Bevezetés

1841. április 20-án az erdélyi katolikus egyház is belesodródott a világegyház történetének egyik legélesebb felekezetközi konfliktusába: a vegyes házasságok és a reverzális kérdései által keltett vitába. Épp ekkoriban zajlott Magyarországon egyedülálló intenzitású polémia a vegyes házasságok ügyében elfoglalt katolikus álláspont körül a klérus, illetve a liberális ellenzék között. Korábban Erdélyből semmiféle hír nem érkezett, legfeljebb az, hogy ott minden maradt a régiben: nincs reverzális, nincs vita, a felekezetek szinte természetfelettinek tűnő harmóniában élnek a vallásszabadság ősi földjén. Ha arra tekintünk, hogy a magyar püspöki kar már előző év júliusában előírta a reverzális követelését (ennek hiányában pedig a passzív asszisztenciát), túl gyenge kifejezést használnánk, ha azt mondanánk, hogy Kovács Miklós, erdélyi püspök hallgatása legfeljebb furcsa. A valóságban komoly jogi okai voltak az időhúzásnak. A vegyes házasságokra vonatkozó erdélyi jogszabályok mások, a katolikus egyházzal kapcsolatosan sokkal szigorúbbak voltak, mint Magyarországon, és ez a püspököt arra kényszerítette, hogy a lehető legtovább várjon az amúgy nyilván elkerülhetetlen főpásztori megnyilatkozással.

Az alábbi tanulmány célja a vegyes házasságok kötését és oldását szabályzó erdélyi törvények keletkezéstörténetének feltárása. E dolgozat bevezetésként született Kovács Miklós 1841-ben kiadott, az erdélyi és magyarországi egyháztörténet-írás számára mindmáig csak bibliográfiai tételként regisztrált körlevelének[1] ismertetéséhez, amely e dolgozat folytatásának tárgyát képezi. Nem a körlevél puszta keletkezéstörténetét szeretnénk megírni, hanem annak jogi szövegkörnyezetét kívánjuk rekonstruálni, ami mind keletkezéséhez, mind megértéséhez lényeges információkkal járul hozzá. A lelkipásztori utasítás keletkezéstörténetének vizsgálata további kutatások tárgya kell legyen, amelyeknek célja életszerűen megvilágítani annak születését.

A vegyes házasságok és a reverzális kérdése II. József idején

A vegyes házasságok kérdését a kölni egyházi viszály helyezte az európai figyelem középpontjába. A rajnai katolikus tartományokban a papság csak reverzálisok ellenében működött közre a vegyes házasságok megkötésében. III. Frigyes porosz király 1825-ben betiltotta ezt a gyakorlatot, ám a rendeletnek nem tudtak érvényt szerezni, és a kormányzat kénytelen volt tárgyalásokba bocsátkozni a püspökökkel. A tárgyalások eredményeképpen a porosz kormány titkos szerződéseket kötött a katolikus főpásztorokkal a rendelet betartásának érdekében. 1837-ben Droste-Vischering kölni érsek viszont megszegte a szerződést és letartóztatták. A Szentszék és a porosz udvar közt súlyos feszültség keletkezett, és a küzdelem során a német katolikus lakosság szembefordult a kormánnyal. Sziléziában hasonló eset fordult elő Dunin gnesen-poseni érsekkel, akit 1839-ben tartóztattak le. A helyzet végül a kormányzat meghátrálásával végződött, az kénytelen volt engedélyezni a reverzálisokat.[2]

Mialatt Joseph Görres tevékenységének hatása alatt a vita Németországban a katolicizmus ébredésének nagy korszakát nyitotta meg, a hullámverés tovaterjedt egész Európában. Bajorországban és a Habsburg Birodalomban is jelentkeztek a vegyes házasságok miatti feszültségek.

A vegyes házasságok kérdése az osztrák örökös tartományokban inkább elvi problémát jelentett, és a klérus részéről fogalmazódott meg. Magyarországon és Erdélyben azonban, ahol a protestánsok vagy jelentős kisebbséget, vagy többséget alkottak, súlyos gondot okozott az uralkodó számára.[3]

A problémák valójában csaknem egy évszázaddal a nagy reformkori viták kirobbanása előtt, Mária Terézia idején kezdődtek. A reverzálisok ugyan Erdélyben már 1715–16-tól gyakorlatban voltak, azonban az egyház kezdeményezte a gyakorlatot.[4] Az állami beavatkozás a reverzálisok kérdésében 1767-ben kezdődött. A császárnő bizottságot állított fel, amely azt vizsgálta, milyen eljárást kellene követni a vegyes házasságok esetében. Ezzel az intézkedéssel a katolikus panaszokra reagált, amelyek arról számoltak be, hogy a protestánsok híveik számának növelésére használják ki a vegyes házasságkötéseket. A püspökök véleményét is kikérő bizottság végül is arra a következtetésre jutott, hogy nem szabad betiltani a vegyes házasságokat, azonban a gyerekek nevelésének szempontja nézeteltéréseket idézett elő a bizottságon belül. Az uralkodónő végül 1767-ben úgy döntött, hogy reverzálist kell követelni a protestáns, illetve ortodox féltől a házasság feltételeként.[5] A vegyes házasságokat államjogilag érvényeseknek ismerték el. E gyakorlatot Erdélyben 1768-tól alkalmazták.[6]

II. József idején a helyzet változott. A kalapos király már társcsászársága idején is ellenlábasa volt anyja valláspolitikájának.[7] II. József a protestánsok panaszainak jogosságát elismerve a reverzálisok eltörlése mellett döntött. A magyar kancellária tiltakozása ellenére az 1781-es toleranciapátens eltörölte a reverzálist, és úgy rendelkezett, hogy katolikus apa esetén minden gyerek legyen katolikus. Katolikus anya legalább a leánygyermekeket keresztelhesse saját vallására, a házasságot pedig katolikus pap előtt kell megkötni.[8] Erdélyben a rendelkezés nem ugyanebben a formában lépett életbe, a szövegét előzőleg át kellett alakítani, mert jogilag nem felelt meg a fejedelemség alkotmányos rendjének. Bánffy György erdélyi kancelláriai tanácsos figyelmeztette a királyt még a pátens Erdélyben való kihirdetése előtt, hogy a „Normalresolution”, amelyet a Habsburg-tartományok számára kibocsátott, a nagyfejedelemségre nem alkalmazható, ezért ajánlatos, hogy csak tájékoztató jelleggel kerüljön bele az erdélyi pátensbe.[9] Így a különleges körülményeknek megfelelően a pátens a vegyes házasságok és a reverzális kérdésében is sajátos rendelkezéseket hozott. A reverzálisokat természetesen Erdélyben is betiltotta, de azt írta elő, hogy a gyerekek nemük szerint kövessék szüleik vallását. A császár szabályozta azokat az eseteket is, amelyekben a katolikus szülő át akart térni más vallásra. Ha a gyerekek 12 éven aluliak voltak és nem járultak szentgyónáshoz, illetve szentáldozáshoz, áttérhettek. Az apa után valamennyi gyerek, az anya után csak a lányok változtattak vallást, ha a szülők protestáns hitre tértek át. Ha protestáns apa tért át katolikus hitre, valamennyi gyereknek követnie kellett a katolikus egyházba. A gyónás és áldozás szentségeiben részesült gyerekek azonban 18 éves korukig a gyámhatóság felügyelete alatt csak katolikus hitben nevelkedhettek, és csak ezután térhettek át, ha akartak.[10]

II. József hamarosan az örökös tartományokban is nehézségekbe ütközött. VI. Pius pápa 1782-ben úgy rendelkezett, hogy katolikus pap csak tanúként lehet jelen a vegyes házasság kötésénél, még akkor is, ha a protestáns fél ígéretet tesz a gyerekek katolikus nevelésére. Ha a protestáns fél ezzel szemben a toleranciapátensre hivatkozott volna, előírta, hogy a pap végső esetben csak testileg legyen jelen, azonban tartózkodjék minden olyan aktustól, amely azt a látszatot keltené, hogy beleegyezik a gyerekek protestáns nevelésébe. Ez az örökös tartományokra vonatkozó rendelkezés volt az első újkori passzív asszisztencia, amit a pápaság előírt. Az egyház problémája alapvetően dogmatikai jellegű volt, ugyanis a gyerekeitől a katolikus nevelést megtagadó szülő a halálos bűn állapotában vette volna magához a házasság szentségét és ez szentségtörésnek számított.[11] Az örökös tartományokban a pápai rendelet túlkapások bevezetésére is alkalmat adott egyes püspököknek: megtiltották azon személyek feloldozását, akik beleegyeztek gyermekeik protestáns nevelésébe.[12] II. József a toleranciapátensen túl módosította a polgári törvénykönyv házassági cikkelyeit is. 57 pontból álló házassági pátense kivonta a válópereket az egyházi törvényszékek hatásköréből és több olyan rendelkezést is hozott – például a házassági akadályok alóli felmentések tekintetében –, amelyek súlyosan sértették az egyházat.[13]

Az 1791–92-es törvénycikkelyek

II. József halála után a rendek a protestáns többségű Erdélyben arra törekedtek, hogy a császár által a vallási egyenlőséget szolgálni hivatott intézkedések lehetőleg fennmaradjanak, a vallási felekezetek belső egyensúlyát felborító, felvilágosult indíttatású rendeletek pedig érvényüket veszítsék. A törvényhozói munka vallási vonatkozású szövegeinek bősége mutatja, hogy II. József tevékenysége mennyire felforgatta az állapotokat Erdélyben. Egész sor törvény született, melyek közül az 53. tc. volt alapvető jelentőségű, amely az elvi vallási egyenlőséget erősítette meg az erdélyi rendi alkotmány 16. századi rendelkezéseinek szellemében.

Az 1791–92-ben tartott diéta 153. sz. törvényjavaslata a vegyes házasságból született gyerekek vallásáról úgy rendelkezett, hogy azok nemük szerint kövessék szüleik vallását, meghagyva a II. József-féle rendelkezést e tekintetben.[14] A törvénycikkelyt a király a következő formában hagyta jóvá: „A különböző vallású szülőktől, illetve vegyes házasságokból való gyermekek szüleik nemét kövessék, és a hímneműek az atya, a nőneműek pedig az anya vallásában neveltessenek és kereszteltessenek. Bármely ezzel ellenkező szerződés érvénytelen.”[15] A zárómondat a reverzálisok tilalmát iktatta újfent törvénybe, annyit enyhítve a II. József-féle törvényeken, hogy egyszerűen fölöslegessé tette (érvénytelennek nyilvánította) azokat, mindazonáltal átmentve ezzel a jozefinizmus koncepcióját, amely alkalmasint megfelelt a protestáns rendek érdekeinek.

Az 1792. évi törvényekkel a katolikusok elégedetlenek voltak. A Státus tiltakozott a trónt elfoglaló I. Ferenc császárnál. A törvénykezés kikü-szöbölte a reverzálisok visszatérését a gyakorlatba, azonban hagyott egy rendkívül fontos joghézagot is: hallgatott Mária Terézia azon rendelkezéseiről, amelyek előírták, hogy a vegyes házasságokat és a válásokat katolikus egyházi fórumon kell végezni. Az udvar a katolikus tiltakozások nyomán még 1792-ben rendeletet küldött a Guberniumnak, amely megerősítette ezen állapotokat: a vegyes házasságokat katolikus pap előtt kell kötni és katolikus egyházi bíróság előtt kell elválasztani. A házasságkötés útjába a katolikus papság azonban semmilyen akadályt nem gördíthet, reverzálist nem kérhet. A protestáns lelkészek előtt kötött vegyes házasságok titkosnak, tehát érvénytelennek számítanak.[16] Noha a reverzálisok továbbra is tilosak maradtak, a katolikus papság kezében még mindig elégséges eszköz volt arra, hogy a házasság szentségi jellegéből folyó következményeket megvédhesse. Ez a rendelkezés és még egy másik, amely ugyanazon esztendőben kelt,[17] és amely az érvényesség határidejét egy új artikulus megalkotásáig tartotta fenn, a katolikus egyház jogkörén belül hagyta a vegyes házasságokat. A fejedelem a rendeletet 1802-ben megismételte és megerősítette Erdély számára. Mindez elégséges feszültséget halmozott fel az elkövetkező húsz évben ahhoz, hogy 1811-ben újra szőnyegre kerüljön a kérdés.

Az 1810-11-es törvényjavaslatok

Az 1811-12. évi országgyűlés a törvényjavaslatok tekintetében rendkívül termékenynek bizonyult. Amint azt a törvényjavaslatokhoz mellékelt, királynak küldött tudósítás is mutatja, a vallási ügyek tekintetében hozott törvénytervezetek a 92., 93., 94. sorszámokat viselték. A tudósítás az új törvényjavaslatok megalkotását az uralkodó két 1792-es Guberniumnak küldött – említett – leiratával indokolta, amelyek a katolikus rendek és a protestáns felekezetek közötti nézeteltérések miatt új törvényalkotás szükségességét ismerték el az áttérések és a vegyes házasságok megkötése és elválasztása ügyében.[18] A vegyes házasságokkal a 93. és 94. tervezet foglalkozott. Előbbi[19] a vegyes házasságok megkötésének módját szerette volna felülírni. Az érvényes szabályozás szerint a vegyes házasságokat katolikus pap előtt kellett megkötni, akinek semmilyen akadályt nem szabadott a házasságkötés útjába állítania. Minden más hitvallású papnál megkötött vegyes házasság érvénytelennek számított.[20] A szóban forgó törvénytervezet 1810-ben ezen a helyzeten próbált változtatni az erdélyi rendi alaptörvények által kimondott teljes vallási egyenlőségre hivatkozva. A tervezet azt a megoldást javasolta, hogy „a vegyes házasságok megkötése bármely házasítandó személy saját vallású plébánosa által, és mindenkinek vallása saját szertartása szerint vitessen keresztül”.[21] A törvénytervezet nyilvánvalóan azt célozta, hogy a reverzálisok lehetőségét kizáró 1792-es törvények által hagyott utolsó joghézagot is kiküszöbölje. A protestánsok attól féltek, hogy a nyilvánvaló rendelkezések ellenére a katolikus papság reverzálist kérhet. A már említett kísérő irat megindokolta a törvénytervezet által javasolt megoldást: szeretnék helyrehozni a vallások egyenlőségét az idők folyamán ért jogtalanságokat. Az idők, amelyre hivatkoznak, Mária Terézia korát jelentik. A törvénycikk az Approbatae Constitutionesre, a Diploma Leopoldinumra, valamint az 1792/53. tc-re való hivatkozása előre vetíti azt is, hogy az 1830-as években tartott országgyűléseken miért nem vált sosem politikai értelemben vett liberális jelszóvá Erdélyben a vallások teljes viszonossága a magyarországi felekezeti vitákhoz hasonlóan. Egyszerűen nem volt szükség erre, mivel az erdélyi rendi alkotmány elvileg biztosította a teljes vallási egyenlőséget, és az erdélyi rendeknek így csak arra kellett törekedniük, hogy a fent említett törvényeket következetesen gyakorlatba ültessék.[22] A kísérő irat indoklásában a rendek arra hivatkoztak, hogy Európa nagy részében (konkrétan csak Németországot és Hollandiát említve) a házasságkötés világi fórumokra tartozik, márpedig a Birodalomban is volt illetve van példa arra, hogy a házasságkötéseket világi fórumok előtt intézik. Azon országok katolikusai pedig ugyanazon hitet vallják, mint más országokban és nem ellenkeznek a szekularizációval. A Habsburg Birodalom viszont Európa azon szöglete, ahol a katolikus egyház tisztán megmaradt, és a vallási jogok megsértése lenne, ha a házasságkötéseket továbbra is katolikus fórumok intéznék, ami a műveltebb Európa előtt a katolikus egyházra hozna gyalázatot. Ráadásul ezzel a jogtalansággal a császár a saját vallása elveivel ellentétesen cselekedne, amennyiben nem egyezik a dogmákkal, hogy idegen vallásúakat katolikus papok kopuláljanak, és nem követné az Európa művelt felének katolikus gyakorlatát. A vallási egyenlőség pedig azt követeli meg, hogy a katolikusok által beadott ellenvélemény[23] ellenére a király hagyja jóvá a törvénytervezetet.[24]

A 94. artikulus a válásokkal foglalkozott. Mivel a vegyes házasság felbontása katolikus egyházi fórum elé tartozott, amely a házasság érvényességének, illetve felbonthatatlanságának vélelmezéséből indult ki, ez sok katolikussal vegyes házasságban élő protestáns számára nehézséget jelentett. Épp ezért javasolták a válóperek áthelyezését a világi fórumokhoz, amelyeknek rövidített eljárásjog szerint kellett volna a válópereket lefolytatniuk – mégis a pereket mindenki saját vallásának kánonai szerint tárgyalhatnák, és ezek értelmében dönthetnének.[25] A törvénycikkelyeket 1811. szeptember 3-án fogadták el és küldték el a Guberniumnak észrevételezés céljából,[26] ezután kerültek – kilencvenegy elfogadott társukkal együtt – a javaslatok a császár elé.

A vegyes házasságok problémája az 1834-es országgyűlésen

Az 1811-ben hozott törvények királyi szentesítése nem érkezett meg az 1810–11-es diéta ülésezésének idején, és az 1834-es, botrányba fulladt országgyűlésig nem hívták többé össze a törvényhozó testületet. Az országgyűlés előzményeit hosszasan nem ismertethetjük, csak arra utalunk, hogy a diéta fő – egyébként Wesselényi Miklós udvarhelyszéki követ által javasolt[27] – célja a rendeleti úton való kormányzás felszámolása és az erdélyi törvényeken esett sérelmek orvoslása, vagyis a rendi alkotmányosság visszaállítása volt.[28] Wesselényi taktikájának megfelelően a vallási sérelmek az alkotmányon esett erőszak keretében jelentek meg. A királyhoz küldött országgyűlési küldöttség követutasítása két részre osztotta az erdélyi panaszokat: olyanokra, amelyek az ország „fizikai” erejét csökkentik, illetve azokra, amelyek az erkölcsi erőt gyengítik. A vallási sérelmek, közöttük az, hogy a vegyes házasságokat katolikus pap előtt kell megkötni, a második kategóriába kerültek. Az ellenzék stratégiájának megfelelően az újabb rendeleteket és rendelkezéseket – mint amilyen az idézett 1802-es is volt – az érvényben levő régebbi erdélyi törvénycikkelyekkel ellentétesnek, és azt sértőnek mutatta be az irat[29] az Approbatae Constitutiones alapján.[30] Az országgyűlés szétkergetése megakadályozta, hogy bármilyen vita is kialakulhasson a felekezeti sérelmek körül, ez azonban nem jelentette azt, hogy az oly régóta folyó elkeseredett küzdelem véget ért volna.

Vallási sérelmek az 1837-38-as országgyűlésen

Az 1837–38-ra teljesen megváltozott körülmények között összehívott országgyűlésen a felekezeti konfliktusok érzékeny pontjai még mindig másodrendű szerepet játszottak a politikai kérdések mögött. Az egyházak közötti vitában a főszerepet ekkor még egy elsősorban rendi-politikai jellegű sérelem játszotta: Kovács Miklós püspök főkormányszéki tanácsossága.[31] Ám időközben – meglehetős késéssel – Bécs is lépett, egy 1837. március 2-án kelt leiratban V. Ferdinánd visszaküldte az országgyűlésnek az 1810–11-es országgyűlés által készített törvénytervezeteket. Az uralkodó azzal indokolta meg lépését, hogy a törvényjavaslatok nem felelnek meg eléggé a négy bevett vallás jogegyenlőségének és teljes vallásgyakorlati szabadságának, ezért javasolta, hogy nagyobb egyetértést tükröző törvényt alkossanak.[32] Az országgyűlés azonban nem fogott hozzá a fejedelem által javasolt törvényhozó munkának, hanem a 153. ülésen elfogadta egy, az 1810–11-es országgyűlési törvénytervezetek ügyében felküldendő felirat szövegét, amelyben röviden megemlékeztek az említett törvénycikkekről is.[33]

A törvényjavaslatok visszautasításának mindenesetre annyi eredménye lett, hogy mind a három protestáns felekezet benyújtotta sérelmi iratait az országgyűlésnek, ami két fontos mozzanatot jelzett. Egyrészt a vallási ügyek felekezetivé való visszaváltozását. Kezdetben a stratégia hasonlított a magyarországihoz: a vallási sérelmek a Wesselényi, illetve a „vándor patrióták” által képviselt politikai program szerves részét képezték. A vezéregyéniség Wesselényi kikapcsolása és a törvénytervezet visszaküldése viszont azt eredményezte, hogy egységes párt, támogatás és stratégia híján a protestáns felekezetek magukra maradtak, és külön-külön sérelmezték azt, ami jogaikat csorbította. Másfelől annyi haszon mégiscsak volt a dologban, hogy a sérelmi iratok az operátumok kidolgozására felhatalmazott bizottság elé kerültek, és így a következő diéta napirendjén is szerepelniük kellett nyilvános vita tárgyaiként.

A vallásügyi sérelmi irományok közül a reformátusoké volt a legterjedelmesebb és egyben a leginkább reprezentatív is. A sérelmek első három pontja az áttérésekhez szükséges hatheti oktatást, a katolikus féllel kötött vegyes házasságok és válóperek katolikus fórum előtti kötését és oldását panaszolta fel. A panaszos pont elleni érvelés ugyanazon keretek között maradt, mint 1811-ben: kinek szentség a házasság, kinek pedig nem az. A sérelmi irat ezúttal a belga és francia megoldással állt elő precedensként. Az iratból az is kiderült, hogy 1833-ban a református Főkonzisztórium már e javaslatot az uralkodó elé terjesztette. A válásoknál ugyanezt a logikát alkalmazták. Javaslatuk szerint az „actor sequitur forum rei”, ami egyenlő azzal, hogy az alperes fórumán kell folytatni a pert. A protestánsok számára pedig a házasság, annak ellenére, hogy nem szentség, mégis isteni rendeltetésű intézmény, amelynek mércéje az evangélium. A vegyes házasságok kötésére és felbontására vonatkozó erdélyi szabályzás beleütközött az „unionis juramentumba”, amellyel kapcsolatosan a fejedelem is esküt tesz a négy vallás egyenlő bánásmódban való részesítésére. A 16. századi fejedelmi eskütől, a vonatkozó törvényektől és az azokat megerősítő 1691-es Diplomától azonban az akkori gyakorlat merőben eltért. Itt a sérelmi irat vázolta a sérelmek történetét, ami igen érdekes – még értékelendő és kutatási területként jelentkező – gyakorlat részleteire vet fényt: „Elegyes házasságokban néhol a Leány, másutt a Legény Papja esketett, amint a szokás felállította volt, néhol mindeniket a maga papja.”[34] A problémák a református gravamen szerint 1751-ben kezdődtek, amikor a katolikus püspök feljelentette a reformátusokat a királynőnél, és attól fogva egymást érték a szigorító ítéletek. Végül a helyzet valamennyire stabilizálódott 1791-től 1802-ig, a már ismertetett királyi rendeletig. Az előterjesztés végén a református érvelés érdekes fordulatot vett: visszautasította a király ajánlatát új törvény alkotására és követelte, hogy szerezzen érvényt a 16-17. századi erdélyi törvényeknek.[35] Úgy látszik, a rendi alkotmány által kitaposott pálya sokkal biztonságosabbnak ígérkezett, mint egy új törvény kockázatának felvállalása. A további sérelmek a következők: a főkonzisztóriumok jegyzőkönyveinek guberniumi felülvizsgálata,[36] a kötelékvédői intézmény bevezetése a református válóperes eljárásba, a protestáns tábori lelkészek hiánya, a protestáns diákok külföldi tanulásának akadályozása, a protestáns püspökök állami támogatástól való elesése (szemben a római és görög katolikus püspökökkel), a teológiai könyvek guberniumi felülvizsgálata, a protestánsok mellőzése a hivatalok betöltésében.[37]

A szász lutheránusok a 105. ülés során adták be sérelmeiket az országgyűlésnek, amelyek szinte teljesen megegyeztek a reformátusokéval. A vegyes házasságok kérdésében az 1810/93. már ismertetett törvényjavaslatra hivatkoztak, követelték, hogy a válópereknél a másik fél fóruma maradjon semleges. Tiltakoztak a kötelékvédő bevezetése ellen is.[38]

Az unitáriusok is a vallásszabadság és az alkotmányos vallási jogegyenlőség megsértését látták a vegyes házasságokkal kapcsolatos jogszabályokban, illetve a kötelékvédő tartásának kötelezettségében. Panaszaik semmit sem tettek hozzá a két nagyobbik protestáns felekezet érveléséhez.[39]

A vallási sérelmek megvitatása 1841-re maradt. A bizottságnak átadott iratokból a két országgyűlés között operátum készült, amely a következő országgyűlés elé 1842. június 30-án került, a 78. országos ülésen.[40] A történelem azonban ezúttal olyan meglepetéssel szolgált, amely felforrósította a légkört, és a katolikus egyház álláspontjának radikalizálódásához vezetett.

Intermezzo és pálfordulás: a Lajcsák-instrukció

Az erdélyi fejlődés, amely a három vallás és négy nemzet alkotmányos státusának megfelelően eddig a maga sajátos logikája szerint folyt, most kívülről kapott impulzust, az anyaország felől. Igen röviden és vázlatosan foglalkoznunk kell ezen kérdéssel is, mivel nélküle az erdélyi reverzális-körlevél keletkezése nem érthető.

Az 1832-36. évi magyar országgyűlésen a felekezeti viták politikai kérdéssé minősültek át, és a liberális program részévé váltak. A katolikus liberálisok belső egyezség alapján felvállalták a felekezeti viszály újjáélesztését, azzal a céllal, hogy kiragadják a konfliktust a felekezetiség kereteiből, és politikai kérdéssé tegyék. Beöthy Ödön volt az, aki 1833. január 4-én fölvetette ezt. A liberálisok átfogó javaslatokkal jelentkeztek. Céljaik között szerepelt minden bevett felekezet teljes egyenjogúsítása, a hatheti oktatás felszámolása, a reverzálisok megszüntetése, a protestáns fiatalok külföldi oktatásának engedélyezése, a protestánsok letelepedési szabadsága a horvát és szlavón területeken, a katolikus gyerekek protestáns iskolalátogatásának szabaddá tétele, protestáns tábori lelkészek alkalmazása, a protestánsok katolikus ünnepek alól való felmentése.[41] A magyar országgyűlésen parázs vita bontakozott ki a kérdés körül, amely több hónapon át tartott, és tizenegy üzenetébe került az alsó és a főrendi táblának.[42] Kompromisszum azonban nem tudott létrejönni, elsősorban azért, mert a felsőtábla ragaszkodott a már megkötött reverzálisok érvényességének elvéhez.

A reverzálisháború akkor kapott igazán lángra, amikor Lajcsák Ferenc váradi püspök egyházmegyéjében 1839. március 15-én csak passzív asszisztenciát engedélyezett azoknál a vegyes házasságoknál, amelyeknél a protestáns fél nem ad reverzálist.[43] A megye azonban feljelentette a püspököt, és az ügy a királyig jutott, illetve az 1839-40. évi országgyűlés elé került. Ugyanez a folyamat végbement Magyarországon a rozsnyói egyházmegyében is, ahol viszonylag magas volt a vegyes házasságok száma, és Scitovszky püspöknek tartania kellett hívei elveszítésétől.[44] A problémák átterjedtek Ausztriára is. Neusohlban a papság kérte, hogy a reverzális nélkül kötött vegyes házasságok többé különleges püspöki engedély nélkül ne kaphassanak áldást.[45]

Metternich, akinek merevsége és önteltsége miatt épp azelőtt esett kútba egy reverzálisról szóló tárgyalás a Szentszékkel, kutyaszorítóba került. Az országgyűlés ugyanis parázs vita közepette követelte, hogy azokat a papokat, akik megtagadják a házassági áldást, állítsák törvényszék elé. Ugyanakkor kérték a kormánytól a nehezményezett váradi rendelet megsemmisítését.

Lonovics Józsefnek, aki már az 1832-36-os országgyűlésen nagy tekintélyre tett szert azáltal, hogy szinte egyedül védte az egyház álláspontját, immár csanádi püspökként ki kellett jelentenie a felsőtáblán, hogy az egyház ugyan engedelmeskedik a törvényeknek, de a passzív asszisztenciáról nem mond le. A törvény nem tiltja azokat, és mivel a házasságok érvényesek, nem is ütközik törvénybe, hisz a jogszabály házasságkötésről és nem áldásról beszél.[46] Amikor pedig gróf Széchenyi István megtámadta azokat a püspököket, akik eddig tartózkodó állásponton voltak a kérdéssel kapcsolatban, Pyrker érsek kijött a sodrából és kijelentette: ha eddig nem is tette, ezután ő is megköveteli a reverzálist az egyházmegyéjében. Pyrker nyilatkozata az egész magyar püspöki kart Lajcsák és Scitovszky mögé állította. A főpapok egy e célból tartott püspöki konferencián (1840. május 14.) az addig egyházmegyénkénti különböző gyakorlat egységesítéséről döntöttek, és júliusban bevezették a passzív asszisztenciát.

Róma a püspöki kar mellé állt. Nem volt hajlandó tárgyalni a kérdésben csak a püspökökkel. Metternich, aki nem sokkal azelőtt részben épp abba bukott bele, hogy egy ilyen fontos lelkipásztori kérdést követ útján akart megtárgyalni a Szentszékkel, most kénytelen volt engedni.[47] A tárgyalások lefolytatására a püspöki kar Lonovics Józsefet jelölte ki, aki csanádi püspökként ekkor már az ellenzék szemében is nagy tekintélyt szerzett országgyűlési szereplésével. Metternich beleegyezett abba, hogy ő menjen Rómába. Egyúttal az örökös tartományok nevében is őt bízták meg a tárgyalással.

Lonovicsnak kettős feladata volt. Egyrészt engedélyt kellett kieszközölnie a pápától a passzív asszisztenciára. Másrészt a robbanékony közhangulat lecsillapításához a trienti forma alól való fölmentést is meg kellett volna kapnia Magyarországnak, mi több, a rendeleteket Erdélyre is ki kellett volna terjeszteni, és ehhez is külön engedély kellett.[48] A püspök fél évig tárgyalt Rómában. A pápa jóindulattal fogadta és különös bizalommal viseltetett iránta, azonban csak a passzív asszisztenciára kapott engedélyt mind az örökös tartományok, mind Magyarország számára. A pápai breve megengedte, hogy a pap tisztességes öltözetben passzíve asszisztáljon a reverzális nélküli vegyes házasságoknál, amelyeket előzőleg háromszor kellett kihirdetni. A nem katolikus lelkész előtt kötött házasságokat a pápa elismerte érvényesnek, de megtiltotta.[49] Ausztria tartományaira vonatkozólag Metternich vagylagos megbízatást adott a csanádi püspöknek: vagy a passzív asszisztenciát, vagy a trienti forma alól való feloldást kellett kérnie. A pápa azonban csak Galícia számára volt hajlandó a trienti forma alól való felmentésre (mivel itt a túlnyomó többség más vallású volt), és azt is csak abban az esetben, ha az ottani püspökök kérik.[50] A rendeletet Magyarországon 1841. november 18-án hirdették ki.

Lonovics püspök jól látta a dolgokat, amikor a trienti forma alól való felmentést is kérte a pápától. Az 1844/3 tc. 2. § végül érvényesnek ismerte el a protestáns papok által kötött vegyes házasságokat.[51]

Utószó

Erdély püspöke – a magyarországi püspököket követően – nem nyilatkozott a vegyes házasságok kérdésében még további kilenc hónapig. Hallgatása meglepő, ha a katolikus egyház oldaláról nézzük a dolgokat, azonban ha az erdélyi törvénykezés felől vizsgáljuk helyzetét, világossá válnak az időhúzás okai. Reverzálist elrendelő instrukciónak Erdélyben nem lett volna értelme, mivel a reverzálisok semmilyen jogi érvénnyel nem bírtak. Mi több, felhívta volna a figyelmet egy rég vitatott kérdésre: miért kell a vegyes házasságokat katolikus pap előtt megkötni. Erdélyben ez különösen veszélyesnek számított, hiszen Magyarországgal ellentétben ennek a gyakorlatnak nem volt becikkelyezett alapja, rendelet értelmében eskettek katolikus papok. Az egyház sokat veszíthetett volna, ha ismét vitára kerül sor, tekintve, hogy az egykamarás országgyűlésben – a lakossághoz hasonlóan – a katolikusok kisebbségben voltak. A passzív asszisztencia ugyanúgy nem számított törvénytelennek, mint Magyarországon, de ugyanakkora felháborodást eredményezett volna bevezetése. A püspök hallgatásának okai így egyértelműek: a nagyobb baj érdekében vállalta a kisebbet – nem vállalt szolidaritást magyarországi püspöktársaival. Ám a dolgok nem sokkal később kedvezőtlen fordulatot vettek, ami miatt kénytelen volt lépni. (A témával következő tanulmányunkban foglalkozunk.)

Jegyzetek