhat
a kaukázusi kereszténység monofizita és khalkedónita elemei között. Ez pedig
egybecsengett Asot Bagratuni hadvezér politikai elképzeléseivel: a Bagratuni
család vezetésével egyesíteni a keresztény Kaukázust. Így a hadvezér számára
mindenképp szükséges lépés volt 862-ben összehívni az örmény egyház zsinatát,
továbbá előirányozni a különböző keresztény felekezetek közötti békés egymás
mellett élést. A kaukázusi egyházak közötti teológiai viták lezárulása minden
valószínűség szerint Asot Bagratuni számára fontos lépés volt, mivel a hadvezér
mindinkább önmagát úgy próbálta feltüntetni a hanyatlófélben lévő Abbaszida
kalifátus képviselői előtt, mint aki képes a Kaukázust a kalifátus égisze alatt
politikailag kézben tartani. Sőt a kalifátus a hadvezért az örmény tartomány,
azaz Arminiya, uralkodó fejedelmének
tekintette. Ezt a címet minden bizonnyal a hadvezérnek nem sokkal a sirakavani
zsinat után adományozták, mivel Asot Bagratunit, mint látni fogjuk, még
hadvezérként említik meg a zsinat vitatott Bevezetésében. Egy bizánci érsek
részvétele az örmény egyház zsinatán egyáltalán nem tekinthető kuriózumnak:
Yohan vagy Ioannész érsek valójában Phótiosz levelének átadója lehetett.
Mindazon kétség ellenére, amely felmerülhet Phótosz Zakariáshoz intézett
levelével kapcsolatban, egy másik dokumentum is létezik, mégpedig Phótiosz Asot
Bagratunihoz írott levele, valamint annak Szahak Mrut vardapet által
megfogalmazott viszontválasza.[25] A
két forrás mindenképp hitelesnek tűnik. A két levél létezését alátámasztja
Sztepanosz Asoghik Taroneci a 10-11. század fordulóján írott krónikája is.[26]
Ez utóbbi dokumentumok, valamint Phótiosz két görög nyelvű levele[27]
rámutatnak, arra hogy a 9. században az örménység és konstantinápolyi udvar
között intenzív politikai párbeszéd, és vita folyt.[28]
Ily módon Yohan (Ioannész) érsek valójában Phótiosz követe lehetett Asot
Bagratuni udvarában. Ezzel kapcsolatban
felmerülhet az a kérdés, hogy a zsinaton jelenlévő bizánci érsek hogyan tolerálhatta
az ominózus anathemizmus 13. cikkelyét? Fontos megemlíteni, hogy
eltérően az örmény gregoriánus egyház 6., 7. valamint 12. századi zsinataitól,
Sirakavanban a zsinatnak kimondottan nem az volt a célja, hogy az örmény egyház
unióra lépjen Konstantinápollyal, már csak azért is mert az Eufrátesz menti
határsávban állomásozó görög csapatok nem voltak még olyan erősek, hogy
kifejezésre jutassák a császári udvar és a birodalmi egyház politikai és
teológiai óhaját az örményeknek a birodalomba való beintegrálására. 13. és 14.
cikkelyek pusztán egy a kaukázusi khalkedóniták és monofiziták közötti
egyetértést sugallnak. A zsinattal
kapcsolatban egy másik kérdés is megfogalmazódott, hogy ha cikkelyeket a zsinat
tanításainak tekintjük, akkor miért van a zsinatról olyan nagy csönd a
Bagratida kor és később korszakok (a 13. századig bezárólag) történeti
munkáiban. Az olyan nagy fontossággal bíró kortárs örmény történetírók, mint
Thovma Arcruni vagy V. János katholikosz, a zsinatról semmit sem hagyományoztak
az utókorra. Sőt más kortárs vagy későbbi korok örmény történeti munkáiban sem
lelünk hivatkozásokat a zsinatra vonatkozóan. Még a 13. századi történetíró és
teológus, Kirakosz Gandzakec’i munkájában sem találunk hivatkozásokat, holott e
történeti munka középpontjában a középkori örmény egyháztörténete áll. Az
örmény történetíróknak a zsinatról való hallgatása azonban nem szolgáltat
történeti információkat a Bevezetés
dokumentumai számára. A Bevezetésben előforduló
kronológiai valamint a történeti értesülések nem mondanak ellent a többi
kortárs forrásokban leírtakkal. A zsinat összehívása valamint a kánonok
összeállítása semmitmondónak tűnhetett az örmény Bagratidák hatalmának
szétesésével, illetve a grúz Bagratidák hatalomra jutásával. Ezzel a történelmi
hamisítással kapcsolatban a legideálisabb idő inkább az északkeleti
örményországi Zakarida hercegi család idején kínálkozott alkalom, a 12-13.
század fordulóján, amikor is még uralmuk idején a khalkedónita és monofizita
keresztény közösségek viszonylagos békében éltek egymással. Azonban meg kell
jegyeznünk, hogy 13. cikkely alapján ítélték el A Ivané Atabeg herceg,
(Zakarida família egyik tagjának) cselekedetét, mivel maga hivatalosan is
elfogadta a khalkedóni zsinat tanítását.[29] 862-ben a
sirakavani zsinat megtartásával Asot Bagratuni hadvezér meg tudta szilárdítani
hatalmát, amely egy egységes kaukázusi keresztény népességre épült. A 13. és a
14. cikkelyek tartalma tulajdonképpen e szándék alappilléreként tűnik. A későbbi
események, különösen a Bagratidák örményországi bukása után (1045) a zsinat
küldetése, és mondanivalója idejét múlttá vált. Meglehet, hogy az örmény egyház
hierarchiája kelletlenül a zsinat által kénytelen volt alávetni magát Asot
Bagratuni politikai akaratának. A khalkedóni zsinattal való általános
szembenállás úgy tűnik közvetlenül visszatükrözött egy olyan történelmi
eseményt, amely nagy valószínűsséggel Asot Bagratuni uralkodásának kései
szakaszában, vagy közvetlenül halála után történt (890). Mastoc, aki a
monofiziták és khalkedóniták közötti kiegyezés híve, továbbá Szevan
kolostorának apátja volt, azt hirdetette, hogy nincs semmilyen vallási és
teológiai különbség az örmények (monofiziták) és khalkedóniták között.[30]
Maga Mastoc Eghivardeci (Maštoc’ Ełiwardec’i)
apát nem csupán egy kis kolostor jelentéktelen vezetője volt, hanem annak a
Szevannak az apátja, amelyben a 9. századi Örményországban a legfontosabb
teológiai iskolával rendelkezett. Tanításait II. György (Geworg Garnec’i) (878-898) katholikosz elvetette, s az apátot az
örmény egyházból kiátkozta.[31] Ez
az esemény valószínűleg nem sokkal Asot Bagratuni halála után történt meg,
amikor is II. György katholikosz Asot Bagratuni végakarata folytán a Bagratida
Örményország régensi tisztségét töltötte be. Sirakavan példája nélkül, egy
Mastoc kaliberű egyházi férfiú nem tehetett volna meg egy ilyen jellegű
kijelentést.[32]
Úgy tűnik, hogy Asot Bagratuni halála után az örmény egyház keményvonalas
monofizitái, amelynek a vezetője a radikálisan Khalkedón-ellenes II. György
volt, elhatározta, hogy véget vett Mastoc tanításainak. Későbbiekben a főapát
elnyerte az egyház bocsánatát, majd miután nyilvánosan bűnbánatot tartott,
visszahelyezték eredeti hivatalába. Sőt 898-ban örmény egyházfővé választották,
azonban katholikoszként nyíltan sohasem mutatott hajlandóságot a
khalkedónitákkal való egyházi unióra.[33] Rendelkezésünkre
áll egy a 10. század elejéről fennmaradt dokumentum, amely rámutat a kaukázusi
monofiziták és khalkedóniták közötti békés egymás mellett élésre. Konstantinápoly
pátriárkájának, I. (Szent) Nikosz Müsztikosznak (901-907, 912-925) 914 körül
datált, V. János (Yovhannes "Patmaban" Drasxanakertac’i) katholikoszhoz (899-928)[34]
írott levelében, a bizánci egyházfő úgy hivatkozik, az örményekre, a grúzokra,
és kaukázusi albánokra, mint „az örmény egyházfő gyülekezetére”.[35]
