3. évfolyam 2.
szám |
Rajki Zoltán: Az állam és az egyház kapcsolatának jellemző vonásai a Kádár-korszakban |
Az 1956. október 23-ai
forradalom következtében a kommunisták magyarországi hatalma megrendült,
amelyet a szovjet tankok segítségével szilárdítottak meg. Az októberi események
a történelmi egyházakra hatottak, mert a vezetésből korábban kiszorítottak
kerültek előtérbe, és lépéseket tettek a hitélet megújításának irányába. Az
államhatalom azonban adminisztratív lépésekkel visszaállította az október 23.
előtti állapotokat. Így a „megállapodás szellemében” rendezte a hitoktatás
kérdését is. Az 1957/22. sz. törvényerejű rendeletben állami hozzájáruláshoz
kötötte a fontosabb egyházi tisztségek betöltését. Ennek segítségével a
kulcspozíciókból eltávoztak a számára alkalmatlan személyek. A szigorúbb
ellenőrzés érdekében kormánybiztosokat helyeztek a püspöki székhelyekre. A papi
békemozgalom újjászerveződött. A történelmi egyházakkal 1957 nyarán a korábban
kötött megegyezéseket megújították, kiegészítve néhány új feltétellel.[1]
Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) lépéseket tett a papnevelő intézetek
„demokratizálására”, a Minisztertanács pedig határozatban kimondta, hogy a
pápai enciklikák, dekrétumok, körlevelek és rendelkezések csak ÁEH jóváhagyása
után olvashatók fel. A különböző felekezetekkel szemben más időben és módon
léptek fel. Az egyikkel a gyors megegyezésre törekedtek, hogy a megkötött
megállapodást a másik ellenében felhasználhassák. Legkeményebb módszereket a
katolikusokkal szemben használtak, mivel példát kívántak statuálni a protestáns
egyházak felé. Bizonyos szintű vallásos igény kielégítésétől azonban nem
zárkóztak el. Engedélyezték kisebb példányszámban hittankönyvek, bibliák,
énekes- és imakönyvek, valamint sajtótermékek nyomtatását. Az elsőáldozás,
bérmálás, konfirmáció területén az egyházakkal való tárgyalás útján enyhítettek
valamelyest a kereteken.[2] Ezek
csak a hívek vallásos szükségleteinek minimumát biztosították. A
Magyar Szocialista Munkáspárt egyházpolitikájának jellemző vonásai
Az állam felismerve a realitást,
hogy adminisztratív intézkedésekkel nem szüntethető meg a vallásos élet rövid
időn belül, kidolgozta azt a feltételrendszert, amely révén biztosítani akarta
az állam és az egyházak „békés egymás mellett élését”, megőrizve a vallásos
élet lassú elsorvasztásának célját. Koncepciójában legfontosabb feladatnak a
papság lojalitásának szélesítését, és a „reakció” elszigetelését tekintette
politikai eszközök igénybevételével. A pártvezetés adminisztratív módszerek
alkalmazását a legvégső esetben tartotta
indokoltnak. Reakciós egyházi személyként általában azt kezelték, aki a
megengedett hitéleti kereteket túllépte, vagy a lojális egyházi vezetők ellen
fellépett. A velük folytatott harcba bevonták a felekezetek vezetését is.
Leggyakrabban egyházi büntetéseket kaptak, így az ebből fakadó konfliktusokat
az egyházakon belül sikerült tartani. Ez a gyakorlat tudatos feszültségkeltésre
is alkalmas eszköz volt, belülről gyengítve a felekezeteket.[3]
A korszakban számos esetben adminisztratív eszközöket (bírósági - legutolsó
1972 júniusában volt - és rendőrségi úton) is alkalmaztak lelkészek ellen,
egyeseket börtönbüntetésre ítéltek. Kampányszerű alkalmazásuk hátterében párton
belüli hatalmi viszonyok átmeneti balra tolódása, illetve az aktuális szovjet
példa követése is állhatott.[4] A
Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) az állam és az egyház együttműködésének
feltételeit lényegében bel- és külpolitikájának támogatásában jelölte meg. A
legfontosabbak: 1. Az egyházak támogassák a Magyar Népköztársaság állami és
társadalmi rendjét. 2. Az állami törvények betartására és „szocialista hazánk”
építésére neveljék a hívő embereket. 3. Tevékenyen működjenek közre a világbéke
biztosításáért folyó harcban a nemzetközi békemozgalom támogatójaként. 4. Az
államhatalom anyagi támogatást ad az egyházaknak lehetővé téve működésüket. 5.
Az egyházon belül is folytassanak harcot a reakció ellen. A felekezetek vezetői
politikailag lépjenek fel ellenük az állami és az egyházi törvényeknek
megfelelően. 6. A papság „leghaladóbb képviselőinek” bekapcsolása a társadalmi
és tömegszervezetekbe”. 7. A hívők bevonása az egyházi reakció elleni harcba
kerülve a vallási érzelmeiket sértő módszereket. 8. Az egyházak az ifjúsággal
kizárólag az iskolai hitoktatás, valamint elsőáldozás, bérmálás és konfirmáció keretében
foglalkozhatnak. 9. A lelkészek rendszeres politikai nevelését a békemozgalom
keretén belül szervezték meg.[5] Az
egyházak vezetőinek és lelkészeinek többsége felismerve a politikai realitást
az adott társadalmi keretek között igyekezett a hitéletet biztosítani. A nyílt
szembenállást nem vállalták, ezért a hatvanas évek elejétől kezdve a Magyar
Népköztársaság egyházpolitikájában a vallásos ideológia elleni küzdelemre és a
hitéleti aktivitás ellensúlyozására helyezték a hangsúlyt „türelmes magatartást”
hirdetve a vallásos emberek és az egyházak irányába. Ennek értelmében a
törvényes keretek betartása esetén vallásos világnézete miatt senkinek nem
esett bántódása. A gyakorlatban azonban vallásosnak lenni számos pályán
hátrányt, nem egy esetben kizáró okot jelentett. Az egyházakkal a szocializmus
építése érdekében „politikai együttműködést” folytattak, a vallásos világnézet
ellen azonban szellemi síkon keményen harcoltak, amelynek színhelyei az
iskolák, egyetemek, könyvkiadás, sajtó, rádió, televízió voltak. A
vallásosságot és az ateizmust propagandájában magánügynek tekintette az állam,
de a két világnézet közötti harcban a „társadalmi fejlődés” érdekében állami
eszközöket vettek igénybe a materializmus melletti agitációban. A feltételek
egyoldalúak voltak, mert az egyházak erősen behatárolt lehetőségeivel szemben az
állam „fegyvertára” „korlátlannak” bizonyult.[6] A
párton belül a vallással kapcsolatos politika területén Kádáréknak két
irányzattal kellett megküzdeni: 1. A vallással szembeni engedékenyebb
magatartást támogatók, akik a vallás elleni harcot értelmetlennek tartották,
mert a szocializmusban magától eltűnik. 2. Az egyház elleni kemény fellépést
sürgetők. Szerintük az egyház az utolsó legális ellenség az osztályharc során,
ezért rá kell irányítani a fő tüzet. Ellenezték az egyházak anyagi támogatását,
és a lojális papokkal való viszony normalizálását.[7] A
Kádár-korszak első felében az utóbbi irányzat komolyabb befolyással
rendelkezett, később csökkent a jelentősége. Az
állam valláspolitikájának főbb célkitűzéseit a Kádár korszakban az MSZMP
Politikai Bizottságának (PB) 1958-as döntése határozta meg. Eszerint „Nem
szabad összekeverni a vallást, mint világnézeti harc eszközeit, módszereit a
klerikális reakció elleni harc módszereivel. Amíg a vallásos világnézet
leküzdésében a felvilágosító és nevelő munka eszközeit alkalmazzuk, addig a
klerikális reakció ellen a politikai és adminisztratív harc minden eszközeit
igénybe vesszük.”[8]
Kádár János az egyházakkal való kapcsolatot nem tekintette lényegtelen
kérdésnek. A Politikai Bizottság ülésein erőteljesen képviselte azt a nézetet,
hogy az egyházi ügyekkel foglalkozó szervezeteknél (ÁEH, Hazafias Népfront,
tanácsok) komoly felkészültségű személyek dolgozzanak, akik ismerik és
alkalmazzák a párt irányvonalát. Az egyházi vezetőkkel, lelkészekkel gyakrabban
kívántak tárgyalni. A találkozásokhoz megfelelő rangú állami (és nem párt)
tisztviselőket delegáltak napi kapcsolatok terén a legmagasabb szinten
miniszterhelyettesi rangban.[9] A
párt egyházi személyektől való tartózkodásának hátterében az állt, hogy csupán
az állam (és nem a párt) és az egyház egyezhet meg egymással, de a két
világnézet hordozója (a párt és az egyház) egymás ellen harcot folytat a
társadalom feletti befolyásért. A
magyar egyházpolitika intézményrendszere és működési mechanizmusa
Az ÁEH jelentőségének, összetételének,
rangjának növelése már 1958. végén felmerült a párt új egyházpolitikájának
kidolgozásakor. Ennek érdekében a másodminiszteri rangról államtitkárrá emelték
vezetőjét, és a helyettesek, funkcionáriusok szintén komolyabb államigazgatási
pozícióba kerültek azzal a céllal, hogy az egyházak vezetői komolyan
tárgyaljanak velük. 1956-ban a Közoktatásügyi Minisztérium alá került intézmény
1959-ben ismét a Minisztertanács felügyelete alatt önállóan végezte feladatát
annak ellenére, hogy a Politikai Bizottságon belül többen ellenezték az ÁEH
rangjának emelését.[10] A
magyar egyházpolitika legfontosabb intézménye a korszakban az ÁEH, amelynek
tulajdonképpeni hivatallá válása érdekében a hatvanas évek első felében
történtek meg az első komolyabb lépések a Vatikán és a Magyar Állam közötti
tárgyalásokkal párhuzamosan. Az 1960-as évek elejéig ugyanis egyházi
kérdésekben továbbra is az MSZMP Politikai Bizottsága, illetve az MSZMP
Központi Bizottságának Agitációs és Propaganda Osztályán történtek a lényegi
döntések. A Belügyminisztériumnak (BM) szintén meghatározó szerepe volt. Az
Állami Egyházügyi Hivatal vezetői Kádár támogatásával a hatvanas évek közepén
elérték, hogy a Hivatal működése az adminisztratív jellegről az egyházpolitikát
irányító intézménnyé váljon. Csupán a
legfontosabb kérdésekkel, illetve az egyházpolitika általános irányelveinek
több évre történő meghatározásával kapcsolatos döntésekkel foglalkoztak a párt
megfelelő osztályain.[11] Az
önállósuló ÁEH-nak ki kellett dolgoznia munkamódszerét. A Hivatal ellenezte a
túlzott adminisztratív intézkedéseket, mert az a vallásos tömeg és a párt
közötti kapcsolat romlását vonja maga után. Elvetette a személyes kapcsolat
dominanciáját az egyházügy területén dolgozó állami tisztviselők és a „haladó”
papok között. A Hivatal feladata volt a javaslattétel az egyházpolitikai
kérdésekben a pártbizottság és a megyei tanácsok vezetői felé. A helyi
egyházpolitika kialakításában is segített, hogy lokális szinten a helyi és az
országos érdekek összekapcsolhatók legyenek. A BM feladata operatív téren
segíteni a politikai munkát, ami a két tevékenység összehangolását kívánta. A
kettő összeütközése esetén az operatívat kellett alárendelni a politikainak. A
BM és az ÁEH között szoros kapcsolat volt, de jellegét tekintve az évtizedek
folyamán változáson ment keresztül. Míg az ötvenes években az ÁEH alárendelt
viszonyban volt, addig a hatvanas évektől kezdve az ÁEH vezetői kiemelték, hogy
nem feladatuk az operatív munka végzése, és a Hivatal vezetői, dolgozói szükség
esetén vitatkozhatnak a belügyesekkel. A BM bár rendszeresen informálta az
ÁEH-t, de az operatív munka érdekében nem közölt minden információt. Az ÁEH
megerősödése maga után vonta a két intézmény közötti konfliktust, aminek
hátterében lokális és intézményi érdekellentétek, illetve a párton belüli
villongások is állhattak. Így egyes belügyi tisztek támogatást nyújthattak
olyan egyházi személyeknek, akik szemben álltak az ÁEH támogatta felekezeti
vezetéssel.[12]
A két intézmény közötti érdekellentét a megyei egyházügyi titkárok szintjén is
jelentkezhetett, mivel közülük többen a 60-as években bizonyos kérdésekben a BM
és nem az ÁEH utasításainak megfelelően jártak el.[13] Az ÁEH
a megyei egyházügyi titkárok és a BM munkatársai közötti szoros
együttmunkálkodást helyi szinten is szorgalmazta figyelembe véve a helyi és az
országos érdekeket. A hetvenes évek második felétől a hatékonyabb munkavégzés
érdekében már megyei, járási, városi, községi koordinációs értekezleteket
szerveztek állami, párt és társadalmi szervezetek érdekeltjeinek részvételével.[14]
A korábbi adminisztratív munkastílus helyett a politikai meggyőzés eszköze
kapott nagyobb szerepet, még a „reakciós” tevékenységet folytatók esetében is a
„lehetőségek határain belül”. Az új munkastílus miatt elkerülhetetlenné vált a
Hivatal szellemi színvonalának emelése. Az iskolázatlan és alkalmatlan
munkatársakat felváltották a képzettebbek.[15] Az
Állami Egyházügyi Hivatal egyházpolitikai munkája révén szoros kapcsolatban
állt még az MSZMP Központi Bizottságának Agitációs és Propaganda Osztályával, a
budapesti és a megyei pártbizottságokkal, a szocialista országok egyházügyi
hivatalaival, a Külügyminisztériummal, a Művelődésügyi Minisztériummal, a
Magyarok Világszövetségével, a Hazafias Népfronttal (HNF) és a Kommunista
Ifjúsági Szövetséggel (KISZ).[16] Megyei
szinten a megyei (fővárosi) egyházügyi hivatal foglalkozott az egyházi
ügyekkel. A velük kapcsolatos szervezeti és működési szabályzatot 1962-ben
dolgozta ki az ÁEH, amely kisebb változtatásokkal a korszak végéig érvényben
maradt. A szabályzat alapján a megyei egyházügyi szervezetek kettős irányítás
alatt álltak. A fő- és szakfelügyeletet az ÁEH elnöke gyakorolta, de a megyei
tanács végrehajtó-bizottságának szakigazgatási szerveként működött,
szervezetileg alá tartozott. A megyei egyházügyi titkárok bár elvileg
korlátozott jogkörrel rendelkeztek, mégis megyei szinten meghatározó szerepük
volt a kettős irányítottságból fakadóan. A velük való jó kapcsolat lokális
szinten nagymértékben befolyásolta a helyi egyház és a lelkészek életét. Előfordulhatott,
hogy a jó pártkapcsolatokkal rendelkező megyei titkár a lojális
egyházvezetéssel szemben vett védelmébe lelkészeket.[17] A másik
jelentős egyházakkal foglalkozó állami szervnek, a BM-nek változtatnia kellett
a működési mechanizmusán, hogy megfeleljen az új egyházpolitikának. Ezért a
letartóztatások, őrizetbe vételek és a bírósági eljárások helyett a
figyelmeztetéseket, az egyházfegyelmi kirovását tartották célravezetőbbnek, ami
sokkal körültekintőbb és óvatosabb munkát igényelt. A BM ezzel az ÁEH-val
együttesen az adott egyházvezetést hozta nehéz helyzetbe, mert nekik kellett a
népszerűtlen intézkedéseket meghozni, és a konfliktusok is az egyházon belül
csapódtak le.[18] Az
állami szervek az egyházak életével kapcsolatosan a következő módon szereztek
információkat: 1. Az egyház vezetői kötelesek voltak minden lényeges eseményről
tájékoztatni az ÁEH-t. 2. A megyei egyházügyi titkárok bizonyos időközönként
találkoztak a körzetben tevékenykedő lelkészekkel. 3. A BM informátorokkal,
ügynökökkel, titkos megbízottakkal, titkos munkatársakkal rendelkezett az
egyházakon belül az egyszerű tagok, a lelkészek és az egyházvezetők között. A
BM azonban a lelkészektől az ÁEH munkatársairól is gyűjtött információkat. 4.
Tudunk olyan beszervezett személyekről, akik nem tartoztak a felekezethez, de
direkt, vagy indirekt módon a hívek felé kapcsolatokat építettek ki. A
lelkészeknek az ÁEH-val, illetve a megyei megbízottakkal való kapcsolata a
politikai helyzet miatt elfogadott a korszakban. Ugyanis minden legális
vallásos közösség vezetőjének, lelkészének pozíciójának megfelelő szinten
együttműködést kellett folytatnia velük az egyház ügykezelése (ingatlan,
nemzetközi kapcsolatok, sajtó stb.) érdekében. A személyen állt, hogy a
kialakult kapcsolatot mennyire a saját és az egyháza érdekében használta fel. A
BM-mel együttműködő személyek tevékenysége bonyolultabb kérdéseket vet fel
titkos jellege miatt. 1956 után már megszűnt az elhárítással való együttműködés
kötelezettsége.[19] A
vallás elleni harc érdekében a PB 1958-as határozata értelmében a
pártvégrehajtó bizottságok többéves munkatervet dolgoztak ki. Úgynevezett
ateista munkabizottságokat alakítottak a vallásellenes munka segítésére. A
Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) feladata ismeretterjesztő előadások
szervezése volt a vallás cáfolására. A KISZ az ifjúság számára készített
programot, amelyben fontos szerepet kaptak a társadalmi ünnepségek (úttörő- és
ifjúavatások, névadó ünnepségek). Segítségükkel a gyermekekkel, fiatalokkal
kapcsolatos egyházi szertartásokat akarták semlegesíteni. A sajtó, rádió és
televízió természettudományos, ateista és antiklerikális előadásokat, cikkeket,
filmeket sugárzott. A könyvkiadás területén vallásellenes könyveket bocsátottak
ki. A színházak és a mozik antiklerikális darabokat, filmeket tűztek műsorra. A
közoktatás területén a pedagógusok számára marxista tanfolyamokat szerveztek. A
pedagógiai főiskolákra pedig csak ateista szülők gyermekeit vették fel. Az
általános iskolai órákon több vallásellenes téma szerepelt a tematikában. A tanácsok
feladataként pedig a családi ünnepek vallási tartalomtól mentes formáinak a
felkarolását (esküvő, temetés) jelölték meg.[20] Az
egyházpolitika területén a társadalmi szervezetek között a Hazafias Népfront
szerepét emelhetjük ki, mert tevékenységében egyházi személyek is részt vettek.
A protestáns lelkészek számára társadalmi rangot jelentett a HNF-ben való
részvétel. Munkájába bekapcsolódtak az egyházi vezetők, lojális papok. Az
állami szervek azonban vigyáztak arra, hogy ne növekedjen a társadalmi-politikai
szerepük. A mozgalom legfőbb célkitűzése az egyházak és a papok lojalitásának
biztosítása, és az állam érdekeinek megfelelő politikai aktivitásuk növelése.
Nem nyújthatott azonban segítséget a hitéletet fejlesztő egyházi törekvésekhez.
Világnézeti kérdésekben itt sem történhetett együttműködés. Különösen vigyáztak
arra, hogy a különböző szintű vezetésbe ne kerüljön be túl sok egyházi személy.[21]
A kommunisták kétszínű politikáját jelzi a lojális papokkal szemben, hogy őket
még veszedelmesebb ellenfélnek tartották, mint a reakciósokat, mert - szemben a reakciósokkal - az ő jelenlétükkel hosszú
ideig számoltak.[22] A
magyarországi egyházak külügyi tevékenysége
A magyar egyházpolitika
legjelentősebb eseménye - a
nemzetközi közéletben tapasztalható enyhüléssel párhuzamosan - a Vatikánnal folytatott
tárgyalások voltak a „kislépések politikájának” jegyében. Néhány problémában
sikerült megegyezést találniuk. Különösen a személyi kérdésekben való
kompromisszum tekinthető fontosnak mindkét fél számára, mert a püspöki székek
fokozatos betöltésével a magyar katolikus egyház élére felelős vezetők
kerültek. A megállapodások eredményeként a püspökök kinevezésére Vatikán
tehetett javaslatot, míg a magyar állam vétójoggal rendelkezett.[23] Az ÁEH
az egyházak külügyi tevékenységét szintén befolyásolta. A korábbiakhoz
hasonlóan a nemzetközi kapcsolatok áraként a magyar külpolitika egyházi vonalon
történő támogatását tudatosították. A hatvanas évek elejétől a nemzetközi
életben tapasztalható enyhüléssel párhuzamosan nőtt a ki- és beutazások száma.
Az egyházi vezetők feladata volt a „nemzetközi imperializmus” ellen, a
leszerelésért, a katonai tömbök felszámolásáért, valamint a szocialista
humanizmusért való küzdelem. Támogatniuk kellett a „haladó erőknek” tekintett
politikai és egyházi csoportokat. A harmadik világ országaiért folytatott
politikai versengésben való részvételt is előírták felekezeti vonalon. Egyházi
világszervezetekben pozíciók megszerzését, különböző politikai nyilatkozatok
kiharcolását, valamint a szocialista országokat elítélő megnyilatkozások
megakadályozását adták feladatul számukra. Kiutazásaik alkalmával a nemzetközi
közvélemény előtt a magyar vallásügyi helyzet pozitív feltüntetése fontos
elvárás volt. Az ÁEH a nyugati központú egyházi szervezetek magyarországi befolyásának
leépítésén munkálkodott. Ezen túl a magyar egyházi vezetők részt vettek a
szocialista országok ökumenikus nemzetközi szervezeteinek tevékenységében is
(prágai Keresztény Békekonferencia, Katolikus Egyházak Berlini Konferenciája).[24] Az
állam által megszabott „játékszabályok” betartása fontos feltétele a korszakban
az egyházak nemzetközi kapcsolatai bővülésének. A világszervezetek vezetői a
kapcsolatok fenntartása érdekében kerülték a kommunista országok vallásügyi
helyzetének nyilvános bírálatát a hatvanas évek végétől, mert lehetetlenné
tette Magyarországra és a többi szocialista országba történő beutazásukat. Az
egyházközpontok rugalmasabb politikai stílusát az ÁEH arra használta fel, hogy
a magyar egyházak vezetőit aktívabb fellépésre ösztönözte.[25]
Sőt a Minisztertanács elvárta, hogy az egyházak vezetői a tőkés országok
egyházi vezetőinél szóvá tegyék a „szélsőséges, ellenséges papi emigráció
hidegháborús” tevékenységét, akik bírálták a magyarországi állapotokat. Az ÁEH
elnökét és a külügyminisztert ösztönözték arra, hogy igényeljék a nemzetközi
egyházi szervezeteknél a szocialista országok képviselete terén mutatkozó
diszkriminatív aránytalanságok felszámolását.[26] A
magyar egyházi vezetők a nemzetközi egyházpolitika területén kihasználták a
világszervezeteknél meglévő kapcsolataikat, és csatlakoztak a jövő egyházáról
folytatott vitához a szocializmus érdekeinek megfelelően. A protestánsok
feladata volt még a Vatikán, az Egyházak Világtanácsa és más világközpontok
egységtörekvéseinek bírálata. A szocialista országok egyházügyi hivatalai a
meglévő érdekellentéteket félretéve bizonyos szinten együttműködtek a
nemzetközi egyházpolitika terén. Magyar részről az ÁEH célja a szocialista
országok állami szerveivel a politikai és egyházpolitikai munka koordinálása,
illetve az egyházak tevékenységének összehangolása, valamint a külügyi
tevékenységben résztvevők kiválasztása, felkészítése, beszámoltatása és
ellenőrzése. Az egyházak nemzetközi tevékenységének irányvonalát a kommunista
és a munkáspártok 1969. évi tanácskozása szabta meg, amely feladatként jelölte
meg az „antiimperialista erők akcióegységének létrehozását és állandó
fejlesztését”, az egyházi központokban való pozíciószerzést, és a
világszervezetek megfelelő állásfoglalásra történő kényszerítését.[27]
A hatékony fellépést azonban sok esetben meggátolták az egyes szocialista
országok eltérő külpolitikai érdekei és az ország egyházpolitikai helyzete. A
magyarországi helyzetet jól illusztrálja az a tény, hogy hazai egyházi
vezetőinket lojalitás területén csupán a szovjetek előzték meg. Ennek
következtében a nyugati egyházi szervezetek hatása és befolyása eltérő módon
érvényesülhetett a szocialista országok egyházaira. Az ÁEH
az egyházak nemzetközi kapcsolatainak keretek között való tartását tartotta
célszerűnek, mert a hetvenes években a nyugati egyházi szervek a nyílt támadás
helyett befolyásukat (általában a hitélet élénkítését akarták) a kapcsolatok
bővítésén keresztül törekedtek megvalósítani személyes érintkezések,
segélyprogramok révén. Ezt a taktikát a fellazítás stratégiájának nevezte el a
szocialista terminológia. A nemzetközi egyházi szervezetekben a reálpolitikát
folytató erők felülkerekedése megkönnyítette a személyes érintkezést. Az egyes nyugati országok
egyházi szervezeteinek magatartását befolyásolhatta az adott ország politikai
magatartása, illetve egyházi világszervezeteik határozatai. A kétoldalú egyházi
külkapcsolatokat tehát meghatározták a fenti tényezők. A magyarországi
egyházaknak a magyar emigráció irányába is hatniuk kellett az ottani „reakciós
erők” visszaszorítása érdekében. Az ÁEH számára a kapcsolatok bővülése
lehetőséget teremtett a külföldi partnerek szelektálásához, mivel az
„eredménytelen” és „felesleges” kapcsolatokat leépítették, és elsősorban a
progresszív egyházi vezetők közeledését szorgalmazták. Az államhatalom azonban
rossz szemmel nézte, hogy az 1960-as évek végétől kezdve a turizmus
fellendülésével sok egyházi személy a magánutakat használja fel a magyarországi
egyházi kapcsolatainak ápolására. Az egyházak külügyi kapcsolatainak
formálásában az ÁEH-n kívül a Külügyminisztérium, az Országos Béketanács, a
Magyarok Világszövetsége vett részt érdekeltségi területén.[28] Az
egyházi külkapcsolatok fejlődését elősegítette, hogy a nemzetközi egyházi
szervezetek Magyarországot a szocialista országok felé hídfőállásnak
tekintették. Ezért a hatvanas évektől Magyarországon számos rendezvényt
szerveztek, mint például a Lutheránus Világszövetség Nagygyűlése, Zsidók
Világkongresszusának Végrehajtó-bizottságának Nagygyűlése, Billy Graham magyarországi
útjai stb. Ugyanis a magyarországi tapasztalatok megerősítették a többi
szocialista országot és a nemzetközi egyházközpontokat abban, hogy lehetőség
van a kapcsolatok mélyítésére, ha mindegyik fél a kialakult helyzetnek
megfelelően képviseli érdekeit. A folyamat pozitív gyümölcsei az egyházak
életében a hatvanas évek második felétől jelentkeztek, de a nyolcvanas években
teljesedtek ki a magyar szocializmus liberalizációjával párhuzamosan, miközben
az ÁEH kontroll funkciója vesztett jelentőségéből.[29] A
magyarországi egyházak helyzete a Kádár-korszakban
A hatvanas évek elején az
egyházak szervezeti és anyagi erejének további gyengítése és a vallás
tömegbefolyásának visszaszorítása volt a cél. Napirenden szerepelt az egyházi
iskolák, a papneveldék számának csökkentése, és az aktív papok világi
munkakörbe való helyezése. A kommunista államhatalom a lojális papok lakosság
közötti tevékenységét szintén korlátozni kívánta. Esetükben arra törekedett,
hogy társadalmi célú fellépésük elsősorban az egyházon belül történjen; megakadályozva ezzel az egyházi
életet nem élők elérésének lehetőségét.[30] Az
állam politikájának személyi síkon tapasztalható sikerét bizonyítja, hogy már
1958. nyarán a katolikus egyház 600 kulcspozíciójából 260, a református
egyháznál 150-ből 110, az evangélikus egyház esetében 30 kulcspozícióból 24
„haladó” lelkész kezében volt. Az Állami Egyházügyi Hivatal szerint a
történelmi egyházak esetében a papság, lelkészség 60-70%-a politikailag
semleges volt. A két „szélsőség” (békepapok, reakciósok) pedig 10-15%-ot tett
ki, ami jelezte a konszolidált helyzetet.[31] Az
állam a papság hitéleti kereteket túllépő tevékenységét szintén kategóriákra
bontotta. Törvénysértőnek minősítette azokat az intézkedéseket, amelyek az
Alkotmány, az állam és az egyházak közötti megállapodás, a Paritásos Bizottság
határozatai, az 1957. évi 22. tvr., a Magyar Állam és a Vatikán közötti
részleges megállapodás és az ÁEH elnöke által kiadott rendelkezések ellen
irányultak. Féllegális módszernek tartotta, amikor az egyházi személyek a
törvényes lehetőségeket felhasználva, működésüket szabálytalanul kiszélesítik,
de közvetlenül nem irányul az államrend ellen (pl. egyházi adó érdekében
háziagitációt folytatnak, fiatalok számára csoportokat szervezése, nyári
táborozások). Az illegális tevékenység már közvetlenül a Magyar Népköztársaság
megdöntésére, felforgató tevékenység folytatására, kiszélesítésére irányul.[32] A
magyar egyházak alkalmazkodva a körülményekhez meglehetősen szűk keretek között
igyekeztek a hitéletet biztosítani. A rendszerhez lojális református püspökök
espereseiktől és papjaiktól korszerű hitéleti tevékenységet követeltek.
Szorgalmazták a családlátogatást, amelyet az egyház gépkocsi és motorkerékpár
vásárlással könnyítette meg. A konszolidált állapotokat tükrözi, hogy a
hatvanas években a hitéleti keretet a 6000 papból csupán 200 hágta át (pl.
készenlétszolgálat, hitoktatás erőltetése, betegek agitálása, meg nem engedett
oltárok építése, ifjúsági énekkar és zenekar működtetése, játékok és
szemléltető eszközök alkalmazása hittanórákon), akiknek többségét reakciósnak
tartotta a Hivatal.[33] Az
állam különösen az egyházak fiatalok közötti tevékenységét szorította
minimálisra. A lelkészség a vallásoktatáson résztvevők számának csökkenését a
bibliakörök és gyermek-istentiszteletek tartásával ellensúlyozta több esetben a
legális keretek túllépésével. Új módszereket (diafilmek, ifjúsági és
bibliaórák, klubszerű foglalkozások, üdültetés, kirándulások, hitmélyítők)
alkalmaztak. A szabálytalanságokat az ÁEH az egyházvezetésen keresztül
törekedett felszámolni, illetve „szükség esetén” a KISZ és egyéb társadalmi
szervek ellensúlyozták. Csupán nyílt törvénysértés esetén léptek fel jogi
eszközökkel.[34] Az
állam egyházpolitikája az 1960-as évek második felében sikeresnek mondható a saját
szempontjából. Az egyházak beletörődve az MSZMP által biztosított látszólagos
vallásszabadság körülményeibe segítették politikáját. Az egyházakon belül
személyi és egyéb kérdésekben érvényesítette az ÁEH elgondolását. Nőtt a
lojális papok száma és a megmaradt „reakciós” papokat elszigetelték. A
protestáns egyházakat lojális egyházvezetők irányították. A Hivatal azonban
törekedett egyes püspökök egyeduralkodó törekvéseinek visszaszorítására a többi
egyházvezető politikai szerepvállalásra ösztönzésével. A papi békemozgalomban
részt vevők száma növekedett, és tevékenysége aktívabbá vált, de a történelmi
egyházak anyagi ereje és híveinek száma tovább csökkent. Különösen a református
és az evangélikus egyház gyengült, ami a felekezeti erőviszonyokat a katolikusok
javára billentette át. Ezért esetükben az állam már nem kívánta az
elvallástalanodás folyamatát mesterségesen segíteni, mert a kiürült templomok a
szövetséges protestáns püspököket súlytalanná tették volna bel- és külföldön
egyaránt. A történelmi egyházak külföldről érkező anyagi támogatását az ÁEH
elsősorban egyházi épületek, templomok tatarozására fordította. A paphiány
tartós jelentkezése a katolikus hívek lelkigondozását komolyan veszélyeztette.[35] Az
állam az erősödő ökumenikus törekvéseket saját politikájának megfelelően
használta ki, és a rendezvényeken a társadalmi kérdéseket vitatták meg.
Gyanakodva nézett azonban minden nem általa kezdeményezett keresztény
egységtörekvésre nehogy az egyházak önálló politikai erőt képezzenek.[36]
Az
MSZMP Politikai Bizottságának 1968-as határozata a korábbi irányvonal
megtartása mellett – félve a
nyugati eredetű anyagi támogatások növekedésétől – továbbra
is államsegélybe részesítette a történelmi egyházakat. Az ÁEH és a megyei
egyházügyi titkárok tevékenységének racionalizálása érdekében az egyházvezetők
politikai befolyásolásán kívül a középvezetőkkel történő tervszerű egyéni
foglalkozást is szorgalmazta. Az egyházvezetőknek az állami elvárásokat
teológiai síkon kellett megfogalmazniuk, hogy a hívek számára elfogadhatóbbak
legyenek. Emellett tervbe vették, hogy a lelkészi gyűlések előadóinak
személyét, valamint tapasztalataikat beszéljék meg az egyházvezetők a megyei
tanácsosokkal. Az egyházvezetők útján a fiatal papok politikai és
egyházpolitikai továbbképzését is akarták. Őket „haladó” lelkipásztorok mellé
szándékoztak helyeztetni. A hetvenes évek közepétől a fiatal papokat
befolyásolását rendszeres, csoportos, kötetlen formájú, az ÁEH-ban, a megyékben
és a teológiákon folytatott beszélgetések révén befolyásolták. Törekedtek az
egyházvezetés progresszív állásfoglalásainak érvényre juttatására lelkészi és
gyülekezeti szinten egyaránt. A hatásos egyházi állásfoglalások megírása
érdekében „progresszív” papokból álló tanulmányi bizottságokat hoztak létre.[37]
A kis
lépések politikája az egyházi sajtó területén is érvényesült. Megszűnt 1967-től
az egyházi lapok cenzúrája, de tartalmukat közvetett módon a felekezetek
vezetőin és a szerkesztőkön keresztül befolyásolták. A megjelenés érdekében
hatékonyan működött az öncenzúra. A lapok azonban rendszeresen foglalkoztak az
aktuális kül- és belpolitikai eseményekkel. A Hivatal célként fogalmazta meg,
hogy a politikai, egyházpolitikai kérdésekkel foglalkozó cikkek elkészítését
minél többen vállalják. A protestáns, kisegyházi lapoktól pedig elvárták ezen
túl a Vatikán, és a katolikus egyház bírálatát.[38] A
meggyengült egyházi „ellenzék” nyílt összeütközés helyett a félreállított papok
bevonását, és a kommunisták által hangoztatott demokratizmus egyházra való
kiterjesztését szorgalmazta. Jellemző az ÁEH gondolkodására a tisztán egyházi
ügyek politikai kérdésként való felfogása, és a különböző egyházi mozgalmak
összemosása. Az ÁEH politikája az egyházi reakcióval szemben elsősorban
politikai prevenció volt, amelynek során egyházi szövetségeseiket felhasználva
járatták le és szigetelték el a „reakciós lelkészeket.”[39] Az
1970-es években számos felekezetben felléptek az egyházvezetés ellen. A
református egyházon belül Németh Géza, Éliás József, a metodistáknál Iványi
Tibor, az adventistáknál Egervári Oszkár, a katolikusoknál Bulányi György. Az
ÁEH igyekezett védelmében venni a hivatalos egyházi vezetést, de a fenti
személyek a különböző állami szerveknél több esetben védelmet, sőt támogatást
kaptak megnehezítve ezzel a Hivatal tevékenységét. Az ÁEH ezért a többi állami
és társadalmi szervek egyházi ügyekből való kikapcsolására törekedett.[40]
A
reakciósok ellen a kifárasztás taktikáját alkalmazta, hogy elszigetelje őket,
és megértesse velük tevékenységük „értelmetlen” voltát. Eszköztárát tekintve a
politikai munkát kombinálta az adminisztratív módszerekkel. Az elszigetelés és
a korlátozás mellett a megosztást, valamint –
követőik leválasztása céljából – a
kiábrándítás taktikáját használta.[41] Az
ÁEH a „reakció” következő megjelenési formáit különböztette meg a hetvenes évek
közepén: 1. A szocialista fejlődés lekicsinylése, a hibák eltúlzása. 2. A
félreállított személyek bevonása. 3. A hitéleti problémák előtérbe helyezése,
és politikai kérdéssé való felnagyítása. 4. A fiatalok megnyerése. 5. Egyházi
szövetségesek rágalmazása. Az
ellenük folytatott küzdelem során az ÁEH a párt, az állami és társadalmi
szervezetekkel együttműködött. A Hivatal ebben az időszakban már „türelmes
politikával”, elsősorban beszélgetések révén próbálta az „egyházi ellenzéket”
megosztani. Az ÁEH azonban egyházpolitikája középpontjába nem a reakció elleni
küzdelmet kívánta helyezni.[42]
Elkerülte a közvetlen beavatkozást az egyházak belső életébe az állam és az
egyház közötti közvetlen konfliktus megelőzése céljából. Csupán a törvények
nyílt megszegői ellen javasolt hatósági fellépést. Az ÁEH-nak az egyházak
„belügyeibe való be nem avatkozás politikáját” két oldalról támadták az
MSZMP-ben. Az egyik csoport igényelte a szakadár mozgalmak elleni fellépést, és
direkt állami beavatkozást sürgetett a szövetségesek megsegítésére. Mások az
egyházvezetések ellen fellépők támogatását tartották célra vezetőbbnek az
egyházak bomlasztása céljából. Az ÁEH a társadalom nyugalmának megőrzése
érdekében elutasította az utóbbi módszert, mivel az egyházak lassú megszűnését
kívánta. A szakadár mozgalmak megítélésében sajátságos érdekazonosság alakult
ki az ÁEH és a nemzetközi egyházi szervezetek között. Ugyanis sem az egyházak,
sem a Hivatal nem volt érdekelt a mozgalmak állami elismerésében. Az előbbi a
felekezeti egység érdekében, az állam pedig ellenérdekelt volt a felekezetek
számának emelkedésében.[43] Az ÁEH
a belső egyházi ellenzéket differenciáltan kezelte, mert a tudatos
„reakciósoktól” megkülönböztette azokat a személyeket, akik csupán részterületeken
álltak a Hivatal elképzeléseivel szemben, vagy politikailag közömbösek,
passzívak voltak, vagy az „egyházi reakció” megtévesztettjeinek tekintette
őket. A szakadár mozgalmak tevékenységére jellemző, hogy hitéleti problémák
címén indult el a küzdelmük, később azonban egyházpolitikai kérdés vált belőle.
Támadták az állam irányában lojális egyházvezetést. A kulcspozíciókból
kiszorult „felekezeten belüli ellenzékieket” aktivizálták. A hitéleti keretek
túllépésébe a világi híveket is bevonták. Másrészt az egyházi életből a
politikai kérdéseket „száműzni” akarták. Az egyházon belül nem sikerült
elképzeléseiket megvalósítani, ezért az egyháztól független csoportosulások
jöttek létre.[44]
Az ÁEH
1978-ban érzékelve az erősödő felekezeteken belüli konfliktusokat nem
szándékozott az együttműködést bővíteni az elért „eredmények” érdekében. Ezért
az egyházi vezetők állásfoglalásaikat árnyaltabb és egyháziasabb formában
készítették el. Az ÁEH a felekezeti status quo érdekében a történelmi
protestáns egyházakat megfelelő átszervezésre motiválta gyors bomlásuk
megakadályozása érdekében. Közös szervezetüknek, a Magyar Egyházak Ökumenikus
Tanácsának (MEÖT) szerepét erősítette, mivel egyházpolitikailag károsnak vélte,
ha elszéledő híveik valamelyik „bigott” szabadegyházhoz csatlakoznak. A lojális
egyházi vezetők egy része az együttműködés fejében a hitéleti keretek
növelésében reménykedett, amelyen nem szándékozott a hivatal változtatni, és az
együttműködést egyetlen lehetséges megoldásként tüntette fel előttük.[45] A kis
lépések politikájának eredményei az 1980-as években láthatóvá váltak, mert a
„kialakult jóviszonyra” építve – törvényes
keretek között – nagyobb
aktivitást fejthettek ki a különböző felekezetek. Az ÁEH tudta, hogy a lojális
vezetők pozíciójának megtartása érdekében engedékenyebb politika szükséges,
amit az ország fokozatos nyugati irányú orientációja szintén megkövetelt.
