Vissza a tartalomjegyzékhez

12. évfolyam 1. szám
A. D.
MMXI

SZIGETI JENŐ: Egyházak - egy világ végén.
Budapest, Advent Irodalmi Műhely, 2009. 173 old.
Az egyháztörténet, vallási néprajz és teológia művelői körében rendszerint komoly várakozás előzi meg Szigeti Jenő könyveinek, írásainak megjelenését

Az egyháztörténet, vallási néprajz és teológia művelői körében rendszerint komoly várakozás előzi meg Szigeti Jenő könyveinek, írásainak megjelenését. Mondhatjuk: joggal, hiszen több évtizedes pályafutása, munkássága során neve összefonódott a minőségi kutatásokkal. Széles látókörű, igényes s nem mellékesen térben és időben széles merítéssel dolgozó kutatónak ismertük meg, aki kiválóan eligazodik a hazai és nemzetközi szakirodalomban is. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a hazai egyház- és művelődéstörténet sokáig csupán felületesen kezelt ágának, nevezetesen a magyarországi protestáns kisegyházi kutatásoknak az egyik legtermékenyebb és legnagyobb hatású művelője. Nem kevésbé jelentős intézményszervező és pedagógusi-oktatói, valamint lelkipásztori-egyházszervezői munkássága. Utóbbi megállapításunk egyúttal híven tükrözi azt a tényt is, hogy mennyire összetett karakterrel állunk szemben. Ez a sokoldalúság mostani kötetében is tetten érhető. Mindjárt az első lapok egyikén ugyanis az alábbiakat olvashatjuk: „Ez a könyv vallásszociológiai, egyháztörténeti, egyháznéprajzi és teológiai tépelődések sora. Bennük a hűvös fejjel gondolkodó kutatót többször legyőzi a prédikátor.” (14. p.) Mintha csak a recenzensek dolgát szerette volna megkönnyíteni a szerző a fenti megállapítással. Mindenesetre a rövid summázat találó, hiszen mind az írások műfaját, mind az érintett tudományterületeket, mind pedig Szigeti írói alapállását tekintve rendkívül változatos képet fest a kötet.

Találunk benne alapos levéltári kutatásokkal megtámogatott, részletekbe menő egyháztörténeti tanulmányt, gyülekezettörténetet (Hogyan jönnek létre a szabadegyházak?); egyház- és felekezettörténeti összefoglalásokat (Milyenek a szabadegyházak?); történeti periodizációk felállítását célzó egyház- és közjogi témájú írásokat (A néma forradalom); valamint pódiumbeszélgetési anyagot (Quo vadis, Domine?) és interjút (Egy beszélgetés) is. Külön csoportba sorolhatók az egyház közelmúltbeli és talán jelenlegi belső problémáira, missziós feladataira reflektáló részek (Hogyan motiváljuk a gyülekezetet?; Mi vagyunk Isten keze, hogy elérjük az egész világot). A szerző néhol a történeti anyaggal magabiztosan bánó egyháztörténész alakját ölti magára, máskor pedig a gyülekezetét, egyházát féltő (adventista) lelkipásztor képe bontakozik ki előttünk az írásokon keresztül. Tovább árnyalódik a kép, amikor teológiai képzettségét villantja meg. Mindehhez jön még, hogy az egyház és társadalom harmonikus kapcsolatát hangsúlyozó írásaiban már-már könnyed, olvasmányos stílusú, a közügyek iránt sem érzéketlen publicistaként tűnik fel.

E sokszínűség vitathatatlanul a kötet egyik nagy ereje, hiszen sokak érdeklődésére tarthat számot, úgy a szűkebb tudományok művelői, mint a szélesebb olvasóközönség körében. Számos izgalmas, továbbgondolásra érdemes gondolatra, adatra lelhetünk a sorok között. A szerzőnek különösen a helyesen értelmezett toleranciáról vallott nézetei értékesek és megszívlelendőek. Másrészt veszélyeket is rejt magában a már taglalt összetettség. A tudományok és műfajok széles skáláját bejáró anyaggal való ismerkedés során ugyanis akarva-akaratlanul könnyebben lankad a figyelem. Újabb és újabb olvasói magatartást, alapállást igényel tőlünk a könyv néha csupán egy-két oldalon belül. E tulajdonsága némi egyenetlenséget kölcsönöz aztán a kötet egészének, ami egyébként kisebb szerkezeti átalakításokkal, tematikai bővítéssel – melyekre alább még kitérek – talán tompítható lett volna. A hitelesség kedvéért azért jegyezzük meg: gyaníthatóan a szerző is teljes mértékben tisztában volt/van tanulmányai eltérő gondolati értékével és mélységével, valamint az ebből adódó értelmezési nehézségekkel. Szigeti a saját szavaival ezt így fogalmazta meg: „Nem nyugodt, íróasztali munka eredménye [mármint a munka – S. E.], hanem különböző előadások és viták foglalata. Minden iromány dialógusok feszültségében született.” (7. p.)

Szigeti professzornak a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének honlapján közzétett publikációs listája némi adalékkal szolgál a könyv megjelenésével kapcsolatosan.[1] Ott a „Könyvek és főiskolai jegyzetek” 36. pontja alatt 2004-es dátummal már szerepelt Egyházak egy világ végén címmel egy tétel! A máig gyakorlatilag változatlan címet eredetileg az alábbi alcím egészítette ki: Tanulmányok az állam és az egyházak kapcsolatáról az ezredfordulón. Minden bizonnyal a miskolci illetőségű Bíbor Kiadótól lett volna várható a kötet megjelentetése, hiszen a listában ezt olvashatjuk, ám valamilyen oknál fogva meghiúsult a vállalkozás. Öt éves íróasztali lappangás után tarthatja tehát az olvasó a kezében a szerző kvázi legújabb kötetét, melynek kiadását ezúttal már – élve a „hazai pálya” előnyével – az elsősorban keresztény irodalom megjelentetésére specializálódott Advent Irodalmi Műhely vállalta. A szerző egy korábbi tanulmánykötete[2] egyébként ugyancsak itt jelent meg a közelmúltban. A tanulmányok illetve az egyes részek keletkezéséről jegyezzük meg, hogy egyik-másik mostanra akár több évtizedes múltra tekinthet vissza. Erről árulkodik az itt-ott felbukkanó, tudatosan változatlanul hagyott rendszerváltás előtti terminológia. Továbbá a publikált cikkekben való tájékozódás is ezt támasztja alá. Tudományos munkásságát végigtekintve ugyanis felfedezhetjük azokat a gondolati csomópontokat vagy akár szó szerint egyező címeket, melyek e helyt újra visszaköszönnek egy-egy fejezet vagy alfejezet formájában. Az írások korábbi keletkezésével kapcsolatosan még egy lényeges megállapítást tett a szerző: a ma is vállalt és vallott fejezetek mellett okulás, a lehetséges tanulságok levonása céljából olyan részeket is a kötetben hagyott, melyek érvényessége mára tán megkérdőjelezhető. Szíve joga volt ekként határozni a szerzőnek, ám a magam részéről szerencsésebbnek tartottam volna, ha legalább végjegyzet vagy konkrét eligazító bibliográfia formájában utalást találhattunk volna azokra a pontokra, amelyekkel – mint írja – mára már önmaga is vitába szállna. Ily módon megkönnyítendő a tájékozódást Szigeti Jenő jelenlegi elképzeléseiben. A deklaráltan vitairatnak szánt mű így tölthette volna be tökéletesen a neki szánt szerepet, kiindulási alapot biztosítva későbbi tudományos, egyházi vagy netán közéleti diskurzusoknak, „eszmecseréknek”. (158. p.)

Azt mondhatjuk, hogy első pillantásra voltaképpen egy klasszikus egyszerzős tanulmánykötettel állunk szemben, melyben a lényegi információkat hordozó írásokat a szerzői kommentárok (keletkezési körülmények, a kötet apropója, célja) helyéül szolgáló bevezetés és epilógus keretezi szerkezetileg (egyházak – egy világ végén; prológus – bevezető hitvallomás; epilógus – eszmecserét kérve). A köztes oldalakon pedig három tematikai egység (Alapok; Történeti önismeretünk; Belső gondjaink) köré rendezve 14 nagyobb tanulmánnyal találkozhat az olvasó. Másrészt viszont korrigálásra szorul e megállapítás, mivel a fentebb már leírt műfaji és tematikai gazdagság a kötet második felének más arculatot kölcsönöz. Az itt olvasható alfejezetek – nagyjából a 4.1 pontoktól a 6.3-ig – némelyike külön-külön is életképes s elképzelhető, hogy csak az átláthatóság s a gondolati egyezések kedvéért kerültek közös címek alá. Eredendően pedig talán önálló írások lehettek. E feltevés természetesen automatikusan növelné a tanulmányok számát. Könnyebb volna átlátni e kérdéskört, ha a tanulmányok kapcsán útmutatást találhattunk volna arra nézve, hogy eredetileg hol és mikor jelentek meg először az egyes írások, még ha más címen is. Sajnos e kiegészítő információk kimaradtak a kötetből.

Egyébként lehetséges a munka más szempontú, nem tanulmánykötetként való értelmezése is. Ez esetben a kötet úgy viselkedik, mint egy kiválasztott tematikai egység teljes körű ismertetésére szánt monográfia, nevezetesen egy ezred- és korszak végi számadás kisegyházaink múltjának és jelenének legégetőbb kérdéseiről, a társadalmi kihívások és feladatok értelmezéséről. (158–159. p.) Ezt az elképzelést erősítheti bennünk többek közt az átgondoltan szerkesztett és rendkívül informatív tartalomjegyzék, ami megfelelő vázul szolgál a szerzői gondolatok megelőlegezésére és végigkövetésére. A választóvonalat utóbbi koncepció esetében is a 4.1–4.4 alfejezetek (Reflexiók a kisebb protestáns egyházak közelmúltjáról) táján tapinthatjuk ki. Egészen addig jól követhető, logikus a kötet gondolatmenete: világosan kitetszik, hogy honnan, milyen lépcsőfokokon keresztül hova szeretne eljutni a szerző. Ez egy teológiai, történeti, közjogi, politikai és szociológiai szempontú közelítés a kisegyházi közösségek kapcsán. A gondolati ív, a leírtak egysége csak eztán bicsaklik meg, s válik kissé mozaikszerűvé a kötet. Egészen addig az az érzése támadhat az olvasónak – joggal –, mintha egy lépésről-lépésre haladó, jól megkonstruált monográfia egymásra és egymásból építkező fejezeteit olvasná. A megérlelt, megrostált eredményeket hozó első rész után utóbbi írások inkább a problémafelvetésről (a felekezetek egymással, az állammal, a társadalommal való helyes viszonya, a szerepek tisztázása), az elfogulatlan párbeszédek, szakmai alapú viták szükségességéről, a mindenkori kereszt(y)én(y) gyülekezeteknek modern korunkhoz való alkalmazkodási kényszeréről szólnak. Noha a szerző tanulmányokról, következésképpen tanulmánykötetről ír (7. p.), véleményem szerint nem állt tőle messze a monografikus koncepció, az egységben és egységként való láttatás igénye.

Tulajdonképpen a középső tematikai egység (Történeti önismeretünk) első három fejezete nyújtja a legegységesebb képet. Ezt tekinthetjük a kötet gondolati magjának, legsikerültebb részének. Ugyanakkor éppen ezen írások esetében nem meglepő a kiváló szerkesztettség, a kerek egészként való megjelenés, ugyanis mindegyikben Szigeti Jenő egy-egy korábbi remek cikkét fedezhetjük fel lényegében változatlan újraközlésben. A szerző mindössze annyi változtatást eszközölt, hogy új, e kötet logikájába jobban illeszkedő címekkel látta el őket, valamint eddig nem használt alcímekkel belső tagolásukat hangsúlyosabbá tette. A változtatások egyébiránt egyáltalán nem indokolatlanok, sőt mondhatni igen szerencsés kézzel kivitelezte őket Szigeti Jenő, hiszen ezáltal megteremtette „eltérő korú” s különböző helyeken közölt tanulmányai zökkenőmentes összeillesztését. E tanulmányokhoz szervesen illeszkedik az Alapok egység két megelőző fejezete (Egyház – a társadalom bűvös hintóján; A szektákról – másképpen), melyek vallásszociológiai alapozásnak tekinthetők a történeti szektakérdéssel való ismerkedés előtt. Mint azt korábban már jeleztem, némi szerkezeti változtatás előnyére vált volna a könyvnek. A szakadár mozgalmak teológiai vizsgálata című részt például jó lett volna A szektákról – másképpen fejezet „vonzáskörzetében” elhelyezni, miután a teoretikus igény és a tematikus rokonság vitathatatlan. Összeillesztésük további folytonosságot kölcsönözhetett volna a tanulmánykötetnek.

Néhány szóban érintsük a kötet formai kivitelezését! Sajnálatos módon azt kell mondjam, hogy ez a könyv Achilles-sarka. S itt nem az egyszer-egyszer előforduló nyomtatási, helyesírási és tipográfiai hibákra gondolok, hanem a jegyzetkészítési technika szakszerűtlenségére. A végjegyzetek közlésére szinte kizárólag a könyv első felében található vallásszociológiai és történeti tanulmányok miatt volt szükség, ahol ez nyilvánvalóan elengedhetetlen. A többi írás esetében a műfaji sajátosságokból (is) adódóan nem kellett annyi hivatkozással élni. Ettől függetlenül úgy vélem, hogy elegánsabb eljárás lett volna, ha annak az alig fél tucat citátumnak is a Jegyzetek címszó alatt szorítottak volna helyet s nem a folyószövegben. A kötet egységes megjelenésének, kivitelezésének bizonyára nem lett volna kárára. A komolyabb problémák a hivatkozások precíz visszakereshetősége és következetes szerkesztése terén figyelhetők meg. Lássuk a legszembetűnőbb hibákat!

Gondoljuk meg kétszer is, hogy helyesen, következetesen, a megfelelő helyen alkalmazzuk-e az „i.m.” és „u.o.” rövidítéseket. Fokozottan illik erre ügyelni, főként, ha egyidejűleg egy szerző több írásával is dolgozunk. Az egyszerzős bibliográfiai tételek megkülönböztetésének egyébként szerencsésebb módja az évszámmal való megjelölés. Levéltárak és részlegeik nevének rövidítéssel történő megadásakor, ha egy mód van rá, nem érdemes spórolni. Még akkor sem, ha közismert vagy annak gondolt rövidítést kellene is feloldanunk. Továbbá ezt konzekvensen, a legelső előforduláskor is fel kell tüntetni! Alapvető elvárás, hogy lehetőleg valamennyi könyvészeti adatot (szerző, cím, hely, kiadó, évszám, oldal) feltüntessük. Sajnos kisebb hiányosságok azért e téren is felfedezhetők a műben. Tapasztalatból mondhatom, hogy a Baptista Levéltár anyagaiban valóban „nem egyszerű” a tájékozódás, ennek ellenére egy-egy esetben mintha lemaradtak volna a levéltári fondok számai. Ezek jelentőségét felesleges ecsetelni. Már-már meglepetés nélkül vettem tudomásul, hogy a jelen kötet sem kerülte el számos korábbi egyháztörténeti és néprajzi munka visszatérő típushibáját. Miről is van szó? Szigeti Jenő máig legtöbbet hivatkozott tanulmánykötete 1981-ben látott napvilágot.[3] Érthetetlen módon itt és másutt is – komoly színvonalú tudományos munkákban – helytelenül hivatkoznak e kötetre. Rendszerint Megemlékezzél az útról formában. Ez esetben ráadásul szőrszálhasogatásnál többről is van szó, ugyanis a szóban forgó kötet megjelenése után, egészen pontosan 1982. február 21-én egy rövid könyvismertetőt közölt a Reformátusok Lapja a friss munka kapcsán Megemlékezzél az útról címmel. Már csak e cikk miatt sem szerencsés félrevezetően megadni a pontos címet. Bár javára biztosan nem válnak e nyilvánvaló formai hibák a kötetnek, azért még nem lépik át azt a határt, ahonnan már élvezhetetlen és használhatatlan lenne a könyv. Ismerve napjaink könyvkiadási nehézségeit és a jelen kötet megjelentetése körüli akadályokat, hálásak lehetünk, hogy egyáltalán újabb kötettel gazdagodott a hazai egyháztörténeti, vallási néprajzi, művelődéstörténeti paletta.

Ha megpróbáljuk elhelyezni a kötetet a hazai szakirodalomban, azt mondhatjuk, hogy tartalmilag mindenféleképpen előkelő helyre sorolandó. Utóbbi megállapítás – nem meglepő módon – különösen igaz a könyv első, már többször taglalt részére. Évtizedek óta hangoztatjuk a sajnálatos tényt, miszerint még mindig hiányzik a hazai szabadegyházak átfogó történetét feldolgozó nagy szintézis. Már 1983-ban így vélekedett e kérdésről Lendvai L. Ferenc a Világosság hasábjain Szigeti 1981-es művének ismertetése kapcsán: „Szigeti Jenőnek a szabadegyházak hazai történetéből vett témákat tárgyaló tanulmányai hézagpótló jelentőségűek, noha a magyarországi szabadegyházak átfogó történetét persze nem nyújtják.”[4] Az azóta eltelt évek alatt szerencsére nem esett vissza a kutatások intenzitása, sőt. Tudományos és belső egyházi körök erőfeszítései nyomán születtek, születnek hol jobb, hol kevésbé sikerült cikkek, tanulmánykötetek vagy – jobbára kizárólag egy-egy kisegyházra koncentráló – monográfiák. Éppenséggel az összefoglaló jellegű vállalkozások sem újkeletűek, ám ezek vagy egy rövidebb korszakot mutattak be részletesebben, mint azt látjuk a Lendvai L. Ferenc szerkesztette kötetben,[5] vagy a szintézisek elkészítéséhez elengedhetetlen előtanulmányok hiányában még nem tudtak döntő eredményt felmutatni. Utóbbira jó példa az Akadémiai Kiadónál megjelent néprajzi monográfia-sorozat vonatkozó fejezete.[6] Nem állítom, hogy jelen kötetünk maradéktalanul eleget tenne egy nagy összefoglalás valamennyi kritériumának, vagy hogy végre lekerült volna a nyomasztó teher a hazai kisegyház-kutatók válláról. Szó sincs erről. Csupán azt mondom, hogy újabb értékes mozaikkockát illeszthetünk a helyére. Vagy még szemléletesebben: megtaláltuk régi építőköveink igazi helyét. A mű legnagyobb érdemét ugyanis nem a meglepően új ismeretek feltárásában látom. Éppenséggel – némi szomorúságunkra – pont ebből volt kevesebb. (A kétes értékű „mindenáron újat mondani akarás” terhe – mint írta – nem nyomasztotta a szerzőt. 7. p.) Sokkal inkább a válogatási és szerkesztési koncepció volt rendkívül szerencsés és meggyőző. Ennek révén Szigeti Jenő olyan korábbi, nem egyszer egy köteten belül is szétszórt írásai kerültek működő logikai sorrendbe, melyek eredményeinek alapvető fontossága felöl eddig sem volt kétségünk, csak eddig nem ilyen formában s nem ilyen címek, címszavak alatt találkoztunk velük. A szekta- és szakadár-kérdés teológiai és vallásszociológiai szempontú elméleti érintése után láthatjuk ennek aprópénzre váltott, a gyakorlatban is működő modelljét a békési gyülekezet korai történeti példáján. Ugyanakkor nem kényszerülünk leragadni a mindennapok szintjén, mert a relatíve teljes kép felvázolásához nélkülözhetetlen, a kutatási keretet adó történeti és közjogi perspektívába állítás sem marad el a kötetből. Történeti távlatokba rendezve, összefoglalásszerűen láthatjuk az egyre-másra megjelenő, a történeti egyházakkal és az állammal vitázó, harcoló kisegyházak múltját, jogi státusát, érvényesülési nehézségeiket. Talán csak az 1945 utáni, a Szabadegyházak Tanácsa vezetése mellett eltelt utóbbi ötven év tényleg csupán érintőleges jellemzése okán maradt bennünk némi hiányérzet. Különösen, hogy Szigeti Jenőnél avatottabb személyt nem is igen találhatnánk e témában. Világos, hogy nem ez irányú cikkei, kutatásai hiányoznak. Ezeket megtalálhatjuk különféle lapokban, könyvekben. Mindössze az a meglátásom, hogy annak érdekében, hogy a kötetben kidolgozott történeti ív ne torpanjon meg, hasznos lett volna a tanulmányok közé illeszteni egy nagyobb lélegzetű munkát e témában is. Mindenesetre, amíg az ún. nagy összefoglalás várat magára, addig bátran nyúlhatunk e kötethez (is), miután találunk benne történeti, fejlődési sorokat, teoretikus alapvetést, eligazító jellegű bibliográfiai utalásokat, de konkrétumokban bővelkedő esettanulmányt is. Bátran és örömmel ajánlom Szigeti Jenő legújabb munkáját minden, a téma iránt érdeklődő kutatónak, hallgatónak vagy olvasónak. Meggyőződésem, hogy nagy haszonnal forgathatjuk, hiszen könnyen áttekinthető, emberléptékű és informatív.

Utólagos megjegyzésem arra vonatkozik, hogy az utóbbi időben szerencsére szaporodni látszanak a kisegyházi kutatások, s ezek koordinálásában, támogatásában igen jó szolgálatot tesz a 2006-ban alakult Kisegyház-kutató Egyesület s az ehhez kapcsolódó internetes portál.[7] A téma mértékadó kutatóit, szakembereit – köztük kötetünk szerzőjét is – tömörítő egyesület legfőbb célja a még ma is gyakorta csak szektáknak nevezett, kevéssé ismert egyházakkal kapcsolatos tévhitek, rémhírek eloszlatása, a felekezeti látószög tágítása szakszerű és hiteles kutatási eredmények révén. Az egyesület tagjaival való személyes tapasztalatok, konzultációk és eszmecserék után mondhatom, hogy napjainkban már nem is olyan elképzelhetetlen egy nagy szintézis összeállítása a témáról, mint ahogy azt korábban Lendvai L. Ferenc gondolta.[8] A Kisegyház-kutató Egyesület éppen ebben jelölte meg legfőbb tudományos célját.

(Ism.: Simon Ervin)

 

Jegyzetek:

 



[1] Ld. Miskolci Egyetem BTK Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete (Online: http://magyarszak.uni-miskolc.hu) / Oktatók / Szigeti Jenő. http://magyarszak.uni-miskolc.hu/oktatok/szigeti_jeno.pdf [2010. december.]

[2] Szigeti Jenő: Életsorsok – bibliai emberek. Bp., 2008.

[3] Szigeti Jenő: „És emlékezzél meg az útról”. Tanulmányok a magyarországi szabadegyházak történetéből. Bp., 1981.

[4] Lendvai L. Ferenc: Puritánok utódai. In: Világosság, 1983. 7. sz. (továbbiakban: Lendvai, 1983.) 445–446. p.

[5] Magyar protestantizmus, 1918–1948. Szerk.: Lendvai L. Ferenc. Bp., 1987.

[6] Magyar Néprajz. VII. Főszerk.: Dömötör Tekla. Szerk.: Hoppál Mihály. Bp., 1990.

[7] Ld.: Kisegyház-kutató Egyesület honlapja: www.kisegyhazkutato.hu – 2010. december.

[8] Lendvai, 1983. 445. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,