Vissza a tartalomjegyzékhez

5. évfolyam 2. szám
A. D.
MMIV

Nagy Kornél:
A korai Bagratidák valláspolitikája: a 862-es sirakavani zsinat és a khalkedonizmus
Hitvalló Szembat (Smbat Vkayaser) Bagratuni hadvezér fia Asot Bagratuni herceg 856-ban történt Örményország (arabul Arminiya)

Hitvalló Szembat (Smbat Vkayaser) Bagratuni hadvezér fia Asot Bagratuni[1] herceg 856-ban történt Örményország (arabul Arminiya) hadvezérré (Sparapet Hayoc’)[2] való kinevezését követően, hozzáfogott a jövőbeni Bagratida királyság alapjainak kiépítéséhez. Még az Abbaszida szolgálatban álló türk származású hadvezér Bugha-al-Kabir[3] 852-es örmény, szewordi, és grúz hadjárata idején, szabad kezet adott Asot hadvezérnek, hogy kiterjessze befolyását, azokra a tartományokra is, amelyek akkortájt még a Bagratuni család birtokain kívül estek. Maga Asot valószínűleg elkísérte a hadjáratban Bugha hadvezért, akinek a feladata az Észak-Kaukázusban lévő felkelések lokalizálása volt.[4] Asot a hadvezéri, azaz örményül a szparapet tisztséget apjától örökölte meg az Abbaszida kalifátus jóváhagyásával. A hivatal a hercegi családban már évszázadok óta hagyományosan örökletes volt, s így mint a hadvezér cím viselőjétől a kalifátus elvárta, hogy ha szükséges elfojtsa az arab fennhatóság alatt álló tartományokban fellángoló sorozatos lázadásokat. Példának okáért Asot 862-ben[5] a grúz-örmény határ mentén élő „titokzatos” szewordi nép elleni hadjárat előkészületeivel volt elfoglalva, és Sirakavan városában tartózkodott, amikor az örmény egyház közreműködésével egyházi zsinatot hívott össze.

Már hivatali idejének viselésekor, Asotban megfogant egy a Bagratidák fősége alatt megszervezendő egységes keresztény kaukázusi államalakulat gondolata. Ehhez nagyban hozzájárulhatott a bagdadi kalifátus fogyatkozó ereje is: Al-Mutavakkil kalifa uralkodásakor a központi hatalom gyengült, s így az azerbajdzsáni emírek fellázadtak a bagdadi központi hatalom ellen. Ez a történelmi fordulat a hadvezér számára lehetőséget kínált politikai ambícióinak valóra váltásához. Ennek a politikai koncepcióinak talán egyik legfontosabb előfeltétele volt, hogy konszolidálja a kaukázusi illetve a Kaukázuson túli keresztény tartományokat, és egyházakat. Az egyházak esetében a konszolidáció csak akkor jöhetett létre, ha a hadvezérnek sikerül-e a Kaukázusban a 6. század eleje óta tartó orthodox-monofizita teológiai hitvitákat megoldani. Ez a hadvezér számára is kiemelkedő fontossággal bírt, mivel a keresztény felekezetek közötti béke elérésével, ki tudta eszközölni a szomszédos keresztény nagyhatalom, a Bizánci Birodalom, támogatását, ellensúlyozva az iszlám tenger nyomását.

A középkori örmény történetírók Asot Bagratuni korai politikai tevékenységét összefüggésbe hozzák Konstantinápoly örmény származású pátriárkájával Phótiosszal (858-867, 877-886) is.[6] Jelenkorig csak a következő dokumentumok maradtak fenn: Phótiosz levele I. Zakariás (Zak’aria Jagec’i) katholikosznak (855-877), Phótiosz levele Asot hadvezérnek, valamint Asot viszontválasza, amelyet vélhetően udvari tudós tanácsadója Szahak Mrut vardapet (tudós pap) fogalmazott meg örmény nyelven. A dokumentumok közül kitűnik, egy újabb forrás is, amelyet a konstantinápolyi pátriárka Zakariás katholikosznak írott leveléhez csatoltak. Ez nem más mint a sirakavani zsinaton Konstantinápolyt képviselő Vahan nikaiai érsek teológiai tárgyú értekezése (Vahanayi Nikiay Episkopos Bank’). Ez utóbbihoz csatolt dokumentum három jól elkülönülő részt foglal magába: egy rövidebb lélegzetvételű történeti Bevezetést, Vahan érsek szónoklatát, s 15 cikkelyből álló Kiátkozási okiratot (Anathemizmust), amelyet a hagyomány szerint Vahan érseknek tulajdonítanak. A történeti Bevezetés igen komoly egyháztörténeti jelenőséggel bír. A forrás a következő információt közli: „Az örmény időszámítás 311. esztendejében[7] [862-ben], Phótiosz Konstantinápoly Pátriárkája Örményországba küldte Vahant, Nikaia érsekét, avégett hogy a hitnek egyezsége ügyében tárgyaljon. Ekkor Zakariás az örmények katholikosza Sirakavan városában számos püspökkel, s nemes lelkű egyházi tudós emberrel zsinatot tartott, Asot Bagratuni jelenlétében. Ez a nagyhatalmú úr, hadvezérként, parancsa szerint egybehívott nemesi seregével Sirakavanban tartózkodott, mivel hadjáratra készülődött az északi tartományokba lévő zendülések elfojtására. Ugyanakkor (a zsinaton) jelen volt a híres bölcselő és diakónus szír Nana is...”[8]

Jóllehet Phótiosz Zakariáshoz intézett levélének hitelességét még a múlt században Garitte megkérdőjelezte.[9] Továbbá a szakma művelői előtt a fent említett 15 cikkelyből álló Kiátkozási okiratot nem is tartották komoly becsben. A történeti Bevezetésben már előfordult Phótiosz levélről megemlékezik a 13. századi örmény történetíró Vardan Arevelc’i is, aki a következő információt szolgáltatja: „Az örmény időszámítás 318.-ik évében[10] [azaz Kr. u. 869-ben] Phótiosz Konstantinápoly Pátriárkája elküldte Yohant Nikaia metropolitáját Asot Bagratunihoz és Zakariáshoz (katholikoszhoz) íntézett levéllel, amelyben megkérdezte, hogy miért hívták össze a Nagy Negyedik (Khalkedóni) Zsinatot. A (nemzeti) zsinatot Sirakavanban tartották, ahol jelen volt a szír Nana diakónus...” A sirakavani zsinat történeti kutatását illetően, a jelenkor kutatójának a következő komoly kérdésekkel kell szembenéznie. Először is Vahannak, Nikaia érsekének, tulajdonított történeti Bevezetése hiteles-e, vagy sem? Másodszor valóban igaz-e, hogy Sirakavanban tartották a zsinatot 862-ben? Harmadszor a már említett 15 cikkelyből álló Kiátkozási okiratra (Anathemizmusra) vagy röviden a 15 Cikkelyre[11] lehet-e úgy tekinteni, mint a zsinat végleges tanítására?

A Bevezetés számunkra nem mond ellent azokkal a történelmi és időrendi adatokkal, amelyek a korabeli, s a kései történeti forrásokban előfordulnak. Phótiosz 862-ben még Konstantinápoly pátriárkája, az örmény egyházat pedig Zakariás katholikosz irányította, és Asot Bagratuni herceg volt a hadvezéri cím viselője. Asotot az ekkor leáldozófélben lévő Abbaszida kalifátus 862 után ismerte el őt mint az örmény Fejedelmek Fejedelmét (arabul Batrik al-Batarik), s ez Asot számára nem jelenthetett mást, mint hogy az egész, formálisan még az arab kézen lévő örmény (vagy kaukázusi) tartomány, azaz Arminiya (Örményország) tényleges urává vált. Ráadásul az arab kézen lévő Örményország, nemcsak a történeti Örményország keleti és északi tartományait jelentette, hanem magába foglalta a grúz tartományokat, valamint a kaukázusi Albániát (Ałuank’) is. Továbbá a 9. század folyamán Sirakavan volt az arab Arminiya tartomány központi székhelye. Sőt a 855-ben Sirakavanban megtartott nemzeti zsinaton választják meg Zakariást az örmény egyház élére.[12] Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a Bevezetésben semmiféle említés sem található Phótiosz Zakariáshoz intézett leveléről. A Bevezetésben megadott nikaiai érsek neve az örmény Vahan személynévként van megadva, míg Vardan Arevelci Vardapet munkájában a Yohan név fordul elő. Mindenesetre helyes formaként a Vardannál előforduló nevet kellene elfogadnunk, ugyanis nem nagyon tűnik nyilvánvalónak, hogy egy bizánci érsek örmény személynevet viselt volna. A közép-örmény vagy késő klasszikus-örmény leirat könnyen olvasható a Yohan tárgyesetben lévő formájában Vahanként is, különösen, ha a szöveget kisbetűs örmény írással, azaz bolorgirrel jegyezték le. Egy bizonyos Yohan vagy Ioannész nikaiai érsek úgy is ismert, mint a Zakariás katholikoszhoz írott vitairat szerzője. A vitairat „A Mi Urunk Krisztus születéséről és körülmetéléséről” címmel íródott, s bizánci görög szövegét Migne adta ki a 19. század közepén.[13] A szöveg klasszikus örmény fordítását még 1203-ban a kilikiai örmény állam idején, Szisz városában készítették.[14] Nem kizárt, hogy a szöveg tartalma nem lehetett ismeretlen a 12. század második felében élt híres tudós és hitvitázó örmény egyházfő IV. Nerszész (Nerses "Šnorhali" Klayec’i) katholikosz (1166-1173) számára sem.[15] A szír Nana személyéről szóló értesülések hitelességéről is számos ellenevetés fogalmazódott meg, ugyanis Akinjan kilétét tekintve, 9. század eleji szír egyházi tanítóként gondolta.[16] Meg kell továbbá jegyezni, hogy a 11. század közepén élt örmény teológus Grigor Magisztrosz, hivatkozván egy ismeretlen szír jakobita pátriárkának írott levélre, megemlékezik egy magas rangú szír papról, aki részt vett az örmény és szír-jakobita egyház közötti uniós zsinaton, amikor is Örményországban már I. Zakariás (855-877) volt az egyházfő.[17] Ez a hivatkozás tulajdonképpen híven tükrözi, hogy Zakariás egyházfősége idején teológiai kérdésekben a két egyház között komoly dialógus folyt. Így az ilyesfajta párbeszédek középpontjába került a nagy egyetemes zsinatok tanítása, mivel az örmények és a jakobita szírek már a korábbi időszakokban is főleg a monofizitizmus kapcsán krisztológiai kérdésekben hasonló véleményeket fogalmaztak meg, s nézeteiket tovább küldték Konstantinápolyba. Ilyen tipikus eset történt a 728-ban Manazkertben (Manzikert) lezajlott zsinaton, amikor is két egyház unióra lépett egymással, tovább Krisztus testének megítélése kapcsán közösséget vállaltak egymással szemben Konstantinápollyal.[18] Rendelkezésünkre álló források alapján, a Sirakavanról és a Phótiosz pátriárkának a zsinathoz fűződő kapcsolatáról vonatkozóan csak annyi tudomásunk van, hogy a zsinat Zakariás katholikosz hivatali idejének legkiemelkedőbb eseménye volt.

Nana diakónus zsinaton való részvétele azonban nem mond ellent a szír papról való értesüléseinkkel. Még fiatal tudósként 812-ben teológiai hitvitát nyert a khalkedónita, és ugyancsak szír Theodorosz Abukara, Harran püspökének ellenében.[19] E vita, amely monofizita győzelmet hozott, Örményországban Asot Msaker Bagratuni hadvezér udvarában zajlott le. A szintén szír egyházi író, a Tel-Mahréből való Düonisziosz, szerint Nana nagy tiszteletnek örvendett a Bagratidák körében, s így a hadvezér megkérte, hogy maradjon Örményországban. 812-ben Nana még nagyon fiatal lehetett, mivel a történet szerint az előbb említett szír khalkedónita Theodorosz zsenge kora miatt nem volt hajlandó vele teológiai vitába bocsátkozni.[20] Ha Nana abban az időben (azaz 812-ben) húszas évei közepén járhatott, akkor minden bizonnyal agg tudós papként részt vehetett a 862-ben lezajlott sirakavani zsinaton. Egy szír monofizita teológus zsinaton való részvétele mindenképp kiemelt fontosságú volt: Örményországban a 9. század közepén nem volt szakképzett teológus, mert 740 után az arab kalifák az örmény egyház nemzeti és függetlenségi törekvései miatt szigorúan megtiltották a tudós papok képzését. Örményországba a teológusok többsége szír, grúz és bizánci területről érkezett. Ez a momentum azért is érdekes, mert a grúz és bizánci területről érkezett örmény teológusok jelentős hányada khalkedónita volt, szemben a monofizita gregoriánus egyházzal. E korszakból csak egy tudós papról van biztos értesülésünk, ez pedig a korábban említett Szahak Mrut vardapet, aki az örmények, és grúzok által vegyesen lakott, s túlnyomórészt khalkedónita Tao vagy Tajk tartományból érkezett.[21]