Hozzájárult még, hogy az állami tisztviselők és a lelkészek –ismerve a működési mechanizmust – nem kértek a másiktól olyat, amely az adott helyzetben
teljesíthetetlen volt a másik fél számára. A Hivatal fennmaradása érdekében már
nem volt érdekelt az egyházak további gyengülésében. A magyarországi egyházak
kihasználva a lehetőségeket főleg a szociális és karitatív tevékenységben
vettek (vak-, süket-, cigánymisszió, kallódó fiatalok megsegítése) részt. A
nyolcvanas években a marxista-keresztény dialógusban is jobban érvényesült a
partneritás elve. Mérséklődött az aktív vallásos életet élők munkahelyi
hátrányos megkülönböztetése. Megélénkülhetett az egyházak aktivitása az
ifjúsági és gyermek-munka területén. Különösen a fiatalok közösség iránti
igényeinek kielégítésére törekedtek. Elindult a kiscsoportok, és továbbterjedt
az ifjúsági ének- és zenekarok, kirándulások, táborozások szervezése. Az ÁEH a párt
két (reformerek és szélsőbal) irányzata között egyensúlyozva elégítette ki az
általa jogosnak tartott hitéleti igényeket. A világiak például tanulhattak
teológiát, szabályozta a templomi hitoktatást, országos lelkigyakorlatok
megtartására házat és szeretetotthont létesítettek. Az MSZMP Politikai
Bizottsága a szövetségi politika keretében még nagyobb szerepet szánt hazai és
nemzetközi ügyekben az egyházi vezetők számára. Az állam a hivő emberek
bevonását tervezte a közéleti kérdések megvitatásába társadalmi szervezetek (a
Hazafias Népfront, a békemozgalom, az ifjúsági mozgalom különböző formái,
szakszervezetek, Vöröskereszt) keretében. Az MSZMP a nyolcvanas évek közepén
legfelsőbb szinten már lényeges kérdésekben is engedékenyebbnek mutatkozott az
egyházakkal szemben. Nyitottságot tanúsított a világi személyek egyházi
foglalkoztatásának kérdésében, valamint egy karitatív tevékenységet folytató
szerzetesrend felállításának megvitatásában. A lelkipásztorkodó szerzetesrendek
reaktiválásától azonban még elzárkózott. Az MSZMP az állam által kiutalt segély
75%-nak elosztását a felekezetek vezetőire bízta, míg a fennmaradt 25%-ot az
ÁEH használhatta fel.[46] Az
1980-as évek utolsó éveiben felgyorsultak az események a nemzetközi és a hazai
politikai életben egyaránt. Egyre világosabbá vált, hogy a Szovjetunió
elvesztette a gazdasági, technikai és a fegyverkezési versenyt a nyugattal
szemben, amely egyben a Közép-Európai pozícióinak meggyengülését eredményezte.
Az MSZMP hatalmának megőrzése érdekében megkezdte a magyar politikai élet
demokratizálását. Következményeként a párt egyházakhoz és a valláshoz fűződő
viszonya megváltozott. A nyolcvanas évek végére az állam beleszólása az egyházi
életbe formálissá vált. A hitéleti, missziós keretek kitágultak. Az MSZMP
Központi Bizottsága 1989-ben foglalkozott a párt egyházpolitikájával, amely
számos ponton radikális váltást jelentett. Határozatban megszüntette a vallásos
világnézet elleni harcot. Elismerte a vallásosság kulturális és nemzeti
értékét. Felismerte, hogy a kislépések politikája nem elegendő a problémák
megoldására, ezért új vallási törvények megalkotását határozta el, és valóságos
partnerként kívánt az egyházakra tekinteni. A párton belül pedig a vallást
magánügynek tekintette. Az MSZMP tagjai és vezetői olyan személyek is lehettek,
akik nyíltan gyakorolták hitüket. A társadalmi életben szintén a vallásos
egyéneket sújtó diszkrimináció megszüntetését tervezték.[47] A
magyarországi egyházak 1989 végén teljes szabadságot élveztek, sőt aktívan
részt vettek az új vallási törvény létrehozásában. Az Állami Egyházügyi Hivatal
1989-ben jogutód nélkül megszűnt. Jegyzetek[1] Balló István: A Magyar Népköztársaság
egyházpolitikája. In: Filozófiai Közlemények, 1968. I. 6-29. p.
(továbbiakban: Balló, 1968.)
11-13. p. A következő tanulmányok szólnak az egyházak 1956-os helyzetéről: Balogh Margit: A katolikus egyház és a
forradalom. In: Századok, 1998. 5. sz. 1053-1088. p.; Mészáros István: „Megegyezett az állam
a katolikus egyházzal.” In: Valóság, 2001. 3. sz. 92-107. p.
(továbbiakban: Mészáros, 2001.); Bán István: A Magyar Református Egyház
és 1956 eseményei. In: Református Egyház, 1992. 4. sz. 89-91. p.; Barcza József: A Református Egyház
szerepe a forradalomban, külön tekintettel Ravasz László püspök jelentőségére.
In: Sárospataki füzetek, 1998. I. 92-97. p.; Szántó Konrád: Az 1956-os forradalom és a katolikus egyház.
Miskolc, 1993. [2] Magyar
Országos Levéltár (továbbiakban: MOL.) M-KS 288. f. 5 cs. 17 őe. 10-17, 30-34.
p. [3] Balló, 1968. 14-16. p.; M-KS 288. f. 5.
cs. 82 őe. 1958. jún. 10. 2, 4-6. p. [4] A
Kádár-korszakban 1960/61-ben és 1970/71-ben indítottak komolyabb „kampányt” az
egyházak ellen adminisztratív eszközökkel. 1961-ben 100 papot hurcoltak el.
1970-ben 150 papot és világit érintett a rendőri intézkedések sorozata. Kovács Géza: Az önkényuralom
árnyékában. In: Bereczki Lajos (szerk.): Krisztusért járva követségben. Bp.,
1996. (továbbiakban: Kovács, 1993.)
224-225. p. [5] M-KS
288. f. 5. cs. 82 őe. 73-75. p. [6] Balló, 1968. 18-29. p. [7] M-KS
288. f. 5. cs. 82 őe. 73-75. p. [8] Balogh Margit – Gergely Jenő: Egyházak
az újkori Magyarországon, 1790-1992. Bp., 1993. 323-324. p. [9] M-KS
288. f. 5. cs. 82 őe. 2, 4-6. p. [10] M-KS
288. f. 5. cs. 108. őe 2-3. p. Miklós Imre elmondása alapján, az ÁEH
átszervezésének kérdéséről: Kőbel
Szilvia: Az Állami Egyházügyi Hivatal működése az ‘50-es években
(1951-1959) In: Magyar Közigazgatás, 2000. 8. sz. 509-512. p.; az ÁEH
1956 utáni működéséről: Kőbel Szilvia: Az
Állami Egyházügyi Hivatal működése az újjászervezéstől a megszűnéséig
(1959-1989) In: Magyar Közigazgatás, 2001. X. 10. 608-618. p.
(továbbiakban: Kőbel, 2001.) [11] MOL
XIX-A-21-d- 0010-1/1962. 19.
doboz. A belügy erősebb befolyását jelzi a hatvanas évek első felében
adminisztratív fellépéseik gyakorisága. A vatikáni zsinaton a belügy aktív
szerepet töltött be a küldöttek befolyásolásában. Ld. Kiszely Gábor: Állambiztonság 1956-1990. Bp., 2001.
(továbbiakban: Kiszely, 2001.)
97-144. p. [12] MOL
XIX-A-21-d- 0010-2/1963. 23. doboz. [13] MOL
XIX-A-21-d-0019/1961 16. doboz. [14] MOL
XIX-A-21-d-0028-3/a/1965. 35. doboz, MOL XIX-A-21-d -0032-5-1979. 118. doboz. [15] MOL
XIX-A-21-d-002-2/c-1967. 39. doboz, Miklós Imre elmondása szerint. [16] MOL XIX-A-21-d-
002a-5/c/1967. 39. doboz. [17] MOL
XIX-A-21-b-sz.n. / 1978. 427. doboz; MOL XIX-A-21-d-0011-1/1963 23. doboz; MOL
XIX-A-21-d-0011-1/1962. 19. doboz; MOL XIX-A-21-d- 0012-14/1979. 116. doboz,
F.I.-vel készült interjú. Kőbel, 2001.
613-616. p. [18] MOL
XIX-A-21-d-0010/1963. 23. doboz [19] A BM
működési mechanizmusát ld. Kiszely,
2001. 192-283. p. [20]
M-KS-288-22/1967/21. őe. (1958. júl. 28.: MSZMP KB. Agitációs és Propaganda
Osztálya: „A PB 1958. júl. 22-i határozata a vallásos világnézet elleni eszmei
harcról, a vallásos tömegek közötti felvilágosító és nevelő munka
feladatairól.”) [21] MOL
XIX-A-21-d-0012-15/1970. 54. doboz, MOL XIX-A-21-d-001-4/a/1970. 52. doboz [22] M-KS
288. f. 5. cs. 625. őe 1., 3. p. [23] M. I.,
B. I. A magyar-vatikáni tárgyalásokról ld. Casaroli,
Agostino: A türelem vértanúsága. Bp., 2001. küln. 123-173. p.; Balogh Margit: Egyház és egyházpolitika
a Kádár-korszakban. In: Eszmélet, 1997. 34. 69-79. p.; Mészáros, 2001. 107. p. [24] MOL
XIX-A-21-d-002-7/1963. 22. doboz. [25] MOL
XIX-A-21-d-005-3/f/1967. 39. doboz, M-KS 288. f. 5. cs. 625. őe 1, 3. p. [26] A
Minisztertanács 3. 112 /1976-os határozata. (1976. márc. 11.) [27] MOL
XIX-A-21-d-005-6/a/1970 52. doboz, M-KS-288-5/448. őe. (1968. márc. 4.) [28]MOL
XIX-A-21-d-005-6/a/1970 52. doboz, M-KS-288-5/448. őe. (1968. márc. 4.); MOL
XIX-A-21-d-002a-1/b/1973. 72. doboz; XIX-A-21-d-005-31/a/1968. 43. doboz. [29] M.I.
elmondása alapján. [30] MOL
XIX-A-21-d-002-8/1963. 22. doboz; M-KS 288. f. 5. cs. 130. őe 1-3, 11-22,
78-112. p. [31]
M-KS-288-22/1967 21. őe. 1-8. p. [32]
M-KS-288-22/1965. 12. őe. 135-144. p. [33]
M-KS-288-22/1966/6 őe. 37-65. p. [34] MOL
XIX-A-21-d-0025-2/1975. 90. doboz. [35] MOL
XIX-A-21-d-002-2/c-1967. 39. doboz. [36] MOL
XIX-A-21-d-002-2/c-1967. 39. doboz; MOL XIX-A-21-d-0010-1/1970. 54. doboz. [37]
M-KS-288-5/448. őe. (1968. márc. 4.); MOL XIX-A-21-d- 002-1/e/1968. 43. doboz;
MOL XIX-A-21-d-0010-1/1970. 54. doboz; MOL XIX-A-21-d-0032-2/1970 56. doboz,
MOL XIX-A-21-d-012-1/1976 95. doboz. [38] MOL
XIX-A-21-d-0031-6/1972. 70. doboz, MOL XIX-A-21-d-0031-1/c/1970. 56. doboz. [39] M-KS
288. f. 5. cs. 625. őe (1973. december 4.) [40] MOL
XIX-A-21-d-0010-1/e/ és 3/1973. 75. doboz. [41] MOL
XIX-A-21-d-0010-2/a/1974. 82. doboz, XIX-A-21-d-0033a-1/1975 90. doboz. [42] MOL
XIX-A-21-d- 0033-1/1975 90. doboz, MOL XIX-A-21-d-0010-1/1976. 94. doboz. [43] MOL
XIX-A-21-d-002a-1/d/1978. 106. doboz, Miklós Imre elmondása alapján. [44] MOL
XIX-A-21-d-002a-1/d/1978. 106. doboz. [45] MOL
XIX-A-21-d -002a-1/a/1978 106. doboz. [46]
M-KS-288-5/874. őe P.B. 1983. február 15-i határozata. Kovács, 1993. 226-227., 244-245. p. Az egyházak missziós tevékenységéről:
Pintér Károly: Evangélizációk az
evangélikus egyházban, 1949-1987. In: Theológiai Szemle, 1993. 4.
sz. 243-246. p.; Cseri Kálmán: Evangelizáció
1987-1993 között. In: Theológiai Szemle, 1993. 4. sz. 246-247. p. [47] Kosztricz Anna (szerk.): Az MSZMP KB 1989. évi jegyzőkönyvei. II. köt. Bp., 1993. 1334-1347., 1404-1406. p. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |