3. évfolyam 2.
szám |
Petrőczi Éva: A váradi biblia helye a magyar puritanizmus irodalmában |
A
„Habent sua fata libelli” túlságosan gyakran idézett, s így minden
igazságtartalma ellenére súlytalanná vált, elkoptatott mondás. Ha azonban a váradi
Bibliával, a magyar egyház- és művelődéstörténet e kétségkívül legfátumosabb
könyvével kapcsolatban említjük, ismét megtelik tartalommal, még a hangzatos
szállóigéktől idegenkedők számára is. Arról, hogy bölcsőhelye, Nagyvárad – ha
nem is viselte a Bibliopolisz melléknevet – a magyar reformáció egyik
legmélyebb biblicitású városa volt, számos dokumentum tanúskodik. Ezek közül a
legtöbbször idézett az 1629. június 17-i váradi zsinat azon határozata, amely a
hivatásukban ellanyhult, egyéni hitéletüket elhanyagoló lelkészeket arra
kötelezte, hogy akár személyes javaik eladása árán szerezzenek be maguknak
saját Bibliát. Ez az emblematikus erejű rendelkezés jóval több derűt fakasztó
vallásos anekdotánál: első azon lépések sorában, amelyek Nagyváradot a következő
évtizedekben a hazai puritanizmus végvárainak egyikévé tették. Margitai Láni
Péter tiszántúli püspök, a korábbi huszti lelkész, majd máramarosi esperes és
lelkésztársai így fogalmazták meg az elvárásokat: „amelyik lelkésznek subája
van, de Bibliája nincs, azt el kell venni, s annak árán Bibliát kell szerezni. Ha pedig sem subája, sem Bibliája, hivatalától
meg kell fosztani.”[1] A
Biblia-központúság, a Biblia-féltés ilyen előzményei után szinte természetesnek
érezzük az egyébként szokatlant és megrendítőt. Azt, hogy 1660 szomorú
augusztusának végén a július 17-től augusztus 28-ig küzdő várvédők (Váradnak az
egrieknél nem kevésbé fényes, de hullásra ítéltetett csillagai) az Ali pasával
kötendő, immár elkerülhetetlen hadialkuban a legfontosabb feltételek között (az
ötödik pontban) az 1657 óta készülő Biblia addigra kinyomtatott anyagainak
akadálytalan, sértetlen elszállítását említették. E kikötés megfogalmazásában
nyilván szerepe volt a vár egyik lelkészének, az 1655. május 30-i Debreceni
Közzsinaton állásából felfüggesztett, papi hivatásában több szolgatársával
együtt megalázott Kovásznai Péternek is, akit akkor, az ostrom időpontjánál öt
esztendővel korábban, puritán eszméiért és lelkészi gyakorlatáért marasztaltak
el. Őt azonban, csakúgy mint sorstársait, a büntetés, a megcsúfoltatás csak
erősebbé tette küldetésében. A váradi
Biblia megmentésére irányuló törekvéseket, védelmi lépéseket a városhoz sok
szállal kötődő Szalárdi János Siralmas
magyar króniká-ja idézi meg a leghívebben: „Az vezér hitlevele pedig, hogy
amint íraték, az elsőszeri kiküldött kívánságok cikkelyébül íratott volna, ez
is hozzáadatott vala: minden kívánságok megengedtetett, s valaki közülök menni
akarna, passák, bégek rendeltetvén melléjek, minden javokkal kár és bántás
nélkül elkésértetnek. Az oskolához, szent egyházhoz tartozó minden dolgok,
könyvek, minden eszközök (mellyeken typográphia, s a végeződésben levő bibliai
exemplárok, ahhoz tartozó sok tallér érő papiros, harangok, oskolához tartozó
jószág, malom, s káptalanbéli minden könyvek, s levelek értetnek vala, az első
punctumok között azok lévén kívánságok között felvétetve) kezekhez adatván szabadosan
hívassanak.”[2] Az, hogy Károlyi Gáspár
1590 júliusában megjelent vizsolyi Bibliájának – a Szenci Molnár Albert-féle
oppenheimi és hanaui revideált kiadások után – legyen végre egy még pontosabb
hazai edíciója, éspedig éppen Váradon, ugyancsak az 1629-es, az előbbiekben már
felidézett „bibliás” nagyváradi zsinat közvetett következménye. Pécsváradi
Péter helybéli lelkipásztor és társai ugyanis már ekkor érezték és
nyilvánvalóvá tették, hogy akár egy, akár több célzott tartalmú,
felelet-jellegű kiadvány önmagában aligha lehet méltó cáfolata az ugyancsak
nagyváradi születésű Pázmány Péter 1613-ban megjelent Isteni igazságra vezérlő kalauz-ának, illetve az 1626-ban kiadott A Szentírásról és az anyaszentegyházról szóló
munkájának, amelyek a Károlyi-fordítás fogyatkozásait tűzték tollhegyre.
