Vissza a tartalomjegyzékhez

11. évfolyam 2. szám
A. D.
MMX

Papp István:
Fehér Lajos és a magyar református szellemi örökség
„Ritka élményben volt része vasárnap a nyilastelepi egyházrész templomjáró gyülekezetének

„Ritka élményben volt része vasárnap a nyilastelepi egyházrész templomjáró gyülekezetének. Balla Péter tanította a híveket igazi zsoltáréneklésre. Most másodszor jött el Debrecenbe a fiatal konventi énekügyi tanár. Lányok, asszonyok padsora zsúfolásig megtelt. Férfiak is sokan jöttek, jóval többen, mint a múlt vasárnap. Úgy látszik, az emberek megszerették az igazi: a régi magyar zsoltáréneklési módot. Tudta is mindenki a CXXXVI. zsoltárt, amelyet a múlt alkalommal tanultak meg. Felállva énekelte el a gyülekezet, majd leülve elismételte.

Ma nem egy, hanem három éneket kell megtanulnunk – kezdte Balla Péter. – Csak félóra áll rendelkezésünkre. Először a CXLI. zsoltárt fogjuk megtanulni. Úgy kezdődik, hogy »Tehozzád kiáltok Úristen…« A szöveget olvassuk először hangosan együtt.

Majd éneklés következik. Nemsokára már megy az ének. Mindenkinek megjön a hangja. – Most egészen rövid tanítás essék az igazi éneklésről – szakítja félbe az éneklést Balla Péter. – Mi a titka ennek? A fülünk mondja meg, hogyan kell énekelnünk. Úgy, ahogy beszélünk. Juttassuk érvényre a magyar beszéd belső lüktetését, feszítő erejét. Érvényesítsük a hangsúlyos és a hangsúlytalan beszédet. Hosszú hangot hosszan, rövidet pedig röviden énekelünk. Tudjuk magyarul énekelni a zsoltárt, mint őseink. – Mit is mondott Luther: »Szükséges, hogy németeknek német zsoltárt adjunk.« Hát mi nem németek, - magyarok vagyunk. Magyar zsoltárt adunk magyaroknak.

Két dicséretet tanított még Balla Péter a gyülekezetnek. Mind a kettő nagyon régi. Ma már senki sem ismeri. A debreceni »Öreg« énekeskönyvből valók. Az egyik így szól:

»Jézus születél idevességünkre,

Amint régenten vala ígérve.

Atyaistennek nagy szerelme

Emberi nemhez tetszik ebbe kegyessége.«

Mondjuk a szöveget együtt. Kétszer-háromszor elismétlik. Balla Péter énekli először a dallamot – egyedül. Különös a dallama, különös a ritmusa első pillanatra, de nagyon szép. Hatalmas a másik dicséret is. Az is nagyon régi. Szintén 1778-ból. Így hangzik:

»Semmit se bánkódjál Krisztus szent serege

Mert nem árthat néked senki gyűlölsége.

Noha e világnak rajtad dühössége

De nem hágy szégyenben Krisztus ölelsége…«

Először a lányok, asszonyok éneklik tiszta, üde hangjukon. Eleinte félénken. Utána csak a férfiak. Majd együtt. Végül a karmester, Balla Péter vezetése nélkül. Az asszonyoknak jobban megy. De kétszeri-háromszori próbálkozás után biztosan énekel az egész gyülekezet. – Utoljára – élesedik ki Balla Péter hangja – vegyük át még egyszer, ezt a két régi szép magyar éneket, amit máma tanultunk. A félóra letelt. Az előadás után csillogószemű asszonyok, öreg emberek vették körül s szorongatták a lelkes fiatalember kezét, s búcsúzkodtak tőle: »Békesség Istentől.« Legközelebb jövő vasárnap délelőtt tartja, illetve folytatja előadását Balla Péter ugyanabban a templomban, nyomban az istentisztelet után.”

 

I. A Tiszántúl című, Debrecenben megjelenő napilap 1941. december 16-i számában olvashatták e riportot[1] a kálvinista Róma lakosai. Az újságot alig több mint két héttel korábban vette át a népi írók egy csoportja, akik közül Kodolányi János határozta meg legerőteljesebben az lap karakterét. Rajta kívül Juhász Géza, Németh László, Pálóczi Horváth Lajos, Szíj Gábor és Veres Péter alkotta a szerkesztő-bizottságot.[2] A felelős szerkesztői teendőket a Budapesten élő Kodolányi helyett Simándy Pál látta el, aki eredetileg Gombos Ferenc néven református lelkészként  kezdte pályafutását, és a palástot letéve szegődött a népi mozgalom szolgálatába. Aligha véletlenül esett rá a választás, hiszen a Tiszántúl fejlécén református szellemű politikai napilapként ajánlotta magát az olvasók figyelmébe, mielőtt a népiek megszerezték volna. A lapot 1941. november 30-a előtt a Debreceni Református Lapkiadó Társaság Kft. adta ki, s ezekben a lapszámokban tudatosan hangsúlyozták a politikai távolságtartást, és sokkal inkább a hitbuzgalmi megközelítés érvényesült.

A tulajdonosváltással megváltozott a lap irányvonala is, ezt jelezte, hogy ettől fogva „A népi Magyarország független lapja” felirat szerepelt a fejlécen. A szerkesztőbizottság azzal a határozott szándékkal vette meg az újságot, hogy a debreceni hagyományokra támaszkodva a népi mozgalom számára napilapot is biztosítson a fővárosban megjelenő hetilap, a Szabad Szó mellett. Kodolányi János programadó cikkében úgy fogalmazott, hogy „Ellentéteket áthidalni magyar és magyar között az élet minden területén: ez a legégetőbb tennivaló. Öntudatot, önbizalmat ébreszteni minden magyarban, kicsinyben-nagyban egyaránt, ez a legsürgetőbb kötelesség.”[3]

A nagy nekibuzdulással munkához látó népi írók azonban igen hamar szembesültek azzal a ténnyel, hogy a Tiszántúl markáns politikai irányváltása nem feltétlenül esik egybe az eddigi olvasók és előfizetők igényeivel. Mivel egy már működő, bejáratott lapot könnyebb átformálni, mint egy teljesen újat felfuttatni, ezért alig két héttel a tulajdonosváltást követően Kodolányi hosszú vezércikkben igyekezett megmagyarázni, hogy a Tiszántúl igenis hű marad a magyar református hagyományokhoz. Mivel a lapban publikáló népi írók zömmel nem egyházias formában, különösen nem kegyességi alapon hívő emberek voltak, így Kodolányi azt igyekezett bizonyítani, hogy nem a látványos külsőséges vallásgyakorlás, hanem a belső, mély meggyőződésből táplálkozó hit jellemzi a népieket: „Hiszen sokan nem tudják, nem is tudhatják, hogy a népi írók túlnyomó többsége református. Ők ezt nem szokták hangoztatni. Inkább tetteikben, műveikben, szellemükben nyilatkozik meg a kálvinista jelleg, pontosabban a kálvinista tartalom. Nem abban kálvinisták, hogy homlokukra írják kálvinista voltukat, vagy mellükre öltik széles, virító szalag gyanánt, hanem abban, hogy valamennyien konokul hisznek küldetésük isteni eredetében, sorsuk az Isten e szegény szőlőjének művelésében, amit Magyarországnak nevezünk.”[4]

Ezen álláspontból következett, hogy a következő hetekben a lap hasábjain megszaporodtak a református egyház, a gyülekezetek mindennapjaival foglalkozó írások. A bevezetésként idézett cikk két nappal Kodolányi gondolatait követően látott napvilágot a Tiszántúl hasábjain. Szerzője nem írta alá a nevét, s aligha tudtuk volna azonosítani, ha ő maga nem hívta volna rá fel a figyelmet három és fél évtizeddel később papírra vetett emlékiratában. A memoár írója az alábbi módon idézte fel újságírói pályája korai riportját: „Három riportom őrizgetem ma is meleg szeretettel. Az egyiket Balla Péterrel készítettem, aki a debreceni nyilastelepi református templomban a gyülekezetet régi magyar zsoltáréneklésre tanította. »Tudjuk magyarul énekelni a zsoltárt, mint őseink« – hangoztatta. Két régi, szépséges dallamú dicséretre tanított meg bennünket Balla Péter a debreceni »öreg« énekeskönyvből. Már az akkori, 40-es évek nemzedéke sem ismerte ezeket. A riport elején és végén fakszimilében közöltem mindkét dicséret kottáját és szövegét az újságban.”[5]

Az emlékirat és a cikk szerzője Fehér Lajos, a Kádár-korszak egyik vezető politikusa. 1974-ig volt a Politikai Bizottság tagja, 1962-től miniszterelnök-helyettes is. Elsősorban, mint az 1960-as, 1970-es évekbeli új gazdasági mechanizmus, ezen belül is a mezőgazdaság és az élelmiszeripar egyik legfőbb patrónusaként tartja számon a történetírás. 1974-es kényszerű nyugdíjaztatását követően több éven át tartó szívós, aprólékos munkával készítette el pályájának összegzését születésétől kezdve az 1954-es pártkongresszusig. Ebből a memoárból az 1945-ig terjedő szakasz jelent meg több kiadásban is.

Ezek után teljes természetességgel adódik a kérdés: Miért idézte fel ezt a zsoltáréneklésről szóló cikket egy vezető kommunista politikus, aki saját írásainak és kortársai visszaemlékezéseinek tanúsága szerint is meggyőződéses marxista volt? Ha összevetjük a cikk és az emlékirat szövegét nyilvánvaló, hogy Fehér újra elővette és kijegyzetelte a régi újságot, hiszen szó szerint idéz, és abszolút hűen adja vissza a tartalmat. Mit jelentett a reformátusság Fehér Lajos számára? Mit jelentett számára az egyház? Hit, hagyomány, szellemi örökség volt nála a magyar kálvinizmus? Mennyiben képezte, képezhette mindez identitása részét? Vajon kell-e foglalkozni a vallás ilyen, akár torz vagy csökevényes formában létező jelenségével az egyháztörténetnek? Végezetül, egyedi volt-e Fehér példája vagy hasonló történetek más párttársainál is előfordultak? A továbbiakban ezekre a kérdésekre keresem a választ.

 

II. Elemzésem első lépéseként Fehér Lajos reformátusságát szeretném bemutatni, vagyis azokat a jelenségek, intézményeket, személyeket, olvasmányokat, amelyek a témáról vallott felfogását alakították.

Fehér Lajos a Békés megyei Szeghalmon született 1917. december 15-én, és nyolc nappal később keresztelte meg Papp Lajos a helybeli református gyülekezet lelkésze.[6] Szeghalmon a református egyház meghatározó intézményként és közösségként volt jelen a falu életében. A Tiszántúl más településeihez hasonlóan a 16. század közepén tértek át a falu lakosai az új hitre. A többszöri törökdúlást átvészelve 1711-től kezdve folyamatosan építették gyülekezetüket. Szeghalom még a 19. század közepén is csaknem homogén és magyar etnikumú református település volt. Bár elkezdődött a római katolikusok, evangélikusok, görögkeletiek és izraeliták lassú beszivárgása Szeghalomra, még egy 1852-es összeírás szerint is az 5818 lakosból több mint 95% tartozott a református felekezethez.[7] 1930-ra, vagyis Fehér Lajos ifjúkorára ez arány valamelyest módosult. Ekkor a 10196 fős lakosságnak már csak 84,5 %-a vallott magát reformátusnak.[8] A több mint 10 %-os csökkenés ellenére némi túlzással mégis azt mondhatjuk, hogy szeghalminak és reformátusnak lenni ebben az időszakban még nagyjából ugyanazt jelentette.

A református egyház magától értetődő természetességgel vállalt szerepet az oktatásban is, már a 18. század végén 3 elemi iskoláról és 3 tanítóról tanúskodnak az iratok. 1917-ben, Fehér Lajos születési évében 16 tanítói állást tartott fenn az egyházközség. Emellett 2497 kat. hold földbirtokkal rendelkezett, amelynek jelentős része adományozások révén szállt rá. A birtokok java része a 33 egyházi alapítvány működését segítette elő.[9] A református közösség nem csupán Szeghalmon tett szert jelentőségre, hanem az egész tiszántúli egyházkerületben az egyik legnagyobb községi gyülekezetnek számított. A jelentősége tovább növekedett azáltal, hogy 1932 nyarán Tildy Zoltánt választották meg lelkészelnöknek,[10] és ezzel egy országosan is egyre ismertebbé váló politikus, 1935-től országgyűlési képviselő került a gyülekezet és – nyugodtan mondhatjuk – Szeghalom élére.

Igen figyelemre méltónak tartjuk, hogy a mindmáig egyetlen szeghalmi református egyháztörténeti összefoglaló szerzője sem hallgatta el az 1920-as évek közepén egyre jelentősebbé váló elvallástalanodás jeleit: „Vasárnap, az Úrnak szent napján csak néhány száz lélek zengi zsoltárát és dicséretét a Teremtőnek és a Gondviselőnek a templomban. […] Az egyes társaskörök szintén dugig vannak egész vasárnap, a helyett azonban, hogy eredeti céljukat szolgálnák, inkább egészen kocsma jellegűek, túlságba vitt italozás, kártya nagyon divatosak.”[11]

A századfordulón a református egyházközség a növekvő gyereklétszám és a nevelési-oktatási körülmények javítása érdekében új iskolaépületekkel gazdagította Szeghalmot:[12] a Vörösmarty, a Kossuth és a Bocskai utcában. A Kossuth utcában lévő ún. Balogh-iskolát 1922-ben öt tantermesre bővítették, és itt kezdte meg 1923 őszén elemi iskolai tanulmányait Fehér Lajos. Itteni tanítói közül visszaemlékezésében viszonylag hosszasan foglalkozott Szeghalmi Gyula személyével.[13] A korabeli falusi értelmiség különös alakja volt e polihisztor hajlamú tanító, aki több évtizeden át állt a szeghalmi református egyházközség alkalmazásában. Őt még a Földműves Munkáskörből ismerte Fehér Lajos édesapja, ahol ismeretterjesztő előadásokat tartott. Később részt vett a Tanácsköztársaság idején a helyi tanács munkájában, ezért a későbbiekben többször is zaklatásokban volt része. A szeghalmi református egyház erős öntudatáról és toleráns légköréről tanúskodik, hogy nagy népszerűségnek örvendő, jól felkészült tanárához mindenáron ragaszkodott. Bár 1932-ben az egyházmegyei bíróság politikai nyomásra elmebeteggé nyilvánította, egy évre rá a presbitérium megválasztotta őt a Balogh-iskola igazgatójának.[14]

A régészeti, szépirodalmi, történeti, turisztikai tanulmányokat író Szeghalmi Gyula, aki az elsőként megismert értelmiségi volt Fehér Lajos életében, 1917-ben társszerzőként emlékfüzetet[15] írt a reformáció 400. évfordulója alkalmából. Arról semmilyen forrásunk sincs, hogy olvasta vagy forgatta-e Fehér Lajos ezt a könyvecskét, s ha igen, milyen mértékben határozta meg a magyar reformátusságról vallott felfogását gondolkodását. Az oktatási segédanyagként szolgáló munkát feltehetően használták a szeghalmi református egyház oktatási intézményeiben, az elemi iskolákban és a gimnáziumban egyaránt. A mű elsősorban történeti áttekintést ad, különösen hangsúlyozva Bocskai István, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György érdemeit a református hit védelmezésében és terjesztésében. Emellett megfogalmazza azt az alapgondolatot, amely végső soron magyarázatul szolgálhat Fehér Lajos és a magyar kálvinizmus kapcsolatának megértéséhez. Ezek szerint: „más országokban a reformáció ünnepe csak az evangyéliumi hit ujjászületésére, a lelkiismereti szabadság diadalára emlékeztet, nálunk azonban emlékeztet azokra a százados küzdelmekre is, melyeket az ősök hazaszeretete, szenvedése és mártíromsága avatott szentté s melyeknek eredményeként a hitbeli szabadsággal karöltve hazánk szabadságát is köszönhetjük.” A protestáns függetlenségi gondolat igen világos megfogalmazását adta a szerző. Erre a megállapításra még vissza fogunk térni a későbbiekben.

