Vissza a tartalomjegyzékhez

10. évfolyam 2. szám
A. D.
MMIX

Balázs, Mihály: Ferenc Dávid. Ungarländische Antitrinitarier IV. Bibliotheca Dissidentium. Répertoire des non-conformistes religieux des seizième et dixseptième siècles édité par André Séguenny.
Valentin Koerner: Baden-Baden & Bouxwiller, 2008. (Tome XXVI. Bibliotheca Biographica Aureliana CCXXII.) 325 p.
***BALÁZS, MIHÁLY: Ferenc Dávid

Az erdélyi gondolkozástörténet 16. századi nagy korszakának sok kiemelkedő teljesítménye közül itt, Balázs Mihály új könyvéről szólva csak egy elem kiemelésére szorítkozom: megjelent a protestáns reformáció utáni vagy a protestáns reformációt folytató teológiai másként gondolkozás. Nevezik disszidens gondolkozásnak is. A jelenség reformáció utáni voltát azért kell hangsúlyozni, mert a „másként” értelemszerűen csak valamihez viszonyítva „más”, „disszidens” akkor valaki, ha tudom, mivel nem ért egyet. Azok a másként gondolkozók, akikről szó van, a reformáció különböző irányzatainak tanításaihoz viszonyítva határozták meg magukat. Nyilvánvalóan lehet egyéb tanításokhoz, esetleg világnézethez képest is másként gondolkozni. És a jelenség természetesen nem korlátozódott Erdélyre. Az ottaniakhoz hasonló másként gondolkozók mindenütt megjelentek, ahová a protestáns reformáció tanításai eljutottak. Az erdélyiek a legszorosabb kapcsolatban voltak velük.

Most, míg ezt a könyvismertetést írtam, eltöprengtem rajta, hogyan határoznám meg a másként gondolkozás fogalmát. A meditációt, mivel tartalmi azonosságot a figyelembe veendő művekben – azon túl, hogy többnyire antitrinitárius szemléletűek – nem látok, azzal az eredménnyel zártam, miszerint ez a másként gondolkozás módszertani természetű. A lényege: elvetni a tekintélyelvet. Konkrétan: teológiai állításaikban a másként gondolkozók a korai középkor óta kanonizált egyházatyákra nem hivatkoznak. Az elfordulás az én érzékelésem szerint tudatosan történt. Úgy is lehetne fogalmazni, a 16-17. századi másként gondolkozás középkori hagyományoktól mentes, jórészt keresztény teológia. De nem tudom, lehet-e egészében kereszténynek tekinteni. Ha a kereszténység a Krisztus kereszthalálába és feltámadásába vetett hit, akkor az antitrinitáriusok egy része nem volt keresztény.

Ezeknek a disszidenseknek a gondolkozásában nagyjából ugyanaz történt, mint a reneszánsz idején a tudományokban általában. Elméletek és absztrakt koncepciók helyett a természet megfigyelése, a tapasztalat került első helyre. A teológusok, helyesebben egyes teológusok szemléletében a Biblia lett a természet. A különbség az, hogy a természettudományban a reneszánsz természetelvűség mind több követőt vonzott magához és állandósult, míg a teológiában a tekintélyelv-ellenesség mindig is szűk kör gondolkodását jellemezte, nem terjedt jelentősen. Sem a teológiát, sem a gondolkodás más tereit nem uralta el a tekintély elutasításának gyakorlata. Ma a teológiákban is, a világi nem-természettudományos gondolkozásban is a valamikori egyházatyák szerepébe állított figurák tételeihez illik igazodni, rájuk kell hivatkozni.

A reneszánsz teológia Erdélyben, mint mindenütt, gondolkozástörténeti villanás volt. Egy idő után már lehetett az általa kialakított tanokba, illetve felekezetbe beleszületni. Eredetileg az volt az unitárius egyház, majd a felekezetek hosszú sora jött létre unitárius alapról mindenek előtt az Egyesült Államokban. Dávid Ferenc és kortársai voltak viszont a kezdeményezők, akik intellektuális tapasztalatok és személyes teológiai viták eredményeképpen fokozatosan jutottak a tekintélyelvet elvető módszerhez. Az első generáció tagjai valamennyien a római katolicizmusba születtek bele, majd protestánsok lettek. Onnan jutottak több, kevesebb szellemi kaland során más értelmű világokba. A reformációtól legtávolabb talán a szombatosság került annak a tételnek a révén, miszerint Krisztus megváltó volta hibás bibliai magyarázat következménye.

