Az Őze Sándor kutatásait, munkáját
összefoglaló, 2006-ban megjelent kötet hűen mutatja a Pázmány Péter Katolikus
Egyetem docensének eddigi eredményeit, melyek főként az identitáskutatás köré
épülnek. A három tematikus egységbe szerveződő tanulmányok egyen-egyenként már
megjelentek különböző tanulmánykötetek, folyóiratok lapjain, itt pedig a kora
újkori identitásra, az abból fakadó és irodalmi művekben, korabeli politikai
közbeszédben megjelenő toposzokra koncentrálnak. A szerző feltett
szándéka, hogy a kora nemzettudat megnyilvánulásait vizsgálja a végvárak
katonaságának, a hajdúságnak és a török hódoltságban élőknek a tudatát számba
véve. Célja pedig, hogy ezen identitások által befolyásolt tágabb közösség, a
magyar nemzet tudatát megvilágítsa. A kötet időhatárai 1526 és 1566. Az első
általánosan ismert korszakhatára a kora újkori történelemmel foglalkozó szakembereknek,
míg az utóbbi tetszőleges, utal Szulejmán szultán
halálára és a nagy török hódítások mérséklődésére, de a Szigetvár és Gyula
elestével a béketárgyalások lehetőségére is. Földrajzi határként a szerző a
folyamatosan változó határzónák világát választotta. A vizsgált társadalmi
rétegek köre igen széles: a végvárak katonarétege, a várak környezetében élő
parasztság, a ferencesek és a pálosok, de feltűnik Nádasdy
Tamás és környezete és Szegedi Kis István alakja is. Őze Sándor egy olyan
generációt vizsgál állítása szerint, melynek szellemi ideológiai tájékozódása
később egy egységes identitássá, a későbbi nemzettudat forrásává válik.
Kiindulópontja a Molnár Erik-vita, melynek végén azonban nem látták
bizonyíthatónak a kora nemzettudat létét, melyet Molnár Erik a 16. századi
katonasághoz kötött. A szerző módszereit,
csakúgy, mint a vizsgált anyagot illetően maga is egy változatos képre
hivatkozik. Ebben az eszmetörténeti, kommunikációs-határtörténeti vizsgálatok
és a sztereotípiák, toposzok változása játszik főszerepet. A kulturális
antropológia, valamint a szemiotika új hazai és nemzetközi eredményei mellett
pedig főként Ernst Gellner,
Benedickt Enderson és Eric Hobsbawm által
tételezetteket tekinti kiindulópontnak. Ők ugyanis kutatásaik révén a nemzeti
tudat kialakulását már nem kötötték kizárólagosan az arra lehetőséget teremtő
gazdasági és társadalmi folyamatokhoz. Ennek nyomán a nemzetközi kulturális
antropológiai trendként megjelenő nemzeti szimbólumrendszer–nemzeti tér – és
emlékezetkutatás, valamint a hazai néprajzi indíttatású nemzettudat változó
jelképeit vizsgáló irányzat és az 1970-es évektől megjelenő Konfessionalisierung
nyújtott módszertani fogódzókat a szerzőnek. Ezt pedig kiegészítette újabban a
reformáció időszaka kapcsán megjelenő apokaliptikus eszmék vizsgálata is. A
kötetet záró jelenkori tematikájú cikk célja pedig, hogy az előzőekben vizsgált
tudati elemek továbbélését vizsgálja a közelmúltig
bezáróan. A 16. századi magyar határvidék mozgástörvényei címmel szerkesztett első
fejezetben A Határvidék társadalma című tanulmány
egy általánosabb nézőpontból kezd közelíteni az ütközőzóna társadalmának és
életmódjának kérdéséhez, ezt egy esettanulmányban bontja tovább A hajdúk testületi tudata a 16. századi
dél-dunántúli határvidéken, Kanizsa környéki hajdúk a 16. század közepén
címmel. Majd a tudatformálódás egy-egy aspektusára koncentrál, úgy, mint a
felekezeti preferenciák átalakulására az Adatok
a reformáció elterjedéséhez a Nádasdy-uradalomban, Nádasdy Tamás és az örményesi
pálos kolostor, valamint A ferencesek és a reformáció kapcsolata a XVI. századi Magyarországon
tanulmányokban. A Hadprédikáció
Magyarországon a 16-17. században Bornemisza Péter, Pázmány Péter, Tolnai
Mihály és Nagyari István művei alapján az egyes
hitelvek prédikációk eszközével továbberősödő
hatásaival számol. A nemzettudat
átformálódása a 16. század közepén a dél-dunántúli végvári katonaságnál
címmel pedig már a vizsgálat eredményeit előlegezi a változások számbavételével,
melyek már azt éreztetik, hogy a Mohács után halványuló „védőbástya”-toposz helyett egyre inkább a kisnépi voltot, a
kiválasztottságot tudatosító zsidó-magyar párhuzam erősödött fel. Összegezve
pedig az állandósuló harci helyzet okozta életmódbeli változások kapcsán Őze Sándor azt állapítja meg, hogy a felekezeti befolyások nem
tudták a határterület népességét befolyásolni, sokkal inkább igazodtak a határkörülményekhez
az egyes felekezetek elvárásai. Meghasonlott kereszténység és a határvidék címet viseli a kötet második nagy
fejezete, mely szorosabban a reformáció által a határvidék társadalmára
gyakorolt hatásokat veszi számba. A szerző ezt egyetlen személy, Szegedi Kis
István életének különböző periódusain és helyszínein át
kalauzolva igyekszik megvilágítani. Egyik központi elmélete az a már
előző fejezetben is hangoztatott következtetés, miszerint a reformáció első
nemzedéke az obszerváns ferences szerzetesek aposztatái
közül kerültek volna ki. E kérdés azonban máig vita forrás
a kérdéssel foglalkozó egyháztörténészek között. Az első reformátorok a határvidék
társadalmának életében rendkívül fontos szerepet vittek, tekintve az újabb
egyháztörténeti kutatásokat, melyek jól rávilágítanak a már missziós területté
vált hódoltsági és annak környékén elhelyezkedő területeken
tevékenykedő rendek munkájára. E fejezet kérdései főleg arra keresik a választ,
hogy azokon a területeken, melyeken magyar többséggel számolhatunk, miért
válnak a felekezetek többségükben a zürichi irányzat követőivé. Ennek kapcsán
választotta Őze Sándor kutatása forrásaként a Skaricza
Máté által írt Szegedi Kis István-életrajzot, hiszen annak tevékenysége elemi
módon kötődött a helvét irányzat hazai győzelméhez. Életének két fontos
helyszíne, Gyula és Szigetvár, és az azokhoz kapcsolódó személyek, Kerecsényi László és Horváth Márk lesznek a fejezet
központi alakjai. Mellettük a katonák felekezetváltása, a bennük kialakult
török-kép és az abból is építkező helvét teológia az egyes alfejezetek külön
témái (A délvidéki katonanépesség Szegedi
Kis eklektikus teológiája iránti fogékonyságának lelki oka; Szegedi Kis helvét
teológiája és a török; A török és Wittenberg, a
hódoltsági reformáció iszlámképe). Az előzőekben felvázolt témákban
megjelenő kérdésekre Őze Sándor válasza pedig az, hogy egyrészt a végvári katonák
számára az egyedül a hit általi üdvözülés tana és a predesztináció olyan
fogódzókat jelentettek, amelyek feloldották lelki szorongásaikat, lelkiismereti
problémáikat, bűneikkel való szembenézésük terheit és a hosszúra nyúlt harcok
körülményei között reális alternatívát jelentettek hitbéli kételyeikre.
Ugyanakkor leszögezi azt is, hogy a katolikus egyházszervezet felbomlása után
nem csupán a várak katonaságának, de a határzónák társadalmának is égető
szüksége volt vallási vezetőkre, lelki vigasztalásra, megtartóerőre. Ezt pedig
a protestáns prédikátorok tökéletesen beteljesítették a Délvidék váraiban és
határvidékén. A várkapitányok, a határvidék elitje, irányítói is többnyire
támogatták a protestáns prédikátorok tevékenységét, hiszen nekik is elemi
érdekük volt a jól működő, a töröknek való hírszállítástól visszarettentett,
ugyanakkor helyben marasztható és termelésben részt vevő háttérország.
E soktényezős rendszerben a protestantizmus gyakran politikai, kommunikációs
eszköz és ideológiai-szellemi háttércsoport volt, mint Petrovics
Péter kezében Fráter Györggyel szemben, szögezi le Őze Sándor. A török
szemszögéből a protestánsok egy olyan felekezet, amely megtéríthető, hosszú
távon a Török Birodalomba vallásilag is beolvasztható, a nagypolitikában az
ellenféllel szemben felhasználható, amelyet a szerző megállapításai szerint
igazol, hogy a török az 1540-es években viszonylagos nyugodt kereteket adott ezen felekezetek legális működésére saját fennhatósága
alatt. Ezalatt az idő alatt az egyházak
megerősödhettek, végbe mehetett a konfesszionalizáció,
amelynek erős bázisa lett a végvárak katonasága és a körülöttük élők is. Az utolsó Apokaliptika és nemzeti mítoszok címmel ellátott
fejezet, mint már fent említettük is részben a kora újkor félelmekkel teli várakozását
idézi föl, majd ennek egy jóval későbbi, újkori példáját veszi számba az utolsó
esszében, amely a bársonyos forradalom utáni időszak cseh területen élő
magyarsága számára íródik és kerül itt átdolgozásra. Őze
Sándor Apokaliptika és nemzettudat a 16. századi Magyarországon
tanulmánya mindenek előtt azt a következtetést fogalmazza meg, hogy a kora
újkor Magyarországán sokféle identitáselem keveredett, melyek egyszerre voltak
a nemzettudat domináns részei: mint a védőbástya-toposz, a Hunyadi-kultusz,
Szent László király kultusza, a hun-magyar rokonság mítosza, egyes törökverő
hősök kollektív emlékezete és a török által hozott pusztulás, korábban pedig a
tatárjárás keltette félelem, mely az utolsó idők hangulatát idézte fel.
Ez utóbbi apokaliptika azonban nem lehetett a későbbi
tartós, cselekvésre ösztönző nemzettudat egyedüli alkotóeleme, csak más
elemekkel együtt válhatott tartós összetartozás-érzés forrásává. A Mámor, mítosz, amnézia esszéje szintén a
közösségtudat formálódását tekinti fő kérdésének, de itt a mítoszteremtés, mint
a közösség és az egyén összetartozása, az emlékezés és az általa való
feldolgozás, illetve a mítosz ismétlése mint a nemzet
különböző generációi közötti kommunikáció és identitás megőrzésének eszköze
állnak a középpontban. Ezek a mítoszok ugyanakkor összekötnek, eltörölnek
társadalmi határokat, legitimálnak politikai-hatalmi akciókat. Ezen a ponton
kapcsol vissza a szerző eredeti témájához és a korábban megállapított
tudatelemeket, mint mítoszokat veszi számba, rámutatva az újkor Magyarországának
azonosulási válságaira. Összegezve tehát, a
szerző a Benda Kálmán és Deér
József, Kathona Géza eszmetörténeti vizsgálataihoz
visszatérve és onnan kiindulva megállapítja, hogy nem csupán a 19. században
kezdődött a magyar nemzettudat kialakulása. E tudat sokkal korábban, szerinte a
16. század katonanépességénél alakult ki és többféle mítoszból építkezett, mely
lehetővé tette új utak keresését a túlélés terén és végső soron sikeressé
tették a kora újkor magyarságának védekezési stratégiáit. E további vitákra és
az eddigi kutatások eredményeinek újragondolására késztető kötetet minden
bizonnyal nagy figyelem kíséri majd a téma kutatóinak részéről. (ism.: Gál-Mlakár Zsófia) | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |