Petrőczi Éva 1998-ban a Szegedi Egyetemen megvédett doktori disszertációja óta a puritánokkal társalog. Ennek a beszélgetésnek dokumentuma ez a könyv ami a Balassi Kiadó Régi Magyar Könyvtár sorozatának 5. tagjaként jelent meg. Alcíme szerint a magyar és angolszász puritanizmus irodalmából válogat a szerző. A könyv címét – ami doktori értekezésének is címe volt – William Haller egyháztörténésztől kölcsönözte, aki még 1938-ban találta ki ezt a jellemző definíciót. Petrőczi Éva, azon kevesek közül való, aki a puritánok fejével, szívével tud gondolkodni. Ezért ezek az írások nem is szabályos tanulmányok, hanem inkább amolyan Trócsányi Zoltán szellemében fogant „bedtime reading”, azaz olyan olvasmány, amit az ember elalvás előtt kedvtelésből olvas. Petrőczi okos, színes művelődéstörténeti olvasmányokat ír, amiből megismerjük a puritánok titkát. Ez a magyar egyháztörténet egyik nagy talánya.

A Lutheri és a kálvini reformáció lelki forradalma hamar elérte hazánkat. Az új eszmék első megfogalmazói a ferences obszervánsok sorai közül kerültek ki és munkálkodásuk nyomán néhány évtizeden belül az ország a reformáció pártján állt. A jezsuita renddel együtt a katolikus restauráció erői is megjelentek épp úgy, mint a reformáció által meghódított többi Közép-Európai országban. Ennek nyomán szinte eltűnt a lengyel, az osztrák, az észak-olasz reformáció. A magyar reformáció – megmaradt. Miért? A Habsburgok nálunk sem voltak engedékenyebbek. Az egyháztörténeti titok kulcsa: a puritánok, a „fél szentek”, „fél- poéták”, akik kitalálták az ellenreformáció egyre hevesebb viharainak ellenszerét, a magánáhítatosság „praxis pietatis”-át, a kegyesség gyakorlásának magánformáját. Ennek teremtették meg a máig ható irodalmát.

A puritának kertjébe Sárospatakon nyílik a kapu. Ezért a könyv első tanulmányai ide kalauzolnak minket. Medgyesi Pál fogad, aki 1636-ban a puritánok egyik legjelentősebb hőstetteként magyarra fordította Lewis Bayly „The Practice of Piety” című könyvét. Ennek az „öregbetűs népkönyvnek” a forrásait, fordítástörténeti érdekességeit tárja fel először. Majd gazdájának, a puritán eszmék legnagyobb támogatójának, Lorántffy Zsuzsanna asszonynak udvarába is bepillanthatunk, akiről Petrőczi hamarosan bebizonyítja, hogy egészen más ember volt, mint ahogyan „Lorántffy kultuszának könyvtárakra rúgó, édesbús memoárjai” bemutatják portréját „sok lányregény-közeli” leírásokban. Lorántffy Zsuzsanna és Medgyesi közös harca egy puritán típusú egyház megszervezésére irányult. Medgyesi mindvégig tudatában volt annak, hogy az akkor már tisztes matróna korú nagyasszony sok családi közelharcba, szóbeli és írásos, egyre élesebb hangú „pengeváltásba” került idősebbik fiával, mint ahogyan ezt Szilágyi Sándor által még 1875-ben publikált tanulmányai tanúsítják.

Petrőczi Éva nem a puritanizmusról ír, hanem a puritánokkal ismerkedik. Alkalmi verseik nyomába ered, megvizsgálja metafora készleteit. Költőként fedezi fel Nógrádi Mátyást (1617-1681) a jeles puritán írót, püspököt. Példaszerűen elemzi az üdvözlő versek eddig nem sokra becsült világát, de ez csak a felszín. Petrőczi Évát az ember érdekli. Ezekben a nagyrészt konferenciákon elmondott előadásokban együtt látja a puritánokkal a világot, leleplezi titkaikat, életmodelljeiket. Éppen ebben a színes sokarcúságban van ennek a könyvnek a legnagyobb értéke. Nem régi események ezeknek az írásoknak a tárgya, hanem azok a mentalitási panelek, amelyek ezeket a régen élt embereket jellemzik. Nyomába ered így jó néhány titoknak, amelyekről nem volt ildomos beszélni. Megfaggatja Bod Pétert arról, hogy miért utálja a puritánokat. Medgyesit is kifaggatja, hogy megtudja, hogy hogyan irányította okos prédikátori bölcsességgel, a nem éppen könnyű természetű nagy asszonyt, Lorántffy Zsuzsannát. A puritán gyászdalok vizsgálata során bukkant Vári K. Mihály versére, amelyet Köleséri Mihály versére, amelyet Köleséri Mihály 10 éves fiúcska halálára írt, aki 1679 novemberében Debrecenben – csaknem biztosan pestisben – elhunyt. Ekkor a fiúcska apja, Köleséri Sámuel, immáron nyolc esztendeje a debreceni eklézsia lelkipásztora. Petrőczi jó költőhöz illően a kissé mesterségesen írt, döcögő sorok mögé lát és ez a pillantás a tanulmány igazi értéke.

A naplók nyomán a puritán jellem megnyilvánulását veszi vallatóra. A puritán napló, amit D. H. Lerner méltán nevez „spirituali diary”-nak, vagyis lelki naplónak, érzékeny, hajlékony műfaj. A híres angol puritán naplók vizsgálata után két magyar naplót mutat be, Köleséri Sámuelt soros feljegyzését és nagyhírű barátjának polihisztor, orvos – poéta -grammatikus – historikus – teológus Pápai Páriz Ferencnek a jóval hosszabb tudós naplóját amit ugyanabban a vaskos, nyolcadrét füzetben írt, amiben jó néhány évtizeddel korábban Szenczi Molnár Albert írta feljegyzéseit bőséges teret adva az összehasonlításra.

Sir Philip Sidney (1994-1586) a reneszánszkori angol irodalom egyik óriása sok szállal kötődött hazánkhoz, II. Rudolfnál követségben járt, megfordult Nyugat-Magyarországon is. Beszámolt azokról az ősök bátorságát dicsőítő énekekről is, amit magyarországi lakomákon és ünnepségeken látott. Magyarországi recepciójával többen is foglalkoztak: Róna Éva angol nyelvű könyve Gál I. és Gömöri György remek tanulmánya feltárta Sidney magyarországi kapcsolatait. Most Petrőczi Éva zsoltárainak. nyomába ered, hogy a kálvinizmus és a reneszánsz nehezen párosítható harmóniáját és ellentétét tetten érje a nagy költő műveiben. A 42. zsoltár fordítását veszi vizsgálat alá Petrőczi összevetve Balassi Bálinttal amik Krisztus katonájának vallotta magát ő is hat nyelven beszélő poliglott, tapasztalt világutazó volt.

Petrőczi Éva empatikus írásainak tudós pontossága, a filológus és a költő szerencsés ötvöződéséből született varázsa teszi ezt a fél-szent, fél-poéta könyvet fontos és érdekes olvasmánnyá.

(Szigeti Jenő)