A szintén már említett nikaiai főpapról a kútfők úgy emlékeznek meg, mint aki a zsinaton hosszú és tartalmas, de kissé unalmas bevezető beszédet tartott az egyházi unióról, illetve a khalkedóni zsinat hasznosságáról. E beszédet követhette a 15 Cikkelyből álló anathemizmusa, amelyet a forrásokban közvetlenül a bevezető beszéd jegyzőkönyvéhez csatoltak. Az úgy nevezett örmény uniós történészek, többek között a velencei mechitarista szerzetes, és történész M. Csamcsjanc, úgy gondolták, hogy ez a 15 Cikkely lehetett a sirakavani zsinat tanítása.[22] Szemben olyan örmény egyháztörténész szaktekintélyek, mint például S. Kogjan vagy M. Ormanjan vonakodtak elfogadni a 15 Cikkely történelmi hitelességét, mivel véleményük szerint a 15 Cikkelyt mint a zsinat tanítását soha sem jegyezték be az Örmény Egyház Kánongyűjteményébe (örményül Kanonagirk’ Hayoc’), továbbá a középkori örmény történetírók munkáiban erről nincs semmilyen használható hivatkozás.[23] Ugyanakkor fenntartják azt a nézetet, hogy a cikkelyek nem lehetnek mások, mint a bizánci főpap által írott kreációk. Az örmény uniós történészek úgy látják, hogy ezek a cikkelyek az örmény egyháznak a khalkedónizmus felé tett pozitív rendelkezései. A monofizita történetírók, azonban fenntartják ama nézetüket, hogy az örmény gregoriánus egyház a sirakavani zsinaton elutasította Khalkedónt. Az örmény egyháztörténész Ormanjan érsek, úgy értelmezi Asot Bagratuni hadvezér Phótioszhoz írott erős monofizita álláspontot védelmező levelét, mint egy olyan dokumentumot, amely valósan tükrözi a sirakavani zsinat Khalkedón-ellenes magatartását.[24]

Nagyon nehéz megállapítani, hogy vajon a 15 Cikkely örmény nyelvű szövegezése és stílusa megegyezik-e az eredeti görög szöveggel. Egyrészt a klasszikus örmény erdzsanik (örményül: boldog, áldott) jelzőt a görög Theotokosszal, azaz a Istenszülő fogalmával azonosítja, holott ez inkább a görög makariosz jelző fordításának felelne meg: itt azonnal szembetűnik, hogy ez a fogalmi párosítás teljesen idegen volt a korabeli örmény szóhasználatban. Másrészt, az olyan ritkán használt kifejezések, mint például a 10. cikkelyben látható következő mondat: „...amelyben, a mennyei dolgok közé sorolják”, megtalálhatóak Zakariás katholikosznak tulajdonított homiliáiban is. Az anathémizmus és Zakariás írásai közötti stilisztikai összehasonlítás eredményesnek bizonyulhat.

A 15. cikkelyből kettő, név szerint 13. és a 14. kulcsfontossággal bírhat a sirakavani zsinat tanításainak megállapításához. A két cikkely örményből való magyar fordítása a következő:

13. „Ha valaki úgy gondolja, hogy a khalkedóni zsinattal valamint az azt követő zsinatokkal szembeszegül, valamint ellenségesen viseltetik az apostolok, és a próféták által lefektetett tanítások, és Három Szent Zsinat tanításai iránt, és nem átkozza az ezekkel való szembenállást az emberi gyarlóság szerinti megértés szeretete és vágya okán, legyen kiátkozva.”

14. „Ha valaki úgy gondolja, hogy a khalkedóni zsinatot és azt követő zsinatokat, név szerint az Ötödiket, a Hatodikat, és Hetediket, hasonló szellemben hozzátéve az apostolok és a proféták által lefektetett tanításokat, valamint a Három Szent Zsinat rendelkezéseit egyetértve az alávaló Nesztoriosz nézetével, - egy olyan személyével, aki önmagát átkozta ki, mert írva vagyon: ‘Ha valaki kiátkoz valakit, aki nem érdemel kiátkozást, az kiátkozást szenvedjen’ -, ki kiátkozni vagy tagadni merészeli, legyen kiátkozva.”

E két cikkely olyan rendelkezést tükröz, amely modus vivendit találhat a kaukázusi kereszténység monofizita és khalkedónita elemei között. Ez pedig egybecsengett Asot Bagratuni hadvezér politikai elképzeléseivel: a Bagratuni család vezetésével egyesíteni a keresztény Kaukázust. Így a hadvezér számára mindenképp szükséges lépés volt 862-ben összehívni az örmény egyház zsinatát, továbbá előirányozni a különböző keresztény felekezetek közötti békés egymás mellett élést. A kaukázusi egyházak közötti teológiai viták lezárulása minden valószínűség szerint Asot Bagratuni számára fontos lépés volt, mivel a hadvezér mindinkább önmagát úgy próbálta feltüntetni a hanyatlófélben lévő Abbaszida kalifátus képviselői előtt, mint aki képes a Kaukázust a kalifátus égisze alatt politikailag kézben tartani. Sőt a kalifátus a hadvezért az örmény tartomány, azaz Arminiya, uralkodó fejedelmének tekintette. Ezt a címet minden bizonnyal a hadvezérnek nem sokkal a sirakavani zsinat után adományozták, mivel Asot Bagratunit, mint látni fogjuk, még hadvezérként említik meg a zsinat vitatott Bevezetésében.

Egy bizánci érsek részvétele az örmény egyház zsinatán egyáltalán nem tekinthető kuriózumnak: Yohan vagy Ioannész érsek valójában Phótiosz levelének átadója lehetett. Mindazon kétség ellenére, amely felmerülhet Phótosz Zakariáshoz intézett levelével kapcsolatban, egy másik dokumentum is létezik, mégpedig Phótiosz Asot Bagratunihoz írott levele, valamint annak Szahak Mrut vardapet által megfogalmazott viszontválasza.[25] A két forrás mindenképp hitelesnek tűnik. A két levél létezését alátámasztja Sztepanosz Asoghik Taroneci a 10-11. század fordulóján írott krónikája is.[26] Ez utóbbi dokumentumok, valamint Phótiosz két görög nyelvű levele[27] rámutatnak, arra hogy a 9. században az örménység és konstantinápolyi udvar között intenzív politikai párbeszéd, és vita folyt.[28] Ily módon Yohan (Ioannész) érsek valójában Phótiosz követe lehetett Asot Bagratuni udvarában.

Ezzel kapcsolatban felmerülhet az a kérdés, hogy a zsinaton jelenlévő bizánci érsek hogyan tolerálhatta az ominózus anathemizmus 13. cikkelyét? Fontos megemlíteni, hogy eltérően az örmény gregoriánus egyház 6., 7. valamint 12. századi zsinataitól, Sirakavanban a zsinatnak kimondottan nem az volt a célja, hogy az örmény egyház unióra lépjen Konstantinápollyal, már csak azért is mert az Eufrátesz menti határsávban állomásozó görög csapatok nem voltak még olyan erősek, hogy kifejezésre jutassák a császári udvar és a birodalmi egyház politikai és teológiai óhaját az örményeknek a birodalomba való beintegrálására. 13. és 14. cikkelyek pusztán egy a kaukázusi khalkedóniták és monofiziták közötti egyetértést sugallnak.

A zsinattal kapcsolatban egy másik kérdés is megfogalmazódott, hogy ha cikkelyeket a zsinat tanításainak tekintjük, akkor miért van a zsinatról olyan nagy csönd a Bagratida kor és később korszakok (a 13. századig bezárólag) történeti munkáiban. Az olyan nagy fontossággal bíró kortárs örmény történetírók, mint Thovma Arcruni vagy V. János katholikosz, a zsinatról semmit sem hagyományoztak az utókorra. Sőt más kortárs vagy későbbi korok örmény történeti munkáiban sem lelünk hivatkozásokat a zsinatra vonatkozóan. Még a 13. századi történetíró és teológus, Kirakosz Gandzakec’i munkájában sem találunk hivatkozásokat, holott e történeti munka középpontjában a középkori örmény egyháztörténete áll. Az örmény történetíróknak a zsinatról való hallgatása azonban nem szolgáltat történeti információkat a Bevezetés dokumentumai számára. A Bevezetésben előforduló kronológiai valamint a történeti értesülések nem mondanak ellent a többi kortárs forrásokban leírtakkal. A zsinat összehívása valamint a kánonok összeállítása semmitmondónak tűnhetett az örmény Bagratidák hatalmának szétesésével, illetve a grúz Bagratidák hatalomra jutásával. Ezzel a történelmi hamisítással kapcsolatban a legideálisabb idő inkább az északkeleti örményországi Zakarida hercegi család idején kínálkozott alkalom, a 12-13. század fordulóján, amikor is még uralmuk idején a khalkedónita és monofizita keresztény közösségek viszonylagos békében éltek egymással. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy 13. cikkely alapján ítélték el A Ivané Atabeg herceg, (Zakarida família egyik tagjának) cselekedetét, mivel maga hivatalosan is elfogadta a khalkedóni zsinat tanítását.[29]

862-ben a sirakavani zsinat megtartásával Asot Bagratuni hadvezér meg tudta szilárdítani hatalmát, amely egy egységes kaukázusi keresztény népességre épült. A 13. és a 14. cikkelyek tartalma tulajdonképpen e szándék alappilléreként tűnik.

A későbbi események, különösen a Bagratidák örményországi bukása után (1045) a zsinat küldetése, és mondanivalója idejét múlttá vált. Meglehet, hogy az örmény egyház hierarchiája kelletlenül a zsinat által kénytelen volt alávetni magát Asot Bagratuni politikai akaratának. A khalkedóni zsinattal való általános szembenállás úgy tűnik közvetlenül visszatükrözött egy olyan történelmi eseményt, amely nagy valószínűsséggel Asot Bagratuni uralkodásának kései szakaszában, vagy közvetlenül halála után történt (890).

Mastoc, aki a monofiziták és khalkedóniták közötti kiegyezés híve, továbbá Szevan kolostorának apátja volt, azt hirdetette, hogy nincs semmilyen vallási és teológiai különbség az örmények (monofiziták) és khalkedóniták között.[30] Maga Mastoc Eghivardeci (Maštoc’ Ełiwardec’i) apát nem csupán egy kis kolostor jelentéktelen vezetője volt, hanem annak a Szevannak az apátja, amelyben a 9. századi Örményországban a legfontosabb teológiai iskolával rendelkezett. Tanításait II. György (Geworg Garnec’i) (878-898) katholikosz elvetette, s az apátot az örmény egyházból kiátkozta.[31] Ez az esemény valószínűleg nem sokkal Asot Bagratuni halála után történt meg, amikor is II. György katholikosz Asot Bagratuni végakarata folytán a Bagratida Örményország régensi tisztségét töltötte be. Sirakavan példája nélkül, egy Mastoc kaliberű egyházi férfiú nem tehetett volna meg egy ilyen jellegű kijelentést.[32] Úgy tűnik, hogy Asot Bagratuni halála után az örmény egyház keményvonalas monofizitái, amelynek a vezetője a radikálisan Khalkedón-ellenes II. György volt, elhatározta, hogy véget vett Mastoc tanításainak. Későbbiekben a főapát elnyerte az egyház bocsánatát, majd miután nyilvánosan bűnbánatot tartott, visszahelyezték eredeti hivatalába. Sőt 898-ban örmény egyházfővé választották, azonban katholikoszként nyíltan sohasem mutatott hajlandóságot a khalkedónitákkal való egyházi unióra.[33]

Rendelkezésünkre áll egy a 10. század elejéről fennmaradt dokumentum, amely rámutat a kaukázusi monofiziták és khalkedóniták közötti békés egymás mellett élésre. Konstantinápoly pátriárkájának, I. (Szent) Nikosz Müsztikosznak (901-907, 912-925) 914 körül datált, V. János (Yovhannes "Patmaban" Drasxanakertac’i) katholikoszhoz (899-928)[34] írott levelében, a bizánci egyházfő úgy hivatkozik, az örményekre, a grúzokra, és kaukázusi albánokra, mint „az örmény egyházfő gyülekezetére”.[35] A konstantinápolyi pátriárka ilyesfajta hivatkozása minden bizonnyal feltételezhet egy a kaukázusi keresztények között egységet, továbbá rámutathat a fent említett 13. és 14. cikkelyek hitelességére.

Még a Kaukázus felosztása után, a korábbi egyezség határozatától való tartózkodás különösen fontos lehetett a 10. századi Bagratida királyok számára, abból a célból kifolyólag, hogy fenntartsák politikai szövetségüket Konstantinápollyal, valamint megőrizzék a bizánci császároktól kapott Arkhon tón arkhontón[36] címet. Annak ellenére, hogy Örményországban erős Khalkedón-ellenes csoport létezett, az egyház nem próbált nyíltan szembeszegülni a királyi udvar toleráns egyház politikájával. Azonban ilyen a csoportosulás jelenléte gátat tudott szabni Mastoc katholikosz unokaöccse, és utóda a történetíró V. János katholikosz tevékenységének is: az egyházfő Konstantinápolyból való hazatértében, megemlékezik: komolyan aggódott, hogy hittestvérei a khalkedónitákkal való unióval fogják megvádolni.[37] Számunkra úgy tűnik, azért, hogy ne gerjesszen ellentétet az örmény egyházon belül, V. János szándékosan kitért a sirakavani zsinat kérdése, valamint a zsinat Phótiosz pátriárkához fűzött kapcsolata elől. Azonban az egyházfő 910-914 közötti tartózkodása a khalkedónita grúz I. Atrnerszeh király udvarában[38], illetve bizánci fennhatóság alatt lévő örmény területeken 914-ben tett zarándoklata, felkelthette a monofizita örmény klérus gyanakvását.

A Bagratida Örményországnak a khalkedónita közösségekhez fűződő toleráns viszonya fennmaradt egészen I. Ananiás (Anania Mokac’i) katholikosz uralmáig (943-967). Ananiás fennmaradt leveleiből tudjuk, hogy nagyon komoly khalkedónita közösségek voltak különösen Szjunik, Vaszpurakan, Uti, Aghvank (kaukázusi Albánia) tartományokban.[39] A sirakavani zsinat természete, valamint a toleráns vallási légkör nélkül, nagyon nehéz megérteni, hogy a khalkedóni tanítás hogyan tudott mély gyökereket ereszteni a 10. század közepén Örményország legtávolabbi tartományaiban.

I. Ananiás katholikosz erős monofizita álláspontja feltehetően azt magyarázza, hogy miért hanyagolták el teljesen a sirakavani zsinatot olyan történetírók, mint például Sztepanosz Aszoghik Taroneci, továbbá miért nem foglalták bele a zsinat tanításait az örmény egyház kánongyűjteményébe. Számunkra úgy tűnik, hogy a Bagratida Örményország nem sokkal II. Asot király Bizánccal való kapcsolatainak megromlása után (922) megváltoztatatta toleráns egyház politikáját. A Bagratida uralkodó valószínű hogy elvesztette a bizánci császártól kapott görög Arkhon tón arkhontón titulust, s azt továbbiakban az erősen khalkedónita Vaszpurakan urának a khalkedónita I. Gagik Arcruni királynak adományozták.[40] Ezért nem meglepő, hogy húsz esztendővel később Vaszpurakan lett egyike azon örmény területeknek, ahol komoly khalkedónita közösségek éltek. Más khalkedónita örmény közösségek, mint amelyek Szjunik és Aghvank tartományokban voltak, pedig közvetlenül nem voltak kitéve a Bagratidák ellenőrzésének.

I. Asot Bagratuni, I. Szembat Bagratuni, valamint II. Asot Bagratuni királyok uralkodásának korai szakaszából fennmaradt dokumentumok arra engednek bennünket következtetni, hogy Yohan (Ioannész) nikaiai érsek beszédének Történeti Bevezetője hiteles forrás, továbbá a zsinatot valóban 862-ben Sirakavanban tartották, s hogy a 15 Cikkely nem volt más, mint a zsinat hivatalos tanítása.

 




Jegyzetek

 



[1] A Bagratidákra vonatkozó részletes kronológiai adatok megtalálhatók Nicholas Adontz munkájában: Adonc’, N.: Bagratuneac’ P’ark’ě. In: Patmakan usumnasirut’iwnner. Paris, 1948. 71-78. p.

[2] Az arab Arminiya tartomány nemcsak az egykori Szaszanida főség alatt álló örmény területeket foglalta magába, hanem grúz, és kaukázusi albán területeket is, ahol nagy számú monofizita és khalkedónita keresztény közösség élt.

[3] T’ovma Arcruni: History of House of Artsrunik’. Detroit, 1985. (továbbiakban: T’ovma Arcruni, 1985.) 231-235. p.

[4] T’ovma Arcruni, 1985. 238. p.

[5] Akinean, N.: Vahanayi Nikiayi ark’iepiskoposi bank’ In: Handes Amsorea, 1968. Nr. 7-9. (továbbiakban: Akinean, 1968.) 257-258. p.

[6] Vardan Vardapet Arewelc’I: Hawakumn patmut’ean Vardanay Vardapeti. Venetik, 1862. (továbbiakban: Vardan Vardapet Arewelc’I, 1862.) 82. p.; Kirakos Ganjakeci: Patmut’iwn Hayoc’ Erewan, 1961. 80. p.

[7] Az örmény évszámhoz hozzáadunk 551-et. Ez a kronológiai különbség az 551-es dwini nemzeti zsinathoz köthető, ahol az örmény egyház deklarálta az egyetemes egyháztól való eltávolodást. Innentől kezdve az örmény egyház történéseit eme időponttól kezdve számítják. Kogean, s.: Hayoc’ ekełeci’n patmut’iwn minč’ew p’lorentean žołově. Beyrut’, 1961. (továbbiakban: Kogean, 1961.) 222-245. p.

[8] Akinean, N.: T’ułt’ P’otay Patriark’i ar Zak’aria Kat’ołikos Hayoc’ In: Handes Amsorea, 1968. Nr. 1-3. 65-100. p.; : T’ułt P’otay Patriark’i ar’ Zak’aria Kat’ołikos Hayoc’ In: Handes Amsorea, 1968. Nr. 4-6. 129-156. p.; : Patč’en t’łt’oyn meci hayrapetin Konstandinupolsi P’otay ar Ašot Išxanac’ Išxan In: Handes Amsorea, 1968. Nr. 10-12-I. 439-450. p.; Uő: "Patasxani t’łt’oyn P’otay greal Sahakay Hayoc’ Vardapeti hramanaw Ašotay Išxanac’ Išxani Hayoc’ In: Handes Amsorea, 1968. Nr. 10-12-II. 451-472. p.; Akinean, 1968. 258. p.

[9] Garitte, G.: La Narratio de Rebus Armeniae. Louvain, 1952. (továbbiakban: Garitte, 1952.) 372-375. p.

[10] Az évszám helytelenül van megadva Vardan Arevelcinél: Vardan Vardapet Arewelc’I, 1862. 82. p.

[11] Továbbiakban a 15 Cikkely megnevezést használom a Kiátkozási okiratra.

[12] Drasxanakertac’i, Yovhannes: History of Armenia. Atlanta, 1987. (továbbiakban: Drasxanakertac’i, 1987.) 123. p.; Aŕak’elyan, B. N.: K’ałak’nerě arhestnerě Hayastanum IX-XIIIdd. Erewan, 1958. 85. p.

[13] Johannes Archiepiscopi Niceani: "De nativitate Domini ad zachariam catholicum majoris Armeniae In: Migne, J.B. (ed.): Patrologia Greca 96. Paris, 1848. 1435-1450. cols.

[14] Oskean, H.: C’uc’ak hayeren jeragrac matenadaranin mxit’areanc’ i Vienna. Vienna, 1963. 104., 271. p.

[15] Kogean, 1961. 279. p.

[16] Akinean, N.: "T’eodorosi Apikura ew Nana Asori Hayastani medž ew Nanayi Yovhannu meknut’ean t’argamanut’iwně. In: Matenagrakan hetazotut’iwnner. Vienna, 1922. (továbbiakban: Akinean, 1922.) 130. p.

[17] Grigor Magistros: Grigor Magistrosi t’łt’erě. Alexandropol, 1910. 163. p.

[18] Kogean, 1961. 285-286. p.

[19] Chabot, J.B. (ed.): Chronique de la Michel le Syrien. Paris, 1905. 495-497. p.

[20] Akinean, 1922. 124. p.

[21] Arutjunova-Fidanjan, V.: Armjani-Xalkedonity na vostočnzx Vizantskoi imperii. Erewan, 1980. (továbbiakban: Arutjunova-Fidanjan, 1980.) 171-180. p.

[22] Č’amč’eanc’, M.: Patmut’iwn Hayoc’. Vol. 2. Venetik, 1785. 685. p.; Ěstkarean, V.: Ekełec’akan patmut’iwn. Vienna, 1872. 195., 471. p.; Palcean, A.: Patmut’iwn kat’ołike vardapetut’ean i Hays. Vienna, 1878. 25., 202-203. p.

[23] Kogean, 1961. 279. p.; Ormanean, M.: Azgapatum. Konstandupol, 1912. (továbbiakban: Ormanean, 1912.) 60. §.

[24] Ormanean, 1912. 54. §.

[25] Garitte, 1975. 370-375. p.

[26] Step’annos Asołik Taronec’i: Step’anosi Taronec’woy Asołkan patmut’iwn tiezerakan. 1885. (továbbiakban: Step’annos Asołik Taronec’i, 1885.) 158. p.

[27] Step’annos Asołik Taronec’i, 1885. 159. p.

[28] Darrouzes, J.: Deux lettre inédites de Photius aux Arméniens, In: Revue des études bzyantines, 1971. (továbbiakban: Darrouzes, 1971.) 138. p.

[29] Arutjunova-Fidanjan, 1980. 80-83. p.

[30] Drasxanakertac’i, 1987. 123. p.

[31] Darrouzes, 1971. 137-181. p.

[32] Mastoc apát kolostorát Szevanban, anyagilag Asot Bagratuni lánya támogatta. Manuč’aryan, A. A.: K’nnut’jun Hayastani IV-IX dareri šinararakan vkayagreri. Erewan, 1977. 110. p.

[33] I. (Szent) Mastoc (898-899) néven Örményország katholikosza. Kogean, 1961. 287-288. p.

[34] Tudós és történetíró egyházfő 931-ben halálozik el. Bukását elsősorban túlzott „khalkedónitabarát” egyházpolitikája okozta. Ormanean, M.: Hayoc’ ekełec’in. Erewan, 1993. (Reprint.) 253. p.

[35] Drasxanakertac’i, 1987. 189-191. p.

[36] E státusz gyakorlatilag megegyezik a Szaszanida-kori marzpan (helytartó) méltóságával. A görög arkhon tón arkhontón cím, tulajdonképpen szószerinti fordítása a párthus eredetű örmény iskhan iskhanacnak (išxan išxanac’), illetve az arab batrik al-batarika-nak. Mindegyik titulus szó szerint magyar fordítása a Hercegek Hercege vagy Fejedelmek Fejedelme jelentéssel bír.

[37] Drasxanakertac’i, 1987. 196. p.

[38] Drasxanakertac’i, 1987. 197-205. p.

[39] Anania fennmaradt leveleit kiadta: Ter-Mkrtič’ean, G.: "Anania Mokac’i. In: Ararat, 1897. 129-144., 275-288. p.

[40] Drasxanakertac’i, 1987. 22. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,