A 18. század elejéig nem beszélhetünk vallástudományi Jézus-kutatásról. Addig az evangéliumok alapján Jézust a keresztény vallások és felekezetek kivételes személynek tekintették, bűntelen és tökéletes lényként, aki – bár földi mivoltában emberi formát öltve „megtestesült” és ezzel az emberi történelem részévé vált –, valójában Istennel egylényegű, azaz emberfeletti személy volt. Az emberi racionális megismerhetőségi korlátain és lehetőségein túlmutató, azaz transzcendens lény. (A kalcedóni zsinat az 5. században teológiailag lényegében így határozta meg természetét.) Az újkori, egyértelműen racionalista bibliakritika megjelenése azonban Jézus alakjának értelmezésében, elemzésében is változásokat hozott, elutasítva az irracionális (allegorikus) megközelítések létjogosultságát, kételyeket támaszt a teológiai értelmezések iránt is. Főleg az angol deisták, a francia enciklopédisták és a reformációt előkészítő holland klasszika-filológusok racionalista szövegelemző kutatásai nyitottak utat Jézus történeti kutatásának. A 20. században pedig a Holt-tengeri tekercsek 1947-es megtalálása, valamint a Nag-Hammádi, felső-egyiptomi gnosztikus könyvtár, apokrif szövegek 1945-ös feltárása szolgálta leginkább a Biblia tudományos igényű újraértelmezését, elemzését. Tehát manapság az izraeli bibliai régészet vált a kutatások, felfedezések fő motorjává.

Ha a bibliai Jézus személyének értelmezésekor vallástudományi megközelítést alkalmazunk, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy nincsen egységes „tudományos” megközelítés, hanem mára módszereikben, értelmezési horizontjaikban, szintjeikben jól megkülönböztethető iskolák és irányzatok jöttek létre, ami miatt egyesek a bibliai exegézis „válságáról” beszélnek. Valójában ez azzal függ össze, hogy számos rész- és határtudomány született meg a fő irányok mentén. Annyi bizonyos, hogy lényegi eltérések mutatkoznak a keresztény egyházak bibliaértelmezése az ún. „kánoni exegézis” vagy „keresztény hermeneutika” (azaz keresztény ismeretelmélet) és a világi, alapjában véve történettudományi (és kísérő tudományágai) értelmezése között. Mára a vallástudósok túljutottak azon a ponton, hogy Jézust mitikus, legendás alakként fogják fel, akinek valódi, történeti léte kétséges vagy meghatározhatatlan lenne. A keresztény egyházak is történetük során mindig hangsúlyozták, hogy hitük egy valós személy életén és tanításán alapszik, nem kitalált mitikus alak Jézus személye. Ahogy Erdő Péter bíboros többször hangoztatta a médiában, „nem véletlenül került Pilátus a Credóba”, azaz a hitvallás is hangsúlyozza, hogy Jézus hol, milyen korban élt és tanított. Vagyis a keresztény egyházak szerint nem lehet szétválasztani a hit Krisztusát a történeti Jézustól. XVI. Benedek pápa 2007-ben megjelent monográfiája[1] is az olyan világias szétválasztási kísérletek ellen íródott meg, mint James D. Tabornak az angolul 2006-ban megjelent The Jesus Dynasty című könyve.

Tabor professzor – elutasítva a keresztény dogmákat – Jézus születéséről és feltámadásáról is megírta „régészeti bizonyítékokkal” alátámasztott Jézus-életrajzát, mivel a bibliai régészet aktív művelője is. XVI. Benedek pápa pedig jelenleg is dolgozik kötete 2. részén, amely Jézus nyilvános működésétől feltámadásáig mutatja majd be életét. Kötete első részén is – mely Jézus születésétől pusztai felkészüléséig vezette el olvasóit – pápává való megválasztása után kezdett el dolgozni, átérezve ennek fontosságát, az ilyen jellegű mű hiánypótló jellegét.

 

A Jézus-kutatás vallástudományi irányzatai, iskolái

A patrisztikus korszakban formába öntött egyházi hitrendszer elismerte Jézus igazi emberi természetét, s valódi történeti személyiségnek tekintette. Az evangéliumokban följegyzett tetteit és tanításait a teológia számára hitelesnek és mértékadónak fogadták el, s ezeket tanították az embereknek a prédikációk, a műalkotások és a népi színjátékok segítségével. A keleti és nyugati egyházakban úgy vélték, az evangéliumok isteni sugallatra íródtak, tehát hitelességük vitán felül állt: nyilvánvaló ellentmondásaikat és eltéréseiket összhangba hozták, vagy gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták. Az a hiedelem, hogy Jézus az isteni és emberi természet tökéletes egységét testesítette meg, azt jelentette, hogy nem okozott gondot az Újszövetségben neki tulajdonított valamennyi csoda elfogadása. Kivételesnek tekintették, s a judaizmustól és saját korának világától elkülönítve szemlélték, amelyről viszonylag kevés ismerettel rendelkeztek. Ez a helyzet csak akkor kezdett lényegesen megváltozni, amikor a 17. században előtérbe kerültek a racionális eszmék, és megjelentek a modern tudomány csírái. A tudomány olyan világot tárt fel, amely autonóm törvények szerint működik. Ha feltételezzük, hogy ezeket a törvényeket Isten rendelte el a Teremtéskor, felmerül a kérdés, szükség van-e további isteni beavatkozásokra, például csodákra, amelyek mintha megszegnék a természet törvényeit. Mivel az evangéliumok csodákat jegyeznek fel, ez elkerülhetetlenül arra késztette a gondolkodókat, például az angol deistákat (akik kizárólag a racionális gondolkodáson alapuló hitet keresték), hogy megfogalmazzák alapvető kételyeiket az evangéliumok természetét és eredetét illetően.

 

1. A történeti (történettudományi) kritikai iskola

A történelmi Jézusra vonatkozó modern kutatások Hermann Samuel Reimarus (1694-1768) munkásságával kezdődtek el, bár sokat köszönhetett elődeinek, például a deistáknak, munkásságát két eredeti és nagy hatású megállapítás fémjelzi. Először is az – ortodox kereszténységgel éles ellentétben – ő elválasztotta mindazt, amit Jézus valóban mondott és tanított attól, amit későbbi követői gondoltak róla, tehát különbséget tett a „történelmi Jézus” és a „hit Krisztusa” között. Továbbá az volt a véleménye, hogy Jézust csak a saját kora judaizmusának összefüggésein belül lehet megérteni. Szerinte Jézus tipikus zsidó próféta volt, aki annak a messiási és politikai királyságnak a közeli eljövetelét hirdette, amelyben a zsidók oly régóta reménykedtek. Ez az általa alapított irányzat a „vissza a judaizmushoz” elvet követi, módszereit tekintve a „különbözőség kritériumát” alkalmazza. Eszerint, ha egy Jézusnak tulajdonított mondás vagy szokás nagyon különbözőnek látszik kora judaizmusának tanításaitól és szokásaitól, vagy jelentősen eltér az ősegyház meggyőződésétől, akkor azt a mondást vagy szokást Jézus jellegzetes szemléletmódjának megfelelő és helytálló történelmi bizonyítékaként lehet elfogadni. Ez az eljárás demonstrálhatja Jézus bizonyos mondásainak valódiságát, de benne rejlik az a veszély, hogy elszigeteli Jézust saját zsidó hátterétől, s így bármi, ami tanításaiban összhangban áll a judaizmussal, nem fog hitelesnek hatni. Ezenkívül mai ismereteink az első század judaizmusáról és az ősegyházról még mindig nagyon korlátozottak és vitathatóak. Átfogóbb kép híján nehéz biztosan állítani, hogy a különbözőség kritériuma által „valódinak” nyilvánított jézusi mondások valóban összhangban állnak-e vagy sem Jézus zsidó kortársai vagy az első keresztények meggyőződésével.

 

2. A formalista (műfajelméleti) kritikai iskola

Egy másik jelentős tudós, David Friedrich Strauss (1808-1874) ugyanilyen különbséget tett a valódi Jézus és az egyház által hirdetett megváltó között, de ezt a különbséget magukban az evangéliumi szövegekben ismerte fel. A Jézusról szóló egyes történetek közül igen sok szerinte mítoszteremtő interpretáció, amely arra mutat rá, mit jelentett Jézus az őt követők számára. Strauss ezzel a formalista kritika nézeteit vetítette előre. Márk evangéliumát tekintették Jézus életéről és szolgálatáról szóló leghitelesebb beszámolónak, amely nagyon is emberi alaknak mutatja be Jézust, akinek etikai mondanivalója alapvetően egyszerű, ellentétben az egyház dogmatikus hitével. Ebből a véleményből kiindulva a 19. század végén Jézusnak számos „életrajza” látott napvilágot, amelyek valódi személyisége rekonstruálására törekedtek, és lényegében a korszak uralkodó liberális protestáns teológiáját tükrözték. A 20. század elején azonban az Újszövetséggel foglalkozó tudomány új fejleményei mintha a történelmi Jézusra vonatkozó egész formalista kutatás összeomlását jelezték volna. A formalista kritika a „többszörös tanúsítás kritériumának” elvét követte: azokat a Jézusnak tulajdonított mondásokat elemezte irodalomkritikai és műfajelméleti módszerekkel, amelyek az evangéliumok által bemutatott hagyományok számos ágában szerepelnek, és nagy súlyt kell helyezni rájuk. A különböző evangéliumok, illetve az egyes evangéliumok sajátosan jellemző anyagának forrása mindaz, amire a különböző keresztény közösségekben Jézus személyéből és szolgálatából emlékeztek. Nehéz elképzelni ugyanis, hogy az egyes közösségek egymástól függetlenül ugyanazokat a róla szóló hagyományokat találták volna ki.

Albert Schweitzernek (1875-1965) a Kutatások Jézus életéről című, 1906-ban megjelent könyv szerzőjének nagyhatású munkássága rámutatott arra, hogy a Jézusról szóló különböző liberális életrajzok nagyrészt szerzőik erkölcsi eszményeinek vetületei. Állítása szerint az igazi Jézus apokaliptikus próféta volt, aki saját etikai tanításait csak arra a rövid időre szánta, amely Isten országa közeli eljövetelét előzi meg. Azt is hangsúlyozta, hogy Márk evangéliuma nem csupán Jézus életéről és szolgálatáról szóló lényegre törő, objektív beszámoló volt, hanem nagyon is teológiai mű, amely az ősegyház meggyőződését tükrözi. Azonkívül a formalista kritika arra a következtetésre is eljutott, hogy az evangéliumírók nem Jézus élettörténetét akarták megalkotni, ezért műveik nem is adnak anyagot efféle vállalkozásokhoz.

Rudolf Bultmann (1884-1976), a legjelentősebb formalista kritikus azzal utasította el a Jézus életének, személyiségének és spirituális fejlődésének rekonstruálását megkísérlő műveket, hogy azok irreálisak és romantikusak. A protestáns teológusok (például Karl Barth) a történeti Jézus és az egyház hitének Krisztusa közötti folytonosságra kerestek bizonyítékokat, rámutatva arra, hogy az Újszövetség írói kételyek nélkül elfogadták a földi Jézus azonosságát a megdicsőült Krisztussal. Az ősegyház állítólag a történelmi Jézusnak az evangéliumokban bemutatott szolgálatára alapozva hirdette Krisztust. A formalista kritikának továbbra is problémát okozott, hogy milyen mértékben lehet feltárni azokat a tanításokat, amelyekről biztonsággal állítható, hogy Jézus hiteles szemléletmódját képviselik.

 

3. A redakcionista (összehasonlító) kritikai iskola

A legutóbbi, 1970-es években megalakult irányzat a redakciós (redakció = szerkesztő) kritikai iskola nevet kapta. Elindítója Mircea Eliadae román származású amerikai vallástörténész, követői megkérdőjelezték a formalista kritika nézeteit. Szerintük az evangéliumok nem egy már meglévő, hiányos és töredékes szóbeli hagyományt dolgoztak fel írásos formában, hanem mind a 4 evangélium egy-egy szerző önálló műalkotása, amelynek megvan a maga sajátos jellege, látásmódja és kompozíciója, ezért mindenekelőtt az ókori életrajzi hagyomány tükrében kell vizsgálnunk őket. Életrajzokat már a héber Szentírásban is találhatunk, ilyen például Mózes élete, amely irodalmi vonatkozásban is termékenyítő hatással volt a további életrajzi jellegű írások, például egyes próféták könyveinek a keletkezésére. Jóllehet a Kr.u. 1-7. századból származó rabbinikus írások és az evangéliumok között nincs semmiféle rokonság vagy kapcsolat, az egyes tanítókról szóló történetek mégis formai tekintetben sok hasonlóságot mutatnak az Újszövetség első 4 könyvével. A redakcionista kritikai iskola több kritériumot is javasolt a hitelesség megállapítására: „az egyházi zavar kritériuma” szerint azokat a jézusi mondásokat tarthatjuk hitelesnek, amelyek zavart okozhattak az őskeresztények gondolkodásában (például Jézus megvallotta, hogy nem tudta, mikor jön el az idők vége: Mt. 24,36.; Mk. 13,32. stb.), és ezért nem valószínű, hogy ezek koholmányok volnának. Az a tény, hogy a fiatal egyház úgy érezte, köteles megőrizni őket, döntő érv, amely hitelességük mellett szól.

Végül is a „történelmi valószínűség kritériumát” fogadták el általános mérceként, amit a történészek alkalmaznak minden régi szöveg vizsgálatakor. Ez Jézust saját korabeli zsidó kontextusába helyezi el: a róla szóló hagyományok akkor tekinthetőek történelminek, ha beleillenek szolgálatának ismert zsidó hátterébe. A modern szociológiai tanulmányok is kimutatták, hogy az evangéliumok Jézus tevékenységéről szóló jegyzéseinek többsége az 1. századi judaizmus konfliktusait és feszültségeit tükrözi. A történelmi valószínűség szemlélete magával hozza a Jézus és a korai „Jézus-mozgalom” Krisztus-alakja közötti közvetlen kapcsolatok nagyobb elismerését is. Az a csoport, amelyet Jézus életében maga köré gyűjtött, megőrizte mindannak a hagyományait, amit ténylegesen Jézustól tanultak, és ezek alkották az egyház térítő munkájának és tanításának alapját. A történelmi valószínűség önmagában soha nem válik történelmi ténnyé, és ha sikerülne is olyan áttekintést készíteni a történelmi Jézusról, amely a tudósok zöme számára elfogadható, mint például James D. Tabor Jézus-életrajza, a részletek valódi jelentése továbbra is vitatható marad.

 

A történelmi Jézus-kutatás főbb szempontjai

Akadnak olyan írók is, mint például XVI. Benedek pápa, akik még a „hiteles” Jézus felkutatására irányuló próbálkozásokat is elutasítják, s amellett törnek lándzsát, hogy a teológusoknak és egyházi exegétáknak az evangéliumi történetek maradandó, az isteni kinyilatkoztatásból áthagyományozott vallási, teológiai értékére kell és szabad összpontosítaniuk, bármi legyen is a történelmi eredetük, hátterük. (Ezt nevezi a pápa könyve bevezetőjében a kánoni exegézis „megújításának.”) Ezzel a felfogással szembe lehet és kell állítani azt a történelmi valószínűséget, hogy a kereszténység mégis mindig azt állította magáról, hogy egy rendkívüli időben és helyen élt valódi, történelmi személy életén és tanításán nyugszik, így elkerülhetetlen, hogy a rendelkezésre álló vizsgálati módszerekkel minden egyes korszak minél többet akarjon megtudni Jézusról. Az elmúlt kétszáz év során a tudomány területeinek nagymértékű növekedése és az új tudományágak megjelenése kétségkívül még bonyolultabbá, még szerteágazóbbá teszi a történelmi Jézus kutatását. De ha pozitívan viszonyulunk a Biblia-kritikához, illetve a vallástudományi kutatásokhoz, és szigorúan ellenőrizzük, ez a kutatási folyamat csak hozzájárulhat ahhoz, hogy megértsük azt a Názáreti Jézust, akinek a vonzereje oly sokak számára máig sem csökkent. (Tág értelemben véve szerintem még az a definíció is használható, elfogadható, hogy az tekinthető kereszténynek, aki Jézus személyiségének a csodálatában, igézetében él és nem a testi feltámadásába vetett teológiai hit vagy az egyházi kötődés a mértékadó kritérium.) Éppen ezért az a számos fundamentalista keresztény irányzat, felekezet, amely elutasítja a vallástudományi kutatás létjogosultságát is – valójában evangélium-ellenes magatartás hordozója.

A kortárs Jézus-kutatások zömét az elmúlt két évszázad során uralkodóvá vált szemlélet jellemzi, amely elsősorban azt a törekvést szolgálja, hogy az időszámításunk utáni első évszázad elején Palesztinában színre lépő történeti Jézus személyét elválaszthassuk a keresztény hit Krisztus-alakjától. Ebben a legfontosabb tényező az egyre gyarapodó tudásanyag, amelynek segítségével történelmileg is hiteles képet kaphatunk arról a világról és társadalomról, amelyben Jézus élt és tevékenykedett. Elsősorban a régészetnek, másodsorban a szociológiai tanulmányoknak és a Római Birodalom korával foglalkozó kutatók munkáinak köszönhetően ma már nyilvánvaló, milyen jelentős hatással volt Jézus életére és tanítására az a környezet, amelybe beleszületett. Bár az Újszövetség-kutatás különbséget tesz a „történelmi Jézus” és a „hit Krisztusa” között, ugyanakkor rámutat arra is, hogy az evangéliumokban Jézusra vonatkozó információk olyan emberektől származnak, akik egyrészt nem voltak Jézus közvetlen tanítványai, másrészt Jézus személyének jelentőségére vonatkozó nézeteiket alapvetően meghatározta feltétel nélküli hitük Jézus testi feltámadásában. A „történeti Jézus” alakjának felelevenítésére irányuló kísérlet sikere azon múlik, hogy a korai keresztény egyház megőrzött-e bármit is Jézus tényleges üzenetéből, és ha igen, hogyan lehet ezt a Jézus első tanítványai által átformált, netán kitalált örökségtől elkülöníteni. Számos kutató kétségbe vonja az ilyesfajta vállalkozások sikerét, azt állítva, hogy az írások alapján csakis a „hit Krisztusának” megismerésére van lehetőségünk.

Ugyanakkor valószínű, hogy a 4 evangélista egy már meglévő és viszonylag egységes hagyománykörre épített, amely jórészt azoktól a tanítványoktól származott, akik személyesen ismerték Jézust. Éppen ezért sok Szentírás-kutató vallja, hogy érdemes és fontos olyan részletek után kutatni, amelyek közvetlenül Jézus személyére vezethetők vissza, mert e kutatások segítségével össze lehet gyűjteni a ténylegesen Jézustól származó legfontosabb mondásokat, amelyek tanításai lényegét képviselik, és egyúttal arra is választ adnak, hogyan látta Jézus önmagát. A legmélyrehatóbb és a legszélesebb nyilvánosságot kapott kutatási program, amely a Jézusnak tulajdonítható mondások azonosítását tűzte ki célul, a „Jézus Szeminárium” tevékenységéhez fűződik. Az Egyesült Államokban működő Westar Institute nevű kutatócsoport tagjai igen alapos vizsgálatnak vetették alá a 4 evangéliumban és a Tamás gnosztikus evangéliumában Jézusnak tulajdonított kijelentéseket. Kutatásaik eredményeit összegző kiadványaikban (1990-1993) a Jézusnak tulajdonított kijelentések 2 %-át minden valószínűség szerint eredetinek, 14 %-át pedig valószínűleg eredetinek minősítettek. A szeminárium munkája és eredményei sok vitát váltottak ki, de kétséges, hogy a Jézus életét és tetteit igazolni hivatott „hiteles” bizonyítékok megszerzésére irányuló bármely kísérletet valaha is egységesen ítélné meg a tudományos világ. Megállapításuk szerint tehát az evangéliumokban Jézusnak tulajdonítható szavak mindössze 16 %-át lehet bármilyen szempontból hitelesnek tekinteni. Ezek után nem meglepő, hogy a Szeminárium egyes kutatói meglehetősen kevés elfogadható bizonyítékot találtak arra, hogy Jézus valóban Isten Fiának, Messiásnak, csodatevőnek, hitgyógyítónak vagy az apokalipszis prófétájának tartotta volna magát, ahogyan azt az evangéliumok szerzői állítják róla.

A vallástudományi megközelítések legfontosabb feladatának azt tekintik, hogy mindenfajta teológiai kontextusból kiemelve meghatározzák a történelmi Jézus alakját, és bebizonyítsák: Jézus a valóságban csupán egy radikális társadalmi reformokat követelő forradalmár volt. Tipikus példája ennek James Tabor Jézus-monográfiája. Sok bibliakutató azonban megelégszik azzal a kijelentéssel, hogy igen nehéz megállapítani: vajon az evangéliumokban feldolgozott hagyomány mely elemei vezethetők vissza közvetlenül Jézus alakjára és tevékenységére. A Szeminárium egyoldalúsága épp abban mutatkozott meg, hogy kizárólag formalista-kritikai, azaz irodalmi elemzésekre szorítkoztak, s nem számoltak sem a zsidó kulturális örökséggel, sem a régészeti vagy szociológiai kutatások eredményeivel. Fontos hangsúlyozni, hogy nem szabad átesni a ló túlsó oldalára sem, azaz eltúlozni a különbséget a történelmi Jézus alakja és a hit Krisztusa között. Lehetséges, hogy Jézus bizonyos mondásai nem szó szerint úgy szerepelnek az evangéliumokban, ahogy a valóságban elhangzottak, de tanításának lényegét így is hűen közvetítik. Semmi okunk feltételezni, hogy Jézus első tanítványai az esetek többségében félreértették volna mesterüket. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy minden kutató bizonyos mértékű szubjektivitással közelít e kérdésekhez. Éppen ezért a hitelesség érdekében a történelmi Jézus alakjára vonatkozó valamennyi elképzelést alaposan meg kell vizsgálni a kortárs Biblia-kutatás és a történettudomány rendelkezésére álló szempontok és módszerek segítségével. A következőkben ezt teszem, amikor James D. Tabor művének részleges kritikai bemutatására és elemzésére vállalkozom.

 

A Jézus-dinasztia Jézus interpretációjának eredményei és nyitott kérdései

Mivel e könyv magyar nyelven, olcsó kartonkötésben bárki számára hozzáférhető, alapvető feladatomnak csak egyfajta orientálást, az érdeklődés felkeltését és a főbb állításai és következtetései kritikai elemzését tekintem, semmi esetre sem a 400 oldalnyi kötet részletes bemutatását. A szerzőt jól ismerhetik a National Geographic tudományos ismeretterjesztő tv-csatorna nézői, hiszen itt két sorozat is megy a Bibliáról, az első a Leplezetlen Biblia, amely az ószövetségi régészeti kutatásokat mutatja be, a másik pedig a Titokzatos kereszténység című sorozat, melyben Tabor gyakran szerepelt, mit tudományos szakértő. Mindkét sorozatnak elkészült az összegző, kb. egy órányi tv műsora is, az első címe: Ami a Bibliából kimaradt: az Ószövetség, a másodiké: Ami a Bibliából kimaradt: Jézus. Utóbbi kronológiai sorrendben a kulturális háttér részletes illusztrálásával mutatja be Jézus életének főbb eseményeit és 2010 húsvéthétfőjén sugározta először az említett csatorna. Sőt, amikor 2008-at a hazai egyházak a „Biblia évének” nyilvánították, a National Geographic Society könyvsorozatában kiadták egy kanadai professzor átfogó kötetét is a Biblia Világa, bibliai atlasz címen magyarul, mely a legújabb kutatási eredményeket is bemutatta, és egy évvel korábban, 2007-ben látott napvilágot angolul.

 

A talpioti Jézus-osszárium rejtélyei

James D. Tabor a charlotte-i University of North Carolina vallástörténeti tanszékének a vezetője. Tudományos fokozatát bibliatanulmányokból szerezte a chicagói egyetemen, a holt-tengeri tekercsek és az őskereszténység szakértője. A National Geographic említett műsorában is ismertette – könyvében részletesen is kifejtett – álláspontját, eszerint az 1980-ban a kelet-jeruzsálemi Talpiotban valószínűleg megtalálták a názáreti Jézusnak és földi családjának csontjait, földi maradványait. Eszerint Jézusnak fia is született Jehuda néven, aki mellé volt eltemetve. Ha ez az állítása igaz lenne, akkor nyilvánvalóan katasztrofális hatása volna a kereszténység központi hittételére, Jézus testi feltámadásának dogmájára nézve. Az 1980-ban, két hivatásos izraeli régész által egy lakóház alapozása során előkerült kőládák főleg 1996 óta, a lelet nyilvánosságra kerülése után váltak heves tudományos viták középpontjává, majd annyira megosztva a tudós társadalmat, mint a torinói halotti lepel hitelességének kérdése. A tudósok abszolút többsége azonban jelenleg elveti a talpioti Jézus-csontok azonosságát a megfeszített Jézuséval.

A talpioti Jézus-osszárium nyilvánosságra kerülése nemcsak a Biblia-tudósok, hanem az amerikai filmesek fantáziáját is megmozgatta: James Cameron Antonio Banderas főszereplésével rendezte meg a Jézus elveszett sírja című játékfilmjét, melyben a Vatikán titkos ügynöke (Banderas) mindent elkövet a csontok megkaparintásáért, végül palesztin terroristák rabolják el a kincseket érő leletet és felrobbantják. Az egész film szenzációhajhászása Kazantzakisz Krisztus utolsó megkísértése című filmjére hajazott, amit Martin Scorsese rendezett két évtizeddel korábban. Vannak olyan magyarázatok, hogy Dan Brown sikerkönyve, a 6 milliós példányban eladott Da Vinci kód sem a Szent Grál, szent vér című könyvből, hanem innen merítette alapihletét. Ha ugyanis Jézusnak Mária Magdolnától (vagy – ahogy Tabor használja – a magdalai Mariamenontól) gyermeke is született, akár még Dél-Franciaországba is elkerülhettek egy időre. Tabor könyve elején elhatárolta magát a Brown regényétől a következőképpen:

 

„A Jézus-dinasztia semmiféle kapcsolatban nem áll a közelmúltban népszerűvé lett gondolatokhoz, melyek szerint Jézus megnősült s Mária Magdolnától gyermekei születtek volna. Noha a fikció megkapó, azért mégiscsak spekulációról van szó, amely bizonyítékokkal nemigen dicsekedhet. Ám, mintahogyan az lenni szokott, az igazság megannyiszor furcsább minden fikciónál – míg minden ízében ugyanilyen érdekes lehet.” (20. p.)

 

E sorok miatt meghökkentő, hogy a szerző a záró Epilógus fejezetben mintha visszavonná ezen elhatárolódását, mégis valós lehetőségként kezelve a korábban fikciónak minősítettet, hogy Jézusnak vér szerinti fia volt, így:

 

„Jehuda, Jézus fia érthető módon zavart kelt ebben a névcsokorban. Elképzelhető lenne, hogy a rendelkezésünkre álló Jézus-sírboltba nem csak Jézus intim társa, Mariamenon temetkezett, de kettejük fia, Jehuda is? Miután semmilyen írott forrásban nincs nyoma ilyen fiúnak, a talpioti sírból származó bizonyíték lehet az első jele a gyermek létének. Csontládikája kisebb, mint a többieké, és mivel e sírbolt lakói egytől egyig 70 előtt temetkeztek ide, lehet, hogy ez a gyermek relatíve fiatalon halt meg. Korai halála lehet az ok, ami miatt más keresztény források – a legtöbbje 70 utáni – nem említik.” (475. p.)

 

Elég naiv feltételezésnek tűnhet a szerző részéről, hogy csak emiatt hallgattak volna az evangélisták Jézus talán fiatalon elhunyt fiáról. Szerintem teológiai koncepciójukba semmiképp sem fért volna bele egy hús-vér fiúörökös léte. Ha elhallgatták, tudatosan hallgatták el, ha pedig mégsem élt, akkor ez is a puszta feltételezések egyike Talbot részéről, de utóbbi soraival lényegében alátámasztja a még vérmesebb elképzeléseket a regényírók részéről. (Ezzel akár tudományos hírnevét és hitelét is kockára tette a kétkedő hívők szemében.)

A talpioti Jézus-osszáriummal szemben a következő ellenérveket hozzák fel más tudósok. Az osszárium egy első század utáni bányából származik, 70 előtt nem volt temetkezési hely céljára kialakított sírhely benne, tehát nem lehet a Jézus-dinasztia családi temetkezési helye. Jézus feltételezett sarkcsontja teljesen ép, márpedig a kereszten kivégzetteket a sarkcsontot átszegezve rögzítették a keresztfán. Testalkatát tekintve a csontváz kb. 150-160 cm-es embermagasságú tetemet mutat, a kor átlagember méretét; a názáreti Jézus viszont magasabb, kb. 170-180 cm-es lehetett, erős fizikumú, a leírások szerint. Tudományosan az sem bizonyított még, hogy az osszárium vésett feliratának patinája Jézus korából való. DNS-vizsgálattal is csak az elhunytak rokoni összetartozását lehet bizonyítani a mitokondriális DNS-spirál segítségével, de azt nem, hogy ez a Jézus az evangéliumi Jézus volna. Tabor főleg azzal érvel, hogy minimális annak valószínűsége, hogy merő véletlen volna, hogy épp a Jézus-dinasztia neveit tartalmazó 10 osszárium legyen egy helyen. Köztük Jakabé, Jézus öccséé, Jézus halála után a jeruzsálemi egyház vezetőjéé. Ez egy rejtélyes dolog mindenképp, további vizsgálatokat igényel, hogy mennyiben hiteles leletek ezek.

 

Jézus kettős, azaz újratemetésének hipotézise

Jézus halálával és feltámadásával kapcsolatban két merőben új, de alapjában véve közös hipotézist állított fel, meglepően jó logikai bizonyítéksort prezentálva. A közös elem elképzelésében és magyarázatában az, hogy Jézust kivégzése, halála után csak ideiglenesen temették el arimateai József és Nikodémus farizeusok. Mivel a Peszah miatt sietniük kellett, pénteken sötétedésig el kellett temetni, egyszerűen nem maradt idejük arra, hogy a zsidó szokások szerint mirhával és aloéval alaposan bekenjék testét, és ezért nem gyolcsokba, szövettekercsekbe, hanem egy összefüggő lepellel tekerték be holttestét. Egyik hipotézise szerint anyja Mária és Mária Magdolna még aznap este a sötétben lámpákkal és balzsamozó szerekkel visszamentek titokban a teteméhez, konzerválták, majd átvitték a Jeruzsálem és Betlehem közt félúton levő talpioti családi sírjukba. Erről a többi tanítvány mit sem tudott. Vagyis még aznap éjjel átvitték és új helyre temették volna Jézust.

A bűnözőként kivégzett embereknek nem járt tisztességes temetés, azaz a rómaiak a keresztfán hagyták, ahol a madarak, hollók és kutyák tépték szét az áldozatot, a zsidók pedig árokba vagy a Gyehennára, a város szemétdombjára hajították a tetemet. Lukács állítása, hogy arimateai József egyedül emelte le a holttestet a keresztről (Lk. 23,53.) fizikai képtelenségnek tűnik. Márk szerint (Mk. 15,42-45.) József annyira befolyásos embernek számított, hogy Pilátus kiadta neki a holttestet. János szerint már József és Nikodémus bebalzsamozták Jézust (Jn. 19,39-40.), a szinoptikus evangéliumok szerint viszont csupán gyolcsba göngyölték, mielőtt betették a sírba. (Mk. 15,46.) Ez utóbbi azért tűnik valószínűbbnek, mert a János által említett fűszerkeverék mennyisége erősen eltúlzott, kb. 30 kilónyi. Valószínű tehát inkább az, hogy Jézust nők balzsamozták be, hiszen női tanítványai részéről többször is megmutatkozott a felfokozott gondoskodás. Mind a négy evangélium szerint József Jézus tetemét egy közeli, sziklába vájt sírboltba helyezte el (Mk. 15,46.), de nincs utalás arra, hogy ez a sírbolt arimateai József családi sírja lett volna. Tabor joggal feltételezi, hogy egy éppen akkor találomra fellelt, frissen vájt sírba tették be Jézust, melynek nem ismerték a tulajdonosát, ugyanis hamarosan, hétfőn más helyre akarták továbbszállítani (Mt. 27,60.). Tabor meglepő kronologiája szerint a nagyhéten egy napos csúszás volt, csütörtökön feszítették keresztre Jézust valójában, mert péntek a zsidó időszámítás miatt akkor már összevont ünnepként a szombati pihenőnapnak számított, tehát mégis sietniük kellett.

Tabor másik, egészen új elmélete szerint Jézust nem Jeruzsálemben, hanem Galileában, nyilvános működése fő színhelyén temették el újra, miután holttestét kicsempézték a városból. Eszerint Jézus sírja Cfát, azaz régi nevén Száfed városának határában található meg, Cfáttól északi irányban. Ide temették a híres Simon bár Jocháj rabbit és még jó néhány rabbit a római korból. A szerző nyilván abból indult ki, hogy Jézust életében sokan afféle vidéki rabbinak, tanító embernek tekintették, s ezért halála után is közéjük temették el tanítványai. Cfát a Kafernaumtól északra fekvő, alacsony hegyekkel teli területen fekszik, ott, ahol Jézus főhadiszállása volt 3 éven keresztül. Az evangéliumok szerint gyakran ment fel ezekbe a hegyekbe, hogy a tömegtől elvonulva imádkozhasson. Van egy másik bizonyítéka is a szerzőnek arra, hogy Jézust itt helyezték végső nyughelyére: a kezdőbetűi után Ári néven ismert és tisztelt 16. századi kabbalista, Lichák ben Luria rabbi továbbadott egy tradíciót, miszerint a názáreti Jézus (eredeti zsidó nevén Jesu HáNocri) sírja Cfátnál van. A zsidó misztikus körök által ismert hagyományt kívülállók alig említették, mivel Luría rabbi Jézus sírját különféle bölcsek és szentek listájára vette fel, amelyet az „igazak temetkezési helyének” nevezett el. Márpedig Luría rabbi a zsidóság történetének egyik legnagyobb szellemi vezetője volt. Érdekes állítás.

 

A feltámadás-teóriák mai értelmezési lehetőségei

Persze a fő kérdés nem az, hová temették vagy újratemették-e Jézust, hanem az, hogy mi történt vele harmadnapon, a feltámadáskor. Tabor nagyvonalúan átsiklik ezen, futólag ismerteti a 3 fő értelmezési lehetőséget, de érdekes módon a 4., régi-új elméletet meg sem említi. Az első elmélet, az ájulás-teória szerint Jézus a keresztfán amolyan ájult, kómás, tetszhalotti vagy más néven klinikai halál állapotba került, majd a balzsamozása során a bőrregeneráló és gyulladáscsökkentő hatású aloe vera növényi kivonat hatására újra magához tért a sírban. János evangélista szerint viszont megbízható szemtanú tett bizonyságot arról (Jn. 19,34-35.), hogy a katonák egyike, hogy megbizonyosodjon Jézus halála felől, beledöfte az oldalába a lándzsáját, amire vér és víz folyt ki belőle, és ez a jelenség orvosilag is igazolható leírásnak bizonyult. Ez a hipotézis sok fantasztikus történetbe csapott át, hogy Jézus Indiába ment ezután az elveszett zsidó törzs után nyomozva, és a kasmíri Srinagárban halt meg, ott őrzik sírját. Más „modern” szerző szerint pedig csatlakozott a zsidó felkeléshez, és Masszadánál halt meg 73-ban. A történeti valószínűség egyértelműen arra mutat, hogy Jézus valóban kínhalált szenvedett a kereszten és fizikailag meghalt.

A második feltámadás-teória szerint, amit látomás-teóriának is elneveztek, Jézus a tanítványainak csak emlékképek által, lelkiismeret-furdalásaik során jelentkezett különféle víziók által, úgy, mint Szent Pálnál a damaszkuszi úton, vagy Jakabnál és Péternél Jeruzsálemben. Ezek a Jézus-jelenések eszerint nem valós történeti események voltak, hanem pszichikai kivetítések, érzéki csalódások. A problémát az okozza, hogy az evangéliumi beszámolók úgy mutatják be Jézust, mint aki egyszerre transzcendens, a fizikai korlátoktól mentes lény, aki szellemként tértől és időtől függetlenül, akár falakon áthatolva tud hol megjelenni, hol meg eltűnni. Máskor viszont hús-vér emberként, aki a tanítványokkal együtt étkezik, beszél hozzájuk, sőt egyik tanítványa, Tamás apostol még a sebeit is megtapogatja, hogy az általa észlelt test azonos-e a megfeszítettével. E teória szerint Jézus képes volt a materializációra (a szellemi test fizikaivá válására), a teleportációra (a fizikai test nagy távolságokba való áttelepítésére) illetve a szublimációra (azaz a fizikai testnek szellemivé, vagy energiává való átalakulására) közel 40 napon át, mennybe való felvételéig. Pünkösd után ugyanis Szent Szellemmé, vagy más néven Szentlélekké alakult át. A teológusok is elismerik mostanság, hogy a feltámadott test értelmezése nehéz és rejtélyes dolog a jelen fizikai törvények, ismeretek szerint, de nem képtelenség, hiszen a modern fizika is egyre inkább transzcendens irányba mutat. Felfedezték például nemcsak az antianyag létét, de az antienergia létére is következtetnek matematikai úton, ez tágítja a világegyetemet. Hogy tehát manapság mit értünk fizikai és materiális valóságon, az egyre kevésbé nyilvánvaló, ebben érzékszerveink észlelése már nem mértékadó. Einstein szerint a tömeg és energia ekvivalens, egymásba átalakítható fizikai valóság csupán.

A harmadik feltámadás-értelmezés főleg az agnosztikus értelmiségiek körében kedvelt és elfogadott, katarzis-teóriának nevezték el. Ez a görög tragédiák elbukott, de halálukban mégis erkölcsi diadalt arató héroszainak (például Herkulesnek) elvét veszi át. A görög mitológiában számos emberi tulajdonsággal felruházott, elbukott istenség akár emberi formában is újjáéledhetett. Például a Dionüszosz-kultuszban a beavatott személy amolyan extázis-élményfélét élt át, vagy az egyiptomi Ízisz-Ozirisz kultuszban a növényi vegetációval együtt a hívő új életre kelt. Eszerint az elmélet szerint szintén pszichikai folyamatként kell értelmezni a feltámadást: Jézus csak a tanítványai szívében, hitében, képzeletében aratott diadalt kivégzői felett, mint a nemzet mártírja. Tabor ezt az elméletet vallja magáénak, szerinte a 3. napon való feltámadásának a jóslata sem a konkrét személyének feltámadására, hanem a zsidó nemzet feltámadására, újjászületésére vonatkozott. Különösen sértő a katolikus hívők számára az a magyarázata, hogy az eucharisztia az Izisz-Ozirisz kultuszból származó, tipikusan mágikus szertartás volna. Szerinte az emberi vér fogyasztásának a puszta gondolata is a zsidó gondolkodásban abszurd, Isten-ellenes felfogás, a kenyér emberi hússá való átváltozása pedig már-már kannibalista jellegű. Szerinte az eredeti széder-est csak asztali áldás volt, Pál apostol a Dionüszosz-kultusznak engedett, ami Tarzuszban, szülőhazájában elterjedt volt, hogy így a pogányokat megnyerhesse a saját tanainak. Így Pál értelmezte át Jézus áldozatát, amolyan bárány-áldozattá. Azt gondolom, hogy ezzel tudatosan félremagyarázza a katolikus misék jelentését, és ezen szimbolikus cselekedet számára racionálisan értelmezhetetlen. Több tudós szerint maga Jézus értelmezte úgy önfeláldozását, mint egyfajta véráldozatét, aki „életét adja juhaiért”, azaz másokért. (A szimbólum azért szimbólum, mert túlmutat a közvetlen jelentésén.)

A negyedig feltámadás-elmélet a neognosztikus teória. Ez az elmélet első hallásra nagyon hasonlít a keresztény egyházak értelmezéséhez, az ókori atyák éppen ezért harcoltak szenvedélyesen a gnosztikus körök feltámadás értelmezései ellen. A Nag-Hammadi szövegek pontos betekintést adnak a gnosztikus iskolák tanaiba. A gnoszticizmus szó a görög „gnoszisz” (= tudás) szóból származik. Arra az önértelmezésükre utal megnevezésük, hogy a gnosztikus olyan ember, akiről úgy vélik, igazi tudásra tett szert. A beavatott személyeknek először is meg kellett értenie azt a helyzetet, amelybe az emberek kerültek, s azután ez az ismeret vált a Gonosz hatalmának fogságából való megszabadulás eszközévé. A gnoszticizmusban az emberi természet hasonló volt az istenihez. Minden ember egy isteni szikrát jelent, amely be van zárva az anyagi testbe. A megváltás ennek az isteni elemnek a kiszabadítása azért, hogy az egyén ráébredjen saját mennyei természetére. E szemlélet alapja tehát a radikális kételvűség, dualizmus volt, ami által a világ a gonosz birodalma, ahonnan az egyénnek el kell menekülnie. A Gonosz Világot nem teremthette az igaz Isten, a teremtő Isten felett van egy még hatalmasabb transzcendens istenség. A gnosztikus evangéliumok emiatt sosem említik az emberi Jézus szolgálatát, halálát és feltámadását, hanem inkább Jézus üzenetéről szóló meditációk és mondásainak gyűjteményei voltak. Tanítását rejtett tudásnak nevezték, amely nem lehet az egyszerű hívő osztályrésze. Tehát ez a teória nem tekinthető egyszerűen az egyházi hit eltorzításának, hanem önálló meggyőződés-rendszernek, mely sokakat vonzott, mert az emberiség siralmas állapotából való megszabadulás reménységét kínálta. Ez a teória él tovább a New Age számos mai irányzatában a rózsakeresztesektől kezdve a szcientológiáig. A feltámadás itt tehát egyfajta önfelülmúlás, kilépés a földi keretek béklyóiból a lélek szellemileg korlátlan világába.

 

A Jézus-dinasztia genealógiai (családfa-) kutatásainak elismert eredményei

Tabor professzor leginkább akkor alkotott maradandót, amikor saját szakterületével, a családfa-kutatással kapcsolatos felfedezéseit írta le könyvében. Főleg a lukácsi családfát használta fel annak elfogadható bizonyítására, hogy Jézus anyja, Mária révén a dávidi vérvonal leszármazottja lehetett, s így minden joga megvolt arra, hogy akár önjelölt Messiásként királyi címre tartson igényt. Mária Dávid második fia, Nátán, Salamon testvére leszármazottja volt (Lk. 3,31.). De meghökkentő és egyesek szerint már a blaszfémiát súroló az a következtetése, hogy Jézus vér szerinti apja nem József, nem Isten, hanem egy római katona, Pantera lett volna, aki a 15 éves Máriát megerőszakolva vagy önkéntes beleegyezését adva áldott állapotba hozta. József így szerinte is Jézus nevelőapja volt csupán, és korán meghalt. Ezután Mária hozzáment József testvéréhez, Kleofáshoz (más néven Alfeuszhoz), hiszen az özvegyet a zsidó törvények, az ún. levirátusházasság szabályai késztették erre. Így Jézus testvérei tulajdonképpen féltestvérei voltak, de semmiképp sem rokonai. Jézusnak volt négy fél-öccse (Jakab, József, Simon, Júdás) és két fél-húga (Szalomé, Mária).

Jézus 30 éves korára családfő lett, neki kellett gondoskodnia testvéreiről. A foglalkozását tekintve a görög „tekton” szó nemcsak ácsot jelent, hanem tágabb értelemben építő munkást (azaz kőművest is) és napszámos bérmunkást is. Ma úgy mondanánk, hogy alkalmi bérmunkásként dolgozhatott, kőművesként Szepphóriszban, Galilea fővárosában, ami közel volt Názárethez. Egyes tudósok azt feltételezik, hogy időnként alkalmi mezőgazdasági munkákat is végzett, sőt 3 éves nyilvános működése alatt sem hívei tartották el, hanem a piacokon szerszámkészítő kisiparosként vándorolt a Genezáreti-tó mentén, például Kafernaumban. Életében akkor állt be döntő fordulat, amikor csatlakozott rokonához, Keresztelő Jánoshoz, először mint tanítványa, később vele párhuzamosan és összehangoltan keresztelt nyilvánosan. Azaz a szerző szerint Jézusnak nem „előfutára” lehetett János, hanem társ-messiása. Papi családba született bele Keresztelő János, és sok zsidó – köztük az esszénusok – két messiást, egy királyit és egy papit várt egymással párhuzamosan vagy egyidejűleg.

Jézus életének értelmezésében a legnehezebb és legösszetettebb téma nyilvános működésének három, egyes tudósok szerint csupán kettő vagy két és fél éve. Nyilvánvaló, hogy azért nem hagyott ránk beszédgyűjteményt vagy más írást, mert ezek leírására nem maradt ideje. Más próféták 2-3 évtizedes tevékenységet hagyhattak maguk után s persze írásaikat is. Jézus biztosan írástudó lehetett, valószínűleg intézményes vallási nevelésben, oktatásban is részesült valamely zsinagóga farizeusaitól. Vermes Géza magyar származású bibliatudós ebben nyújtott kimagaslót Jézus-trilógiájában (A zsidó Jézus, Jézus és a judaizmus világa, Jézus vallása), hogy sokat segített Jézus hiányzó éveinek rekonstruálásában. Nem véletlen, hogy James Tabor utószavában név szerint is megköszönte Vermes Géza segítségét, szemmel láthatóan a 7. fejezet végkövetkeztetéseit, a Jézus vallása című fejezetet egy az egyben Vermes Géza harmadik művéből vette át.

Tabor úgy értékelte, hogy Jézus ha nem is katonai, de politikai értelemben az önjelölt Messiások egyike volt, igazi forradalmár, aki különböző prófétai jóslatokban feltétlenül bízva, meg volt győződve arról, hogy elközeledett az idők végezete: Isten mennyei királysága földi viszonylatban is meg akar valósulni, s ehhez Isten kiválasztotta őt. Élete végéig bízott abban, hogy mennyei atyja beavatkozik az aktuális történelmi folyamatokba, nem tűri tovább a földi igazságtalanságokat, eltörli a Római Birodalmat és a vele kollaboráló Annás főpap dinasztiáját. Tabor egyik nagy érdeme, hogy alaposan feltárta azt az okot, ami miatt Jézust a jeruzsálemi templomban majdnem elfogták. Elsődlegesen nem a római megszállás ellen emelte fel szavát, hanem a templomi papság gazdasági visszaélései háborították fel. Annás, hogy a főpapi tisztségeket a rómaiaktól megvehesse, a 4 nagy zsidó ünnepen felárat kért a templomi szolgáltatásokért tíruszi drachmában, mert ennek ezüst tartalma, értéke volt a legnagyobb az akkori pénzérmék között. 5 fiának vette meg egymás után a főpapi tisztséget, s utána veje, Kaifás következett, akinek csavaros észjárását csak pénzéhsége múlta felül. Jézus tanítványaival lezáratta a külső csarnok bejáratait, hogy e templomi biznisznek véget vessen, mely busás jövedelmet biztosított a főpapoknak. Ekkor akarták a templomi szolgák, a leviták elfogni Jézust, de a zavargások kitörésének veszélye miatt inkább hagyták elmenni. A főpap, Kaifás hivatalos elfogatási parancsot is kiadott ellene.

Ezek után egyik tanítványa a kairóti, tehát nem galileai, hanem júdeai származású Júdás azért adhatta fel a zsidó tanácsnak Jézust, hogy ő tisztázhassa magát, vagy valóban Jézus kérte meg erre, hogy mártírsorsát bevégezhesse. Kétséges, hogy Júdás ezután öngyilkos lett volna, az Apostolok Cselekedetei 3. fejezetében már az szerepel, hogy baleset áldozata lett a Vérmezőn, leesett egy fáról, s olyan szerencsétlenül, hogy teste a törzsénél kettészakadt. Mária Magdolna a tudósok szerint nem volt korábban prostituált, hanem tehetős özvegy, aki Jézus szerelme, élettársa és egyben 13. tanítványa is lehetett. Valószínűleg részt vett az utolsó vacsorán is, ahol a tanítványok nem széken, hanem az akkori szokásoknak megfelelően a földön, párnákon ülve étkeztek. Egyes tudósok szerint nem egy emeleti teremben, hanem tetőteraszon, pálmaágakkal fedve étkeztek e széder-esten, bárányhúst és vörös bort fogyasztva.

Kiemelnék néhány új elemet is a nagyhét eseményeivel kapcsolatban e bőséges háttéranyagot szolgáltató kötetből. Jézust a Gethszemáni-kertben történő éjszakai letartóztatása után Annás főpap házába vitték, ahol fizikailag is bántalmazták, arcul verték és leköpdösték. A mózesi törvények ugyanis lehetővé tették, hogy az álpróféták esetében felfüggesszék a rendes jogi eljárást. Számukra a zsidó főtanács amolyan vésztörvényszékké vált: nem kellett összehívni a 71 tagú zsidó főtanácsot, elég volt az elítéléshez a 9 tagú kis szinhedrion is, mely az egymást követő 5 főpapból és 4 templomi elöljáróból állt fel. Jézust tehát nem ítélte el egyetlen farizeus sem a jogi eljárás során. Érdekes, hogy a tudósok egyetértenek abban, hogy Pilátus korántsem hezitált annyira, mint ahogyan főleg Lukács megörökítette. Valószínű, hogy egyáltalán nem ajánlotta fel, hogy helyette Barabást engedje-e el szabadon, hanem gyorsan, határozottan kereszthalálra ítélte, mint lázadót és trónkövetelőt.

Jézus kivégzését is egészen másként rekonstruálták a történész tudósok, mint a papok, teológusok hagyományosan. Jézust bizonyítottan Tamás-kereszten végezték ki, csak a felső szárát vitte a karjára kötözve, az álló keresztre kötéllel húzták fel, és egy facsapra ráengedték. Kálváriája alatt a nyakába akasztották azt a táblát, amit a feje fölé szegeztek, miszerint trónkövetelő. Két kezét nem tenyerén és nem is a csuklóján verték át, hanem az orsószárcsont és a sípcsont közti részen, így verőereit nem sértették fel. Lábfejét pedig az oszlophoz két oldalról, a sarkcsontján át szegezték oda. Volt egy ülőke is az alteste alá szegezve, ahová a levegővételei során visszaereszkedhetett. Egy biztos: Jézus ún. pszichoszomatikus sokkot kapott, mivel a szegek az idegvégződéseit verték át, vérvesztesége, kiszáradása is hozzájárult vérkeringése összeomlásához és megfulladásához. Szörnyű kínhalált szenvedett el, 6 órán át, délelőtt 9-től délután háromig tartott szenvedése, miközben a 22. zsoltár szavait is elmondta, amelyet egyesek úgy értettek félre, hogy Illés prófétához szólt. Tabor szerint az utolsó leheletéig bízhatott abban, hogy Atyja majd kimenti a halál karmaiból, és csodás módon beavatkozik majd, ami feltámadásával meg is valósult a hívők hite szerint. De mindez már valóban túl van a történelmi Jézus-kutatás érvényességi területein.

(Ism.: Papp Ferenc)

 

Jegyzet: