Vissza a tartalomjegyzékhez

9. évfolyam 3. szám
A. D.
MMVIII

Sarnyai Csaba Máté:
Deák Ferenc és a katolikus önkormányzat megvalósításának nehézségei
I

I. A tanulmány elsődleges célja, hogy Deák Ferenc katolikus autonómia-értelmezését, illetve az autonómia megvalósítási törekvésekben játszott szerepét egyidejűleg igyekezzék bemutatni.[1]

Mindehhez először néhány szót kell szólnunk a katolikus autonómia-igény megjelenésének történeti körülményeiről. Magyarországon is a liberális-polgári átalakulás egyik fontos eleme volt az egyház és az állam szétválasztásának folyamata, amelynek során máig ható jogi-politikai problémák vetődtek fel. A modern magyar polgári berendezkedés megszületése következtében a korábbi államegyház, a katolikus, viszonya az állomhoz alapjaiban változott meg. Ugyanakkor magának az egyháznak az ebben az időszakban előtérbe került modern eszmék hatására belső viszonyai kapcsán is új kihívásokkal kellett szembe néznie. A konkrét történeti helyzetet vizsgálva egy hetven évet átívelő, több hullámban jelentkező katolikus autonómia-mozgalmat láthatunk. Az autonómia-igény – tömören fogalmazva – elsősorban akkor erősödött fel, amikor alapvető változások kerültek napirendre a katolikus egyház és az állam kapcsolatrendszerében: így volt ez 1848-49-ben, az 1867-es kiegyezéskor, illetve az 1890-es évek egyházpolitikai vitáinak idején, áthúzódva egészen a múlt század elejére.

A címben felvetett probléma bemutatásakor a hangsúlyt az 1867-71-es időszak kapja, hiszen ebben az időszakban van Deáknak leginkább befolyása a katolikus autonómia kapcsán történtekre. Még ezt megelőzően arra is rá kívánunk ugyanakkor mutatni, hogy már a katolikus autonómia első, 1848 tavaszi megjelenésekor is volt szerepe Deáknak az események menetében.

Mielőtt vállalt feladatunkhoz látnánk beszélnünk kell a katolikus autonómia lehetséges fogalmi megközelítéseiről, hisz katolikus autonómiáról, illetve annak megvalósításáról értekezni a 19. század magyar történeti összefüggésében, paradoxonnak tűnhet. Felmerülhet a kérdés: hogyan beszélhetünk autonómiáról egy a külső ügyeiben az államhatalommal évszázadosan összefonódott, belső rendszerében hierarchikus és dogmatikai konstitúciója által is erősen szabályozott intézmény, a katolikus, azon belül is a magyar katolikus egyház kapcsán?

A katolikus egyházra elvileg milyen módokon vonatkoztatható az autonómia? Lehet külső, azaz a katolikus egyháznak, az állammal szembeni autonómiája, illetve más – hasonló szerepet betöltő – intézményekhez, azaz egyházakhoz viszonyított függetlenségi foka ugyancsak az állammal szemben. Illetve lehet belső, azaz az egyházon belüli autonómia, ami vonatkozhat a klérus különböző hierarchikus szintjeinek egymáshoz viszonyított nagyobb önállóságára, például a plébánosok és a püspökök vagy a plébánosok és a káplánok viszonyára. Deák nézeteiben is nagy hangsúlyt kap az autonómia azon vonatkoztatási lehetősége, amely a világi híveknek a katolikus egyház ügyeibe való nagyobb beleszólását jelentheti.

Itt kell megemlítenünk, hogy a római katolikus egyház dogmatikai konstitúcióját szem előtt tartva az autonómiát nem igazán lehet az egyházon belül az utóbb említett módon könnyen értelmezni. Ez főleg a papi hierarchia egyes szintjeinek viszonyára és a világiak döntő befolyására vonatkozik. Ez teszi történeti és szemléleti szempontból még inkább figyelemre méltóvá az alábbiakban elemzett megközelítéseket.

 

II. Az autonómia-törekvések megindulásának első mozzanatát a püspökök által kezdeményezett konzervatív indíttatású egyházi jogvédő célzatú elképzelés jelentette 1848 tavaszán.[2] Ez reakcióként született meg a reformkorban indult liberális szellemű polgári átalakulás folyamatát kodifikáló áprilisi törvényekre. A dietális viták és a meghozott törvények ugyanis jól mutatták, hogy az új helyzetben a klérus a régi módon és súllyal már nem tudja az érdekeit érvényesíteni. Ennek fokról-fokra való belátását mutatja a lépésről-lépésre kialakított püspöki autonómia-igény és elképzelés.

A katolikus püspökök 1848. március 20-án egy petíciót terjesztettek fel az uralkodóhoz.[3] Ebben kérték, hogy – a minisztériumról szóló törvénytervezet ismeretében – a király akadályozza meg az újonnan felállított Vallás- és Közoktatási Minisztérium várható befolyását a főkegyúri jog gyakorlásában, illetve korábban a Helytartótanács Egyházügyi Bizottsága (Comissio Ecclesi-astica) által diszponált egyházi javak és alapítványok kezelésébe. E jogokat vagy tartsa fenn magának, vagy ha ez nem lehetséges, ruházza át a katolikus egyházra. Más szóval, a polgári kormányzattól mindenképpen függetlenítse. A március végi királyi leiratban V. Ferdinánd is támogatta a főkegyúri jognak a kötelező minisztériumi ellenjegyzéssel való gyakorlását A kijelölt miniszterelnök – Batthyány Lajos – utóbb a javaslatot az eredeti formájában tudta elfogadtatni. Így a kinevezéseknél az ellenjegyzés által érvényesülhetett a minisztérium befolyása. Ezzel egyidejűleg a korábban a bécsi udvari kormányszékek által gyakorolt teljes hatáskör – ideértve a katolikus egyházi és oktatási alapok kezelését is – átment a kultusztárca kezébe.

Ehhez járult a másik fontos törvényi változás, a vallásról szóló 20. tc., amelynek 2. §-a kimondta a vallási felekezetek teljes egyenlőségét.[4] Ezzel a római katolikus egyház „de jure” is elvesztette kivételes, államvallás jellegét. A püspökök a vita során csak a törvényjavaslat 3. §-a ellen léptek fel. Az artikulus ugyanis kilátásba helyezte, hogy minden bevett felekezet egyházi és iskolai költségeit államilag fedezik.[5] Ebben a felsőklérus tagjai a további szekularizáció veszélyét látták. Ennek elhárítására Fogarassy Mihály címzetes skodári püspök tett javaslatot: „Minden vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségei, mennyiben azok a vallásfelekezetek mostani javaikból s alapítványaikból ki nem telnek, és az oktatás szabadságának saját elveik szerinti teljes alkalmazása mellett közálladalmi költségek által fedeztessenek.[6] A klérus javainak, így többek között iskolai alapjainak, világiasítását meggátolni és közvetve oktatási monopóliumát korlátozni kívánó, beillesztett szakasz sem került be a törvény végleges szövegébe. Már itt érdemes rámutatni, hogy az cikkely nyitva hagyta azt a kérdést, hogy az állami finanszírozás az egy helységben lévő felekezetek iskolái közül az általuk együttesen fenntartott vagy külön-külön működtetett intézményekre vonatkozik-e. A püspökök tiltakozása ellenére a mágnások is hozzájárultak az eredeti változathoz. A minisztériumról és a vallásról szóló törvényjavaslat vitájának előbb látott alakulása a katolikus egyház – és főként annak püspökei – számára jelentős politikai érdek-érvényesítési kudarc volt.

Ebben a szituációban az egyházi vezetés lépéskényszerbe került. Ennek jeleként, közvetlenül az utóbb említett törvényjavaslat vitájának lezárása után – 1848. április 6-án – a Pozsonyban összeült püspöki tanácskozás petíciót intézett[7] az országgyűléshez. E kérelem lényege, hogy a katolikus egyház is – épp a fenti törvényre hivatkozva – szabadon, azaz állami beleszólás nélkül, intézhesse belső és külső ügyeit. Az utóbbiak közé tartozik a zsinatok szabad megtartása éppúgy, mint az iskolák alapításának szabadsága. Külön pont foglalkozik az egyházi és iskolai alapítványok – azaz az egyházi vagyon – szabad kezelésének jogával. Ezt a petíciót törvénytervezet formájában Rónay János csanádi követ nyújtotta be másnap, április 7-én, az alsótáblán.

Az ügyet Deák Ferenc tanácsára konferenciára utalták. Azonban az ottani három órás vita során olyan sok elképzelés merült fel, és olyan ellentétek kerültek felszínre a kérdés megítélésében, hogy a résztvevők sehogyan sem tudtak megegyezésre jutni. A király megérkezéséig már kevés volt az idő. Deák erre hivatkozott abban az indítványban, amelyben javasolta, hogy e tárgy megvitatását – éppen fontossága miatt – halasszák a következő országgyűlésre. A történetírásban sok vita folyt arról, hogy ez az indoklás mennyire volt helytálló. Az utóbbi fél évszázad szerzői[8] nagyjából egyetértenek abban, hogy valóban kevés volt az idő egy ilyen súlyú javaslat alapos megtárgyalásához. Ezt az érvelést látszik igazolni Scitovszkynak egy a pécsi püspöki szentszék április 26-i ülésén tett kijelentése is. A püspök ekkor az országgyűlésen történteket ismertetve ezt mondta: „A számos katholicus egyházi és világi rendűeknek kérelemlevele (petitiója) a teendők rendkívüli halmaza és az országgyűlést berekesztő határ-időnek nyílsebességű közeledése miatt már nem tárgyaltathatván csak a miniszter Elnöknek kedvező válasz mellett a jövő országgyűlési tárgyalásra átadatott.”[9] A fenti szavakat azért tartottuk fontosnak szó szerint idézni, mert – nézetünk szerint – egyértelműen mutatják, hogy egy liberális elfogultsággal aligha vádolható prominens egyházi személyiség is, saját alárendeltjei körében, azaz ilyen értelemben önmaga szabad belátása szerint, úgy ítélte meg, hogy nem liberális mesterkedés, hanem objektív időhiány vezetett a petíció vitájának elhalasztásához. A liberális képviselők, itt jelesül Deák, egyház- és katolicizmus-ellenessége, mint fő ok egyébként már az egyik korabeli idevonatkozó forrásban Fogarassy püspök emlékiratában is olvasható.[10] Ez hosszú időn át megalapozta az előbb említett interpretációra épített, meglehetősen erős érzelmi töltésű magyarázatokat. Azzal, hogy elkésettnek nyilvánították a javaslatot, az úgynevezett katolikus autonómia-igény első nyílt fellépése kudarccal zárult.

 

III. A kiegyezés idején Eötvös József mint liberális gondolkodású politikus és egyben katolikus vallású vallás és közoktatásügyi miniszter értékeli egyháza korabeli állapotát. Az ő nézetei[11] jól tükrözik a korszakban mérsékelten szabadelvűnek aposztrofált autonómia-törekvések motivációját és célját. A katolikus egyház helyzetét Eötvös Magyarországon nem tartja kielégítőnek. Szavai szerint annak ellenére sem, hogy a hívek számát, vagyonának nagyságát és politikai befolyásának mértékét tekintve ez a legnagyobb felekezet. Ez számokban kifejezve azt jelenti, hogy egy 1846-os adat szerint[12] az összlakosság száma Magyarországon, Erdély nélkül, 11.895.769, ebből 6.333.108 fő római, míg 890. 945 görög katolikus. Az árnyaltabb kép érdekében egy 1869-es adat, amely a katolikusoknak az összlakossághoz viszonyított számát, illetve arányát foglalja össze. A római katolikusok aránya 56,90%, a görög katolikusoké 8,80%, összesen pedig 65,70%.[13]

Tárgyalt korszakunkban is a katolikus autonómia-igény – hatáskör – egyik központi jelentőségű kérdésköre a katolikus egyházi vagyon tulajdonjoga, kezelésének és felhasználásának módja. Ennek okán néhány erre vonatkozó adatra is kitérünk. Meg kell azonban jegyezni, hogy a statisztikailag pontos bemutatás számunkra komoly nehézséget jelentett, mivel az egyházi, vagy annak tekintett vagyonrészek egészéről összefoglaló kimutatást a 19. század 60-as éveit illetően eleddig nem találtunk. Figyelemre méltó, hogy Dóka Klára a magyarországi egyházi birtokok 18-19. századi viszonyaival foglakozó, forrásokban igen gazdag, hiánypótló munkájában[14] országos jellegű összefoglaló táblázatokat az 1885-ös kataszteri felmérés alapján közöl. E szerint[15] az ország területe, Erdéllyel együtt, 46.597.889. kat. hold volt, ebből egyházi kézben volt 2.260.273.kat. hold, 4,85%. A római katolikus egyház birtokolt 1.674.849 kat. holdat, az egyházi földek 74,10%-át. A görög katolikus egyház 281.980 kat. holddal rendelkezett, ami 11%-ot tett ki. Összességében megállapítható, hogy a Róma fősége alatt lévő két egyház az egyházi földek döntő többségével, 1.956.829 kat. holddal, 85,10%-ával bírt 1885-ben. Érdemes még szem előtt tartani a birtokmegoszlás arányát. Ezt tekintve a római katolikus egyház összes birtokaiból az érseki és püspöki birtokok 716.405 kat. hold kiterjedésűek voltak, míg az apátságoké, prépostságoké, szerzetesrendeké együttesen 283.693.kat. holdat tett ki.

A politikai befolyás miben létét nézve pedig érdemes figyelembe venni, hogy az 1885-ös főrendi házi reformig tisztségüknél fogva a püspökök, főapátok, és a címzetes püspökök is a főrendi ház tagjai voltak, míg például a protestáns egyházak vezetői rangjukból eredően csak 1885 után kaptak itt helyet.

Különösen jelentős a lemaradás, az oktatásért felelős miniszter szerint, a népoktatás terén szemléleti és tárgyi feltételek tekintetében egyaránt azokban az intézményekben, amelyek a katolikus egyház irányítása alatt állnak. Annak ellenére így van ez, hogy az e célra fordítható katolikus alapok sokkal nagyobbak, mint bármely más egyház hasonló rendeltetésű forrásai. E mellett Eötvös fontosnak tartja megemlíteni, hogy a vallási közömbösség a katolikusok között általánosnak mondható. Mindezek közös okát abban látja, hogy a világi híveknek az egyház belső működésére semmilyen befolyásuk nincs. A kiegyezéssel ismét beköszöntő nagyobb mértékű polgári és politikai szabadság az ő véleménye szerint csak akkor válhat a katolikus egyház számára is gyümölcsözővé, ha az nem a klérusnak adott kiváltság csupán, hanem az ország minden katolikus polgárának közös joga.

Mivel úgy látja, hogy az új viszonyok között az előbb látott körülmények veszélyeztetik a honi katolikus egyház helyzetét Simor János prímáshoz fordul és arra szólítja fel, hogy püspök társaival közösen – a politikai körökkel egyeztetve – megoldást dolgozzon ki a magyar egyház belső viszonyainak átalakítására.[16] Ennek bizonyos irányaira javaslatot is tesz. A kiindulópont az ő elgondolásában egy világos hatáskörökkel rendelkező autonómia-szervezet létrehozása, ugyanis szavai szerint „ezen autonómiának mértéke az egyháznak szabadsága, mely a vallásos szellem kifejlesztésének feltétele”. Az autonómia léte attól a valódi befolyástól függ, amelyet az egyház „fontosabb érdekeinek igazgatására” híveinek enged. Másrészt arra is utal, hogy ez teheti lehetővé, azoknak az erőknek a lecsendesítését, amelyek amellett érvelnek, hogy az új viszonyok között az állam erőteljesen érvényesítse a kor uralkodó eszméit a hazai egyház működésében.

A világiak meghatározó befolyása nézete szerint nélkülözhetetlen az egyházi vagyon kezelésében és a népoktatásban, nem terjedhet azonban ki a tisztán egyházi dolgokra. Ez utóbbiak közé tartozónak tekinti a dogmákat és az egyházfegyelem kérdését. Végül annak a meggyőződésének ad hangot, hogy az általa felvetett befolyási igényt a legelkötelezettebb katolikusok többsége és az alsóklérus nagy része is óhajtja, sőt követeli, így annak megvalósítása halaszthatatlanná vált.

Simor prímás válaszában[17] visszautasítja Eötvös kritikáját. Tévesnek nevezi azt a felvetést, hogy Magyarországon a katolikus egyház meglévő gondjai a világi katolikusok egyházi befolyásának eddigi mellőzésére lennének visszavezethetők, és bármilyen okból a felső klérusnak lennének felróhatók. A hitbéli közömbösséget például döntően a katolikus egyházzal szemben ellenséges sajtó gerjeszti azzal, hogy az egyházat a haladás ellenségeként tünteti fel. A levél jól példázza az autonómia egyházias megközelítésének érvelési módját. Az állam és az egyház szoros kapcsolata nem jelent többé mást, az egyház számára, mint az állam gyámságát. A bajok oka az, hogy eddig az egyház, a község és a népiskola közti viszonyt az állam az egyháztól függetlenül rendezte. A prímás igaztalan vádaskodásnak titulálja azt, hogy a katolikus papság a népoktatást kizárólag a saját kezében tartotta és annak működtetéséből kizárta volna a szülőket, és más világi katolikusokat. Az egyházi vagyon, illetve az iskolai és hitéleti alapítványok kezelése kapcsán felmerült kritikára vonatkozó felelősség vállalást arra hivatkozva utasítja el, hogy az uralkodó apostoli joga nevében ezeket a javakat is a királyi kormányszékek kezelték. Az érsek nézete szerint az egyházi vezetés olyan autonómia-elképzelést tud támogatni, amelynek kompetenciája, szervezeti és működési rendje megfelel a katolikus egyház hierarchikus szerkezetének, és azzal az elsődleges céllal jön létre, hogy át, illetve visszavegye az állam által eddig gyakorolt jogköröket.

Összegezve az érvelés lényegét azt mondhatjuk, hogy az egyház már régtől fogva arra törekszik, illetve azt teszi, amire most kényszeríteni próbálják. Nevezetesen függetlenedni kíván az állam befolyásától, hogy „önmaga lehessen”, anélkül, hogy a hívek befolyása jelentősen növekedne az egyházi életben, hiszen az eddig is megfelelő mértékű volt. Jól kivehető tehát, hogy a klérus konzervatív része elsődlegesen jogbiztosítási céllal akarta az önkormányzatot.

 

IV. Az Eötvöstől jött sugallmazásra a gyakorlatban is reagált a püspöki kar. 1867. december 8-án a katolikus autonómia szervezéséről tervet dolgozott ki. E szerint a klerikusokból és világiakból álló „vegyes tanácskozás” célja a templomi alapítványoknak, az egyházi iskolák vagyonrészeinek és tanügyi kérdéseknek a felügyelete, kezelése és ellenőrzése. Az autonómia-szervezet felépítése elgondolásuk szerint háromszintű: egyházközségi, egyházmegyei, és az országos főegyháztanács. A valódi befolyás egy végrehajtó funkcióval rendelkező állandó bizottság az Igazgatótanács kezében van.

Az egyes egyháztanácsok tagjainak egy részét választanák, míg a másik része hivatalánál fogva kerülne be. Csak az egyházközségi tanácsok tagjaira voksolnának közvetlenül a hívek, de a plébános eleve tagja lenne a testületnek. A legalsó szintű grémium tagjai választják az espereskerületi választókat, ők pedig az egyházmegyei tanács tagjait, közülük pedig a főegyháztanácsét. A több szűrős választási rendszerrel akarta a püspöki kar távol tartani a világiakat a valódi befolyástól. Eltérően az 1848-as püspöki autonómia-koncepciótól, ahol a világiak kétharmados többségben lettek volna az egyes testületekben, ez a javaslat 50-50%-ot tartalmaz, ami jelentős visszalépés. Ezt a tervezetet a püspöki kar több katolikus politikussal is véleményeztette. Így került bele utólag Eötvös József kultusz miniszter javaslatára, a szervezeti szintek közé az espereskerületi tanács és az országos főegyháztanácsban a klerikus és világi képviselők feles arányszámnak 1/3 : 2/3-ra való átváltoztatása. Számokban kifejezve a 267 tagból álló főegyháztanácsban 82 egyházi és 185 világi főtanácsos lett volna. Az így módosított püspöki tervezetet Simor János prímás a pesti központi szemináriumban rendezett 1868. október 1-i tanácskozás elé terjesztette. Erre a katolikus főrendek közül nyolcvankettőt hívtak meg.

Deák először ezen az eseményen szólt hozzá a katolikus autonómia kérdéséhez. Világos, hogy – liberális elvi alapokon – az autonómia-igény jogosságát a hazai katolikusság összességének nevében, a korábbi államegyházi státusból fakadó túlhatalom igényét tagadva alapozza meg: „Mi, hazánk r(ómai) kath(olikus) vallású polgárai, egyháziak úgy, mint világiak, nem akarhatjuk, hogy egyházunk más egyházak felett hatalmat gyakoroljon; mi másokat elnyomni nem akarunk, nem akarjuk, hogy az állam minket más egyházak fölé emeljen.”[18] Ugyanakkor azonban az sem fogadható el a számára, hogy az állam gyámkodjék a katoplikus egyház felett, ezzel meggátolva az egyház tagjait abban, hogy – mint legilletékesebbek – ezeket az ügyeket szabadon, maguk intézzék. Az állam feladata csak a többi felekezettel azonos mértékű védelem biztosítása. Két alappilléren nyugszik Deák szerint a polgári állam és a katolikus önkormányzat viszonya: az egyház tagjai tiszteletben tartják az állam törvényes hatalmát, „de egyházunk ügyeinek szervezésére és vezetésére nézve szabadságot s egyenjogúságot kívánunk s független önállást”.[19] Röviddel később pedig azt is kimondja, hogy az autonómia létrehozása és tartalommal való megtöltése nem csupán az egyháziak és egyes kiválasztott világi körök kompetenciája, hanem az egyházhoz tartozó minden emberé: „A katolikus autonómia az egész katolikus egyházat illeti. A római katolikus egyház pedig a római katolikus vallást követő egyháziak és világiak összessége. Ezen összességnek van joga az autonómiát megállapítani, s annak jogait gyakorolni, s mivel ezt egész összességében nem teljesítheti, képviselet által kell gyakorolnia.”[20]

A fenti egyházfelfogásból fakadóan, lévén a katolikus egyház tagjai többségében világiak, az összes egyházat illető ügyek intézésében – kivéve a dogmákat, az isteni szolgálatot, az egyházfegyelmet, s a papnevelést – a világiaknak legyen többségi képviseletük, ahogy ezt a (átalakított) püspök kari javaslat is mutatja. E gondolatmenet logikailag konzekvens lépése az a megállapítás, hogy a jelen előkészítő tanácskozásra meghívottak véleményt ugyan mondhatnak a püspökkari tervezetről, de nincsenek feljogosítva arra, hogy magukat az egész magyar katolikus egyház összes világi tagjainak legitim képviselőiként aposztrofálják, és a hívek összességének nevében foglaljanak állást. Egy ilyen lépés ugyanis azt a jogos vádat hozhatja magával, hogy az autonómiát nem a római katolikus egyház egésze hozta létre, mivel itt nem szabadon választott képviselői vesznek részt. Márpedig „Isten oltalmazzon attól, hogy a katolikus egyház világi és egyházi tagjai között e fontos és szükséges tárgyban szakadás támadjon; veszélyes volna ez mind az egyházra, mind a hazára nézve.”[21] Éppen ezért már az első lépéseket is nagy körültekintéssel kell megtenni, hogy e bizalmatlanság elkerülhető legyen, mert „korunknak, fájdalom, sajátságos szomorú jellege a gyanakodás és gyanúsítás, és ez hazánkban is gyakran előfordul”.[22]

Mindezeket figyelembe véve Deák azt javasolta, hogy a püspöki kar, a jelen tanácskozáson elhangzó véleményeket felhasználva, egyelőre csak egy előkészítő kongresszus választási szabályzatát dolgozza ki. Az ennek alapján megválasztott képviselők még mindig csak egy előkészítő kongresszus résztvevői legyenek. Ezen most már legitim módon tudnának megalkotni olyan választási szabályokat, amelyek alapján megtörténhet a tényleges autonómia-kongresszus összehívása. Ezen a kongresszuson végül megfogalmazhatnák a katolikus autonómia-szervezet hatáskörét, valamint szervezeti és működési szabályait. A többségi legitimáció ilyen teljességre törekvő betartatása sokak számára nehézkesnek tűnt. Közéjük tartozott Eötvös József is, aki ezt a hosszadalmas jogi tortúrát a túlzott aggályoskodás gyümölcsének titulálta.[23] Ő ugyanis úgy vélte, hogy a katolikus autonómia a püspöki kar javaslata alapján, a katolikus országgyűlési képviselők véleményének figyelembevételével jóval gyorsabban is keresztülvihető. A Deák-féle elgondolás többszöri választás kiírásával, a kiszámíthatatlan kimenetelű ülésezgetésekkel alkalmat ad a „pártoskodásra”, a klerikus-világi ellentétek fölerősödésére. Deák tekintélyét jól mutatja, hogy még az illetékes miniszter véleménye ellenében is az ő javaslatát fogadta el a tanácskozás.

A Deák által javasoltak értelmében a püspöki kar ki is dolgozta a katolikus autonómiát előkészítő gyűlés tagjainak választására vonatkozó szabályokat, amiket Ferenc József 1869. január 28-án erősített meg. Az így megválasztott képviselők 1869. június 24-én ültek össze a katolikus autonómiát előkészítő kongresszusra. Már a gyűlés megalakulása körül vita támadt. Simor János hercegprímás ugyanis azt ajánlotta, hogy bizottság alakuljon a küldöttek megbízó leveleinek megvizsgálására, s megnevezte azokat, akiket e bizottság tagjainak javasol.

Deák hozzászólásában megállapítja: a gyűlés első feladata, hogy magát megalakítsa. Ehhez pontosan tudni kell a képviselők számát, márpedig vannak olyanok is, akiket két helyen választattak meg, anélkül, hogy tudni lehetne, melyik választást fogadták el.[24] Az első teendők közé tartozik egy alelnök s két jegyző választása is, ha azonban nem tudható, hogy kik közül történhet a választás, azt tisztességes módon lebonyolítani nem lehet. Éppen ezért a következő lépéseket javasolja: először is meg kell bízni egy mandátumvizsgáló bizottságot, majd, amikor a küldöttek száma már pontosan ismert, választanak alelnököt – hisz az elnök hivatalból a hercegprímás – és jegyzőket. Ezt követően egy újabb bizottságot választanak, amely rövid idő alatt kidolgozza az előkészítő gyűlés működési szabályait. Ennek elfogadását követően kezdődhet az érdemi munka. Ezek elmaradása esetén nem. „Ha conferentiát méltóztatnak kívánni, azt tarthatunk (e nélkül is); de conferentia minden pozitív tárgy és irány nélkül nem egyéb, mint barátságos beszélgetés majd minden eredmény nélkül; és alig tudom, hogy hol találunk rá tárgyat, míg az adatok, melyekből kiindulunk, nincsenek kezünkben.”[25]

Deák szerint egyébként az előkészítő konferencia feladata nem könnyű, de világos: szabályokat kell kidolgoznia az összehívandó autonómia-kongresszus képviselőinek megválasztására vonatkozóan. Azt a felvetést, hogy a jelen előkészítő gyűlés képviselőinek megválasztását lehetővé tevő korábbi szabályzat miért nem megfelelő e célra egy szegedi példával illusztrálja. A már meglévő szabályzatban minden plébániának a választásoknál egy szavazata volt ez pedig nem egészen igazságos, hiszen van olyan plébánia, amelyhez alig ezer lélek tartozik, míg például Szegeden 30.000.[26]

A végül kidolgozott választási szabályzatra vonatkozóan Deák több megjegyzést is tett. Elsőként említhetjük, az egyik legtöbbet vitatott kérdést, a káptalanok választás nélküli, automatikus képviseltét az autonómia-szervező kongresszuson.[27] Voltak, akik tagadták, hogy az előkészítő gyűlésnek jogában állna olyan szabályzatot elfogadni, amely az egyházi képviselők megválasztására vonatkozik. Szerintük az egyháziakat illető egyharmadnyi képviselői helyet az egyházi hierarchia szerint osszák föl, a püspökök után következzenek megfelelő arányban a káptalanok, s a káptalanok után az alsópapság.[28] Palásthy Pál ehhez azt teszi hozzá, hogy ellenszenv van a világban a káptalanok és a szerzetesrendek ellen, és – amennyiben nem az előzőekben levezetett módon juthatnának képviselethez ezek az egyházi tényezők – éppen ezt az ellenszenvet erősítené a jelen gyűlés és a szabályzat egyaránt.[29]

Deák nem kis iróniával állapítja meg, ha azzal, hogy „kizárjuk a káptalanokat a külön képviseltetésből, fölforgatjuk az egyház szervezetét, túllépünk hatáskörünkön: akkor mi nagyon tévedtünk”,[30] de e tévedés forrása maga a püspöki kar, hiszen az általa készített választási szabályzatban a káptalanok képviseletéről szó sem volt. „Ha tehát oly nagyon szükséges volna a káptalanok képviseltetése egyházunk szervezeténél fogva, akkor a püspöki kar, mely bizonyosan nagyon jól ismeri a katholika egyház szervezetét, a káptalanok képviseltetéséről azon választási törvényben sem feledkezett volna meg, melynek alapján a legelső választás történt.”[31]

Deák álnaivul még fokozza előző szavai ironikus élét akkor, amikor az előbbiekhez hozzáteszi, hogy ő eleddig úgy tudta: a katolikus egyházi hierarchiában vannak a főpapok és az alsópapság, előbbiek személyesen utóbbiak választott képviselőik által vesznek majd részt az autonómia-kongresszuson. Azt azonban eddig nem is sejtette, hogy „az egyházban a káptalanok úgyszólván egy középosztályt képeznek, melyet képviselet nélkül hagyni annyit tesz, mint fölforgatni az egyház szervezetét. Ezen eszme idegen volt előttem, de vigasztal e tekintetben azon körülmény, hogy nem tud arról semmit azon választási törvény sem, melyet maga a püspöki kar készített.”[32] Arra a reakcióra, hogy a káptalanok választás nélküli részvételének jogalapja éppen maga az autonómia volna Deák elutasítóan válaszol, hiszen mindmostanáig a felsőklérus tartotta kézben az egyház ügyeit, az autonómia tehát még nem létezik. Épp a választási szabályok alapján összehívandó kongresszus által jöhet csak legitim módon létre.[33]

Az esetleges félreértések elkerülése végett Deák azt is megjegyzi, hogy a káptalanok tervezett automatikus képviselete ellen nem a világiak, hanem épp az egyháziak érdekében emel szót. Ha ugyanis eleve négy képviselőt, és így négy szavazatot kapnak a káptalanok, akkor az alsópapság választott képviselőinek száma csökken ennyivel, nem a világiaké. A szavazatok pedig Deák szerint a lelkipásztorkodással foglalkozó klerikusokat illetik, és nem a káptalanokat. Egyébként pedig a szóban forgó négy szavazat nem sokat nyom a latba, mivel az egyházi és világi szavazatok aránya ezáltal nem változik.[34] Itt említi meg röviden Deák a kegyuraknak és a tanító rendeknek, a káptalanokéhoz hasonló külön képviseletével kapcsolatos nézeteit. Ezek elutasítását sem tartja az egyház szervezetébe ütközőnek. Okfejtését e tanácskozás meglévő és lehetséges döntéseinek gyakorlati relevanciája kapcsán igen tanulságos gondolattal zárja: „Ne higgye különben senki, hogy azon határozat, melyet eshetőleg hozunk, örökös törvény lesz. Az élet és gyakorlat ki fogja mutatni annak hiányait; meglehet, hogy más elemeket fog abba fölvétetni; meglehet, hogy egyes elemeket teljesen ki fog abból szorítani.[35] Megjegyzendő, hogy Deák érvei hatástalanok voltak, mert a gyűlés a káptalanok négy képviselői helyének biztosítását helyben hagyta.

A következő kérdéskör, amelyhez Deák hozzászólt az volt, hogy a káptalani követek választása során a szavazat számláló bizottságban részt vegyenek-e világiak is.[36] A konkrét problémát szélesebben értelmezte a „haza bölcse”. Álláspontjának lényege, hogy az összehívandó szervező gyűlés világi tagjainak választásánál csak világiak, az egyháziak választásánál csak egyháziak gyakorolják az ellenőrzést. Deák Ferenc hozzászólásában azt mondja, hogy nincs szükség az említett vegyes bizottságokra, mert „az egyháziak választásánál éppen úgy nem szeretném a vegyes bizottságok alkalmazását elvül kimondani, mint nem akarom, hogy a világiak választásánál ott legyen ex officio [hivatalból] a plébános vagy más egyházi férfiú.[37] Ez persze nem jelenti, hogy ellenezné azt, amennyiben a világiak beválasztanak papokat az ilyen bizottságokba, akkor azok részt vehessenek bennük. Deák érvei hatottak, mert a világiakból és egyháziakból álló, vegyes szavazat számláló bizottságok felállítására vonatkozó eredeti javaslat kisebbségben maradt.[38]

Most lássunk arra példát, amikor Deák javaslatának egyik felét elutasította, míg a másikat támogatta a tanácskozás. Ebben az esetben az volt a vita tárgya, hogy az uralkodó két képviselője révén, míg a kegyurak négy képviselőjük által eleve legyenek-e jelen a katolikus autonómia-kongresszuson.[39]

Deák ugyanazon elvi alapon, amelyből eredően elutasítja a káptalanok külön képviseletét az egyháziak között, elveti a kegyurak külön képviseletét a világiak csoportjában. Még kevésbé látja indokoltnak, hogy a király két képviselőt küldjön. Őfelségét, mint az ország uralkodóját, minden vallásfelekezet és egyház fölött törvényesen megilleti a legfelsőbb betekintési jog. A tervezett képviselettel „az ő személyét képviselői által pártok közé [sorolnánk], melyek minoritásban is maradhatnak”.[40] A kegyurak épp úgy választók és választhatók, és így részt vehetnek a világiak választásában, mint bármelyik másik katolikus hívő. Az elhangzottak értelmében Deák, mind a királynak szánt két, mind a kegyuraknak biztosított négy képviselői helyet elutasítja és az így felszabaduló hat mandátummal a választott világi képviselők számát kívánja növelni. Szavai ebben az esetben részben célt értek, mivel a gyűlés 34 szavazattal 32 ellenében elvetette az uralkodó két személy általi képviseletére vonatkozó részt, de a kegyurakat megillető négy képviseleti helyet változatlanul meghagyta. Arra, hogy Deák figyelme a választási szabályokkal kapcsolatban is mindenre kiterjedt jó példa az a vita, amely arról folyt, hogy a választóság kritériumai közé sorolható-e a „feddhetetlen magaviselet”.[41]

Deáknak nem a feddhetetlenség eszméje ellen van kifogása, hisz ez jogos elvárás egy képviselővel szemben. Az azonban a gyakorlatban nehezen dönthető el, és sok viszályra adhat alkalmat, hogy ki számít feddhetetlennek. Az is lehetséges, hogy valaki nem feddhetetlen egyházi értelemben, de világi tekintetben igen, „míg ellenkezőleg az is lehet, hogy a világi hatóság előtt valaki bűnvádi kereset alá is vonatott s egyházi értelemben feddhetetlensége ellen még sem tétethetnék kifogás”.[42] Ezen érvek hatására a gyűlés a „feddhetetlen magaviseletű” kitételt törölte a paragrafusból.

Időben a következő, de súlyában kiemelkedően fontos kérdés volt, hogy a választói névjegyzék összeállítása, illetve a választások lebonyolítása és ellenőrzése során a világi tagok esetében ne legyen az egyháziaknak a választási szabályzatban eleve garantált befolyása.[43] Kuti Márton kijelentette, hogyha korábban a káptalani követek választása kapcsán elfogadták, hogy az a világiak közreműködése nélkül történjék, akkor ennek egyenes következményeként a világi hívek szintén szabadon választhassák meg a saját szavazataikat összeszámláló bizottságot. Kézenfekvő, hogy az illetékes lelkész joga, hogy összehívja a névjegyzék hitelesítő és szavazat számláló bizottság megválasztása céljából a katolikus híveket és az eseményen elnököljön is. Miután azonban a bizottságot megválasztották az ő elnöki szerepe véget ér. Magában az említett bizottságban ő már nem szükségképpen tag, de – mint bármely más arra jogosult személyt – a szavazók természetesen taggá választhatják.[44]

Konek Sándor ezt a szakaszt az egész bizottsági javaslat kulcs fontosságú elemének nevezte. Igaz, hogy itt csak átmeneti intézkedésről van szó, de éppen ezért a bizottság szükségesnek tartotta különösen most, „midőn a rideg közönyösség, midőn lelketlen gyanúsítások és a szabadelvűség esküdt ellensége gyanánt híresztelt papság elleni bizalmatlanság nem engedi az önkormányzatnak magasztos eszméjét öntudatos tiszta fogalomra s ehhez méltó kifejezésre juttatni”,[45] kell a tervezett választások lebonyolítását egyházi szempontból megbízható kézben összefogni. A püspöki kar, Konek szerint, épp azért kezdeményezte az autonómiát, hogy az érdekazonosság tudatát erősítse egyháziak és világiak között: „A bizottság megértvén a püspöki karnak ezen célzatát, mindjárt ott ajánlotta ennek lehetővé tételét, hol arra leginkább szükség van: a legközelebbi választások alkalmával.”[46] Az egyháziak befolyásának megléte a világiak választása körül a legjobb eszköze ennek. Azok, akik e befolyást ellenzik, a modern liberalizmus egyik „elfajult eszméjét” követik, amely az állam és egyház szétválasztása ürügyén valójában e két tényező olyan szétszakítását céloza, „mely által az egyik lélek nélküli testté, a másik test nélküli lélekké válnék”.[47] Ha majd az összehívandó szervező gyűlésen sikerül az autonómiát „egészséges [értsd: egyházias] alapokra fektetni, s az érdekközösség iránti érzet évről-évre, napról-napra szilárdulni és erősbödni fog, akkor nem lesz szükség arra, hogy a két elem közti lehető közeledés ily eszközök által segíttessék elő”.[48]

Deák Ferenc Konek szavai után nem kis indulattal és keserűséggel emelkedett szólásra és a maga és a hozzá hasonló gondolkodású világi képviselők nevében meglehetősen élesen fogalmazott: „Valóban nagyon nehéz e gyülekezetben tanácskozni. Ha nyíltan, szabadon kimondjuk nézetünket: vagy anathemát mondanak reánk, mert benyúlunk az egyház belszervezetébe s föl akarjuk azt forgatni; vagy személyes térre viszik a kérdést és azt mondják, hogy bizalmatlanságot tanúsítunk a püspöki kar, vagy a plébánosok iránt.”[49] Deák rámutat, hogyha az egyháziak és világiak közti bizalom, vagy bizalmatlanság lenne a fő kérdés az autonómia létrehozása kapcsán, akkor a világiak tervezett kétharmados többsége a szervező kongresszuson épp a bizalmatlanság kifejezőjének volna tekinthető. Ha ebből indulunk ki praktikusabbnak látszana kimondani, hogy a püspöki kar minden fajta további választási tortúra és külön szervező kongresszus nélkül emeljen „maga mellé ennyi és ennyi világi férfiút, kikben bizalma van, és rendezze az autonómiát”.[50]

A képviselőválasztás módja kapcsán Deák a káptalani követek választása esetére hangoztatott nézeteihez ragaszkodva kijelenti: „én nagyon természetesnek tartom, hogy midőn a világiak nem avatkoznak be az egyháziak választásába, a világiak választása is az egyháziaknak előre kikötött befolyása nélkül történjék”.[51] A Kuti-féle javaslat a kezdeményezést, mint legilletékesebbre, helyi szinten a plébánosra bízza, mert nem is lehetne másra bízni. Ő hívja össze a választásra jogosult híveket, „megmagyarázza nekik a választási törvényt, s fölszólítja őket, hogy bizottságot válasszanak”.[52] A megválasztandó bizottságnak lehet tagja a plébános is, mint ahogy sok helyütt bizonyára meg is fogják választani ott, ahol kivívta a hívek bizalmát. Ez természetes is. Az azonban, ha ez a bizalom hiányzik és a választási szabályok mégis kikényszerítik a plébános bizottsági tagságát, nem hagyva meg a szabad választás lehetőségét, semmiképpen sem szolgálja a világi és egyházi fél közti megértés és összhang erősödését.

Deák tömören levonja az éppen zajló, az autonómiát előkészítő, kongresszusra történt képviselő választás tanulságait is. A katolikus világiak nagy közömbösséggel és passzivitással viszonyultak az eseményhez. Ennek csak egyik oka volt szerinte, hogy a szavazás tárgyát és tétjét, magát a katolikus autonómia-gyűlést és az autonómia-szervezet létrehozásának a célját, nem értette az érintettek többsége. A másik oka az volt a szavazástól való távolmaradásnak a hívek között, hogy – ahogy Deák is idéz egy katolikus világival folytatott beszélgetéséből – „miért menjek oda, hiszen a pap úgyis azt küldi, akit akar”.[53] Épp ezt a sérelmezett eljárást – a világi hívek valóságos befolyásának a hiányát – igazolná és törvényesítené, ha a plébános tagságát, sőt esetlegesen kötelező vezető szerepét, írnák elő az autonómia-kongresszusra készülő választási szabályzatban. Ezzel Deák nem vitatja, hogy a pap, mint a közösség erkölcsi vezetője, befolyással legyen híveire, de ez a befolyás a hívek bizalmára és ne rájuk erőltetett külső kényszerre épüljön.

Hosszú vita után a gyűlés, szavazás útján kimondta, hogy a világi képviselők választásának megindítása a helyi plébános feladata. A választói névjegyzék összeírás és a további választási, illetve szavazat számlálási eljárás vezetésére pedig a helybeli katolikusokból bizottságot választanak. Ebbe a plébános is beválasztható, de nem kötelezően beválasztandó.[54]

Az autonómiát szervező kongresszus tagjainak választásakor úgynevezett választási „központi bizottságokat” is létre kívántak hozni.[55] Deák javaslatára a választási szabályzatban szerepelt, hogy ez a bizottság a központban lévő plébánia választási bizottságának elnökéből és a hozzá legközelebb eső hat plébánia bizottsági elnökeiből álljon.[56]

A bizottság működésére vonatkozó eredeti javaslat tartalmát Deák gyökeresen megváltoztatta. Az kiinduló elképzelés szerint a testület feladata csupán annyi, hogy az egyházkerület központjában az esperes elnökletével a szavazatokat nyilvánosan összeszámolja és az eredményről készült jegyzőkönyv két példányát az elnökön kívül még három tag aláírásával hitelesíti.[57] A deáki elképzelés kibővíti és ugyanakkor egyértelműbben körül is határolja ezt a kompetenciát. Először is nem csupán a szavazatszámlálás tartozna a hatáskörébe, hanem a szavazói névjegyzék összeírásával kapcsolatos panaszok elbírálása is. Ennek következtében legalább kétszer ülésezne, a két hatáskörnek megfelelően. Az elnök feladata a szomszédos bizottságok elnökeinek meghívása a kerület központja-beli bizottságba, ha ezekből a személyekből a testület megalakult, ki kell tűznie a fent említett legalább két ülésének az időpontját, amit nyilvánosságra is kell hoznia. A bizottsági ülésekről jegyzőkönyvet kell vezetni, a szavazat számlálásról szóló dokumentum két példányát pedig az elnökön és a jegyzőn kívül még legalább egy bizottsági tag hitelesíti.[58] Schlauch Lőrinc úgy értelmezte, hogy a módosított szöveg szerint az esperes kerületi központi bizottság lesz hivatott a választói névjegyzékek kapcsán felmerülő panaszok kivizsgálására, csakhogy a 20. §. szerint a választói névjegyzék csak egy példányban készül, a központi bizottságnál tehát nem lesz.

Deák úgy kívánta áthidalni ezt a nehézséget, hogy a vitás esetekben első fokon a plébániai bizottságok döntenének, ahol kéznél van a vonatkozó névjegyzék, és a központi bizottságok csak fellebbviteli fórumként szolgálnának az első döntéssel elégedetlenek számára. A vita eredményeként a gyűlés elfogadta a Deák Ferenc által javasolt szöveget.

A következő problémakör, amelynek kapcsán Deák a szavát hallatta az, hogy a készülő választási szabályzat bizottsági tervezetében nem volt eleve kikötve, hogy: az autonómiát szervező kongresszus alelnökét csak a világi képviselők közül választhatja.[59] Az elnök hivatalból a hercegprímás volt, akit akadályoztatás esetén helyettesíteni kellett, az eredeti javaslat nem pontosította, hogy világi vagy egyházi személy, esetleg mindkettő lehet a helyettesítő alelnök. Kuti Márton arra hívta fel a figyelmet, hogy már a püspöki kar által kidolgozott elképzelésben is világosan szerepel: az alelnök csak világi lehet. Ezért a tárgyalt bizottsági javaslat jelentős visszalépést jelentene. Ki kell tehát egyértelműen mondani, hogy világi alelnököt a gyűlés választ. Deák Ferenc hozzászólásában ezt a javaslatot azért is támogatja, mert a jelen tanácskozáson is ez történt. Az hogy az alelnök a világiak közül kerüljön ki kézenfekvő, mert az összehívandó szervező gyűlésen egyháziak és világiak egyaránt részt vesznek majd, épp az utóbbiak 2/3-os többségével.[60] A gyűlés végül elfogadta a változtatást.

Az autonómia-szervező gyűlés választási szabályzatáról szóló bizottsági javaslat tárgyalásának[61] utolsó mozzanata volt, a – tervezetben nem szereplő – Kuti Márton-féle javaslat, hogy az összehívandó kongresszus képviselői kapjanak napidíjat.[62] Gál János a kérdés eldöntését a jövőbeni szervező gyűlésre akarta bízni, hisz a tervek szerint ennek föladata lesz a katolikus alapítványi jövedelmekről rendelkezni. Abban az esetben pedig, ha az egyházi-hitéleti és iskolai szükségletek fedezése után még megmaradna az alapítványi bevételekből a napidíjakra szolgáló összeg, akkor a szervező gyűlés jogosult határozni arról, hogy a képviselők megkapják-e azt. Az adott pillanatban azonban az előkészítő kongresszus nem dönthet a kérdésről, mert erre nincs felhatalmazása. Löherer Tamás támogatta Kuti indítványát, mert szerinte a napidíj hiánya, korlátozná a választás szabadságát. Ennek oka, hogy lehetnek olyan szegény képviselők, mindenek előtt az alsópapság tagjai közül, akik alig tudnak megélni és, ha nem kapnának napidíjat, nem tudnák elfogadni a választást. Ebben az esetben, pedig a választók kénytelenek lennének a kegyurakat megválasztani, akik tudják viselni a távollét anyagi terheit vagy olyan személyeket, akik a kongresszus helyszínéhez közel, Pesten laknak, így csökkentve a költségeket.

Deák összetettnek és fontosnak mondja a kérdést, ugyanakkor leszögezi, hogy a jelen előkészítő gyűlés feladata a választási szabályok kidolgozása, a napidíj problémáját, pedig nem ebben kellene szabályozni, hanem majd a szervező gyűlés kompetenciája lesz, hogy erről döntsön. „Ha ugyanis napidíjat akarunk adni, akkor azt is kell tudnunk, hogy miből adjunk; a jelen gyűlésnek pedig nincs módjában határozni afölött, hogy minő alapból lehet a napidíjakat fedezni.”[63] Az is könnyen megtörténhet, hogy a gyűlés kimondja ugyan a napidíj szükségességét, de a szervező kongresszus vagy azt fogja kinyilvánítani, hogy nincs miből fizetni, vagy azt, hogy az erre fordítandó összeget fontosabb célra is lehet költeni. Az sokkal nagyobb baj volna, ha a választások során abban bíznának a jelöltek, hogy kapnak napidíjat, s a szervező gyűlés végül nem szavazná meg, mint az ha arról, ami felett nincs a jelen gyűlésnek valódi befolyása nem dönt, hanem arra a testületre bízza, amely képes lesz esetleges a napidíjat támogató határozatát végre is hajtani, mivel rendelkezhet az ehhez szükséges anyagi bázist jelentő katolikus alapokkal.[64] Az előkészítő gyűlés végül úgy döntött, hogy a napidíjról nem rendelkezik a tárgyalás alatt lévő választási szabályzatban. Az 1870-71-ben sorra kerülő első autonómiai-kongresszusra a felkínált képviselői jelölést Deák egészségi állapotára és más irányú teendőire hivatkozva nem fogadta el.[65]

Végül szeretnénk röviden utalni arra, hogy ezen a kongresszus egy konzervatív többségi és egy radikális kisebbségi pártra szakadt, és azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy a vallásszabadság és a vallási egyenjogúság alapján rendezze a katolikus egyház ügyeit. Abban azonban, hogy mit jelent az állam irányában a kellő függetlenség és önállóság, az egyházon belül pedig a világi híveknek és az alsópapságnak megadott befolyás az egyes csoportok nézetei lényegesen eltértek egymástól. Ennek oka, hogy itt is, ahogy 1867 és 71 között általában, három jól elkülöníthető autonómia-koncepciót láthatunk. Az egyházias megközelítés, ahová a konzervatív papi és világi köröket sorolhatjuk, tisztán jogvédelmi és jogbiztosítási céllal akarta az önkormányzatot. Az egyház vezető körei a lehető legnagyobb mértékben át akarták venni a korábbi állami jogköröket. Ezt úgy kívánták elérni, hogy a korszellem jegyében az egyház ügyeinek irányításában megjelenjenek a világi hívek is, de valóságos befolyás nélkül, inkább csak demonstratív célzattal.

A mérsékelt liberális elgondolás hívei, ahová Deák Ferenc is tartozik, a vallás és a liberális haladáseszme összeegyeztetésének szándékával kívántak a világiaknak valós befolyást adni az egyházi életbe, meghagyva azonban a hagyományos belső szervezeti és dogmatikai rend kereteit. A radikális szemlélet a liberálissal  reform szükségességének hangoztatásában megegyezik. Azzal az alapvető különbséggel, hogy ennek zálogát a radikálisok az egyház demokratikus és nemzeti szellemben történő, gyökeres átalakításában látják.

 

V. Most térjünk vissza a tanulmány elején vállalt faladatunkhoz, jelesül Deák autonómia-értelmezéséhez és a megvalósítási törekvéseiben játszott szerepéhez.

A katolikus autonómia létrehozásának elsődleges célja Deák szerint semmi esetre sem előjogok biztosítása a többi felekezettel szemben, hanem épp ellenkezőleg, a velük való egyenjogúság törvényi bázisán, a korábbi állami függés helyett – tiszteletben tartva az állam törvényeken alapuló jogait – önállóság és szabadság az egyház külső ügyeire és vezetésére nézve.

Az autonómia megteremtése és valódi tartalommal való megtöltése az egész magyar egyház közös joga és feladata. Az egyház pedig egyháziak és világiak együttese, így csak a két félnek együtt van joga az önkormányzatot létrehozni. Mivel az egyház tagjainak elsöprő többsége világi hívő, így az összes egyházat illető ügyek intézésében – kivéve a dogmákat, az isteni szolgálatot, az egyházfegyelmet, s a papnevelést – a világiaknak legyen tényleges befolyásuk és legalább kétharmados többségi képviseletük.

Látva, hogy Deák a kiegyezés után milyen bonyolult, de indokolhatóan hosszadalmas eljárást tartott szükségesnek az autonómia létrehozása érdekében, nem csoda, ha az 1848 áprilisában rendelkezésre álló időt kevésnek tartotta.

A prominens katolikus vezetők és világi képviselők 1867. októberi tanácskozásán felvázolt többlépcsős procedúra az autonómia-szervezet létrehozása érdekében valóban nehézkes. Eötvös ezzel kapcsolatos aggályai a későbbi fejlemények tükrében – tekintetbe véve az autonómia létrejöttének elmaradását – úgy tűnik, beigazolódtak. Az azonban nem kis leegyszerűsítés lenne, ha ezért a Deák által javasolt technikailag ugyan bonyolult, de jogi értelemben tiszta elképzelést tennénk felelőssé. Ő ugyanis épp azért indítványozta ezt a komplikált eljárást, hogy a katolikus autonómiát létrehozni hivatott kongresszus minden érintett teljes körű konszenzusára épüljön. Hosszú távon és megnyugtatóan kívánta így rendezni ezt a kérdéskört, amit kapkodva, gyorsan az adott politikai-hatalmi tényezők által kikényszerített módon megvalósíthatatlannak tartott.

Az 1869 júniusában összeült autonómiát előkészítő konferencia feladatát, a maga által vázolt fokozatossági elv alapján, kizárólag abban látta, hogy választási szabályokat dolgozzon ki az összehívandó autonómia-kongresszus képviselőinek megválasztására. A tanácskozás során végig igyekezett is vigyázni arra, hogy ettől ne térjenek el. Gondoljunk csak a napidíjjal kapcsolatos állásfoglalására, amikor is kijelenti, hogy ezzel a kérdéssel nem egy választási szabályzatban kell foglalkozni. A kezdetektől ügyel bizonyos parlamentáris jelleg betartatására. Jó példa erre a gyűlés önmaga megalakítására vonatkozó érvelése, amikor is felvázolja azokat a lépéseket, amelyek az érdemi munka megkezdése előtt szükségesek ahhoz, hogy a legitimitás és az átláthatóság egyaránt biztosítható legyen. Ideérti a mandátum vizsgáló bizottság választásától, a jelenlévő képviselők számának meghatározásán át egészen a gyűlés pontos működési szabályainak kidolgozásáig és elfogadásáig tartó folyamatot. Azt, hogy még a deáki óvatos és körültekintő processzus sem képes megakadályozni az egyháziak részéről azt a vádat, amely szerint a világi képviselők már az előkészítő konferencia vitái során többszörösen is túl lépik kompetenciájukat jól mutatja Deák megjegyzése: „Ha egy vagy más tárgyban véleményünket nyilvánítjuk, mindjárt azzal állanak elő más [értsd: egyházi] oldalról, hogy ez hatáskörünket túlhaladja, hogy nekünk erről határoznunk nem szabad, hogy ezzel az egyház szervezetét fölforgatjuk.”[66]

A választási szabályok kapcsán van néhány olyan alapelv, ami mentén formálja véleményét Deák. Az egyik az, hogy minél kevesebb képviselői helyet töltsenek be valakik tisztségüknél fogva – emlékezzünk a káptalanoknak, a király képviselőinek vagy a kegyuraknak fenntartott mandátumok kapcsán elmondottakra – és minél többet valóságos választás útján. Más szóval valódi képviselet legyen, amely a választásra jogosult katolikusok többségének szándékát fejezi ki. Az összehívandó autonómia kongresszuson a világiak kellő súlyát kívánja reprezentálni az, hogy az alelnök a világiak közül kerüljön ki - ezt támogatja határozottan Deák Ferenc is. A választás lebonyolítására vonatkozólag, Deák elsődleges célja, hogy egyházi képviselők választásakor egyháziak, míg világiak esetén világiak gyakorolják az ellenőrzést. Ez főleg az utóbbiak esetében fontos, hisz az egyházi szerepből fakadó erőteljes befolyás veszélye csak így kerülhető el. Ez persze nem jelenti, hogy ellenezné azt, ha a világiak beválasztanak papokat az ilyen bizottságokba, akkor azok részt vehessenek bennük, de ne a választási szabályzatban előre lefektetve, hivatalból legyenek tagok.

Végül foglaljuk össze Deák nézeteit, arról hogy az önkormányzat hogyan erősítheti az egyháziak és a világiak érdekazonosság tudatát egy idézettel: „Azon egyesülést, melyet itt többen az egyház világi és egyházi tagjai között óhajtanának, nem lehet törvényi kényszer által keresztülvinni. Ez az élet dolga, és minél kevesebbet erőltetjük egyik vagy másik részt, s minél szabadabb tért hagyunk egyik vagy másik félnek a jogok terén, annál hamarabb fogjuk elérni a kitűzött célt.”[67] A katolikus autonómia sem a deáki elképzelések szerint, sem más formában nem valósult meg a gyakorlatban. Ennek közvetlen oka, az hogy a világegyházban tovább erősödött a centralizmus. A létrejövő újskolasztika, a liberalizmus alaptételeit elítélő Syllabus, és különösen is az első Vatikánum után a liberális elvi alapú polgári állam és a hivatalos egyház útjai jó időre nálunk is szétváltak.

 

Jegyzetek



[1] Jelen tanulmány egy korábban megjelent írás bővített változata: Sarnyai Csaba Máté: Egy meg nem valósult idea. In: Deák Ferenc és a polgári átalakulás Magyarországon. Szerk.: Balogh Elemér – Sarnyai Csaba Máté. Szeged, 2004. (A Pólay Elemér Alapítvány Könyvtára 1.) 177-186. A kutatásokat a Békésy György Posztdoktori Ösztöndíj (Pályázatszám: 166/2002.) és az Országos Tudományos Kutatási Alap (Pályázatszám: T/F 046956) támogatta.

[2] Erről részletesebben: Sarnyai Csaba Máté: A püspöki kar által támogatott autonómia-elképzelés 1848-ban. In: Állam és egyház a polgári átalakulás korában Magyarországon (1848-1918). Szerk.: Sarnyai Csaba Máté. Bp., 2001. (METEM Könyvek.) 63-88.

[3] Pécsi Püspöki Levéltár, 1848/704. sz.

[4] 2. §. „E hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetekre nézve, különbség nélkül, tökéletes egyenlőség és viszonosság állapíttatik meg.” Magyar törvénytár. 1836-1868. évi törvényczikkek. Sajtó alá rend.: Óvári Kelemen – Kolozsvári Sándor – Márkus Dezső. Bp., 1896. 243.

[5] 3. §. „Minden bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségei, közálladalmi költségek által fedeztessenek, s ez elvnek részletes alkalmazásával a ministerium az illető hitfelekezetek meghallgatásával a közelebbi törvényhozás elibe kimerítő törvényjavaslatot fog előterjeszteni.” Uo.

[6] Felséges Első Ferdinánd austriai császár, Magyar- és Csehországok e néven ötödik apost. királya által Szabad Királyi Pozsony városába 1847-ik évi november 7-ikére rendeltetett Magyar-országgyűlésen a mélt.[ósá]g[os] Fő Rendeknél tartatott országos ülések naplója. Pozsonyban, 1848. 468.

[7] Religio és Nevelés, 1848. I. köt. 252.

[8] Ld. pl.: Hanuy Ferenc: Hetvenéves küzdelem az autonómiáért; 1918. 10.; Török Jenő: A katolikus autonómia-mozgalom, 1848-1871. Bp., 1941. 26-27. 36. sz. jegyz.; Csorba László: Katolikus önkormányzat és polgári forradalom; In: Világosság, 1989. 220-221.

[9] Pécsi Püspöki Levéltár, 1848/918. sz.

[10]Nyíltan kimondjuk, hogy nem ellen okok, hanem az akarat hiánya, a rendi táblának akkori sajátságos, discussiót nem tűrő, az erősebbnek hatalma alatt elzsibbadt helyzete szülték az épen nem várt eredményt, hogy a petició mint elkésett elmellőztessék.” [Fogarassy Mihály]: Emlékirat az 1847/48. országgyűlés alatt tartott püspöki tanácskozmányokról. Egy résztvevőtől. Pest, 1848. 63.

[11] Eötvösnek a korszakban az egyházak autonómiájáról vallott nézeteit és azok motivációit röviden összegzi: Schlett István: Eötvös József. Bp., 1987. 241-44.

[12] Forrás: Fényes Elek: Magyarország leírása. I. köt. Pest, 1847. 33.

[13] Forrás: Gyáni Gábor – Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Bp., 1998. 139. (A felhasznált rész Kövér György munkája.)

[14] Dóka Klára: Egyházi birtokok Magyarországon a 18-19. században. Bp., 1997. 19-24.

[15] Uo. 19-20.

[16] Religio, 1867. szeptember 14.

[17] Religio, 1867. szeptember 21.

[18] Kónyi Manó: Deák Ferenc beszédei. VI. köt. 1868-1873. Bp., 1886. (továbbiakban: Kónyi, 1886.) 224.

[19] Kónyi, 1886. 224.

[20] Kónyi, 1886. 225.

[21] Uo.

[22] Uo.

[23] Concha Győző: Eötvös és Montalambert barátsága. Bp., 1918. 239.

[24] Kónyi, 1886. 228.

[25] Kónyi, 1886. 230.

[26] Kónyi, 1886. 229.

[27] A katholikus autonomiát előkészítő gyűlés 1869. október 8-án tartott VI. ülésének napirendjén volt az előterjesztett bizottsági javaslat részletes tárgyalása. A 4. §. b) pontja értelmében: „az összes káptalanoknak a négy érseki tartomány szerint saját keblükből választott egy-egy küldöttje által”. Kónyi, 1886. 232.

[28] Kónyi, 1886. 232.

[29] Kónyi, 1886. 233.

[30] Kónyi, 1886. 235.

[31] Uo.

[32] Uo.

[33] Kónyi, 1886. 236.

[34] Kónyi, 1886. 237.

[35] Uo.

[36] A katolikus autonómiát előkészítő gyűlés 1869. október 9-én tartott VII. ülésén folytatta „a magyarországi katholikus egyház autonomiáját szervező gyűlés tagjainak választási módozata tárgyában” előterjesztett bizottsági javaslat részletes tárgyalását. A javaslat 5. §-a így szólt: „A káptalani képviselet titkos szavazat útján akképpen jön létre, hogy minden egyes káptalanban a tagok szavazatjegyei a káptalani gyűlésben összeszedetvén, arról, ki mennyi szavazatot nyert, jegyzőkönyv vétetik föl, amely a káptalani főnök által a megyéspüspök útján az illető tartományi érsekhez küldetik be, aki egy öt tagból álló vegyes bizottság közbejöttével a szavazatokat összeszámítja, s annak, aki legtöbb szavazatot nyert, a megbízó levelet kiállítja.” Kónyi, 1886. 238.

[37] Kónyi, 1886. 238-239.

[38] A gyűlés az 5. §. vitatott pontját Kuti Márton indítványára a következő szöveggel fogadta el: „az illető tartományi érsekhez küldetik be, aki egy öt tagból álló, a érseki káptalan tagjaiból ugyanazon káptalan által választandó vegyes bizottság közbejöttével a szavazatokat összeszámítja, s annak, aki legtöbb szavazatot nyert, a megbízó levelet kiállítja.” Kónyi, 1886. 240.

[39] 1869. október 9-én tartott ülésen „a magyaroszági katholikus egyház autonómiáját szervező gyűlés tagjainak választási módozata tárgyában” előterjesztett bizottsági javaslat 11. §. a) pontja értelmében „A világiak a szervező gyűlésen képviseltetnek: a) a világi katholikus kegyurak részéről választandó négy, s őfelsége által küldendő két képviselő által.” Kónyi, 1886. 240.

[40] Kónyi, 1886. 241.

[41] A gyűlés 1869. október 11-én tartott ülésén tárgyalta az autonómiát szervező gyűlés tagjainak választási módozatáról előterjesztett bizottsági javaslat 18. §. első pontját, amely így szól: „Választó minden 24 éves feddhetetlen magaviseletű ker.[esztény] katolikus férfiú, aki nem áll valamely bűnvádi kereset, illetőleg fenyíték alatt, vagy nem elmebeteg.” Kónyi, 1886. 241.

[42] Kónyi, 1886. 242.

[43] A katolikus autonómiát előkészítő gyűlés 1869. október 11-én tartott ülésén folytatta az autonómiát szervező gyűlés tagjai választásának módját tárgyaló bizottsági javaslat vitáját A 19. §. első pontja így szólt: „A választók összeírását őhercegsége a prímás által kitűzött határidőben egy bizottság teljesíti, melynek elnöke a helybeli katolikus lelkész, tagjai a katolikus kegyúr vagy képviselője és ott, ahol választott egyházi tanács létezik, ennek két tagja, ahol az nincsen, a katolikus hitfelekezeti község által előre választandó két katolikus tag.” Uo.

[44] Kónyi, 1886. 243.

[45] Uo.

[46] Kónyi, 1886. 244.

[47] Kónyi, 1886. 243.

[48] Kónyi, 1886. 244.

[49] Kónyi, 1886. 244-245.

[50] Uo.

[51] Kónyi, 1886. 246.

[52] Uo.

[53] Uo.

[54] Az október 12-én tartott ülésén Deák Ferenc bejelentette, hogy a tárgyalt paragrafust a következőképpen kívánja átfogalmazni: „A választók összeírására őhercegsége a prímás tűzi ki a határnapot. Kitűzetvén a határnap, a választási eljárást minden plebániában a helybeli lelkész azzal indítja meg, hogy a határnap előtt legalább nyolc nappal, úgy az anya-egyházban, valamint a népesebb és távolabb eső fiók-egyházakban is külön összehívja a katholikus híveket, előadja az összejövetel célját, a választási szabályokat fölolvassa és a híveket fölszólítja, hogy a szükséges összeírás teljesítésére és azután a választás vezetésére a plebániai hívek magok közől egy öt tagú bizottságot válasszanak; ezen választás a plebános elnöklete alatt nyilvánosan történik. E választmányba a plebános és a helybeli káplánok a világi hívek által szintén megválaszthatók. Az így választott bizottság maga választja saját kebeléből az elnököt és a jegyzőket.” Kónyi, 1886. 247.

[55] Ld. a bizottsági javaslat 25. §-át.

[56] Erről a katolikus autonómiát előkészítő gyűlés 1869. október 12-én tartott ülésén volt szó. Kónyi, 1886. 248.

[57] A tárgyalt 26. §. eredetileg így szólt: „A kerületek központján a püspökileg kijelölt esperes a 19. §. értelmében alakult helybeli szavazatszedő választmánynak és a kerületbeli vidéki választmányok részéről két vagy több tagnak közreműködésével a beküldött szavazatokat teljes nyilvánossággal összeszámítja és az eredményt két példányban szerkesztendő jegyzőkönyvbe vezeti, melyek mindegyike az elnök és három választmányi tag által aláírandó; a kerületbeli vidéki választmányok bármely tagjának szabadságában állván a központi választmány működésében részt venni.” Kónyi, 1886. 248.

[58] A 26. §. Deák által újra fogalmazott szövege szerint: „Ezen bizottság kétszer tartja üléseit: először a kerületbeli szavazók összeírása után a 20. §-ban megengedett fölszólamlások eligazítása végett; és másodszor a beérkezett szavazatok teljes nyilvánossággal eszközlendő összeszámítása végett. Ezen központi bizottság elnöke a plebániabeli bizottság elnöke is egyszersmind, kivévén a helybeli összeírás elleni panaszok esetét, mely esetben más tagját választja elnökül a bizottság. Az elnök kötelessége mindjárt a vidéki bizottságok megalakulása után a szomszéd bizottságok elnökeit meghívni, és ekként megalakítani a központi bizottságot. A központi bizottság mindjárt első összejövetelekor meghatározza ülései határidejét, és annak közhírré tételéről gondoskodik, illetőleg azt a megyés püspöknek hivatalos köröztetés végett bejelenti. A bizottság jegyzőkönyvet tartozik vezetni; a választás eredményéről vezetett jegyzőkönyv pedig az elnökön és jegyzőn kívül még legalább egy bizottsági tag által is hitelesítendő, és két egyenlő példányban kiállítandó.” Uo.

[59] A katolikus autonómiát előkészítő gyűlés 1869. október 12-én tartott ülésén folytatta az autonomiát szervező gyűlés tagjainak választásáról szóló bizottsági javaslat 31. §.-ának tárgyalását, amely így szólt: „A szervező gyülekezetnek elnöke az ország hercegprímása vagy e célra megbízott helyettese.” Kónyi, 1886. 249.

[60] Uo.

[61] A katolikus autonómiát előkészítő gyűlés 1869. október 12-én tartott ülésén befejezte az autonómiát szervező gyűlés tagjainak választásáról szóló bizottsági javaslat tárgyalását.

[62] Kónyi, 1886. 250.

[63] Kónyi, 1886. 250.

[64] Kónyi, 1886. 251.

[65] Kónyi, 1886. 259.

[66] Kónyi, 1886. 234.

[67] Kónyi, 1886. 246.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,