Vissza a tartalomjegyzékhez

13. évfolyam
4. szám
A. D.
MMXII

Rajki Zoltán – Szigeti Jenő: Szabadegyházak története Magyarországon 1989-ig.
Budapest, Gondolat Kiadó, 2012. 406 p.

 

 

{122} A magyar egyháztörténet-írás nagy adósságai közül kíván törleszteni az a kötet, amely a szabadegyházak majd két évszázados magyarországi történetét igyekszik számba venni. Az egyes felekezetek múltjának lejegyzése sem könnyű, de egy-egy jubileum, évforduló kapcsán már napvilágot látott számos munka, amely az élők emlékezetén túl nagyobb összefüggésekben igyekezett látni történelmüket. Az egymással testvéri kapcsolatot ápoló, időnként rivalizáló, vagy éppen együttműködésre kényszerített kis közösségek történetének összegzése azonban olyan hatalmas feladat, amelyre eddig nem vállalkozott történész. Az elmúlt évtizedek során a mikrotörténelem, a vallási néprajz, és általában az egyháztörténet iránt is növekedett az érdeklődés, és számos értékes tanulmány született részkérdésekben. Kutathatóvá váltak olyan iratanyagok (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára iratanyaga), amelyekről keveset tudtunk korábban. Megteremtődtek az objektív feltételek egy szintézis elkészítéséhez, és akadtak végre historikusok is a feladatra. Szigeti Jenő professzor már akkor szenvedélyes kutatója volt e kis vallási közösségeknek, amikor a hivatalos történettudomány csak a periférián biztosított ennek helyet. Rajki Zoltán a történészek azon fiatal generációját képviseli, aki fáradhatatlan szorgalommal tárja fel minden létező levéltár és gyűjtemény iratanyagát.

Az idén megjelent kötet segít eligazodni abban a terminológiai zűrzavarban, amely a kisebb keresztény közösségeket övezi. A szerzők kerülik a második világháború előtt széles körben használt, pejoratív „szekta” kifejezést, de a rendszerváltás után elterjedt, történelmileg és teológiailag egyaránt megkérdőjelezhető „történelmi kisegyház” fogalmat is. A szerzők az „újprotestáns” illetve a „szabadegyház” kifejezésben látják e közösségek lényegét legjobban leíró kifejezést, ez utóbbi eredetét, tartalmát részletesen is megismertetik az olvasóval. Ez egyben behatárolja a könyv tárgyát is. Arról a tucatnyi protestáns közösségről írnak, amelyek a 19. század folyamán és a 20. század elején jelentek meg Magyarországon, a közös keresztény tradíció alapján álltak, de szervezetileg függetlenedtek a régi nagy egyházaktól. E közösségek önkéntes alapon szerveződtek, hitvalló tagokból álltak, s többnyire önfenntartóak voltak. Bár létszámuk sosem haladta meg az ország népességének egy százalékát, sajátos színfoltot jelentettek Magyarország vallási arculatán.

A kötet a szerzők megfogalmazása szerint „kettős monográfia”. A két nagy fejezet, a szabadegyházak 1945 előtti és utáni története más módszerekkel, más nézőpontból íródott, máshová kerültek a hangsúlyok már csak a források eltérő jellege miatt is. A szabadegyházak indulásának bemutatásakor a kegyességtörténeti, mentalitástörténeti szempontok voltak erősebbek, a társadalomtörténeti, néprajzi összefüggések kerültek kiemelésre. Az egyes felekezetek indulását, megerősödését egyenként is számba vette a szerző, hogy bemutathassa „organikus közösségük” kialakulását. A könyv első nagy fejezete forrásokkal is alátámasztva mutatja be, milyen könnyen talált utat a külföldi szabadegyházi hatás a magyarországi paraszt-ekkleziolák (vagy ahogy a szerző írja: paraszt-ekklézsiolák) világába, és {123} töltötte be azt az űrt, amit a magyar protestantizmus válsága idézett elő. Érdekes adalékokat kapunk a korabeli egyházi sajtó, egyházi jegyzőkönyvek tükrében arról, milyen éles reakciókat váltott ki a nagy múltú népegyházakban a szabadegyházak megjelenése. A szabadegyházi gyülekezetek csekély létszámát tekintve úgy látják a szerzők, hogy e közösségek nem annyira az „elhódított” hívek létszáma, hanem az általuk képviselt kegyesség, életmód, etikai magatartás miatt váltak a többségi társadalom szemében veszélyessé. Ez tükröződik az államhatalom irántuk tanúsított türelmetlenségében, közjogi helyzetük rendezetlenségében.

A kötet második részében, a második világháborút követő történetben a politikai vonatkozások bemutatása lett hangsúlyosabb. Indokoltan, hiszen egyháztörténetet írni a 20. század második feléről az állampárti diktatúra módszereinek, indítékainak bemutatása nélkül lehetetlen. Értékes része e fejezetnek a Magyarországi Szabadegyházak Szövetsége (később Tanácsa) működésének dokumentált bemutatása. Nemcsak az érdekvédelmi szervezetként megalakult szövetség államosítására, az ellenőrizni kívánt vallási közösségek bevonására gondolunk itt, hanem arra a szövevényes kapcsolat-rendszerre, amely a különféle állami szervek és a SZET között kialakult. Ennek keretében formálódott az egyes tagegyházak életét döntő módon befolyásoló politika, a bomlasztás, fegyelmezés változatos eszköztára (lásd ennek két jellegzetes epizódját, a Magyarországi Metodista Egyházban történt 1974-es és a H. N. Adventista Egyházban 1975-ben lezajlott szakadásokat). Az állambiztonsági iratanyag, a SZET fennmaradt iratainak alapos átvizsgálásával, hagyatékok felkutatásával Rajki Zoltánnak elsőként sikerült bemutatni e hírhedt szervezet valódi működési mechanizmusát. A szervezeti változások ismertetése mellett csak elnagyolt képet kapunk arról, hogyan élt az egyház, az „élő organizmus” a diktatúra éveiben. A Kádár-korszak tárgyalásánál, a „fokozatosan táguló lehetőségek” között említi a szerző a szabadegyházak karitatív tevékenységét, az ifjúság körében végzett szolgálatukat, médiában való jelenlétüket. Hitéleti tevékenységük azonban a diktatúra éveiben végig megmaradt, időnként a hatóságok rosszallását is kiváltó intenzitással, amelyre egy monográfia is csak utalni tud. E hiányosságot a szerző maga is érzi, egyben kijelöli a további kutatások irányát is. Ha gyerekcipőben jár is a pártállami idők szabadegyházi kegyességének bemutatása, fontos feladat megtalálni azokat a módszereket, forrásokat, amelyek segítenek túljutni az együttműködők és mellőzöttek, áldozatok és vétkesek keresésén, és a gyülekezetépítő „harmadik út” sikereiről és buktatóiról is vallanak.

A szerzők nagy hangsúlyt fektettek a történtek tárgyilagos bemutatására, ahogy az utószóban jelzik, nem volt céljuk az ítélkezés és megbántás, s a több tucat egyházi és állami levéltár anyagaira való folyamatos hivatkozásuk biztosította is, hogy ne személyes véleményük kapjon hangot a könyvben. Különösen nehéz a higgadt kívülálló objektivitásával ismertetni a második világháború alatt és után történt eseményeket. A szabadegyházi vezetők baloldali kapcsolatait feltárva Rajki Zoltán megelégszik azzal, hogy a miért?-re rövid választ ad, de nem értékel. Nem kommentálja azt sem, hogy a Kádári-konszolidáció éveiben helyes vagy etikus volt-e a pártállammal való együttműködésben olyan messzire menni, ahogy azt a vezetők többsége tette. A szabadegyházi vezetők háború utáni magatartását alapvetően a politikai pragmatizmussal magyarázza.

{124} Végezetül meg kell említenünk azt is, hogy a könyv elején egy historiográfiai áttekintés segít eligazodni abban, hogy a szabadegyházak történetének kutatását mi hátráltatta az elmúlt évtizedekben, s milyen eredmények születtek. A könyv végén pedig egy irodalomjegyzék – ha csak válogatás is – ad segítséget a további tájékozódáshoz. Egy valami tehette volna még teljesebbé Szigeti Jenő és Rajki Zoltán nagyszabású vállalkozását, ha a könyvhöz névmutató is tartozik, amely segít eligazodni a közel kétszáz év szövevényes történetének számtalan alakja közt.

A szerzők megállapítása szerint összefoglalójuk nem a teljes történet, de bizton állíthatjuk, hogy a kutatók, tanárok, és valószínűleg az érdeklődők szélesebb tábora is hasznos könyvet kap kézhez, amely  hozzásegít ahhoz, hogy a magyarországi szabadegyházak történetét – a szűkebb felekezeti szempontokon túl – mint a magyar kegyességtörténet, társadalomtörténet integráns részét lássuk.

(ism.: Lakatos Judit)

 

a cikk elejére,

 

a vissza a tartalomjegyzékhez,