Ekkorra már nyilvánvaló volt: minden válasz csak viszontválaszt, minden cáfolat
csak újabb állítást szülhet, függetlenül a majdani csatározók személyétől.
Megoldást, nyugvópontotcsak a vizsolyi Biblia ismételt, minden eddiginél
alaposabb revíziója jelenthetett. Számos kedvező körülmény
összjátéka kellett azonban ahhoz, hogy ez a felekezetvédelmi és technikai
szempontból egyaránt hatalmas vállalkozás megindulhasson. Elsősorban egy
Károlyi-formátumú, műveltségű és szenvedélyesen elkötelezett teológus, aki
méltóképpen fémjelezhette az immár Várad nevével ékes új bibliakiadást.
Anélkül, hogy Nagyváradnak a magyar irodalom fejlődéstörténetében betöltött
szerepét mitizálni akarnám, tagadhatatlan, hogy a város és a régió légköre
egyfajta termő és teremtő dacot szült minden időben; történelme során több
ízben épp a csapásokat, megbántásokat követően születtek nagy teljesítmények.
Nem elhanyagolható továbbá az a holtig tartó ragaszkodás és szeretet sem,
amellyel számos jeles szülötte adózott szűkebb pártiájának, újra meg újra
visszatérve ide. Hűségük írásos bizonyítékait forgatva óhatatlanul eszünkbe
juthatnak Németh László szavai Hódmezővásárhely szellemi mikroklímájáról, az
ott élők sajátos mentalitásáról. Nagyvárad esetében sincs ez másként: a homo Varadiensis korántsem üres
szójáték. E megtisztelő cím viselőinek sorában kitüntetett helye van id.
Köleséri Sámuelnek, aki ebben a városban született 1634-ben, 1654-ig a váradi
kollégium tanulója volt, s innen indult Leidenbe, majd Oxfordba és
Cambridge-be.[3] Köleséri Sámuel a magyar
puritanizmus irodalmának Medgyesi Pál mellett legtermékenyebb szerzője. Ő ugyan
nem szelet vet, vihart arat egyéniség, mint az ugyancsak váradi iskoláztatású
puritán vezéregyéniség, a tehetsége egy részét művek helyett elsősorban
sárospataki egyházi perpatvarokban szétforgácsoló, ottani tanítványait hitbéli
kasztokba sorolgató Tolnai Dali János.[4]
Köleséri nem vív puritán-ortodox belháborúkat, mint Tolnai Dali, s nem
törekszik az egyházkormányzat zsinat-presbiterivé módosítására sem, mint az
egyébként hozzá hasonlóan mérsékelt Medgyesi. Amiben és amennyiben ő is
puritánnak tekinthető, az sokkal inkább az Amesius óta minden e felfogást
követő szerzőre jellemző életközeli teologizálás, az, ahogyan a hétköznapok élő
részévé teszi a Szentírás tanításait. Ebből a szempontból különösen is
tanulságosak azok a miniatűr prédikációk, amelyekkel egy-egy igehely értelmét
aktualizálni, az akkori élet menetébe vonni igyekszik. Az id. Köleséri Sámuel
kínálta gazdag példatárból ezúttal két-két ó- és újszövetségi igehely
jellegzetesen puritán érvelésű magyarázatát szeretném kiemelni. Az első az I.
Mózes 24, Izsák és Rebeka története, az 1–67. versek. A 47–49-es vers így
hangzik: „Meg-hajtván azért magamat, imádám az Urat, az én Uramnak, Ábrahámnac
Istenét, ki engen igaz úton hordozott, hogy az én Uramnac attyafiánac leányát
venném az ő fiának feleségül.”[5] E
bibliai locus Köleséri szerinti magyarázata a puritán család- és gyülekezet
igazi lélekközösség jellegét illusztrálja: nem az „egymás lelkének csendőrei”
epés közhelyét, hanem a minden élethelyzetben biztonságot nyújtó hittestvéri
confraternitast: „A’ leányzónac házzasságra való el-jegyzéseknec nem kell
titkon lenni, hanem nyilván, és az atyafiaknac akarattyoknac ott kell lenni...”[6] A következő, még mindig
az Istennek tetsző párválasztást erősíteni kívánó magyarázat is jellegzetes
érvelésű. A puritán gondolkodásban ugyanis jelentős szerepe volt a
sors-alakítás személyes felelősségének. Ezt a felfogást a nőkre is
kiterjesztették. Ez a magyarázata annak, hogy Köleséri az I. Mózes 24:57-et –
„Mondának akkor: Hívjuk elő a’leanyt és kérdgyük meg őtet.”[7] – így
prédikálja meg: „A’ házasságban az el-adandó személynek akarattya kévántatik,
mindeneknek felette.”[8]
Hasonló a helyzet Köleséri újszövetségi margináliáival is; pontosabban: itt még
markánsabb a puritánus érvelés. Többek között Pál apostolnak a
korinthusbéliekhez írott első levele esetében (I. Korinthus 14:6): „Ha pedig,
atyámfiai, én ti hozzátok mégyek, és nyelveken szólok, mit használok néktek
vagy jelenés által, vagy tudomány által vagy prophetia által vagy tanítás
által.”[9]
A lapszéli jegyzet ismét csak a korszellemet, az anyanyelviség, s – közvetve –
a fordítások fontosságát hangsúlyozza: „Második oka: az én tanításom köztetek
hasznos, de ha idegen nyelven szólok és meg nem magyarázom, mit használ.”[10] Második újszövetségi
példám ugyancsak egy páli levélből, a Timotheushoz szólóból való (I.Timotheus
2:8): „Akarom annakokáért, hogy a’ férfiak imádkozzanak, akár mely helyeken
felemelvén tiszta kezeket minden harag és kételkedés nélkül.”[11]
A vonatkozó Köleséri-jegyzet pedig így szól: „Minekutánna megmondá minemű
személyekért kell könyörgeni; immár azt mondgya meg hogy szabad mindenütt
mindeneknek válogatás nélkül imádkozni igaz hitből, nem úgy mint az ő
testamentomában csak egy helyhez kötöztettetik vala.”[12]
A 17. századra jellemző történelmi-, egyháztörténeti hányattatások és az
istentiszeteleti formák kötetlenebbé válása (elsősorban a puritán körökben
gyakori házi istentiszteletekre gondolhatunk itt) egyaránt tükröződik abban,
ahogyan Köleséri Sámuel az imádság helyszín-megszentelő erejét hangsúlyozza a
kitüntetett ima-helyszínek gyakran üressé váló, formális szentségével szemben. A sajtó alá rendezés,
javítás, jegyzetelés hatalmas munkája mellett a Váradról menekülni kényszerülő,
életének következő állomásaként szendrői papként szolgáló Köleséri egy további
művével is bizonyította szülővárosához való eltéphetetlen kötődését. Bánkódó lélek nyögési című, 1666-ban Rosnyai
János által kiadott imádsággyűjteményének legmegrázóbb,
legdrámaibb darabja a Váradnak pogány
kézben való alkalmatosságával iratott reggeli könyörgés.[13] Ez az imádság Várad
vesztét az egész magyarság bűneiért járó jogos büntetésnek tekinti – ez a
magyar református apokaliptikát a 16-17. században egyaránt jellemző szemlélet
fokozza az amúgyis drámai történések tragikumát. Köleséri szavaiból világos:
számára szülővárosa nem csupán a magánéleti háttér miatt fontos, hanem azért
is, mert a magyar keresztyénség egyik őrhelyét látja benne: „Oh, Uram! igazán
ollyan dolgot cselekedtél a’ mi Izraelünkben, hogy valaki meghallya, mind a két
füle megcsendül belé!... Oda vagyon a’ Magyar Birodalomban a’mi második
Jerusálemünk, pogány kézre jutott leg-nemesebb Végházunk, nincsen már több
Váradunk… A’ magasságból tüzet bocsátottál Uram a’ mi csontaink-közzé, öszve
kötötted a’mi álnokságinkat, és a’ mi kezeinknek gyümölcséből étettz minket… Ne
híjjatok már minket Naominak, az az gyönyörűségesnek, hanem Marának, az az
keserűségesnek, mert nagy mint a’ tenger a’ mi nyomorúságunk. Nincsen mi-nekünk
vígasztalónk, a’ki a mi lelkünket megvígasztalhatná, mi vagyunk a’ vígasztalást
bé-venni nem akaró Ráchelek.”[14] E
bibliai nevekből építkező hármas fokozás az imádság írójának szépírói
kvalitásaira is ráirányítja a figyelmet. Köleséri Sámuel mellett
a váradi Biblia történetének második kulcsfontosságú szereplője Szenci Kertész
Ábrahám nyomdászmester, aki mintegy 190 művet bocsátott közre (1639) 1640 és
1667 között.[15]
Szenci Kertész és a város jó viszonyát bizonyítja, hogy már legelső váradi
kiadványán, Keresztszegi H. István Az keresztyéni
hitnek ágazatairól (1640) című munkáján az alabárdos oroszlánt, tehát
Nagyvárad címerét használja nyomtatói jelvényeként. Nagynevű, mesterének nemesi
rangot hozó műhelyéből számos puritán szellemű írás került a vallásos olvasók
elé. Köztük Medgyesi Pál sikerkönyve, a Praxis
pietatis, továbbá Keresztúri Pál Fel-serdült
keresztyén és Lelki legeltetés
című munkái. Pápai Páriz Ferenc téved
ugyan, amikor Életnek könyve c.
verses Tótfalusi Kis Miklós-búcsúztatójában Szenci Kertészt nevezi meg a legelső
váradi nyomdászként, hiszen a városban már 1565-től működött nyomda, a jeles,
Hollandiában tanult mester érdemeit azonban ez nem csorbítja.[16]
S mint a váradi Biblia előszavából is nyilvánvaló, Szenci Kertészben kétség
kívül Tótfalusi Kis Miklós előfutárát tisztelhetjük. Egy olyan, művelt és
tudatos, külföldön – egyes feltételezések szerint az Elzevireknél – tanult
mestert, aki egyaránt jártas a teológiában és az ortográfiában, s aki
nyomdászi-könyvkiadói ars poeticájának öntudatos szerénységgel hangot is kíván
adni, korántsem egyéni hiúságból, hanem hitvédelmi céllal: „Arra kellene minden
szent buzgósággal igyekeznünk, hogy mentül tisztább és hibátlanabb Biblia jönne
szemünk eleibe és forgana kezűnkben, tudván hogy ez egy kiváltképpen való
fegyverünk minden mi lelki ellenségeink ellen, de erre való derék gondviselést
az Istennek a mi sok bűneinkért ránk omlott haragja e néhány esztendőkben
sokképpen ajándékozza meg. És jóllehet, ez szent kincs és fegyver a mi igazhitű
s vallású eklézsiáinkban valóságos essentiája
szerént, nyelvünkben való fordításban is megvagyon: mindazonáltal annak
teljesebb mértékét, tökéletesebb állapatját szívesen kévánnunk igen méltó, ha
szintén azt a tökéletességet nem reménlhetjük is, mely minden hibát
kirekesztene, amint hogy nem is oly fordítás, melyben ben valami fogyatkozás,
ha kicsiny is, nem esnék. Mostan ezért e nyomtatás nem új fordítás, hanem a
régi, mindazonáltal némely szók helyébe (de ez is ritkán lett) alkalmatosbak
tétettek…”[17] Szenci Kertész ajánlása
tömör és szűkszavú, a puritán eszmék iránti rokonszenvéről mindössze a fenti
sorok erőteljes Biblia-központúsága tanúskodik, illetve egy látszólag
hangsúlytalanabb, de a puritán életvitelre, gondolkodásra nagyon jellemző
mondat: „Mert Isten kegyelméből már némely lelki tanítóknak jó példaadások
által fel kezdetett vala, csaknem minden nevezetesb eklézsiákban vétetni a
Bibliának közönséges helyen való olvasása és magyarázása, hogy az hajlott idejű
és szemek világában homálosodottabb lelki tanítók is inkább előmehessenek
tisztekben a nagyobb betűkkel való nyomtatás által.”[18]
Ez a lélek és a test dolgait egyaránt számon tartó szemlélet uralja a puritán
szellemű írások legjavát is. Ezekben a művekben a szerzők a legmagasabb röptű
szárnyalásban sem szakadnak el az élet apró dolgaitól; mi több, a köznapi élet
elemeiből építkeznek akkor is, amikor képes beszédben, azaz metaforák
segítségével érvelnek. Így a Szenci Kertész szövegében említett, első renden
csak nyomdászi gyakorlatiasságnak, figyelmességnek tűnő „szemek világában
homálosodottabb” jelző sem csupán az idősebb lelkipásztorok gyengülő látására
figyelmeztet, hanem arra a belső homályosodásra is, amely a Szentírást
befogadni nem tudókat fenyegeti. Gyakorlatiasság és lelki szempontok alapján
született tehát a döntés, hogy a váradi Bibliának az öregbetűs nyomtatványok
sorába kell lépnie. Szenci Kertész Ábrahám
természetesen a váradi Biblia patrónusairól – Bethlen Istvánról, Rákóczi
Györgyről, Rédey Ferencről, Barcsai Ákosról, továbbá Gyulai Ferenc váradi
kapitányról és „némely eklézsiákról” is megemlékezik ajánlásában, Bethlen
Istvánt, mint „fő és első patrónus”-t, kétszer is említve. Végezetül: az, hogy a
váradi Biblia tűzből-vérből kimentett partiumi
féniksként Kolozsvárott napvilágot láthatott, nem csupán jelentős egyház-
és irodalomtörténeti esemény, hanem ígéret és jelkép is marad minden korok
számára. 1660–1692 között Nagyvárad mint keresztyén
város ugyanis csak a nevével fémjelzett Biblia által létezett. Más szóval:
váradi Biblia helyett a török megszállás harminckét esztendeje alatt inkább a
Biblia Váradjáról beszélhetünk.[19] Jegyzetek [1]
Hangsúlyos helyen említi például: Zoványi Jenő: A
Tiszántúli Református Egyházkerület története. Debrecen, 1939. 29. p.; Nagy Géza: Fejezetek a magyar református egyház 17. századi történetéből. Bp.,
1985. 8. p.; Csernák Béla:
A Református Egyház Nagyváradon
1557–1660. Nagyvárad, 1992. 173. p. [2]
Szakály Ferenc (sajtó alá rend.):
Szalárdi János siralmas magyar krónikája. Bp., 1980. 616. p. [3]
Életéről, munkáiról ld.: Zoványi Jenő: Magyarországi
protestáns egyháztörténeti lexikon. Bp., 1977. 343-344. p. [4] Ellentmondásos
egyéniségét bővebben elemzi többek között: Zoványi
Jenő: A puritánus mozgalom a magyar református egyházban. Bp., 1911. [5] Szent
Biblia, kibocsátatott Váradon, kezdetett nyomtatni a veszedelem előtt: és
el-végeztetett Colosváratt, Szenci Kertész Ábrahám által, 1661. 20. (RMK I.
970.; továbbiakban: Váradi Biblia, 1661.) [6] Váradi
Biblia, 1661. 20. p. [7] Váradi
Biblia, 1661. 20. p. [8] Váradi
Biblia, 1661. 20. p. [9] Váradi
Biblia, 1661. 191. p. [10] Váradi
Biblia, 1661. 191. p. [11] Váradi
Biblia, 1661. 224. p. [12] Váradi
Biblia, 1661. 224. p. [13] Köleséri
Sámuel: Bánkódó
lélek nyögési. Sárospatakon, 1666. (RMK I. 1039.; továbbiakban: Köleséri, 1666.) [14] Köleséri, 1666. Q 3r., Q. 4v. [15] V. Ecsedy
Judit: A könyvnyomtatás
Magyarországon a kézisajtó korában, 1473–1800. Bp., 1999. 121. p. [16] Pápai Páriz Ferenc: Életnek könyve. In: Nagy Géza (szerk.):
Békességet magamnak, másoknak. Bukarest, 1977. 353. p.; ill. Balogh Jolán: Várad vára, Varadinum.
II. köt. Bp., 1982. 336. p. [17] Szenci Kertész Ábrahám Ajánlása. In: Váradi Biblia,
1661. 1. p. [18] Váradi Biblia, 1661. 2. p. [19] E
korszakról bővebben ír: Bunyitay Vince:
Nagyvárad a török-foglalás korában (1660–1692). Bp., 1892. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |