Irodalomtörténeti gyakorlatunkban máig nem megszokott kérdések fölvetésével kezdi doktori értekezésének monográfiává fejlesztett változatát a szerző: A Bevezetés azt a problémát fogalmazza meg, hogy a történész szükségszerűen a jelen távlatából ítél, ám ismernie kell a vizsgált korszak maitól különböző irodalmi kánonját, értékvilágát, működési rendszerét, továbbá e két tényező együttesen képes játékba hozni azt az értelmezői nyelvezetet, amelynek a megteremtése és következetes működtetése a kötet egyik érdeme. Ugyancsak a Bevezetésben jelenti ki, hogy függetlenedni kíván az elemzési sablonoktól, kliséktől, és az a célja, hogy kijelentéseit funkcionálissá tegye. Végső soron az a kiindulási pont fogalmazódik meg, hogy a vizsgált műfaj, a prédikáció „nem csupán csíráiban hordozza a később kibontakozó szépirodalom kezdeményezéseit, hanem maga is szépirodalom.” (24. p.)

Hogy ez a kijelentés nem csak szólam, jelentős részben köszönhető a megelőző kutatónemzedékek – például a szerző közvetlen mesterei – elméleti igényességének, akik a 17. századi egyházi (jezsuita) irodalom, Pázmány és Nádasi János működésének feltérképezésével megteremtették azt a kontextust, amelyben Gábor Csilla Káldi-kutatásait méltathatjuk. Ezekre az alapokra építve szűkíthette le kutatási témáját a szerző arra a három szempontra, amely egyben a kötet alcíme is lett (Források, teológia, retorika). Például: „A prédikációknak a felhasznált források mennyiségére vonatkozó vizsgálata első gondolatra fölöslegesnek tűnhet, hiszen az összkép várhatóan nem különbözik lényegesen attól, amely Pázmány Péter beszédeinek ilyen irányú feltérképezése nyomán kirajzolódott. A Bitskey István által elvégzett analízishez hasonló, teljességre törekvő statisztika elkészítése valóban túlságosan munkaigényes vállalkozás lenne az eredmény nagyságrendjéhez képest. ”(27. p.)

Az elődöktől való eltávolodás és továbblépés lehetőségét az irodalmi (retorikai) elemzés szempontjainak erősítése hozta, s a szerző az eddigi Káldi-kutatások elért részeredményeit is ennek rendeli alá. A forráshasználatot illetően amellett, hogy Káldi műveltségszerkezetére és érdeklődésének irányára is tanulsággal szolgál, egyszersmind szövegalakítási módszerekre is rávilágít. Az antik, középkori vagy kortárs auktoroktól ugyanis a prédikációszerző nem teljes gondolatmeneteket, hanem csak azok töredékeit idézte, ezért az idézett szövegek egy eltérő típusú szövegbe épülnek be. Érdeme a monográfiának, hogy azt is megmutatja, mi lesz egy toposz vagy exemplum helyi értéke a másfajta szövegösszefüggésben. Eközben Gábor Csilla mértéktartóan használja az intertextualitás elméletét, a kora újkori és posztmodern szövegkezelési módszerek vizsgálatának fölvetésével pedig a továbbgondolás lehetőségét is kijelöli. Természetesen a „hagyományos”, „eredetkutató” filologizálás sem marad eredmény nélküli, mert kimutatja, hogy például a Pázmány és Káldi által forgatott, kortárs vagy éppen jezsuita források felhasználása eltér egymástól, amivel Káldi egyéni érdeklődését – talán könyvgyűjtési igényét – is jelzi.

A Káldi-prédikációk teológiai rendszerét vizsgálva a skolasztika háttérbe szorulását lehet regisztrálni: a Szentírásra való gyakoribb hivatkozások és az egyházatyák szerepének a megnövekedése a protestantizmussal folytatott hitvitának is az eredménye. A teológiatörténet ismeretében például a Tridentinum utáni katolicizmus teológiai témái a kommunikációs helyzetnek, a hallgatóság műveltségi szintjének figyelembe vételével azért tarthatnak igényt érdeklődésünkre, mert nemcsak a popularizáció megkívánta szövegalakítási technikák, de a végtelenről való véges emberi beszéd dilemmái is elemzési szemponttá lépnek elő.

Érzékenyen szól továbbá a keresztény egzisztencia feszültségeiről (kegyelem és szabadság), hiszen a szabad akarat kérdése a protestáns-katolikus szembenállás elvi alapja is. Hasonlóképpen a finom ötletesség példája, hogy a Szt. Ignác-i Lelkigyakorlatok ismeretében találja meg a prédikációkban azt a törekvést, hogy „a lelkeket döntésre, majd a meghozott döntéssel összhangban levő további lépésekre ösztönözze. És talán ebben rejlik a beszédek oly sokat emlegetett etikai irányultságának gyökere is.” (100. p.)

A prédikációk forrásainak, teológiájának, retorikájának a megvilágítása számos rokontudomány kérdésfölvetésével és eredményével érintkezik (folklór, szemiotika, eszme- és mentalitástörténet stb.). E helyütt csupán azokra a magyar nyelvművelő mozgalmakra hívom fel a figyelmet, amelyek alapján „az egyértelmű és érzékletes anyanyelvi teológiai kifejezésre törekvést is értékeljük.” (110. p.) Hogy Gábor Csilla következő monográfiája ebből az irányból várható, jelzik a hasonló igényű publikációi.[1]

A monográfia legterjedelmesebb, retorikai fejezetét ismertetve érdemes felhívni a figyelmet azokra az összekötő szálakra, amelyek erősítik a kapcsolatot e fejezet és az előzőek között. A szerző az olvasó munkáját is megkönnyíti, amikor efféle belső hivatkozásokhoz folyamodik: „jól láthattuk ennek Káldi Györgyre jellemző megoldásait a forráskezelés értelmezése során” (87. p.) vagy az, hogy egy-egy kérdésről „majd máshol szólunk bővebben”. Gyakori gesztusa a szerzőnek, hogy mielőtt belekezdene egy új témakörbe, összefoglalja azokat az elért eredményeit, melyeknek az ismeretét szükségesnek tartja az elemzés folytatásához. Ez is jelzi, hogy Gábor Csilla műve igényesen megformált szöveg, nemcsak számít az olvasó cselekvő közreműködésére, de határozottan irányítja is az általa végigjárt gondolatmenetben. A Káldi György prédikációi későbbi részei így mintegy elolvassák, értelmezik a korábbiakat is, és ebben az állandó újrafogalmazásban, a megváltozott szövegösszefüggés, a megváltozott távlat okozta átrendezésben az irodalmiság lényegére érezhetünk. A könyv nem egy részlete ezért önértelmező szövegként is olvasható.

Alapos kifejtést kap a klasszikus retorika delectare-docere-movere előírása, a szerző bizonyítja, hogy ez a hármas célkitűzés azonos irányba hat, s a gyönyörködtetés – a hasznosság igényétől el nem szigetelten – a változatosságra való törekvésben ölt testet. (122-131. p.) A prédikátori magatartást, a kommunikációs helyzetet megvizsgálva pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a szentbeszédek valódi funkcióikat a liturgiában töltik be. (Kivételt képeznek a szintén elemzett tematikus prédikációk, például a Tízparancsolatról, melyek csak látszólag beszédek, valójában egy értekezés egymást követő fejezeteit olvassuk.)

Noha a szakirodalomban általánosan elfogadott a retorika interkonfesszionális voltának az elfogadása, a szerző ezt is árnyalni tudja egy eddig ismeretlen adalékkal: a jezsuita Regius Orator Christianus-ában az antik eredetű három beszédnem mellett külön fejezetben ismerteti a melanchthoni eredetű genus didascalicum-ot. Így teljes joggal hangsúlyozza ennek a beszédnemnek is a jelentőségét, melyet az eddigi kutatás csak a protestáns gyakorlatban ismert fel. (145. p.)

A retorikatörténeti megfigyelések mellett a szerző nem zárkózik el művelődés- és mentalitástörténeti tanulságok közlésétől sem, idézve Káldinak a kortársaival kapcsolatos elbeszéléseit (az ivásban mértéktartásban példát mutató Kutasi János győri püspök, a prédikálásban betegen is elől járó Telegdi Miklós és Kutasi vagy a saját édesapjára hivatkozva a szolga bérét betegségében is fizető úr példája). Hasonlóan érdekes adalék lehet, hogy a szülő-gyermek kapcsolat érvényességi köre mellett az úr-szolga, előljáró-alattvaló viszonyrendszerére is ugyanazokat az alapelveket állapítja meg. (191., 199. p.)

A kötet zárófejezete (Összegzés és kitekintés) kísérletet tesz – Klaniczay Tibort némileg meghaladva – a Káldi-életmű stílus- és gondolkodástörténeti szempontú besorolására. A korszakolásra vonatkozó elvek között Gábor Csilla Hans-Georg Kemperét tartja a legelfogadhatóbbnak, ő ugyanis a német líra történetét bemutató monográfiájában a Luther és Goethe kora között eltelt időre a kora újkor megnevezést ajánlja, s ezen belül különbözteti meg a reformáció, a konfesszionalizmus és a felvilágosodás korszakát. Gábor Csilla ebben a  keretben elemzi Káldi prédikációit: a reformáció által támasztott kihívásokhoz kellett hozzáigazítania a középkori katolicizmus hagyományait, s a prédikációk ennek a megújító-megőrző erőfeszítésnek a recepcióját, a hazai közönséghez való alkalmazását jelentik. Végeredményben a barokknak mondott retorikai építkezést is figyelembe véve a konfesszionalizmus jegyében alkotó auktorként határozható meg Káldi.[2] Ennek a gondolatmenetnek az újdonsága, hogy a terminológia szintjén is különbséget tesz korszakprobléma és stílusprobléma között, egyúttal pedig annak a szükségét hangoztatja, hogy az irodalmárok által használt korszakmegnevezések csak úgy lesznek elfogadhatóvá, ha vonatkozásba kerülnek a kortárs történettudomány fejlődésével.

Mivel a beszédeknek modern kiadásuk nincs, a függelékben elérhető a kötetben bővebben elemzett három prédikáció szövege.

(ism.: Restás Attila)

 

 

Jegyzetek