Kálvin születésének félévezredes jubileumához nagyon sok tudományos rendezvény kapcsolódott. Egyik ilyen rendezvény volt a 2008 őszén Tübingenben megrendezett egyháztörténeti konferencia, amely Kálvin és a kálvinizmus magyarországi és erdélyi szerepével foglakozott. Az előadók többsége Magyarországról és Erdélyből érkezett, de szóhoz jutottak a témával foglakozó szlovák, német és svájci kutatók is. Ennek a konferenciának az előadásait tartalmazza a kötet. (Címe magyarul: Kálvin és a magyarországi és erdélyi reformátusság – Helvét hitvallás, nemzetiség és politika a 16. századtól 1918-ig.)

A kötet elsődleges jelentősége abban van, hogy a hagyományosan Nyugat-központú kálvinizmus-kutatás perspektíváját Közép- és Kelet-Európa felé is kiterjesztette. A német nyelvű szakirodalomban ilyen értelemben mindenképpen hiánypótlónak számít ez a mű, de bizonyára haszonnal olvashatják az érintettek, a magyar kutatók vagy éppen az egyháztörténet iránt érdeklődők is. Annál is inkább, mert az itt közölt kutatási eredmények nem titkoltan árnyalni akarják a kutatásban és a korábbi szakirodalomban általánosan elfogadott szemléletet, amely szerint a kálvinizmus szinte kizárólag a magyarság vallása volt, a reformátusság, különösen annak a mezővárosokhoz és a kisnemességhez kötődő szervezetei pedig kizárólag a magyar nemzeti és rendi törekvésekkel kapcsolódtak össze.

A kötet kutatói sokféle háttérből érkeztek, így a dolgozatok sem tipikusan magyar református nézőpontot képviselnek, hanem a megközelítés sokkal differenciáltabb. Így több újszerű szempont jelenik meg a témák feldolgozásában, a kutatási eredményekben. Ezek végül is árnyaltabban mutatják be Kálvin magyarországi és erdélyi hatását. Hangsúlyossá válik, hogy Kálvin hatása nem közvetlenül, hanem Melanchtonon és Bullingeren keresztül jutott el hazánkba. A nemzetiségi hovatartozás valóban fontos volt ezen hatások recepciójában, de ez a hatásmechanizmus, annak okai és részletei még nem elég tisztázottak. A horvátok elutasították a reformáció tanait, az erdélyi szászok egységesen a lutheri irányhoz csatlakoztak, az északon élő szláv népesség részben ragaszkodott a katolicizmushoz, részben a lutheri irányt fogadta el, de alakultak református gyülekezetek is a szlovákok között. A magyarok előbb a reformáció hívei lettek, majd egy részük katolizált, főleg a keleti területeken pedig a kálvini irányhoz csatlakoztak, de voltak, akik az unitárizmus hívei lettek. A magyarországi németek nagyobb része Luther követője lett, de voltak, különösen a későbbi betelepülők között jelentős számban német nyelvű református gyülekezetek is. A románok között is volt hatása a reformációnak, ha tartósan nem is alakultak ki közöttük református gyülekezetek.

Hat témakörbe csoportosítva olvashatjuk a tanulmányokat, de ezeket megelőzi egy bevezető tanulmány Kálvin és a kálvinizmus az európai történelem szemszögéből címmel, melynek szerzője Hans Schilling, a kötet egyik szerkesztője.  Az első témakör címe: Helvét hitvallás Magyarországon és Erdélyben. Két dolgozat foglalkozik Kálvin közvetlen hatásával és a helvét irány megerősödésével. Az egyik szerzője Jan-Andrea Bernhard svájci, a másiké Juhász Tamás erdélyi, de a két dolgozat éppen így egészíti ki egymást.

A második témakör ezt a címet viseli: Nemzetiség és hitvallás. Az ide sorolt négy tanulmány szerzője és címe egy-egy nemzetiséghez kapcsolódva tárgyalja a kérdést. Szabó András általában foglalkozik a kálvinizmus és a nemzetiség összefüggéseivel a 16. századi, történelmi Magyarországon. Eva Kowalská a német és szlovák népcsoportnak a kálvini irányzattal szembeni részben elfogadó, részben elutasító magatartását elemzi. Ősz Sándor Előd erdélyi kutató a dél-erdélyi Hunyad-Zaránd megye példáján azt mutatja be, hogy milyen hatással volt az erdélyi románságra  a reformáció terjedése. Végül Márta Fata, a kötet társszerkesztője a 18. századi dunántúli és délvidéki német telepítések példáján szemlélteti, hogy a török által felszabadított területekre érkező, részben lutheránus, részben református németek még színesebbé tették a Dunántúl és Bácska nemzetiségi térképét. 1726-tól egy császári rendelet már csak katolikus telepeseket engedett be az országba, de ezt megelőzően már több lutheránus és református falu alakult ki, majd a türelmi rendelet után a protestánsok betelepülése újabb lendületet vett.

A harmadik fejezet A közvetítés útjai cím alatt azt szemlélteti néhány példával, hogy mely személyek és milyen intézmények játszottak szerepet abban, hogy Kálvin hatása érvényesülhetett. Viskolcz Noémi a gyulafehérváron felsőbb iskolát szervező német Bisterfeld szerepét mutatja be, Bozzay Réka pedig a Leidenben tanult peregrinus diákoknak az egyházi és a kulturális életben betöltött hatását ismerteti. A kollégiumok mint intézmények is hasonló közvetítő szerepet töltöttek be. Ebből a szempontból a debreceni kollégium jelentőségét Győri L. János, a nagyenyediét pedig Sipos Gábor méltatja. Végül Géra Eleonóra Erzsébet a pesti német református egyházközség karitatív intézményeinek példáján keresztül azt érzékelteti, hogy a 19. században kialakuló nagyváros lelki arculatának formálásában milyen jelentős szerepe volt a német belmissziói, karitatív szemlélet magyarországi adaptációjának.

A kálvinizmus mint politikai tradíció? címet viseli a következő fejezet, és a cím végén álló kérdőjel azt is jelzi, hogy ez a megfogalmazás önmagában is kérdéseket vet fel. A nyugat-európai olvasó számára ez a rész bizonyára tartalmaz újszerű megállapításokat, hiszen a hitvallás és a nemzeti törekvések ilyen szintű összekapcsolódását valóban lehet magyar specifikumnak nevezni. A magyar olvasó számára első olvasásra ismerős gondolatok ezek, de az egyes résztanulmányok számunkra is érdekes részleteket hoznak elő. Szabó András Péter a Bocskai-szabadságharc legitimációját képező ellenállástanon belül a következő komponenseket mutatja ki: a természetjog, az Aranybullára való hivatkozás és végül a kálvini ellenállásjog, valamint a zsidó-magyar sorsközösség alapján megfogalmazódó, szinte messianisztikus lelkesedés. Szíjártó M. István azt mutatja be, hogy a 18. században hogyan fonódott egybe a rendi ellenállás és a reformátusság. „Kossuth – a magyarok Mózese” – ez a számunkra ismerős mondás a mottója Zakar Péter tanulmányának, amely az 1848/49-es szabadságharc idején, elsősorban a református igehirdetésekben megjelenő messianisztikus Kossuth-képet ismerteti, de külön kitér arra, hogy ennek a katolikusok, sőt a zsidó rabbik között is voltak követői, akik Kossuthban a bibliai példákhoz hasonló szabadítót, megmentőt látták. Tisza István életművének példáján Tőkéczky László azt szemlélteti, hogy a nemzeti liberalizmus hogyan kapcsolódott össze a reformátussággal, Tisza hogyan volt egyszerre politikai és egyházi vezető, amit az akkori közvélemény teljességgel elfogadott. Végül Julianne Brandt azt vizsgálja, hogy a dualizmus korának választási eredményeiben mennyire tükröződik a nemzetiségi vagy vallási hovatartozás. Kutatásai megerősítik, hogy ebben a korszakban a választók általában sokkal inkább személyekhez (például Tisza Kálmán, Deák Ferenc), mint ideológiákhoz kötődtek, de a helyi eltérések ellenére is érzékelhető volt a magyar többségű választókörzetek ellenzéki kötődése.

Az ötödik fejezet ezt a címet viseli: Ellenségkép és önábrázolás. Ez a rész arról szól, hogy a különféle nemzetiséghez és konfesszióhoz tartozó személyek vagy csoportok hogyan tekintettek egymásra, és milyen képet igyekeztek magukról kifelé kialakítani. A sorban az első, Ulrich A. Wien tanulmánya, aki azt vizsgálta meg, hogy az erdélyi szászok milyennek látták az erdélyi reformátusokat a 16-17. században. Bitskey István Pázmány Péternek a protestánsok vallásszabadságáról alkotott felfogását ismerteti, amelyet 1608-ban az országgyűléshez intézett memorandumában foglalt össze. Pázmány kitartott a Kálvinnal szembeni alapvető elutasító álláspontja mellett, ellenezte a Károli-féle bibliafordítást, de a vallásszabadság kérdésében reálpolitikusként azt javasolta, hogy a nemesség esetében tekintsenek el a tiltástól, ugyanakkor az uralkodó felelősségévé tette, hogy alattvalóit a vallás dolgában a helyes útra vezesse, amely az ő meggyőződése szerint a katolikus vallás volt.

A Türelmi rendelet utáni református-lutheránus egységtörekvéseket Kertész Botond mutatja be, majd Hans-Christian Maner a 19. századi román történetírásnak az erdélyi kálvinizmussal való konfliktusait elemzi. Érzékletesen mutatja be, hogy a dákoromán elmélet és az orthodox ősiség eszméje bőséges muníciót adott a román történetíróknak a számukra veszélyesnek látszó, az akkori államhatalom védelmét élvező kálvinizmus és magyar nemzetiség elleni támadásra.

Végül a befejező, hatodik fejezet ezt a címet viseli: Kálvin ma. Ezzel a tanulmánykötet túl is lép a címen, így ez ilyen értelemben függeléknek is tekinthető lenne, de mégis szerves részét képezi a könyvnek. Itt előbb Balog Zoltántól a kálvinizmus magyarországi aktualitásáról egy személyes értékelést találunk, amelyben azt mutatja meg konkrét példákkal, hogy Kálvin eszméi az egyszerű emberek vallásosságától kezdve az általa is képviselt politikai irány dokumentumaiig is megtalálhatók, tehát ma is élnek.

Az utolsó dolgozatot a szerkesztő, Márta Fata és Millisits Máté közösen jegyzi Kálvin a magyar emlékezetkultúrában címmel, azaz, hogyan emlékeznek a magyarok Kálvinra. Nem elemző tanulmány, inkább a külhoni olvasó számára összeállított tájékoztató. Áttekinti a 19. századtól napjainkig a Kálvin-jubileumok magyarországi megünneplését, felsorolja a magyarországi Kálvin-emlékműveket, majd függelékként egy részletet közöl Sütő András Csillag a máglyán című drámájából német fordításban, végül röviden bemutatja a Kárpát-medence református egyházait.

A kötetet nagyon részletes hely- és névregiszter egészíti ki, amely tartalmazza a helynevek korábbi és mai formáit is. Nagyban emeli a könyv értékét az igényes, részben színes képanyag, amelyhez mindig szakszerű, részletes ismertető leírás is tartozik. Történelmi helyszínek, jellegzetes templomaink, úrvacsorai edények, könyvek, dokumentumok teszik ilyen módon szemléletessé azt a képet, amelyet a tanulmányok bemutatnak.

Mint minden konferencia-kiadvány, ez a könyv sem egy egységes monográfia, így természetesen nem ad átfogó képet a témáról, hanem egy-egy részkérdésre koncentrál. Így például nem foglalkozik a török kiűzése utáni belső telepítésekkel, amikor az ország közepéből és főleg az északi megyékből egész falukat telepítettek át a töröktől felszabadított területekre. Így kerültek a német katolikus és részben református falvak közé magyar reformátusok és szlovák evangélikusok, és ezzel mind a mai napig meghatározták ezen területek etnikai és vallási sokszínűségét. A gondos szerkesztés, az egységes koncepció azonban olvasmányossá és élvezetessé teszi a mellékletekkel együtt 603 oldalas könyvet, amit jó szívvel ajánlhatunk mindenkinek, aki a „magyar kálvinizmusról”, mint sajátos, a magyar történelmet meghatározó jelenségről a legújabb kutatási eredményeket is tükröző, sok részletre kiterjedő képet szeretne kapni.

(ism.: Győri István)