A történelem iránt érdeklődő nagyközönség az összefoglaló művek egyre bővülő kínálatából válogathat. Az útjukat kereső és hagyományaikat ápoló közéleti szereplők egyaránt patinás szemléletű százéves műveket vehetnek kezükbe reprint kiadásban, és belőlük megtanulhatják azt a hazafiságot, amelyet a marxista szemlélet csak korlátozottan engedett érvényre jutni. Az iskolákban ismét egységes nemzeti szemléletben oktatják a történelmet, újra szabad értéknek nevezni az értéket, és hibáknak a hibákat. Régi nagyjainknak megkopott fénye ismét világolhat és irányt mutathat; vezetésükkel újra elfoglalhatjuk helyünket a szorosabban vett európai kultúrnemzetek sorában. – Ezt a (nagyközönségre még mindig igen jellemző) rózsaszín idillt most goromba ütés érte. Egy belső emigrációba kényszerített történész még a szocializmusban elvállalta, hogy a nemzet megalázottságán egészen rendhagyó módon fog segíteni.

A különös, sőt valósággal sokkoló hatású magyar történelem köteteit folyamatosan jelenteti meg (1993-99) a Béke és Igazság Pilisszentléleki Modell Alapítvány „Út Igazság Élet” Kiadója. A szerző, Pezenhoffer Antal neve nem volt ismeretlen a második világháború előtti egyházi közéletben. 1893-ban született római katolikus pap, hitoktató és történész. 1931-ben a „Felekezeti nagymondások,” 1937-ben a „VI. Sándor meg Luther” című vitairatot adta ki. Munkássága ezen kívül könyvtári, levéltári kutatásra és az „egykézés” statisztikai vizsgálatára is kiterjedt. Ezt az „új magyar történelmét” az eddig megjelent kötetek utalásai alapján az 1950-es és 60-as években írta, de akkor az ismert okokból nem láthatott napvilágot.

Pezenhoffer Antal a mai olvasó számára különösen csengő, meglepő történeti interpretációt fogalmaz meg. Nem a hagyományosan elismert történelmi példaképekre támaszkodva akarta ugyanis a „nemzet derekát kiegyenesíteni”, hanem éppen azok megtagadását követelte. Szent Remigius püspök szavával a mottóban azt követeli hazájától, hogy szeresse, amit eddig gyűlölt, és gyűlölje azt, amit eddig szeretett. Ezek a gyűlölni (elégetni) való bálványok pedig beállításában éppen a nemzet szabadságharcos eszményei, kiállása akár a túlerővel szemben is, azaz röviden a „kuruc” és „negyvennyolcas” szellemiség. Vele együtt – Pezenhoffer interpretálásában – elítélendő és hátramozdító az a „nyakas” protestáns irányzat is, amely előbbieknek mintegy eszmei bázisát alkotta, és amely egészen a közelmúltig a „hazafiassággal” azonosnak hirdette magát.

Ez az „új magyar történelem” sorozat nem is annyira történeti munka, mint inkább vitairat. Tizenhárom (illetve az eddig napvilágot látott három) kötetében megdöbbentő mennyiségű adat és bőséges vitázó kommentár fogadja az olvasót. Igaz, a szerző nem állítja, hogy újonnan felfedezett adatokat használna – csupán a már ismert, könyvekben is kiadott tényanyaggal való következetes és becsületes szembenézést sürgeti. Szerinte ez még minidig várat magára, és – mint mondja – noha a népszerű „kuruc” szemléletet helyreigazító és árnyaló művekben Szekfű Gyula óta nincs hiány, a közvélemény még mindig erősen egyház- és Habsburg-ellenes. A kérdést azonban nem érzelmi szempontok döntik el, hanem egyedül az, hogy kinek van igaza.

Pezenhoffer pedig kijelenti (Németh Lászlóval vitatkozva), hogy nem a kizárólagos kuruc út, és még csak nem is a két tábor megegyezése, afféle nemzeti középút keltheti fel a sírból a nemzet nagylétét, hanem a következetesen, „egészen labanc” meggyőződés – hozzávéve a főpapi képviseletben jelentkező „klerikális, ultramontán és jezsuita” irányzatú római katolicizmust, amely nem pusztán teológiailag tévedhetetlen, hanem – amint azt a Habsburgok 400 éve mutatja – gyakorlatilag, történelmileg is az. Magyarország óriási hibát követett el, amikor koronás királyaival szembehelyezkedve, őket bizalmatlanná téve és a főpapok tanácsait semmibe véve a lázadás és az eretnek széthúzás útjára lépett. A szerző odáig megy ebben a megdöbbentő kijelentésben, hogy Trianont is a Habsburgok elűzésének tulajdonítja: „... a Habsburgok mint idegenek, idegen országokból származó pénzükkel és fegyverükkel szerezték vissza hazánkat a töröktől és tartották meg teljes integritásában Erdélyével, Kárpátok-aljaival [sic!], tengerével együtt egészen addig, míg trónjukról el nem űzték őket, de mihelyt elűzték őket onnan, feltűnő, hogy abban a pillanatban velük együtt vesztek el a Kárpátok is, Erdély is, meg a tengerpart is.” (I. kötet 1. rész, 132. o.) Ezt az eléggé merész érvet aztán vagy fél tucat helyen megismétli.

Pezenhoffert láthatóan nem a népszerűséghajhászás vezette, amikor könyvét legalább tíz év fáradságos munkájával megalkotta és kézirat formájában az utókorra hagyta. Szerinte Szekfű Gyulában, ebben a kimagasló képességű tudósban is ott munkált a protestánsok szellemi terrorjától való félelem, amikor a „mázsaszámra” felhozható tényekből ő csak néhány morzsát tárt a közönség elé, s azt is „csokoládéba csomagolva”. A szerző vállalja az olvasó dühének felkorbácsolását is: „új magyar történelme” egyik mottójául a következő Ady-parafrázist választotta: „S ha elátkozza százszor Debrecen / Mégis győztes, mégis új és mégis magyar!” Viszont számít arra, hogy a tizenhárom vaskos kötet elolvasása megteszi a maga hatását, ha nem helyezzük a protestánsoktól ránk erőszakolt irracionális „nemzeti” alapállást az igazság és az észérvek fölé.

S milyen érveket vonultat fel Pezenhoffer Antal? El kell ismerni, történelmi tájékozottsága lenyűgöző, és vitakészsége is önmagában imponáló. Rendszerint a régibb történészek (Marczali Henrik, Acsády Ignác, Szilágyi Sándor, Takáts Sándor, Tolnai Világtörténelme, Pompéry Aurél, Rugonfalvi Kiss István és mások), néhány újabb szerző (pl. Szekfű Gyula, Benda Kálmán), továbbá egy-egy komolytalannak tekinthető író (pl. Baráthosi Balogh Benedek) munkájára támaszkodva, velük vitatkozva, tőlük bőven idézve – de egyben történelmi kútfőkre és eredeti forrásokra támaszkodva igyekszik kimutatni a következőket:

1. A Habsburgok érdekei mindenkor egybeestek Magyarország valódi nemzeti érdekeivel.

2. A Habsburgok túlnyomó többsége erkölcsi téren toronymagasan áll a mai eszményképek (Bocskai, Bethlen, Rákóczi, Kossuth) fölött.

Ehhez olyasfajta érvek kapcsolódnak, hogy a Habsburgok kegyelmességben, türelemben és okosságban örökre érvényes példát mutattak, hogy mindenkor a jog valódi őreinek számítottak, vagy hogy több alkalommal természetfeletti segítséget is kaptak. Ezzel szemben a felsorolt nemzeti hősök zsarnoki hajlamú, erkölcstelen vagy harácsoló személyek voltak, és esztelen vagy elvtelen politikát folytattak, azaz romlásba vitték a nemzetet – ennélfogva nem alkalmasak példaképnek. A hagyományos magyar történetírás bűne, hogy mindennek dacára sem az „igazságot” képviseli, hanem a tömegnek hízeleg.

Az első kötet (1993) I. Ferdinánd trónigényének megalapozásával, II. Lajos merénylet általi halálának cáfolatával és Moháccsal indul. Pezenhoffer erősen támadja a köznemességet azért, hogy érdekeinek védelmében a híres rákosi végzést kierőszakolta, amely mintegy kapaszkodási pontja a magyarság Habsburg-gyűlöletének. (Még a mohácsi katasztrófát is a köznemesség elbizakodottságából vezeti le.) Aztán Szapolyaira, Izabellára és Fráter Györgyre irányítja az össztüzet: ők egytől-egyig jellemtelenek, rövidlátók vagy gyenge kezűek voltak. Csakis a Habsburgok kezébe letett kormányzás szavatolhatta volna az ország sértetlenségét – ehelyett belháború dúlta az országot, s a török a „nemzeti” király protektoraként besompolygott az országba. Erdély ezután szánalmas szolgaszerepbe süllyedt, a maradék királyság önállósága pedig gazdasági és katonai erő híján szükségszerűen csorbult. Ezért tehát – vonja le következtetését a szerző – nem lehet a Habsburgokat hibáztatni, főleg hogy hasonló (és nagyobb) önkényességeket szerinte Nagy Lajos, Hunyadi Mátyás és az erdélyi fejedelmek is elkövettek.

A folytatásban I. Ferdinánd, Miksa és Rudolf uralkodása kerül terítékre. Az elsőnek személyes érdemei és erényes természete nem volt képes ellensúlyozni a pénzhiányt és alattvalóinak kelletlenségét az ország védelmére. Ezért sorozatos vereségeket szenvedett a töröktől, a nagy nehezen összetoborzott birodalmi seregek pedig érthető módon csak Bécset védték, Magyarországot nem. Miksát hiányos hitbuzgalma miatt erősen elmarasztalja a szerző, Rudolfban idegbetegsége mellett csak pozitív jellemvonásokat talál. Ezután erkölcsi vizsgálatnak veti alá Ferdinánd és János párthíveit, és ebből arra következtet, hogy még az eszményként mások elé állítható magyarok terén is az idegen király a győztes. Végül egy terjedelmes kitérőben elméleti síkon is ostorozza az álvallásnak minősített protestantizmust.

A második kötetben Pezenhoffer Bocskai és Bethlen felkeléseinek körülményeit elemzi, és arra a következtetésre jut, hogy egyiküknek sem volt erre más oka, mint saját érdekük. A felhánytorgatott sérelmek alaptalanok és mondvacsináltak, véli a szerző: miért is neveztek volna ki nádort a Habsburgok, amikor az a protestáns rendek bábja lett volna? A hiányolt országgyűlések amúgy is a lázadás fészkei voltak, az uralkodó idegenben lakását pedig a török megszállás tette elkerülhetetlenné. Emellett e bálványozott „szabadsághősök” állhatatlan, hazug és erőszakos emberek voltak, és a sokat emlegetett erdélyi vallásszabadság éppen a római katolicizmusra nézve volt egyenlő – a királyságbeli protestánsüldözésnél szerinte sokkal rosszabb – elnyomatással.

A harmadik, tehát az eddig megjelent utolsó kötet III. Ferdinánd, a két Rákóczi György, a költő Zrínyi és I. Lipót jellemrajzát tartalmazza, politikai működésük méltatásával. Bár Pezenhoffer munkájának eddig csak kisebb része jelent meg, az ismert három kötet alapján történelmi felfogásának alapvonalai világosan kirajzolódnak az olvasó előtt. Célját (a kurucság és a protestantizmus eszmei megsemmisítését vagy legalábbis lejáratását) a mai viszonyok között aligha érheti el, leginkább a meglévő történelem-interpretációinkat sajátosan gazdagító, különösségével feltűnő olvasmánynak tekinthető. Pezenhoffer szemléleti hatását felmérni ma még nehéz volna. A szerző egyik tárgykört sem monográfiai igényességgel dolgozta ki – történeti apologetikához méltón csak a számára érdekkel bíró adatokra tért ki. Ez a műfaji kötöttség azonban csak hasonlóan túlfűtött cáfolatot válthat ki, érdemi párbeszédre nem vezethet – igaz, ezt nem is célozza.

Az „új magyar történelem” műfaja tehát nem történelemkönyv, hanem polémia, azaz ellentörténelem. Nem történelmet ír, hanem (Nemeskürty István szavaival) a történelemről ír. Ez azonban ekkora terjedelemben aligha komoly vállalkozás, ha nem áll mögötte számottevő és kidolgozott történetfilozófia. Pezenhoffer művében a marxista vagy 48-as történelmi koncepcióval szemben – a meglévő történelmi ismeretek és eszmények folyamatos tagadásán kívül – alig találni ilyet, hacsak azt az alapállást nem tekintjük így, amely szerint a római katolikus értelemben vett jámborság a tehetségtelenség és nehéz körülmények dacára is meghozza a gyümölcsét, mert erősíti az engedelmességet és a felelősségérzetet. Ahol Pezenhoffer mégis kiejti a „ha” és a „volna” szavakat, ott következtetései még laikus szemmel is megalapozatlanoknak tűnnek. „Ha még mindig meglenne a Habsburg-monarchia, már mi lennénk benne a vezető állam.” (I. kötet 1. rész 169. o.) – Persze, a szüntelenül bujtogatott nemzetiségekkel a hátunkban. „Ha nem lett volna Bethlenünk és protestantizmusunk, a magyar nemzet mint katolikus épp oly támasza lett volna Ferdinándnak és a katolicizmusnak, mint például bajor Miksa volt, akkor a harminc éves háború elmaradt volna. Akkor csak egy éves háború lett volna belőle, mely a fehér-hegyi győzelemmel befejeződött volna, mégpedig a Habsburgok és a katolicizmus teljes győzelmével. Akkor ma egész más lenne Európa arculata, mert protestantizmus legfeljebb az északi államokban lenne [...] Győzelmét és világuralmát a Habsburg-ház ekkor nekünk, magyaroknak köszönte volna, s világos, hogy hálás lett volna érte...” (Ez a megfogalmazás óhatatlanul a „máskor verd be jobban a patkószeget” gondolatra vezeti az olvasót.)

Pezenhoffer koncepciója egy másik ponton is megbicsaklik. Amikor az ország három részre szakadása már befejezett tény, a szerző akkor is számon kéri az erdélyi fejedelmeken a Habsburgoknak hűséget fogadó szerződéseket. Eszébe sem jut, hogy az 1680-as évekig még a sokat magasztalt „idegen segítség” sem volt képes illetve alkalmas a török kiverésére az országból, és Erdély a szultán torkában csak az első áldozata lett volna a mégoly lovagias és magasztos keresztény összefogásnak. Általában Pezenhoffernek kevés érzéke van a kétkulacsos erdélyi reálpolitika iránt, és annak képviselőit diplomáciai érdemeik kurta elismerése mellett szégyenpadra ülteti zsarnokság, szószegés és hűtlenség vádjával. Bocskai korai Habsburg-barát politikájának véres kudarcából pedig csak az erdélyi törökös párttal való leszámolás kíméletlenségét veszi észre, a helyzet kétségbeejtő sodrását nem. Ezen pedig teljesen zátonyra is fut az „új magyar történelem” fölöttébb erkölcsös, de legalább annyira öngyilkos koncepciója. Amíg a török ereje töretlen, Erdély csakis saját szakállára politizálhat, csakis török védnökség alatt és csakis török „becsületességgel.” Amikor a szerző az egységes római katolikus Magyarország vízióját kergeti, elfelejti berajzolni Nándorfehérvár köré azt a bizonyos „kört”, majd megmérni Bécs és Erdély így meghosszabbodott távolságát. Kicsiny hiányossága ez a könyvnek, de sok múlik rajta.

Pezenhoffer kizárólagosságra való törekvése és fekete-fehér látásmódja más helyeken is látványos melléfogásokat eredményez. A Habsburgok alatti „gyakorlati” vallásszabadságot magasztalva (és elhallgatva többek között az ausztriai protestánsokkal történteket) arra a „felekezeti nagymondásra” ragadtatja magát, hogy „tessék csak egy olyan prédikátort is megnevezni, akiket ebben a korban (vagy bármikor) a katolikusok öltek meg vagy akár csak összevertek.” (II. kötet 2. rész 148. o.) – Ugyanez a görcsös igyekezet tagadtatja le vele az „úgynevezett” gályarab prédikátorok megcsigáztatásának valódiságát (mondván, hogy csak a Hollandiában kiadott propagandakönyvek metszetei szólnak ezekről), és tartja a pozsonyi vésztörvényszék elé idézett összes egyházi férfit törökkel cimboráló árulónak (uo. 246-247. o.), annak dacára, hogy Szántó Konrád (A katolikus egyház története II. 286-287. o.) a vád által bemutatott levelek „bizonyító erejét” illetően csak ennyit mond: „a történészek véleménye megoszlik”. Pezenhoffer ezzel szemben „tagadhatatlannak” nevezi a megvádolt lelkészek bűnösségét, és saját „makacsságukat” okolja balsorsukért. Felfogása a felekezeti pártosság egyértelmű megnyilvánulása.

Nyelvi szempontból a könyv egységesnek mondható, bár a szüntelen polemizálás elég egyhangúvá is teszi. Pezenhoffer – amellett, hogy vitapartnereinek stílushibáit is kíméletlenül kipellengérezi – a nyelv fegyvereivel tudatosan is harcol. Előszeretettel használja a „hülye” és az „elmebeteg” szavakat (habár mindig csak feltételes módban: „hülye volna, ha ezt tenné”), de él az „eretnek,” „sátáni,” „képmutató” és hasonló, érzelmileg erős töltetű szavakkal is. A hagyományos történetírás szokásos kifejezéseit („tehetségtelen,” „reakciós,” „klerikális,” „elnyomó,” „rémuralom” stb.) előszeretettel teszi idézőjelbe és ismétli a nevetségességig.

Sok érvét többször is megfogalmazza, és szívesen bocsátkozik feltételezett ellenérvek előrehozott cáfolatába. Gondolatmenetében azonban néha előfordulnak elemi logikai hibák is. Ilyen például az a kijelentése Hunyadi Mátyás szerencsés megválasztása kapcsán, hogy „ha először szerencsés volt a véletlen, ebből inkább azt kell következtetni, hogy másodszor már nem lesz az, mert a valószínűség másodszor már kisebb.” Másutt kicsinyes módszerekkel igyekszik javítani a Habsburgok nemi erkölccsel foglalkozó statisztikáján: „Ferenc József megint már csak másodrendűen fontos ebben a tekintetben, mert az utána következő Habsburgok nem tőle származnak.” „Ferenc Ferdinánd nem számít, mert se uralkodó nem lett, se nem vált továbbplántálójává uralkodó Habsburgoknak.” Ő, aki büszkén emlegeti, hogy a római katolikus vallás a gyónás által még (elnézést, ez idézet) „onániáinkat is számon kéri” erkölcsi kifogás nélkül megy el a Habsburgok körében oly divatos rokonházasságok mellett. (A pápai diszpenzáció ugyanis eltörli a természeti törvényt.) Miután Schillert kedvére idézte Bethlen rossz európai híre érdekében, a fehér-hegyi csatáról való elítélő véleménye és egy kritikátlanul átvett tévedése kapcsán eszébe jut, hogy Schiller „nem is volt tulajdonképpeni történetíró.” Azt bizonygatva, hogy a királyi Magyarországon mekkora vallásszabadság volt, nem az udvar eszközhiányát említi, hanem a király jó szívét; a kassai dóm elvétele kapcsán viszont arra hivatkozik, hogy akkor a „lutherani omnes comburantur” még érvényben volt. Ezt nevezik másutt úgy, hogy „ágyúval lőni verébre.”

A dogmatikai kitérők csak mellékszerepet játszanak a könyvben, de a hitoktatóként indult szerző alkalmanként ezt a szálat is beleszövi érvelésébe. Természetesen a római katolikus álláspontot mint egyedüli vallásos szempontot érvényesíti, a protestánstól még a vallási jelleget is megtagadja. Szerinte a protestantizmus nem más, mint korhangulat, az örök emberi hitetlenség első újkori megjelenési formája, ideiglenesen vallási köntösben. Gyakori bizonyító illetve színező fordulatként alkalmazza Pezenhoffer a protestantizmus és a kommunizmus közti párhuzamot: mindkettő a romlott emberi természetet dédelgeti, az irigységre apellál, rágalmaz, a közvéleményt manipulálja, végül ugyanúgy gyűlöli a római egyházat mindkettő. Könyvének egy hosszú kitérője egyenesen a protestantizmus elméleti megsemmisítésére irányul. Abból kiindulva, hogy igazság a maga természetéből fakadóan csak egyetlen létezhet, és emiatt az „igazságvallásnak” kíméletlenül hazugnak kell bélyegeznie az összes többi vallást – azzal érvel, hogy a protestantizmus elméleti türelmessége már önmagában is azt bizonyítja, hogy nem lehet igazságvallás. Ezen kívül a szokásos jogászi érveket is előhozza a római fegyvertárból: a Biblia helyes értelmezésének igénye, az erkölcs kötelező ereje, az egyedül üdvözítés dogmája mind megköveteli a római katolicizmustól, hogy türelmetlen, pápai elvű legyen, és hogy engedelmességre épüljön.

Miksa (1564-1576) alakját méltatva megemlíti (I. kötet 2. rész 115. o.), hogy a félprotestáns császár halálos ágyán megtagadta a gyónást, mondván: már „meggyónt a mennyei papnak.” Ezen igen megbotránkozik, és azonnal üt egyet a protestáns felfogáson: ez „sokkal bűnösebb és elítélendőbb eljárás, mintha magyarul ezt mondanánk: „Nem gyónok meg senkinek, mert nem hiszek a mennyei papban.” Egyformán hitetlenség és egyformán engedetlenség a mennyei pap iránt mind a kettő. Csak az egyik leplezett, a másik nyílt; az egyik egyenes, a másik képmutató. Az egyik, ha hitetlen, legalább elismeri, hogy hitetlen; de a másik hitetlensége ellenére is számot tart a hívőnek járó megbecsülésre is, és ezért képmutató szólamba burkolja hitetlenségét.”

Néhány mosolyogtató tévedést még ezen a téren is találunk. A II. kötet 2. részének 145. oldalán a konstanzi zsinatot „törvénytelennek” és „zugzsinatnak” nevezi, amelynek „határozataival sohasem azonosította magát a római egyház.” – Ez csak a „Haec sancta” dekrétumra áll, amely viszont másfelől az egyház egységének záloga volt akkor. Egy helyen a papok méltóságát dicsérve említi, hogy egyedül ők részesedhetnek Krisztus véréből, míg másutt a „concomitantiára” hivatkozva elítéli azt a kálvini vádat, hogy a római egyházban a szakramentum felét elorozzák a néptől. Még ezen a történelmi szempontból másodlagos területen is képes Pezenhoffer a vita kedvéért önmagának ellentmondani. A cél azonban így is világos: a protestantizmus mételyét kiirtva a magyar szellemi életet római katolikussá tenni. Nem kell bizonygatni, milyen anakronisztikus vállalkozás ez.

Látjuk hát, hogy egy emberöltővel a II. Vatikáni Zsinat után némely római katolikus csoportosulás miként gyakorolja hitét, ugyan egyházi jóváhagyás nélkül, de a Ferenciek terei Ecclesia Szövetkezet terjesztésében. Persze a vallási paletta széles, a protestánsok között is vannak szélsőséges páparugdosók, és tíz éve hazánkban is nagy vihart kavart az ex-jezsuita Peter de Rosa könyve „a pápaság árnyoldalairól.” Csakhogy míg ő a katolikus szellemiséget a XXIII. János pápa és zsinata által megújított formájában szívvel-lélekkel támogatta, Pezenhofferről a legnagyobb igyekezettel is csak az mondható el, hogy a protestánsokat, ha jellemesek és becsületesek, mint egyéneket tiszteli.

Hogy a könyv milyen visszhangot ver a magyar történettudományban, és milyen hatása lesz rá, azt nehéz lenne megjósolni. A vallási eszmecsere és a felekezetközi párbeszéd azonban már harminc éve meghaladta Pezenhoffer Antal látásmódját, és nem kétséges, hogy ez a fogyatékossága nagymértékben gyengíti az „új magyar történelem” hatásosságát. Mostanában ugyanis éppen annak lehetünk tanúi, hogy Róma lassan „kinyílik,” enged a régi levegőtlen egyházképből, gyakorlatból és hangsúlyokból. Ahelyett, hogy a protestantizmus állna kétségbeejtő válaszút előtt (amint a szerző idézi az előszóban Szabó Dezsőt) szocializmus és római katolicizmus között, inkább ez utóbbi kezdett el közeledni a hagyományos protestáns látásmód értékei felé. Erre bőségesen van módja jól ismert rugalmasságánál fogva, de éppen ez a sokarcúság teszi lehetővé a Pezenhofferéhez hasonló rugalmatlan szélsőségek időleges továbbélését is.

(Németh Ferenc)