Vissza a tartalomjegyzékhez

7. évfolyam 2. szám
A. D.
MMVI

Péter Katalin:
Pázmány Péter és a protestánsok
Pázmány Péterről a protestánsok említése nélkül nem lehet megemlékezni

Pázmány Péterről a protestánsok említése nélkül nem lehet megemlékezni. Ez a konferencia is bizonyítja: sokan és sokféle szempontból utaltak Pázmány tevékenységében kapcsolatokra protestánsokkal, illetve a protestantizmussal. Referátumomat megtarthatnám akár úgy is, hogy egyszerűen összefoglalom mindazt, amit az előttem szólók erről a témáról elmondtak. Összefoglalás helyett azonban két momentumot emelek ki. Az egyikről eddig egyáltalán nem volt szó, a másik bizonyos vonatkozásait többen is érintették.

Nem szólt eddig senki arról, hogy Pázmány Péter mélységesen hívő ember volt. Szerintem a róla szóló konferencián erről a tényről hallgatni nem lenne szabad. Hangsúlyozni kell továbbá szilárd katolikus meggyőződését, amin azt értem, hogy őszintén hitte: az ember a római katolikus egyházon kívül nem üdvözül. A hit és a katolikus meggyőződés Pázmány személyiségének leglényegesebb meghatározója volt; minden cselekedetét befolyásolták. Az én témámhoz azonban ebből csak annyi tartozik, hogy a protestánsokhoz fűződő viszonyát is főként ez a két tényező határozta meg.

Igaz, többen beszéltek itt Pázmány Péter és a protestánsok kapcsolatáról szólva politikáról. A dolgok ilyen aspektusa valóban nem is mellőzhető. Pázmány térítése a főrangúak között például tényleg azért volt olyan eredményes, mert Bocskai István, majd Bethlen Gábor királyságbeli hadjáratai után az urak az uralkodók vallásának felvételével bizonyították megbékélési szándékaik őszinteségét. És Pázmány Péter ebben sokat segített. Térítéseivel mintegy aranyhidat emelt a katolikus egyház felé tartóknak. Az ő oldaláról nézve azonban az eseményeket, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy őszintén aggódott a nem katolikusok lelki üdvössége miatt. Sok, főként fiatal főrangúakhoz írt levele bizonyítja lelkük sorsán érzett nyugtalanságát. Soha nem politikai érvekkel, hanem hitbeliekkel igyekezett őket a saját felekezetére vonni. Azokat pedig, akik áttértek, atyai gondoskodással vette körül. Így például Battyány Ádámot vigasztalta sokat, mert a fiatal főúr a katolizálással igen nehéz helyzetbe került. Anyja ugyanis, Poppel-Lobkovitz Éva, evangélikus maradt, és keményen szembe fordult vele. Pázmány Péter azok példáját állította Batthyány elé, akik vértanúságra is készek voltak az „igaz hitért”.

A mélységes hit mellett a másik kiemelkedő motívum Pázmánynál a protestánsokkal kapcsolatban az üdvösséget közvetítő egyház elesett állapota volt az ő működése idején. Erre utalóan hangzottak itt el megállapítások, a magyarországi katolicizmus akkori helyzetének képe azonban nem alakult ki. Én is csak jól ismert tényeket saját témám logikájára fűzve akarok valamit mondani Pázmány Péterről.

A helyzet lényege az, hogy a katolikus egyházat szegényen, szellemi nyomorúságban és hívek nélkül találta akkor, amikor az esztergomi érsekségre kinevezést kapott. Az anyagiak a hódoltságban a török miatt vesztek el. Erdély még a 16. század közepén szekularizálta az egyházi birtokot. Kifosztottan élt azonban a katolikus egyház a királyságban is. Itt az uralkodók fenntartották ugyan teljes szervezetét, de birtokai hosszú sorát eladományozták vagy zálogba vetették, a jövedelmek nagy részét pedig különböző módokon visszatartották. A szellemi nyomorúság az egyház személyi állományát támadta meg. A papok kulturális és erkölcsi arculata – néhány, magasan képzett főpap kiválósága mellett –‚ Pázmány szerint a lehető legsötétebb volt. Tudatlanok, tanulatlanok, sőt sokan nyilvános vadházasságban élnek – írta 1622-ben XV. Gergely pápának. A katolikus egyház hívek nélküli állapotát végül sok oldalról lehetne érzékeltetni, de legvilágosabban maga Pázmány írta le. Ahogyan a szellemi állapotokról, úgy erről is tájékoztatta a pápát. Azt közölte XV. Gergellyel, hogy a királyi Magyarország lakóinak alig egytizede katolikus. A többiek lutheránusok vagy kálvinisták. Panaszkodott hitüket elhagyó férfi és női szerzetesekről is.

Pázmány értesítései bizonyos értelemben meglepőek, mert a tudomány a katolikusok arányát magasabbra becsüli, azt szoktuk feltételezni, hogy a magyarországi katolikus egyház bomlásának folyamata a 17. század elejére már megállt. A rendjüket cserbenhagyó szerzetesekről szóló hír ennek a feltevésnek ellene mond. Mégsem lenne értelmes dolog Pázmány Péterrel vitatkozni. Mert egyrészt valószínűleg jobban ismerte nálunk az akkori viszonyokat. Másrészt – még ha túlzottak is – hírei kifejezik, hogy végső veszedelemben látta Magyarországon a római katolikus egyházat.

A végromlással fenyegető helyzetben alkalmazott kétségbeesett, sokszor kíméletlen módszereket. Ezekről eddig nem volt szó. Pázmány Péter történelmi érdemei azonban elég nagyok ahhoz, hogy az ünnepi megemlékezés hangulatában se kelljen róla elhallgatni semmit. És tevékenységéhez az erőszak a katolikus egyház minden ügyében hozzátartozott.

Az anyagiakért már érseki kinevezése előtt harcba indult. Igazi lendületet a küzdelemnek aztán, mint a magyarországi katolikus egyház feje adott. A kinevezési okmányt még meg sem kapta, amikor már visszaütött. II. Mátyás Udvari Kamarája, vagyis a bécsi kincstár próbált volna tőle a magas egyházi méltóságért anyagi ellenszolgáltatást szerezni. A leendő érsek azonban – udvarias szavak kíséretében – elzárkózott. Aztán, ahogy egyházfő lett, hangja fokozatosan vesztett az udvariasságból, csak a lényeg maradt meg. Kíméletlenül, az uralkodókhoz fűződő személyes jó viszonyát is kockáztatva, harcolt az udvari hivatalokkal vagy egyes főurakkal. Minden hiányzó birtokot, minden elmaradt fillért felmért és visszakövetelt. Nem hatott rá szép szó, barátság, a másik félnek méltányosságot igénylő rábeszélés. Jogaihoz, illetve mindahhoz, ami a római katolikus egyházat megillette, tűzön-vízen át ragaszkodott.

Nem volt kíméletesebb a belső nyomorúság felszámolásában sem. Mert igazuk van ugyan azoknak, akik a megújulásért folytatott tevékenységéről beszéltek, de az erőszakot ezen a téren sem lehet elhallgatni. Valójóban belső reformokat indított, igaz azonban az is, hogy irgalmatlanul eljárt mindenki ellen, aki a megújulást szolgáló intézkedéseinek ellene szegült. A főpapoktól sok, korábban egyéni célra használt jövedelmet, mint egyházi közvagyont, visszakövetelt. Személyválogatás nélkül ellenőrizte magánéletüket. És nyílt parancsban rendelte el, hogy a vadházassághoz ragaszkodó papokat életfogytiglani börtönnel sújtsák. Az elöljáró engedélye nélkül a papok nem költözhettek, nem tarthattak fenn kapcsolatot idegenekkel. Egymás magatartását kellett figyelniük, és az érsek azt is meghagyta, hogy a felsőség váratlanul látogassa a parókiákat, mert így a papok „jobban hozzászoknak ahhoz, hogy megfélemlítve éljenek”.

A harmadik ügy volt a romlás elleni küzdelem során a hívek nélküli állapot felszámolása. Minthogy pedig Pázmány az anyagiak és a belső viszonyok rendezésében kíméletlenül járt el, meglepő volna, ha ennél az ügynél a kímélet módszerét alkalmazza. Ilyet nem is tett. Magatartása a protestánsokkal szemben mégsem egészen úgy alakult, ahogyan gondolni lehetne.

Pázmány Péter ugyanis a protestantizmus létét tudomásul vette. Harcolt vele, sok képviselőjével vitatkozott, de gyakorlati megsemmisítésére sem az érseki kinevezés előtt, sem az után nem tett semmit. Világosan le kell szögezni, hogy a protestantizmusban olyan valóságot látott, amellyel együtt kell élnie. Emögött a felismerés mögött volt realitásérzék, a mindennapi életből nyert sok tapasztalat, a törvények tisztelete, talán még ifjúkori emlékek hatása is. De akármivel magyarázható, bizonyosan különbözött sok főpap felfogásától.

Pázmány Péter álláspontja Magyarországon legélesebben a kővetkező nemzedék katolikus elöljáróinak nézeteitől tért el. Ők azt a célt tűzték az akkor uralkodó Habsburg I. Lipót elé, hogy irtsa ki Magyarországon a protestantizmust, mert akkor Szent Istvánhoz hasonló apostol-király lehet.

A protestánsok léte azonban, ha elfogadta is, Pázmányban igen sok heves indulatot ébresztett. Még egyik leginkább tárgyilagos megnyilatkozása is, mint „pokolbeli papokat” nevezi meg a protestánsok prédikátorait. Az érdemi szöveg viszont ezt állítja: Magyarországon „mindenki olyan vallásszabadságot élvez, hogy bárki bármilyen felekezethez tartozhat vagy hirdetheti. Semmilyen módon nem szabad senkit a tévelygések elhagyására kényszeríteni, illetve az igaz hit megtartására szorítani”.

A törvények azonban a vallásszabadságon hagytak egy rést, és ez Pázmány előtt nem maradt rejtve. Mert vallásváltoztatásra kényszeríteni valóban senkit nem volt szabad, a templomok felett viszont a földesurak rendelkeztek. Amikor egyik frissen katolizált híve egy templomot evangélikusoknak engedett használni, az érsek így tanította: „Édes fiam uram, ebben a dologban nem kell embernek magát megcsalni, mert nagy és léleküdvösségben járó dolog [...] kegyelmed az ország törvénye és articulusi szerint nem tartozik a maga jószágában templomot engedni az lutheránusoknak…”‚ mert a templomok feletti jog a földesuraknál van.

Pázmánynak ebben az ügyben igaza is volt, meg nem is. Mert törvények akkor még tényleg nem rendelkeztek a templomokról. Nem véletlen azonban, hogy frissen katolizált főurat kellett tanítania. A katolikus és a protestáns álláspont ugyanis a templomügyben nem egyezett. A nézetkülönbség igen hosszú előzményekre ment vissza. Nem is lehet itt az egész, bonyolult történetet előadni. Pázmány szempontjából csak az lényeges, hogy – természetesen – a katolikus álláspontot képviselte.

Ahogyan a katolikus egyház minden jogához ragaszkodott és minden ügyében kíméletlenül járt el, úgy tiltakozott minden alkalommal, ha katolikus földesúr birtokán protestáns templomot talált. És minden meggondolás nélkül foglalta el a protestáns templomokat azokon a birtokokon, amelyeken, mint főpap a földesúri jogokat gyakorolta.

Az erőszak a templomoknál lépett be Pázmány Péter és a protestánsok kapcsolatába. Valóban sok jobbágyot megfosztott a református vagy az evangélikus vallásgyakorlat lehetőségétől. Kérdés viszont, mint a római katolikus egyház feje mi mást cselekedhetett volna. A római katolikus egyház hívek nélküli állapotát kívánta felszámolni, és ezt csak úgy érhette el, ha a többi felekezet vallásgyakorlatát akadályozza. Más megoldás nem adódott.

Saját vallását viszont felkínálta Pázmány a templomaiktól megfosztott protestánsoknak. Prédikációk hosszú sora tanúsítja ezt az igyekezetet. A nép nyelvéből vett fordulatokkal, az ő életükből ellesett példákkal magyarázta a magas műveltségtől távol élő emberek előtt a katolikus tanításokat. Még stílusa is leegyszerűsödött, ha egyszerű emberek meggyőzésén fáradozott. Egyik uradalmi utasításában pedig ezt írta Pázmány Péter: tiltsa meg a gazdatiszt, hogy a jobbágyok fiai lutheránus iskolába járjanak, de gondoskodjon olyan katolikus tanítókról, akik a betűvetést és mindenekelőtt a kegyességet oktatják.

Térített vagy téríttetett tehát Pázmány a jobbágyok között is. Ez a tény kétségtelen, a templomfoglalásokkal gyakorolt erőszakot azonban nem fedi el. Figyelmeztet mégis Pázmány Péter működésének leglényegesebb meghatározójára, arra, hogy protestáns országban tevékenykedett. Sok méltatója szerint ugyan csak született protestáns országban, de katolikusban hunyt el. Az állítás második eleme azonban nyilvánvalóan nem igaz. Pázmány maga cáfolta meg. Hat évvel érseki kinevezése után írt ugyanis a pápának az egyházat elhagyó szerzetesekről, és akkor becsülte a katolikus lakosság arányát a királyságban legfeljebb egy tizednyire. Még tizenöt esztendeig működhetett. Ezalatt ért is el eredményeket. Az egyházi jövedelmeket megháromszorozta. A belső viszonyokat igen nagy mértékben megjavította. A felekezeti arányokon is sikerült a katolikusok javára változtatnia. A katolicizmus túlsúlya azonban bizonyosan nem alakult ki. Pázmány csak a romlásból kivezető első lépéseket tehette meg. Mégis saját eredményei áldozata lett.

Nem szoktuk ugyanis Pázmány Péter támadásait a protestánsok ellen a későbbi, fölényben élő főpapok akcióitól megkülönböztetni. Holott az eltérés igen lényeges. Pázmány egyházáért küzdött a végromlás szélén, amikor a protestánsok még nemcsak kapták, de adták is a csapásokat. Az akkori helyzetet jól jellemzik olyan tények, mint az, hogy Bethlen Gábor királyságbeli hadjáratai után a békék nem tartalmaztak a protestáns vallásszabadság érdekében rendelkezéseket. A fejedelemmel szövetséges protestánsok nyilvánvalóan nem tartottak ilyenekre igényt. Vagy az 1638-i országgyűlésen azért nem született vallásügyi törvény, mert a katolikusok és a protestánsok nagyjából azonos mennyiségű sérelmet soroltak fel. Pázmány Péter életében tehát még két fél küzdött egymással, és az akkori harcot ma csak felekezeti részrehajlás ítélheti el.

A század utolsó harmadában tevékenykedő főpapok közül viszont sokan úgy indultak a protestantizmus kiirtására, hogy előzőleg a védekezés minden eszközétől megfosztották az ellenfelet. Szétszórt könyvtárak, máglyára juttatott könyvek, bujdosásba kényszerített iskolák, fogságra vetett protestáns lelkészek, gályára hajtott prédikátorok és tanítók, megalázott gyülekezetek szenvedték az erőszakos ellenreformáció támadásait. Az akkori események egy szakasza a magyarországi protestantizmus gyászévtizedeként került a történelembe. A puszta emberség szól a kiszolgáltatott nyomorultak üldözése ellen az erőszakos ellenreformáció idején. Pázmány Péter azonban nem sejthette, hogy kétségbeesett erőfeszítései nyomán egy időre méltatlan kezekbe kerül a magyarországi katolicizmus ügye.

 

Megjelent: Péter Katalin: Papok és nemesek. Magyar művelődéstörténeti tanulmányok a reformációval kezdődő másfél évszázadból. Bp., 1995. (A Ráday Gyűjtemény tanulmányai, 8.) 181-185. p.

 

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,