A konstantinápolyi pátriárka ilyesfajta hivatkozása minden bizonnyal feltételezhet
egy a kaukázusi keresztények között egységet, továbbá rámutathat a fent
említett 13. és 14. cikkelyek hitelességére. Még a Kaukázus
felosztása után, a korábbi egyezség határozatától való tartózkodás különösen
fontos lehetett a 10. századi Bagratida királyok számára, abból a célból
kifolyólag, hogy fenntartsák politikai szövetségüket Konstantinápollyal,
valamint megőrizzék a bizánci császároktól kapott Arkhon tón arkhontón[36]
címet. Annak ellenére, hogy Örményországban erős Khalkedón-ellenes csoport
létezett, az egyház nem próbált nyíltan szembeszegülni a királyi udvar toleráns
egyház politikájával. Azonban ilyen a csoportosulás jelenléte gátat tudott
szabni Mastoc katholikosz unokaöccse, és utóda a történetíró V. János
katholikosz tevékenységének is: az egyházfő Konstantinápolyból való
hazatértében, megemlékezik: komolyan aggódott, hogy hittestvérei a
khalkedónitákkal való unióval fogják megvádolni.[37]
Számunkra úgy tűnik, azért, hogy ne gerjesszen ellentétet az örmény egyházon
belül, V. János szándékosan kitért a sirakavani zsinat kérdése, valamint a
zsinat Phótiosz pátriárkához fűzött kapcsolata elől. Azonban az egyházfő 910-914
közötti tartózkodása a khalkedónita grúz I. Atrnerszeh király udvarában[38],
illetve bizánci fennhatóság alatt lévő örmény területeken 914-ben tett
zarándoklata, felkelthette a monofizita örmény klérus gyanakvását. A Bagratida
Örményországnak a khalkedónita közösségekhez fűződő toleráns viszonya
fennmaradt egészen I. Ananiás (Anania
Mokac’i) katholikosz uralmáig (943-967). Ananiás fennmaradt leveleiből
tudjuk, hogy nagyon komoly khalkedónita közösségek voltak különösen Szjunik,
Vaszpurakan, Uti, Aghvank (kaukázusi Albánia) tartományokban.[39]
A sirakavani zsinat természete, valamint a toleráns vallási légkör nélkül, nagyon
nehéz megérteni, hogy a khalkedóni tanítás hogyan tudott mély gyökereket
ereszteni a 10. század közepén Örményország legtávolabbi tartományaiban. I. Ananiás
katholikosz erős monofizita álláspontja feltehetően azt magyarázza, hogy miért
hanyagolták el teljesen a sirakavani zsinatot olyan történetírók, mint például
Sztepanosz Aszoghik Taroneci, továbbá miért nem foglalták bele a zsinat
tanításait az örmény egyház kánongyűjteményébe. Számunkra úgy tűnik, hogy a
Bagratida Örményország nem sokkal II. Asot király Bizánccal való kapcsolatainak
megromlása után (922) megváltoztatatta toleráns egyház politikáját. A Bagratida
uralkodó valószínű hogy elvesztette a bizánci császártól kapott görög Arkhon tón arkhontón titulust, s azt
továbbiakban az erősen khalkedónita Vaszpurakan urának a khalkedónita I. Gagik
Arcruni királynak adományozták.[40]
Ezért nem meglepő, hogy húsz esztendővel később Vaszpurakan lett egyike azon
örmény területeknek, ahol komoly khalkedónita közösségek éltek. Más
khalkedónita örmény közösségek, mint amelyek Szjunik és Aghvank tartományokban
voltak, pedig közvetlenül nem voltak kitéve a Bagratidák ellenőrzésének. I. Asot Bagratuni,
I. Szembat Bagratuni, valamint II. Asot Bagratuni királyok uralkodásának korai
szakaszából fennmaradt dokumentumok arra engednek bennünket következtetni, hogy
Yohan (Ioannész) nikaiai érsek beszédének
Történeti Bevezetője hiteles
forrás, továbbá a zsinatot valóban 862-ben Sirakavanban tartották, s hogy a 15 Cikkely nem volt más, mint a zsinat
hivatalos tanítása. Jegyzetek [1] A
Bagratidákra vonatkozó részletes kronológiai adatok megtalálhatók Nicholas
Adontz munkájában: Adonc’, N.:
Bagratuneac’ P’ark’ě. In:
Patmakan usumnasirut’iwnner. Paris, 1948. 71-78. p. [2] Az arab Arminiya tartomány nemcsak az egykori Szaszanida főség alatt álló
örmény területeket foglalta magába, hanem grúz, és kaukázusi albán területeket
is, ahol nagy számú monofizita és khalkedónita keresztény közösség élt. [3] T’ovma
Arcruni: History of House of Artsrunik’. Detroit, 1985. (továbbiakban: T’ovma Arcruni, 1985.) 231-235. p. [4] T’ovma
Arcruni, 1985. 238. p. [5] Akinean,
N.: Vahanayi Nikiayi ark’iepiskoposi bank’ In: Handes Amsorea, 1968. Nr. 7-9. (továbbiakban: Akinean, 1968.) 257-258. p. [6] Vardan
Vardapet Arewelc’I: Hawakumn patmut’ean Vardanay Vardapeti. Venetik,
1862. (továbbiakban: Vardan Vardapet
Arewelc’I, 1862.) 82. p.; Kirakos Ganjakeci:
Patmut’iwn Hayoc’ Erewan, 1961. 80. p. [7] Az örmény évszámhoz hozzáadunk 551-et.
Ez a kronológiai különbség az 551-es dwini nemzeti zsinathoz köthető, ahol az
örmény egyház deklarálta az egyetemes egyháztól való eltávolodást. Innentől
kezdve az örmény egyház történéseit eme időponttól kezdve számítják. Kogean, s.: Hayoc’ ekełeci’n patmut’iwn minč’ew p’lorentean žołově. Beyrut’, 1961. (továbbiakban: Kogean, 1961.) 222-245. p. [8] Akinean,
N.: T’ułt’ P’otay Patriark’i ar Zak’aria Kat’ołikos Hayoc’ In: Handes Amsorea, 1968. Nr. 1-3. 65-100.
p.; Uő: T’ułt P’otay Patriark’i ar’ Zak’aria
Kat’ołikos Hayoc’ In: Handes Amsorea,
1968. Nr. 4-6. 129-156. p.; Uő: Patč’en t’łt’oyn meci hayrapetin
Konstandinupolsi P’otay ar Ašot Išxanac’ Išxan In: Handes Amsorea,
1968. Nr. 10-12-I. 439-450. p.; Uő: "Patasxani t’łt’oyn P’otay greal Sahakay Hayoc’
Vardapeti hramanaw Ašotay Išxanac’ Išxani Hayoc’ In: Handes Amsorea,
1968. Nr. 10-12-II. 451-472. p.; Akinean, 1968. 258. p. [9] Garitte,
G.: La Narratio de Rebus Armeniae. Louvain, 1952. (továbbiakban: Garitte, 1952.) 372-375. p. [10] Az évszám helytelenül van megadva
Vardan Arevelcinél: Vardan Vardapet
Arewelc’I, 1862. 82. p. [11] Továbbiakban a 15 Cikkely megnevezést használom a Kiátkozási okiratra. [12] Drasxanakertac’i,
Yovhannes: History of Armenia. Atlanta, 1987. (továbbiakban: Drasxanakertac’i, 1987.) 123. p.; Aŕak’elyan,
B. N.: K’ałak’nerě arhestnerě Hayastanum IX-XIIIdd. Erewan,
1958. 85. p. [13] Johannes
Archiepiscopi Niceani: "De nativitate Domini ad zachariam
catholicum majoris Armeniae In: Migne,
J.B. (ed.): Patrologia Greca 96. Paris, 1848. 1435-1450. cols. [14] Oskean,
H.: C’uc’ak hayeren jeragrac matenadaranin mxit’areanc’ i Vienna.
Vienna, 1963. 104., 271. p. [15] Kogean,
1961. 279. p. [16] Akinean,
N.: "T’eodorosi Apikura ew Nana Asori
Hayastani medž ew Nanayi Yovhannu meknut’ean
t’argamanut’iwně. In: Matenagrakan
hetazotut’iwnner. Vienna, 1922. (továbbiakban: Akinean, 1922.) 130. p. [17] Grigor
Magistros: Grigor Magistrosi t’łt’erě. Alexandropol, 1910. 163. p. [18] Kogean,
1961. 285-286. p. [19] Chabot,
J.B. (ed.): Chronique de la Michel le Syrien. Paris, 1905. 495-497. p. [20] Akinean,
1922. 124. p. [21] Arutjunova-Fidanjan,
V.: Armjani-Xalkedonity na vostočnzx Vizantskoi imperii. Erewan,
1980. (továbbiakban: Arutjunova-Fidanjan,
1980.) 171-180. p. [22] Č’amč’eanc’, M.: Patmut’iwn Hayoc’. Vol. 2.
Venetik, 1785. 685. p.; Ěstkarean, V.: Ekełec’akan patmut’iwn. Vienna, 1872.
195., 471. p.; Palcean,
A.: Patmut’iwn kat’ołike vardapetut’ean i Hays. Vienna,
1878. 25., 202-203. p. [23] Kogean,
1961. 279. p.; Ormanean,
M.: Azgapatum. Konstandupol, 1912. (továbbiakban: Ormanean, 1912.) 60. §. [24] Ormanean,
1912. 54. §. [25] Garitte,
1975. 370-375. p. [26] Step’annos
Asołik Taronec’i: Step’anosi Taronec’woy Asołkan patmut’iwn tiezerakan. 1885. (továbbiakban: Step’annos Asołik Taronec’i, 1885.)
158. p. [27] Step’annos
Asołik Taronec’i, 1885. 159. p. [28] Darrouzes,
J.: Deux lettre inédites de Photius aux Arméniens, In: Revue des études bzyantines, 1971.
(továbbiakban: Darrouzes, 1971.)
138. p. [29] Arutjunova-Fidanjan,
1980. 80-83. p. [30]
Drasxanakertac’i, 1987.
123. p. [31] Darrouzes,
1971. 137-181. p. [32] Mastoc apát kolostorát Szevanban,
anyagilag Asot Bagratuni lánya támogatta. Manuč’aryan,
A. A.: K’nnut’jun Hayastani IV-IX dareri šinararakan vkayagreri. Erewan,
1977. 110. p. [33] I. (Szent) Mastoc (898-899) néven
Örményország katholikosza. Kogean, 1961.
287-288. p. [34] Tudós és történetíró egyházfő
931-ben halálozik el. Bukását elsősorban túlzott „khalkedónitabarát”
egyházpolitikája okozta. Ormanean, M.: Hayoc’
ekełec’in. Erewan, 1993. (Reprint.)
253. p. [35] Drasxanakertac’i,
1987. 189-191. p. [36] E státusz gyakorlatilag megegyezik
a Szaszanida-kori marzpan (helytartó)
méltóságával. A görög arkhon tón arkhontón cím, tulajdonképpen
szószerinti fordítása a párthus eredetű örmény iskhan iskhanacnak (išxan išxanac’), illetve az arab batrik al-batarika-nak. Mindegyik titulus
szó szerint magyar fordítása a Hercegek
Hercege vagy Fejedelmek Fejedelme
jelentéssel bír. [37] Drasxanakertac’i,
1987. 196. p. [38] Drasxanakertac’i,
1987. 197-205. p. [39] Anania fennmaradt leveleit
kiadta: Ter-Mkrtič’ean, G.: "Anania Mokac’i. In: Ararat, 1897. 129-144., 275-288. p. [40] Drasxanakertac’i,
1987. 22. p. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |