Vissza a tartalomjegyzékhez

3. évfolyam 2. szám
A. D.
MMII

Petrőczi Éva:
A váradi biblia helye a magyar puritanizmus irodalmában
A VÁRADI BIBLIA HELYE A MAGYAR PURITANIZMUS IRODALMÁBAN

 

A „Habent sua fata libelli” túlságosan gyakran idézett, s így minden igazságtartalma ellenére súlytalanná vált, elkoptatott mondás. Ha azonban a váradi Bibliával, a magyar egyház- és művelődéstörténet e kétségkívül legfátumosabb könyvével kapcsolatban említjük, ismét megtelik tartalommal, még a hangzatos szállóigéktől idegenkedők számára is. Arról, hogy bölcsőhelye, Nagyvárad – ha nem is viselte a Bibliopolisz melléknevet – a magyar reformáció egyik legmélyebb biblicitású városa volt, számos dokumentum tanúskodik. Ezek közül a legtöbbször idézett az 1629. június 17-i váradi zsinat azon határozata, amely a hivatásukban ellanyhult, egyéni hitéletüket elhanyagoló lelkészeket arra kötelezte, hogy akár személyes javaik eladása árán szerezzenek be maguknak saját Bibliát. Ez az emblematikus erejű rendelkezés jóval több derűt fakasztó vallásos anekdotánál: első azon lépések sorában, amelyek Nagyváradot a következő évtizedekben a hazai puritanizmus végvárainak egyikévé tették. Margitai Láni Péter tiszántúli püspök, a korábbi huszti lelkész, majd máramarosi esperes és lelkésztársai így fogalmazták meg az elvárásokat: „amelyik lelkésznek subája van, de Bibliája nincs, azt el kell venni, s annak árán Bibliát kell szerezni. Ha pedig sem subája, sem Bibliája, hivatalától meg kell fosztani.”[1]

A Biblia-központúság, a Biblia-féltés ilyen előzményei után szinte természetesnek érezzük az egyébként szokatlant és megrendítőt. Azt, hogy 1660 szomorú augusztusának végén a július 17-től augusztus 28-ig küzdő várvédők (Váradnak az egrieknél nem kevésbé fényes, de hullásra ítéltetett csillagai) az Ali pasával kötendő, immár elkerülhetetlen hadialkuban a legfontosabb feltételek között (az ötödik pontban) az 1657 óta készülő Biblia addigra kinyomtatott anyagainak akadálytalan, sértetlen elszállítását említették. E kikötés megfogalmazásában nyilván szerepe volt a vár egyik lelkészének, az 1655. május 30-i Debreceni Közzsinaton állásából felfüggesztett, papi hivatásában több szolgatársával együtt megalázott Kovásznai Péternek is, akit akkor, az ostrom időpontjánál öt esztendővel korábban, puritán eszméiért és lelkészi gyakorlatáért marasztaltak el. Őt azonban, csakúgy mint sorstársait, a büntetés, a megcsúfoltatás csak erősebbé tette küldetésében.

A váradi Biblia megmentésére irányuló törekvéseket, védelmi lépéseket a városhoz sok szállal kötődő Szalárdi János Siralmas magyar króniká-ja idézi meg a leghívebben: „Az vezér hitlevele pedig, hogy amint íraték, az elsőszeri kiküldött kívánságok cikkelyébül íratott volna, ez is hozzáadatott vala: minden kívánságok megengedtetett, s valaki közülök menni akarna, passák, bégek rendeltetvén melléjek, minden javokkal kár és bántás nélkül elkésértetnek. Az oskolához, szent egyházhoz tartozó minden dolgok, könyvek, minden eszközök (mellyeken typográphia, s a végeződésben levő bibliai exemplárok, ahhoz tartozó sok tallér érő papiros, harangok, oskolához tartozó jószág, malom, s káptalanbéli minden könyvek, s levelek értetnek vala, az első punctumok között azok lévén kívánságok között felvétetve) kezekhez adatván szabadosan hívassanak.”[2]

Az, hogy Károlyi Gáspár 1590 júliusában megjelent vizsolyi Bibliájának – a Szenci Molnár Albert-féle oppenheimi és hanaui revideált kiadások után – legyen végre egy még pontosabb hazai edíciója, éspedig éppen Váradon, ugyancsak az 1629-es, az előbbiekben már felidézett „bibliás” nagyváradi zsinat közvetett következménye. Pécsváradi Péter helybéli lelkipásztor és társai ugyanis már ekkor érezték és nyilvánvalóvá tették, hogy akár egy, akár több célzott tartalmú, felelet-jellegű kiadvány önmagában aligha lehet méltó cáfolata az ugyancsak nagyváradi születésű Pázmány Péter 1613-ban megjelent Isteni igazságra vezérlő kalauz-ának, illetve az 1626-ban kiadott A Szentírásról és az anyaszentegyházról szóló munkájának, amelyek a Károlyi-fordítás fogyatkozásait tűzték tollhegyre. Ekkorra már nyilvánvaló volt: minden válasz csak viszontválaszt, minden cáfolat csak újabb állítást szülhet, függetlenül a majdani csatározók személyétől. Megoldást, nyugvópontotcsak a vizsolyi Biblia ismételt, minden eddiginél alaposabb revíziója jelenthetett.

Számos kedvező körülmény összjátéka kellett azonban ahhoz, hogy ez a felekezetvédelmi és technikai szempontból egyaránt hatalmas vállalkozás megindulhasson. Elsősorban egy Károlyi-formátumú, műveltségű és szenvedélyesen elkötelezett teológus, aki méltóképpen fémjelezhette az immár Várad nevével ékes új bibliakiadást. Anélkül, hogy Nagyváradnak a magyar irodalom fejlődéstörténetében betöltött szerepét mitizálni akarnám, tagadhatatlan, hogy a város és a régió légköre egyfajta termő és teremtő dacot szült minden időben; történelme során több ízben épp a csapásokat, megbántásokat követően születtek nagy teljesítmények. Nem elhanyagolható továbbá az a holtig tartó ragaszkodás és szeretet sem, amellyel számos jeles szülötte adózott szűkebb pártiájának, újra meg újra visszatérve ide. Hűségük írásos bizonyítékait forgatva óhatatlanul eszünkbe juthatnak Németh László szavai Hódmezővásárhely szellemi mikroklímájáról, az ott élők sajátos mentalitásáról. Nagyvárad esetében sincs ez másként: a homo Varadiensis korántsem üres szójáték. E megtisztelő cím viselőinek sorában kitüntetett helye van id. Köleséri Sámuelnek, aki ebben a városban született 1634-ben, 1654-ig a váradi kollégium tanulója volt, s innen indult Leidenbe, majd Oxfordba és Cambridge-be.[3]

Köleséri Sámuel a magyar puritanizmus irodalmának Medgyesi Pál mellett legtermékenyebb szerzője. Ő ugyan nem szelet vet, vihart arat egyéniség, mint az ugyancsak váradi iskoláztatású puritán vezéregyéniség, a tehetsége egy részét művek helyett elsősorban sárospataki egyházi perpatvarokban szétforgácsoló, ottani tanítványait hitbéli kasztokba sorolgató Tolnai Dali János.[4] Köleséri nem vív puritán-ortodox belháborúkat, mint Tolnai Dali, s nem törekszik az egyházkormányzat zsinat-presbiterivé módosítására sem, mint az egyébként hozzá hasonlóan mérsékelt Medgyesi. Amiben és amennyiben ő is puritánnak tekinthető, az sokkal inkább az Amesius óta minden e felfogást követő szerzőre jellemző életközeli teologizálás, az, ahogyan a hétköznapok élő részévé teszi a Szentírás tanításait. Ebből a szempontból különösen is tanulságosak azok a miniatűr prédikációk, amelyekkel egy-egy igehely értelmét aktualizálni, az akkori élet menetébe vonni igyekszik.

Az id. Köleséri Sámuel kínálta gazdag példatárból ezúttal két-két ó- és újszövetségi igehely jellegzetesen puritán érvelésű magyarázatát szeretném kiemelni. Az első az I. Mózes 24, Izsák és Rebeka története, az 1–67. versek. A 47–49-es vers így hangzik: „Meg-hajtván azért magamat, imádám az Urat, az én Uramnak, Ábrahámnac Istenét, ki engen igaz úton hordozott, hogy az én Uramnac attyafiánac leányát venném az ő fiának feleségül.”[5] E bibliai locus Köleséri szerinti magyarázata a puritán család- és gyülekezet igazi lélekközösség jellegét illusztrálja: nem az „egymás lelkének csendőrei” epés közhelyét, hanem a minden élethelyzetben biztonságot nyújtó hittestvéri confraternitast: „A’ leányzónac házzasságra való el-jegyzéseknec nem kell titkon lenni, hanem nyilván, és az atyafiaknac akarattyoknac ott kell lenni...”[6]

A következő, még mindig az Istennek tetsző párválasztást erősíteni kívánó magyarázat is jellegzetes érvelésű. A puritán gondolkodásban ugyanis jelentős szerepe volt a sors-alakítás személyes felelősségének. Ezt a felfogást a nőkre is kiterjesztették. Ez a magyarázata annak, hogy Köleséri az I. Mózes 24:57-et – „Mondának akkor: Hívjuk elő a’leanyt és kérdgyük meg őtet.”[7] – így prédikálja meg: „A’ házasságban az el-adandó személynek akarattya kévántatik, mindeneknek felette.”[8] Hasonló a helyzet Köleséri újszövetségi margináliáival is; pontosabban: itt még markánsabb a puritánus érvelés. Többek között Pál apostolnak a korinthusbéliekhez írott első levele esetében (I. Korinthus 14:6): „Ha pedig, atyámfiai, én ti hozzátok mégyek, és nyelveken szólok, mit használok néktek vagy jelenés által, vagy tudomány által vagy prophetia által vagy tanítás által.”[9] A lapszéli jegyzet ismét csak a korszellemet, az anyanyelviség, s – közvetve – a fordítások fontosságát hangsúlyozza: „Második oka: az én tanításom köztetek hasznos, de ha idegen nyelven szólok és meg nem magyarázom, mit használ.”[10]

Második újszövetségi példám ugyancsak egy páli levélből, a Timotheushoz szólóból való (I.Timotheus 2:8): „Akarom annakokáért, hogy a’ férfiak imádkozzanak, akár mely helyeken felemelvén tiszta kezeket minden harag és kételkedés nélkül.”[11] A vonatkozó Köleséri-jegyzet pedig így szól: „Minekutánna megmondá minemű személyekért kell könyörgeni; immár azt mondgya meg hogy szabad mindenütt mindeneknek válogatás nélkül imádkozni igaz hitből, nem úgy mint az ő testamentomában csak egy helyhez kötöztettetik vala.”[12] A 17. századra jellemző történelmi-, egyháztörténeti hányattatások és az istentiszeteleti formák kötetlenebbé válása (elsősorban a puritán körökben gyakori házi istentiszteletekre gondolhatunk itt) egyaránt tükröződik abban, ahogyan Köleséri Sámuel az imádság helyszín-megszentelő erejét hangsúlyozza a kitüntetett ima-helyszínek gyakran üressé váló, formális szentségével szemben.

A sajtó alá rendezés, javítás, jegyzetelés hatalmas munkája mellett a Váradról menekülni kényszerülő, életének következő állomásaként szendrői papként szolgáló Köleséri egy további művével is bizonyította szülővárosához való eltéphetetlen kötődését. Bánkódó lélek nyögési című, 1666-ban Rosnyai János által kiadott imádsággyűjteményének legmegrázóbb, legdrámaibb darabja a Váradnak pogány kézben való alkalmatosságával iratott reggeli könyörgés.[13]

Ez az imádság Várad vesztét az egész magyarság bűneiért járó jogos büntetésnek tekinti – ez a magyar református apokaliptikát a 16-17. században egyaránt jellemző szemlélet fokozza az amúgyis drámai történések tragikumát. Köleséri szavaiból világos: számára szülővárosa nem csupán a magánéleti háttér miatt fontos, hanem azért is, mert a magyar keresztyénség egyik őrhelyét látja benne: „Oh, Uram! igazán ollyan dolgot cselekedtél a’ mi Izraelünkben, hogy valaki meghallya, mind a két füle megcsendül belé!... Oda vagyon a’ Magyar Birodalomban a’mi második Jerusálemünk, pogány kézre jutott leg-nemesebb Végházunk, nincsen már több Váradunk… A’ magasságból tüzet bocsátottál Uram a’ mi csontaink-közzé, öszve kötötted a’mi álnokságinkat, és a’ mi kezeinknek gyümölcséből étettz minket… Ne híjjatok már minket Naominak, az az gyönyörűségesnek, hanem Marának, az az keserűségesnek, mert nagy mint a’ tenger a’ mi nyomorúságunk. Nincsen mi-nekünk vígasztalónk, a’ki a mi lelkünket megvígasztalhatná, mi vagyunk a’ vígasztalást bé-venni nem akaró Ráchelek.”[14] E bibliai nevekből építkező hármas fokozás az imádság írójának szépírói kvalitásaira is ráirányítja a figyelmet.

Köleséri Sámuel mellett a váradi Biblia történetének második kulcsfontosságú szereplője Szenci Kertész Ábrahám nyomdászmester, aki mintegy 190 művet bocsátott közre (1639) 1640 és 1667 között.[15] Szenci Kertész és a város jó viszonyát bizonyítja, hogy már legelső váradi kiadványán, Keresztszegi H. István Az keresztyéni hitnek ágazatairól (1640) című munkáján az alabárdos oroszlánt, tehát Nagyvárad címerét használja nyomtatói jelvényeként. Nagynevű, mesterének nemesi rangot hozó műhelyéből számos puritán szellemű írás került a vallásos olvasók elé. Köztük Medgyesi Pál sikerkönyve, a Praxis pietatis, továbbá Keresztúri Pál Fel-serdült keresztyén és Lelki legeltetés című munkái.

Pápai Páriz Ferenc téved ugyan, amikor Életnek könyve c. verses Tótfalusi Kis Miklós-búcsúztatójában Szenci Kertészt nevezi meg a legelső váradi nyomdászként, hiszen a városban már 1565-től működött nyomda, a jeles, Hollandiában tanult mester érdemeit azonban ez nem csorbítja.[16] S mint a váradi Biblia előszavából is nyilvánvaló, Szenci Kertészben kétség kívül Tótfalusi Kis Miklós előfutárát tisztelhetjük. Egy olyan, művelt és tudatos, külföldön – egyes feltételezések szerint az Elzevireknél – tanult mestert, aki egyaránt jártas a teológiában és az ortográfiában, s aki nyomdászi-könyvkiadói ars poeticájának öntudatos szerénységgel hangot is kíván adni, korántsem egyéni hiúságból, hanem hitvédelmi céllal: „Arra kellene minden szent buzgósággal igyekeznünk, hogy mentül tisztább és hibátlanabb Biblia jönne szemünk eleibe és forgana kezűnkben, tudván hogy ez egy kiváltképpen való fegyverünk minden mi lelki ellenségeink ellen, de erre való derék gondviselést az Istennek a mi sok bűneinkért ránk omlott haragja e néhány esztendőkben sokképpen ajándékozza meg. És jóllehet, ez szent kincs és fegyver a mi igazhitű s vallású eklézsiáinkban valóságos essentiája szerént, nyelvünkben való fordításban is megvagyon: mindazonáltal annak teljesebb mértékét, tökéletesebb állapatját szívesen kévánnunk igen méltó, ha szintén azt a tökéletességet nem reménlhetjük is, mely minden hibát kirekesztene, amint hogy nem is oly fordítás, melyben ben valami fogyatkozás, ha kicsiny is, nem esnék. Mostan ezért e nyomtatás nem új fordítás, hanem a régi, mindazonáltal némely szók helyébe (de ez is ritkán lett) alkalmatosbak tétettek…”[17]

Szenci Kertész ajánlása tömör és szűkszavú, a puritán eszmék iránti rokonszenvéről mindössze a fenti sorok erőteljes Biblia-központúsága tanúskodik, illetve egy látszólag hangsúlytalanabb, de a puritán életvitelre, gondolkodásra nagyon jellemző mondat: „Mert Isten kegyelméből már némely lelki tanítóknak jó példaadások által fel kezdetett vala, csaknem minden nevezetesb eklézsiákban vétetni a Bibliának közönséges helyen való olvasása és magyarázása, hogy az hajlott idejű és szemek világában homálosodottabb lelki tanítók is inkább előmehessenek tisztekben a nagyobb betűkkel való nyomtatás által.”[18] Ez a lélek és a test dolgait egyaránt számon tartó szemlélet uralja a puritán szellemű írások legjavát is. Ezekben a művekben a szerzők a legmagasabb röptű szárnyalásban sem szakadnak el az élet apró dolgaitól; mi több, a köznapi élet elemeiből építkeznek akkor is, amikor képes beszédben, azaz metaforák segítségével érvelnek. Így a Szenci Kertész szövegében említett, első renden csak nyomdászi gyakorlatiasságnak, figyelmességnek tűnő „szemek világában homálosodottabb” jelző sem csupán az idősebb lelkipásztorok gyengülő látására figyelmeztet, hanem arra a belső homályosodásra is, amely a Szentírást befogadni nem tudókat fenyegeti. Gyakorlatiasság és lelki szempontok alapján született tehát a döntés, hogy a váradi Bibliának az öregbetűs nyomtatványok sorába kell lépnie.

Szenci Kertész Ábrahám természetesen a váradi Biblia patrónusairól – Bethlen Istvánról, Rákóczi Györgyről, Rédey Ferencről, Barcsai Ákosról, továbbá Gyulai Ferenc váradi kapitányról és „némely eklézsiákról” is megemlékezik ajánlásában, Bethlen Istvánt, mint „fő és első patrónus”-t, kétszer is említve.

Végezetül: az, hogy a váradi Biblia tűzből-vérből kimentett partiumi féniksként Kolozsvárott napvilágot láthatott, nem csupán jelentős egyház- és irodalomtörténeti esemény, hanem ígéret és jelkép is marad minden korok számára. 1660–1692 között Nagyvárad mint keresztyén város ugyanis csak a nevével fémjelzett Biblia által létezett. Más szóval: váradi Biblia helyett a török megszállás harminckét esztendeje alatt inkább a Biblia Váradjáról beszélhetünk.[19]

 

Jegyzetek



[1] Hangsúlyos helyen említi például: Zoványi Jenő: A Tiszántúli Református Egyházkerület története. Debrecen, 1939. 29. p.; Nagy Géza: Fejezetek a magyar református egyház 17. századi történetéből. Bp., 1985. 8. p.; Csernák Béla: A Református Egyház Nagyváradon 1557–1660. Nagyvárad, 1992. 173. p.

[2] Szakály Ferenc (sajtó alá rend.): Szalárdi János siralmas magyar krónikája. Bp., 1980. 616. p.

[3] Életéről, munkáiról ld.: Zoványi Jenő: Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. Bp., 1977. 343-344. p.

[4] Ellentmondásos egyéniségét bővebben elemzi többek között: Zoványi Jenő: A puritánus mozgalom a magyar református egyházban. Bp., 1911.

[5] Szent Biblia, kibocsátatott Váradon, kezdetett nyomtatni a veszedelem előtt: és el-végeztetett Colosváratt, Szenci Kertész Ábrahám által, 1661. 20. (RMK I. 970.; továbbiakban: Váradi Biblia, 1661.)

[6] Váradi Biblia, 1661. 20. p.

[7] Váradi Biblia, 1661. 20. p.

[8] Váradi Biblia, 1661. 20. p.

[9] Váradi Biblia, 1661. 191. p.

[10] Váradi Biblia, 1661. 191. p.

[11] Váradi Biblia, 1661. 224. p.

[12] Váradi Biblia, 1661. 224. p.

[13] Köleséri Sámuel: Bánkódó lélek nyögési. Sárospatakon, 1666. (RMK I. 1039.; továbbiakban: Köleséri, 1666.)

[14] Köleséri, 1666. Q 3r., Q. 4v.

[15] V. Ecsedy Judit: A könyvnyomtatás Magyarországon a kézisajtó korában, 1473–1800. Bp., 1999. 121. p.

[16] Pápai Páriz Ferenc: Életnek könyve. In: Nagy Géza (szerk.): Békességet magamnak, másoknak. Bukarest, 1977. 353. p.; ill. Balogh Jolán: Várad vára, Varadinum. II. köt. Bp., 1982. 336. p.

[17] Szenci Kertész Ábrahám Ajánlása. In: Váradi Biblia, 1661. 1. p.

[18]  Váradi Biblia, 1661. 2. p.

[19] E korszakról bővebben ír: Bunyitay Vince: Nagyvárad a török-foglalás korában (1660–1692). Bp., 1892.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,