Felekezetiség és etnicitás szoros összefüggései miatt a történelmi egyházak szerepét a kisebbségi magyar társadalmak életében lehetetlen túlbecsülni. Azonban nem csupán az állítható, hogy a történelmi egyházak eredeti küldetésükön túlnyúló feladatokkal szembesülve látnak el kulturális, szociális és nemzeti identitással összefüggő társadalmi feladatköröket 1920 óta, hanem az is, hogy ezen közben maguk sem maradtak változatlanok. A Trianoni békeszerződés után kisebbségi helyzetbe kerülve a magyar közösségek történelmi egyházai a magyarországitól eltérő módon fejlődtek, teológiai és történeti hagyományaikból sokszor más vált hangsúlyosabbá, mint Magyarországon. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a magyarországi történelmi egyházak fejlődése nem lenne alávetve kelet-közép-európai általános tendenciáknak, vagy hogy centrum-periféria jellegű viszonyítási alapot jelentene a határon túli magyar kisebbségek egyházainak vizsgálatakor. Általánosságban inkább azt mondhatnánk, hogy a magyar nemzeti közösség 20. századi szétfejlődésének tétele a határon túli magyar kisebbségek történelmi egyházai vonatkozásában is igaz.[1]

Kétségtelen azonban, hogy a széttöredezett kép eredete sokkal korábbra nyúlik vissza, mint 1920. Szemben a nyugat-európai mintákkal, ahol a reformáció korától kezdődően a „cuius regio, eius religio” elve alapján, tulajdonképpen vallási különbségek mentén történt meg az egyes régiók és országok eltérő regionális hagyományainak kialakulása, Magyarországon az egyes országrészek különböző politikai egységekhez való tartozása miatt került sor a felekezetek és egyházszervezetek különbségeinek kialakulására, s így a regionalitás már a többfelekezetűség megjelenésének kezdeteitől jelen volt, és kezdettől fogva politikai faktorokkal vegyült.[2]

A helyzet a 19. század elejétől a modern nemzettudat kialakulásával még bonyolultabbá vált. A vallásfelekezetek modern magyar nemzettudathoz való viszonyát nem lehet általánosítva megfogalmazni, mivel adott esetben soknemzetiségű egyházakról van szó.[3] A polgárosodáshoz való viszonyuk hasonlóképpen mindvégig függvénye maradt annak, hogy a történelmi Magyarországon ki, hol katolikus vagy protestáns? Erdélyben, a Felvidéken, vagy az Alföldön, kisebbségben vagy többségben, vidéken vagy városban?

Tehát Magyarországon a történelmi egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepvállalásának különbözősége hosszú múltra visszatekintő történeti tény, ennek vizsgálata azonban gyakorlatilag mai napig gyerekcipőben jár. Pedig ebből az alaptételből kiindulva derülhet csak fény arra, hogy a Trianon után nemzeti sorskérdésekkel szembesülő magyar egyházak tanításaikból, teológiájukból, szociális és kulturális tevékenységükben mit és miért tekintettek hangsúlyosnak.

Jakab Attila Vergődésben című kötete éppen erre tesz kísérletet. Az előszóban kiemeli, hogy „a monográfia újdonsága talán a párhuzamba állításban, az egyházi intézmény- és társadalomtörténeti megközelítésben, illetve a Vatikán kárpát-medencei geopolitikai szempontjainak, törekvéseinek a figyelembe vételében keresendő”. (8. old.) Jakab Attila a kötet egyik alcíme szerint azonban csupán „problématár”-nak tekinti művét, így vélhetően a párhuzamba állítást – saját művét – mindössze első lépcsőnek tekinti egy összehasonlító módszerrel dolgozó elemző folyamatban. Illetve, miként látni fogjuk: párhuzamba állítás, összehasonlítás és szintézisalkotás egymásra épülő folyamataiban saját, szubjektív utat jár be, amelynek végén azonban visszatér az eredeti „problématár” gondolathoz, amely ekkorra már megoldásra váró feladatok tára értelemmel telítődik.

A könyv nagyon világos szerkezeténél fogva a kisebbségi magyar közösségek és a történelmi egyházak bonyolult, szerteágazó történetét jól követhetően tárgyalja. Korszakbeosztásában a Trianon óta eltelt időszak kronológiájának kisebbségkutatási szempontú tagolását veszi alapul.[4] A Trianoni békeszerződés előtti állapotokból kiindulva a két világháború közti időszak 1938-ig terjedő két évtizedét a területi revízió időszakának elemzése követi, majd az 1944/45 és 1948 közötti átmeneti korszak után a kommunista időszak negyven esztendeje, végül pedig a rendszerváltozás óta eltelt húsz év történéseinek összefoglalása következik. A szerző ezen a kronológián belül helyezi el azután a különböző utódállamokban működő magyar történelmi egyházakat.

Jakab Attila azonban mégsem pusztán katalógust készít. Mivel napjaink történetírásában előtérbe került a nem-fikciós elbeszélői formák – például történetírói művek – narratívájának elemzése, és nem tagadható a műveknek, mint nyelvi konstrukcióknak szubjektív intencionalitása sem, így még egy „problématár” sem csupán adathalmaz az olvasó számára, hanem belőle rekonstruálható szerzőjének álláspontja is. Kérdés persze, hogy a szerző magukból a történeti adatokból von-e le következtetést, miként az a történetíró számára egyedül megengedett, vagy inkább saját elméletének bizonyítására keres történeti adatokat. Jakab Attila miközben igyekszik pozitivista szorgalommal minden lehetséges, a tárgyhoz tartozó szakirodalmat bemutatni, valóban nem titkolja véleményét, és saját elméletet alkot. E kettősség – az objektivitásra törekvő összegzés és az így kinyert elemeknek szubjektív rendbe sorolása – a monográfiát mindvégig elkíséri. Megállapítható azonban, hogy míg a könyv java részét kitevő történeti részekben az előbbi, a rendszerváltozás korától értett jelenkorunkat illetően túlnyomórészt az utóbbi dominál, amelyet a végén összegzés, perspektívák és „múltba fordulás vagy jövőbe nézés” címmel három ikerelemzés emfatikusan zár.

Vergődésben, így hangzik a kötet címe, és borítóján egy partra vetett halat láthatunk. A szerző eszerint a „vergődés”, az „őrlődés” metaforáját választja, amikor a határon túli történelmi egyházak jelenkori helyzetét, értékválasztásait és döntésmechanizmusait elemzi. Mint ki is fejti: „a történelmi, magyar egyházak egyrészt az intézményes és ideológiai tekintélyelvűség, másrészt pedig a magyar kisebbségi közösségek jövőbeni megmaradása szempontjából megkerülhetetlen modernizáció malomkövei között őrlődnek az átalakuló és egységesülő Európában.” (114. old.)

Ez a mai helyzet – érvel a szerző – a jelenkori politika felszíni zajossága alatt, a történelem mélyebb, csendesebb rétegeiben lezajló folyamatok eredménye is: míg a II. világháború előtti időszakban az egyházak nyújtották a kisebbségi magyar közösségek megmaradásának utolsó bástyáját, addig a kommunista időszakban az egyházak már létükben is fenyegetetté váltak, s egyre csökkenő mértékben voltak képesek a magyar kisebbségek nemzeti identitásőrzésének helyévé válni. A poszt-kommunista időszak nemzetállam-építési lázával tehát már többszörösen kisemmizett és zárt felekezeti identitásukba magukra záruló katolikus és protestáns egyházak szembesültek. Jakab Attila számára tehát a történelem a jelenkori folyamatoknak mintegy magyarázatául szolgál, érdeklődése azonban nem történészi, hanem sokkal inkább politológiai. Így érthetjük meg a történeti részek objektív hangú ismertető jellegének és a szubjektív részek sokszor szenvedélyes érvelésének okait is: a szerzőt mindvégig feszíti a kisebbségek sorsáért érzett elkötelezett felelősség, amelynek nyomát sem a kisebbségi magyar közösségek egyházi (és nem egyházi) vezetőiben, sem a magyarországiakban nem látja. A jelenbeli helyzetértékelése éppen ezért pesszimista:

„Az évtizedeken keresztül védekező állásokba beszorított, és a puszta létért való egyenlőtlen, jogtiprásokkal és megaláztatásokkal tarkított küzdelembe belekényszerített kisebbségi magyar egyházak értelemszerűen és főképpen intellektuális szempontból kimaradtak a nyugat- európai vallási fejlődésből, még hatványozottabban, mint a többi közép-kelet-európai egyház. Ennek eredményeképpen megrekedtek a tekintélyelvűségben, teológiájuk pedig időközben elavult. A plurális demokrácia és a globalizáció erejükön felüli kihívásokkal szembesítette őket. Mivel a rendszerváltás utáni években elszalasztották a megújulás lehetőségét – vagy egyszerűen nem rendelkeztek az ehhez szükséges humán erőforrással –, illetve nem igyekeztek tisztázni az egyes egyháziaknak a kommunista diktatúrával való együttműködését, jelenleg egyre erőteljesebben modernitás-ellenesekké váltak. Ugyanakkor nem igazán érzékelik azokat a társadalmi folyamatokat sem, amelyek nagykorúsítják mind az állampolgárt, mind pedig a hívőt” – hangzik a könyv konklúziója. (114. old.)

A felekezeti etnicitás különböző szocio-morális miliőkben való tematizálódása a történelmi Magyarország területén többszörösen összetett nemzeti és vallási identitásképletek kialakulásához vezetett. Magyar kisebbségek vonatkozásában ennek jobb megértését nagymértékben segítheti Jakab Attila könyve. A magyar kisebbségek történelmi egyházainak történetével, illetve történelmüknek olyan interpretációjával ismerkedhetünk itt meg, amely társadalomtörténészek számára is tanulságos olvasmány. Roger Brubaker klasszikus interpretációs modelljét[5] alapul véve elsősorban a nemzeti kisebbségek autochtón fejlődését mutatja be, ám a sokszereplős viszonyrendszer többi tagjára kevéssé van tekintettel. Lehetséges értelmezési modellként Brubaker a kisebbségi közösségek történetének elemzésekor négy szempont komplex vizsgálatát ajánlja: elsőként magának a kisebbségnek a történeti vizsgálatát; majd a többségi állam politikájának elemzését; végül az anyaország és a nemzetközi folyamatok hatásának felmérését. Jakab Attila könyve ugyan a római katolikus egyház vonatkozásában kiemelten foglalkozik a Vatikán keleti politikájával, a történeti környezet bemutatásakor pedig mind Románia, mind (Cseh)szlovákia, Jugoszlávia és Ukrajna esetében szóba kerül a többségi állam és nemzet, ám érdekes észrevenni, hogy az anyaország s ennek teljes kommunikációs és kulturális kapcsolata a leszakadt nemzetrészekkel sem a múltban, sem a jelenben egyáltalán nem nyer említést. Ha ez tudatos szelekció eredménye, mindenképpen szükséges volna megindokolni, miért történt így, hiszen ha figyelmünket a könyv témájából kifolyólag ezúttal csak az egyházakra korlátozzuk, akkor is rögtön belátható, hogy a magyarországi történelmi egyházak és politikai aktoraik viszonya a határon túliakhoz szintén megérne egy misét. Végiggondolva a 20. század történetének magyarországi kezdeményezéseit, akár kettőt is. Mivel azonban a „Vergődésben” problématár, nem tekinti magát lezárt egésznek, hanem egy kutatási irány első, és a maga nemében eddig egyetlen reprezentánsának,   érdeklődéssel várhatjuk a szerző e tárgykörbe illeszkedő további kutatásainak eredményeit.

(ism.: Petrás Éva)

 

Jegyzetek