Vissza a tartalomjegyzékhez

2. évfolyam 2. szám
A. D.
MMI

Sárai Szabó Katalin:
Nőkép a református sajtó tükrében, 1867-1918.
Tanulmányom az Alapítvány a Németajkú Református Gyülekezetért, Protestáns Fórum ösztöndíj támogatásával készült

Tanulmányom az Alapítvány a Németajkú Református Gyülekezetért, Protestáns Fórum ösztöndíj támogatásával készült. (A Szerző.)

 

Az 1867-1918 közötti időszak Magyarország történetének dinamikusan változó korszaka, amikor a dualista rendszer keretei között a gazdaság és magánélet szférájában gyors ütemű polgárosodás zajlott le. Ennek a folyamatnak volt egyik következménye a nőkérdésnek egyre szélesebb körben való tárgyalása, a nők jogainak, képzésének törvényekkel történő szabályozása, a nők egyre nagyobb térnyerése a munkaerő piacon, különféle civil szervezetekben és nem utolsó sorban az egyházakban is. A következőkben egy kutatás eredményeit foglalom össze, amely a nők hivatását, helyét, szerepét tárgyaló, református sajtóban megjelenő véleményeket kívánja feltárni és bemutatni. A sajtónak és nyilvánosságnak a polgárosodás folyamatában betöltött szerepével sokat foglalkoztak. Arról, hogy az egyház is felismerte fontosságát, a korszakban nagy számban megjelenő folyóiratok tanúskodnak. Különböző csoportok (tanítók, lelkészek, fiatalok stb.), különböző régiók (egyházkerületek, egyes egyházközségek, stb.) adtak ki újságokat. Elemzésem tárgyául a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap-ot (1842-1918), és négy egyházkerületi folyóiratot választottam: Sárospataki Lapok (1881-1905), majd Sárospataki Református Lapok (1905-1948), Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező (1870-1878), Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő (1879-1887), majd Debreczeni Protestáns Lap, Dunántúli Protestáns Közlöny (1885-1890), majd Dunántúli Protestáns Lap (1890‑1945), Erdélyi Protestáns Közlöny (1871-1881), Erdélyi Protestáns Lap (1898-1907), majd Református Szemle (1908-1918). A vizsgált időszak pedig 1867-1918.

Ezeknek a lapoknak szerkesztői püspökök, teológiai tanárok, stb., az egyházi elit tagjai voltak, a cikkírók természetesen az egyházi társadalom jóval szélesebb rétegeiből kerültek ki: lelkészek, tanítók, tanárok, világiak – az 1900-as évektől nők is publikáltak – tehát mindazok az értelmiségiek, akik az egyházi élet irányításában, az egyházi értékrend kialakításában szerepet játszottak. A lapok olvasottságával, népszerűségével kapcsolatban nem végeztem kutatást, arra azonban egy-egy lelkipásztorokat, tanítókat ostorozó cikkből következtethetünk, hogy a közvélemény formálásnak ezt az új eszközét lassan fogadta el az egyházi társadalom. Az elmarasztaló cikkekben főként a papokról és tanítókról szóltak rosszallóan amiért nem rendelik meg az újságokat, nem tájékozottak. Az egyháztagok közönyét is több ízben kipellengérezték, hiszen az újságok anyagi helyzete sokszor fordult válságosra az előfizetők kis száma miatt. Korszakunk folyamán azonban egyre nőtt a hozzászólások száma, egyre több aktualitás, információ, értékelés látott napvilágot, ami arra utal, hogy megnövekedhettek az igények, és egyre elfogadottabbá válhatott az egyházi sajtó szerepe az egyházi közéletben.

Az általam választott folyóiratok minden olyan a társadalmi változásra reagáltak, amely az egyházi életet érintette. Ezért találunk nagy számban a nőkkel, nőkérdéssel, nők iskoláztatásával kapcsolatos cikkeket, hiszen ebben az időszakban értek el a nőemancipációs törekvések mind nagyobb sikereket a az iskoláztatás terén.

A női egyenjogúsítás kérdésének legjellegzetesebb jegyei, már a 18. század végétől léteztek. A kérdéssel foglalkozó szerzők, pedagógusok a nők művelődésre, tanulásra való képességét és ahhoz való jogát hangoztatták és bizonyos megkötésekkel a nők hivatalviselési jogát is elismerték. A nők valódi hivatását az anya, feleség és háziasszony hármas szerepben látták és ennek minél tökéletesebb megvalósítását a lányok neveltetésével kívánták elérni. Ezt a hármas szerepkört kiegészítette a honleányi kötelesség, mely a reformkor óta szintén központi gondolat volt a nőemancipációs törekvésekben. Az első lépést a nők emancipációja felé az jelentette, hogy ezeket a szerepeket felértékelték, rámutattak társadalmi fontosságukra – főként az anyák felelősségére a következő nemzedékek nevelésében – és legfőbb célkitűzéssé a lányok nevelésének magasabbra, később a férfiakéval azonos színvonalra emelése vált. A népiskolai képzés magasabb színvonalra emelése, a lányok felsőbb lányiskolai majd, egyetemi képzésének lehetősége és végül a leányközépiskolák létrehozása volt az az út, amely mutatta ennek az irányzatnak a sikereit.

A cikkek között legnagyobb számban a nőneveléssel, a leányiskolákkal foglalkozó írásokat találunk, ezeken kívül a női hivatás, női szerep, a különböző női munkák (pl. tanítónő), a női egyesületek, a nők egyházi szerepe foglalkoztatta a cikkírókat. Munkám során abból indultam ki, hogy a társadalmi mozgalmakra, változásokra az egyes érdekcsoportok, rétegek, egyházak saját ideológiájuk és nézeteik által meghatározott módon reagáltak, és ha konszenzus született is az egyes kérdésekben, az érvrendszerben fellelhetőek a megkülönböztető jegyek. Ezek megismerésével sokkal árnyaltabb képet kaphatunk a nőkkel kapcsolatos nézetekről, melyek feltárása a hazai nőtörténetírás egyik kevéssé kutatott területe. Jelen kutatás a református egyház meghatározó köreinek folyóiratokban megjelent cikkeit veszi számba abból a szempontból, hogy az időszak során milyen változások, milyen jellegzetes vélemények és ellenvélemények ütköztek. Ez a forrástípus nem tárja fel a református társadalom egészének véleményét, – hiszen pl. maguk a nők is csak elvétve szólalnak meg –, de azokra a főbb irányokra mindenképpen rámutat, amelyek a református közvéleményt jellemezték.

 

Az ideális női hivatás

A női hivatással, nőneveléssel kapcsolatos állásfoglalás alapja az ideális nőről alkotott kép. Jelen esetben: mi jellemezte a folyóirat szerzői számára az ideális református nőt, mit tartottak legfontosabb hivatásának a társadalmi és az egyházi életben, s ennek elérése érdekében milyen nevelési célkitűzéseik voltak.

A református nő fogalmát már az elején érdemes pontosítani. A szerzők ugyanis a középosztálybeli, tovább szűkítve a református egyház magját jelentő lelkészek, tanítók, református értelmiségiek, hivatalnokok körének női ideálját kívánták megalkotni. Természetesen az ideális nőről alkotott kép változott a korszakban, egyre tágult az a tevékenységi kör, társadalmi szerep, s ezzel együtt az a felelősség, amit a nő számára kijelöltek. Ki kell emelnem a kijelölés szót, ugyanis ezekben a kérdésekben a nők csak az 1900-as évek elején hallatták hangjukat a lapok hasábjain, akkor is néhány cikkről van szó, tehát a kép, amit az elemzés során kapunk, a férfiak, azon belül is az egyházi elit véleményét tükrözi.

A korszak nőkérdéssel foglalkozó szerzői számára a nőemancipációt a nők művelődéshez való jogának elismerése és biztosítása jelentette. A női hivatás (feleség, anya, háztartás irányítója) betöltéséhez tartották fontosnak a nők művelését. Számukra ideális nő az lehetett, aki egyenrangú társként férjével annak munkájáról, gondjairól tudott beszélgetni, aki biztosította férje fáradságos, küzdelmes életéhez a megfelelő otthont, családi hátteret, aki a jövő nemzedéket művelt emberré, jó hazafivá volt képes nevelni, mivel ő maga is megfelelő műveltséggel, honleányi tudattal rendelkezett, és eligazodott a változó viszonyokban. Mindezeken kívül a család erkölcsi életének vezetését, a gyerekek vallásos nevelését is képes volt ellátni. A nőkkel szemben állított követelmények a kor általános felfogását tükrözik, véleménykülönbséget a művelődés fontosságát illetően – elveszítheti-e a nő nőiességét, ha „tudákos” lesz? – és a nő családon kívüli szerepével kapcsolatban találunk. Vállalhat-e a nő saját hivatást, milyen lehetőségei vannak az egyedülálló nőnek? A nőkérdés ilyen sarkalatos pontjai foglalkoztatták a református lapok szerzőit is, ez az a gondolatkör, melyen belül választ kerestek arra, hogyan lehet a református értékrend szerint, „református módon” válaszolni a korszak újabb és újabb kihívásaira. A Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1869-es évfolyamában közölték a „nőképző-egylet” kérvényét, amelyet egy női minta-főtanoda felállításának érdekében 7000 magyar nő írt alá, s amely a női hivatással kapcsolatos nézeteket jól tükrözte. „Tiszta gondolkodású, ép érzésű ember kétségbe nem vonhatja, hogy a társadalmi életben a nőnek szintén oly fontos szerep jutott, mint a férfiunak. Műköre csak szerényebb, de nem szegényebb: munkásság, mely nem zajos közélet küzdelmeiben s mozgalmaiban nyilvánul, hanem a családi tűzhely mellékén érvényül legillőbben, csendesebb ugyan, de nem kevésbé hathatós, hatása mélyebben gyökeredző, rejtettebb, hasonló ama természeti erőéhez, melyek a parányokban észrevétlenül munkálkodva, világra szóló eredményeket idéznek elő… Már pedig a családi életet, mely – fájdalom korunkban szembetűnőleg hanyatlásnak indult, épségben fenntartani, virágzóvá, gyümölcsözővé alakítani: ez kiválóan a nőnek rendeltetése. A nő van hivatva, hogy mint hitvestárs a férfiút a küzdő élet nehéz fáradalmaiban támogassa; megedzi erejét, ha lankadozik; megnemesíti érzelmeit, melyek a világ piacán oly könnyen elsatnyulnak; visszavarázsolja a lélek derűjét, mely a külső élet viharaiban oly gyakran elhomályosul. A nő van hivatva, hogy mint anya a zsenge csemetének megszabja fejlődése irányát; ideje korán megvesse a szilárd jellem alapját, hogy még a fogékony lélekbe beleoltsa a szépnek és jónak szeretetét, az igaz és nemes iránti lelkesedést, a magas eszmék, s az emberi ész vívmányai iránti tiszteletet… A ki a nő rendeltetését, munkakörét mélyebben vizsgálja, kénytelen bevallani, hogy míg a férfi az ország törvényeit – a nő annak erkölcseit alkotja.”[1]

Sokan ellenezték a nők „túlzott iskoláztatását”, mert attól tartottak, hogy a műveltséggel, széles látókörűséggel hiúság, elbizakodottság, túl nagy igények társulnak és a nő igazi rendeltetése háttérbe szorul. A kételkedők meggyőzésére Czinke István a következőket írta: „most is azt állítom – s ez szent meggyőződésem, – hogy bármely házasság, csak úgy lehet szerencsés, a férjre nézve soha megunttá váló édes kötelék, ha neje, egyéb tulajdonságai mellett, neki míveltség tekintetében is egyenrangú társa. Éppen Lukán, meg Hotykán,… , a hol az ember teljesen neje társaságára van utalva, válik kétszeresen szükségessé, hogy a nőnek is magasabb műveltsége legyen. És ez nem zárja ki azt, hogy azért jó gazdasszony és kifogástalan házinő is ne lehessen.”[2] Műveltségre természetesen nemcsak házastársként volt a nőnek szüksége, hanem anyaként is, hiszen az anyai nevelés felelősségének gondolata, amit nemcsak a család, hanem az egész nemzet jövője szempontjából is döntő fontosságúnak tartottak, már a nőemancipációs törekvések kezdetén is jelen volt. A Protestáns Egyházi és Iskolai Lap hasábjain olvashatjuk ezzel kapcsolatban: „A gyermek azzá lesz, a mivé neveltetik… A nő a gyermeknek első és leghivatottabb nevelője… A gyermekek tudtokon kívül anyjuk modorához, beszédéhez, magaviseletéhez s életrendszeréhez idomulnak! Szokásait eltulajdonítják, s jelleme szemmel láthatólag testesül meg bennök. Az anya az emberi nemünk látható gondviselése, általa lesz a család, a nép, a nemzet. Befolyása tartós és egyetemes.”[3]

Mint anya, gyermekei vallásos nevelése fölött őrködött, emellett elvárták tőle, hogy saját vallásosságával olyan családi életet teremtsen, amely a világgal szemben biztonságot, vigaszt nyújtó menedéket jelent minden családtag számára. „A ti hivatástok a házi tűzhelyen szítani az élet melegét. A sors csapásainál isten bizalmából erőt merítve, erőt adni. Az örömben, boldogságban részt venni a nélkül, hogy mutatnátok, hogy általatok származik. Az élet küzdelmeiből követelni osztályrészetüket a nélkül, hogy elárulnátok, hogy e küzdelem reátok terhes… Az élet viharai ellen egyedüli menedék a családi tűzhely, a vallásos hit”[4] – írta Bónis László Kolozs vármegye főjegyzője, akinek cikke után szerkesztői megjegyzésként áll: „örvendünk, hogy az úgynevezett »világiak« beszélnek az örökkévaló világokrul.”

A nők egyenjogúsítása mellet érvelők egy része azt a liberális szemléletet vallotta, amely a reformkor óta a különféle jogfosztott állapotú társadalmi csoportokon kívánt segíteni, s a nők és férfiak egyenlőségéből kiindulva, a nők képzése és hivatalviselése mellett állt. A másik megközelítés, amely több ponton kritizálta az előbbit, a keresztény ideológia alapján állt, és a két nem egyenjogúságát teológiailag, a Teremtésben megnyilatkozó isteni szándékban látta bizonyítottnak. A női hivatást nemcsak önmagában szemlélte, hanem a férfi hivatásával összehasonlítva, a két nemet egymást kiegészítő, elválaszthatatlan egésznek tekintette. Józsa Zsigmond a Genesisből kiindulva fejtette ki véleményét és érvelt amellett, hogy a nő igazi hivatását csak családban töltheti be. „A liberálizmusnak nagy barátai vagyunk; a józan haladást, az észszerű reformokat szintén pártoljuk, de teljességgel nem tudunk kibékülni azzal a túlzott liberalitással, mely a női emancipáció egy némely barátainál észlelhető. A legnagyobb mértékben elfogultnak kell tartanunk azt a gondolkozást, a mely nem akarja belátni, hogy a nő hivatása oly végtelenül különbözik a férfiétól. A nőnek, a Teremtő végzése szerint, rendeltetése az, hogy anyává legyen; egész szervezete úgy van alkotva, berendezve, hogy életet adjon egy más lénynek kit sok ideig szíve alatt és önvérével táplál. Természetének alapvonása a gyöngédség, a háziasság. A férfi szerepe más. Ő a család alapítója és hogy úgy mondjuk: az utána következő generációnak plántálója. Ő hordozza az élet terheit: államot, egyházat és társadalmat kell teremtenie, kormányoznia és rendeznie; egy életpályát kell alkotnia, igen gyakran óriási erőmegfeszítést igénylő küzdelemmel. Szellem-világának hatalmánál és testi szervezetének erejénél fogva, rendeltetése az, hogy legyen a nőnek, a szó intelligens értelmében ura, de egyszersmind gyöngéd támasza, hűséges oltalmazója.”[5] „Azt az alaptalan meggyőződést táplálják, hogy a nőt szellemi képességei feljogosítják a magasabb kultúrának a férfival teljesen egyenrangú tényezőjévé lenni. … Arra mutatnék, hogy lássék bár a nő néha, a természet különös aberrációja folytán, a férfi missziójára teljesen alkalmasnak, mégis csak addig marad igazán nő… míg a családban marad, míg oly nevelést nyer, melyet az anya és házi nő fontos hivatása tőle megkövetel.”[6] Bár mindkét irányzat a nőnevelést, a nők művelődését sürgősen megoldandó problémának tekintette, a tanulás célját másban látta.

Az egyházi lapokban természetszerűleg jelen volt a nőről vallott nézetnek az eredendő bűnnel való összekapcsolása, amely magyarázatul szolgált a nő alárendelt szerepére. A kereszténység lényeges szerepének tekintették, hogy kiemelte a nőt ebből a helyzetből, akinek vallásos buzgalmát, vallásos érzelmét, ezért sokkal mélyebbnek gondolták, mint a férfiét. „Annyi tagadhatatlan, hogy az első Ádámtól, a második Ádámig, vagyis Krisztusig, sőt a kereszténységen kívül még ma is mindenütt a nő meg volt és meg van fosztva az emberi jogoktól, méltóságtól, csak rabszolganő, hol durvább, hol csillogóbb köntösben. A kereszténység az, mely kiemelte a nőt azon alárendelt helyzetből s a társadalom egyenjogú tagjává tette, de viszont a nők is Krisztus megjelenése óta igyekeztek az ős anya hibáját jóvá tenni… a női kebel készebb, hajlékonyabb a krisztusi szelíd tanok befogadására s a kereszténységben rejlő valódi emberiségnek, humanizmusnak gyakorlására s terjesztésére”[7]

Korszakunk elején, kb. az 1890-es évekig, a nők tevékenységi körét – amelynek alapját az érzékenyebb, fogékonyabb lelki alkattal magyarázták – szűk körre korlátozták, s úgy tekintette a szerzők egy része, hogy azok a képességek, amelyek a nőket jellemzik csak a férfiakon keresztül (férj, gyermek) válhatnak a társadalom hasznára. „A nők szereplésének tere nem a nyilvános terek, fórumok, nem a hangot messzire röpítő szószékek a nagy világtól félrevonultan… csendesen, szerényen, gyakran ima és könny között, fegyverük: a szelídség, jóság, vigasztalás, önmegtagadás.”[8] Míg az elméleti cikkek inkább ezt a irányt mutatták, a gyakorlati élettel, példaképek bemutatásával foglalkozó írások egyre szélesebb tevékenységi területeket tártak fel.

A 90-es években többen is értekeztek a nők közhivatalokba bocsátásáról, társadalmi szerepvállalásáról. Egyfelől – egyre élesebb jelzőket használva – óvták a nőt attól, hogy megváljon eredendő hivatásától. „A nők hivatalba bocsátása nemzeti öngyilkosság”[9] – állították. Másfelől a valós társadalmi helyzetet elemezve, belátták, hogy az a középosztály, amelynek összekovácsoló ereje az egységes értékrend kialakításában, megtartásában, továbbadásában volt, – amiben az anyáknak egyre nagyobb szerepet tulajdonítottak – mindinkább kénytelen lányai számára akár az önálló kenyérkeresetet is biztosítani. Ennek érdekében többször találkozunk azoknak a pályáknak a számbavételével, amelyek vállalásával a nők nem veszítik el női erényeiket, sőt kifejezetten ideálisak a nők számára. „A leányneveléssel foglalkozók a nevelés célját tekintve, két nagy táborra vannak szakadva. két tábor: Egyik oldalon vannak azok, kik középosztálybeli nők szociális helyzetét tarthatatlannak nyilvánítják, a családi életre való szorítkozást igazságtalannak, sőt nemzeti kultúránk elleni bűnnek hirdetik. Ezek a nők és férfiak lehető egyenjogúsítását sürgetik s a nőknek eddig kizárólag férfiak által betöltött közpályára való bocsátását kívánják. S teszik ezt nemcsak azért, hogy férj nélkül maradt nőknek kenyeret, megélhetést biztosítsanak, hanem azért is, mert meggyőződésük szerint a nőnek a nyilvános élet küzdelmeiben, a kultúra előbbre vitelében a férfival versenyre kelni joga van. Másik oldalon állnak azok, kik a nő egyedüli természetes helyéül a társadalomban most is, ezutánra is a családi tűzhelyet tekintik, melyen kívül számára nincsen üdvösség. Ezek is megengednek annyit, hogy a nő szükségből, ha a családi életet nélkülözni kénytelen, minden olyan pályára léphessen, mely természetével ellentétben nincs, mely nem vetkőzteti ki nőiességéből s mely nem teszi őt képtelenné arra sem, hogy természetes rendeltetésének – ha később alkalma van rá – eleget tehessen, hogy minden körülmények közt feleség és anya tudjon lenni.”[10]

A 90-es évek végétől az 1900-as évek elején a nő a vallásmegtartó, az egyház jövőjét építő szerepe emelkedett ki és vált egyre fontosabbá, annak következményeként, hogy a férfiak tömegesen otthonukon kívül vállaltak munkát és ebből kifolyólag egyre „világiabbakká” váltak. Az otthon maradó nő a családi élet és vallás megtartójaként egyre nagyobb jelentőséggel bírt. „A nő védi és fenntartja a közerkölcsöt, formálja és neveli azokat, kik a hazafias és egyházi életnek egykor folytatói és hűséges munkásai lesznek. Ő a szeretet forrása, ki arra van hivatva, hogy szeretetének vezérlő hatalmával szívünkbe szőjje azoknak az érzéseknek a fonalszálait, melyeknek nyomán felfakadjanak bennünk nemcsak az egyéni élet érzései, hanem ama virilis vonások is, melyek úgy hozzákötnek bennünket az anyaszentegyház és hazánk életéhez… A nő belső lelkület kormányosa s az emberi szív érzésmódjában a jó erkölcsök megteremtője, ki azon a címen, hogy a nemes érzéseket beleoltja lelkünknek még legutolsó rejtekébe is, az anyaszentegyház törekvéseinek elsőrangú tényezője. És a nő, mint édesanya az, ki belecsepegteti gyermekeinek szívébe a vallásnak felséges világát.”[11]

A nő társadalmi szerepének egyik legmeghatározóbb jelentőségét a hazafiságra nevelésben látták. „Egész nemzedéke érzelmi világa felett uralkodván tehát a szív, a népek, nemzetek nagysága, dicsősége, jövendő sorsa nyugszik a gyenge női vállakon. Lelkes, honszeretettől hevülő keblű anyák adták a nemzeteknek a legnagyobb hősöket és államférfiakat, a kiknek dicsőségében méltán osztoznak ők. A míg egy nemzet nőinek kebelében él a honszeretet, addig a nemzet mindig megőrzi önállóságának, jogainak öntudatát, őseinek nyelvét, szokásait, de a mint a nők idegen szellem, idegen műveltség hatalma és befolyása alá kerültek, a nemzeti öntudat, az önállóság és szabadság napja azonnal hanyatlani kezd.”[12]

A magánéletben több lehetősége is volt a nőnek, hogy honleányi kötelességét teljesíthesse. Egyik formájának azt tartották, hogy magyar termékeket használ, megtartja a hagyományos szokásokat, ezzel is erősítve családtagjaiban a hazaszeretet érzését. Jancsó Lajos a Református Szemlé-ben ostorozta a külföldi cikkek és szokások úri osztálynál való térnyerését. „Ma már nem jó még a falusi asszonynak sem jó a házi szőttes, inkább szereti, mert cifrább, a bécsi rongyot. A szövőszékek már ritka házban zakatolnak, nem kell fáradnia ezzel asszonynak, ad hitelbe a bótos. A tisztességes, egyszerű magyar konyhát az előkelőségeknek házában felváltotta a francia kotyvalék… Manapság nem is úr, aki külföldi fürdőn nem tölti a nyarat… A városi gyári munkások útközben fogyasztják … a hevenyében előkapott ételt, csakhogy vasárnap jusson a költséges „zöldbe” kirándulásra.” [13] A családi körön kívül a magyar nő feladatának tekintették a honi ipar pártolását. Ez a múlt század végétől terjedő, magyar háziipart támogató mozgalom, amelynek során a kalotaszegi, torockói később sárközi stb. háziipar kifejlődött, nemcsak a hazai termékek felé irányította elsőként az arisztokrácia, később a polgárság figyelmét, hanem munkalehetőséget is kínált egy-egy helység asszonyai számára. Az Erdélyi Református Szemle 1910-ben közölte Elek Pálné, a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége iparvédelmi szakosztály elnökének előadását, amelyben a nőket az hazai ipar támogatására buzdította: „míg tehát a férfi politikai, gazdasági és technikai téren küzd, addig a magyar nő ilyen magasztos célokat szolgálhat, ha a honi iparpártolás feladatát magáévá teszi.”[14] „Teremtsenek a magyar hölgyek magyar divatot, ismertessék meg azt az iparossal és kereskedővel; bocsássanak mintát rendelkezésükre. Karolják fel a csetkei halasi csipkét, a magyar művészi ipart. Itt is a jobb módú hölgyek járjanak elől, mert ha ők bizonyos divatot fognak teremteni, a kevésbé vagyonos osztály is követni fogja őket. Ha az osztrákok a párisi és londoni divat mellett önérzetesen hivatkoznak a bécsi chic-re [értsd: sikkre], a bécsi blúzokra, miért nem teremthetnénk mi magyar chic-et! Fürdőhelyeken, vendéglőkben és egyéb nyilvános helyeken követeljenek magyar tányért, magyar abroszt és magyar gyártmányú evőeszközt, magyar ételeket s italokat.”[15]

Az I. világháború új helyzetet teremtett, egyrészt a nők konkrét gyakorlati segítsége felértékelődött (betegápolás, gyűjtés, katonák számára ruhaneműk készítése), másrészt a megüresedett hivatalokban vált szükségessé alkalmazásuk. Így a nők munkavállalása, családon kívüli szerepe új megítélés alá került. Egyre szélesedett az a kör, ahol elfogadhatóvá, sőt kívánatossá vált megjelenésük. A krízis pedig, amit a háború okozott, mind jobban ráirányította a közvélemény figyelmét a családban betöltött szerepükre „A múlt és jelen kapcsát meg kell teremtenünk; azért kell család, azért kell anya, ki a gyermek lelkébe beleoltja: íme mi mindnyájan dolgoztunk!… az új társadalom, ez a családi regeneráció a dolgos nő által valósulhat csak meg, ki köt, varr, foltoz és ugyanakkor szép és jó könyveket olvas, a családnak lelke, férjének eloszlatja homlokáról a borút, együtt hurcolja sorsát fényben, árnyban, fennkölt lény, magasztos erény, aki a nemes megadással való lemondást beleviszi a családba és megtanítja rá a haza kertjének bimbóit.”[16]

Az elméleti és a különféle társadalmi viszonyokat feltáró cikkek mellett, a női példaképek életútját, működését bemutató írások is közelebb hozták az olvasóhoz az ideális nő típusát. A leányneveléssel kapcsolatos cikkek több ízben felhívták a figyelmet a példaképek fontos pedagógiai szerepére. Főként egy-egy megemlékezésben, ill. a leánynevelés fontosságát tárgyaló cikkekben, idézték föl egy-egy kiemelkedő nő alakját, akinek példájával a nőnevelés hasznosságát is bizonyítani kívánták. Egyrészt a Biblia nőalakjairól szóló írásokat sorolhatjuk ezek közé, másrészt a történelmi személyiségekre való megemlékezéseket. Ezek a nőalakok a női erények és a női ideál megtestesítőivé váltak. Kovács Albert az Erdélyi Protestáns Lap-ban közölt egy cikksorozatot, melyben a bibliai nőalakokat egyenként, legjellemzőbb erényeikkel jellemezve állította példaképül, így pl. Mózes anyja Jokhabéd a jó édesanya, Zsuzsánna, a szépség, szelídség, tiszta erkölcs, feddhetetlenség, házastársi hűség, Judit, Debóra az önfeláldozás, Sára az igaz vallásosság, ártatlan nőiség eszményét testesítette meg. A reformáció korszaka is megteremtette a maga eszményi nőalakjait. Ilyen volt pl. Bora Katalin, akinek „gyöngéden szerető lelkéből, nemesen dobogó szívéből merített nagyra hivatott férje a rendkívüli küzdelmek közt önmérsékletet, megújuló erőt, gyógyító balzsamot, Isten akaratán való megnyugvást”[17] A történelmi személyiségek közül a nőnevelés területén munkálkodók pl. Kalocsa Róza, Karacs Teréz, Zirzen Janka tevékenységét emelték ki. Természetesen a nagy református női eszménykép Lorántffy Zsuzsanna több ízben is megjelent, mint feleség, aki férjének hű társa, minden tevékenységében segítője (gazdaságtól politikáig, háborúig) Gondos anya, aki maga felügyelte gyermekei nevelését. Mint kitűnő gazdasszony, aki egyszerű háziasságával, maga vezette a háztartás ügyeit. Mély vallásossága, jótékonysága a szegények és az iskolák felé egyedülállóvá tették személyét. „Élete és példája egy eszményképpé magasztosult, hogy örökké ragyogjon a magyar nők előtt, buzdítva, intve őket az egyszerűség, háziasság, családiasság, vallásosság, jótékonyság és a hazaszeretet erényre.”[18]

 Az anyai felelősség eszményét báró Vay Miklós édesanyja testesítette meg. „Anyja egyénisége, anyja lelke nyújtja a kulcsot a fiú megértéséhez, nemcsak, hanem képezte azokat az erőket s tényezőket, melyekből a fiú előállott. Ily anyának csak ily fia lehetett.”[19] Gyermekei nevelést személyesen vezette a legmodernebb Pestalozzi-féle pedagógiai módszert alkalmazva, de emellett megvolt benne az a gondosság és szeretet, ami minden nevelés alapját jelenti.

Erzsébet királyné 1898-ban bekövetkezett tragikus halála az egész nemzetet megrázta és minden folyóiratban megemlékeztek róla. Kultusza ritka jelenség, mivel egy a Habsburg-dinasztiához tartozó személynek nem pusztán hivatalosan teremtett, hanem társadalmilag támogatott kultuszát jelentette.[20] Gerő András fejtegetése szerint Ferenc József mellett, akihez hűséges alattvalóként nem lehetett viszonyulni, mindenképpen választani kellett a Habsburg-házból valakit, akiről a magyarok iránti szeretetet lehetett feltételezni. Erzsébet megfelelt annak a képnek, amit a magyarok elvártak királyuktól: szerette a szabadságot, szerette a magyarokat és ennek több tanújelét is adta, pl. megtanult magyarul, magyar dajkát fogadott. Halála mindenképpen a róla alkotott kép kiteljesedését jelenthette anélkül, hogy szembesülni kellett volna a valósággal. A református lapok megemlékezésének stílusa tehát ezt az Erzsébetről kialakult társadalmi képet tükrözte így érthető, hogy egy Habsburg-házbeli, katolikus uralkodó, hogyan válhatott a református nők példaképévé. Jellemzéséül a következőket találjuk: őrző angyal, szeplőtlen lény, Napba öltözött asszony, Erzsébet nagyasszonyunk, ezekkel a bibliai jelzőkkel csak a legkiválóbbat illethették. Mint nőt természettől fogva csendesnek, szemlélődőnek tartották, aki udvari etikett helyett a családi kört kedvelte, külsőleg egyszerű, szerény, de szilárd és erélyes volt. Költői léleknek, hiúságokkal nem törődő, fájdalmában tűrő és nem panaszkodó asszonyként jellemezték. A megemlékezések szerint a számító politikában az evangéliumi elemet, a szeretetet képviselte. Hitvesi és családanyai hivatását is tökéletesen végezte, jótékonykodott, szívesen járt az egyszerű emberek között, mint az „álruhás jó királyfi”. Több ízben hangsúlyozták magyar beszédét, hogy lányához magyar dajkát fogadott, Deák temetésére koszorút vitt, s végig kísérik azokat a gesztusokat, amelyek arról tanúskodhatnak, hogy helyzetének javulását neki köszönheti a nemzet. Ez az asszony minden női erénnyel rendelkezett, amivel egy ideális nőnek rendelkeznie kellett, és mindenben a legkiemelkedőbbet képviselte. Ezen neki tulajdonított erények birtokában tartották képesnek arra, hogy a háttérből, a magyarok javára politikai hatást tudott gyakorolni.

Egy másik politikus feleség, Tisza Kálmánné a kálvinista nagyasszony típusát testesítette meg. „A magyar kálvinista nagyasszonyok, akik a múltban a magyar nemzet nagy férfiait nevelték s egyházuknak és szent vallásunknak buzgó hívei és patrónái valának. A Tisza Kálmánné nevét a Lorántffy Zsuzsánna neve mellé írjuk.”[21] „Nem csupán a magyar református keresztyén nőnek, de a magyar nagyasszonynak tökéletes mintaképe … fennkölt szellemű hitves … anya, aki a római Corneliaként gyermekeit tekinti legdrágább ékszerének és aki a magyar nemzetnek a férj államépítő munkáját tovább folytató fiút adott; … istenfélő nő… minden magyar kulturális és közjótékonysági munkának főalkatrészévé vált… az az igazi nő, aki a mindenki tiszteletét kikényszerítő puritán egyszerűségnek, a felvilágosultságnak, a női bölcsességnek, a lelki gyöngédségnek és nemességnek, a szívjóságnak, az odaadó hűségnek, az önfeláldozásnak, az élet nagy megpróbáltatásai között is a krisztusi türelemnek, egyszóval a legnemesebb értelemben vett női hivatásnak megtestesítőjeként élte le földi életét… megérdemli, hogy a magyar nők őt a magyar nő egyik eszményképeként tekintsék.”[22]

Az említett asszonyok eszményített női erényeikkel a református nőideál megtestesítőivé váltak, ők jelenítették meg az odaadó, szellemileg, műveltségben egyenrangú társat, aki férjének lelkileg kiegyensúlyozott, kényelmes, nyugodt otthont teremtett (természetes ezekben az esetekben ideális férjekről van szó, akik feleségüket tisztelik, egyenrangú félnek tekintették, bevonták őket saját világukba). Anyaként tudatos, gondos nevelőket, akik vallásosságra, hazafiságra nevelték gyermekeiket. Jótékony, vallásos, honleányokat, akik ezenkívül még számos nőknek tulajdonított lelki adottsággal rendelkeztek: szerénység, gyöngédség, figyelmesség, a háttérbe húzódás képessége, jólelkűség, s az érzelmek gazdagsága.

 

Nőnevelés

A 19. század második felére esik a leányoktatás rendszerének kiépülése. A lányok oktatására, művelődésére már a reformkortól léteztek intézmények, leánynevelő intézetek, de a nőoktatás szabályozása, rendszeressé tétele a kiegyezést követően indult meg az 1868. évi népoktatási törvénnyel (1868/38. tc.). „Ennek értelmében a népiskolai szervezet az alapismereteket közvetítő elemi népiskolából, valamint a magasabb ismeretszerzés céljából szervezett felső népiskolából, polgári iskolából és tanítóképzőből állt. A törvény mind a fiúk, mind a lányok számára tankötelezettséget vezetett be, 6-12 éves korban a mindennapos elemi népiskolát, 13-15 éves korban az ismétlő iskolát voltak kötelesek látogatni. Az utóbbit azonban csak akkor, ha nem tanultak tovább valamely más típusú iskolában.”[23] A polgári leányiskolát a hat osztályos fiúiskolával szemben négy osztályosra tervezték, és a képzés a családban élő nő ideáljából indult ki. 15 éves korukban a lányok tanítónőképzőben, felső kereskedelmiben, különböző szaktanfolyamokon folytathatták tanulmányaikat, bár ezek száma a korszak elején még nem volt számottevő. Az első állami tanítónőképző 1869-ben, Budán nyílt meg, Zirzen Janka vezetésével. A középosztály számára azonban ezek az iskolák nem nyújtottak társadalmi állásuknak megfelelő műveltséget, ezért 1869-ben Veres Pálné kezdeményezésére létrejött Országos Nőképző Egyesület megnyitotta első, magasabb szintű képzést biztosító leányiskoláját. Ez az iskolatípus eredeti koncepciója szerint a női nem sajátosságainak megfelelő képzést, de a fiúiskolákkal azonos szintű műveltséget volt hivatott nyújtani. A leányközépiskolák iránti igény az 1880-as években merült fel és különösen akkor vált égetővé, mikor 1895-ben megnyitották a nők előtt az egyetem orvosi, gyógyszerészeti és bölcsészeti karát, a lányok ugyanis érettségi vizsgát, csak a fiúgimnáziumokban, tehettek magántanulóként. Először 1892-ben Vikár Béla és köre, az Élet c. folyóirat köré tömörült haladó értelmiségi csoport kezdeményezte leánygimnázium felállítását, de a terv egy időre elhalt. Végül hosszú viták után az ONE első leánygimnáziuma 1896-tól ideiglenesen egy évre, majd 1901-től hosszabb időre nyilvánossági jogot kapott, az első érettségi vizsgára 1900-ban került sor.[24] Ezek voltak a leányoktatás kibontakozásának legfontosabb csomópontjai, melyek az egyház és az egyházi sajtó figyelmét a református leányoktatás problémájára irányították . A folyamatból kitűnik, hogy a törekvés iránya mindenképpen a nők mind szélesebb hivatalviselése és társadalmi szerepvállalása volt. A következőkben a cikkek alapján azt vizsgálom, miképpen követte, ill. próbált alkalmazkodni az egyházi közvélemény a folyamatosan változó társadalmi elvárásokhoz. A nőkérdéssel kapcsolatos írások között túlsúlyban vannak a nőneveléssel, leányoktatással kapcsolatos írások, egyrészt a református leányiskolákról szóló tudósítások, a leánynevelés fontosságát tárgyaló értekezések és a leánynevelés iránt megnyilatkozó közöny ostorozását tárgyaló cikkek. A vizsgált időszakot megelőzően a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap hasábjain már a 40-es évektől találunk a nők művelődéshez való jogát és a korszakban fő problémának tartott külföldi nevelőnők kérdését felvető írásokat. Megfogalmazódott a jövendő nemzedék, a jövendő hazafiak felelős nevelése, amire az idegen nevelőnők szárnyai alól, ill. a különféle leányintézetekből – ahol csak mellékes ismereteket oktatnak – kikerült lányok nem voltak képesek. A folyóiratban 1844-ben megjelent egy fölhívás a magyar nevelőnők képzésére,[25] majd 1858-ban örömmel üdvözölték Karacs Teréz miskolci, első református leánynöveldéjét. Az intézet nevelési céljának tekintették, hogy az intézetből kikerülő leány jó feleséggé, anyává, honleánnyá és az egyház buzgó hívévé váljon.[26] Dóczi Gedeon, későbbi leányiskola igazgató, a nőnevelés ügyét az egyház fontos kérdései között tartotta számon. „A nőnem gondos nevelése nem kevésbé fontos, mint a finemé. Legjobb tapintattal szervezett fiiskoláink csak félig fogják eszközölni a célt – az általános előhaladást – mindaddig, míg kellő tapintatossággal és közös felügyelet alatt álló magasb nőiskolák nincsenek. … Minden nevelés végcélja Isten országa létesítése… Jézus tanítványokat választott a nőnemből is, és hogy akarta azokat célja munkásaivá tenni nemük s hivatásuk szerint, mutatják eme szavai: »Itt nincsen sem férfi, sem asszony, mert ti mindnyájan egy vagytok a Jézus Krisztusban.« (Gal. 3.28) És e nőtanítványok sáfárkodnak vala az ő marháikból; vagyis a pesztalozziféle kifejezést használván magyarázatul: sáfárkodnak a minden erők egyetemlegével, mely hit s szeretet. Magában evangeliumunkban van tehát e kötelesség, melynek egyikét is nem teljesítve lelki nyugalmunkat, Isten országa felé haladásunkat gátoljuk.”[27] A szerző a Bibliára hivatkozva evangéliumi parancsként értelmezte a nőnevelés ügyét és megpróbálta felkelteni az egyházi társadalom felelősségérzetét, és ráirányítani a figyelmet a lelkészek és tanítók helyzetére, akik számára nehézséget jelentett leányaik taníttatása, a társadalmi elvárásnak megfelelő nevelésük biztosítása.

Később Debrecenben is (özv. Walkó Károlyné 1864-ben), Pesten is (Kalocsa Róza 1865-ben) nyitottak protestáns, magyaros szellemű nőnöveldét. Ezekben az iskolákban célul tűzték ki a tudományos képzést, az erkölcsi, vallási nevelést, a rend, csinosság, munkásság elsajátítását, és mindezek kiegészítéseként a házi dolgok ismeretének oktatását.[28] 1868-ban a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap hasábjain, Trtyenszky Gyula az ellen a felfogás ellen emelt szót, amely szerint a nők művelése nőiségük elvesztéséhez vezet. Trtyenszky szerint „A nőt háza falai közé zárta a közvélemény, a családi élet körvonalán belül határozódott a nő világa, melyen túl nőiségének elvesztése nélkül nem léphetett. … E nézetet osztja a jelenkor is, szigorú határvonalt húz a férfi s nő szellemi míveltsége közt, s míg a férfiú kiképeztetése előtt utat nyit, … addig a nő közmívelődése előtt sorompót zár azon feltevéssel, hogy a nő, nőisége zománcát vetkőzte le, ha több akar lenni mint házias. … a családi életen kívül feltűnő nőről azt hiszi a világ, drágán vásárolták meg a helyet, mit a nyilvános életben elfoglalnak, mert legtöbb esetben a hírkoszorúért a boldogságról kell a nőnek lemondani, s ezért inkább megütközéssel mint szeretettel tekint reájuk a világ, mint eredeti utjától eltérő üstökösre.”[29] A lányok, főként a középosztálybeli lányok nevelésében a gyakorlati képzést tekintette elsődlegesnek, hogy akár önerejükből is képesek legyenek fenntartani magukat, ha azt élethelyzetük megkívánja. Trtyenszky nemcsak a konkrét problémára hívta föl a figyelmet, hanem általánosságban is rávilágított a nők helyzetének egyik legjellegzetesebb vonására, nevezetesen, hogy nem cselekvő részesei saját sorsuk alakításának, hanem elszenvedői. „Szerintem oly nevelést kell adni leányainknak, hogy ők szellemi kiképeztetésök által biztosíthassák jövőjüket, önerejükre támaszkodhatván sorsuk szálait vezethessék. A nőnek helyzetében szomorú ama körülmény, hogy sorsában csak szenvedőleges szerepre van utalva, sorsa alakulásaira döntő befolyást nem gyakorolván, mint hullámhányt horgony nélküli sajka, a körülményektől vitetik.”[30]

1877-ben jelent meg Molnár Aladár tervezete a felsőbb leányiskolák céljáról és szervezeti felépítéséről, amely a képzés módjának leírásán keresztül a középosztálybeli nő hivatását is meghatározta. A református felsőbb leányiskolák ezt követően bizonyos hangsúlyeltolódással, kiegészítésekkel ugyanezt az elvet követték. A Protestáns Egyházi és Iskolai Lap-ban Ballagi Aladár ismertette Molnár tervezetét. „Mivel pedig a nő úgy áll a mai társadalomban, mint a férfi, természetes, hogy az új éra igényei aló nem képezhet egyedüli kivételt, s az ő hivatásuknak, s ezzel nevelés-rendszerüknek is módosulnia kell. Ezentúl tenniök kell sokat, mit eddig nem tettek, megszokni amitől eddig idegenkedtek, … szóval osztozniok kell a haza s övéik sorsában… Általánosan el van ismerve, hogy a női egyéniség szellemi tulajdonai mind mérvöket, mind minőségöket illetőleg lényegesen elütők a férfiúi egyéniségtől; következőleg el kell fogadnunk, hogy a nők részére a férfiakétól különböző kiképzési módozat szükséges vagy legalább is célszerű… Mindenek előtt tehát az a teendőnk, hogy odaképezzük a nemzet nőtagjait értelmiségben s erkölcsi műveltségben, mely megfeleljen a férfiakénak, hogy ezáltal a két nem egymást jól megérthesse s méltányolhassa. munkafelosztás alapján, a nő első és legtermészetesebb munkaköréül, melyre minden nőt kell nevelni, a házi, a családi életet tartják… a családélet rendezésében s vezetésében, meg az anyai szeretet teendőiben, pótolhatatlan a nő. Egész lényük leginkább e munkakörnek van alkotva, s ennek is felelnek meg legjobban. … De a nőnek minden olyan esetben, melyben tőle nem függő okokból e munkakört nem választhatja, nemcsak joga, hanem kötelessége más életpálya után látni. Ily esetben feladata, munkaerejét a társadalom hasznára értékesíteni, még akkor is, ha arra anyagi szükség nem kényszeríti” A felsőbb leányiskola felelhetett meg leginkább ezeknek a követelményeknek, mindamellett nem viselte magán a magánintézetek és zárdák hiányosságait, hibáit, amelyekről bő kritikát adott a szerző. „A magán intézetekben a családias élet csak némileg pótolható. Azáltal hogy az intézet tulajdonosnőjét mamának hívják, s egy csoport leányka az elsavanyodott kedélyű gouvernante fegyelme alatt él együtt, a családi élet nem kárpótolható, s annyival kevésbé mert mindenütt kirí, hogy az intézet üzlet, melynek végcélja a jövedelem fokozása. Míg a szülőkkel drága tandíjat fizettetnek, a városból a legolcsóbb tanerőket szerzik meg órák adására nyomorult díjazásért. Reclamenak aztán néha egy pár neves írót vagy paedagogot szereznek, de a kik legkevesebbet lendítenek az intézet ügyén. Mindenben a külső látszatra helyezik a súlyt, s a növendék hibáit nem hogy kiirtanák, hanem inkább dédelgetik. Úgy látszik az egész képzés oda irányul, hogy a leányt a társaságban megjelenésre, vagy épen férjhezmenetelre szellemileg kistafírozzák, a miért is a külső ügyességekre s azon tulajdonok elsajátítására törekednek, melyekkel aránylag rövid idő alatt sokat lehet mutatni. … Így fejlesztik a növendékekben a valódi képzettségre törekvés helyett a műveltség látszatával való tetszelgést és hiuságot. … Jórészt a nevelés említett hibái, helyesebben bűnei okozzák a mostani nőképzésnek egyik leggyakoribb és legnagyobb árnyoldalát: az alapos műveltség hiányát és a felületességet… A zárdák a leányokat családjuk köréből egészen kiveszik s a világtól mesterségesen elzárva nevelik, elannyira, hogy a legtöbb helyen még csak az ablakhoz sem szabad menniök. Emellett olyanok nevelik őket, kikre nézve a családélet idegenné vált, kik arról mint szerintök tökéletlenről egy tökéletesebb szent életért végképp lemondtak. A világról lemondott, a társas élettől el szigetelt apáca, angolszűz vagy nénike bizonyára legkevésbé képes növendékeit a társadalmi életre előkészíteni, s a világban őket fenyegetendő veszélyek ellenében megerősíteni.”[31]

A 70-es évek végén, a 80-as években több cikkben is számba vették azokat a pályákat, amelyekre a nők is alkalmasak lehetnek. „Megnevezhetünk némely munkakört, melyre a női egyéniség egyáltalában nem alkalmas. Ilyenek… a katonáskodás, … politikai szereplés, melynek izgalmai egészen kivetkőztetnék a nőt jelleméből, az ügyvédkedés, s jórészt a bírói pálya stb. Ellenben nagy sikerrel működhetnek ott, ahol, üdvös a cselekvőnek alanyisága, s általában ahol szenvedélytelen, csöndes foglalkozásról van szó, mint pl. a távirdai, postai, s bizonyos vasúti és kereskedelmi állomásokon, némely ipar körében, vagy a szeretetteljes bánásmódot igénylő gyermeknevelés és oktatásnál, még a gyógyításnál is. A művészeti ágak közül a színészetben már is egy fokon állnak a férfiakkal, kevésbé a zenében, még kevésbé előhaladottak a festészet és szobrászatban. Az irodalmi működéstől s a tudomány művelésétől nincs okunk a nőket visszatartani.”[32] „A nőknek ezután leendő rendszeres orvosi működését eléggé indokolja az a körülmény, hogy férfi orvos és beteg nő közt egész bizodalmas közeledés és meghitt közlékenység alig lehet, kölcsönös ingerlékenység nélkül … úgy a közép- mint a felsőbb iskolázás körében, a nőknek saját nemükből kell tanerőket előállítani, s saját világukban kell új intézményeket teremteni… Aztán igaz marad másfelől az is, hogy a nő annak legjavát, amit tanulnia kell, mindig csak nőtől tanulhatja, – mert az elfogulatlan közlés és a tanulók kedélyére való természetszerű hatás, csak egynemű egyének közt található.”[33] A nőorvosok és tanítónők, különösen fontos szerepének felismerése vezetett oda, hogy 1895-ben megnyitották előttük a bölcsészeti, orvosi, gyógyszerészeti egyetemi fakultásokat.

Az előbb idézett cikkek a nőnevelés ügyében általánosan felmerülő kérdéseket tárgyalták, amelyek a társadalomban és az egyházi körökben egyaránt felmerültek. Voltak azonban a nőnevelés kérdésének olyan vonatkozásai, melyek kifejezetten csak a református leánynevelést érintették. Gyakorta ostorozták a református egyházat és közvéleményt a leánynevelés ügyében tanúsított közönyössége miatt; rendszeresen közöltek statisztikákat a nőnevelési intézményekről s ezekben a református iskolák csekély számát hangsúlyozták. Az 1900-as évek elején Miskolcon, Debrecenben, Szatmárnémetiben, Pápán működött ref. felsőbb leányiskola. A katolikus leányneveléssel való összehasonlításban állandóan jelen volt a félelem és aggódás a katolikusok túlsúlya miatt, és amiatt, hogy a református középosztály (lelkészek is és tanítók is ) kénytelen volt katolikus iskolában taníttatni leányait. Ennek a rétegnek a számára a meglévő iskolák drágasága is komoly problémát jelentett, amit internátussal összekötött olcsó intézetek felállításával kívántak megoldani. A katolikus veszélyt nem csak az oktatásban elért túlsúlyukban látták, hanem – mint erről a későbbiekben lesz szó – a betegápolásban, nőegyesületeken keresztül a közéletben elért meghatározó szerepükben is. A cikkírók a református nőnevelés megerősödésében látták a református vallás védelmének, a református család újjászületésének lehetőségét, ugyanis mint olvashatjuk „ a protestáns egyház … mulasztásának természetes következménye az a gyászos tapasztalat, hogy családaink nagy részének protestáns öntudata és egyházias szelleme annyira meglazult, hogy nem átallja leánygyermekeit katolikus intézetekben, minket szüntelen eretnekítő zárdákban, vallási türelmetlenséget szító, ferde életnézetet terjesztő apácák nevelésére bízni.”[34] „A katolikus egyház buzgósága a nőnevelés terén abból a felismert érdekből fakadt, hogy az egyház építése során a nők szerepe a vallásos nevelésben elengedhetetlen, a nőkön keresztül lehet a családok vallási életére a legnagyobb hatást gyakorolni. Tehát nemcsak a család nyer, ha felkarolják az ügyet, hanem az egyház is. A klérus egész erejével , áldozatkészségével a nőnevelés felkarolására és ez úton a nők lelkének megnyerésére igyekezik. Ez a törekvés szemünk láttára ölt egyre nagyobb arányokat, körülbelül 25 év óta. A klérus tudja azt, hogy a vallásosság leginkább a női nem oltára s ha a nők érzését, hitét és gondolkozását céljának megfelelően preperálta, akkor övé a jövő, a családban és társadalomban is övé a vezetés – nők által.”[35]

A református nőnevelésben fontos szerepet szántak a hazaszeretetre nevelésnek, amit református örökségként, református felelőségként értelmeztek. A katolikusokkal szembeni kritika egyik jellemző vonása volt hazaellenességük hangsúlyozása, nevezetesen, hogy kizárólag egyházuk érdekeit tartották szem előtt, a haza-, nemzetjobbítás nem volt lényeges számukra.

A katolikus iskolák egyik legfőbb vonzóereje a protestánsokra nézve is olcsóságukban volt. Ennek kapcsán, a református egyház szempontjából is lényeges szociális problémát érintették a szerzők, mint pl. Görömbei Péter Protestáns Egyházi és Iskolai Lap-ban megjelent írásában: „A konviktussal összekötött nőnöveldékre van mai napság a mi protestáns közönségünknek, a protestáns hitsorsos neveltető szüléknek szüksége. Nemcsak azért, mert az állami felsőbb leányiskolák és az apácák vezetése alatt lévő kath.[olikus] nőneveldék majd nem kivétel nélkül konviktussal vannak berendezve, s ez által van ott olcsóvá, könnyűvé téve a nőnevelés, s ez által édesgetik magukhoz még a prot.[estáns] szülőket is; hanem más, bár felekezeti, de magasabb szempont miatt is. … A középnemesi és a honoratiorok osztálya … a protestantizmus zászlóvivői, terjesztői, támaszai és – ahol tőlök telt – patrónusai… Ez az osztály ma a »létért való« harcban emészti fel erejének, tehetségeinek java részét. Sőt maholnap oda jut, … hogy magának is támogatásra, menedékre lesz szüksége… s magával is tehetetlen lévén, nem lehet többé támasza az egyháznak s odáig jut, hogy a mindennap költségesebbé váló tanítási- és nevelési viszonyok között, segély nélkül, fiúgyermekeit is alig vagy nem is lesz képes neveltetni; leánygyermekei neveltetésére pedig gondolnia sem lehet.”[36]

Az 1890-es évektől jellemző volt a nőneveléssel kapcsolatban a női hivatás állandó újraértékelése, ez egyrészt az egyetemi képzés, és a leánygimnázium-vita, másrészt a nők egyházi, vallásos életben betöltött szerepének felértékelése kapcsán jelentkezett, mely utóbbira a belmissziói teológia volt nagy hatással. Az idézett szerzők mindegyike arra helyezte a hangsúlyt, hogy a társadalmi igényeket nem lehet figyelmen kívül hagyni akkor sem, ha nehéz összeegyeztetni a református elvekkel. Ezért megkeresték azokat az érveket, amelyekkel az ellentmondásokat áthidalhatták.

1892-ben Vikár Béla az Élet c. újság szerkesztője és köre kidolgozott egy leánygimnázium-tervezetet. A leánygimnáziumnak kettős célja lett volna, egyrészt modern nőképzés nemzeti alapon, másrészt a nők felkészítése az egyetem filozófiai és orvosi fakultására. Ezzel kapcsolatban többen is kifejtették véleményüket, legfőképpen a gimnázium ellen. A nő eredendő hivatását látták veszélyeztetve a nők továbbképzése által, amely a szerzők véleménye szerint a család, a társadalom alapjának megrendülését idézte volna elő. „A teljes nő-emancipatio, a társadalom legelső alapját, a családi életet támadná meg… Az emancipált nő minden lehet, csak gyermekeinek nevelője nem; mindent tudhat, csak gyermekeit nevelni nem. … Két úrnak szolgálni lehetetlen.”[37] Szőts Farkas a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap szerkesztője pl. bár lapját a nőnevelés mindenkori barátjának tartotta, a leánygimnáziumok kérdéséről mintegy az egész „folyóirat nevében” így nyilatkozott: „A nőnevelés azon túlhajtott és félszeg alakjával, mely a leánygimnázium idétlen eszméjében felszínre került, sehogy sem tudunk megbarátkozni… A nevelés főelve az, hogy a fiukat és leányokat természetüknek, hivatásuknak, viszonyainknak megfelelő pályára , feladatra neveljük. A nő természetes hivatása pedig nem lehet más, mint az hogy hitves, családanya, honleány és művelt nő legyen, a leánygimnázium pedig kiragadja a nőt e hivatása köréből, midőn célul a legmagasabb fokú tudományos képzettséget, az egyetemi pályát tűzi ki.”[38]

Tóth Pál, mint a miskolci felsőbb leányiskola igazgatója a nőnevelés céljának a nő hagyományos hivatására való felkészítést tekintette. Érvelésében egy a korszakra jellemző, és a Millennium időszakában egyre elterjedtebb gondolatot találunk, nevezetesen a magyar géniusz ideáját. „Fejlődésünk minden tényezőjénél lehet a mívelt, nagy nemzeteket utánozni, sőt az ipar, kereskedelem meg is követelik; de az iskolai nevelésnél első a nemzeti szellem, a sokszor hangoztatott, de meg nem értett nemzeti genius… a magyar nemzet józansága, őszinte tiszta érzése, de kimondom lovagiassága is tiltakozik ily intézmény létrehozása ellen… A magyar nő sokkal nemesebb teremtése Istennek, hogysem ellene vétkezzünk.”[39]

A cikkek sorában találunk egy-egy kivételt is. Szintén a Sárospataki Lapok hasábjain Mátrahegyi aláírással jelent meg egy írás, amelyben a szerző a leánygimnáziumok eszméje mellett foglalt állást. „A leánygimnázium eszméje mégsem lesz oly abszurdum gondolat, … mint e lapok közönségének észjárását ismerem, magok az olvasók is sokan gondolják… magasabb műveltség és tudományosság, az emberiség szellemi előrehaladásában való tevékeny és áldásos részvétel nemhez van kötve. Nem hasonló-e ez a régi korok kasztrendszeréhez?”[40] A cikkíró a korabeli helyzet tarthatatlansága miatt a nőket is okolta, amiért elfogadták helyzetüket. „Annyival csudálatosabb – és ez az emberiségre nézve ez idő szerint nagyon szomorú dolog , – hogy a nők, legnagyobb részben helyzetükkel elvileg, meg vannak elégedve. Egy nagymíveltéségű hölgytől hallottam azon elvet, hogy a nőnek sorsa az önmegtagadás. Ezzel körülbelől egész nemök nézetét fejezte ki.”[41] Ez a megjegyzés különösen azért érdekes, mert kevés utalást találunk arra nézve, hogy a nők maguk hogyan is gondolkoztak ezekről a kérdésekről.

Mátrahegyinél ismét találkozunk, de már igen markáns véleményként azzal a problémával, miszerint ha a nőt csak egyféle hivatásra készítik fel, elveszik tőle annak a lehetőségét, hogy az „ideálistól” eltérő élethelyzetekben is képes legyen önfenntartásáról gondoskodni. „Egy nő előtt tulajdonképpen nincs semmi biztos jövő. Mikor kikerül a leányiskolából, vajon tudhatja-e, hogy a társadalom mai felfogása szerinti hívatását teljesítheti- e? Elhívják-e őt e hívatás teljesítésére? Azok szerepére van kárhoztatva, kik a sült galambot várják, hogy majd a szájokba repül. S ha nem akad olyan, aki őt társul venné az élet harcai közé, az kesereghet egy vesztett életpálya felett anélkül, hogy segíthetne magán… S hány és hány olyan szerencsétlen nő van a világon, a ki középosztályú, de szegény szülőktől származott s magára maradván, nincsenek kezében a létfenntartás eszközei s aztán a nyomor, vagy a prostitúció áldozatává lesz!? S a nő-emancipáció tiszteletre méltó ellenségei az emberiség életének ezen fekélyén se akarnak segíteni, egyszerűen azért, mert a nőt kellene szabaddá tenni, az asszonyt, a kinek hívatása a főző kanalat forgatni, a cselédekkel veszekedni, a gyerekeket tisztogatni s a férjeknek kellemes órákat szerezni? --Az Isten minden teremtményét úgy alkotta meg, hogy az önmagában is egész és képes legyen arra, hogy saját magáról s az ő létfenntartásáról gondoskodjék. Miért teremtette volna csak a nőt másképpen?”[42]

Az elkövetkező időszakban Mátrahegyi elvi fejtegetéseit a társadalmi igény is igazolta, az egyetemi felvételhez kötelező érettségi pedig elengedhetetlenné tette a leánygimnáziumokat. Mátrahegyi cikke után néhány évvel, 1898-ban a Dunántúli Protestáns Lap hasábjain már ezt olvashatjuk: „Ezen döntés [ti. az egyetem kapuinak megnyitása 1895-ben] után fölösleges volna hosszasabban fejtegetni, hogy mindazok az ellenvetések, melyek a nők egyetemre bocsátása ellen élettani, lélektani s társadalmi szempontból felszoktak hozatni; nem bírnak oly súllyal, mint a minőt a középosztályhoz tartozó nők részére tisztességes kenyérnyújtás szükségessége a mérlegbe vet. Részünkről azok közé tartozunk, kik a nő valódi hivatását a családi körben, az anyaságban s a gyermekek nevelésében látják ugyan, de mindenütt ott, hol a nő ezen valódi hivatását nem képes elérni, megnyitandónak véljük számára azon pályákat, melyek folytatására a nőt természet szerint gyöngédebb szervezete képesíti. Miután a statisztika tanúsága, de saját tapasztalataink is mutatják, hogy különösen a középosztályú nők jelentékeny része számos okból, … valódi női hivatását nem érheti el, lehetővé kell tenni ezek számára a tisztességes, a női önérzetet is kielégítő kenyérpályára jutást.”[43]

1913-ban pedig már egy református leánygimnázium felállítása vált szükségessé, hiszen ugyanúgy, mint a felsőbb leányiskolák esetében a katolikus egyház megnyitotta a maga leánygimnáziumait és a református leányok számára az állami intézményeken kívül ismét csak ezek látogatása vált lehetővé: „a közvéleményt figyelmen kívül hagyni nem lehet. Ha mi nem állítunk fel ilyen iskolát, felállít más, és a szülők oda fogják vinni leányaikat.”[44] A Protestáns Egyházi és Iskolai Lap ugyanebben az évben közölte Dr. Böszörményi Gézáné cikkét, aki a református nőnevelés céljaként már a képzés legalsótól legfelső fokig való megszervezését fogalmazta meg. „Olyan képzést kell nyújtanunk a nők részére, a milyent nyújtunk a férfiak részére… .Nem akarom kétségbe vonni, hogy a női és férfi-lélek természetrajzában lehet némi eltérés, de ha a cél ugyanaz, a hozzávezető út is mért ne lehetne ugyanaz? Gimnáziumokat állítsunk fel leányaink részére,… Tisztában vagyunk vele, hogy veszedelmesebb a félig művelt, áltudású ember, mint az igazi mély tudományú. Ha ez így áll a férfiakra, így áll a nőkre is… A legalsóbb fokú iskolától a legfelsőbbig, az egyetemig igen sok a teendőnk. Kereskedelmi és ipari oktatásra módot kell nyújtanunk, a debreceni egyetemre a nőket is be kell engednünk… A társadalom most is megmutatta, mi kell neki; s mi hiába leszünk konzervatívek, a világ mégis haladni fog, a leányok mégis mennek egyetemre, ha mi nem is akarjuk. Az idő kerekét fel nem tarthatjuk, legfeljebb lemaradunk róla; ő tovább halad, mi tért vesztettünk.”[45]

A református leánynevelés sarkalatos pontjai közül a harmadik kérdés a tanítónőképzés volt. Mint már esett róla szó, az egyik legnőiesebb, s a nők számára legelfogadottabb pályának tekintették, ami abból fakadt, hogy a női érzelemvilágot, lelki habitust tartották legideálisabbnak a gyermeknevelés számára. A korszak első felében csak kis gyerekek tanításáról volt szó, a nagyobb korosztálynál később is csak a leányok tanítását bízták a nőkre. „megcáfolhatatlanul igazolja a tanítónők létjogosultságát a velök született természeti ösztön, a gyermekekhez való szelídebb, szeretetteljesebb, szorosabb vonzalmuk, s azok hajlamaihoz alkalmazkodni tudóbb, gyöngéd érzelmekben gazdagabb kedélyviláguk is.”[46] Ebben a kérdésben is felmerült a katolikusok térnyerése, és a reformátusok elmaradása. „Az ev. ref. tanítónő növendékek egy része róm. kath. másrésze állami tanítónőképezdében képeztetik; de protestáns szellemű nevelést és irányzatot e növendékek sem egyik, sem másik intézetben nem nyernek; sőt a róm. kath. intézetekben a protestantismus szellemében merőben ellenkező irányt sajátítanak el.”[47]

Az 1900-as évek elején többek között egyrészt az alacsony fizetés miatt fellépő református tanítóhiány gondján a tanítónők alkalmazásával kívántak segíteni. Az egyházközségek, presbitériumok előítélete miatt azonban nehéz volt a tanítónők elhelyezkedése a ref. népiskolákban. „Nem nyer évenként több tanítónő oklevelet, mint tanító, csak a tanítónők nem tudnak alkalmazásban jutni. És miért? mert idegenkednek tőlök legelső sorban a ref. iskolafenntartó egyházak”[48] 1911-ben továbbra is ezzel a nehézséggel kerültek szembe a végzett tanítónők. „A falusi presbitérium, mint általában minden falusi magyar konzervatív. Nehezen megy bele az újításokba. Őket fitanító oktatta, azzal küzdöttek és küszködtek, ebbe beleszoktak, tehát a tanítónőktől idegenkednek. Úgy vélik a falusi társadalmi élet veszítene. Hiányos lenne a lakzi, a disznótor, névnap stb. Azt meg pláne el sem hiszik, hogy egy tanítónő úgy tudjon tanítani, mint egy férfitanitó. … Városban is sűrűn találkozunk tanítónőellenes irányzattal. Oka ott is a tanítani tudás iránti bizalmatlanság, egyik-másik szerencsétlen tanítónő nagyságának túlzása a viselkedésben, érintkezésben s néha a kötelességérzet hiánya.”[49]

A másik problémát a női és férfi munkavállalók közötti feszültség jelentette, a tanítónők „túltermelése” miatt többen úgy gondolták, hogy a férfiak elől veszik el a helyet. A szakmaiság kérdése is napirendre került, mert amint írják: „Hány családban tartják még most is tisztességtelennek az üzleti, az ipari vagy a házi foglalkozást s csak az ún. »felsőbb pályák« képeznek kivételt! … Hogy vajon a leányok a felsőbb pályákra mutatnak-e elég képességet, ez a pályaválasztásnál közömbös és mivel az orvosi és a művészi pálya még kevés kilátást nyújt majdnem kivétel nélkül a tanítónői pályára tolulnak.”[50]

 

Nő és vallás, nő és egyház

A nő vallási életben betöltött elsődleges szerepének azt tartották, hogy mint édesanya a gyermekébe oltsa a vallásos érzelmeket. Ezért a református leányiskolák pedagógiai célkitűzéseinek lényeges eleme volt a valláserkölcsi nevelés A családon belüli vallás-erkölcsi szerepe mellett a nő másik tevékenységi körét a jótékonyság gyakorlásában, és a cura pastoralisban határozták meg. „Különösen jellemző a nők vallásosságában az a vonás, hogy meggyőződésöket nagy sikerrel tudják terjeszteni. Köztudomású tény, hogy a nők vallás-erkölcsi hatása a férfiakra, a férjekre, a gyermekekre sokkal nagyobb és sokkal intenzívebb, mint megfordítva… Az apostolkodást, térítést, sőt a »cura pastoralist«-t is az erős vallásos meggyőződésű nők nagyon sikeresen tudják gyakorolni.”[51] A cikkírók egy része a ref. egyház megtartó erejének tekintették a nőket. A katolikus egyház és az elvilágiasodás veszélyétől tartók és a terjedő belmissziós irányzat képviselői nagy jelentőséget tulajdonítottak a nők egyházi életben betöltött szerepének. Egyre elterjedtebb lett az a hang, mely szerint „el kell már egyszer vetnünk magunktól azt a veszedelmes előítéletet, hogy a hitélet fölébresztése és erősítése, a lelkeknek az Istenhez való vezetése csupán a papok dolga … százezren és százezren járnak Isten nélkül, a bűn útjain. S tudnunk kell azt is, hogy e százezrek felerészben nők és hogy a nők szívéhez hozzáférkőzni, nekik lelki segítséget és erősítést nyújtani a nők vannak hivatva.”[52] „Azokkal a munkásokkal, kikkel eddig dolgoztunk, aligha fogunk sikert elérni; be kell vonni munkássági körünkbe azokat is, kik eddig a gyülekezetben hallgattak: a nőket is, – hogy a mit a férfiak hideg ésszel kigondolnak, a nők meleg szívökkel megvalósítsák.”[53]

A nők egyházi munkában való aktív részvételében a nőegyletek megalakulása jelentette az első hatékony lépést. Az 1880-as években a nők egyházi munkáját elsősorban jótékonyság gyakorlásában látták. A nőegyletek segítették a papot a szegények, árvák, gondozásában, vagy teljesen átvették tőle ezt a feladatot. „A munka rábízható a női kezekre, mint amelyek az ilyen dolgot sokkal nagyobb ügyességgel tudják megcsinálni. A nő születve van erre; ők kéregetnek, kapacitálnak, reklámot ütnek síppal, dobbal, nádihegedűvel.”[54] A könyörület erénye, – amely a nőket jobban jellemzi, mint a férfiakat – tette a nőket erre a feladatra alkalmassá. Az 1900-ban megalakult Sárospataki Nőegyletet a szegények segítése mellett, a katolikus ultramontanizmus elleni védelemre is felhívta a harcias stílusú cikkíró. „Köztudomású dolog az, hogy a mi halálos ellenségünk, az ultramontanizmus férfi- és nő-társulatokat létesít mindenfele. Köztudomású dolog, hogy a legényegyletek, nem más célból alakíttatnak a hecc káplánok által, mint, hogy támadást intézzenek a nem r. kath. egyének ellen. Köztudomású dolog, hogy a rózsa-füzér, az olvasó-, a szent asszonyok féle egyesületek nem egyébért létesülnek, mint kizárólag azért, hogy mint szervezett testület a hitben gyengéket elejtsék s szaporítsák velök a setétség országának tagjait. – Az is köztudomású, hogy a modern reversalis hajszában az ultramontanizmus épen a nők által éri el a legnagyobb sikert! A prot. nőegyletek … hivatása egyik legnemesebb részének tartozik tekinteni azt, hogy a protestantizmus oltalmát vegye munkálatban, minden egyes tagja úgy tekintvén magát, mint őrállót, a veszélyeztetett pontokon! Ne mondja azt senki, hogy nem a nő hivatása a harc s a védelem! Ha féltő gonddal őrködik a nő bölcső felett, féltő gonddal tartozik őrködni vallása felett is, a melyet anyai tejével csepegtet gyermekébe!”[55]

A nők „őrálló” szerepét hangsúlyozta Vargha Gyuláné is a Lorántffy Zsuzsánna Egyesület lapjának, az Olajágnak megjelenésekor, ami a nők evangelizálását jelentette nők által, amint azt az újság céljául is megjelölte. „A Lorántffy Zsuzsánna-egyesület szólni akar, hirdetni az istennek hatalmas és csudálatos dolgait; hirdetni nők által nőknek”, az Olajág „oly hitébresztő, nevelő és erősítő közlemények, melyek megtalálják az utat sok oly nő szívéhez is, a kinek belső hitélete még nagyon kezdetleges, ingadozó, aki a biblia olvasásától visszariad, de a ki talán szívesen a kezébe venne valamely határozott evangéliumi szellemben, de könnyebb nyelven írt kis elbeszélést, vallásos elmélkedést.”[56] (A lapról szóló ismertetőt mindegyik folyóiratban olvashatjuk. ) A cikkben már látható az a változás, amely – többek között a belmisszió hatására – a nők térnyerését eredményezte az egyházi munkában. Öntudatos hang, saját folyóirat, publikációk az eddig szinte csak a férfiak véleményét közlő lapokban jellemezték a folyamatot. A szerteágazó női munka eredményeként, kórház, árvaház, cselédotthon stb. épült. Ez utóbbi már a nővédelem területét is érintette, ugyanis társadalmi és egyházi feladataik közé tartozott a prostitúció, leánykereskedelem elleni védelem. „Addig, amíg – a cselédközvetítésnek hatósági vagy egyesületi kezelésbe vétele mellett – nyugati mintára cselédotthonokat nem állítunk, nőotthonokat nem szervezünk, a nyílt vagy a titkos prostitúciónak, a nemzeti becsületünket annyira égető leánykereskedelemnek a korlátozásáról alig lehet szó! … A szégyenletes arányokat öltő nemzeti bűnök az egyházunkhoz tartozó leányokból talán az országos százaléknál is nagyobb számban szedik áldozataikat, már csak azért is, mert a legszebb típusú magyar nők nagyobbára az ő soraikban találhatók… A Lorántffy Zsuzsánna-Egyesület külön »Cselédvédő-Osztály« szervezett, mely arra lenne hivatott, hogy cselédotthonokat és magányos hivatalnoknők, neveléssel és tanítással foglalkozó nők részére nőotthonokat állítson és azok belső életét vallásos alapon szervezze.”[57]

A diakonissza intézmény jelentette a női hivatások közül azt a pályát, melynek során a nő teljesen egyházának szentelhette magát, az egyház szeretetintézményeiben dolgozhatott, s emellett eltarthatta magát. „Annyi céltalannak látszó női élet eseng életcél és élettartalom után öntudatlanul; fedezzük fel számukra a tanító, betegápoló-, népgondozó-, gyülekezetépítő diakoniát. Meg vagyunk győződve, hogy ezt a mi nemzetünket és egyházunkat regenerálni csak egy mély hitű papság, tanítóság és tanárság oldalán karöltve dolgozó női diakónia tudja és fogja megtartani, oly főleg női nemzedék nevelése által, mely a mai önző, léha ledér női típussal szemben harcba viszi és győzelemhez segíti a honleányi, családi, anyai, Krisztusi feladataiba önfeláldozóan beletemetkező magyar kálvinista női típust, amely egyedül lehet sikeres megmentője férfi ifjúságunknak s általa nemzetünknek is”[58] A diakonisszában megteremtődött a családon kívül élő református nő típusa, aki főleg a betegápolásban és a többi szeretetintézményben töltötte be magasztos hivatását. Azokon a területeken tehát, ahol katolikus apácák is működtek, így a diakonisszáktól elvárták egyházuk és vallásuk védelmező szerepét. „Hány protestánst hódítottak már el, hány katolikust térítettek vissza az Istenhez, s erősítettek meg az apácák. [Ti. a kórházakban.]”[59]

Még egy, az egyházi életben fontos szerepet játszó „nőalakról” kell szólnunk, a papnéról. Ő, aki elsősorban férje, a lelkész munkáját segítette, olyan hátteret teremtve, melyben férje teljes odaadással végezhette hivatását, ezenkívül életével példát adhatott a gyülekezet nőtagjai számára. A cura pastoralis munkájából szintén tevékenyen vette ki részét. „Hiszen vannak s ép a női életkörben olyan dolgok, a melyeket a papnak nem s csak a papnénak mondhat el az asszony”[60] A nőegyletek megszervezésében, működtetésében is komoly szerep várt rá, a belmissziós mozgalomban pedig az evangelizációban tekintették fontos munkatársnak . „Jézus Krisztus hívei vagyunk, maradunk, az egy Isten, a mi szerető Atyánk szolgálatában. Ezt kell hirdetnünk minden alkalmatos és alkalmatlan időben; ezt tegyük mint nemzeti papság; ezt tegye különösen az, a ki erre hivatalos… vezesse az élő kútfőhöz a reábízottakat, építse Isten országát… S mindebben ki lehet, ki legyen leghatalmasabb segítőtársa? Maga a hitves és élettárs! Minden papnénak diakonisszának kell lennie, ki szíves-örömest szegődik a belmisszió szolgálatába.”[61]

Eddig az egyházi életnek azon területein nyertek egyre nagyobb teret a nők, amelyről úgy Tartották, hogy „a női nem természetének és hivatásának megfelelő lehet”[62] A nőket sem lelkészi, sem presbiteri szolgálatra nem alkalmazták, és eltiltották, ha egy-egy helyen kántori teendőket végzett. Pál apostolra hivatkoztak, aki az asszonyoknak nem engedte, hogy a gyülekezetben szóljanak. Az 1910-es évek második felében ebben az irányban is megindult a változás. Napirendre került a kántortanítók és nőteológusok kérdése. 1916-ban örömmel üdvözölték a belső-somogyi egyházmegyében hozott határozatot, miszerint kántortanítói állásra nőt is lehet választani. A cikkíró, Darab Lajos kántortanító a feminizmus egyik vívmányának tartotta a határozatot és úgy látta: „nincs már messze az az idő, mikor a feminizmus célt ér és a nő sürgetés, gyűlésezés, agitálás nélkül is meg fogja majd kapni az őt megillető jogokat nem csak a világi, de egyházi téren is! Ha a nő lehet kántortanító, lehet, sőt hivatalából kifolyólag presbiter is, s mint presbiter, határozathozó joga is megvan az egyház bel- és küléletében, ami vallási életünk fejlesztésre nézve csak előnyös, de hátrányos semmi körülmények között nem lehet! Hiszen a nő már magába véve a vallásos érzemény szimbóluma.”[63]

A nőteológusokról főleg a külföldi példák nyomán a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap hasábjain írtak. 1918-ban két pesti teológus hallgatónő, Novák Olga és Katona Viktória szólt hozzá a kérdéshez és fogalmazta meg céljaikat: „Ismerjük az áramlatokat, amelyek a mi egyházunk híveinek lelkét is állandó ostromban tartják. Míg egyrészt védelemre kell felkészülnünk, másrészt bensőleg kell építenünk. Úgy érezzük, hogy ez alól a szent kötelesség alól nő voltunk egyáltalán nem ment fel bennünket… Azért kopogtattunk a teológia kapuján, hogy megszerezzük a »lelki fegyverzetet«. … Nem a liturgiális szolgálat lebeg szemeink előtt. Sőt őszinte szívből kívánjuk, imádkozunk érte, hogy adjon az úr mindig elég lelkes, buzgó férfit, akik az egyházi szolgálatnak ezt a részét ellátják. Itt nagyon is tekintetbe kell vennünk népünk konzervativizmusát, sőt ápolnunk kell ezt… Mi, majd mint lelkipásztorok, a tanításban és gyógyításban látjuk hivatásunkat.”[64]

 

Feminizmus

Miután áttekintettem a lap állásfoglalását a különböző női szerepekkel kapcsolatban, mely nézetek a mérsékelt emancipációs törekvésekkel hozhatók kapcsolatba, rátérek a nőmozgalom radikális irányáról, a feminizmusról megjelent néhány értékelő cikk ismertetésére. 1907-ben a Debreczeni Protestáns Lap közölt egy írást, melynek szerzője a feminizmust alapvetően elfogadta abban az értelemben, hogy ha a nőnek nincs módja eredeti, természetes rendeltetésének megfelelni, nevelés, tanítás, gyógyítás, ápolás és még néhány pálya közül válasszon. „Ha azonban a nő magasabb becsvágytól vagy hiuságtól indíttatva, magasabb bölcseleti vagy jogi tanszakokra vágyik, hogy magát képezze: ezt én már a feminizmus túltengésének tartom… Hát én elhiszem, hogy vannak és lehetnek mindig oly nők, kik a felsőbb tanfolyamokon is megállanák helyökön, de ha onnan magasabb hivatalra kiképezve, mint ügyvédek, bírák, diplomaták lépnének hivatalba, menten elvesztenék nőiségöket, ami legfőbb ékességök, mert ott a női erényeket a gyöngédséget és jótékonyságot nem tudnák gyakorolni.”[65] A társadalmi kérdések megoldásában viszont meg kell adni nekik a jogot, mert „az annyira óhajtott világbéke is létesülhet és ha ez győzni fog, ebben a győzelemben bizonyára legnagyobb részök és örömük lesz … a nőknek és anyáknak, kik joggal fognak tiltakozni a háború ellen s nem engedni, hogy az általok felnevelt fiakat véres csatákba, mintegy mészárszékre hurcolják.”[66] A háborúk megszüntetését a Sárospataki Református Lapok cikkírója is olyan parlamenttől várta, amelyik felerészben nőkből áll. A nők szavazati jogától ezentúl a férfiak alkotta civilizáció sebeinek begyógyítását lehet várni, „a női munka és kereset szervezése, az anyaság védelme, a leánykereskedelem betiltása, az alkoholizmus korlátozása, s megakadályozása annak, hogy a férfiak heti keresményöket a korcsmában dorbézolják el, míg családjok éhezik”,[67] mind olyan feladat, aminek megoldása a nőkre vár. „Nyíltan ki lehet mondanunk a vádat, hogy az eddigi parlamentek a család ügyével s mindazokkal a … problémákkal, amelyek a családi élet szilárd fennállására, nyugodt virágzására oly végtelen fontosságúk, – nem sokat törődtek. Pedig mindnyájan tudjuk, hogy a tiszta családi élet az erkölcsiség alapja, az államok és nemzetek fennállásának legszilárdabb fundamentuma.”[68] Elérkeztünk újra az alapvető női hivatáshoz, a család és azon keresztül a nemzet fenntartásához, amit az 1910-es évek közepén már néhányan úgy is el tudtak képzelni, hogy a politikában való aktív részvétellel gyakorolják a nők. „A női lélek éppoly magas értékű, mint a férfiúi lélek; e mozgalom ujjmutatásul szolgál az egyháznak arra, hogy a nők nevelésével, gondozásával behatóbban foglalkozzék, hogy ezentúl azokat is Isten országa minél öntudatosabb tagjaivá fölemelni, azok lelkét minél teljesebb mértékben kifejteni igyekezzék. A női lélek nemessége, önzetlen tiszta szeretete, fennkölt idealizmusa – ha gondos ápolásra, teljes kifejlesztésre talál – mind a társadalmi, mind az egyházi életben csak gazdag, az eddiginél gazdagabb gyümölcsöt terem”[69] E néhány sort önmagában olvasva, bármelyik a nőnevelés fontosságát taglaló cikk tartalmazhatná, ugyanis az érvrendszer, retorika ugyanaz, csak a női hivatás tartalma és felelőssége tágult ki. A Debreczeni Protestáns Lap 1914-es évfolyamában a c. feminista folyóirat cikkeit ajánlotta olvasóinak, a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap pedig 1913-ban közölte Sebestyén Jenő cikkét, melyben a feminista világgyűlésen szerzett benyomásairól írt. Sebestyén az ortodox kálvinista teológia legnagyobb magyarországi képviselője, A református nő lelkivilága c. átfogó, teoretikus mű szerzője a feminista mozgalmat a leghatalmasabb társadalmi mozgalom egyikének tartotta, amely „ha diadalra jut, kihatásában kiszámíthatatlan jelentőségű lesz a társadalom jövő átalakulása szempontjából is. És ha a napilapok némelyike meg is engedheti magának azt az olcsó népszerűséget, hogy fölényes gúnnyal tárgyalja az asszonyok mozgalmát, nekünk, mint egyházi lapnak, megfelelő komolysággal kell róla tudomást szereznünk s annak jelentőségét értékelnünk.”[70] „A nőknek a férfiakkal való mechanikus egyenlősítése csak utópia. … Az egyházi szempont ebben a tekintetben röviden az, hogy valamint a természeti világrendben és az erkölcsi világrendben bizonyos örökkévaló rendelések és törvények vannak, melyek szigorúan megszabják minden életnek létezési formáját, törvényét, úgy a teremtés legmagasabb fokú megnyilvánulásánál, az embernél is, a hogy a régi teológusok mondották, örökkévaló ordinanciák, tehát rendelkezések tették különbözővé a férfit és a nőt. S ez a különbség nemcsak külsőleges, testi, tehát fiziológiai s biológiai, hanem ezek fölött s ezek mellett sokkal inkább pszichikai… épen az által visszük előre az emberiség fejlődését, ha minél inkább elősegítjük azt, hogy a nőben a női-lélek, a férfiban a férfi-lélek a maga teljes gazdagságában kifejlődjék. S a mennyiben a modern nőmozgalom a nő örökkévaló nőiességének megőrzése mellett a nő öntudatossá, szabaddá tételére törekszik, szóval arra, hogy az isteni gondviselés által a női lélek titokzatos világába rejtett erők minél gazdagabb virágzásban jöjjenek napvilágra, ennyiben a legteljesebb mértékben megérdemli az egész nőmozgalom tiszteletünket, becsülésünket és rokonszenvünket… Ha pedig helytelen úton halad ma a feminizmus és hamis ideálokat állít fel magának, akkor meg tízszeres, százszoros kötelessége az egyháznak fölemelni tiltakozó szavát s igazi kálvinista politikával aktív részt venni a női lélek felemelésének magasztos munkájában”[71] Egy másik cikkében az általános választójog mellett foglalt állást, ugyanis, mint írja: „Erkölcsi szempontból pedig nemhogy nem fog veszni a nő azáltal, ha a nemzetété érdeklő nagy problémákkal komolyabban foglalkozik, sőt ezer dologban új utat fog vágni, egy sereg férfi-igazságtalanságot meg fog szüntetni s mindenekfölött szolgálni fogja a nemes, önzetlen, tiszta szeretet és fennkölt idealizmus ügyét, a melyre a nőket szívök gazdagsága, minden szép és nemes iránt való spontán lelkesedésük egyenesen predesztinálja”[72] Sebestyén Jenő éles kritikával szólt az egyházi személyiségekről, ugyanis a feministák kongresszusán egy-két kivételtől eltekintve nem látta az egyház képviselőit, amit azért nehezményezett mert véleménye szerint a 19. század ideáljait a 20. században nem lehet megvalósítani, a társadalmi igényeket nem lehet szem elől téveszteni, ezért nem elfogadható, hogy a lelkészek, tanárok, egyházi tisztségviselők homokba dugják a fejüket és nem tájékozódnak kellően ezekről a fontos társadalmi eseményekről.

 

Összegzés

A kiválasztott néhány református folyóiratok írásai bizonyítják, hogy a vizsgált korszakban a nőkérdés megítélése nagy változásokon ment át. A polgárosodás során a nők tevékenységi köre egyre bővült, egyre több társadalmi szerepet sajátítottak el. A társadalmi életben, és ezzel párhuzamosan az egyházi életben egyre több lehetőség nyílt számukra, amelyek segítségével bebizonyíthatták a feléjük irányuló előítéletek alaptalanságát. A 18. századtól jellemzője volt a nőemancipációs törekvéseknek, hogy a legtöbb esetben férfiak vetették föl az újabb és újabb problémákat, kezdeményezték azok megoldását. Ez az egyházon belül sem történt másként, hiszen a sajtó, a döntés joga a férfiak kezében volt, ezért a nőemancipáció törekvéseit is ők képviselték elsősorban. Ezért tartom fontosnak, hogy a különböző társadalmi csoportok meghatározó véleményformáló alakjainak véleményét megismerjük, és árnyaltabb képet kaphassunk a magyarországi nőemancipációs mozgalom folyamatáról.

 



[1] A „nőképző-egylet” kérvénye. In: Protestáns Egyházi és Iskolai Lap (továbbiakban: PEIL), 1869. június 27. 815. p.

[2] Czinke István: Levél egy anyához – Könyvismertetés. In: PEIL, 1881. április 24. 542. p.

[3] Hörk József: A nőről és a hármas hivatásáról – töredék. In: PEIL, 1886. már. 7. 302. p.

[4] Bónis István: Leányaimnak. Konfirmaciojuk alkalmából. In: Protestáns Közlöny, 1887. május 26.

[5] Józsa Zsigmond: Az első emberek IV. In: Protestáns Közlöny, 1889. július 11. 257. p.

[6] Uo. 257-258. p.

[7] Farkas József: Lorántffy Zsuzsánna. In: PEIL, 1894. december 20. 807. p.

[8] Uo. 808. p.

[9] Gulyás István: Leánynevelésünk és a felsőbb leányiskolák II. In: Debreczeni Protestáns Lap, 1896. február 15. 82. p.

[10] Gulyás István: Leánynevelésünk és a felsőbb leányiskolák I. In: Debreczeni Protestáns Lap, 1896. február 8. 69. p.

[11] Gencsy Albert – Görömbei Péter – Mikecz János – Bartók Jenő: Felhívás (nyíregyházi leányinternátus). In: Debreczeni Protestáns Lap, 1899. december 2. 688. p.

[12] Ünnepi beszéd, a dunántuli ev. ref. egyházkerület pápai felsőbb leányiskolája felavatása alkalmával. In: Dunántúli Protestáns Lap, 1901. szeptember 15. 624. p.

[13] Jancsó Lajos: Az otthon s annak lelke: a nő. In: Református Szemle, 1910. július 29. 486. p.

[14] Elek Pálné: A magyar nő hivatása az iparpártolás terén. In: Református Szemle, 1910. február 18. 175. p.

[15] Uo. 177. p.

[16] Gaál Mózes: A magyar nő munkája. In: Dunántúli Protestáns Lap, 1915. 133. p.

[17] Kovács Albert: A nő szerepe a vallásos életben, tekintettel egyházunkra. In: Erdélyi Protestáns Lap, 1900. január 25., február 1., február 8. p.

[18] Kötse István: Lorántfy Zsuzsánna. In: Sárospataki Lapok, 1901. március 11. p.

[19] Rácz Lajos: Báró Vay Miklós édes anyja. In: Sárospataki Lapok, 1894. június 25. 582. p.

[20] Gerő András: Magyar polgárosodás. Bp., 1993. 379. p.

[21] Tisza Kálmánné emlékezete. In: Debreczeni Protestáns Lap, 1914. április 25. 267. p.

[22] Némethy Károly: Tisza Kálmánné emlékezete. In: Debreczeni Protestáns Lap, 1914. május 9. 289-290. p.

[23] Müller Ildikó: Az alap- és középfokú leányoktatás Magyarországon a dualizmus időszakában. In: Sic Itur ad Astra, 2000. 3. sz. 131-205. p. (továbbiakban: Müller, 2000.) 132. p.

[24] Felhasznált irodalom: Müller, 2000.; Kornis Gyula: A régi magyar nőmozgalom és leánynevelés. In: Budapesti Szemle, 1927. 57-94. p.; Nagyné Szegvári Katalin: A nők művelődési jogáért folytatott harc hazánkban (1777-1918). Bp., 1969.; Orosz Lajos: A magyar nőnevelés úttörői. Bp., 1962.; Schwartz Etel: Nőnevelés és oktatás a XIX. században Magyarországon. Debrecen, 1938.

[25] Terv és fölhívás egy magyar nőnevelőnéket képező intézet felállítására. In: PEIL, 1844. május 11. 454. p.

[26] Dóczy Gedeon: A tiszáninneni helv. hitv. egyh.-kerület Miskolcon székelő főleánynöveldjének alapvonalaibani rövid ismertetése. In: PEIL, 1859. december 13. 1313. p.

[27] Dóczi Gedeon: Felszólamlás a magasb nőiskolák ügyében. In: PEIL, 1861. szeptember 1. 1139. p.

[28] Özvegy Walkó Károlynénak a debreceni nagytiszteletü ref. egyháztanács alatt álló felsőbb leányiskolája. In: PEIL, 1864. október 2. 1306. p.; Nőnöveldei vizsgálat. In: PEIL, 1865. március 12. 348. p.

[29] Trsztyenszky Gyula: Nőnevelés. In: PEIL, 1868. november 8. 1445. p.

[30] Uo. 1447. p.

[31] Ballagi Aladár: Nőképzésünk és Molnár Aladár. In: PEIL, 1877. január 21. 82-83., 1877. január 28. 107-108. p.

[32] Uo. 109. p.

[33] Felméri Lajos: A nők felsőbb iskolázása. In: PEIL, 1878. január 6. 11-12. p.

[34] Szőts Farkas: Mozgalom a protestáns nőnevelés ügyében.In: PEIL, 1888. október 7. 1282. p.

[35] Czinke István: A protestáns leánynevelés kérdéséhez. In: Sárospataki Lapok, 1896. december 26.

[36] Görömbei Péter: Nőnevelés és a tiszáninneni egyházkerületi nőnevelő intézet fejlesztése. In: PEIL, 1889. november 17. 1461-1461. p.

[37] Péter Mihály: A leánygimnázium és nőnevelés kérdéséhez. In: Sárospataki Lapok, 1893. január 16. 54. p.

[38] Szőts Farkas: Leánygimnázium Budapesten. In: PEIL, 1892. augusztus 4. 516. p.

[39] Uo. 757. p.

[40] Mátrahegyi: A leánygimnázium kérdéséhez. In: Sárospataki Lapok, 1892. augusztus 15. 718. p.

[41] Uo. 719. p.

[42] Uo. 719-720. p.

[43] Antal Géza: Nőképzésünk kérdéséhez. In: Dunántúli Protestáns Lap, 1898. augusztus 28.

[44] A leánygimnázium. In: Debreczeni Protestáns Lap, 1913. augusztus 16. 513. p.

[45] Böszörményi Gézáné, Kerestély Irma: Református nőnevelés. In: PEIL, 1913. január 13. 36-37. p.

[46] Beregszászy István: A tanítónők alkalmaztatása s gyakorlati értéke. In: Sárospataki Lapok, 1893. április 3. 290. p.

[47] Ritoók Zsigmond javaslata a nagyváradi ref. Tanítónőképző ügyében. In: Debreczeni Protestáns Lap, 1899. november 25. 670. p.

[48] Vasady Lajos: Tanítónőink jövője. In: Debreczeni Protestáns Lap, 1908. augusztus 1. 484. p.

[49] Sz.K.: A tanítónői oklevelek értéke. In: Debreczeni Protestáns Lap, 1911. szeptember 23.

[50] Sáfrány Lajos: A nő paedagogiai hivatottsága és a tanítónő kérdés. In: Debreczeni Protestáns Lap, 1905. szeptember 16. 582. p.

[51] Szőts Farkas: Nők az eklézsiában. In: PEIL, 1893. november 16. 724. p.

[52] Vargha Gyuláné: Fölhivás a magyar nőkhöz. In: Debreczeni Protestáns Lap, 1904. már. 12. 173. p.

[53] A pápai ev. ref. nőegylet közgyűlése In: Dunántúli Protestáns Lap, 1897. május 30. 345. p.

[54] Bitay Béla: Protestáns Nőegyletek. In: Protestáns Közlöny, 1889. április 18. 141. p.

[55] Cz.: Gondolatok egy protestáns nő-egylet alakúlásakor. In: Sárospataki Lapok, 1900. január 22. 59. p.

[56] Vargha Gyuláné: Protestáns nők lapja. In: PEIL, 1901. február 17. 212. p.

[57] Kováts István: Cseléd-és nőotthonok. In: PEIL, 1911. február 19. 120. p.

[58] Nagy Károly: Nőnevelés – nőnevelő. In: Református Szemle, 1916. augusztus 15. 487. p.

[59] Kovács Áron: A diaconissa kérdéshez. In: Erdélyi Protestáns Lap, 1902. november 6. 535. p.

[60] Egy papleány: Nők a cura pastoralis terén. In: Erdélyi Protestáns Lap, 1906. május 10.

[61] Haendel Vilmos: Az evangeliumi nőegyesületekről. In: PEIL, 1903. október 11. 649. p.

[62] Szőts Farkas: Nők az eklézsiában. In: PEIL, 1893. november 16. 723. p.

[63] Darab Lajos: A nő, mint kántor. In: Dunántúli Protestáns Lap, 1916. 221. p.

[64] Novák Olga – Katona Viktória: A nőtheológusok kérdéséhez: a nőtheológusok. In: PEIL, 1918. augusztus 4. 250. p.

[65] Segesváry József: A „feminizmus”. In: Debreczeni Protestáns Lap, 1907. január 19. 35. p.

[66] Uo. 35. p.

[67] A feminista kongresszus után. In: Sárospataki Református Lapok, 1913. július 6. 235. p.

[68] Uo. 235. p.

[69] Uo. 236. p.

[70] Sebestyén Jenő: Feminista világgyűlés. In: PEIL, 1913. június 22. 389. p.

[71] Uo. 390. p.

[72] Sebestyén Jenő: Feministák között. In: PEIL, 1913. június 29. 411. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,