1928-től 1936-ig Fehér Lajos a két évvel korábban alapított Református Péter András Reálgimnázium tanulójaként végezte középiskolai tanulmányait.[16] Az országos viszonyban is unikumnak számító intézmény egy módos szeghalmi parasztgazda, Péter András hagyatékára alapozva jött létre a református egyházközség patronálásával. Az iskola keretén belül az 1930–1931-ben alakult meg a Bethlen Gábor Kör, amely a fiatalok vallásos szellemben való nevelését tűzte ki célul. Fehér Lajos nem volt túlságosan aktív az egyesület munkájában, az évkönyvek tanúsága szerint az első évben osztályának egyik képviselője volt, míg VIII. osztályos gimnazistaként választmányi tagként említik a nevét.[17] Ezekben az években nem annyira a vallásos buzgalom, mint inkább a közéleti kérdések foglalkoztatják: néprajzi gyűjtést végez, Tildy Zoltán oldalán korteskedik, a földkérdésről szóló munkákat tanulmányozza.

Az érettségit követően még mindig nem szakadt meg Fehér Lajos intézményes, hivatalos kapcsolata a református egyházzal, mivel Debrecenben folytatta egyetemi tanulmányait. Legnagyobb problémát a kollégiumi elhelyezés jelentette számára. Nehéz helyzetében volt gimnáziumi igazgatója, Nagy Miklós sietett a segítségére. Beajánlotta Fehért a Református Kollégium Tanárképző Intézetébe, amelyet az egykoron Szeghalmon tanárkodó Péter Zoltán vezetett. Ezen intézet növendékeként végezte el Fehér Lajos a történelem-latin szakot. E falak között többek között Makkai Sándor és Révész Imre képezte a fiatal tanárjelölteket, így Fehért is.[18]

1941-ben egyetemi tanulmányai végeztével Fehér újságírói pályára lépett, és aktívan politizálni kezdett. Ez év őszén a Nemzeti Parasztpárt lapjánál, a Szabad Szónál induló pályafutása hamarosan Debrecenben folytatódott, és december elejétől immár a Tiszántúl munkatársa lett. A bevezetőben idézett cikke egyik legkorábbi írása volt.

Mielőtt rátérnék annak taglalására, hogyan vélekedett Fehér a reformátusságról, milyen módon kapcsolódott az egyházhoz, fontosnak tartom, hogy felidézzek egy művet, amely döntő hatást gyakorolt a népiekkel jó viszonyt ápoló marxista értelmiségiek gondolkodására. Ez a munka Mód Aladár 400 év című alkotása, amelynek első kiadása 1943-ban látott napvilágot. Mód nem történész, inkább újságíró, vagy – némi jóindulattal – egyfajta pártideológus volt. Azonban a magyar történelem marxista megközelítését a függetlenségi eszmekör jegyében szintetizáló kötete az 1960-as évek végéig erősen rányomta bélyegét az párt- és iskolai oktatásra egyaránt. Fehér Lajosnak pedig még közvetlenebb kapcsolata volt a szerzővel és művével, ahogyan arról emlékirata tanúskodik: „Az egyik kiránduláson Mód Aladár, tudván, hogy egyik szakom a történelem volt, arra kért: olvassam el most elkészült könyvének, a 400 évnek a kéziratát, és mondjak róla véleményt. Váratlanul ért a felkérés, de nagyon jólesett. Legközelebbi alkalomra el is olvastam, s elmondtam észrevételeimet. S még nagyobb lett a meglepetés: túlnyomórészt el is fogadta, s érvényesítette a kéziratban.”[19]

Mód összefoglalója 1514-től tekintette át a magyar históriát, és alcíme előre vetítette a szerző megközelítését: Küzdelem az önálló Magyarországért. Mivel Fehér Lajos ily szoros kapcsolatba került a szerzővel, sőt a kézirattal is, ezért úgy vélem, az ő történelemszemléletét is jól feltérképezhetjük, ha a 400 év-et nagyító alá vesszük. Természetesen nem áll módomban a könyv egészének bemutatása, csupán a protestantizmusra vonatkozó megállapításokat idézem.

Az 1945 után számos kiadásban megjelent műnek az 1948-ban napvilágot látott, ötödik kiadását vettem alapul.[20] A 400 év-nek 1945-öt követően több kiadása is napvilágot látott. Ezek mind a bővített jelzőt kapták, kivéve az utolsót, mely a „bővített és átdolgozott” jelzővel jelent meg. 1945-ben a második, 1947-ben a harmadik, 1948-ban a negyedik és az ötödik kiadás került az olvasók kezébe. 1949-ben Mód Aladár közreadott egy brosúra terjedelmű (39 oldalas) füzetet, mely A magyar munkásmozgalom kialakulása címet viselte. Ennek alcíme Függelék a 400 évhez volt. A szerző ennek mondanivalóját bedolgozta az 1951-ben napvilágot látott hatodik kiadásba, amely 629 oldalas terjedelmével is bőven felülmúlta az eddigi köteteket. A 400 év utolsó kiadása 1954-ben jelent meg, összesen 744 oldalon.

Az 1948-as, ötödik kiadás terjedelmében szinte megegyezett a korábbiakkal, ezt támasztja alá, hogy a szerző változatlanul az 1945 szeptemberében megfogalmazott előszót illesztette a kötetbe. Ebben változatlanul érvényesnek tartotta az első kiadásban kitűzött célt, mely szerint „a politikai és társadalmi küzdelmek menetét és belső törvényszerűségeit nem érthetjük meg anélkül, hogy e folyamatot ne a gazdasági fejlődéssel kapcsolatban szemléljük”. Az 1945-ös előszóban pedig tudatta az olvasóval, hogy „az elmúlt fél esztendő nem nyújtott lehetőséget arra, hogy az 1943-ban megjelent munkát új anyag feltárásával kiegészítsem”. Vagyis bízvást tekinthetjük alapszövegnek ezt a kiadást is, mivel az alapvető újraértékelést csupán az 50-es évekbeli kiadásokban végezte el Mód Aladár.

Jelenlegi kutatási eredményeim alapján nem tudom megmondani, hogy Fehér Lajos mely ponton és mit javított a szövegen. Viszont a 400 év sikerét oly módon is igyekezett elősegíteni, hogy megjelenésekor meleg hangon méltatta a Szabad Szó hasábjain.[21] Fehér szerint akkor jelent meg a könyv, amikor kellett. Mód a függetlenségi harcok bemutatásával nagy szolgálatot tett, mivel „a múlt mindig magával hordja a jövő csíráját, annak helyes ismerete iránytű és fegyver a jelen s jövő küzdelmeiben”.

Mód a reformációt vallásos köntösben jelentkező ideológiai megmozdulásnak látta, amelynek „a főpapság által nem kevésbé kizsarolt, nyomorgó alsópapság adott formát”.[22] Majd leszögezte, hogy „a reformáció eredetileg az eretnekség formájában először a városi szegénység és a polgárság körében jelentkezett, majd a parasztforradalmak által vált általános társadalmi mozgalommá”. Miután Luther és Kálvin követői váltak a reformáció meghatározó szereplőivé, az egész irányzat „már az egyház túlhatalmával szembeforduló és annak javaira sóvárgó főurak és fejedelmek érdekeivel is találkozott”.[23] A rövid európai kitekintés után Mód áttér a magyar történelem taglalására, és röviden bemutatja a protestantizmus Mohács utáni térhódítását. Ezt követően olvashatjuk a mű témánk szempontjából leglényegesebb megállapítását: „A protestantizmus az ország birtokállományáért és a nemzeti önállóságért való küzdelemmel forrt eggyé; egészen a 17. század végéig a nemzeti függetlenségi mozgalmakat a protestáns főurak és a protestáns nemesség vezette.”[24] Ennek megfelelően igen pozitív színben értékelte Bocskai István és Bethlen Gábor politikáját, az utóbbinál külön kiemeli a korabeli kiáltvány szövegét, mely szerint „az Isten tisztessége és nemzetünk szabadsága” megvédéséért fogott fegyvert.[25] Bár nem ír külön a gályarabokról, de az 1670-es évekről szólva megemlíti „az erőszakos katolikus restaurációt”, valamint a „reformáció híveinek és papjainak üldözését” és templomaik elkobzását”.[26] A Rákóczi-szabadságharc bukását követően Mód szerint csupán papíron maradtak a protestánsok szatmári békében biztosított jogai.[27]

Az 1711 utáni korszakokat tárgyalva oly mértékig eluralkodik a könyvön a gazdaság- és társadalomtörténeti szemlélet, hogy a szinte minden egyéb tényező jelentéktelenné válik. Vallási kérdésekről legfeljebb érintőlegesen esik szó, bár a szerző a katolikus egyházat a Habsburg-dinasztia hű szövetségeseként ábrázolja.[28] A Martinovics-összeesküvés kapcsán megemlíti, hogy a résztvevők teljes vallásszabadságot követeltek,[29] 1849-et illetően pedig leírja a közismert tényt, hogy a Habsburg-ház trónfosztását a debreceni nagytemplomban mondták ki, igaz nem illeszti oda a szintén közkeletűen használt református jelzőt.[30]

Összességében azt mondhatjuk, hogy a 1711-ig, vagyis a nagy nemzeti-függetlenségi küzdelmek korszakának végéig alapvetően pozitív a protestánsok, s ezzel együtt a reformátusok megítélése, s ellentétben a katolicizmus megítélésével a későbbiekben sem válik negatívvá. Ennek az egyértelmű különbségtételnek fontos, sőt kulcsszerepe lesz Fehér Lajos gondolkodásmódjában is.

 

III. Amennyire módomban állt, igyekeztem az eddigiekben bemutatni mindazokat a kereteket, amelyek  valamiképpen a megjelenítették a reformátusságot Fehér Lajos számára. Tisztában vagyok ábrázolásom töredékes voltával, Fehér Lajos hittel, vallással, egyházzal kapcsolatos nézetei számos más forrásból is táplálkozhattak, s nyilvánvalóan legerősebbek azok, amelyek az ateista alapokon nyugvó, marxista irodalomból erednek. A továbbiakban azokat a megnyilatkozásait, állásfoglalásait térképezem fel, elsősorban önéletírása alapján, amelyek a keresztyén hit – református egyház kettős fogalmára vonatkoznak.

Családjáról ezt írja: „Szüleim és őseim kálvinista vallásúak voltak, s ez már önmagában hordott, legalábbis tiszántúli értelemben, egyfajta szabad gondolkozású, ellenzéki magatartást.”[31] Figyelemre méltó, hogy egy 1941-ben megfogalmazott önéletírásában[32] sokkal tömörebben és szinte türelmetlenül fogalmaz az ősöktől áthagyományozott dolognak tekintve a vallást, bármiféle pozitív képzettársítás nélkül: „Református vallású vagyok, mert szüleim is azok. Ilyen hitű volt az az ősünk is, akitől családunk a Fehér nevet kapta.” Szülei valláshoz való viszonyáról annyit ír, hogy édesapja főként télen sokan járt templomba, de nem mély meggyőződésből, hanem azért, mert szeretett énekelni. Majd eléggé meglepő megállapítást tesz Fehér: „Nagyon szépek ezek a református zsoltárok és dicséretek. Ma sem felejtettem el ezeket.”[33] Ezt a kijelentését más forrásokkal is alá tudjuk támasztani. Egy közeli barátja a következőképpen emlékezett vissza Fehér Lajosra: „Szalmazsákon aludt, volt ilyen lepedős szalmazsákja, szalonnát evett, zsoltárt olvasott este lefekvés előtt. Ő nem volt vallásos, de szerette a zsoltárokat olvasni. Ezek ilyen népi dolgok voltak őnála. A református egyház, a kálvinista hagyományok azok úgy benne voltak, nem volt vallásos, de nyomot hagytak benne. A mentalitásban, a viselkedésben, a világlátásában valahogy mégis benne volt. Nem vallási jelleggel, hanem ilyen viselkedési értelemben.”[34] Ágnes lánya pedig arról tanúskodott, hogy „vasárnap reggelenként anyámmal a zsoltáros könyvből énekelt”.[35] Úgy tűnik, hogy a zsoltáréneklés szépsége élete végéig magával ragadta Fehért, s minden bizonnyal ezzel magyarázható az idézett írása is.

Egyébként igen életszerű megfigyeléseket is tett a gyermekkori templomba járásával kapcsolatban. Leírja, hogy a legények és lányok egymást mustrálgatták az istentisztelet alatt, s hogy a templomból kijövet a kisbíró vagy a községbíró ismertette a híveknek a közérdekű rendeleteket.[36] Sőt azt a megjegyzést teszi, hogy „Kár, hogy a felszabadulás után ezt a formát – a felvilágosítás, a népnevelés kiváló lehetőségét – nem tartottuk meg. Többre mentünk volna vele, mint jó néhánnyal az új módszereink közül.”[37]

A református elemi iskolában töltött éveinek legnagyobb élménye a negyedik osztály végén tett tanulmányi kirándulás volt, amelynek során eljutottak Budapestre, Visegrádra, Esztergomba, Balatonfüredre, Tihanyba és Hévízre. Mind az 1941-es, mint a 70-es évek második felében írt önéletrajzában[38] szó szerint ugyanazt a kifejezést használja: a református egyház, mint „szegénysorsú, jó tanulót” vitte el ingyenes kirándulásra. Nagyon markánsan megjelenik itt az egyház, mint a szegények gyámolítója. Sajnos egyéb forrást nem találtunk, amely ugyancsak erről a kirándulásról szólna, viszont a Szeghalomvidéki Hírlap külön cikkben[39] foglalkozott az 1927-es, hasonló elvek szerint megszervezett vidéki vakációval. (Ezek szerint Szeghalmi Gyula szervezésében indulnak a tanulók négy napos kirándulásra Eger, Miskolc és Aggtelek tájára. 15 tanuló vizsgajutalomként ingyen utazhatott el, egyébként a 10 éven aluli gyermekeknek 26, a 10 éven fölülieknek 30 pengőt kellett fizetniük.)

A későbbiekben még egy alkalommal sietett a szeghalmi egyházközség presbitériuma Fehér Lajos segítségére. 1937 elején Tildy Zoltán lelkészelnök kezdeményezésére összegyűjtötték számára a 100 pengő beiratkozási díjat. Ennek kapcsán olvashatjuk az emlékiratban: „Mindmáig csak a legnagyobb hála és tisztelet hangján tudok emlékezni azokra a melegszívű segítőimre, akik rögös utamról kezdettől fogva a göröngyöket igyekeztek elgörgetni.”[40]

A református egyház mint a hatalmon kívül lévő, s a társadalom elesettjeivel közösséget vállaló intézmény még egyszer felbukkan a visszaemlékezés lapjain. 1940-ben egy falukutató táborozáson vett részt Fehér Lajos Karcag közelében. Ekkor „meglátogattuk az ország legszegényebb református parókiáját. A derzstomaji református templom padozata földes volt. Az adományokból többre nem tellett. Körtvélyesi lelkipásztor apostoli szegénységben élt.”[41]

A gimnáziumi éveiről szólva Fehér Lajos továbbra is kedvező színben ír a helybeli református egyházközség tevékenységéről, hiszen a Péter András Alapítványt, melyre az iskola alapozódott a szeghalmi eklézsia kezelte. A memoáríró egyenesen a Kis-Sárréten betöltött kultúrmisszióról ír a gimnáziummal kapcsolatban, amely abban állt, hogy számos szegény sorsú diák iskoláztatását segítette elő.[42] Szándékosan használta előbb az eklézsia kifejezést, mivel úgy gondolom, Németh László egy rövid esszéje segítségével megvilágítható, hogyan kapcsolták össze az 1930-as évek népi mozgalmával érintkező marxista értelmiségiek, így Fehér Lajos is, saját mozgolódásukat a 16-17. század református prédikátoraival.

Németh László 1969-ben ellátogatott Pápára, és visszaemlékezett[43] a három évtizeddel korábban ugyanott tartott előadására, amelyet „eklézsia-látogatás”-nak nevezett. Úgy vélte, hogy az 1930-as évek második felében: „Az önképzőkörök a magyar ifjúságban alakuló eklézsiákban teremtődtek, amelyekre nem kisebb szerepet osztottam ki, mint a magyar szellemet életté fordítani, s ezt az idea-ihletésű magyar életet a történelem kényszereibe, mint módosító, magyarrá színező erőtényezőt bevinni.” Az ún. eklézsiák sorában a pápai, a vásárhelyi, a sárospataki, a debreceni és a soproni református és evangélikus gimnáziumot említi meg név szerint. Aligha tévedek nagyot, ha ebbe a sorba illesztem Fehér Lajos gimnáziumát, a szeghalmit is.

A továbbiakban Németh a NÉKOSZ-nemzedékről beszél, s bátran ide sorolhatjuk Fehért, hiszen csak két-három évvel volt idősebb náluk, s számos barátja, közeli munkatársa akadt ebből a társaságból. Németh László erről a generációról azt mondja, hogy „ha azt a religiót, amit belőlünk szívtak, nem is tudták győzelemre vinni, ezt nem is vártuk tőlük, az viszont, hogy a szocializmusunknak magyar színe is támadt, elsősorban nekik köszönhető. Ha a korán szétszórtak közül vezető állásba kevés került is, ott, ahol egy tanár, múzeumigazgató, színész, karmester, íróféle misszóként vállalta, hogy szerény eszközeivel olyasmit hozzon létre maga körül, ami a hajdani eklézsiára emlékeztetett, ott többnyire a tragikus nemzedéknek sok mindent túlvészelt tagjai bukkanak elő.” A religió, a misszió, az eklézsia csupa olyan kifejezés, amely a református nyelvhasználatba illik. Joggal feltehető a kérdés, hogy az, hogy Németh László párhuzamot vont a harmincas években protestáns gimnáziumokba járó népi kollégisták tevékenysége és a Mohács utáni egyházépítés között, mennyiben jelent érvényes megállapítást Fehér Lajos felfogására nézve?

Erre a választ maga Fehér adta meg, amikor memoárjában sorba vette azokat az okokat, amelyek elősegítették, hogy a Márciusi Front Debrecenben tanuló tagjai kommunista értelmiségiekké váltak. Az öt lehetséges indok között utolsóként említi a következőket: „Mindez együttvéve olyan meleg, nyílt, egymást támogató baráti légkört eredményezett, ami leginkább hasonlított – s ebben bizonyára szerepe van az öreg Ref. Kollégium patinás ihletének is – az albigensek, a husziták, a magyar alföldi és erdélyi reformátorok nagy lázadásához. Mi is hasonlóhoz, a társadalom gyökeres átalakításához igyekeztünk nekigyűrkőzni, lelkileg és eszmeileg felkészülni, de immár – a tudományos szocializmus alapján!”[44]

Természetesen nem akarom megkerülni azt az alapvető kérdést, amely minden ember valláshoz fűződő viszonyánál alapvető: hisz-e Istenben vagy sem. Fehér Lajos erre a kérdésre határozott és egyértelmű választ adott. Visszaemlékezései során több ízben is ateistának vallotta magát, tehát teológiai síkon egyértelműen az egyházon, a hiten kívül helyezkedett el. Gimnáziumi vallástanáráról, Baka Béláról, mint „szabadelvű, felvilágosodott” oktatóról írt, aki „nemcsak eltűrte, hanem kezdeményezte is a szabad szellemű, sokszor valóságos ateista vitákat a diákok körében. Nagy szerepe volt abban, hogy érettségi után szellemi poggyászunkban útravalóul nem cipeltünk magunkkal semmiféle vallási bigottságot, ezzel kapcsolatos lelki nyűgöt, elferdülést.”[45]

Némi önkritikával idézi fel Fehér első vallási jellegű konfliktusát, amikor 1936 nyarán egy uradalomban dolgozott, mint cséplőellenőr, s az intéző családjánál lakott, akik kedvesen bántak vele. Azt írja, hogy „egyik este elég forró fejjel ateista vitába keveredtem a túlzottan, sőt bigottan vallásos meggyőződésű családdal.”[46] Bár az intéző első haragjában ki akarta dobni, felesége és lánya lebeszélték erről. Fehér saját bevallása szerint azt a tanulságot szűrte le, hogy realisztikusabban kell beilleszkedni a vitába. Szinte ugyanez a történet játszódott le 1944 őszén, amikor illegális kommunistaként Óbudán lakott egy idős özvegyasszonynál és lányánál albérlőként. Őket nem bigott, hanem meggyőződéses református hívő családnak írja le. Velük is ateista vitába keveredett. „Ezt úgy próbáltam helyrehozni, hogy pár nap múlva, késő éjjelig olvasva – tanulgatva – az asztalon hagytam a bibliát, mintha azt bújtam volna. Továbbá, nem sokkal később elmentem velük az óbudai református kistemplomba vasárnapi istentiszteletre.”[47] Mivel e történet két női szereplője később Fehér Lajos felesége, illetve anyósa lett, erre még vissza fogok térni.

Ez az álcázó, kitérő, vagy – ha szigorúan fogalmazunk – megalkuvó magatartás más alkalommal is felbukkant Fehér életében. Mivel a Debrecenben a Református Kollégium Tanárképző Intézetében lakott, ezért rendszeresen kellett hallgatnia és vizsgáznia teológiai tárgyakból. Itt is különbséget tett, hiszen Révész Imrét nagy műveltségi egyháztörténeti tanárként jellemzi, míg Péter Zoltán előadásait a „színvonaltalan, áltudományos, reakciós” jelzőkkel illeti.[48] Majd hamarosan újabb kihívással nézett szembe: karácsonykor lehetősége nyílt, hogy legátusként pénzt gyűjtsön a maga számára Körösladányban. Végül azonban mégsem ment el, mivel „az, hogy a Ref. Tanárképzőben az ingyenes helyért hallgatnom kellett a püspököt – az egy dolog; de hogy hirdessem is tanításaikat és az igét – az azért már más dolog.”[49]

Mint korábban említettem, Fehér Lajos újságíróként 1941 végén visszatért Debrecenbe, s ekkor írta a Balla Péter zsoltártanításáról szóló cikkét. Vajon mi az oka annak, hogy az ekkor már magát tudatos marxistának valló, ateista vitákba bonyolódó Fehér figyelmét egy látszólag nagyon is belső, egyházi ügy keltette fel. Miért lehet érdekes, hogy milyen zsoltárokat énekelnek egy külső debreceni templomban? Azt is felelhetnénk, hogy Fehér a szerkesztő utasítására, kötelességszerűen hajtotta vége a feladatot. Ha ez így lenne, akkor miért tartotta fontosnak három és fél évtizeddel később újból felidézni ezt a riportot, amelyet egyébként nem is tudnánk a nevéhez kapcsolni, hiszen nem szignálta a cikket?

A válaszhoz kicsit foglakoznunk kell Balla Péter személyével, s a református egyházon belül jelentkező ébredési, megújulási mozgalmakkal. Az ébredés protestáns egyházi szóhasználatban olyan vallási megújulási törekvést jelöl, amely a formális egyházi élettel szemben a bensőségesebb, személyesebb hitélet, a személyes megtérés, a hitbeli újjászületés igényével lép fel.[50] A református egyházon belül az 1940-es évek elején kibontakozott egy egész országra kiterjedő, így Debrecenben is jelentkező ébredési hullám. Ennek a folyamatnak a részét képezte, hogy már 1937-től kezdve a református egyetemes konvent jelentős erőfeszítéseket tett a használatban lévő énekeskönyv revíziójára, megújítására.[51] Ennek során egyik feladatként fogalmazták meg, hogy számba kell venni a magyar reformátori énekhagyományt, „különös tekintettel a közelmúlt idők sok akadályát áttört magyar öneszmélésre és a benne újból örvendetesen időszerűvé vált 16. századi énekköltés értékeire.”

Az 1943-tól felgyorsuló munkába kapcsolódott be Balla Péter, aki többek között a Soli Deo Gloria egyesület énekkarának szakmai munkáját irányította. Balla személye azonban ismert volt a népi mozgalom berkein belül is, elég, ha arra gondolunk, hogy az 1943-as szárszói konferencián a magyar népdaléneklésről tartott előadást, és énekelni is tanította a tábor résztvevőit.[52] Sőt Fehér Gyula, Fehér Lajos bátyja visszaemlékezése szerint Balla Péter bejárt abba a Bolyai Kollégiumba népdalokat tanítani, ahol néhány hónapot Fehér Lajos is eltöltött, éppen Debrecenbe történt újbóli visszatértét megelőzően.[53] Vagyis Fehér Lajos már korábban is ismerhette Balla Pétert, mivel ugyanazokban a körökben mozogtak.

A személyes ismeretségen túl Balla Péter éppen azokhoz a szellemi gyökerekhez nyúlt vissza a zsoltáréneklés terén, a 16. század prédikátorainak működéséhez, akik Fehér Lajos és elvbarátai számára is hivatkozási pontként szolgáltak. Így Fehér nagyon is tudatosan választotta riportja tárgyául Balla tevékenységét, hiszen az ellentmondás nélkül beleilleszkedett az ő akkori világfelfogásába.[54]

Az eddigi kutatási eredményeim alapján ennyit információval rendelkezem Fehér Lajosnak a református egyházhoz, hithez való viszonyáról. Pontosabban még néhány fontos adalékkal, amelyet Ágnes lánya osztott meg velem.[55] Édesapja az ostrom végét követően megkérte háziasszonya lányának, Diera Évának a kezét, aki igent mondott. Ezt a történetet maga Fehér Lajos is megörökítette emlékiratában.[56] Azt viszont már nem, vagy legalábbis a kiadott szövegben már nem szerepel, hogy a szülők református egyházi szertartás szerint keltek egybe, s mind az 1946-ban született Erzsébet, mind az 1948-ban született Ágnes lányukat megkereszteltették. Fehér Lajos korábbi szavaira emlékezvén, aki meggyőződéses hívőként írta le feleségét és annak édesanyját, aligha történhetett volna másképp. Szintén Fehér Ágnestől tudjuk, hogy édesanyja 1943-ban a Baár-Madas Református Leánynevelőintézetben tett érettségi vizsgát, és ezt követően kezdte el orvosi tanulmányait. A szülők a mai főváros egyik legrégibb református templomában, az óbudaiban kaptak egyházi áldást házasságukra. A házasságkötés idején Fehér Lajos már az újonnan szerveződő politikai rendőrség kötelékébe tartozott. Az eseményt mégsem tekinthetjük teljesen kivételesnek, hiszen Nagy Imre lánya 1946-ban szintén református egyházi szertartás szerint kelt egybe férjével, az akkor még lelkészi beosztásban lévő Jánosi Ferenccel.[57]

 

IV. Ezek után megpróbálok felelni arra a kérdésre, hogy minek nevezhetjük őt egyháztörténeti-vallásszociológiai nézőpontból. Mielőtt erre a választ adnék, röviden szeretném összegezni, hogy miben is állt Fehér Lajos reformátussága. Az eddig tárgyaltak alapján négy biztos kijelentést tehetünk. Először is teológiai értelemben ateista, nem hívő ember volt, amely meggyőződés logikusan következik abból a dialektikus materializmusból, amelyet marxista értelmiségiként magáénak vallott. Ebből adódóan egyértelműen kívül esik azon a fajta egyházias vallásosságon, amely a 20. század magyar reformátusságát jellemezte. Kósa László ennek három típusát különíti el: az egyháztagot, a gyülekezeti tagot és a hívő gyülekezeti tagot.[58] Közülük az egyháztagoké a legformálisabb viszony, mivel ők csupán az élet nagy fordulópontjain (születés, házasságkötés, halál) találkoznak az egyházzal. Bár a magyar reformátusságban régóta jelen lévő racionalizmus miatt bizonyos esetekben még a tudatos ateizmus is összeférhet az egyháztagsággal (erre példaként hozható az egyházkerületi főgondnoki tisztet is vállaló Erdei Ferenc), de Fehér Lajos esetében még erről sem lehet szó. Ő saját magát tudatosan és egyértelműen az egyházon, a hitéleten kívül helyezte el.

Mindezek ellenére Fehér Lajos három területen mégis nagyon sajátságos viszonyban maradt a református egyházzal, mint kultúrával. Először is az élete végéig megmaradó érdeklődése és szeretete a zsoltáréneklés iránt. Másodszor rokonszenve a református egyház évszázados népi tehetségmentő akciói, a falusi kisközösségek összetartásában játszott szerepe iránt. Harmadszor pedig a nemzeti történelem fontos, és kommunista politikusként is vállalható és vállalandó hagyományának tartotta azokat a történéseket, amikor a vallásszabadsá-gért vívott küzdelmek egyben függetlenségi harcok is voltak. Ezen jellemvonások alapján Fehér Lajost olyan egyházon kívül lévő, nem hívő emberként írhatjuk le, aki valamiféle csökevényes, erősen korlátozott kultúrprotestáns[59] identitással mégis rendelkezett. Ez a fajta gondolkodásmód egyébként nem volt egyedülálló a hazai kommunista mozgalmon belül. Leginkább a Márciusi Front debreceni kommunista tagjait jellemezte, ahogyan arról a velük készített interjúkötetben vallanak.[60]

Ezek után joggal adódik a kérdés, hogy vajon az a fajta beállítódás, amely Fehér Lajost is jellemezte, vajon az egyháztörténet tárgykörébe tartozik-e, kell-e ezzel a fajta magatartással valamit is kezdenünk. Ha szigorúan vett egyháztörténeti megközelítést alkalmazok, akkor nem, ha ennél tágabban vett vallásszociológiait, akkor talán. Azért felelek bizonytalan igennel, mivel a vallásszociológiai irodalmon belül is régóta fennálló és megnyugtató módon aligha rendezhető probléma, hogy meddig terjed a vallás határa.[61] Magyarországon 1945-öt követően ráadásul kettős kihívással kellett szembenéznie az egyháznak: egyrészt a hagyományos agrártársadalom felbomlásával és a nagy népességtömegek városba áramlásával felgyorsuló szekularizációval, illetve 1948-tól a kommunista diktatúra változó eszközökkel folytatott, de mindvégig egyházellenes politikájával. Vagyis nálunk nem lehet pusztán a társadalmi modernizációval együtt felerősödő elvallástalanodást vizsgálni, a politikai kényszerek és elvárások is jelentős mértékben alakították a vallásgyakorlás szokásait. Egy nemrég napvilágot látott, élettörténetek elemzésén alapuló vizsgálat szerzője négy típust állapított meg az 1948 utáni vallásgyakorlás tekintetében.[62] Bár az elemzés római katolikusok körében készített interjúkon alapszik, de nyilvánvalóan protestáns vonatkozásban is érvényes.

Az első csoportba azok sorolhatók, akik a társadalmi változás nyertesei lettek azáltal, hogy elhagyták a vallást. A másodikba azok tartoznak, akik nyíltan megőrizték vallásosságukat, ezáltal elzárult előttük a társadalmi felemelkedés útja. A harmadik típust azok testesítik meg, akik rejtett módon, a nyilvánosság kizárásával élték meg hitüket, ezáltal lehetővé vált számukra a társadalmi felemelkedés. A negyedik csoportot azok alkották, akik kívül maradtak a társadalmi változásokon, nem is akartak felemelkedni, s így ők nyíltan gyakorolhatták vallásukat.

Úgy vélem, hogy Fehér Lajos református hithez, egyházhoz való viszonyulása egyik kategóriába sem illeszthető be, hiszen nem felel meg a vizsgálat kiinduló pontjának, nem volt hívő, tehát nem kellett semmiről sem lemondania, vagy semmit sem elrejtenie. Viszont nem nevezhetjük őt harcosan egyházellenesnek sem, hiszen érzékeltünk bizonyos elfogadást, sőt rokonszenvet a református hagyomány néhány eleme iránt.[63] Ugyanakkor 1956 végétől 1974-ig tagja volt az MSZMP Politikai Bizottságának, és ebben a minőségében megszavazta, támogatta az egyházak sorsát hátrányosan érintő, korlátozó határozatokat. Eddigi kutatásunk során nem találtunk arra példát, hogy az egyházpolitika terén a hivatalos pártvezetéstől eltérő elképzelést, felfogást vallott volna. A megoldáshoz akkor jutunk közelebb, ha szociálpszichológiai szemszögből tekintünk a kérdésre. Mivel tanulmányom tárgya nem Fehér Lajos általános, teljes társadalmi identitásának feltérképezése, ezért némileg leegyszerűsített magyarázatot kell adnom.

Fehér Lajos egy olyan közösségben töltötte a gyermek- és ifjúkorát, amelyben döntő szerepet játszott a református egyház. A korabeli Szeghalmon akkor még az élet megkerülhetetlen tényezőjét jelentette, így az ifjú Fehér saját maga kialakuló identitásába beépített bizonyos elemeket, amelyeket ez a környezet kínált.[64] Vagyis nem beszélhetünk önálló vallásos, református identitásról, hanem sokkal inkább szeghalmi identitásról, amelynek csupán egyik eleme volt a református hagyomány. Természetesen Fehér is ki volt téve, másokhoz hasonlóan „a társadalmi kölcsönhatások, cselekvések hálójában hitelesülő szakadatlan önmeghatározás”-nak.[65] Magának emlékiratának az elkészítése is végső soron ezt a célt szolgálta, így különösen izgalmas, hogy saját maga is bepillantást nyújtott abba, hogy melyek voltak azok az identitáselemek, amelyeket a fiatalkorában őt körülvevő keresztyén hitből és református hagyományból megőrzött. A memoárt egyéb forrásokkal kiegészítve, három indentitáselem őrződött meg: a zsoltáréneklés, a református egyház szociális érzékenysége és a 16-17. századi függetlenségi harcok illetve a protestantizmus, mint fontos nemzeti hagyomány.[66]

 

V. Tanulmányom kiindulópontját az az ellentmondás képezte, amellyel Fehér Lajossal kapcsolatos kutatásaim során bukkantam. Már emlékiratában is – különösen más kommunista politikusokhoz képest – sokat foglalkozott a református egyházzal és hagyománnyal. Ehhez társultak az interjúim során nyert meglepő ismeretek zsoltáréneklési szokásaira vonatkozóan. Majd ezt követően bukkantam rá a bevezetőben közzétett cikkre, mely tovább erősítette gyanúmat, hogy nem lehet sematikus módon leírni Fehér és a magyar reformátusság viszonyát.

Első lépésként igyekeztem bemutatni, hogy melyek voltak azok az intézmények, személyek, olvasmányok, amelyek Fehér Lajos gondolkozását ebben a témakörben meghatározták. Úgy tűnik, hogy nem elsősorban a család, hanem szülőfaluja, Szeghalom akkoriban még igen erős és komoly hagyományokkal bíró református gyülekezete játszott meghatározó szerepet. Tanulmányai során mindvégig a református egyház által fenntartott intézményekben tanult és lakott (elemi iskola, Péter András Gimnázium, Debreceni Református Kollégium Tanárképző Intézete). Feltevésem szerint meghatározó élményt jelentett számára Mód Aladár 400 év című munkája, amely ideologikus összegzését adta az 1514 utáni magyar történelemnek, és hivatkozási pontként szolgált a függetlenségi-kommunista történelemszemlélet hívei számára.

Második lépcsőben Fehér Lajos személyes megnyilatkozásait, élményeit gyűjtöttem egybe, jelentős mértékben saját emlékiratára támaszkodva. Ennek során egyértelművé vált, hogy egy tudatosan ateista, egyházon kívül élő, de bizonyos, a kultúrprotestantizmus fogalomkörébe tartozó jelenségekkel rokonszenvező karakterrel van dolgunk. Végezetül a vallásszociológia és a társadalomlélektan eszközeinek segítségével tudtam megrajzolni Fehér Lajos és a református egyház, hagyomány egymáshoz való viszonyát. Ennek alapján azt mondhatom, hogy Fehér olyan korlátozottan kultúrprotestáns felfogású személy volt, akinek kötődése csupán néhány identitáselemmel írható le, igaz ezeket az elemeket marxista meggyőződése dacára tekintélyes politikai karrierje során is megőrizte.

(Készült az MTA Bolyai János Kutatói Ösztöndíjának támogatásával. A Szerk.)

 

Jegyzetek



[1] „Jézus születtél idevességünkre”. „Öreg” zsoltárokat tanít a nyilastelepieknek Balla Péter. In: Tiszántúl, 1941. december 16. 5. p.

[2] Tiszántúl, 1941. november 30. 13. p. A lap sorsáról rövid összegzést ad: Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom. New York, 1983. (továbbiakban: Borbándi, 1983.) 284. p.

[3] Kodolányi János: Debrecentől Debrecenig.  In: Tiszántúl, 1941. november 30. 1–2. p.

[4] Kodolányi János: A kálvinizmus szellemében In: Tiszántúl, 1941. december 14. 1. p.

[5] Fehér Lajos: Így történt. Bp., 1979. (továbbiakban: Fehér, 1979.) 157. p.

[6] A Szeghalmi Református Egyházközség anyakönyvei. Keresztelési anyakönyv, IX. köt. 1911–1919. Az 1917-es esztendőben ő volt a 120. gyermek, akit keresztvíz alá tartottak. Mindkét szülője református felekezetű volt.

[7] Bencsik János: Szeghalom és vidékének rokonsági kapcsolatai In: Szeghalom protestáns közössége s XVIII-XIX. század fordulóján. Szerk.: Bencsik János. Szeghalom, 1986. (Sárréti Füzetek VII.) 14. p.

[8] Szeghalom. In: Révai Új Lexikona. XVII. köt. Szekszárd, 2006. 266–267. p.

[9] Papp Lajos: A szeghalmi református egyház története Szeghalom, 1925. (továbbiakban: Papp, 1925.) 39. p. Csaknem teljes egészében újraközölték: Írások Szeghalom múltjából. Szerk.: Miklya Jenő. Békéscsaba, 1976. (Bibliotheca Bekesiensis) 97–112. p.

[10] Tildy szeghalmi parókián töltött éveiről jó áttekintést ad: Vígh Károly: Tildy Zoltán életútja. (1889–1961) In: Szeghalom. Történelmi, néprajzi és földrajzi tanulmányok. Szerk.: Miklya Jenő – Szabó Ferenc. Szeghalom, 1979. 332–405. p., küln. 352–359. p.

[11] Papp, 1925. 38. p.

[12] Szarkáné Bíró Piroska: Szeghalom XX. századi településtérképe és történeti értékű épületei. Szeghalom, 1996. 10-11. p.

[13] Fehér, 1979. 17-19. p. Életéről ld.: Miklya Jenő: Szeghalmi Gyula (1876–1963) In: Sárréti Írások: Néprajzi és helytörténeti antológia. Szerk.: Miklya Jenő. Szeghalom, 1965. 267-277. p.

[14] Szabó Ferenc: Szeghalom a két forradalomban (1918–1919). Szeghalom. Történelmi, néprajzi és földrajzi tanulmányok. Szerk.: Miklya Jenő – Szabó Ferenc , Szeghalom, 1979. 323.

[15] Erős várunk nekünk az Isten. Emlékfüzet a reformáció 400 éves évfordulójára. Az iskolákban tartandó emlékünnepélyek teljes programjával. Írták Szeghalmi Gyula és Tóth József egyházmegyei tanügybizottsági tagok Debrecen, 1917., Hoffmann és Kronovitz 48.

[16] Ennek történetéről lásd Péter András Emlékkönyv. Főszerk.: U. Nagy István, Szeghalom, 1976.

[17] A szeghalmi Református Péter András Reálgimnázium értesítője az 1928/29-es, illetve az 1935/36-os tanévről. Összeállította Nagy Miklós igazgató, Békéscsaba, Tevan.

[18] Fehér, 1979. 69., 99. p.

[19] Fehér, 1979. 136. p.

[20] Mód Aladár: 400 év küzdelem az önálló Magyarországért. Bp., 1948. (Ötödik, bőv. kiadás, továbbiakban: Mód, 1948.)

[21] Fehér Lajos: Küzdelem az önálló Magyarországért. In: Szabad Szó, 1943. április 4. Közzéteszi: A magyar népfront története. Dokumentumok, 1935-1976. Főszerk.: Szabó Bálint. Bp., 1977. 364-365. p.

[22] Mód, 1948. 11. p.

[23] Mód, 1948. 12. p.

[24] Mód, 1948. 22. p.

[25] Mód, 1948. 23. p.

[26] Mód, 1948. 33. p.

[27] Mód, 1948. 40. p.

[28] Mód, 1948. 45. p.

[29] Mód, 1948. 72. p.

[30] Mód, 1948. 108. p.

[31] Fehér, 1979. 7. p.

[32] Fehér Lajos: Curriculum vitae. Az 1941-ből származó életrajzot egy álláshirdetésre válaszként küldte Pfeifer Ferdinánd könyvkereskedőnek. A becses forrást Sipos Levente tette közzé. Békési Élet, 1987. 4. sz. 446-453. p.

[33] Fehér, 1979. 9. p.

[34] Interjú Sipos Leventével, 2007. december 21. (Kézirat, a szerző birtokában.)

[35] Interjú Fehér Ágnessel, 2008. január 2. (Kézirat, a szerző birtokában, továbbiakban: Fehér Ágnes interjú, 2008.)

[36] Fehér, 1979. 9. p.

[37] Fehér, 1979. 9-10. p.

[38] Fehér, 1979. 23. p.

[39] A szeghalmi református népiskolai tanulók kirándulása. In: Szeghalomvidéki Hírlap, 1927. június 26. 2. p.

[40] Fehér, 1979. 73. p.

[41] Fehér, 1979. 123. p.

[42] Fehér, 1979. 30. p.

[43] Németh László: Pápán. In: : Utolsó széttekintés. Bp., 1980. 795-802. p.

[44] Fehér, 1979. 93. p.

[45] Fehér, 1979. 41. p.

[46] Fehér, 1979. 67. p.

[47] Fehér, 1979. 362. p.

[48] Fehér, 1979. 99. p.

[49] Fehér, 1979. 99-100. p.

[50] Kiss Réka: Református ébredés Budapesten. In: Reformátusok Budapesten. II. köt. Szerk.: Kósa László. Bp., 2006. 1343. p. A tanulmány egésze jól összefoglalja az egyházon belüli megújulási törekvéséket, főképpen a Bethánia Egylet szerepét 1945 előtt és  közvetlenül a háború vége utáni években is.

[51] Előszó. Énekeskönyv a magyar reformátusok használatára. Bp., 1999. 5-8. p. Emellett Csomasz Tóth Kálmán munkáit említhetjük, mivel ő foglalkozott legelmélyültebben a református zsoltáréneklés megújításának kérdésével.

[52] Borbándi, 1983. 336., 341. p.

[53] Fehér Gyula visszaemlékezése, 1971. Politikatörténeti Intézet Levéltára. NÉKOSZ-gyűtemény, 302. f. 3. cs. 11. őe.

[54] Érdekesség, hogy Fehér Lajos 1941-es cikkében egyszerre képviselte a hagyomány és a megújulás álláspontját a zsoltárénekléssel kapcsolatban. A régi szövegek beemelése a református énekek közé kétségkívül a gyökerekhez való visszanyúlást jelentette, ám ezzel egyidejűleg sor került az éneklés technikájának megújítására is, hiszen ettől fogva ritmizáltan énekeltek.

[55] Fehér Ágnes interjú, 2008.

[56] Fehér, 1979. 576. p.

[57] Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. I. köt. Bp., 1996. 349-350. p.

[58] Kósa László: Egyházi hagyomány – protestáns vallási néprajz. In: : Egyház, társadalom, hagyomány Debrecen, 1993. 45-46. p.

[59] „A kultúrprotestantizmus […] a magyar protestantizmusban különösen jellemző kettőségnek azt az oldalát jelöli, amely nem a bensőséges vallásosságra, a hit élményére, hanem a vallás és az egyház művelődési és társadalmi szerepére teszi a hangsúlyt.” Kósa László: A kultúrprotestantizmus bírálata avagy önbírálata. In: : Egyház, társadalom, hagyomány, Debrecen, 1993. 161. p.

[60] Tóth Pál Péter: Messiások. Bp., 1987.

[61] Hamilton, Malcom B.: Vallás, ember, társadalom. Elméleti és összehasonlító vallásszociológia. Bp., 1998. (továbbiakban: Hamilton, 1998.) 23-34. p.

[62] Bögre Zsuzsanna: Vallásosság és identitás. Élettörtének a diktatúrában. (1948–1964) Pécs, 2004. 181-188. p.

[63] Most nem kívánok foglalkozni azzal a messzire vezető és a jelen tanulmány kereteit szétfeszítő kérdéssel, hogy maga a kommunizmus vallás-pótlékként szolgált-e a Fehérhez hasonló személyek számára, ahogy egyes vallásszociológusok feltételezik. Vö. Hamilton, 1998. 32. p.

[64] Ezt a nézőpontot alapvetően a strukturális identitáselmélet hívei vallják, mely megközelítéssel magam is egyetértek. Ennek kifejtését ld.: Pataki Ferenc: Identitásalakulás a 70-es évtizedben; Adatok az identitásalakulás vizsgálatához. In: Uő: Élettörténet és identitás. Bp., 2001. 11-34., 35-55. p.

[65] Pataki Ferenc: Identitás, személyiség, társadalom. In: Uő: Élettörténet és identitás. Bp., 2001. (továbbiakban: Pataki, 2001.) 115. p.

[66] Fehér esetében  is az történt, mint bárki másnál: „A személyes identitás hangsúlyai eltolódtak a választott és teljesítménynek minősíthető, egyéni erőfeszítéssel kidolgozott kategóriák felé, amelyeknek olykor csupán szimbolikus és ideologikus valóságuk van.” Pataki, 2001. 113. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,