Dávid Ferenc a disszidens gondolkodók első generációjának markáns alakja. Szellemi odüsszeája korán kezdődött. Balázs Mihály könyvéből az derül ki, hogy még mint római katolikus ment 1548-ban, körülbelül huszonnyolc évesen Wittenbergbe tanulni. Akkor Luther már nem élt, de az egyetemet, ahol az első reformátor hosszú időn át tevékenykedett, nem lehetett nem a protestáns reformáció központjának tekinteni. A nyilvánvaló intellektuális kíváncsiságon kívül Wittenberg és egyáltalán az utazás mellett szólt a politikai tájékozódás szándéka. Balázs Mihály azt valószínűsíti, miszerint a gyulafehérvári káptalanból kikerült magas állású patrónusai küldték Dávid Ferencet a vallásügyben várható fejleményeket megfigyelni.

Jóval később minősítette Dávid saját tanításait, ahogyan Balázs 1567-ből idézi, a Luthertől indult reformátori gondolkodás befejezésének. A közbeeső időben a sola scriptura alaptétel logikáját követve jutott mind közelebb ahhoz az állásponthoz, majd azon a logikai szálon jutott arra az álláspontra, hogy csak az fogadható el maradéktalanul, ami az Ószövetségben maradt az egyházra. Fiatal felnőttként indult intellektuális kalandtúrára, és testileg beteg öregember volt, amikor hangos beszédre már képtelenül arra kényszerült, hogy teológiai tanításairól nyilvánvalóan halála előtt utoljára még nyilatkozzék. Szellemi ereje teljében suttogta maga elé azt, amit az egyik veje ismételt meg hangosan a közönségnek. Krisztus imádandó volta tagadásáról Dávid Ferenc megint többet mondott, mint amennyit nem sokkal korábban még maga is a reformáció lezárásának tekintett.

Erről az emberről állított össze most Balázs Mihály életrajzi vázlattal kiegészített adattárat. A kötet nemzetközi vállalkozásból létrejött könyvsorozat legújabb darabja. A vállalkozás még 1980-ban indult azzal a céllal, hogy a 16-17. századi disszidens gondolkodók írásos hagyatékának és szellemi hatásának egykorú, valamint későbbi adatait számba vegye. Kezdeményezője a francia, strasbourgi egyetemen GRENEP betűnévvel vallási másként gondolkozást és a protestantizmusokat vizsgáló kutatócsoport, illetve egyik tagja, André Séguenny volt, aki éppen Balázs könyvének bevezetőjében tájékoztat arról, hogy – 34 kötet szerkesztése, részint szerzősége és az egész vállalkozás huszonnyolc évnyi szervezése után – Martin Rothkegel teológiai tanárnak adja át az ügy irányítását. Nem nehéz kiszámítani: volt olyan év, amikor akár több kötet is megjelenhetett. Ebben igen nagy szerepe volt, helyesebben van ma is a német Koerner Kiadó tulajdonosainak, apának és fiának, akik 1959 óta tartják fenn – sok más művelődéstörténeti tárgyú sorozat mellett – az eredetileg könyvészeti Bibliotheca Bibliographica Aureliana sorozatot. Valentin Koerner annak idején, ahogy az alapító szerkesztő ugyancsak Balázs könyvének bevezetőjében írja, egy wolfenbütteli konferencián egyetlen szóra fogadta be minden előzetes feltétel nélkül a Bibliotheca Dissidentium-ot. Magyar részvétel már a Bibliotheca Bibliographica Aureliana megindításánál volt. Az első kötetben Veturia Jugareanu Soltészné Juhász Erzsébet közreműködésével vette számba az erdélyi ősnyomtatványokat.[1]

A Bibliotheca Dissidentium huszonnyolc esztendő alatt harmincnégy kötete tulajdonképpen két sorozat tagjaiból adódik. Az egyik, amelynek XXVI. kötete szól Dávid Ferencről, tág értelemben vett adattár. Az alapításkor lefektetett elvek szerinti hosszabb, rövidebb életrajzi vázlat után közli a tárgyalt személy kéziratban maradt és vele egykorúan kiadott műveinek jegyzékét, majd a nevét vagy tanításait említő kortárs forrásokat és a rá, illetve tanításaira vonatkozó ugyancsak kortárs irodalom adatait mutatja be. A források között külön tétel az illető levelezése. Végül az utólagos irodalom következik. Az egyszerű jegyzéken túli tételek mellett a szerzők, illetve a szerkesztők tartalmi tájékoztatást adnak francia, angol vagy német nyelven. A másik alsorozatnak külön neve is van, Scripta et Studia, és eddig, 1982 óta nyolc kötete jelent meg. Ott francia, lengyel, német, holland, amerikai szerzők munkái mellett a 7. kötet származik magyar kutatótól, történetesen Balázs Mihálytól.[2]

A Bibliotheca Dissidentium első kötetét több szerző több 16. századi másként gondolkodóról állította össze.[3] Az általuk tárgyalt disszidensek között van Catharina Zell-Schütz, az egyetlen nő a sok kötetben bemutatott sok férfi között. Ő az igehirdetés szabadságát hirdette. Okfejtését azonban távolról sem rokonította a lutheri reformáció eredeti alaptételével, az egyetemes papság tanával, hanem azzal érvelt, hogy a gyülekezetben – Pál apostol tiltásával szemben – a nők is megszólalhatnak, mert nem tudjuk, Krisztus nő volt-e vagy férfi. Zell-Schütz konvenciómentes gondolkodásához konvenciómentes magatartás járult: saját férje 1548-ban tartott temetésén gyászbeszédet mondott. Az eset rendkívüliségét aláhúzza az a tény, hogy a férj, Mathias Zell nem valami marginalizálódott, „szektás” figura volt, hanem a gazdag város, Strasbourg első lutheránus meggyőződésű, tekintélyes lelkésze.

A sorozat többi kötete jórészt hasonló jellegű: több személy anyagát tartalmazzák, ami érthető. A főszereplőktől többnyire kevés forrás maradt. Sokszor az életükről sem tudunk sokat, mert rendszerint üldözött, ha nem üldözött, akkor is általában nyugtalan életű, folyton költöző emberek voltak. Bemutatásuk nem ad ki nagy terjedelmet. Kevés kivétel van. Így a kálvinista reformáció sötét eseménysorának főszenvedője, Michael Servetus vagy a 17. század végéről Pierre Poiret, több híres női misztikus nagy tanítványa, elsősorban az utókor óriási érdeklődése és bőségesen nagy szakirodalmi termése miatt került külön kötetbe.[4] A magyarországi gondolkodókat bemutató kötetek ugyanilyenek. Eddig négy darabjuk jelent meg. Kettő kötetenként több személyt, kettő csak egyet-egyet tárgyal.

A magyarok, ahogyan az alapító szerkesztő több kötet előszavában is leírta, Klaniczay Tibor pártfogásával és közvetítésével kerültek kapcsolatba a Bibliotheca Dissidentium vállalkozással. Klaniczay szervezett kutatócsoportot, amelynek vezetését, valamint a magyarországi tárgyú kötetek szerkesztését Balázs Mihályra bízta. Aztán valószínűleg a magyarországi és a lengyelországi másként gondolkozás nagy jelentőségének köszönhető az, hogy a magyarok és a lengyelek külön-külön, saját al-alsorozatot is kaptak. 1991 óta van a Bibliotheca Bibliographica Aureliana fősorozaton belül kiadott Bibliotheca Dissidentium-nak Antitrinitaires polonais és 1990 óta Ungarländische Antitrinitarier sorozata. Lehet, hogy a két ország tudósainak igen eredményes radikális-reformáció kutatását is jutalmazták ezzel a gesztussal, ami rendkívül megtisztelő, de végső lökés volt a Bibliotheca Dissidentium teljes bibliográfiai áttekinthetetlenségéhez. Könyvtáros lenne a talpán, aki – miközben nem egyszerre, hanem darabonként kapja kezébe a köteteket – a címlapokon megjelenő, esetenként több nyelv, több nyelven feltüntetett több sorozatcím és a sorozat tagjainak különböző nyelveken fogalmazott belső szövege, továbbá a minden következetességet nélkülöző névírási gyakorlat között rendet tudna teremteni. Több nagy könyvtár katalógusával kísérleteztem. Egy-egy keresőkérdésre a sorozat néhány darabja mindig megjelent; sehol sem valamennyi.[5]

Az Ungarländische Antitrinitarier első kötetében Arany Tamás, Basilius István, Császmai István, Egri Lukács és Elias Gczmidele anyaga, illetve az anyag leírása jelent meg.[6] Óriási teljesítmény a szerzőktől, hiszen ezek az emberek gyakorlatilag semmi forrást nem hagytak ránk. Arany után nem maradt egyetlen sor sem, Gczmidele, akiről azt sem tudjuk, hogy ejtették ki a nevét, írt Heltai Gáspárnak valószínűleg több levelet, és az egyik nagy véletlenül fenn is maradt. A második Ungarländische Antitrinitarier kötet Enyedi Györgyről szól, aki az igazi, nagyszabású kivétel valamennyi antitrinitárius szerző között.[7] Nem egyszerűen azért van különleges helye, mert óriási forrás együttest hagyott ránk, hanem főként mivel igen élénk és nagy sikerű volt nemcsak a teológiai, hanem a szépírói tevékenysége is. Boccaccio egyik novelláját latin fordításból dolgozta át a magyar, Gismunda és Gisquardo históriája című verses szerelmi históriává, amikor még csak a kolozsvári unitárius kollégium tanára volt. Később püspök lett, és az élet mindennapjaiból vett példázatokkal prédikált. A harmadik kötet főként Erdélyben működő szentháromság-tagadókról megint több főszereplős.[8] Ennek a kötetnek a szerzői közül Németh S. Katalin dolgozott másutt, más céllal is az általa itt tárgyalt Válaszúti György forrásain és működésén, de jóformán mindenki, aki bekapcsolódott a Bibliotheca Dissidentium vállalkozásba, írt monográfiát itteni tárgyáról, adott ki forrásokat tőle, vagy egyszerűen csak közölt tényeket róla.

Balázs Mihály eddigi munkássága mintegy körülfogja Dávid Ferenc alakját. Most igen aprólékos munkával állította össze róla az adattárat.  Életrajzi vázlata részletes, és mindenre kiterjednek az egyes bibliográfiai tételekhez fűzött kommentárok, a Dávidot vagy tanításait említő forráshelyek gyűjtési köre igen széles. Balázs Dávid Ferenc könyve a Bibliotheca Dissidentium valamennyi repertórium köteténél terjedelmesebb. Igaz, ebben magának Dávidnak is van szerepe. Sokat publikált, nagy korpusz kéziratot hagyott ránk, már életében éles vitákat kavart, és tragikus halála nemcsak a kortársait, az utókort is élénken foglalkoztatta.

Az életrajzi vázlat ilyen, adattár jellegű munkáknál szokatlan módszerrel készült. A kézenfekvő lexikális adatok egyszerű közlése lett volna. Balázs azonban a lexikonokból vagy az irodalomból általában ismert biográfiát mintegy dekonstruálja. Források adatainak sokszintű elemzésével vezeti rá az olvasót arra, hogy egy Hertel nevű családba született erdélyi szász embert miért neveznek Dávid Ferencnek, miért nem lehetett az anyja magyar, de miért tudott mind németül, mind magyarul kiválóan. És így megy tovább: Balázs végigveszi kronologikus rendben Dávid életének valamennyi olyan eseményét, amelyről forrás maradt. Mivel ő az életrajzi vázlatot mint valódi életrajzot írta meg, én sem mint egyszerű lexikon tétellel, hanem mint életrajzzal foglalkozom vele.

Az időrendi végigtárgyalással még akkor is a korábbiaktól eltérő Dávid-kép alakulna ki, ha Balázs Mihály – régi tények áthelyezésén vagy elvetésén túl – nem rakná az egész történetet új keretbe. Dávid Ferencről eddig csak mint a magyarországi unitárius egyház alapítójáról készült életrajz-szerű monográfia, az is nagyon régen és inkább érzelmi, mint tudományos meggondolásokból.[9] Neve egyértelműen az unitarizmust idézi. Ahogy természetesen került bele ebbe a magyarországi antitrinitárius sorozatba, úgy valószínűtlen, hogy Dávid Ferencet valaha is behelyeznék híres, nagyhatású evangélikusok vagy reformátusok arcképcsarnokába. Holott nyilván mindenki tudja, hogy élete különböző szakaszaiban éppen úgy volt a később evangélikusnak és később reformátusnak nevezett felekezetek szervezője és teoretikusa, előjárója is, mint az unitáriusoké.

A Balázs-féle életrajzban most Dávid Ferenc tevékenységi szakaszai az életműben elfoglalt jelentőségüknek megfelelő teret kapnak. Így nemcsak azt tudjuk meg, hogy 1548-ban, amikor Dávid Wittenbergben beiratkozott, még római katolikus volt, hanem – ellentmondó adatok sorozatát ütköztetve, rendezgetve – Balázs Mihály meghatározza azokat az időpontokat is, amelyekben nagy teológiai fordulatai végbementek. Utólag kialakult szóhasználattal arról van szó, mikor lett katolikusból lutheránus, majd kálvinista, utána antitrinitárius, végül a szentháromságtagadáson belül anabaptista. Balázs azonban nem ilyen primitíven fogalmaz. Következetesen figyelembe veszi a protestáns egyházszerveződés Dávid életében még elemi állapotát. Nem felekezeteket, hanem teológiai véleményeket tárgyal.

A dávidi teológia fordulatait Balázs Mihály az igazságot kereső intellektuális kíváncsiságnak tulajdonítja. Ugyanezzel az elvi állásponttal közli a művek jegyzékét is. Az Ungarländische Antitrinitarier sorozat listáin magától értetődően rajta vannak Dávid Ferenc antitrinitárius művei, és ott van a Balázs Mihály véleménye szerint római katolikus szellemű, 1550-ben kiadott Elegia. A következő tétel pedig a bibliográfiában az 1555-ös, határozottan lutheri tanokra hivatkozó éles fellépés az antitrinitáriusok egyik akkori vezéralakja, Francesco Stancaro ellen. Ez után következnek a fokozatosan antitrinitáriussá váló munkák, majd a szentháromságtagadás eszmekörében mozgó nagy többségük.

Az életrajzban Balázs Mihály egyik fő törekvése az, hogy a meglévő biográfia elemek dekonstruálásából Dávid Ferenc munkásságának idealizálástól és tévedésektől annyira mentes történetét rekonstruálja, amennyire az utókor képviseletében teheti. Nekem mint olvasónak úgy tűnik, a legfontosabb bizonyos tévedések eltakarítása lehetett. Igen sok szó van Dávidnak a lengyelországi antitrinitáriusokhoz fűződő szellemi kapcsolatairól, de talán még nagyobb hangsúly esik Dávid Ferenc és a hozzá hasonlóan sokféle vallást próbált itáliai Giorgio Biandrata viszonyára. Mert Balázs egyik tudományos tétele, ahogyan a Sacripta et Studia 7. kötetében világosan kifejtette, és ebben a könyvben is leírja, az, miszerint az Erdélyben, főként Dávid fogalmazásában született antitrinitárius tanítások önállóak. Önálló gondolkodás termékei; nem idegen hatásokra született reakciók gyűjteménye. A lengyelországi, illetve erdélyi antitrinitarizmus eltérése az eltérő társadalomerkölcsi (socio-ethical) körülményekből adódik. És, ami ugyancsak lényeges, nem lehet minden erdélyi antitrinitárius mű szerzőségét külföldieknek, mindenek előtt Giorgio Biandratának, Dávid élete végén Palaeologusnak vagy Vehe-Gliriusnak tulajdonítani, ahogyan a főleg nyugati tudományos világ teszi.

A következetesen végigvitt időrend mellett az életrajzi rekonstrukció lényeges eszköze volt tehát a társadalmi környezet adatainak behelyezése. Nyilván ebből a szerkesztési elvből következett a különböző kolozsvári városkönyveknek mint forrásoknak az intenzív bevonása, bár azt lehetne gondolni, minden adatuk ismert. Annál is inkább ez lenne logikus, mert Jakab Elek, aki az egyetlen monográfiát Dávid Ferencről írta, a kolozsvári várostörténet, egyben a kolozsvári források avatott szakértője is volt. Balázs könyvéből az derül ki, hogy Dávidról sok adat eddig mégis ezekben a forrásokban maradt. Nem hiszem azonban, hogy a két kutató, Elek, illetve Balázs szorgalmának eltérő volta okozta volna ilyen természetű adatbázisuk eltérő voltát. Inkább azt gondolom, egymásétól eltérő szemléletük következménye.

Balázs Mihály ebben a könyvében is, ahogyan más munkáiban rendszerint, igen nagy figyelmet fordít a teológiák, teológusok, egyházszervezetek társadalmi hálójának kitapintására. És a kapcsolatrendszer rekonstrukciója során használ mások által mellőzött tényeket. Ebben a Dávid-könyvben két ponton látszik nagyon jól, milyen hasznos attitűdöt alakított ki így magának. Az egyik pont egy legenda dekonstrukciója, a másik a főszereplő magánéletéről előkerült adatok rendezése. A Dávidról költött sok legenda közül az egyik szerint Kolozsvár magyar lakossága követte lelkes csodálattal Dávid Ferencet, amikor a szakramentárius vallást elhagyva antitrinitáriussá vált, a szászokat viszont súlyos sérelem érte azzal, hogy a másik lelkészt, aki nem csatlakozott Dávidhoz, Heltai Gáspárt, a magisztrátus eltávolította a városból. Balázs most a magyarság és az unitarizmus ilyen módon keletkeztetett azonosításán nem vitatkozik, hanem forrásokat, dátumokat, korabeli iratokba tett utólagos bejegyzéseket vizsgál. Végeredményben arra az eredményre jut, hogy Dávid elfogadása, illetve Heltai eltávolítása a különböző etnikumú kolozsváriak ős régen és a vallástól függetlenül folyó versengésének része volt. A felek mintegy természetesnek tartották a nagy megbecsülésben álló lelkészek részvételét.

Dávid Ferenc magánéletéről azért kerülhettek adatok Kolozsvár városkönyvébe, a város forrásai közé egyáltalán, mert a világi és az egyházi hatóság hatásköri elkülönítése a 16. századi Erdélyben nem volt tisztázott. Miután Barát Kata, Dávid második felesége hivatalosan bejelentette válási szándékát, azt az óhaját fejezte ki különböző fórumok előtt, hogy egyházi bíróság tárgyalja az ügyet, míg Dávid Ferenc a világi hatósághoz ragaszkodott volna. A válási szándék okáról különböző iratok különböző tényeket rögzítettek, valóságosan – tudjuk, hogyan épül fel a válóperek érvelése – akármi történhetett Barát Kata és Dávid Ferenc között. Nyilvános botrányok valószínűleg nem voltak. Ha lettek volna, Kolozsvár magisztrátusa bizonyosan nem támogatja minden eszközzel Dávid Ferencet, márpedig azt tette. Az asszony ebben a helyzetben Báthory Istvánhoz fellebbezett. (Nem Báthory Kristófhoz, ahogyan az egyik képaláírás állítja: Illustratio 1 a – 1 b). A vajda pedig egyházi bíróság elé utalta a Barát Kata – Dávid Ferenc ügyet. Lutheránus és kálvinista lelkészek házassági beadványok tárgyalására összehívott egyesült zsinata mondta ki a házasság felbontását 1576 januárjában.

Balázs Mihály úgy tárgyalja a válás dolgát, mintha Dávid Ferencet az események során súlyos sérelmek érték volna és Báthory István a lelkészi tekintélyét akarta volna rombolni. Talán tényleg így volt. Az alkalmat azonban bizonyosan maga Dávid Ferenc adta. Mert igaz, hogy a lelkész is ember, megromolhat a házassága, de ha valaki akkora tekintélyt követel magának, amekkorát Dávid Ferenc kívánt, jogosan várják el tőle, hogy a feleségéhez fűződő viszonyát ne engedje végzetesen tönkremenni. A 16. század lelkészi köreiben a válás távolról sem volt megszokott. Dávidon kívül nem ismerünk a 16. századból olyan egyházi személyt, aki elvált, illetve akit elválasztottak volna. Az olvasó hajlik arra, hogy Báthory Istvánnal értsen egyet. Ő írt rá a per egyik iratára valami ilyesmit: nem való egyházfőnek az, aki nem tud családfő lenni. Balázs Mihály szerint Báthory ily módon az antitrinitarizmus felett mondott szűklátókörű ítéletet, az én érzékelésem szerint inkább Dávid Ferencről mint emberről szólt Báthory István elmarasztalóan.

Balázs úgy ítéli meg, a teológiai ellenfelei elé utalt válóper mintegy előjátéka volt a Dávid Ferenc mártírhalálához vezető eljárásnak. Ezen elgondolkoztam. Nem vagyok benne biztos, hogy az érvelés meggyőzött. Bizonytalan maradtam főleg olyan körülmények miatt, amelyeknek az olvasó elé tárására Balázs egyébként végig nagy gondot fordít. A kapcsolatok a két eljárás közötti időben lényegesen megváltoztak. Talán csak az közös a két eseménysorban, hogy Kolozsvár következetesen Dávid Ferenc mellett állt, igen nagy eltérés viszont először is az, hogy a válóper idején Báthory István még otthon volt, de már Lengyelországban, amikor a végzetes per elindult. 1576 márciusának elejétől a lengyel király megbízásából Báthory Kristóf kormányozta Erdélyt. A másik, valószínűleg az uralkodói személyváltozással összefüggő lényeges különbség az, hogy míg Giorgio Biandrata a válópertől távolmaradt, a másik ügyben, a Dávid mártírhalálához vezető per megindításában, majd folytatásában főszerepet játszott.

Ide kívánkozik az a tény, hogy a források jegyzékéből egy fontos tétel kimaradt. Nincs rajta az 1576. májusi országgyűlésnek az a határozata, miszerint a „Dávid Ferenc vallásán valóknak” az előző diétán hozott határozat szerint valóban lehet püspökük, de „az kik Dienes pappal egy valláson vadnak, azokat ne cogálhassa, hanem Dienesnek övéi között régi autoritása megmaradjon.”[10] Ilyen törvényt hozott Báthory Kristóf egyik első országgyűlése. Most nem mennék bele abba a problémába, hogy a „régi autoritás” jelenti-e Alesius Dénes, mert róla van szó, püspöki hivatalát. Az itteni életrajz összefüggésében a lényeges az, miszerint az első Dávid Ferenccel szemben nem kifejezetten előzékeny törvényi intézkedés nem Báthory Istvántól, hanem Kristóftól származott. A lengyel királlyá választott Báthory az elköltözése előtti pillanatokban, a legutolsó általa összehívott országgyűlésen még arra talált alkalmat, hogy Dávid Ferenc újabb, immáron harmadik püspökké választására törvénybe foglalt engedélyt adjon.

Báthory István Jakab Elek tollán lett az unitarizmus, személy szerint Dávid Ferenc esküdt ellensége. Az ő koncepciójának születése előtt valamivel azonban keletkezett egy másik is. Az Szilágyi Sándortól származik, aki azt írta, hogy a Dávid Ferenc mártírhalálához vezető események mozgatója Báthory Kristóf és Giorgio Biandrata volt. Hozzátette: nem tudja megállapítani, melyikük használta a másikat eszköznek.[11] A történetírás minden ágának legtöbb művelője, így Balázs Mihály is, Jakab Elek történetét fogadta el. Én Szilágyi Sándor igaza felé hajlok. Mellette szól mindenek előtt az, hogy mint az Erdélyi Országgyűlési Emlékek huszonegy kötetének és igen sok más forráskiadványnak a szerkesztője, valamint rengeteg Erdély történeti munka szerzője, rendkívül jól ismerte az erdélyi forrásokat. Ismerte a körülményeket és az embereket. Másrészt az én tapasztalataim szerint mindenben tárgyilagos volt. Hasonlókat Jakabról nem igen lehet mondani.

Kérdés persze, érdemes-e történeti alakok személyes felelősségén vitatkozni. Ha az időbeli távolságot, vele a történet lezárt voltát nézem, felesleges. Az életrajz ezzel szemben kinyitja a múltat. Ha írok egyáltalán életrajzot, magamhoz hasonló embernek minősítem a történelem alakjait. Akkor tudnom kell, mit miért csináltak. Mit tett a főszereplő, mit azok, akik körülötte éltek vagy esetleg egyenesen uralkodtak felette? Ki uralkodott az életén? Miért tudott uralkodni rajta? Ki kell alakítanom valamilyen magyarázatot valamennyiük cselekedeteire. És a magyarázat legyen olyan, hogy legalább engem kielégítsen. De ezen a ponton kicsit elszaladtam. Mert az itt tárgyalt Dávid életrajzot nem én írtam, Balázs Mihályt pedig saját magyarázata nyilván megnyugtatta. Különben nem azt tárta volna az olvasói elé. Annál is kevésbé lehet e felett kétségem, mivel a Báthory István – Dávid Ferenc kapcsolaton egyszer már vitatkoztam vele. Érveim a mostani szöveg tanúsága szerint hidegen hagyták. Akkor azonban nem hivatkoztam Szilágyi Sándorra. Most, amikor a modern tekintélyelvűség etikettjének megfelelően a történetírás egyik ősatyját bevonom, talán sikerül Balázs Mihályt némileg elgondolkoztatnom.

Dávid utolsó, a fogság előtt otthon töltött idejéről Balázs az életrajzban keveset ír. A kötet második részében közölt forrásokra utalja az érdeklődőt. Itt, az életrajzi tárgyalás során csak éppen érinti azt az izgalmas helyzetet, amelyben Európa különböző részeiből Kolozsvárra hívott, vagy odamenekült teológusok, részint Dávid korábbi ellenfelei, nála jönnek össze, az ő házában laknak, és teológiáik nüánszairól tárgyalnak.

Az utolsó viták anyaga aztán valóban benne van a kötet második részében. Balázs minden írásba került és fennmaradt darabot számba vett. Közli az adataikat. Ott vannak Dávid Ferenc gondolatainak esetleg mások fogalmazásában ránk maradt forrásai is. Az ilyen szövegeket Balázs gondosan elemzi, megállapítja, hitelesen rögzítik-e az intellektuális tényeket. Ha nem, a vitatott vagy tévesen Dávid Ferencnek tulajdonított művek csoportjába kerülnek. Ezt a munkát végrehajtani hatalmas teljesítmény volt. Mert az antitrinitárius teológiai termés túlnyomóan nagy többsége a szellemi arisztokráciának készült. A lényeget egyszerű emberek nyilván megértették, azért volt Dávidnak annyi híve, de az érvelés finomságait csak igen széles tájékozottságú közönség tudja felfogni. Balázs Mihály feltehetőleg folytatott módszeres teológiai tanulmányokat. Kizártnak tartom, hogy a nélkül eligazodnék az antitrinitárius gondolkozás labirintusában. De eligazodik, megtalálja az útvesztő kijáratát is, és a forrásokhoz fűzött annotációkban a laikus érdeklődőt lekötő, feszült hangulatú szövegeket hoz létre.

A szövegeket – a kiadvány jellegének megfelelően – angolul lehet olvasni. Ebben van valami kafkai. Gondoljunk bele: valamikor valaki többnyire latinul, tehát nem az anyanyelvén, leírt bonyolult gondolatokat. A bonyolult latinságot és a bonyolult gondolatokat más valaki több, mint négyszáz évvel később megértette, ami azt jelenti, hogy legalább gondolatban a saját magyar anyanyelvére lefordította. Majd leírta őket magyarul, ha nem is szó szerint, ám annyira egyértelműen, amennyire fordítás alá adott szövegnél világosnak kell lenni. Végül egy harmadik személy az egészet angolra fordította. A kulturális kommunikáció tág értelmében vett translatio – átvitel sokszorosan eredményes jelenségével állunk szemben.

Az utolsó átvitelt Gellérd Judit végezte. Ő a harmadik személy, az, aki az annotációk és az egész kötet angol fordítását készítette. A világhálón nyerhető információk szerint magyar anyanyelvű, erdélyi születésű, és Amerikába ment férjhez. Ott orvosi és teológiai diplomát szerzett. Jó választás volt erre a munkára. Az eredményhez Gellérd Juditnak csak gratulálni lehet. Ezzel felmerül a végső kérdés. Kinek kell ez a könyv vagy a nagy sorozat többi darabja? Az egyik abszolút illetékes, az alapító szerkesztő, Séguenny különböző kötetek előszavaiban különbözőképpen nyilatkozott a célközönségről. Először azt írta, a vállalkozás részvevői más szakértő tudósoknak dolgoznak. Aztán a múlt kutatói általában lettek a reménybeli olvasók. Végül a nagyközönség olvassa nála a Bibliotheca Dissidentium köteteit. Én nem lennék ennyire optimista. Még arról sem vagyok meggyőződve, hogy az olvasók köre a kezdetektől eltelt évtizedek alatt bármilyen értelemben tágult volna. Olvasásszociológiai vizsgálatok éppen ebben az időben szólnak az amatőr tudományos érdeklődés visszaszorulásáról. Bármit értsünk is nagyközönségen, nem valószínű, hogy a tagjai bibliográfiai adattárakat böngészgetnének.

Más azonban a tudomány és a tudományos érdeklődés. Nem írtam volna meg ezt az ismertetést, ha nem tudnám, hogy létezik a Balázs Mihály könyvét és sok hasonló kiadványt igénylő közönség.

(ism.: Péter Katalin)

 

 

Jegyzetek



[1] Jugareanu, Veturia: Bibliographie der siebenbürgischen Frühdrucke. Herausgegeben vom Hermannstädter Bruckenthalmuseum, unter Mitarbeit von Elisabeth Soltész-Juhász (Budapest). Baden-Baden, 1959. (Bibliotheca Bibliographica Aureliana I.)

[2] Balázs, Mihály: Early Transylvanian Antitrinitarism (1566-1571): From Servet to Paleologus. Baden-Baden, 1996. (Bibliotheca Dissidentium Scripta et Studia 7.) A továbbiakban a nevek mellett az egyes daraboknál a Bibliotheca Dissidentium kötetszámát és kiadási évét közlöm. Nem adok teljes bibliográfiai leírást. Az ismertetésem kiindulásaképpen és két első jegyzetében megadott három címverzióval azonos szerkezetű a többi is.

[3] Séguenny, André: Johannes Campanus, Christian Entfelder. Philippe Denis: Justus Velsius. Marc Lienhard: Catherine Zell - Schütz. I. 1980.

[4] Kinder, A. Gordon: Michael Servetus. X. 1989.; Chevallier, Marjolaine: Pierre Poiret. V. 1985.

[5] Hálásan köszönöm az Akadémiai Könyvtár munkatársainak, hogy segítettek az egész sorozatot összeszedni. Utólag tudtam meg, mert az OSZK on-line katalógusából nem derült ki, hogy az egész sorozat szabadpolcon áll az ottani Kézirattár kézikönyvtárában.

[6] Heltai, János: Tamás Arany. Balázs, Mihály: István Basilius. Herner, János: István Császmai. Szabó, András: Lukács Egri. Pirnát, Antal: Elias Gczmidele. XII. 1990.

[7] Káldos, János: György Enyedi. Unter Mitwirkung von Mihály Balázs. XV. 1993.

[8] Poszár, Annamária: Demeter Hunyadi. Haas, Éva: Pál Karádi. Balázs, Mihály: Máté Toroczkai. Németh, Katalin: Válaszúti György. Keserű, Gizella: Várfalvi Kósa János. Red.: Balázs, Mihály. XXIII. 2004.

[9] Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke: elitéltetése és halála háromszázados évfordulójára. I-II. Bp., 1879.

[10] Erdélyi Országgyűlési Emlékek Történeti bevezetésekkel II. (1576-1596) Kiad.: Szilágyi Sándor. Bp., 1877. 108. p.

[11] Uo. 23-26. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,