13.
évfolyam |
Rajki
Zoltán – Szigeti Jenő: Szabadegyházak története Magyarországon 1989-ig. |
|
{122} A magyar egyháztörténet-írás
nagy adósságai közül kíván törleszteni az a kötet, amely a szabadegyházak
majd két évszázados magyarországi történetét igyekszik számba venni. Az egyes
felekezetek múltjának lejegyzése sem könnyű, de egy-egy jubileum, évforduló
kapcsán már napvilágot látott számos munka, amely az élők emlékezetén túl
nagyobb összefüggésekben igyekezett látni történelmüket. Az egymással
testvéri kapcsolatot ápoló, időnként rivalizáló, vagy éppen együttműködésre
kényszerített kis közösségek történetének összegzése azonban olyan hatalmas
feladat, amelyre eddig nem vállalkozott történész. Az elmúlt évtizedek során
a mikrotörténelem, a vallási néprajz, és általában az egyháztörténet iránt is
növekedett az érdeklődés, és számos értékes tanulmány született részkérdésekben.
Kutathatóvá váltak olyan iratanyagok (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti
Levéltára iratanyaga), amelyekről keveset tudtunk korábban. Megteremtődtek az
objektív feltételek egy szintézis elkészítéséhez, és akadtak végre
historikusok is a feladatra. Szigeti Jenő professzor már akkor szenvedélyes
kutatója volt e kis vallási közösségeknek, amikor a hivatalos történettudomány
csak a periférián biztosított ennek helyet. Rajki Zoltán a történészek azon
fiatal generációját képviseli, aki fáradhatatlan szorgalommal tárja fel
minden létező levéltár és gyűjtemény iratanyagát. Az idén megjelent kötet segít
eligazodni abban a terminológiai zűrzavarban, amely a kisebb keresztény
közösségeket övezi. A szerzők kerülik a második világháború előtt széles
körben használt, pejoratív „szekta” kifejezést, de a rendszerváltás után
elterjedt, történelmileg és teológiailag egyaránt megkérdőjelezhető
„történelmi kisegyház” fogalmat is. A szerzők az „újprotestáns” illetve a
„szabadegyház” kifejezésben látják e közösségek lényegét legjobban leíró
kifejezést, ez utóbbi eredetét, tartalmát részletesen is megismertetik az
olvasóval. Ez egyben behatárolja a könyv tárgyát is. Arról a tucatnyi
protestáns közösségről írnak, amelyek a 19. század folyamán és a 20. század
elején jelentek meg Magyarországon, a közös keresztény tradíció alapján
álltak, de szervezetileg függetlenedtek a régi nagy egyházaktól. E közösségek
önkéntes alapon szerveződtek, hitvalló tagokból álltak, s többnyire
önfenntartóak voltak. Bár létszámuk sosem haladta meg az ország népességének
egy százalékát, sajátos színfoltot jelentettek Magyarország vallási
arculatán. A kötet a szerzők megfogalmazása
szerint „kettős monográfia”. A két nagy fejezet, a szabadegyházak 1945 előtti
és utáni története más módszerekkel, más nézőpontból íródott, máshová
kerültek a hangsúlyok már csak a források eltérő jellege miatt is. A
szabadegyházak indulásának bemutatásakor a kegyességtörténeti,
mentalitástörténeti szempontok voltak erősebbek, a társadalomtörténeti,
néprajzi összefüggések kerültek kiemelésre. Az egyes felekezetek indulását,
megerősödését egyenként is számba vette a szerző, hogy bemutathassa
„organikus közösségük” kialakulását. A könyv első nagy fejezete forrásokkal
is alátámasztva mutatja be, milyen könnyen talált utat a külföldi
szabadegyházi hatás a magyarországi paraszt-ekkleziolák (vagy ahogy a szerző
írja: paraszt-ekklézsiolák) világába, és {123} töltötte be azt az űrt, amit a magyar protestantizmus válsága
idézett elő. Érdekes adalékokat kapunk a korabeli egyházi sajtó, egyházi
jegyzőkönyvek tükrében arról, milyen éles reakciókat váltott ki a nagy múltú
népegyházakban a szabadegyházak megjelenése. A szabadegyházi gyülekezetek
csekély létszámát tekintve úgy látják a szerzők, hogy e közösségek nem
annyira az „elhódított” hívek létszáma, hanem az általuk képviselt kegyesség,
életmód, etikai magatartás miatt váltak a többségi társadalom szemében
veszélyessé. Ez tükröződik az államhatalom irántuk tanúsított türelmetlenségében,
közjogi helyzetük rendezetlenségében. A kötet második részében, a
második világháborút követő történetben a politikai vonatkozások bemutatása
lett hangsúlyosabb. Indokoltan, hiszen egyháztörténetet írni a 20. század második
feléről az állampárti diktatúra módszereinek, indítékainak bemutatása nélkül
lehetetlen. Értékes része e fejezetnek a Magyarországi Szabadegyházak Szövetsége
(később Tanácsa) működésének dokumentált bemutatása. Nemcsak az érdekvédelmi
szervezetként megalakult szövetség államosítására, az ellenőrizni kívánt
vallási közösségek bevonására gondolunk itt, hanem arra a szövevényes kapcsolat-rendszerre,
amely a különféle állami szervek és a SZET között kialakult. Ennek keretében
formálódott az egyes tagegyházak életét döntő módon befolyásoló politika, a
bomlasztás, fegyelmezés változatos eszköztára (lásd ennek két jellegzetes
epizódját, a Magyarországi Metodista Egyházban történt 1974-es és a H. N.
Adventista Egyházban 1975-ben lezajlott szakadásokat). Az állambiztonsági
iratanyag, a SZET fennmaradt iratainak alapos átvizsgálásával, hagyatékok
felkutatásával Rajki Zoltánnak elsőként sikerült bemutatni e hírhedt szervezet
valódi működési mechanizmusát. A szervezeti változások ismertetése mellett
csak elnagyolt képet kapunk arról, hogyan élt az egyház, az „élő organizmus”
a diktatúra éveiben. A Kádár-korszak tárgyalásánál, a „fokozatosan táguló
lehetőségek” között említi a szerző a szabadegyházak karitatív tevékenységét,
az ifjúság körében végzett szolgálatukat, médiában való jelenlétüket.
Hitéleti tevékenységük azonban a diktatúra éveiben végig megmaradt, időnként
a hatóságok rosszallását is kiváltó intenzitással, amelyre egy monográfia is
csak utalni tud. E hiányosságot a szerző maga is érzi, egyben kijelöli a
további kutatások irányát is. Ha gyerekcipőben jár is a pártállami idők
szabadegyházi kegyességének bemutatása, fontos feladat megtalálni azokat a
módszereket, forrásokat, amelyek segítenek túljutni az együttműködők és
mellőzöttek, áldozatok és vétkesek keresésén, és a gyülekezetépítő „harmadik
út” sikereiről és buktatóiról is vallanak. A szerzők nagy hangsúlyt
fektettek a történtek tárgyilagos bemutatására, ahogy az utószóban jelzik,
nem volt céljuk az ítélkezés és megbántás, s a több tucat egyházi és állami
levéltár anyagaira való folyamatos hivatkozásuk biztosította is, hogy ne
személyes véleményük kapjon hangot a könyvben. Különösen nehéz a higgadt
kívülálló objektivitásával ismertetni a második világháború alatt és után
történt eseményeket. A szabadegyházi vezetők baloldali kapcsolatait feltárva
Rajki Zoltán megelégszik azzal, hogy a miért?-re rövid választ ad, de nem
értékel. Nem kommentálja azt sem, hogy a Kádári-konszolidáció éveiben helyes
vagy etikus volt-e a pártállammal való együttműködésben olyan messzire menni,
ahogy azt a vezetők többsége tette. A szabadegyházi vezetők háború utáni
magatartását alapvetően a politikai pragmatizmussal magyarázza. {124} Végezetül meg kell említenünk
azt is, hogy a könyv elején egy historiográfiai áttekintés segít eligazodni
abban, hogy a szabadegyházak történetének kutatását mi hátráltatta az elmúlt
évtizedekben, s milyen eredmények születtek. A könyv végén pedig egy irodalomjegyzék
– ha csak válogatás is – ad segítséget a további tájékozódáshoz. Egy valami
tehette volna még teljesebbé Szigeti Jenő és Rajki Zoltán nagyszabású
vállalkozását, ha a könyvhöz névmutató is tartozik, amely segít eligazodni a
közel kétszáz év szövevényes történetének számtalan alakja közt. A szerzők megállapítása szerint
összefoglalójuk nem a teljes történet, de bizton állíthatjuk, hogy a kutatók,
tanárok, és valószínűleg az érdeklődők szélesebb tábora is hasznos könyvet
kap kézhez, amely hozzásegít ahhoz,
hogy a magyarországi szabadegyházak történetét – a szűkebb felekezeti
szempontokon túl – mint a magyar kegyességtörténet, társadalomtörténet integráns
részét lássuk. (ism.: Lakatos Judit) |
|
|