7. évfolyam 2.
szám |
Péter Katalin: Pázmány Péter és a protestánsok |
Pázmány
Péterről a protestánsok említése nélkül nem lehet megemlékezni. Ez a
konferencia is bizonyítja: sokan és sokféle szempontból utaltak Pázmány
tevékenységében kapcsolatokra protestánsokkal, illetve a protestantizmussal.
Referátumomat megtarthatnám akár úgy is, hogy egyszerűen összefoglalom mindazt,
amit az előttem szólók erről a témáról elmondtak. Összefoglalás helyett azonban
két momentumot emelek ki. Az egyikről eddig egyáltalán nem volt szó, a másik
bizonyos vonatkozásait többen is érintették. Nem szólt eddig senki arról, hogy Pázmány Péter
mélységesen hívő ember volt. Szerintem a róla szóló konferencián erről a
tényről hallgatni nem lenne szabad. Hangsúlyozni kell továbbá szilárd katolikus
meggyőződését, amin azt értem, hogy őszintén hitte: az ember a római katolikus
egyházon kívül nem üdvözül. A hit és a katolikus meggyőződés Pázmány
személyiségének leglényegesebb meghatározója volt; minden cselekedetét befolyásolták.
Az én témámhoz azonban ebből csak annyi tartozik, hogy a protestánsokhoz fűződő
viszonyát is főként ez a két tényező határozta meg. Igaz, többen beszéltek itt Pázmány Péter és a
protestánsok kapcsolatáról szólva politikáról. A dolgok ilyen aspektusa valóban
nem is mellőzhető. Pázmány térítése a főrangúak között például tényleg azért
volt olyan eredményes, mert Bocskai István, majd Bethlen Gábor királyságbeli hadjáratai
után az urak az uralkodók vallásának felvételével bizonyították megbékélési
szándékaik őszinteségét. És Pázmány Péter ebben sokat segített. Térítéseivel
mintegy aranyhidat emelt a katolikus egyház felé tartóknak. Az ő oldaláról
nézve azonban az eseményeket, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy őszintén
aggódott a nem katolikusok lelki üdvössége miatt. Sok, főként fiatal
főrangúakhoz írt levele bizonyítja lelkük sorsán érzett nyugtalanságát. Soha
nem politikai érvekkel, hanem hitbeliekkel igyekezett őket a saját felekezetére
vonni. Azokat pedig, akik áttértek, atyai gondoskodással vette körül. Így
például Battyány
Ádámot vigasztalta sokat, mert a fiatal főúr a katolizálással igen nehéz
helyzetbe került. Anyja ugyanis, Poppel-Lobkovitz
Éva, evangélikus maradt, és keményen szembe fordult vele. Pázmány Péter azok
példáját állította Batthyány elé, akik vértanúságra is készek voltak az „igaz
hitért”. A mélységes hit mellett a másik kiemelkedő motívum
Pázmánynál a protestánsokkal kapcsolatban az üdvösséget közvetítő egyház
elesett állapota volt az ő működése idején. Erre utalóan hangzottak itt el
megállapítások, a magyarországi katolicizmus akkori helyzetének képe azonban
nem alakult ki. Én is csak jól ismert tényeket saját témám logikájára fűzve
akarok valamit mondani Pázmány Péterről. A helyzet lényege az, hogy a katolikus egyházat szegényen,
szellemi nyomorúságban és hívek nélkül találta akkor, amikor az esztergomi érsekségre
kinevezést kapott. Az anyagiak a hódoltságban a török miatt vesztek
el. Erdély még a 16. század közepén szekularizálta az egyházi birtokot.
Kifosztottan élt azonban a katolikus egyház a királyságban is. Itt az uralkodók
fenntartották ugyan teljes szervezetét, de birtokai hosszú sorát eladományozták
vagy zálogba vetették, a jövedelmek nagy részét pedig
különböző módokon visszatartották. A szellemi nyomorúság az egyház személyi
állományát támadta meg. A papok kulturális és erkölcsi arculata – néhány,
magasan képzett főpap kiválósága mellett –‚ Pázmány
szerint a lehető legsötétebb volt. Tudatlanok, tanulatlanok, sőt sokan
nyilvános vadházasságban élnek – írta 1622-ben XV. Gergely pápának. A katolikus
egyház hívek nélküli állapotát végül sok oldalról lehetne érzékeltetni, de
legvilágosabban maga Pázmány írta le. Ahogyan a szellemi állapotokról, úgy
erről is tájékoztatta a pápát. Azt közölte XV. Gergellyel, hogy a királyi
Magyarország lakóinak alig egytizede katolikus. A többiek lutheránusok vagy
kálvinisták. Panaszkodott hitüket elhagyó férfi és női szerzetesekről is. Pázmány értesítései bizonyos értelemben meglepőek, mert a
tudomány a katolikusok arányát magasabbra becsüli, azt szoktuk feltételezni,
hogy a magyarországi katolikus egyház bomlásának folyamata a 17. század elejére
már megállt. A rendjüket cserbenhagyó szerzetesekről szóló hír ennek a
feltevésnek ellene mond. Mégsem lenne értelmes dolog Pázmány Péterrel vitatkozni.
Mert egyrészt valószínűleg jobban ismerte nálunk az akkori viszonyokat.
Másrészt – még ha túlzottak is – hírei kifejezik, hogy végső veszedelemben
látta Magyarországon a római katolikus egyházat. A végromlással fenyegető helyzetben alkalmazott kétségbeesett,
sokszor kíméletlen módszereket. Ezekről eddig nem volt szó. Pázmány Péter
történelmi érdemei azonban elég nagyok ahhoz, hogy az ünnepi megemlékezés
hangulatában se kelljen róla elhallgatni semmit. És tevékenységéhez az erőszak
a katolikus egyház minden ügyében hozzátartozott. Az anyagiakért már érseki kinevezése előtt harcba indult.
Igazi lendületet a küzdelemnek aztán, mint a magyarországi katolikus egyház
feje adott. A kinevezési okmányt még meg sem kapta, amikor már visszaütött. II.
Mátyás Udvari Kamarája, vagyis a bécsi kincstár próbált volna tőle a magas
egyházi méltóságért anyagi ellenszolgáltatást szerezni. A leendő érsek azonban –
udvarias szavak kíséretében – elzárkózott. Aztán, ahogy egyházfő lett, hangja
fokozatosan vesztett az udvariasságból, csak a lényeg maradt meg. Kíméletlenül,
az uralkodókhoz fűződő személyes jó viszonyát is kockáztatva, harcolt az udvari
hivatalokkal vagy egyes főurakkal. Minden hiányzó birtokot, minden elmaradt
fillért felmért és visszakövetelt. Nem hatott rá szép szó, barátság, a másik
félnek méltányosságot igénylő rábeszélés. Jogaihoz, illetve mindahhoz, ami a
római katolikus egyházat megillette, tűzön-vízen át
ragaszkodott. Nem volt kíméletesebb a belső nyomorúság felszámolásában
sem. Mert igazuk van ugyan azoknak, akik a megújulásért folytatott tevékenységéről
beszéltek, de az erőszakot ezen a téren sem lehet elhallgatni. Valójóban belső reformokat indított, igaz azonban az is,
hogy irgalmatlanul eljárt mindenki ellen, aki a megújulást szolgáló
intézkedéseinek ellene szegült. A főpapoktól sok, korábban egyéni célra
használt jövedelmet, mint egyházi közvagyont, visszakövetelt. Személyválogatás
nélkül ellenőrizte magánéletüket. És nyílt parancsban rendelte el, hogy a
vadházassághoz ragaszkodó papokat életfogytiglani börtönnel sújtsák. Az
elöljáró engedélye nélkül a papok nem költözhettek, nem tarthattak fenn kapcsolatot
idegenekkel. Egymás magatartását kellett figyelniük, és az érsek azt is
meghagyta, hogy a felsőség váratlanul látogassa a parókiákat, mert így a papok
„jobban hozzászoknak ahhoz, hogy megfélemlítve éljenek”. A harmadik ügy volt a romlás elleni küzdelem során a
hívek nélküli állapot felszámolása. Minthogy pedig Pázmány az anyagiak és a
belső viszonyok rendezésében kíméletlenül járt el, meglepő volna, ha ennél az
ügynél a kímélet módszerét alkalmazza. Ilyet nem is tett. Magatartása a
protestánsokkal szemben mégsem egészen úgy alakult, ahogyan gondolni lehetne. Pázmány Péter ugyanis a protestantizmus létét tudomásul
vette. Harcolt vele, sok képviselőjével vitatkozott, de gyakorlati
megsemmisítésére sem az érseki kinevezés előtt, sem az után nem tett semmit.
Világosan le kell szögezni, hogy a protestantizmusban olyan valóságot látott,
amellyel együtt kell élnie. Emögött a felismerés
mögött volt realitásérzék, a mindennapi életből nyert sok tapasztalat, a
törvények tisztelete, talán még ifjúkori emlékek hatása is. De akármivel
magyarázható, bizonyosan különbözött sok főpap felfogásától. Pázmány Péter álláspontja Magyarországon legélesebben a
kővetkező nemzedék katolikus elöljáróinak nézeteitől tért el. Ők azt a célt
tűzték az akkor uralkodó Habsburg I. Lipót elé, hogy irtsa ki Magyarországon a
protestantizmust, mert akkor Szent Istvánhoz hasonló apostol-király lehet. A protestánsok léte azonban, ha elfogadta is, Pázmányban
igen sok heves indulatot ébresztett. Még egyik leginkább tárgyilagos megnyilatkozása
is, mint „pokolbeli papokat” nevezi meg a protestánsok prédikátorait. Az érdemi
szöveg viszont ezt állítja: Magyarországon „mindenki olyan vallásszabadságot
élvez, hogy bárki bármilyen felekezethez tartozhat
vagy hirdetheti. Semmilyen módon nem szabad senkit a tévelygések elhagyására
kényszeríteni, illetve az igaz hit megtartására szorítani”. A törvények azonban a vallásszabadságon hagytak egy rést,
és ez Pázmány előtt nem maradt rejtve. Mert vallásváltoztatásra kényszeríteni
valóban senkit nem volt szabad, a templomok felett viszont a földesurak
rendelkeztek. Amikor egyik frissen katolizált híve egy templomot evangélikusoknak
engedett használni, az érsek így tanította: „Édes fiam uram, ebben a dologban
nem kell embernek magát megcsalni, mert nagy és léleküdvösségben járó dolog
[...] kegyelmed az ország törvénye és articulusi
szerint nem tartozik a maga jószágában templomot engedni az
lutheránusoknak…”‚ mert a templomok feletti jog a földesuraknál van. Pázmánynak ebben az ügyben igaza is volt, meg nem is.
Mert törvények akkor még tényleg nem rendelkeztek a templomokról. Nem véletlen
azonban, hogy frissen katolizált főurat kellett tanítania. A katolikus és a protestáns
álláspont ugyanis a templomügyben nem egyezett. A nézetkülönbség igen hosszú
előzményekre ment vissza. Nem is lehet itt az egész, bonyolult történetet
előadni. Pázmány szempontjából csak az lényeges, hogy –
természetesen – a katolikus álláspontot képviselte. Ahogyan a katolikus egyház minden jogához ragaszkodott és
minden ügyében kíméletlenül járt el, úgy tiltakozott minden alkalommal, ha katolikus
földesúr birtokán protestáns templomot talált. És minden meggondolás nélkül
foglalta el a protestáns templomokat azokon a birtokokon, amelyeken, mint főpap
a földesúri jogokat gyakorolta. Az erőszak a templomoknál lépett be Pázmány Péter és a
protestánsok kapcsolatába. Valóban sok jobbágyot megfosztott a református vagy
az evangélikus vallásgyakorlat lehetőségétől. Kérdés viszont, mint a római
katolikus egyház feje mi mást cselekedhetett volna. A római katolikus egyház
hívek nélküli állapotát kívánta felszámolni, és ezt csak úgy érhette el, ha a
többi felekezet vallásgyakorlatát akadályozza. Más megoldás nem adódott. Saját vallását viszont felkínálta Pázmány a templomaiktól
megfosztott protestánsoknak. Prédikációk hosszú sora tanúsítja ezt az
igyekezetet. A nép nyelvéből vett fordulatokkal, az ő életükből ellesett
példákkal magyarázta a magas műveltségtől távol élő emberek előtt a katolikus
tanításokat. Még stílusa is leegyszerűsödött, ha egyszerű emberek meggyőzésén
fáradozott. Egyik uradalmi utasításában pedig ezt írta
Pázmány Péter: tiltsa meg a gazdatiszt, hogy a jobbágyok fiai lutheránus
iskolába járjanak, de gondoskodjon olyan katolikus tanítókról, akik a
betűvetést és mindenekelőtt a kegyességet oktatják. Térített vagy téríttetett tehát Pázmány a jobbágyok
között is. Ez a tény kétségtelen, a templomfoglalásokkal gyakorolt erőszakot
azonban nem fedi el. Figyelmeztet mégis Pázmány Péter működésének leglényegesebb
meghatározójára, arra, hogy protestáns országban tevékenykedett. Sok méltatója
szerint ugyan csak született protestáns országban, de katolikusban hunyt el. Az
állítás második eleme azonban nyilvánvalóan nem igaz. Pázmány maga cáfolta meg.
Hat évvel érseki kinevezése után írt ugyanis a pápának az egyházat elhagyó
szerzetesekről, és akkor becsülte a katolikus lakosság arányát a királyságban
legfeljebb egy tizednyire. Még tizenöt esztendeig működhetett. Ezalatt ért is el eredményeket. Az egyházi jövedelmeket
megháromszorozta. A belső viszonyokat igen nagy mértékben
megjavította. A felekezeti arányokon is sikerült a katolikusok javára
változtatnia. A katolicizmus túlsúlya azonban bizonyosan nem alakult ki.
Pázmány csak a romlásból kivezető első lépéseket tehette meg. Mégis saját
eredményei áldozata lett. Nem szoktuk ugyanis Pázmány Péter támadásait a
protestánsok ellen a későbbi, fölényben élő főpapok akcióitól megkülönböztetni.
Holott az eltérés igen lényeges. Pázmány egyházáért küzdött a végromlás szélén,
amikor a protestánsok még nemcsak kapták, de adták is a csapásokat. Az akkori
helyzetet jól jellemzik olyan tények, mint az, hogy Bethlen Gábor királyságbeli
hadjáratai után a békék nem tartalmaztak a protestáns vallásszabadság érdekében
rendelkezéseket. A fejedelemmel szövetséges protestánsok nyilvánvalóan nem
tartottak ilyenekre igényt. Vagy az 1638-i országgyűlésen azért nem született
vallásügyi törvény, mert a katolikusok és a protestánsok nagyjából azonos
mennyiségű sérelmet soroltak fel. Pázmány Péter életében tehát még két fél
küzdött egymással, és az akkori harcot ma csak felekezeti részrehajlás ítélheti
el. A század utolsó harmadában tevékenykedő főpapok közül
viszont sokan úgy indultak a protestantizmus kiirtására, hogy előzőleg a védekezés
minden eszközétől megfosztották az ellenfelet. Szétszórt könyvtárak, máglyára
juttatott könyvek, bujdosásba kényszerített iskolák,
fogságra vetett protestáns lelkészek, gályára hajtott prédikátorok és tanítók,
megalázott gyülekezetek szenvedték az erőszakos ellenreformáció támadásait. Az
akkori események egy szakasza a magyarországi protestantizmus gyászévtizedeként
került a történelembe. A puszta emberség szól a kiszolgáltatott nyomorultak
üldözése ellen az erőszakos ellenreformáció idején. Pázmány Péter azonban nem
sejthette, hogy kétségbeesett erőfeszítései nyomán egy időre méltatlan kezekbe
kerül a magyarországi katolicizmus ügye. Megjelent: Péter Katalin: Papok és nemesek. Magyar művelődéstörténeti tanulmányok a reformációval kezdődő másfél évszázadból. Bp., 1995. (A Ráday Gyűjtemény tanulmányai, 8.) 181-185. p. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |