Vissza a tartalomjegyzékhez

9. évfolyam 4. szám
A. D.
MMVIII

Őze Sándor:
A határ és a határtalan. Identitáselemek vizsgálata a 16. századi magyar ütközőzóna népességénél.
Budapest, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, 2006. 365 old.
Az Őze Sándor kutatásait, munkáját összefoglaló, 2006-ban megjelent kötet hűen mutatja a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docensének eddigi eredményeit, melyek főként az identitáskutatás köré épülnek

Az Őze Sándor kutatásait, munkáját összefoglaló, 2006-ban megjelent kötet hűen mutatja a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docensének eddigi eredményeit, melyek főként az identitáskutatás köré épülnek. A három tematikus egységbe szerveződő tanulmányok egyen-egyenként már megjelentek különböző tanulmánykötetek, folyóiratok lapjain, itt pedig a kora újkori identitásra, az abból fakadó és irodalmi művekben, korabeli politikai közbeszédben megjelenő toposzokra koncentrálnak.

A szerző feltett szándéka, hogy a kora nemzettudat megnyilvánulásait vizsgálja a végvárak katonaságának, a hajdúságnak és a török hódoltságban élőknek a tudatát számba véve. Célja pedig, hogy ezen identitások által befolyásolt tágabb közösség, a magyar nemzet tudatát megvilágítsa. A kötet időhatárai 1526 és 1566. Az első általánosan ismert korszakhatára a kora újkori történelemmel foglalkozó szakembereknek, míg az utóbbi tetszőleges, utal Szulejmán szultán halálára és a nagy török hódítások mérséklődésére, de a Szigetvár és Gyula elestével a béketárgyalások lehetőségére is. Földrajzi határként a szerző a folyamatosan változó határzónák világát választotta. A vizsgált társadalmi rétegek köre igen széles: a végvárak katonarétege, a várak környezetében élő parasztság, a ferencesek és a pálosok, de feltűnik Nádasdy Tamás és környezete és Szegedi Kis István alakja is. Őze Sándor egy olyan generációt vizsgál állítása szerint, melynek szellemi ideológiai tájékozódása később egy egységes identitássá, a későbbi nemzettudat forrásává válik. Kiindulópontja a Molnár Erik-vita, melynek végén azonban nem látták bizonyíthatónak a kora nemzettudat létét, melyet Molnár Erik a 16. századi katonasághoz kötött.

A szerző módszereit, csakúgy, mint a vizsgált anyagot illetően maga is egy változatos képre hivatkozik. Ebben az eszmetörténeti, kommunikációs-határtörténeti vizsgálatok és a sztereotípiák, toposzok változása játszik főszerepet. A kulturális antropológia, valamint a szemiotika új hazai és nemzetközi eredményei mellett pedig főként Ernst Gellner, Benedickt Enderson és Eric Hobsbawm által tételezetteket tekinti kiindulópontnak. Ők ugyanis kutatásaik révén a nemzeti tudat kialakulását már nem kötötték kizárólagosan az arra lehetőséget teremtő gazdasági és társadalmi folyamatokhoz. Ennek nyomán a nemzetközi kulturális antropológiai trendként megjelenő nemzeti szimbólumrendszer–nemzeti tér – és emlékezetkutatás, valamint a hazai néprajzi indíttatású nemzettudat változó jelképeit vizsgáló irányzat és az 1970-es évektől megjelenő Konfessionalisierung nyújtott módszertani fogódzókat a szerzőnek. Ezt pedig kiegészítette újabban a reformáció időszaka kapcsán megjelenő apokaliptikus eszmék vizsgálata is. A kötetet záró jelenkori tematikájú cikk célja pedig, hogy az előzőekben vizsgált tudati elemek továbbélését vizsgálja a közelmúltig bezáróan.

A 16. századi magyar határvidék mozgástörvényei címmel szerkesztett első fejezetben A Határvidék társadalma című tanulmány egy általánosabb nézőpontból kezd közelíteni az ütközőzóna társadalmának és életmódjának kérdéséhez, ezt egy esettanulmányban bontja tovább A hajdúk testületi tudata a 16. századi dél-dunántúli határvidéken, Kanizsa környéki hajdúk a 16. század közepén címmel. Majd a tudatformálódás egy-egy aspektusára koncentrál, úgy, mint a felekezeti preferenciák átalakulására az Adatok a reformáció elterjedéséhez a Nádasdy-uradalomban, Nádasdy Tamás és az örményesi pálos kolostor, valamint A ferencesek és a reformáció kapcsolata a XVI. századi Magyarországon tanulmányokban. A Hadprédikáció Magyarországon a 16-17. században Bornemisza Péter, Pázmány Péter, Tolnai Mihály és Nagyari István művei alapján az egyes hitelvek prédikációk eszközével továbberősödő hatásaival számol. A nemzettudat átformálódása a 16. század közepén a dél-dunántúli végvári katonaságnál címmel pedig már a vizsgálat eredményeit előlegezi a változások számbavételével, melyek már azt éreztetik, hogy a Mohács után halványuló „védőbástya”-toposz helyett egyre inkább a kisnépi voltot, a kiválasztottságot tudatosító zsidó-magyar párhuzam erősödött fel. Összegezve pedig az állandósuló harci helyzet okozta életmódbeli változások kapcsán Őze Sándor azt állapítja meg, hogy a felekezeti befolyások nem tudták a határterület népességét befolyásolni, sokkal inkább igazodtak a határkörülményekhez az egyes felekezetek elvárásai.

Meghasonlott kereszténység és a határvidék címet viseli a kötet második nagy fejezete, mely szorosabban a reformáció által a határvidék társadalmára gyakorolt hatásokat veszi számba. A szerző ezt egyetlen személy, Szegedi Kis István életének különböző periódusain és helyszínein át kalauzolva igyekszik megvilágítani. Egyik központi elmélete az a már előző fejezetben is hangoztatott következtetés, miszerint a reformáció első nemzedéke az obszerváns ferences szerzetesek aposztatái közül kerültek volna ki. E kérdés azonban máig vita forrás a kérdéssel foglalkozó egyháztörténészek között. Az első reformátorok a határvidék társadalmának életében rendkívül fontos szerepet vittek, tekintve az újabb egyháztörténeti kutatásokat, melyek jól rávilágítanak a már missziós területté vált hódoltsági és annak környékén elhelyezkedő területeken tevékenykedő rendek munkájára. E fejezet kérdései főleg arra keresik a választ, hogy azokon a területeken, melyeken magyar többséggel számolhatunk, miért válnak a felekezetek többségükben a zürichi irányzat követőivé. Ennek kapcsán választotta Őze Sándor kutatása forrásaként a Skaricza Máté által írt Szegedi Kis István-életrajzot, hiszen annak tevékenysége elemi módon kötődött a helvét irányzat hazai győzelméhez. Életének két fontos helyszíne, Gyula és Szigetvár, és az azokhoz kapcsolódó személyek, Kerecsényi László és Horváth Márk lesznek a fejezet központi alakjai. Mellettük a katonák felekezetváltása, a bennük kialakult török-kép és az abból is építkező helvét teológia az egyes alfejezetek külön témái (A délvidéki katonanépesség Szegedi Kis eklektikus teológiája iránti fogékonyságának lelki oka; Szegedi Kis helvét teológiája és a török; A török és Wittenberg, a hódoltsági reformáció iszlámképe). Az előzőekben felvázolt témákban megjelenő kérdésekre Őze Sándor válasza pedig az, hogy egyrészt a végvári katonák számára az egyedül a hit általi üdvözülés tana és a predesztináció olyan fogódzókat jelentettek, amelyek feloldották lelki szorongásaikat, lelkiismereti problémáikat, bűneikkel való szembenézésük terheit és a hosszúra nyúlt harcok körülményei között reális alternatívát jelentettek hitbéli kételyeikre. Ugyanakkor leszögezi azt is, hogy a katolikus egyházszervezet felbomlása után nem csupán a várak katonaságának, de a határzónák társadalmának is égető szüksége volt vallási vezetőkre, lelki vigasztalásra, megtartóerőre. Ezt pedig a protestáns prédikátorok tökéletesen beteljesítették a Délvidék váraiban és határvidékén. A várkapitányok, a határvidék elitje, irányítói is többnyire támogatták a protestáns prédikátorok tevékenységét, hiszen nekik is elemi érdekük volt a jól működő, a töröknek való hírszállítástól visszarettentett, ugyanakkor helyben marasztható és termelésben részt vevő háttérország. E soktényezős rendszerben a protestantizmus gyakran politikai, kommunikációs eszköz és ideológiai-szellemi háttércsoport volt, mint Petrovics Péter kezében Fráter Györggyel szemben, szögezi le Őze Sándor. A török szemszögéből a protestánsok egy olyan felekezet, amely megtéríthető, hosszú távon a Török Birodalomba vallásilag is beolvasztható, a nagypolitikában az ellenféllel szemben felhasználható, amelyet a szerző megállapításai szerint igazol, hogy a török az 1540-es években viszonylagos nyugodt kereteket adott ezen felekezetek legális működésére saját fennhatósága alatt. Ezalatt az idő alatt az egyházak megerősödhettek, végbe mehetett a konfesszionalizáció, amelynek erős bázisa lett a végvárak katonasága és a körülöttük élők is.

Az utolsó Apokaliptika és nemzeti mítoszok címmel ellátott fejezet, mint már fent említettük is részben a kora újkor félelmekkel teli várakozását idézi föl, majd ennek egy jóval későbbi, újkori példáját veszi számba az utolsó esszében, amely a bársonyos forradalom utáni időszak cseh területen élő magyarsága számára íródik és kerül itt átdolgozásra. Őze Sándor Apokaliptika és nemzettudat a 16. századi Magyarországon tanulmánya mindenek előtt azt a következtetést fogalmazza meg, hogy a kora újkor Magyarországán sokféle identitáselem keveredett, melyek egyszerre voltak a nemzettudat domináns részei: mint a védőbástya-toposz, a Hunyadi-kultusz, Szent László király kultusza, a hun-magyar rokonság mítosza, egyes törökverő hősök kollektív emlékezete és a török által hozott pusztulás, korábban pedig a tatárjárás keltette félelem, mely az utolsó idők hangulatát idézte fel. Ez utóbbi apokaliptika azonban nem lehetett a későbbi tartós, cselekvésre ösztönző nemzettudat egyedüli alkotóeleme, csak más elemekkel együtt válhatott tartós összetartozás-érzés forrásává. A Mámor, mítosz, amnézia esszéje szintén a közösségtudat formálódását tekinti fő kérdésének, de itt a mítoszteremtés, mint a közösség és az egyén összetartozása, az emlékezés és az általa való feldolgozás, illetve a mítosz ismétlése mint a nemzet különböző generációi közötti kommunikáció és identitás megőrzésének eszköze állnak a középpontban. Ezek a mítoszok ugyanakkor összekötnek, eltörölnek társadalmi határokat, legitimálnak politikai-hatalmi akciókat. Ezen a ponton kapcsol vissza a szerző eredeti témájához és a korábban megállapított tudatelemeket, mint mítoszokat veszi számba, rámutatva az újkor Magyarországának azonosulási válságaira.

Összegezve tehát, a szerző a Benda Kálmán és Deér József, Kathona Géza eszmetörténeti vizsgálataihoz visszatérve és onnan kiindulva megállapítja, hogy nem csupán a 19. században kezdődött a magyar nemzettudat kialakulása. E tudat sokkal korábban, szerinte a 16. század katonanépességénél alakult ki és többféle mítoszból építkezett, mely lehetővé tette új utak keresését a túlélés terén és végső soron sikeressé tették a kora újkor magyarságának védekezési stratégiáit. E további vitákra és az eddigi kutatások eredményeinek újragondolására késztető kötetet minden bizonnyal nagy figyelem kíséri majd a téma kutatóinak részéről.

(ism.: Gál-Mlakár Zsófia)

 

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,