A Római Katolikus Népszövetség[1] 1927. november 3-án mondta ki, hogy megalakítja az Egyetemi és Főiskolai Szakosztályt, és egy szervezőbizottságot (Fülöp Kálmán, Márton András, Nagy Zoltán, Nyáguly Antal, Parecz György, Szőcs A. Lajos, Végh Sándor) kért fel az ügyrend elkészítésére.[2] Az ügyrendtervezet 1927 végén készült el, az intézőbizottság 1928. június 13-án fogadta el, és hagyta jóvá a szakosztály megalakulását. Az Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Szakosztálya már megalakulásakor kijelentette, hogy a Pax Romana nemzetközi diákszövetséghez akar csatlakozni, és Parecz Györgyöt ki is küldte a Pax Romana 1928 augusztusi cambridge-i kongresszusára. Parecz György a kongresszuson előterjesztette egyesülete felvételi kérelmét, a kongresszus pedig elfogadva azt, direktóriumában is helyet biztosított a „Foederatio Catolica Studentium Transylvaniae”-nak. (Ezen a kongresszuson a magyar kiküldött szervezet nevében felvette a kapcsolatot a francia diákszövetséggel is.[3])

Az 1928/29-es tanév elején a Szakosztály vezetése megint a Szervezőbizottság tagjaira hárult. Ebben az évben azonban komoly szervezkedés indult. 1928 decemberében Mailáth Gusztáv Károly püspök Patay József piarista rendfőnököt nevezte ki a szakosztály egyházi elnökének, a kolozsvári csoport közgyűlése pedig dr. György Lajost választotta meg világi priornak. 1929. január 29-én megalakultak az ifjúsági körök is: Székelyföld, Belső Erdély- és Határvidék-Kúria név alatt, külön tisztikarral, célkitűzéssel és munkaterülettel.[4] 1929. április 9-én megválasztották a szakosztály központi tisztikarát: Parecz György elnök, Nagy Zoltán alelnök, Szőcs A. Lajos, Blédy Géza, Demeter János főtitkárok összetétellel. A munkát előadások szervezésével kezdték. A kolozsvári csoport 1929. január 15-től kezdődően két előadássorozatot rendezett: Bíró Vencel, a Báthory-Apor Szeminárium igazgatója történelmi előadásokat tartott, a másik sorozat keretében Kelemen Lajos tanár a Báthory-Apor Szeminárium történetéről, P. Jánosy Béla státusi titkár pedig az Erdélyi Római Katolikus Státusról adott elő. 1929 végén a Szakosztály Egy erdélyi magyar falu mai társadalmi, kulturális és gazdasági képének leírása illetve Az ifjúmunkás-kérdés címmel pályázatokat írt ki.[5]

Az 1929–30-as tanévben vezetőségváltás következett: ifjúsági elnök Dsida Jenő, alelnök Nagy Zoltán lett, a főtitkári posztokat pedig Balogh Zoltán, Kékel Béla és Demeter János töltötték be, akik az egyesület „belső, építő céljain kívül a népnevelést és nemzetvédelmet, a székelységet közelről érintő problémák tanulmányozását”[6] is elsőrangú céloknak tekintették. Ezek szem előtt tartásával több alkalommal szerveztek előadásokat a szövetkezetek gazdasági jelentőségéről, a hitelszövetkezetek megszervezéséről, a Katholikus Akadémia, a katolikus sajtó feladatáról stb., illetve az ifjúságot közelebbről érintő kérdésekről.[7] Éves beszámolójukban kiemelték György Lajos prior „fáradhatatlan és önzetlen munkásságát, szervező erejét”, amellyel a katolikus ifjúság szolgálatára állott.[8] A Kolozsvári Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Szemináriuma[9] körüli teendői és a Lyceum-könyvtár vezetése mellett tehát figyelme ott volt a katolikus fiatalokon is, hogy aztán a megfelelő pillanatban még közelebbi munkálkodásba kezdjen körükben.

A következő egyetemi évben a Balogh Zoltán ifjúsági elnök, Száz S. Gerő alelnök, Zsombory László, Boér Richárd és Orbán Endre főtitkárok vezette Szakosztály főképpen az erdélyi magyarság gazdasági (elsősorban szövetkezeti), politikai és kulturális kérdéseiről szervezett szemináriumi előadásokat, s az év során a tagok szociális munkára is vállalkoztak. Külön kiemelendő az a csereelőadás-sorozat, amelyet az Erdélyi Fiatalok szerkesztőségével kötött megállapodás nyomán tartottak.[10] Utóbbi akció jól mutatja, hogy ebben az időben világnézeti kérdések még nem árnyékolták a két csoport kapcsolatát.

Az 1931–32-es tanévtől kezdődően különösen felélénkült a katolikus egyetemi hallgatók egyesületi élete. Ekkortól kapott hangsúlyozottabb figyelmet programjukban a falumunka,[11] intenzívebben foglalkoztak az ifjúság szociális problémáival, az egyetemesen magyar és erdélyi kérdésekkel, illetve azok megoldási lehetőségeivel. Az egyesületi élet fellendüléséhez nagyban hozzájárult a Zsombory László elnök, Imreh Zoltán alelnök és Venczel József, Boér Richárd, Orbán Endre és Oszláts Viktor (főtitkárok), és mindenekelőtt Márton Áron egyházi elnök összetételű vezetőség munkája.[12] A vezetőség egyre erőteljesebben szorgalmazta a határozott célok megfogalmazását, azok elkötelezett követését:

 

„A tisztikar tudatában van annak, hogy az egyesületi élet első alapfeltétele a progresszív fejlődés, az egyesület kitűzött célja felé való biztos haladás. Ezért az egyesület célja, hogy összegyűjtse a Kolozsváron tanuló római katolikus főiskolai hallgatókat, hogy beléjük oltsa az ezeréves faji öntudat erdélyi kiteljesülése mellett a kétezer éves kultúrákat teremtő és fenntartó keresztény katolicizmus meggyőződését”

 

– fogalmazott Venczel József az 1931. november 27-én tartott közgyűlésen. Különösen sokan látogatták ebben az évben a világnézeti kérdéseket tárgyaló előadásokat, és Baráth Béla gyulafehérvári teológiai tanár Quadragesimo Anno című pápai enciklikát, illetve az új-rendi társadalom elképzelését ismertető előadásait. Az ő beszédei nyomán találkoztak az „ifjú katolicizmus” eszméje által fűtött diákok ennek az új eszmeáramlatnak a szociális programjával.

 

„Akárcsak a katolikus akció, az ifjú katolicizmus is visszatérés az örök igazságokhoz, azoknak modern megvizsgálása és megvilágítása, a kor szükségleteihez méretezett és alkalmazott átértékelése, az evangélium és az apostolok cselekedeteinek revíziója. Annak a határozott körülírása és a tömegekkel való megértetése, hogy a katolicizmus világnézet, »vallásosság, melyet tömeg-megnyilvánulásokban hitéletnek nevezünk és mindazoknak az elveknek és igazságoknak összessége, amelyek szerint társadalmi és gazdasági életünket fel kell építeni« (Czvank László). Vagyis a katolicizmus az az összefogó erő, mely a maga organikus egész világnézetén keresztül megmagyarázza az élet minden megnyilvánulását, azokat a maga célja felé irányítja és »mindent a legfőbb szempont alá csoportosít«. Az ifjú katolicizmus végeredményében »akarja isteni erőinek teljességében az emberre szabott, az élet minden síkját átható és átformáló kereszténységet«. (Márton Áron) […] Az ifjú katolicizmus, mivel világnézet, »jogosan szól hozzá a politikai és gazdasági élet problémáihoz, kötelessége irányelveket szabni az élet ilyen kérdéseiben, annál is inkább, mert azok nem egyszer határkérdések az egyház és a katolicizmus sajátos, valláreskölcsi kérdéseivel.« (Baráth Béla) Éppen ezért az ifjú katolicizmus programja a katolikus tömegek forradalmasítása (öntudatosítása) mellett főképp két célkitűzés közé csoportosul: akarja a vagyon igazságosabb elosztását és a mai társadalmi élet reformját”

 

– hirdetik az Erdélyi Lapok újság Fiatalok c. rovatában.[13] Az írás részletesen taglalja az új eszme programjellegét, amely a követőktől hivatástudattal való szervezkedést és összefogást kíván.

A megizmosodó kolozsvári újkatolikus ifjúsági mozgalom komoly bemutatkozása volt az Erdélyi Tudósító „fiatalok száma”. 1932 tavaszán Veress Endre szerkesztő átengedte nekik a pünkösdi számot; annak hatvan lap terjedelmű, gazdag és változatos tartalmú anyagát Venczel József segítségével Márton Áron szerkesztette. E hatásos bemutatkozás egyik írásában Márton Áron – az Erdélyi Fiatalokkal vitázva – határozottan kijelentette, hogy „világnézeti függetlenség nincs”, ám ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy a világnézeti hovatartozás nyílt megvallása nem akadálya, sőt egyedül reális alapja a nagy közös feladatokban való együttműködésnek.[14] „Ezer pont van erdélyi magyar életünkben – írja –, ahol minden jószándékú erő összefogása lehetséges és szent parancs.” Ugyanabban a lapszámban Venczel József a régi középosztály csődjét és az új értelmiség kialakulásának gondjait feszegette.[15]

Amint arról már korábban is említés esett, egyesületi életük keretében a katolikus fiatalok is jelentős figyelmet tulajdonítottak a falu tanulmányozásának. A szociográfiai munkálatokhoz kétség kívül nyereséget jelentett az Erdélyi Fiatalok táborától végérvényesen megváló Venczel József, aki az ilyen irányú szervezés területén már komoly tapasztalatokkal rendelkezett.[16] Az egyetemi hallgatók elsődleges célja a faluval, mint népi értékeket őrző közösséggel való ismerkedés volt, ezért különös előképzést sem tartottak fontosnak ehhez a munkához.

 

„Az anyag gyűjtése és rendszerezése közben találom meg azt a módszert, amely az én egyéniségemhez legjobban vág. Ha bölcsész vagyok, a nép szellemi termékeit gyűjtöm (dalok, mesék, babonák stb.), ha művészettel foglalkozom, népi díszeket, faragványokat fogok gyűjteni és rendszerezni, ha orvos vagyok, népies gyógymódokat, kuruzslásokat vizsgálgatok, ha zenész, a népi dallamokat, ha jogász, népi jogszokásokat, ha gyógyszerész, népi gyógyfüveket, ha technológus, a népi kismesterségeket, ha pap, a népnek Istenről alkotott képét stb. vizsgálom és gyűjtöm össze. A néprajzi gyűjtésbe mindenki a maga speciális tudásával feküdjön bele, s ne várjon kiképzést a teendőkre, mint az egynapos újonc a kaszárnyában”

 

– buzdított Demeter Sándor az 1932-es, a gyulafehérvári papnövendékekkel közös nyári szociográfiai gyűjtés előtt.[17]

A katolikus egyetemisták egyesületi életének különösen a valláserkölcsi felfogás elmélyítését, a szociális gondolat tiszta felfogását és a falumunka általánosítását „programul” hirdető Márton Áron[18] munkálkodása adott igazi lendületet. Márton Áron fiatalokkal való kapcsolatának alapja a beléjük helyezett bizalom volt, aminek több fórumon is hangot adott. Márton Áron nem utasította vissza az ifjúság apákat hibáztató magatartását, ám igyekezett nemesebb célok felé irányítani a múltban rekedt gondolkodást, ahogy 1932 elején az Erdélyi Tudósítóban kifejtette:[19]

 

„[Az ifjúság] nyilatkozataiban lehetnek és vannak elszólások, főképp a múltat illetően kegyeletsértően hangzó vagy merész kijelentések, tanulságos, önérzetes és bizakodó mondások, de ezek egyrészt a temperamentum velejárói, másrészt pedig az a magyarázatuk, hogy az eléje zuhant tények hatása alatt kénytelen jövő sorsával halálos komolyan szembenézni. Nem jelenti azt, hogy önmagát egyedül elégségesnek tartja s visszalöki a segítő kezet. […] Azt kell mondanunk, hogy a nagyobb igények türelemmel munkált és kivárt beváltására, az öntudatosabb vallási élet kifejlődésére is az ifjúság mai lelki adottságaiban megvan az ígéret. […] Már sejti a katolicizmus hatalmas kultúrértékeit, a kétezer esztendő óta művészetet és lelkiséget adó egyház providenciális szerepét, a birtokában lévő, szociális megújhodásra alkalmas és képes örökfriss erőket. Őszinte akarata, hogy a jövő rendszerének kikezdésekor igaz érték legyen a társadalmi épület anyaga.”[20]

 

Írásaival, beszédeivel elsősorban a saját magukba, illetve az általuk munkált jövőbe vetett bizalmát adta vissza a fiataloknak. Ám jól tudta, hogy a liberális, sőt marxista elvektől is megérintett gondolkodást elsősorban a céltudatos nevelőmunka képes átalakítani. Ilyen körülmények között „meggyőződéses munkáját egyeseken kezdi, vezetőséget nevel annak a főiskolás egyletnek, melynek irányítását egy év múlva ténylegesen átveszi” – emlékezik vissza 1938-ban Venczel József.[21] „És hogy nevel bennünket? – folytatja. Szó és magyarázkodás nélkül kezünkbe adja a Quadragesimo Anno szövegét, önmagunktól leszünk a keresztény szociális tanok híveivé; hosszasan elvitatkozik mindegyikünkkel, nem unja és nem int le: észrevétlenül azzá lesz egyesületi és magánéletünk, amivé lennie kell, s amire most oly büszkék vagyunk.” Az egyetemista korosztálynál a hit elmélyítése mellett az apostoli lelkület kialakítását is elsőrendű feladatnak tekintette, ennek érdekében különösképpen a személyes kapcsolattartásra törekedett. Erre legjobb lehetőséget az ő részére is otthont biztosító Báthory-Apor Szeminárium kínált.[22] Az ő érdeme, hogy a laza internátusi kapcsolatokat erős baráti szálakká fűzte. A szellemileg képzett pap híre hamar túljutott a Szeminárium falain, így vasárnapi szentbeszédeit nagy számban hallgatták a másvallású fiatalok is, minden vasárnap zsúfolásig megtöltve a kolozsvári egyetemi (piarista) templomot.

A kúriákra tagolódott egyetemi egyesületet Márton Áron átszervezte – vallva, hogy ha az csak az egy helyről származó fiatalok számára nyújt találkozási alkalmat, életképtelen lesz a közös munkára. A régi felosztást a szemináriumi rendszerrel helyettesítette, így már nem a földrajzi helyhez tartozás, hanem a szellemi és a vállalt társadalmi munka gyűjtötte egy csoportba az egyetemi hallgatókat.[23] Nagy hatású prédikációi és erőteljes szervezőmunkája nyomán Márton Áront egyre erősebben támadták a marxista elveket valló főiskolás fiatalok, nem egyszer röpiratokat szórtak szét ellene, s fenyegetésükkel is szembe kellett néznie.[24] Mindez viszont nem fékezte őt a jól megtervezett munkában. Először a szakosztály szociális szemináriumát alapította meg,[25] mely a nagy ifjúságszervező püspökről a Majláth-Kör nevet vette fel. (Nem sokkal később a teljes Szakosztály átvette ezt a nevet.) A szociális csoport munkaterve szerint a kedd esti összejövetelek alkalmával elsősorban szociológiai képzést kívánt nyújtani tagjainak. Az első félévben az elméleti előadások után Márton Áron XI. Pius pápa Quadragesimo Anno című szociális enciklikájának új társadalmat alakító normáit ismertette és magyarázta részletességgel, majd Baráth Béla teológiai tanár a marxizmus alapfogalmairól tartott előadásokat. A marxista eszmék elemzése a második félévben is folytatódott, amikor Migray József A marxizmus csődje című könyvéről vitáztak az előadók és a hallgatók. Propagatív és gyakorlati munka is szerepelt a szeminárium tervei között. A propaganda tevékenység részét képezte a hat röpiratban kiadott Quadragesimo Anno című szociális enciklika – Venczel József táblázataival és grafikonjaival illusztrált – magyarázatának terjesztése,[26] gyakorlati munkaként pedig az egységes erdélyi katolikus mozgalom megszervezésére vállalkoztak. Ez utóbbi érdekében Gál József, Laczkó László és Venczel József, Márton Áron vezetésével – és az Erdélyi Római Katolikus Státus anyagi támogatása mellett[27] – tíz székelyföldi falu[28] fiataljait keresték fel, és tartottak számukra szociális és világnézeti kérdésekről szóló felvilágosító, oktató előadásokat. A püspöknek küldött beszámolójában Márton Áron részletesen ismertette falujáró programjukat, és elbeszélte útjuk során szerzett tapasztalataikat is.

 

„Mindenik faluban az előadásokra átlag 200 legény és fiatal házasember jött össze. Legtöbb helyen az elöljáróság is részt vett. A megnyilatkozásokból az állapítható meg, hogy a földműves közönség még mindenütt a kezünkben van, vezetésre és alakításra alkalmas anyag, csak kézbe kell venni”

 

– jegyezte fel. Márton Áron figyelme a csíkszeredai és kézdivásárhelyi katolikus értelmiség tagjaival való találkozóra is kiterjedt, akik ígéretet tettek a társadalmi és gazdasági kérdések keresztény szempontú tárgyalására és városi és falusi ifjúsági egyesületekben tartandó előadások által, illetve az általuk is szerkesztett sajtótermékek útján történő propagalására.[29]

A szociális csoport tagjai különös hangsúlyt fektettek a keresztény munkásmozgalom megszervezésére,[30] és gyakorlati munkát vállaltak a Szent Vince konferenciák szegénysegítő akciójának keretében.[31] A szociális csoport életre hívása után a tanárjelöltek csoportjának megszervezése következett, mely a Majláth-Kör történetében a legerősebb formációnak számított. Ennek munkásságára alább részletességgel kitérek. Rajtuk kívül meglehetősen élénk tevékenységet folytatott a természettudományi szeminárium is, melynek tagjai természettudományos műveltségük fogyatékosságát önképző munka útján kívánták kiegészíteni.

 

„Egyrészt, mert némelyek a természettudományok megállapításait játsszák ki a katolikus világnézetük ellen, másrészt látták azt, hogy a legműveltebb körök is mennyire tájékozatlanok a tudományos kérdésekben. E gondolat hozta létre a Majláth-Kör természettudományi szemináriumát. A természettudományt, mint a világ anyagi valóságainak leghivatottabb magyarázóját organikus egységként illesztették be világnézetükbe. Vitáik érdekes tanulsága az volt, hogy a legmodernebb természettudományi eredmények sem állanak ellentétben a keresztény világnézettel és vallásfilozófiával.”[32]

 

A Majláth-Kör keretében kisebbségjogi bizottság is tevékenykedett, a rendszeresített összejövetelek alkalmával dr. Paál Árpád a székely autonómiatervezetet tanulmányozta, és a kisebbségek gazdasági védelméről, az államszuverinitás korlátozhatóságáról, valamint a nemzetiségi bevallás szabadságának büntetőjogi védelméről (Fogarasi Géza, Princz János) szervezett előadásokat. Az említetteken kívül az orvostanhallgatók is szemináriumba tömörültek. A Majláth-Kör keretében művészeti, és a moldvai és csángók életét bemutató előadásokat is szerveztek, volt sportszakosztályuk és énekkaruk is.[33]

A Majláth-Kör több külföldi diákegyesülettel is kapcsolatban állott. Legjobb viszonyt a Francia Diákszövetséggel (Fédération Francaise des Étudiants Catholiques) ápolt, részt vett annak kongresszusain és diákcsere-programot épített ki vele. De egyesületük élénk kapcsolatai által másféle tanulmányutakra, kongresszusokra is kijutottak a kolozsvári magyar katolikus ifjak.[34]

A katolikus egyetemi hallgatók mozgalmát – Venczel József szerint – gyorsan igazolta az idő. Az Erdélyi Katolikus Népszövetség 1933. évi gyergyószentmiklósi nagygyűlése a keresztény transzilvánizmus elveit meg is szövegezte. Ezek életbe lendítőinek Venczel a kolozsvári katolikus főiskolásokat tarja:

 

„Ez az ifjúság a keresztény elvek alapján erdélyibb szemmel látott s ma már a többi csoportok is a Majláth-Kör által ásott mederben haladnak. A liberális jelszavakkal dolgozó »tránszilvánista« magyarság, amely a legtöbb esetben nem emelkedett túl a kultúrhistóriai erdélyiségen, az irodalmi barátkozásokon, és politikai síkon csak kortörténeti dokumentumnak félretehető újságcikkeket termelt – így pl. a román-magyar »hídverés« szükségéről – megszűnt programmá lenni Erdélyben. Értelmét veszítette a kifelé ható közéleti szólamok legszebbike, s átalakult – főleg a katolikus ifjúság terveiben – befelé ható, a népcsoportok természetjogain nyugvó társadalmi és gazdasági célkitűzéssé. Az erdélyi magyarság belső reálpolitikai megszervezése szövetkezetek és szakszervezetek segítségével, a kultúrfok emelése az iskolán kívüli népnevelés intézményes kiépítésével s a társadalmi együttműködés tökéletesbítése az egyletek szolidáris jelentőségének fokozásával – ez az új transzilvánizmus, az új program, melyet egységes nagy gépi célkitűzéssé, gondolattá emel a keresztény elvek egyetemességének tudata.”[35]

 

Amint az korábban említődött, a Majláth-Kör másodikként – 1932 novemberében – induló, de talán végig legizmosabb szerveződése a Pedagógiai Szeminárium volt.[36] A szeminárium ügyének mozgatója a tanárjelöltek képzése fölött folyamatosan őrködő György Lajos volt. Alapgondolata itt is a kisebbségi magyar iskola leendő tanáraira váró különleges feladatok és kötelességek megtárgyalásának lehetővé tétele és lehetőség szerint olyan közösségi érzés kialakítása, „amely a magyar iskola munkájának céltudatos tartalmát a mainál jobban és eredményesebben tudja kifejezésre juttatni és szolgálni”.[37] György Lajos (és a Majláth-Kör aktuális vezetősége) kiemelten fontosnak tartotta a tanárjelöltek valláserkölcsi képzettségét, hiszen „a magyar iskoláinkba készülő tanárjelöltek nemcsak a magyar műveltségükben fogyatékos berendezésűek, hanem lelkileg sem mutatják azt a megnyugtató felkészültséget és formát, amely szükséges ahhoz, hogy a világnézeti alapokon álló iskoláink szellemének öntudatos munkásai lehessenek”.[38] „Mert feladataiban öntudatos, jól felkészült fiatal tanárnemzedékre van szükség, amelyik majd a kor igényeinek és a jövő érdekeinek megfelelően tud dolgozni” – hirdette az Erdélyi Tudósító fiatalok által szerkesztett száma.[39] A Szeminárium vezetősége az éves program összeállításánál szem előtt tartotta azt, hogy az erdélyi magyar iskolák kisebbségi és szociális közösségi alapon állnak, így fő feladata csakis a világnézeti, magyar kulturális és szociális nevelés lehet. E hármas kérdéskört szerda esténkénti összejöveteleik keretében egész éven keresztül vitatták. A két-háromórás programok során a felvetett kérdéseket előbb szakelőadásokkal világították meg, majd a megbeszélések rendjén az elvi szempontok és a gyakorlati irányelvek is kialakíttattak, elsősorban az erdélyi magyar kisebbségi iskola feladataira való tekintettel. György Lajos első beszámolója az egyetemi hallgatók fokozott érdeklődéséről tudósít, a szemináriumi előadások közönsége átlagosan 40–50 fő volt, s ami különösen meglepő:[40] „bentlakók és kint lakók felekezeti különbség nélkül igen örvendetes érdeklődést és buzgalmat tanúsítottak”.[41] Az előadások során felvetett témákat előbb együttesen beszélték meg, majd az egyes felekezetek külön-külön vitatták meg nézőpontjaikat.

A Pedagógiai Szeminárium első évének programjában öt fő téma megtárgyalása szerepelt: a kisebbségi magyar iskola és tanár szociális, kulturális és világnézeti neveléssel kapcsolatos feladatai és kötelességei, a magyar nyelv és irodalom, valamint a világirodalom tanításának feladatai, szempontjai és módszerei az erdélyi magyar kisebbségi iskolákban.[42] A szociális nevelés kérdését a kor szociális irányzatainak a pedagógia területén éreztetett hatásairól (dr. Baráth Béla),[43] majd a szociálpedagógia – az egyes ember szociális magatartásának kialakítását segítő nevelési forma – fejlődéséről, a külföldi pedagógiai reformtörekvések bemutatásáról (dr. György Lajos) tartott előadásokkal vezették be, ezeket követte a tanárjelöltek vitaindító előadása, illetve megbeszélése. A kulturális kérdéscsoport tanulmányozását kultúrfilozófiai, kultúrpszichológiai, újkeletű művelődéstörténeti irányokról (például Kulturkunde-ről) tartott előadások keretében végezték az 1932/33-as tanévben. Különösen kiemelendő, hogy e témakör kifejtéséhez György Lajos bevonta a tanárjelölteket is. Az általa tartott fogalomtisztázó, tudományelméleti felvezetés után Kekel Béla, Cselényi Béla, Vigh Károly, Tittel Andor tanárjelöltek kaptak szót,[44] akik a kisebbségi iskolák szempontjából vizsgálták a kérdést. Előadásaikból jól kirajzolódott az erdélyi magyar pedagógus iskolán kívüli tevékenységének „módszertana”, ami később az Erdélyi Iskola hasábjain is folyamatosan ébren tartott kérdés lesz. A kulturális nevelés komolyan vételére mutat az előadássort lezáró hét gyakorlati pont közös megfogalmazása is, melyek értelmében: 1. az iskolákba olyan szakkönyvtár szükséges, amelyik a magyar és a külföldi szakirodalom jelentősebb termékeit tartalmazza; 2. a pedagógiai szemináriumot olyan irányba kellene tovább fejleszteni, hogy a magyar tudós-képzés kérdésére is figyelmet fordítson; 3. a tudományművelésre vállalkozó tanárok lehetőleg a központokban alkalmaztassanak; 4. a Lyceum-könyvtár számára minden megjelenő tudományos könyvből be kellene szerezni egy-egy példányt; 5. vidéki iskolák tanári könyvtárai nagyobb gondot fordítsanak a tudományos könyvek, tudományos és pedagógiai folyóiratok beszerzésére; 6. a művészi nevelés pedagógiájának kidolgozása és a tanári testületekkel való közlése felvállalásra váró feladat; 7. a magyar kultúrával való közelebbi ismerkedés céljával az ének- és zenetanárok tanulmányútra küldendők.[45] – A Pedagógiai Szeminárium első évében a világnézeti nevelés kérdéséről Márton Áron értekezett.[46] György Lajos első beszámolója szerint a lelkes hallgatóság elhatározta, hogy a minden kérdés-komplexumot röpirat formájában közöl a már szolgálatban lévő fiatal kollégákkal,

 

„részint azért, hogy ők is használják fel gyakorlatilag a kisebbségi magyar iskola érdekében álló szempontokat, részint azért, hogy hozzászólásaikkal kapcsolódjanak bele a szemináriumi munkaközösségbe. Az a tapasztalatuk ugyanis, hogy a fiatal tanárok kint csakhamar elszürkülnek, a környezetükhöz idomulva semmiféle modern pedagógiai elvet nem érvényesítenek, hanem haladnak az öregek mezsgyéjén, márpedig ha az iskola elveszíti kapcsolatát az élettel, hivatását betölteni nem tudja.”

 

Az ígéretes terv megvalósulását biztosan tanúsító feljegyzés nem találtatott. A szemináriumi előadásokkal szemben tanúsított élénk érdeklődés azt is bizonyította, hogy az egyetem ilyen irányú tájékozódást nem nyújtott a tanárjelöltek számára. György Lajos sajnálatos tényként említi meg viszont, hogy az iskolákból nemrég kikerült, és rövid időn belül annak katedráira újra visszakerülő ifjúság semmi onnan hozott kedves emléket nem őriz lelkében.

 

„Csak arra emlékeznek vissza, hogy a tanterv rájuk nehezedett, s tanáraik úgy állanak előttük, mint akik csak a hivatalos program és az inspektori látogatás rabszolgái voltak. Egyhangúlag körülbelül azt állapították meg, hogy igen egyoldalú oktatásban részesültek ugyan, anélkül azonban, hogy magukat művelt és kellő ismeretekkel rendelkező embereknek éreznék, de nevelésben egyáltalán nem részesültek”.[47]

 

Ez a felismerés aztán a szeminárium további programjának összeállításához is nagymértékben hozzájárult.

A tevékeny munkát látva a Státus Igazgatótanácsa támogatásáról biztosította a Pedagógiai Szemináriumot,[48] így a vezetők már az első év során annak fejlesztésére és kiépítésére készítettek terveket: a tanítók és tanárok részére szervezendő nyári szociális tanfolyamokat készítették elő és elhatározták egy pedagógiai szakfolyóirat (a későbbi Erdélyi Iskola) kiadását is.[49] A pedagógiai szaklap megjelentetésének terve már jó ideje foglalkoztatta György Lajost,[50] ezennel viszont az általa irányított Pedagógiai Szeminárium munkatervében tér vissza ez a gondolat, ami arra enged következtetni, hogy a folyóirat indításának ötlete – a szemináriumon belül is – tőle ered. Persze azt sem lehet kizárni, hogy a pedagógusok körében is megfogalmazódott ez az óhaj.

 

„A Pedagógiai Szeminárium megbeszéléseinek során több ízben szóba került a nevelés szolgálatában álló folyóirat szükségessége. Ezt a tanítóság már évek óta hangoztatja s megvalósulását kívánja. A több helyről felmerült kívánság, amint értesültünk, méltánylásra talált, s már folynak a megbeszélések és az előkészületek egy olyan nevelési folyóirat megszervezésére, amely az általános és a gyakorlati pedagógián kívül főképpen a népművelést tartaná szem előtt, programot és anyagot adva az ifjúsági egyesületek egységes és eredményes működéséhez. A pedagógiai és népművelő folyóirat, amely közös nézőpont alá fogja az erdélyi magyar katolikus nevelés kérdéseit, a terv szerint évharmados megjelenéssel, füzetenként átlagos 7 ív terjedelemben október elsején indul meg”

 

– jelezte 1933 tavaszán az Erdélyi Tudósító.[51] A terv valóra válásáig ugyan még néhány hónapot várni kellett, de a pedagógiai és népnevelő folyóirat az elképzelések alapján indulhatott útjára 1933. október elsején.

Az iskolai és pedagógiai kérdéseket többnyire csak elméleti síkon ismerő és tárgyaló kolozsvári Szeminárium résztvevői és a munka mezején helyt álló pedagógusok között viszont nem volt mindig felhőtlen a kapcsolat. Ennek bizonyítékául említhető az a jegyzőkönyv is, amit a kézdivásárhelyi Római Katolikus Gimnázium és Tanítóképző igazgatósága és tanári kara juttatott el iskolafenntartó szervéhez, a Római Katolikus Státushoz. A Boga Alajosék rendkívüli értekezletén megszületett kemény hangú írás[52] tulajdonképpen válasz volt a kolozsvári Pedagógiai Szeminárium által másfél hónappal korábban megbeszéltekre és a meghirdetett „tennivalókra”.[53] Hogy a Státus Igazgatótanácsának benyújtott, György Lajos aláírását viselő hatoldalas szemináriumi jelentés miképpen jutott el a kézdivásárhelyi iskolába, arról nincsen pontos információ (talán minden Státus-gimnáziumnak megküldték a Pedagógiai Szeminárium jelentéseit),[54] ám az egyértelmű, hogy utóbbi tantestületének felháborodását ez az irat váltotta ki. Említett jelentésében György Lajos a szociális nevelés témaköréhez kapcsolódó előadások tartalmát ismertette (melyek főképpen a tanár szociális érzületének kialakítására helyezték a hangsúlyt), majd miután meglehetősen bátor kijelentést tett – „A Szeminárium megállapította, hogy iskoláinkat nem hatja át az a kívánatos szellem, mely a kor igényeinek és jövőnk érdekeinek megfelel.” – a Szeminárium tagjai tizenhat pontban foglalták össze a megbeszélések során megfogalmazott tennivalókat.[55] A kézdivásárhelyi római katolikus gimnázium és tanítóképző értekezletén összeállított jegyzőkönyv tíz pontot tartalmaz, valamennyiben élesen reagál a kolozsvári megállapításokra. A legsértőbbnek talán éppen azt érzik, hogy a tanári munkába még bele nem kóstolt fiatalok állítanak fel munkaprogramot nekik, azoknak, akik nehéz körülmények között igyekeznek tanítói-nevelői munkájukat elvégezni.

 

„A Szemináriumnak azt a megállapítását, hogy »iskoláinkat nem hatja át az a kívánatos szellem, mely a kor igényeinek és jövőnk érdekeinek megfelel« örömmel vesszük tudomásul, ha őszintén forradalmi. Mert csak akkor jogosult, ha forradalmi. Ezt úgy értjük, hogy a Szeminárium, miután a legapróbb részletekben tanulmányozta iskoláink múltját, nevelési irányát és ezen az alapon való további életlehetőségeit, miután csordultig megtelt az ezeréves tradíciókkal s úgy találta, hogy iskoláink nem ebben a szellemben dolgoztak, vagy miután megvizsgálta a hit- és erkölcsi elveket és nemzeti hagyományokat, s ezeket nem találja már többé ható dogmáknak a nevelés szempontjából (mint például az Erdélyi Fiatalok) és miután új revelációk birtokába jutott, melyeket pontosan összehasonlítva a régi elvekkel, célhoz vezetőbbeknek talál: zászlót bont, amit, ha másképpen nem tehet, a romokra is kész kitűzni, s meri vállalni a felelősséget. A tanártestület, szintén felelősségének tudatában, lelkiismeretbeli kötelességének fogja tartani, hogy minél hamarább ama »kívánatos szellem« megszállottja legyen”

 

– írják ironikusan, majd még erőteljesebben visszaszúrnak:

 

„Egy-két újszerűnek feltűnő folyóirati cikk, esetleg könyv elolvasása még nem jelenti azt, hogy új világmegváltó eszmék születtek, legfeljebb azt, hogy mily fogyatékos az olvasók ismeretanyaga. [...] Mert mégis csak hasznosabb lesz, ha mindenki a kötelességét végzi, a vezető vezet, s a tanuló tanul, s akkor nem lesz ideje arra, hogy még ki nem forrott kritikai véleményeket gyakoroljon és könnyen félremagyarázható megállapításokat tegyen, melyek igaz ok nélkül a főhatóságot alkalmatlannak, az iskolákat pedig színvonalon nem állóknak tűnteti fel.”

 

A kézdivásárhelyi tanárok nyilván nem tudták, hogy a Pedagógiai Szeminárium előadóinak megállapításai nem csak „egy-két újszerűnek tűnő folyóirati cikk, esetleg könyv” elolvasására alapozottak, hiszen – például – a kolozsvári Lyceum-könyvtárban „egy-kettőnél” sokkal több magyar és külföldi, haladó pedagógiai folyóiratot és könyvet lapozhattak, s nemsokára saját pedagógiai könyvtárat is összeállítottak. Valószínű, arról sem volt fogalmuk, hogy a Pedagógiai Szeminárium nem néhány „tanuló” vakmerő kezdeményezése, hanem annak mozgatója éppen két komoly nevelő: György Lajos és Márton Áron. Boga Alajosnak (akit még ebben az évben egyházmegyei tanfelügyelőnek neveztek ki)[56] és társainak – köztük Domokos Pál Péternek, a Majláth-Kör énekkara későbbi karnagyának, az Erdélyi Iskola publicistájának – a kolozsvári foglalkozásokkal szembeni heves tiltakozása onnan nézve is furcsállható, hogy alig három hónappal korábban még ő is azok között volt, akik körükben fogadták az egyetemistáival propaganda-körúton lévő Márton Áront, akinek ígértet tettek a népnevelő előadások tartására, illetve az ilyen foglalkozások sajtóban való népszerűsítésére.

A Majláth-Kör munkáját figyelemmel kísérve jól mutatkozik, hogy a két legerősebb szeminárium (a szociális és a pedagógiai szeminárium) élén ugyanaz a két ember állott, aki az Erdélyi Iskola szerkesztői munkáját magára vállalta, vagyis: azok indították útjára – és szerkesztették hosszú időn át – az Erdélyi Iskolát, akik a Majláth-Körben is legaktívabb szervezőmunkát végeztek. Az is látszik, hogy György Lajos és Márton Áron Erdélyi Iskolánál kifejtett tevékenysége tulajdonképpen az általuk irányított szemináriumi munka „folytatása” volt – György Lajos ugyanis a folyóirat pedagógiai részének szerkesztését, Márton Áron pedig a második nagy egység, a népnevelés-rész szerkesztői munkálatait végezte. Az Erdélyi Iskola tartalmával és külső megjelenésével szembeni igényesség folyamatosan újabb komoly munka elé állította mindkettőjüket, amit természetesen egyéb, vállalt teendőik mellett végeztek. A szociális szeminárium tevékenysége lassan megszűnt (ebben a tanévben még a Quadragessimo Anno alapján a kor társadalmi kérdéseivel, majd a kisebbségi joggal, a szövetkezeti eszmével, a katolikus államrenddel, a társadalmi szolidaritással és a cserkészet szociálisan nevelő erejével foglalkozott,[57] majd a következő évtől szövetkezeti szakosztállyá alakult), ám ez közel sem jelentett „felszabadulást” Márton Áron számára – nevét ezután is ott találjuk a Majláth-Kör előadói között. Az 1933 őszén kitűzött hármas célrendszer – a korabeli iskolarendszer hibáinak, az új iskola elvének, a cselekvési módszernek a vizsgálata és egy olyan tanulmányi program kidolgozása, amelyik a korabeli iskola megszabott tantervében érvényre tudja juttatni az új aktív iskola elveit[58] –, megvalósításáról szintén György Lajos Státusnak nyújtott beszámolója tudósít:

 

„Szóba kerültek a modern nevelési elvek s megbeszéltettek, hogy ezeket miképpen lehet alkalmazni a mi életünkre és feladatainkra. Ezen kívül az egyes tárgyak didaktikája is megtárgyaltatott a munkaiskola cselekedtető módszere szempontjából. [...] Ez a munka élénk menetben haladt egész éven át hetenként két alkalommal. A hallgatók száma minden esetben 50-60 volt. Az egyes témákat tapasztalt előadók /Rass Károly, Rósz József, dr. Rajka László, Márton Áron, dr. György Lajos/ világították meg,[59] majd a hallgatók termékeny eszmecserét folytattak a hallottakról.”[60]

 

Ugyanakkor megemlíti azt is, hogy az – időközben útjára indult – Erdélyi Iskola pedagógiai és népnevelési anyaga „sok tanulsággal és útmutatással szolgált a hallgatók érdeklődésének elmélyítésére”. Folyóiratuk tehát a tanárjelöltek tanulmányozásra szánt olvasmányai közé is bekerült. Az ő érdeklődésük fokozására hirdették meg a nevelő iskolai és iskolán kívüli szerepével és a népi szellem nevelésben való érvényesülésével kapcsolatos pályázatokat is (Ezek kiírása az Erdélyi Iskolában is megjelent.).

Az 1934/1935-ös egyetemi évben a Pedagógiai Szeminárium a gyakorlati kérdések háttérbe szorítása mellett újra az ismeretközlő előadások tartására helyezte a hangsúlyt, a tagok által választott „több műveltséget!” jelszó valóra váltásának szellemében.[61] Az irodalomtörténeti, nemzettörténeti előadásokon kívül újdonságként jelentkeztek a természettudományi csoport (a reálszakos tanárjelöltek) részére szervezett előadásokkal, s szintén újdonságnak számított a minden katolikus egyetemi hallgató számára meghirdetett „önképzőkör” beindítása. Utóbbi keretében főleg a nagy magyar személyiségek (Zrínyi, Széchenyi, Ady stb.) munkásságáról értekeztek.

A Szeminárium szakkönyvtárat is létrehozott, és tervet dolgozott ki a végzős hallgatók elhelyezkedésének támogatására. 1933-ban a Pedagógiai Szeminárium munkatervei közé iktatta az értékes és megjelenésre érdemes régi magyar kéziratok lemásolását és kiadásra készítését. Ennek a kezdeményezésnek a célja az volt, hogy a Szeminárium tagjai előkészüljenek egy olyan munkára, amelyet majd tanulmányaik befejeztével ők is végezhetnek tanítványaikkal a tudományos munka megismertetése és megszerettetése céljából. A kiadásra választott első ilyen munka Bölöni Farkas Sándor Werther-fordítása, Goethe világhírű regényének első magyar nyelvű tolmácsolása volt.

A Pedagógiai Szeminárium az 1935/36-os egyetemi évvel gyakorlatilag meg is szüntette tevékenységét. A következő tanévben már a – minden katolikus egyetemi hallgató számára meghirdetett – önképzőkör keretében a nemzeti irodalommal és történelemmel kapcsolatos „kis” népnevelő előadásokat szerveztek, a teljes programtervezetben egyetlen pedagógiával kapcsolatos témát sem találni. Héjja Géza akkori ifjúsági prézes jelentése szerint viszont „minden önképzőköri összejövetel egy Erdélyi Iskola kicsiben”.[62] Érdekességnek számított ebben a tanévben a Collegium Catholicum életbe hívása, amely „az elit és vezető egyéniségek nevelő eszköze” kívánt lenni. Ennek a kollégiumnak azok a katolikus főiskolai hallgatók lehettek tagjai, akik korábbi munkájuk során tanúságot tettek vezetői készségükről, illetve akkori munkájuk erre a feladatra alkalmassá teszi őket. A Collegium Catholicum tagjai vállalták sorban az önképzőköri előadások megtartását, az erdélyi magyarság társadalom-leírásának elkészítését és népességviszonyainak felmérését, valamint egy szociális kézikönyv összeállítását. Ők vezették a külvárosi munkások körében tartott felvilágosító munkát, és körükből többen vállalták az újságírói tanfolyamon való részvételt. A célkitűzések hangzatosak voltak, ám megvalósításuknak sem levéltári, sem sajtóbéli nyomát nem találni. Megjegyzendő, hogy Márton Áron ekkor már – a Katolikus Népszövetség országos igazgatói tisztségének betöltése mellett – kolozsvári plébánosként is tevékenykedett, így a korábban lelkesen végzett ifjúsági munkától kénytelen volt megválni. Jól látható azonban, hogy az ő eltávozása, illetve György Lajos fokozatos visszahúzódása nyomán nemcsak a Pedagógiai Szeminárium szűnt meg, de az egész Majláth-Kör sokat veszített korábbi lendületéből.

 

Jegyzetek: