12. évfolyam 1.
szám |
SZIGETI JENŐ:
Egyházak - egy világ végén. Budapest, Advent Irodalmi Műhely, 2009. 173 old. |
Az egyháztörténet, vallási néprajz és teológia művelői
körében rendszerint komoly várakozás előzi meg Szigeti Jenő könyveinek,
írásainak megjelenését. Mondhatjuk: joggal, hiszen több évtizedes pályafutása,
munkássága során neve összefonódott a minőségi kutatásokkal. Széles látókörű,
igényes s nem mellékesen térben és időben széles merítéssel dolgozó kutatónak
ismertük meg, aki kiválóan eligazodik a hazai és nemzetközi szakirodalomban is.
Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a hazai egyház- és művelődéstörténet sokáig
csupán felületesen kezelt ágának, nevezetesen a magyarországi protestáns
kisegyházi kutatásoknak az egyik legtermékenyebb és legnagyobb hatású művelője.
Nem kevésbé jelentős intézményszervező és pedagógusi-oktatói, valamint
lelkipásztori-egyházszervezői munkássága. Utóbbi megállapításunk egyúttal híven
tükrözi azt a tényt is, hogy mennyire összetett karakterrel állunk szemben. Ez
a sokoldalúság mostani kötetében is tetten érhető. Mindjárt az első lapok
egyikén ugyanis az alábbiakat olvashatjuk: „Ez a könyv vallásszociológiai,
egyháztörténeti, egyháznéprajzi és teológiai tépelődések sora. Bennük a hűvös
fejjel gondolkodó kutatót többször legyőzi a prédikátor.” (14. p.) Mintha csak
a recenzensek dolgát szerette volna megkönnyíteni a szerző a fenti megállapítással.
Mindenesetre a rövid summázat találó, hiszen mind az írások műfaját, mind az
érintett tudományterületeket, mind pedig Szigeti írói alapállását tekintve
rendkívül változatos képet fest a kötet. Találunk benne alapos levéltári
kutatásokkal megtámogatott, részletekbe menő egyháztörténeti tanulmányt,
gyülekezettörténetet (Hogyan jönnek létre
a szabadegyházak?); egyház- és felekezettörténeti összefoglalásokat (Milyenek a szabadegyházak?); történeti
periodizációk felállítását célzó egyház- és közjogi témájú írásokat (A néma forradalom); valamint
pódiumbeszélgetési anyagot (Quo vadis,
Domine?) és interjút (Egy beszélgetés)
is. Külön csoportba sorolhatók az egyház közelmúltbeli és talán jelenlegi belső
problémáira, missziós feladataira reflektáló részek (Hogyan motiváljuk a gyülekezetet?; Mi vagyunk Isten keze, hogy elérjük az egész világot). A szerző
néhol a történeti anyaggal magabiztosan bánó egyháztörténész alakját ölti
magára, máskor pedig a gyülekezetét, egyházát féltő (adventista) lelkipásztor
képe bontakozik ki előttünk az írásokon keresztül. Tovább árnyalódik a kép,
amikor teológiai képzettségét villantja meg. Mindehhez jön még, hogy az egyház
és társadalom harmonikus kapcsolatát hangsúlyozó írásaiban már-már könnyed,
olvasmányos stílusú, a közügyek iránt sem érzéketlen publicistaként tűnik fel. E sokszínűség vitathatatlanul a
kötet egyik nagy ereje, hiszen sokak érdeklődésére tarthat számot, úgy a
szűkebb tudományok művelői, mint a szélesebb olvasóközönség körében. Számos
izgalmas, továbbgondolásra érdemes gondolatra, adatra lelhetünk a sorok között.
A szerzőnek különösen a helyesen értelmezett toleranciáról vallott nézetei
értékesek és megszívlelendőek. Másrészt veszélyeket is rejt magában a már
taglalt összetettség. A tudományok és műfajok széles skáláját bejáró anyaggal
való ismerkedés során ugyanis akarva-akaratlanul könnyebben lankad a figyelem.
Újabb és újabb olvasói magatartást, alapállást igényel tőlünk a könyv néha
csupán egy-két oldalon belül. E tulajdonsága némi egyenetlenséget kölcsönöz aztán
a kötet egészének, ami egyébként kisebb szerkezeti átalakításokkal, tematikai
bővítéssel – melyekre alább még kitérek – talán tompítható lett volna. A
hitelesség kedvéért azért jegyezzük meg: gyaníthatóan a szerző is teljes
mértékben tisztában volt/van tanulmányai eltérő gondolati értékével és
mélységével, valamint az ebből adódó értelmezési nehézségekkel. Szigeti a saját
szavaival ezt így fogalmazta meg: „Nem nyugodt, íróasztali munka eredménye
[mármint a munka – S. E.], hanem különböző előadások és viták foglalata. Minden
iromány dialógusok feszültségében született.” (7. p.) Szigeti professzornak a Miskolci
Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének
honlapján közzétett publikációs listája némi adalékkal szolgál a könyv
megjelenésével kapcsolatosan.[1]
Ott a „Könyvek és főiskolai jegyzetek” 36. pontja alatt 2004-es dátummal már
szerepelt Egyházak egy világ végén
címmel egy tétel! A máig gyakorlatilag változatlan címet eredetileg az alábbi
alcím egészítette ki: Tanulmányok az
állam és az egyházak kapcsolatáról az ezredfordulón. Minden bizonnyal a
miskolci illetőségű Bíbor Kiadótól lett volna várható a kötet megjelentetése,
hiszen a listában ezt olvashatjuk, ám valamilyen oknál fogva meghiúsult a
vállalkozás. Öt éves íróasztali lappangás után tarthatja tehát az olvasó a
kezében a szerző kvázi legújabb kötetét, melynek kiadását ezúttal már – élve a
„hazai pálya” előnyével – az elsősorban keresztény irodalom megjelentetésére
specializálódott Advent Irodalmi Műhely vállalta. A szerző egy korábbi
tanulmánykötete[2]
egyébként ugyancsak itt jelent meg a közelmúltban. A tanulmányok illetve az
egyes részek keletkezéséről jegyezzük meg, hogy egyik-másik mostanra akár több
évtizedes múltra tekinthet vissza. Erről árulkodik az itt-ott felbukkanó,
tudatosan változatlanul hagyott rendszerváltás előtti terminológia. Továbbá a
publikált cikkekben való tájékozódás is ezt támasztja alá. Tudományos
munkásságát végigtekintve ugyanis felfedezhetjük azokat a gondolati
csomópontokat vagy akár szó szerint egyező címeket, melyek e helyt újra
visszaköszönnek egy-egy fejezet vagy alfejezet formájában. Az írások korábbi
keletkezésével kapcsolatosan még egy lényeges megállapítást tett a szerző: a ma
is vállalt és vallott fejezetek mellett okulás, a lehetséges tanulságok
levonása céljából olyan részeket is a kötetben hagyott, melyek érvényessége
mára tán megkérdőjelezhető. Szíve joga volt ekként határozni a szerzőnek, ám a
magam részéről szerencsésebbnek tartottam volna, ha legalább végjegyzet vagy
konkrét eligazító bibliográfia formájában utalást találhattunk volna azokra a
pontokra, amelyekkel – mint írja – mára már önmaga is vitába szállna. Ily módon
megkönnyítendő a tájékozódást Szigeti Jenő jelenlegi elképzeléseiben. A
deklaráltan vitairatnak szánt mű így tölthette volna be tökéletesen a neki
szánt szerepet, kiindulási alapot biztosítva későbbi tudományos, egyházi vagy
netán közéleti diskurzusoknak, „eszmecseréknek”. (158. p.) Azt mondhatjuk, hogy első
pillantásra voltaképpen egy klasszikus egyszerzős tanulmánykötettel állunk
szemben, melyben a lényegi információkat hordozó írásokat a szerzői kommentárok
(keletkezési körülmények, a kötet apropója, célja) helyéül szolgáló bevezetés
és epilógus keretezi szerkezetileg (egyházak – egy világ végén; prológus –
bevezető hitvallomás; epilógus – eszmecserét kérve). A köztes oldalakon pedig
három tematikai egység (Alapok; Történeti
önismeretünk; Belső gondjaink) köré rendezve 14 nagyobb tanulmánnyal
találkozhat az olvasó. Másrészt viszont korrigálásra szorul e megállapítás,
mivel a fentebb már leírt műfaji és tematikai gazdagság a kötet második felének
más arculatot kölcsönöz. Az itt olvasható alfejezetek – nagyjából a 4.1
pontoktól a 6.3-ig – némelyike külön-külön is életképes s elképzelhető, hogy
csak az átláthatóság s a gondolati egyezések kedvéért kerültek közös címek alá.
Eredendően pedig talán önálló írások lehettek. E feltevés természetesen
automatikusan növelné a tanulmányok számát. Könnyebb volna átlátni e
kérdéskört, ha a tanulmányok kapcsán útmutatást találhattunk volna arra nézve,
hogy eredetileg hol és mikor jelentek meg először az egyes írások, még ha más
címen is. Sajnos e kiegészítő információk kimaradtak a kötetből. Egyébként lehetséges a munka más
szempontú, nem tanulmánykötetként való értelmezése is. Ez esetben a kötet úgy
viselkedik, mint egy kiválasztott tematikai egység teljes körű ismertetésére
szánt monográfia, nevezetesen egy ezred- és korszak végi számadás kisegyházaink
múltjának és jelenének legégetőbb kérdéseiről, a társadalmi kihívások és
feladatok értelmezéséről. (158–159. p.) Ezt az elképzelést erősítheti bennünk
többek közt az átgondoltan szerkesztett és rendkívül informatív
tartalomjegyzék, ami megfelelő vázul szolgál a szerzői gondolatok
megelőlegezésére és végigkövetésére. A választóvonalat utóbbi koncepció
esetében is a 4.1–4.4 alfejezetek (Reflexiók
a kisebb protestáns egyházak közelmúltjáról) táján tapinthatjuk ki. Egészen
addig jól követhető, logikus a kötet gondolatmenete: világosan kitetszik, hogy
honnan, milyen lépcsőfokokon keresztül hova szeretne eljutni a szerző. Ez egy
teológiai, történeti, közjogi, politikai és szociológiai szempontú közelítés a
kisegyházi közösségek kapcsán. A gondolati ív, a leírtak egysége csak eztán
bicsaklik meg, s válik kissé mozaikszerűvé a kötet. Egészen addig az az érzése
támadhat az olvasónak – joggal –, mintha egy lépésről-lépésre haladó, jól
megkonstruált monográfia egymásra és egymásból építkező fejezeteit olvasná. A
megérlelt, megrostált eredményeket hozó első rész után utóbbi írások inkább a
problémafelvetésről (a felekezetek egymással, az állammal, a társadalommal való
helyes viszonya, a szerepek tisztázása), az elfogulatlan párbeszédek, szakmai
alapú viták szükségességéről, a mindenkori kereszt(y)én(y) gyülekezeteknek
modern korunkhoz való alkalmazkodási kényszeréről szólnak. Noha a szerző
tanulmányokról, következésképpen tanulmánykötetről ír (7. p.), véleményem
szerint nem állt tőle messze a monografikus koncepció, az egységben és
egységként való láttatás igénye. Tulajdonképpen a középső tematikai
egység (Történeti önismeretünk) első
három fejezete nyújtja a legegységesebb képet. Ezt tekinthetjük a kötet
gondolati magjának, legsikerültebb részének. Ugyanakkor éppen ezen írások
esetében nem meglepő a kiváló szerkesztettség, a kerek egészként való
megjelenés, ugyanis mindegyikben Szigeti Jenő egy-egy korábbi remek cikkét
fedezhetjük fel lényegében változatlan újraközlésben. A szerző mindössze annyi
változtatást eszközölt, hogy új, e kötet logikájába jobban illeszkedő címekkel
látta el őket, valamint eddig nem használt alcímekkel belső tagolásukat
hangsúlyosabbá tette. A változtatások egyébiránt egyáltalán nem indokolatlanok,
sőt mondhatni igen szerencsés kézzel kivitelezte őket Szigeti Jenő, hiszen
ezáltal megteremtette „eltérő korú” s különböző helyeken közölt tanulmányai
zökkenőmentes összeillesztését. E tanulmányokhoz szervesen illeszkedik az Alapok
egység két megelőző fejezete (Egyház
– a társadalom bűvös hintóján; A
szektákról – másképpen), melyek vallásszociológiai alapozásnak tekinthetők
a történeti szektakérdéssel való ismerkedés előtt. Mint azt korábban már
jeleztem, némi szerkezeti változtatás előnyére vált volna a könyvnek. A szakadár mozgalmak teológiai vizsgálata
című részt például jó lett volna A szektákról
– másképpen fejezet „vonzáskörzetében” elhelyezni, miután a teoretikus
igény és a tematikus rokonság vitathatatlan. Összeillesztésük további
folytonosságot kölcsönözhetett volna a tanulmánykötetnek. Néhány szóban érintsük a kötet
formai kivitelezését! Sajnálatos módon azt kell mondjam, hogy ez a könyv
Achilles-sarka. S itt nem az egyszer-egyszer előforduló nyomtatási, helyesírási
és tipográfiai hibákra gondolok, hanem a jegyzetkészítési technika
szakszerűtlenségére. A végjegyzetek közlésére szinte kizárólag a könyv első
felében található vallásszociológiai és történeti tanulmányok miatt volt
szükség, ahol ez nyilvánvalóan elengedhetetlen. A többi írás esetében a műfaji
sajátosságokból (is) adódóan nem kellett annyi hivatkozással élni. Ettől függetlenül
úgy vélem, hogy elegánsabb eljárás lett volna, ha annak az alig fél tucat
citátumnak is a Jegyzetek címszó
alatt szorítottak volna helyet s nem a folyószövegben. A kötet egységes
megjelenésének, kivitelezésének bizonyára nem lett volna kárára. A komolyabb
problémák a hivatkozások precíz visszakereshetősége és következetes
szerkesztése terén figyelhetők meg. Lássuk a legszembetűnőbb hibákat! Gondoljuk meg kétszer is, hogy
helyesen, következetesen, a megfelelő helyen alkalmazzuk-e az „i.m.” és „u.o.”
rövidítéseket. Fokozottan illik erre ügyelni, főként, ha egyidejűleg egy szerző
több írásával is dolgozunk. Az egyszerzős bibliográfiai tételek
megkülönböztetésének egyébként szerencsésebb módja az évszámmal való
megjelölés. Levéltárak és részlegeik nevének rövidítéssel történő megadásakor,
ha egy mód van rá, nem érdemes spórolni. Még akkor sem, ha közismert vagy annak
gondolt rövidítést kellene is feloldanunk. Továbbá ezt konzekvensen, a legelső
előforduláskor is fel kell tüntetni! Alapvető elvárás, hogy lehetőleg
valamennyi könyvészeti adatot (szerző, cím, hely, kiadó, évszám, oldal)
feltüntessük. Sajnos kisebb hiányosságok azért e téren is felfedezhetők a
műben. Tapasztalatból mondhatom, hogy a Baptista Levéltár anyagaiban valóban
„nem egyszerű” a tájékozódás, ennek ellenére egy-egy esetben mintha lemaradtak
volna a levéltári fondok számai. Ezek jelentőségét felesleges ecsetelni.
Már-már meglepetés nélkül vettem tudomásul, hogy a jelen kötet sem kerülte el
számos korábbi egyháztörténeti és néprajzi munka visszatérő típushibáját. Miről
is van szó? Szigeti Jenő máig legtöbbet hivatkozott tanulmánykötete 1981-ben
látott napvilágot.[3]
Érthetetlen módon itt és másutt is – komoly színvonalú tudományos munkákban –
helytelenül hivatkoznak e kötetre. Rendszerint Megemlékezzél az útról formában. Ez esetben ráadásul
szőrszálhasogatásnál többről is van szó, ugyanis a szóban forgó kötet
megjelenése után, egészen pontosan 1982. február 21-én egy rövid
könyvismertetőt közölt a Reformátusok
Lapja a friss munka kapcsán Megemlékezzél
az útról címmel. Már csak e cikk miatt sem szerencsés félrevezetően megadni
a pontos címet. Bár javára biztosan nem válnak e nyilvánvaló formai hibák a
kötetnek, azért még nem lépik át azt a határt, ahonnan már élvezhetetlen és
használhatatlan lenne a könyv. Ismerve napjaink könyvkiadási nehézségeit és a
jelen kötet megjelentetése körüli akadályokat, hálásak lehetünk, hogy
egyáltalán újabb kötettel gazdagodott a hazai egyháztörténeti, vallási
néprajzi, művelődéstörténeti paletta. Ha megpróbáljuk elhelyezni a
kötetet a hazai szakirodalomban, azt mondhatjuk, hogy tartalmilag
mindenféleképpen előkelő helyre sorolandó. Utóbbi megállapítás – nem meglepő
módon – különösen igaz a könyv első, már többször taglalt részére. Évtizedek
óta hangoztatjuk a sajnálatos tényt, miszerint még mindig hiányzik a hazai
szabadegyházak átfogó történetét feldolgozó nagy szintézis. Már 1983-ban így
vélekedett e kérdésről Lendvai L. Ferenc a Világosság
hasábjain Szigeti 1981-es művének ismertetése kapcsán: „Szigeti Jenőnek a szabadegyházak
hazai történetéből vett témákat tárgyaló tanulmányai hézagpótló jelentőségűek,
noha a magyarországi szabadegyházak átfogó történetét persze nem nyújtják.”[4]
Az azóta eltelt évek alatt szerencsére nem esett vissza a kutatások
intenzitása, sőt. Tudományos és belső egyházi körök erőfeszítései nyomán
születtek, születnek hol jobb, hol kevésbé sikerült cikkek, tanulmánykötetek
vagy – jobbára kizárólag egy-egy kisegyházra koncentráló – monográfiák.
Éppenséggel az összefoglaló jellegű vállalkozások sem újkeletűek, ám ezek vagy
egy rövidebb korszakot mutattak be részletesebben, mint azt látjuk a Lendvai L.
Ferenc szerkesztette kötetben,[5]
vagy a szintézisek elkészítéséhez elengedhetetlen előtanulmányok hiányában még
nem tudtak döntő eredményt felmutatni. Utóbbira jó példa az Akadémiai Kiadónál
megjelent néprajzi monográfia-sorozat vonatkozó fejezete.[6]
Nem állítom, hogy jelen kötetünk maradéktalanul eleget tenne egy nagy
összefoglalás valamennyi kritériumának, vagy hogy végre lekerült volna a
nyomasztó teher a hazai kisegyház-kutatók válláról. Szó sincs erről. Csupán azt
mondom, hogy újabb értékes mozaikkockát illeszthetünk a helyére. Vagy még
szemléletesebben: megtaláltuk régi építőköveink igazi helyét. A mű legnagyobb
érdemét ugyanis nem a meglepően új ismeretek feltárásában látom. Éppenséggel –
némi szomorúságunkra – pont ebből volt kevesebb. (A kétes értékű „mindenáron
újat mondani akarás” terhe – mint írta – nem nyomasztotta a szerzőt. 7. p.)
Sokkal inkább a válogatási és szerkesztési koncepció volt rendkívül szerencsés
és meggyőző. Ennek révén Szigeti Jenő olyan korábbi, nem egyszer egy köteten
belül is szétszórt írásai kerültek működő logikai sorrendbe, melyek
eredményeinek alapvető fontossága felöl eddig sem volt kétségünk, csak eddig
nem ilyen formában s nem ilyen címek, címszavak alatt találkoztunk velük. A
szekta- és szakadár-kérdés teológiai és vallásszociológiai szempontú elméleti
érintése után láthatjuk ennek aprópénzre váltott, a gyakorlatban is működő
modelljét a békési gyülekezet korai történeti példáján. Ugyanakkor nem
kényszerülünk leragadni a mindennapok szintjén, mert a relatíve teljes kép
felvázolásához nélkülözhetetlen, a kutatási keretet adó történeti és közjogi
perspektívába állítás sem marad el a kötetből. Történeti távlatokba rendezve, összefoglalásszerűen
láthatjuk az egyre-másra megjelenő, a történeti egyházakkal és az állammal
vitázó, harcoló kisegyházak múltját, jogi státusát, érvényesülési
nehézségeiket. Talán csak az 1945 utáni, a Szabadegyházak Tanácsa vezetése
mellett eltelt utóbbi ötven év tényleg csupán érintőleges jellemzése okán
maradt bennünk némi hiányérzet. Különösen, hogy Szigeti Jenőnél avatottabb
személyt nem is igen találhatnánk e témában. Világos, hogy nem ez irányú
cikkei, kutatásai hiányoznak. Ezeket megtalálhatjuk különféle lapokban,
könyvekben. Mindössze az a meglátásom, hogy annak érdekében, hogy a kötetben
kidolgozott történeti ív ne torpanjon meg, hasznos lett volna a tanulmányok
közé illeszteni egy nagyobb lélegzetű munkát e témában is. Mindenesetre, amíg
az ún. nagy összefoglalás várat magára, addig bátran nyúlhatunk e kötethez
(is), miután találunk benne történeti, fejlődési sorokat, teoretikus
alapvetést, eligazító jellegű bibliográfiai utalásokat, de konkrétumokban
bővelkedő esettanulmányt is. Bátran és örömmel ajánlom Szigeti Jenő legújabb
munkáját minden, a téma iránt érdeklődő kutatónak, hallgatónak vagy olvasónak.
Meggyőződésem, hogy nagy haszonnal forgathatjuk, hiszen könnyen áttekinthető,
emberléptékű és informatív. Utólagos megjegyzésem arra
vonatkozik, hogy az utóbbi időben szerencsére szaporodni látszanak a kisegyházi
kutatások, s ezek koordinálásában, támogatásában igen jó szolgálatot tesz a
2006-ban alakult Kisegyház-kutató Egyesület s az ehhez kapcsolódó internetes
portál.[7]
A téma mértékadó kutatóit, szakembereit – köztük kötetünk szerzőjét is –
tömörítő egyesület legfőbb célja a még ma is gyakorta csak szektáknak nevezett,
kevéssé ismert egyházakkal kapcsolatos tévhitek, rémhírek eloszlatása, a
felekezeti látószög tágítása szakszerű és hiteles kutatási eredmények révén. Az
egyesület tagjaival való személyes tapasztalatok, konzultációk és eszmecserék
után mondhatom, hogy napjainkban már nem is olyan elképzelhetetlen egy nagy
szintézis összeállítása a témáról, mint ahogy azt korábban Lendvai L. Ferenc gondolta.[8]
A Kisegyház-kutató Egyesület éppen ebben jelölte meg legfőbb tudományos célját. (Ism.: Simon Ervin) Jegyzetek: [1] Ld. Miskolci Egyetem BTK Magyar Nyelv- és
Irodalomtudományi Intézete (Online: http://magyarszak.uni-miskolc.hu) / Oktatók
/ Szigeti Jenő. http://magyarszak.uni-miskolc.hu/oktatok/szigeti_jeno.pdf
[2010. december.] [2] Szigeti
Jenő: Életsorsok – bibliai emberek. Bp., 2008. [3] Szigeti
Jenő: „És emlékezzél meg az útról”. Tanulmányok a magyarországi
szabadegyházak történetéből. Bp., 1981. [4] Lendvai L.
Ferenc: Puritánok utódai. In: Világosság,
1983. 7. sz. (továbbiakban: Lendvai, 1983.)
445–446. p. [5] Magyar protestantizmus, 1918–1948. Szerk.: Lendvai L. Ferenc. Bp., 1987. [6] Magyar Néprajz. VII. Főszerk.: Dömötör Tekla. Szerk.: Hoppál Mihály. Bp., 1990. [7] Ld.: Kisegyház-kutató Egyesület honlapja: www.kisegyhazkutato.hu – 2010. december. [8] Lendvai,
1983. 445. p. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |