Vissza a tartalomjegyzékhez

1. évfolyam 2. szám
A. D.
MM

Sarnyai Csaba Máté:
Kényszer és/vagy kompromisszum?
Megjegyzések a klérus tizedről való lemondásának történetéhez (1848)
Jelen tanulmány része a szerző készülő „A katolikus felső klérus viszonya a polgári átalakulás folyamatához, 1848 március – december

 

 

Jelen tanulmány része a szerző készülő „A katolikus felső klérus viszonya a polgári átalakulás folyamatához, 1848 március – december. (A katolikus autonómia megvalósításának problémái)” munkacímű Ph.D. doktori értekezésének. A kutatásokat az Országos Tudományos és Kutatási Alap, az MTA-Sasakawa Alapítvány, a Soros Alapítvány és a Faludi Ferenc Akadémia támogatta.

 

Bevezetés

1848 márciusában a katolikus egyház lemondott évszázados jussáról, a tizedről.[1] Ez a törvényben kimondott tény. A lemondás körülményei és különösen annak korabeli és későbbi értékelése és értelmezése jó példája lehet annak, ahogyan maguk a kortársak – az egyházi és világi közvélemény, illetve az utókor néhány sokat idézett interpretálója – látta a megszülető modern magyar polgári törvények és az állam illetve a katolikus egyház viszonyát.

Elemzésünk során végigtekintjük a XIII. tc. megszületésének folyamatát, majd megvizsgálunk néhány ismert, jellemző választ arra az újból és újból felvetődő kérdésre, hogy beleegyezett-e, beleegyezhetett-e a klérus – hisz ez is vita tárgya a korszakban – a dézsmáról való lemondásba. Utóbb a lemondás lehetséges okait elemezzük. Ennek során végigtekintjük a tizedre vonatkozó – a reformkoron végighúzódó – vitát, melynek leglátványosabb küzdőtere az országgyűlés volt. Eközben tágabb történeti és elvi közegbe helyezzük az egyházi tized könnyítése, és eltörlése kapcsán felmerült érveket és ellenérveket, amelyek a tized 1848. március 18-i feladásának értékelése szempontjából is igen fontosak. Egyben arra is rá szeretnénk mutatni, hogy az e napon lezajlott eseménysor csupán egy hosszabb történeti folyamat felgyorsult végjátéka volt. Munkánkhoz az országgyűlési naplók és a korabeli sajtó mellett néhány ide vonatkozó jeles történeti munkát, illetve levéltári forrást is felhasználunk. Utóbbiakat a szakirodalom eleddig nem, vagy csak részben ismertette és dolgozta fel.

 

 

1. A XIII. tc. megszületésének lépései 1848. március 18-án

Először azt nézzük meg, hogyan zajlott a lemondás a törvényhozásban március 18-án. Ehhez – követvén az események menetét – előbb az alsótábla 78. ülésén történteket tekintjük át.[2] A délután fél ötkor kezdődő ülésen Schneé László Heves vármegye ellenzéki küldötte vetette fel a papi tized ügyét. Már az sem egyértelmű, milyen módon tette ezt. Egyes lapok szerint csupán érintőlegesen hozta szóba, „hogy a papi tized iránt is intézkedni kellene”.[3] Másutt az jelent meg, hogy Schneé kifejezetten ajánlotta a tized megszüntetését.[4] A szepesi követek megyéjükhöz írt jelentésükben úgy nyilatkoztak, hogy a dézsmát a hevesi követe indítványára törölték el.[5] Érdemes megjegyeznünk, hogy a korabeli katolikus sajtó ezt a kezdeti lépést nem említi.[6] Beszámolóját azon a ponton kezdi, hogy Daróczy Zsigmond pécsi káptalani követ mintegy spontán fellelkesültségében káptalanja részéről a tizedről „egészen lemond”.[7] A felindulás okául a Religió és Nevelés azt nevezi meg, hogy : „Kossuth L úr, mikép a’ ‘Nemz. Újs[ág]! írja ‘bizodalomra szólítá fel a rendeket, a ministerium és egymás iránt, ‘s az utóbbinál fogva azt indítványozván, hogy mig e’ jelen országgyűlés tart, addig megyei, városi és káptalani követek egyenlő szavazattal bírjanak...’ Melly bizalmat az egyházi rend nem késett, a’ haza iránti lángoló szeretet sugallta legnagyobb, mert az egész honra kiterjedő áldozatával viszonozni”.[8] Ezt követi a későbbi katolikus történetírás egyik jellemző álláspontja is.[9]

Az alsótáblán lezajlottakra a korszak két fontos forrása, Hám János választott esztergomi érsek, illetve Fogarassy Mihály skodári püspök emlékirata is utal. Hám szerint a rendi gyűlésen „felszólították a papságot, hogy mondjon le önként a tizedről, hogyha óhajt egyéb javadalmainak birtokában maradni és más kedvezmények részesévé válni”.[10]

Fogarassy az 1847/48-as országgyűlés alatti püspöki tanácskozmányokról írt emlékiratában ugyancsak azt említi, hogy az egyháziak „némelly követektől a papi tizedrőli önkénytes lemondásra fölszólíttattak”[11] és ezt elfogadták, mivel remélték, hogy egyfelől így a politikai átalakulást békés mederben tudják tartani, másfelől attól tartottak, hogy a „papi tized ellentmondásaik dacára is el fog töröltetni”.[12] Már a javaslat felvetésének körülményei is vitatottak. Itt is kitetszik, hogy az események ismertetése mögött kezdettől elvi értékelés húzódott meg. A dolgozat ezen részében azonban – a lehetőségekhez képest – a történtek áttekintésére törekszünk. Az mindenesetre több forrás alapján is nyilvánvaló, hogy az egyháziak közül a már korábban is említett Daróczy Zsigmond az, aki a pécsi káptalan részéről elsőként, örökre és a legcsekélyebb kárpótlás igénye nélkül mondott le a tizedről.[13] Őt követte néhány küldött, majd végül az alsótáblán helyet foglaló valamennyi káptalani képviselő együttes közfelkiáltással való hozzájárulása. Az alsótábla világi követei nevében Szentkirályi Móricz köszönte meg az egyháziak ezen gesztusát. Egyben indítványozta, hogy ezt foglalják is törvénybe, és még az artikulus pontos megszövegezése előtt feliratban kérjék fel a felsőtábla képviselőit, közöttük a püspököket is, hogy kövessék a káptalanok példáját. A tömör felirat megismétli, hogy az „egyházi rendek a követi táblán ülő tagjai, a’ papi tizedről küldőik’ nevében is, minden kárpótlás nélkül, örökösen lemondottak” és egyben „A’ karok és rendek, és különösen a’ körükben ülő egyházi rend tagjai, e példának követésére a’ mélt. főrendeket színes bizodalommal felhívják.”[14]

A felirat megszövegezésének két nyilvánvaló oka volt. Közjogi szempontból a rendi országgyűlések normális menete kívánta meg, hogy az alsótábla tagjai a főrendi táblához terjesszék fel javaslataikat. Másfelől egyházjogilag is magától értetődő volt, hogy a káptalanok csak a maguk és nem püspökeik, illetve az egész magyar egyház nevében mondhattak le a tizedről. Még a felirat megfogalmazása közben veti fel Vagyon István nyitrai káptalani követ, hogy a lelkészkedő papság azon részének ellátásáról, akiknek jövedelme egyedül a dézsma egy bizonyos hányada (az ún. sedecima[15]) volt, külön is gondoskodni kellene. E probléma megoldására indítványozta Kossuth Lajos, hogy a tized megszüntetését kimondó törvénycikkben szólítsák fel a felelős minisztériumot, hogy a következő – már népképviseleti – országgyűlés elé terjesszen be egy olyan törvényjavaslatot, amely a papság és a szerzetesség ezen részének megélhetését államilag biztosítja.

Már az alsótáblai üléssel egy időben a főpapok közül is néhányan megtudták, hogy ott a dézsma eltörléséről folyik a vita. Ezt hallva arra a következtetésre jutottak, hogy a kérdés néhány napon belül a felsőtábla elé kerül, ezért azt egymás közt előre meg kívánták vitatni. E célból jöttek össze Hám püspök pozsonyi szállásán. Az eredeti kérdés azonban nem került szóba, mert a másnapra világi felsőbb utasításra elrendelt ünnepélyes hálaadó szentmise megtartása körüli viták háttérbe szorították,[16] így azt a következő napra, a szentmise utáni tanácskozásra halasztották.

Az események felgyorsultával azonban ezzel már elkéstek, mivel ugyanaznap – március 18-án – az este nyolckor kezdődött felsőtáblai ülés második napirendi pontjaként felolvasták az alsótábla feliratát. Itt csupán négy egyházi főméltóság volt jelen: Scitovszky János pécsi, Lonovics József csanádi és Rudnyánszky József besztercebányai megyéspüspök, valamint Rimely Mihály pannonhalmi főapát. A négy egyháznagy véleményét – az értékeléstől függetlenül – gyakorta némiképp túlzott leegyszerűsítéssel summázza a történetírás. Meszlényi Antal csupán ennyit mond: „A püspökök is szívesen lemondtak a maguk nevében”[17] Andics Erzsébet pedig semmit sem idéz az elhangzottakból, csak megjegyzi: „Összesen három püspök volt jelen, ahol a tized megszüntetéséről szóló törvényjavaslatot ugyancsak elfogadták.”[18]

A következőkben a Főrendi Naplót követve kissé részletesebben foglaljuk össze a jelenlevő püspökök véleményét. Először Scitovszky szólalt fel. A káptalanok lépésére hivatkozva – de egyben megerősítve, hogy a tized az egyház tulajdonjoga volt – a maga részéről és egyházmegyéjét illetőleg lemondott róla. Miután ezt kijelentette, Vagyon Istvánhoz hasonlóan fölemlítette a lelkészkedő papság azon részének a várható nehézségeit, akiknek egyetlen jövedelme a dézsma. Ugyancsak ő hozta szóba a világi földesuraknak haszonbérbe adott, de az idők során örökölhető tulajdonukká vált tized problémáját, ezzel kapcsolatban is megoldást várva a kormánytól. Lonovics püspök is kijelenti, hogy a tized „az egyház birtokjogainak legrégebbikét, s egyszersmind legfontosabbikát teszi.”[19] Majd rövid áttekintés után – amellyel a fent idézett mondatot támasztja alá – odatér, hogy a klérus áldozatkészségben mindig példamutató volt és „noha a dézsma megszűntével csaknem valamennyi püspökségnek jelen jövedelmeik felét némelyek pedig legnagyobb részét elvesztendik, tekintve a másik táblán történteket, s engedve a t. RR. hazafiúi felszólításának, én is részemről kész vagyok a papi dézsmáról lemondani s ez áldozatot is a haza oltárára letenni”.[20]

A pécsi püspökhöz hasonlóan ő is kéri a miniszterelnököt a tizedvesztett alsópapság ellátásának biztosítására, éppen úgy mint a világiak birtokába jutott tizedjövedelmekkel kapcsolatos kárpótlás megadására. Rudnyánszky, csatlakozván püspöktársaihoz, egy rövid mondatban „szívesen és készséggel” mond le a tizedről. Rimely Mihály főapát előbb kijelenti, hogy ő – és rendje – a dézsmának csupán haszonélvezője és nem tulajdonosa, de ennek tudatában is azt rendje nevében a hazának áldozatul hozza. Még ebben a mondatában megjegyzi: „lehetetlen azonban eltitkolnom, hogy eme áldozat a szent szerzet létének kérdése”,[21] ugyanis az úrbéri jövedelmek , majd a tized vesztése után a bencés rend jövedelmei erősen megcsappantak. Ezért kéri a főrendeket, hogy a „szent szerzet szükségeit más módon fedezni kegyeskedendének.”[22]

Ezek figyelembevételével készült el a főrendi válasz, amely szerint a főrendek, beleértve „a kebelükben ülő egyházi rendi tagokat is”[23] – készek a papi tizedről „a’ mennyiben az ezen főpapokat illeti,” lemondani. Azzal a fenntartással, ha a lelkészkedő papság jövedelmének kiegyenlítésére nézve a minisztérium a következő országgyűlés elé javaslatot terjeszt. A felsőtáblai ülés vitái során – mint láthattuk – fölmerült a világi földesuraknak haszonbérbe adott, és az idők folyamán örökölhető tulajdonná vált tized utáni kárpótlás igénye. A viszontválasz erre is kitért. Ezt azonban az alsótáblán többen ellenezték. Végül is Kossuth javaslatára – bár a kért kárpótlás megadását elvileg ő is helytelenítette – az alsótábla küldötteinek többsége azzal az indokkal járult hozzá a kármentesítéshez, hogy a mágnások aznap ellenvetések nélkül több fontos törvényjavaslatot is elfogadtak. Az alsótábla közölte a főrendekkel, hogy észrevételeiket bedolgozzák a törvény szövegébe. Így március 18-án éjjel féltizenkettőre elkészült a később szentesített XIII. tc. szövege.[24]

 

 

2. Megtörtént (megtörténhetett) a klérus lemondása?

Az alsó- és a felsőtáblai tárgyalások végigtekintése után azt az elsőre talán kissé furcsán hangzó kérdést tegyük fel, hogy a papság valóban lemondott-e, illetve lemondhatott-e a tizedről? E felvetés eredete Hám János emlékiratainak az a mondata, hogy: „a papságnak sem joga nem volt lemondani, sem a valóságban le nem mondott róluk”.[25]

Az alsótáblán ülő követek feliratukban egyértelműen kimondták: nem csak a maguk, hanem küldőik nevében is örökre és kárpótlás nélkül lemondtak a tizedről. Scitovszky János jegyzi meg a szabadságharc leverése után egy, már hercegprímásként, a pápának írt 1849-es levelében, hogy a káptalani követek küldőik és az egyházi rend felhatalmazása nélkül tették meg a lemondás lépését, bár tudták, hogy ez ellenkezik a kánonjoggal.[26]

Kánonjogi szempontból valóban szükséges lett volna a küldötteknek kikérni a delegáló káptalanok véleményét, illetve utasítását. Ezzel a céllal hagyta el a tizedjavaslat felvetésekor Forgách Miklós,[27] a helyi – pozsonyi – káptalan képviselője az üléstermet.[28] Ezt a felgyorsult törvényhozási folyamat során nagyon nehezen lehetett volna teljesíteni. Elmaradására egyébként az áprilisi törvények megalkotása során gyakorta volt precedens. Épp a tized tárgyalása kapcsán idézhető példaként Bonis Sámuel szabolcsi követ, aki – miközben lelkesedéssel szavazott köszönetet a káptalani követeknek a lemondásért – megjegyezte, hogy: „örvend, hogy megyéje utasítása ellenére, a káptalani követek személyes – azaz egyenkénti – szavazatának megadásához járult, akik először jogukkal élve, épp a tizedről való lemondást szavazták meg.”[29]

Igaz ugyan, hogy a káptalani követek előre nem kérték ki elöljáróik véleményét, de az alsótáblai javaslat rendes, dietális útja a felsőtáblához vezetett, ahová méltóságánál fogva minden püspök hivatalos volt. Így az egyházi felsőbbség – ha nem is a közvetlen illetékes káptalani helynökök, hanem a fölöttük álló püspökök kara – véleményezhette a káptalani követek lépéseit. Hisz az is magától értetődő, hogy – mint már hangsúlyoztuk – a káptalanok csak a maguk és küldőik, de nem az egész magyar egyház nevében léptek és léphettek fel.

Ez már átvezet a javaslat felsőtáblai vitájához. Magát a lemondás megtörténtét itt is nehéz vitatni, hiszen az alsótábla által felterjesztett törvényszöveg bevezetője és első cikkelye kapcsán[30] az ott levő egyháziaknak – Scitovszky szavával – „a legkevesebb észrevételük”[31] sem volt. Az aznap éjszakára mindkét tábla által elfogadott törvényszöveg pedig a szokásos utat követvén előbb a dietális bizottság felterjesztésében az Állami Konferencia elé került, ahol azzal a március 27-i ülésen lényegileg egyetértettek.[32] Ezt követően pedig az uralkodó a közismert április 11-i szentesítéssel törvényerőre emelte.

Azt, hogy az egyház valóban lemondott a tizedről, egyébként indirekt módon maga Hám is alátámasztja, amikor az uralkodóhoz a püspöki kar nevében beterjesztett március 21-i keltezésű kérvényben az alig három nappal korábban elvesztett tized kapcsán a klérusra háruló terhekről szólva így ír: „Igen sok plébánia, amely jelenleg teljes tizedet vagy a tized egy részét egyházi fenntartási alapként (dos) bírja, a tized eltörlésével nemcsak a papi illetéktől (congrua), hanem több plébánia minden további fenntartástól is elesik.”[33]

A következő kérdés itt is az lehet, hogy lemondhatott-e a mágnások közt jelenlévő négy egyházi személy az egész honi egyház nevében? Ennek kapcsán szembetűnő, hogy a jelenlévő püspökök közül mind Scitovszky, mind Lonovics, mind pedig az alsótábla üzenetére készült válasz úgy fogalmaz, hogy a maguk nevében készek lemondani a tizedről. Ez a kitétel szolgálhatott egyik alapjául a lemondás érvényessége körüli vitának.

Ennek kapcsán külön kell választani az egyházjogi és a közjogi értelmezést. Az előbbi értelmében a püspökök valóban csak a maguk és egyházmegyéjük nevében nyilatkozhattak, illetve püspöki esküjük eleve kötelezte őket mindennemű egyházi tulajdon védelmére. Mint Scitovszky szavaiból is kitűnik, a tizedet ők az egyház magántulajdonának tekintették:[34] „Azon jogról mondtak le a káptalanok, mely Szent István idejétől fogva a magyar katolikus anyaszentegyháznak tulajdoni joga volt.”[35] Természetesen ehhez a lépéshez kánonilag a Római Szentszék hozzájárulása is szükséges lett volna. Ez valójában utólagos jóváhagyást jelenthetett csak, hiszen az egyház külső, világi ügyeivel kapcsolatban elsődleges volt az uralkodó főkegyúri joga. Ennek gyakorlati érvényesítését, meghagyva a király legfelsőbb betekintési jogát, az utolsó rendi országgyűlés – a korábban elfogadott 1848/III.tc. 6-7 §. alapján – az újonnan alakuló kormány kezébe tette le.[36]

Közjogi szempontból azonban azt kell figyelembe vennünk, hogy a felsőtáblán megjelent egyházfőket a jelenlévők az egész klérus nevében nyilatkozóknak tekintették. Erre nem csupán a szentesített törvény bevezető szavai utalnak – hisz itt is az egyházi rend egészéről van szó –, hanem ez már a március 18-i esti vita során is kitűnik. Lonovics püspök a klérus egészének áldozatkészségéről szól felszólalásában.[37] Még nyilvánvalóbban látszik ez a Lonovics után felszólaló Perényi Zsigmond ugocsai főispán köszönő szavaiból. Ő, miután utal a jelenlévő egyházi méltóságoknak a káptalani követekéhez hasonló hazafias lelkesedésére, azt mondja: „Azt vélem tehát, hogy izentetnék vissza a KK. és RR-nek az itt történt egyházi rendi nyilatkozat.[38]

A Perényit követő, utolsó püspökként beleegyezését adó Rudnyánszky arra hivatkozva mond le a tizedről, hogy a „haza főképen az egyházi rendtől”[39] kíván áldozatot. Ezt igazolja közvetve a később született Fogarassy-féle emlékirat. Ez arról ír, hogy amidőn a március 18-i, esti ülésen jelen volt püspökök utólag püspöktársaik előtt számot vetettek a történtekkel, kijelentették, hogy magának az egész egyháznak érdekében állt az, ami történt.[40] Ezt az érvelésüket a többiek – a forrás tanúsága szerint – elfogadták.

Miért fontos ezt külön kiemelni? Azért, mert a jelen volt püspökök közül kettő – a feltárt levéltári források szerint – már röviddel a történtek után, újólag, külön is hangsúlyozta, hogy a lemondást csak a saját személyére értette. Lonovics március 21-i keltezéssel levelet is írt Scitovszkynak, amelyben visszautasítja, hogy beleegyezett volna saját személyén kívül a tizedről való lemondásba, illetve az egyházi javadalmak állítólag szándékolt szekularizációjába.[41] Scitovszky pedig a pécsi szentszék április 28-i ülésének jegyzőkönyvében található utólagos betoldás szerint – amely valószínűleg a püspök kezétől származik – „eme jogról – innen a betoldás – maga személyére nézve feltartván a többieknek, különösen a plébánosoknak a dézsmáhozi jogát, önként lemondott”.[42] Ha ehhez még hozzávesszük a már korábban idézett március 21-i püspöki kérvényben foglaltakat, láthatjuk: röviddel a tized eltörlésének elfogadása után felvetődött az értelmezési vita arra nézve, hogy március 18-án valóban a teljes egyházi rend nevében mondtak-e le a dézsmáról.

 

 

3. A tizeddel kapcsolatos nézetek eszmei-elvi összefüggései

Ahhoz, hogy – a bevezetésben vázolt rendet követve – a tizedről való lemondás lehetséges motivációit és a lemondáshoz vezető utat fel tudjuk térképezni, mindenek előtt azt kell megvizsgálnunk, min alapszik a dézsmával kapcsolatos nézetkülönbség a liberális reformelit és a klérus között.[43] A polgári átalakulást fokról-fokra végigvinni törekvő reformellenzék egyik fő célja – közismert kifejezéssel – az érdekegyesítés, azaz a jobbágyságnak az alkotmányos rendbe való beemelése volt. Ennek két, igen fontos eszköze a feudális szolgáltatási rendszer felszámolása, illetve a parasztság föld-tulajdonjogának biztosítása, vagy más szóval birtokképessége. Ezek a célok megegyeztek a polgári átalakulásban érdekelt nemesség elképzeléseivel is. E törekvések megvalósulásához feltétlen szükséges volt a világi birtokosok és a jobbágyság viszonyában az örökváltság lehetőségének felvetése, míg az egyházi birtokosok és a parasztság kapcsolatában a tized megválthatóságának felmerülése.

A tized kapcsán az első jelentős vita az 1832-36-os országgyűlésen robbant ki. A viták kiindulópontja és az ehhez kapcsolódó problémák közös gyökere egészen 1848-ig az egyházi tized tulajdonjoga. Az ezzel kapcsolatos álláspont a klérus részéről lényegében változatlan. Eszerint a tizedet Szent Istvántól az egyház saját tulajdonába kapta:[44] ezt bizonyítják – mint Lonovics 1848. március 18-i beszédének hosszas történeti fejtegetései is mutatják[45] – a később erről hozott királyi rendelkezések is. Érvként merült fel még az egyazon nemesi kiváltság védelme. Ezen éppúgy értendő az immunitás, mint az, hogy a tized ugyanolyan jussa az egyháznak, mint a világi nemességnek a kilenced. Az egyház céljai magasabb rendűek, mint az államéi és ezek betöltéséhez szükséges az egyházi vagyon és az adó is.

A liberális felfogás egyik kiindulópontja az, hogy a hatalom és a törvények eredője a kezdeti időktől fogva nem a király személye önmagában, hanem a rendi értelemben vett „ország”, azaz a rendi országgyűlés. Ezzel csupán a rendi felfogást viszik tovább a liberálisok. Ezt először az 1825-27-es országgyűlésen fogalmazta meg Borcsiczky István trencséni követ.[46] Később ezt a Szent István által hozott tized-törvényre is vonatkoztatták. Ebből következik, hogy a tizedet is a törvényhozás rendelte el, mint egy speciális közadót. Ezt az elképzelést talán legtömörebben éppen Deák Ferenc foglalta össze 1834. augusztus 27-i felszólalásában, amikor megjegyezte, hogy a nemzet minden jogok forrása, így az ad jogokat a királynak. Emellett azt is kijelenti, hogy „a dézsmafelöli rendelkezést a nemzet mindig maga gyakorlotta”, s azt sohasem adta át az uralkodónak.[47] A reformellenzék megközelítésében a papság – ahogy ez a feudális abszolutizmus időszakában de facto gyakorta érvényes is volt – kulturális, nevelési és istentiszteleti feladatokat ellátó hivatalnoki kar volt. Mint ilyen, az állam által meghatározott funkciók ellátásáért kapta fizetésként a birtokadomány mellett a tizedet is.

Ha pedig ezt a gondolatmenetet végigvisszük, annak egyenes végkövetkeztetése az, hogy a törvényhozásilag elrendelt közadót, a tizedet – amely nem az egyház magántulajdona,[48] hanem a rendi országgyűlés rendelkezése alá tartozó nemzeti vagyon – ugyanezen törvényhozás vissza is vonhatja. Például abban az esetben, ha a dézsma nem tölti be eredeti funkcióját, illetve ezt a funkciót egy liberális-polgári állam-berendezkedésben – amely a reformelit célja volt és 1848-ban meg is valósult – az állam veszi át. Itt elsősorban az oktatási, a nevelési, a kulturális és az egészségügyi feladatokra gondolunk. Tehát már 1834 augusztusában kikristályosodik az a liberális álláspont, hogy a tizedet, mely célja betöltésére alkalmatlan adó, a törvényhozásnak vissza lehet és alkalmasint vissza is kell vonnia.

A fenti érvrendszert vizsgálva azt kell szem előtt tartanunk, hogy a liberális reformerek célja az állam és az egyház szétválasztása. Így a deszakralizált államban az azonos nézetet vallók magánegyesületeként értelmezett egyházak tisztségviselői az általuk betöltött feladatok állami kézbe vétele után tovább már nem jogosultak a fizetségként kapott adóra. A felmerülő tulajdonsértés vádját úgy cáfolja meg ez a gondolatsor, hogy a fentiek szerint a dézsma soha nem is volt az egyház tulajdona, így a klérus nem is volt annak tulajdonosa, csak birtokosa. A tulajdonos nyolcszáz éven át az állam maradt. Ezért a tized visszavétele után az egyház nem jogosult semmilyen ellentételezésre. Az előbbiek jogosságát igyekeztek történetileg is alátámasztani. Visszatekintésük során – mint láttuk – a feudális jogtörténeti tényeket polgári jogelvek szerint átértelmezték. Az egyházi és a liberális gondolkodás közti különbség gyökere a feudális és polgári tulajdonfelfogás közti lényegi eltérés. A feudális megközelítésben a tényleges birtoklás a fontos, míg a polgári tulajdonfogalom rendelkezéscentrikus. Ebből a szemszögből az egyháznak a tizeddel kapcsolatban nem volt elidegenítési joga, tehát nem rendelkezett vele szabadon, azt – alkalmanként – csak az uralkodó adhatta haszonbérbe. Mivel a liberális reformerek szerint az uralkodó ezt a rendelkezési jogot is csak a törvényhozás hozzájárulásával gyakorolhatta, így valójában a törvényhozás által a rendelkezési jogot gyakorló nemzetet tekintették a tized valós tulajdonosának.

A polgári tulajdonfelfogás egy másik szempontjából is megkérdőjelezhető volt a tized jogossága. Ugyanis azt nem a föld tulajdonosa, nem is a használója kapta, hanem egy harmadik fél, akinek erre polgári értelemben nincs közvetlen jogcíme, csupán az államtól kapott adószedési jog. Erre világít rá Kölcsey Ferenc is, amikor felteszi a kérdést, honnan veszi a papság az egyház tulajdonának nevezett tizedet. Olyan földekből – feleli –, amelyeket nem maga az egyház bír, s amiket senki sem mondhat a klérus tulajdonának, hanem csak a földesúrénak vagy a városi polgárénak. Ők a nekik járó adót ennek fejében kapják. Különbséget kell tehát tenni aközött, hogy milyen tulajdona a föld és az utána járó kilenced a birtokosnak és a más tulajdonából származó dézsma a papságnak.[49]

A tizeddel kapcsolatos egyházi és liberális elképzelések fő vonásainak számbavétele után most annak néhány mozzanatát követjük nyomon, ahogy a liberális ellenzék a reformországgyűlések folyamán – a fenti eszmetörténeti és jogelméleti alapból kiindulva – fokról-fokra törekedett a tized visszavételére.

 

 

4. A tizeddel kapcsolatos viták a reformkori országgyűléseken

A már említett 1832-36-os országgyűlésen két kérdésben alakult ki vita a tized körül. Egyfelől a protestánsok tizedfizetésének eltörlése kapcsán, másfelől a természetben fizetett dézsma kötelező megváltása ügyében. Az előbbit a korábban elmondott elvi megokolás alapján azért tartották különösen igazságtalannak a reformellenzék tagjai, mert olyanok fizették, akik egy másik, vallási célból létrejött, magánegyesületi kultuszközösség (ez, az általuk használt egyházfogalom rövid összefoglalása) tagjai voltak. Az alsótáblai szavazás során jelentős ellenzéki siker volt, hogy mindkét javaslatot elfogadták. 1835 novemberében mégis újra tárgyalták őket és a főrendeknek küldött feliratból kihagyták a protestánsok tizedfizetésének eltörlését. Ám a felsőtáblán a megmaradt javaslatot is – nyolcszori üzenetváltás után – a püspökök tiltakozása miatt – elutasították. Az alsótáblán ülő reformnemesség elkeseredését jól tükrözik Nagy Pál szavai: magára vessen az egyház, ha főként a püspökök elutasító magatartása miatt semmit sem fog kapni az előbb-utóbb mindenképpen megszüntetendő tizedért.[50]

Ezt követően az 1843-44-es országgyűlésen került ismét szóba a tized. Megválthatóságát lényegében már nem ellenezték. Emögött az állt, hogy az előző 1839-40-es országgyűlésen elfogadott 7. tc. engedélyezte az önkéntes örökváltságot, azaz a jobbágy a földesúrnak fizetett adót, a kilencedet már megválthatta. Így 1843-44-re már a tized kapcsán is csak a megváltási összeg és az eredeti haszon aránya volt kérdéses. A tized kárpótlás melletti megváltásához a kerületi határozat már hozzájárult, de az országos ülés, kevesellve a megváltási összeget, elvetette azt. Ezért ezen az országgyűlésen sem született törvény a tized kellő mértékű kárpótlás melletti önkéntes megválthatóságáról. Annak ellenére sem történt ez meg, hogy az egyháznak a tized védelmében felhozott egyik fő érve értelmében – tudniillik, hogy egységesek a nemesi kiváltságok és az azokon alapuló adók – a kilenced megválthatósága után ez magától értetődőnek tűnne. Ha a kilencedet már egy országgyűléssel korábbtól kezdve törvényileg meg lehetett váltani, illetve arról a földesúr lemondhatott, miért maradt el ez a lehetőség a másik analóg adó, a dézsma tekintetében?

Ezt a feszültséget – vagy talán inkább ellentmondást – többen már akkor felismerték, főként a liberális reformellenzék köréből. Az ő gondolataikat foglalja össze Palóczy László: „még késő nem lesz, mondjon le a dézsmáról, – mármint az egyház – és tegye fel azt az emberi szeretet és méltányosság oltárán.”[51]

Az előzőkben azt kívántuk bemutatni, hogy a tized kapcsán mi a reformkori országgyűlések vitáin az egyháziak és a liberális reformelit koncepciója közötti különbség, illetve, hogy az eltérés milyen elvi alapokon nyugszik. Rá akartunk világítani arra is, hogy a dézsma részbeni vagy teljes eltörlésének a kérdése 1834-től napirenden volt.

 

 

5. A lemondás közvetlen körülményei és lehetséges motivációi

A fenti folyamat csupán felgyorsult 1848 márciusában. A felgyorsulás okaként gyakorta említik a március 15-i pesti eseményeket. Ezek hatása a pozsonyi diétara egyáltalában nem mellőzhető.[52] Fontos azonban figyelembe venni egy ugyancsak március 15-i eseményt, mégpedig az országgyűlés két háza küldöttségének Pozsonyból Bécsbe hajózását, amely a rendek feliratát vitte az uralkodóhoz. Ennek a mi szempontunkból legfontosabb pontja a felelős minisztérium felállítása, Gróf Batthyány Lajos elnökletével. A birodalmi fővárosban hosszas huzavonát követően az ugyanakkor teljhatalommal felruházott István nádor, az államtanács ellenállása ellenére március 17-én kinevezte Batthyányt miniszterelnökké és megbízta, hogy belátása szerint válassza ki minisztertársait. Ezzel Batthyány személyében olyan államférfi kapott kormányalakítási megbízást, aki a főrendek sorában a reformok iránt elkötelezett liberális elitet képviselte. Jól mutatja ezt, hogy az alsóházbeli reformellenzék kulcsfiguráját – Kossuthot – Batthyány támogatásával választották meg Pest megye követévé. A kortársak egybehangzó véleménye szerint a két politikus kapcsolata igen szoros volt a diéta során is.[53] Így várható volt, hogy Batthyány vezetésével a békés polgári átalakulás iránt elkötelezett kormány alakul. A korábban említett és idézett politikusok – Deák és Kossuth – mellett a centralista Eötvös József neve is szerepelt szinte minden, március közepén felmerült kormánylistán. Az alakuló kormány várható személyi összetételéről megállapíthatóan éppen március 18-án délelőtt esett először szó az országgyűlésen, bár a végleges változatot a kijelölt miniszterelnök csak március 23-án jelentette be.[54] A miniszterek – közülük a vallás- és közoktatási posztra jelölt Eötvös is – az állam és a katolikus egyház viszonyára nézve alapvetően a korábban ismertetett liberális álláspont képviselői voltak.

A céljait elért országgyűlési küldöttség alig egy nappal a tized-törvény elfogadása előtt utazott vissza Pozsonyba. Ugyanekkorra érkezett meg az országgyűlés városába a pesti forradalom híre is. Ezek azok a közvetlen okok, amelyek felgyorsítják az utolsó rendi országgyűlés törvényalkotó munkáját, s éppen március 18-ra.

Jól mutatja a felfokozott ütemet és hangulatot, hogy ugyanezen a napon, még a tizedről való lemondás előtt, mindkét táblán elfogadták a közteherviselésről és az úrbéri terhek megszüntetéséről szóló törvények szövegét. Ennek figyelembe vétele fontos a tizedről való lemondás motivációinak elemzése során. A közteherviselési törvény értelmében, azokat mindenki arányosan és egyenlően viseli, míg az úrbéri terhek eltörlésével kimondatik a tized melletti másik alapvető feudális adónem, a kilenced megszüntetése. Mindezekkel a lépésekkel felszámolta a törvényhozás a nemesi kiváltságokat és a jobbágyi terheket, így a korábban gyakran hangoztatott egyházi jogvédő álláspont egyik alappillére, az egységes nemesi kiváltság elve, lényegében tarthatatlanná vált, sőt önmaga ellen fordult.

Az alsótáblán történt lemondás indítékait elemezve az elmúlt évtizedek történetírásában is felmerült nézetkülönbség, annak kapcsán, hogy a káptalanok képviselői önként és lelkesedésből, vagy félelemből fakadó kényszerből áldozták-e fel a tizedet[55]? Ezt – források híján – nem lehet egyénenként megítélni. Azt a káptalani követeknek is látniuk kellett, hogy a liberális reformelit – Kossuth vezetésével – néhány óra alatt a megelőző reformországgyűlések alapvető követeléseit vitte keresztül a törvényhozás mindkét szintjén. Feltételezhető, hogy nem volt számukra ismeretlen a tizeddel kapcsolatos – általunk korábban ismertetett – liberális felfogás sem, akárcsak a korábbi diéták tizeddel kapcsolatos főbb vitapontjai. Ezt még inkább alátámasztják Kossuth visszaemlékezéseinek idevonatkozó szavai: „A jobbágyság felszabadítása meg lévén már szavazva, szép csendesen odasompolyogtam az emelvény elé, melyen a káptalanok követei ültek és szép csendesen azt mondám nekik: Urak, a földesúri dézsma megszűnt, természetes dolog, hogy a papi dézsmának is meg kell szűnni, szerezzék meg önök a magyar katholikus clerusnak azt a dicsőséget, hogy maga mond le róla; ne várják, hogy én tegyem meg az indítványt, tegyék meg önök; erre egyik közülük ennyit felelt: ‘köszönöm a figyelmeztetést, mindjárt megteszem...”[56] Másfelől azt sem zárhatjuk ki, hogy lehettek olyan káptalan követek – pl. éppen Daróczy –, akik valóban lelkesedésből adták fel a dézsmát, hisz épp csak röviddel korábban fogadta el az alsótábla az eddig együttesen egy szavazattal rendelkező káptalani követeknek – a fejenkénti szavazás kinyilvánításának részeként – az egyenkénti voksolási jogát, teljesítve ezzel egy fontos korábbi követelésüket.[57] A dézsma eltörlésének kérdése pedig közvetlenül ezt követően vetődött fel.

A félelem egyik alapja lehetett, hogy az alsópapság egy része a tizedvesztéssel minden javadalmától elesett. Ezért veti fel Kossuth, Vagyon István kérdésére, már a felirat megszövegezésekor, az alsópapság ellátásának törvénybeli biztosítását. Ezt el is fogadják, de a törvény az elvi szintű deklaráció gyakorlati megvalósításának kidolgozását a következő országgyűlés elé utalja, nem kevés bizonytalanságot tartva fenn. A rezignáció másik feltételezhető forrása, hogy – bár korábban igyekeztünk kimutatni: a március 18-i események több mint egy évtizedes folyamat végpontját jelentik – a jelenlevők közül bizonnyal többen inkább, egy nyolcszáz éves rendszer hirtelen összeomlásaként élték meg a történteket.

Tény, hogy a források tanúsága szerint senki sem emelte fel a szavát a papi személyek közül a tized eltörlése ellen. A nap korábbi történéseiből – elsősorban a VIII. és IX. tc. elfogadásából – világosan kellett látniuk, hogy a „tized ellentmondásaik’ daczára is el fog töröltetni”.[58] Ezt érzékelve „engedtek a körülmények visszautasíthatatlan hatalmának”.[59] Nem vitatva azt, hogy a motivációk sorában ez lehetett a meghatározó, érdemes figyelembe vennünk, hogy a fent felsorolt érvek és indíttatások eredőjeként egy, az adott helyzet következményeivel adekvát döntést támogattak – ellenszavazat nélkül – a jelenlevők. Ezt lehet utólag önfeláldozásként vagy meghunyászkodásként is értelmezni. A döntés maga – függetlenül heroikus vagy deheroikus voltától, érzelmi töltésének előjeléből – értelmi-logikai úton is indokolható. Az alsótábla irányítása a liberális reformerek kezében volt, akik kitűzött céljaikat – az ismert események miatt – gyors egymásutánban elérték. A tized volt az utolsó – ez talán a reformkori országgyűlési viták elemzéséből, és az érvek értékeléséből is kitűnt –, leginkább fájó pontja a reformokat végigvinni akaró ellenzéknek. Így valóban nem volt alternatívája a tized régtől készülődő eltörlésének. Ezt belátni, illetve tudomásul venni (értelmi és/vagy érzelmi alapon) mindenképpen az „idők szavának”, azaz a papság jól felfogott érdekeinek a követése.

A négy egyháznagy felsőtáblai lemondásának hátterében is hasonló okok együttes hatása mutatható ki. A nap folyamán itt is elfogadták a közteherviselésről és az úrbéri terhek megszüntetéséről szóló törvénytervezeteket. Batthyány Lajos mint kijelölt miniszterelnök jelen volt a március 18-i ülésen, aznap már szó esett a később létrehozott kabinet tagjainak – akkor pontosan nem ismert – névsoráról. Az ott lévő négy főpap is tudta, hogy főként a főrendi táblán Batthyányi nevével fémjelzett liberális reformerek kerülnek a kormányba. A korábbi országgyűlési viták során egyértelművé vált, hogy szerintük a tized nem az egyház magántulajdona és soha nem is volt az, hanem nemzeti vagyon, amely felett az országgyűlés rendelkezik. Így annak elvesztése esetén az egyháznak semmiféle kárpótlás nem jár. Az állam és az egyház szétválasztása után, amely a reformerek törekvése, az állam veszi át az egyház korábbi közfunkcióit, így a klérus a tizedre – mint korábbi „állami fizetésre” – tovább már nem jogosult.

A Pozsonyban tartózkodó főpapok a nap folyamán vitathatatlanul rosszul mérték fel a felgyorsult események sebességét, hisz a tizeddel kapcsolatos megbeszélést másnapra halasztották. Ezzel bármiféle fellépés lehetőségétől eleve elestek, de ennek súlyát nem szükséges túlértékelni. Ugyanis a már ismertetett, a tizeddel kapcsolatos, 1834-től kezdődő vitafolyamat végpontján az ugyancsak bemutatott okok miatt felgyorsult törvényhozói munka közepette, s azok után, hogy a világi nemesség is lemondott kiváltságairól, a tized is nehezen lett volna tartható.

Az, hogy a lemondás a jelen lévő főpapok részéről – Lónyay Menyhért szavával – „a rezignáció ólomhangján ment”,[60] nem lehet meglepő, hiszen – ugyancsak Lónyayt idézve „jövedelmük nagy részétől” váltak meg. Ne feledjük, hogy Scitovszky és Lonovics felszólalásából – utóbbit ugyanez a memoár „a legnyugodtabban” szólónak titulálja – is kiviláglik, hogy a dézsmát az egyház tulajdonának tartják. Az élénk lelkesedés aligha kérhető számon a részükről egy olyan jövedelem elvesztése kapcsán, amelyet a magyar katolikus egyház megalapítása óta magáénak tudott. Azt, hogy a tizedről való, az adott helyzetben elkerülhetetlen lemondás „magának az egyháznak is érdekében állott”,[61] ahogyan ezt utólag a Pozsonyban tartózkodó, de az ülésről hiányzó püspökök is elismerik, azt mutatja, hogy ha több, egyházi méltóság van jelen a felső tábla ülésén, az sem alakította volna lényegesen másként az események menetét.

Arra a kérdésre, hogy az adott helyzetben miért volt érdeke az egyháznak a tizedről lemondani, Scitovszky püspök, a pécsi szentszék április 28-i ülésén[62] fogalmazott meg reálisan indokolt, lényegre törő választ. Először is kijelenti, hogy a „roppant franczia mozgalmak” hozták a fordulatot az országgyűlés menetében, azt eredményezve, hogy az ellenzéki „párt” néhány perc alatt elérte minden célját – gondoljunk itt a törvényekre. Ő maga utal arra, hogy ezek az események szülték az „úrbéri viszonyok teljes megszüntetését is”. S így a leglelkesebb küzdés mellett sem volt fenntartható a papi tized joga. Emellett megjegyzi azt is, hogy az egyház a tized jogát mindenképpen elvesztette volna, de ellenállás esetén „számtalanok a kárpótoltatási reménytől elesendhetnének”. Mindezeket látva és belátva a „buzgó főpásztor” és a többi ott lévő püspök erkölcsi kötelességének érezte, hogy önként lemondjon a tized jogáról . Röviden tehát valóban mindazokat az okokat és célokat felsorolja, amik a lemondáshoz vezettek.

Az önkéntes lemondás azon alapult, hogy a tized elsősorban is az úrbéri viszonyok megszüntetése miatt, védhetetlenné vált, és csak föladásával lehetett elérni, hogy az alsóbb rendű egyháziak kárpótlást kapjanak. Ehhez kapcsolódik az a szándék, hogy a további szekularizációs veszéllyel szemben a többi, fenyegetett egyházi tulajdon védelmét biztosítsák. Ezen mindenekelőtt a Scitovszky által is említett úrbéri veszteségek utáni kárpótlás elérése értendő (a klérus számára is) hiszen ez a liberális képviselők szerint csak a világi birtokosokat illette volna meg.

A történeti irodalomban a dézsma feladás indoklásának egyik szélső pontja, hogy az egyház önként, magától és szívesen ajánlotta fel a tizedet a haza oltárán, megértvén az idők jeleit.[63] A másik, hogy a klérus küldöttei a pesti események hatására és a jobbágyok felkelésétől való páni’ félelmükben tették meg ezt a lépést.[64] Jelen tanulmányban e két pólus között próbáltuk feltárni a lehetséges okokat. Az ismertetés mellett az érvek és vélemények értékelésére is törekedtünk. Mindezeket figyelembe véve egyetérthetünk azzal a megfogalmazással, hogy a klerikusok „a status quo lehetőség szerinti fenntartására egyesítették erőiket”.[65] Az utóbbi időben született értékeléseket tekintve, azonosulni tudunk azzal – a püspökökre vonatkozó – megállapítással is, hogy ők „sem ellenezték a dézsma eltörlését”.[66] Van, olyan vélemény is,[67] amely „az aktuális események nyomasztó súlyának” szerepét emeli ki a lemondás megtörténtében. Természetesen, mint arra korábban utaltunk – ez az érv sem hagyható figyelmen kívül. Legalább ennyire fontos azonban a fenti gondolatmenet folytatása. Ez a történteket ugyanis annak a szándéknak tulajdonítja, hogy a klérus tagjai az egyházat egy kilátásban lévő súlyosabb helyzettől kívánták megóvni. Nézetünk szerint a levont következtetés csak az argumentum első elemét használja fel, amikor így összegez:”az egyházat sokkal inkább lemondatták tizeddel kapcsolatos jogainak gyakorlásáról”.

A lemondás okára adott eltérő válaszok nem feltétlenül zárják ki egymást, sőt részben talán együtt érvényesek.

Szem előtt tartva ezeket a feleleteket is azt kívánjuk felvetni, hogy a tizedről való lemondás az egyházi képviselők részéről helyzet- és érdekfelismerésen alapuló pillanatnyi reális politikai kompromisszumnak tekinthető. Ezt látszanak alátámasztani Fogarassy Mihály emlékiratának korábban már részben idézett sorai is, aki szerint azért tették meg az egyháziak a fenti lépéseket, mert látták, hogy a korábban elemzett „súlyos körülmények között, melyeknek erkölcsi kényszerítése a klérusra volt nehezedve, magának az egyháznak érdekében állott az áldozatot önként megtenni, s általa a hazafiúság készségét a magyar klérus részéről nem csak szóval bevallani, hanem tettel is bizonyítani.”[68]

Úgy gondoljuk, hogy a felső- és az alsótábla klerikus követei március 18-án önként mondtak le egy olyan jogról, a tizedszedés jussáról, amely a polgári átalakulás reformkori országgyűlési folyamatában – az ismertetett liberális érvelés bázisán – fokról-fokra jogalapját vesztette, és amely 1848 márciusára a különböző okokból felgyorsult és a liberális reformelit sikerével zárult törvényalkotás idejére tarthatatlanná vált. Főként azért tették ezt, mert a tized jogalapja a nemesi kiváltságokkal együtt elenyészett. Az egyháziak részéről – függetlenül az érzelmi viszonyulástól – fontos volt belátni, józanul mérlegelni, hogy az elkerülhetetlen veszteség milyen módon adhat alapot és lehetőséget más egyházi javak megőrzésére, illetve az elvesztettekért nyerhető kárpótlásra. Nézetünk szerint az adott körülmények között – hozzájárulva az aligha elkerülhetőkhöz, segíteni akarván ezzel az új helyzetben az egyház céljait – elsősorban a saját ésszerű érdekeit követte a papság. Ez felfogható – és nem minden alap nélkül – úgy, hogy a klérus „szükségből erényt csinált”.[69] Más szóval azonban ez jogos politikai érdekérvényesítési szándékként is értékelhető, főként annak az ismeretében, hogy a jelentősen átalakuló viszonyok között a tized kárpótlás nélküli feladását a további erőteljes szekularizációs törekvések elleni érvelés bázisának tekinthették. Ez az egyháznak jól felismert, alapvető érdeke volt. Az pedig, hogy a klérus igyekezett a saját helyzetét stabilizálni az új viszonyok között – lemondva arról, ami tarthatatlan, azzal a szándékkal, hogy megőrizze, amit lehet – történeti és politikai szempontból erényül vagy bűnül egyaránt kevéssé róható fel. Talán inkább mondható – főként a felsőklérus részéről – a vázolt körülmények közötti helyzet- és érdekfelismerésnek. Arra, hogy a lemondást az adott pillanatban a püspökök többsége[70] is reális lépésként értékelte, egyértelműen mutat rá Fogarassy korábban idézett mondata, hiszen ők is elismerték, hogy, ami történt, „magának az egyháznak is érdekében állott”.

A tizedről való lemondás fenn említett megokolását látszik alátámasztani a – Kossuth Lajos irányította – liberális reformelit megnyilvánuló gyakorlati kompromisszum készsége is a tized-törvény tárgyalásakor. Ezt elsősorban a tizedről szóló artikulusba (a már ismertetett viták során) bekerült 2.§ elvi és gyakorlati indítékainak elemzése kapcsán szeretnénk kimutatni. Először is miért indítványozta Kossuth, hogy a felelős minisztérium olyan törvényjavaslatot dolgozzon ki, amelynek értelmében a csak a tizedből élő lelkészkedő papság és szerzetesség illő ellátását az állam biztosítsa? Ez ugyanis szemben állni látszik az egyháznak mint a hívők magánjellegű, az államtól független kultuszközösségének liberális gondolatával,[71] illetve az állam és az egyház szétválasztását célzó törekvésekkel. Ennek megértéséhez segítséget nyújthat Kossuth, egy 1871-es visszaemlékezése, amely ugyan elsősorban a vallási egyenlőségre vonatkozik, de közvetve a felvetett kérdésre is feleletet adhat.

A teljes vallási egyenlőség megvalósításához az utolsó rendi országgyűlésen két lehetőség kínálkozott. Az állam vagy egyik egyháznak sem ad semmit – így például az elvesztett tized után a rászorulóknak megfelelő ellátást – vagy minden vallásfelekezet vallási és iskolai szükségleteit biztosítja. „Az alternatíva első része a helyes nem a második”[72] – írja Kossuth, a liberális elvi álláspontot követvén. Ám mindjárt hozzáteszi: „Meg voltunk róla győződve, hogyha a vallásfelekezetek közti egyenlőségnek ezt a módját hozzuk akkor indítványba, oly megkérlelhetetlen harczot és háborút idézhettünk volna elé, s oly hatalmas segéderőt kergettünk volna a hazánk szabadsága bécsi ellenségeinek karjai közé, hogy az egész átalakulási munka veszélyeztetve lett volna. Nem mertük tenni.[73] Azaz a liberális reformerek vezéralakja az egyházzal kapcsolatos bármilyen jellegű anyagi támogatást elvi engedményként értelmezett, s ez a korábbi országgyűléseken képviselt liberális állásponthoz képest valóban az is volt. A Kossuth által tett kompromisszumos javaslatnak a törvény 2.§-ába való bekerülése az egyháziak számára egyfajta biztosítékot és ellentételezést jelenthetett az elkerülhetetlen dézsmavesztés miatt. Ehhez – mint azt Scitovszkynak a pécsi szentszék előtt mondott már idézett szavai is mutatják – feltétlen szükséges volt a papi személyek, de különösen a jelen volt püspökök ellenvetés nélküli lemondása a tizedről. Más szóval a klerikus és a liberális fél egyaránt az adott helyzetben elengedhetetlen – bár a két fél részéről nem feltétlenül azonos súlyú – pillanatnyi kompromisszumot kötött. A reformerek azért, hogy kitűzött céljukat – a feudális struktúra egyik utolsó elemének megszüntetését – kisebb társadalmi feszültséggel érjék el; az egyház ott lévő képviselői pedig azért, hogy saját céljukat – az egyház pozícióinak megőrzését illetve megerősítését – meg tudják valósítani.

A kompromisszum pillanatnyi volt. Egyrészt a radikalizálódó liberális küldöttek körében utóbb az egyházzal szemben további követelések fogalmazódtak meg. Olyan javaslat is szóba került, hogy az állam teljes egészében foglalja le a papi jövedelmeket és az egyházi alapítványi javakat, sőt az egyháziakat fossza meg polgárjogaiktól.[74] Ezeket – a liberális elképzelésekkel is szemben álló – szélsőségeket az új berendezkedés jó okból nem engedte a gyakorlati politika szintjén érvényesülni.

Másrészt azonban a tized eltörlésére vonatkozó törvényjavaslatot nem sokkal később követte a katolikus vallás privilegizált helyzetét megszüntető XX. tc. vitája. Az új helyzethez az egyházi vezetésnek is alkalmazkodnia kellett. Ennek jeleként a törvényjavaslat vitája során a vallási egyenlőséggel szemben nem emeltek kifogást. A viszonosság elvétől viszont féltették a katolikus vallás dogmatikus és hierarchikus rendjét, ezért Fogarassy Mihály[75] ennek a megőrzésére irányuló betoldást javasolt Ugyanő érvelt a törvényjavaslat 3.§-a ellen, mivel az kilátásba helyezte, hogy minden bevett felekezet egyházi és iskolai költségeit államilag fedezik.[76] Ebben a további szekularizáció veszélyét látta. Az kitétel elleni egyik fő érve éppen az volt, hogy a katolikus egyház már eddig is hatalmas áldozatokat hozott „az állomány újabb formáinak megalakítására”[77] és eközben jövedelmeiben épp most „tetemesen megcsonkíttatott”.[78] A klérus javainak világiasítását meggátolni kívánó beillesztett szakasz sem került be a törvény végleges szövegébe, mert az alsó tábla elutasította, majd a (püspökök tiltakozása ellenére) a mágnások is hozzájárultak. Ezt látva közvetlenül a parlamenti vita lezárása után a Pozsonyban összeült püspöki tanácskozás petíciót intézett az Országgyűléshez. Ennek lényege, hogy a katolikus egyház is – épp a fenti törvényre hivatkozva – szabadon, azaz állami beleszólás nélkül intézhesse belső és külső ügyeit különös tekintettel az egyházi és iskolai alapítványok, azaz az egyházi vagyon szabad kezelésére. E tárgy megvitatását idő hiányában a következő országgyűlésre halasztották. Más szóval: a klérus többszöri próbálkozással sem érte el az utolsó rendi országgyűlés idején, hogy törvényileg biztosítsa az egyházi vagyon védelmét a lehetséges szekularizációs törekvésekkel szemben.

Ugyancsak kétséges maradt – a korábban ismertetett liberális tulajdon értelmezésből kiindulva – az egyháznak az állam általi úrbéri kártalanításra való joga annak dacára, hogy 1848 decemberében a változó körülmények közt már felmerült ennek a lehetősége. Ekkor sem, történetileg és elméletileg egyaránt érthető okokból, a tizedrőli lemondásért kívánt utólagos gesztust tenni az úrbéri kárpótlás megadásával az akkori kormány, bár a javaslat egyházon belüli vitája során voltak ilyen igények is.[79] Lépését – amely egyébként liberális elvi alapon ugyancsak kevéssé volt indokolható – az ismert katonai és politikai helyzetből eredő gazdasági nehézségek indukálták. Többek között azzal a feltétellel tette ugyanis lehetővé a klérus számára a kártalanítását, hogy az annak fejében juttatandó összeget az egyház mindenek előtt a tized elvesztése miatt jelentősen károsodott alsópapság anyagi helyzetének javítására fordítja, átvállalva ezzel az épp a tized-törvény 2. §-ában vállalt állami kötelezettséget.[80]

Az egyház, mint láttuk, 1848 tavaszán csak részben érte el korábban említett céljait, helyzetének és vagyonának stabilizálását a kialakuló liberális polgári berendezkedésben. S bár a tizedről való önkéntes lemondás időnként argumentumként még felmerült az egyes viták során, de nem túl nagy súllyal. Sőt, 1848 végére az egyháziak többsége számára a lemondás melletti legfőbb érv is talaját vesztette, hisz a tizedvesztés után az alsó papságnak törvényileg garantált, illő ellátására vonatkozó kötelezettségét az állam közvetlenül nem tudta teljesíteni. Így kerülhetett szóba az előző bekezdésben olvasható közvetett mód, amely az egyháziak többségének szemében az úrbéri veszteségekért jogosan járó kárpótlás kijátszása lett volna, egy őket ugyancsak megillető juss – a tized utáni állami eredetű támogatás – ellenében, ám az állam anyagi terheit átruházva az egyházra.

 

 

JEGYZETEK

 



[1] Az 1848/XIII. tc. így szól: „Az egyházi rend a papi tizedről minden kárpótlás nélkül lemondván, az ország Rendei ezen, haza oltárára letett áldozatot örök emlékezet okáért törvénybe iktatják, egyszersmind ezen lemondásnak nyomán elhatározzák: 1. §. A papi tized, akár természetben, akár természetbeni kiszolgáltatás helyett pénzben teljesíttetett, és pedig akár közvetlenül az egyházi rendnek, akár haszonbérlőknek fizettetett, akár örökös szerződés mellett, akár királyi adomány által szereztetett, ezennel örökre megszüntetik.” 1847/8-ik évi országgyűlési törvényczikkek. Pozsony, 1848. [reprint: 1988.] (továbbiakban: Törvényczikkek, 1848.) 46. p. ill. Magyar Törvénytár, 1836-1868. évi törvényczikkek. Bp., 1896. 236. p.

[2] Ebben elsősorban használtuk: Varga János: A jobbágyfelszabadítás 1848-ban. Bp., 1971. (továbbiakban: Varga, 1971.) 154-164. p.

[3] Ld. Pesti Hirlap, 1848. március 22.

[4] Ld. Budapesti Hiradó, 1848. március 19.

[5] Varga, 1971. 154. p.

[6] Religió és Nevelés, 1848. I. köt. 190. p.

[7] Uo.

[8] Uo.

[9] Meszlényi Antal: A magyar katholikus egyház és az állam 1848/49-ben. Bp., 1928. (továbbiakban: Meszlényi, 1928.) 64. p.

[10] Scheffler János: Hám János emlékiratai 1848/49-ből. Bp., 1928. (továbbiakban: Scheffler, 1928.) 40. p.

[11] Itt Fogarassy elsősorban Kossuthra gondolhatott, ld. erről alább.

[12] [Fogarassy Mihály:] Emlékirat az 1847/48.országgyűlés alatt tartott püspöki tanácskozmányokról (egy résztvevőtől). Pest, 1848. (továbbiakban: Fogarassy, 1848.) 31. p.

[13] Pressburger Zeitung, 1848. március 20. Idézi: Varga, 1971. 155. p. ill. Religió és Nevelés, 1848. I. köt. 190. p.

[14] Religió és Nevelés, 1848. I. köt. 198. p.

[15] Sedecima (tizenhatod) = a tizedet elvben egészében a püspök kapta meg és egyházmegyéje intézményeinek fenntartására kellett azt fordítania. Ennek alapján annak negyedét (quarta) átengedte a plébánosoknak. A 13. századtól a tizedet 3/4-1/4 vagy fele-fele arányban osztották el a püspökök és a kanonokok között. Az újonnan alakult egyházak plébánosai és a fíliák káplánjai csak az említett quarta negyedét, azaz a tizenhatodot kapták meg.

[16] Scheffler, 1928. 39-40. p.

[17] Meszlényi, 1928. 66. p.

[18] Andics Erzsébet: Az egyházi reakció 1848-49-ben. Bp., 1949. (továbbiakban: Andics, 1949.) 14. p.

[19] Felséges Első Ferdinánd austriai császár, Magyar- és Csehországok e néven ötödik apost. királya által Szabad Királyi Pozsony városába 1847-ik évi november 7-ikére rendeltetett Magyar-országgyűlésen a mélt.[ósá]g[os] Fő Rendeknél tartatott országos ülések naplója. Pozsonyban, 1848. (továbbiakban: Főrendi napló, 1848.) 349. p.

[20] Uo.

[21] Uo.

[22] Uo.

[23] Religió és Nevelés, 1848. I. köt. 198. p.

[24] A XIII. tc. 1. §.-t ld. 1. sz. jegyzetben. A 2-3. §.: „Mennyiben a tized megszüntetése a kisebb rendű papság némelly tagjainak jövedelmeit is érdekli: e tekintetből azoknak ellátásáról gondoskodni minden esetben szükséges leend. Ő Felsége egyszersmind a kisebb rendű bármely vallásfelekezeten lévő papságnak illő ellátása iránt általánosan is, magyar minisztériuma által részletes törvényjavaslatot fog az ország rendeinek előterjeszteni. Mennyiben a papi tized magán családok birtokába akár örökös szerződés, akár királyi adomány által jutott, a tulajdonos magán családoknak, a köz álladalom által leendő kármentesítése iránt Ő Felsége magyar ministériuma által a legközelebbi országgyülés elibe részletes törvényjavaslatot fog előterjeszteni.” Törvényczikkek, 1848. 46-47. p. ill. Magyar törvénytár, 1836-1868. évi törvényczikkek. Bp., 1896. 236. p.

[25] Scheffler, 1928. 42. p.

[26] A levelet idézi: Vázsonyi Vilmos: A királyi placetum a magyar alkotmányban. Bp., 1883. 45. p.

[27] Forgách nem illetve nem csak káptalanjához indult, hanem értesítette Hám Jánost és több püspököt is a tized ügyének előkerüléséről. Scheffler, 1928. 41. p.; Varga, 1971. 159. p.

[28] Ld. Scheffler, 1928. 41. p.

[29] Religió és Nevelés, 1848. I. köt. 190. p. (Mint már korábban jeleztük, ez előzte meg az ülés tárgysorozatában a papi tized eltörlésének felvetését.)

[30] Lásd az 1. sz. jegyzetben.

[31] Főrendi napló, 1848. 344. p.

[32] Az udvari kancellária úgy értékelte a dolgot, hogy a magyar katolikus egyház kész helyzet elé állította: 18-án lemondtak a tizedről úgy, hogy előre nem is értesítették a királyt erről. Erről részletesebben ld.: Károlyi Árpád (szerk.): Az 1848-diki pozsonyi törvénycikkek az udvar előtt. Bp., 1936. (Magyarország újabbkori történetének forrásai. Hivatalos okiratok és levelek.) (továbbiakban: Károlyi, 1936.) 42-44. p.

[33] Fazekas Csaba – Gyulai Éva: A katolikus püspöki kar lemondása az egyházi tizedről 1848. március 18-án. In: Veres László – Viga Gyula (szerk.): A miskolci Herman Ottó Múzeum Évkönyve, XXXVIII. Miskolc, 2000. (megjelenés alatt) Ezúton is köszönöm, hogy a szerzők kéziratukat előzetesen rendelkezésemre bocsátották. (S.CS.M.)

[34] Erre az érvelésre a későbbiekben még visszatérünk.

[35] Főrendi napló, 1848. 344. p.

[36] Ehhez képest csak másodlagos lehetett az a Meszlényi által hangoztatott érv, hogy a magyar klérus azért mondott le szívesen a tizedről, mert tudta, hogy ezt IX. Pius sem ellenezné. Ld. Meszlényi, 1928. 66. p.

[37] Ld. Főrendi napló, 1848. 349. p.

[38] Uo.

[39] Uo.

[40] Fogarassy, 1848. 32. p. (Arról, hogy ezt mivel indokolták, a későbbiekben lesz szó.)

[41] Pécsi Püspöki Levéltár, 1848/788. sz.

[42] Pécsi Püspöki Levéltár, 1848/788. sz.

[43] Az elemzés során főként követtük: Csorba László: A szekularizáció kérdése a reformkori országgyűléseken. In.: Világosság, 1979. 603-610. p. (továbbiakban: Csorba, 1979.)

[44] Maga a tized nem középkori, hanem ókori eredetű. Amikor ugyanis Nagy Konstantin a kereszténységet 313-as milánói rendeletével a bevett vallások közé emelte megadta neki azokat a kiváltságokat is, amelyekkel a többi „reloigiones licitae” rendelkezett. Ezek közé tartozott a tized is. Szent István a Nagy Károly-féle mintát követve emelte be azt saját törvénykönyvébe.

[45] „Főleg a tizedre alapíták a magyar egyház jövedelmeit hajdani. szent királyink […] A clerusnak a tizedet illető joga számtalan törvényeinken, királyi okleveleken, szerződéseken alapszik.” Főrendi napló, 1848. 348-349. p.

[46] Csorba, 1979. 605. p.

[47] Kónyi Manó (szerk.): Deák Ferenc beszédei. I. köt. Bp., 1882. (továbbiakban: Kónyi, 1882.) 103. p.

[48] Deák Ferenc felszólalása ezt úgy foglalja össze, hogy a tized nem a klérus tulajdona, hanem az állam ennek segítségével gondoskodik az egyházról, amely a „status” szolgája. Szerinte épp a törvények megléte mutatja, hogy az ország története során az állam úgy rendelkezett a tizedről mint a maga javairól. Külön is figyelmeztette a rendeket, nehogy a jövőre nézve megkössék a kezüket azáltal, hogy elvi szinten deklarálják, hogy a tized az egyház tulajdona. (Deák Ferenc 1836. február 10-i felszólalása) Kónyi, 1882. 235. p.

[49] Kölcsey Ferenc 1834. augusztus 26-i beszéde. Ld. Fenyő István (szerk.): Kölcsey Ferenc válogatott művei. Bp., 1975. 630-631. p.

[50] Csorba, 1979. 607. p.

[51] Uo.

[52] A március 15-i pesti forradalmi események többféle megítélési lehetőségére világít rá, hogy Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökeként később elrendeli március 15-e mint nemzeti ünnep első megünneplését, ugyanakkor feleségéhez, Meszlényi Teréziához az ünnep napján írt levelében megjegyzi, hogy nem érti, tulajdonképpen mit ünnepelnek március 15-én, hisz „egy kis pesti lármánál egyéb nem történt.” Barta István (szerk.): Kossuth Lajos 1848/49-ben. IV. Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. II. 1849. január 1. – április 14. Bp., 1953. (Kossuth Lajos összes művei, XIV.) 647., 655. p.

[53] Erről részletesebben ld. Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Bp., 1986. 17-62. p. (továbbiakban: Urbán, 1986.)

[54] Urbán, 1986. 65-75. p.

[55] Ld. pl. Andics, 1949. 13. p.; ill. Varga, 1971. 156. p.

[56] Közli: Deák István: A törvényes forradalom. Kossuth Lajos és a magyarok 1848-1849-ben. Bp., 1994. (2. kiadás) 99-100. p.

[57] Erről ld. pl: Fazekas Csaba: Érvek és ellenérvek a káptalani követek országgyűlési szavazatjogáról Szemere Bertalan ismeretlen beszéde kapcsán, 1847. október 15. In: Hegedűs András – Bárdos István (szerk.): Egyház és politika a XIX. századi Magyarországon. Esztergom, 1999. 11-32. p.

[58] Fogarassy, 1848. 31. p.

[59] Uo.

[60] Andics, 1949. 14. p.

[61] Fogarassy, 1848. 32. p.

[62] Pécsi Püspöki Levéltár, 1848/918. sz.

[63] Meszlényi, 1928. 66-67. p.

[64] Andics, 1949. 12-16. p.

[65] Csizmadia Andor: Az állam és az egyház kapcsolatai 1848–49-ben. In: Világosság, 1981. 499-510. p.; 501.

[66] Z.[akar] P.[éter]: 1848. április 6. A vallásügyi törvénycikk elfogadása. A püspökök szerepe az utolsó rendi országgyűlésen. In: Hermann Róbert (szerk.): 1848–1849. A forradalom és szabadságharc története. Bp., 1996. 51. p.

[67] Fazekas Csaba: Rimely Mihály pannonhalmi főapát az 1847-48. évi országgyűlésen. In: Győri Tanulmányok, 22. Győr, 2000. 65-154. p. (továbbiakban: Fazekas, 2000.)

[68] Fogarassy, 1848. 32. p.

[69] Károlyi 43.

[70] Hangsúlyoznunk kell – egyetértve Fazekas Csaba utóbb idézett tanulmányával – hogy a tizedrőli lemondás értékelése kapcsán valóban nem volt teljesen egységes a püspöki kar. Ocskay Antal kassai püspök – akit szélsőségesen konzervatív politikai nézeteire utalva „Ócskaynak” is neveztek – március 21-én így nyilatkozott: „Egyébiránt el nem mulaszthatom ez alkalommal kijelenteni, hogy a múlt napokban gyengélkedő egészségem miatt e teremben meg nem jelenhetvén, a köztanácskozásokban részt nem vehettem, mely ha lehetséges lett volna, az úrbér- és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok (robot), dézsma és pénzbeli fizetések s papi tized megszüntetése tárgyában felterjesztett törvényjavaslatokhoz szavazatommal nem járultam volna.” Idézi: Fazekas, 2000. 100. p.

[71] Ezt Kossuth így fogalmazza meg: „a vallásos felekezetek az állammal szemben másnak nem tekinthetők, mint az egy hitet valló egyének szabad akaratából kifolyó önkéntes egyesületeknek”. Kossuth Ferencz (sajtó alá rend.): Kossuth Lajos iratai. Nyolczadik kötet. Bp., 1900. (továbbiakban: KLI. VIII.) 340. p.

[72] KLI. VIII. 342. p.

[73] Uo.

[74] Stanaczky szatmári követnek ezt a felszólalását közli: Nemzeti Újság, 1848. április 2. Idézi: Meszlényi, 1928. 72. p.

[75] Főrendi napló, 1848. 468. p.

[76] Ennek indítékait tárgyalta a korábban idézett 1871-es Kossuth levél.

[77] Főrendi napló, 1848. 468. p.

[78] Uo.

[79] A legjellemzőbb az Esztergomi Főkáptalan nyilatkozata a kérdés kapcsán: „hasonló felszóllitásra, és kecsegtető ígéretre a’ birtokos Clerus, annak reményében, hogy a’ legtörvényesebb úton nyert birtokait biztosíthatja, jövedelmei nagyobb részét, ugymint a’ tizedet, minden kárpótlás nélkül a’ haza oltáráraáldozta!” Közli: Sarnyai Csaba Máté: Források a szekularizációs törekvések püspökkari értékeléséhez 1848-ban. In.: Fazekas Csaba (szerk.): Fiatal Egyháztörténészek írásai. Miskolc, 1999. 114-148. p.

[80] Részletesebben ld. Sarnyai Csaba Máté: Úrbéri kárpótlás és/vagy arányosítás. In.: Századok, 1998. 2. sz. 397-416. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,