Vissza a tartalomjegyzékhez

5. évfolyam 1. szám
A. D.
MMIV

Sarnyai Csaba Máté: Polgári állam és katolikus egyház (1848. március – december). A katolikus autonómia-törekvések megjelenése.
Budapest, METEM, 2002. 184 old.
Sarnyai Csaba Máté: Polgári állam és katolikus egyház (1848

 

A politikai élet nagyformátumú szereplői 1848-ban lerakták a polgári állam alapköveit, s ezzel a lépéssel (lépéssorozattal) több százéves rendszert váltottak fel. Alapvetően és végérvényesen változik meg az ország berendezkedése több szempontból is, melyek között kiemelkedő fontosságú az egyház és állam relációjára vonatkozó aspektus. Sarnyai Csaba Máté fő kutatási területe az említett viszony feltárása, így a téma szakavatott ismerőjének mondható. A METEM Könyvek gondozásában, 2002-ben megjelentetett doktori (Ph.D.) értekezésének kiadásra szánt változatában erről messzemenően számot is ad, mikor a két szervezet közötti kapcsolat egy különleges alakulatát vizsgálja. E sajátos képződmény a katolikus autonómia intézménye.

A szakirodalom már jó ideje foglalkozik a kérdéssel – többek között maga a szerző, aki jelen munkájának több fejezetét tárgyalja külön tanulmányokban. (Például a XI. fejezet: „Egy teoretikusan lehetséges megoldás? Horváth Mihály autonómia-koncepciója” című művének újragondolása, míg a VIII. egység az „Oktatási laicizálási törekvések és a katolikus felsőklérus 1848-ban” rövidített verziója.)

Ennek ellenére a terminus nem kielégítő használata figyelhető meg, még a tudományos berkeken belül is. A szerző tisztázza a félreértéseket, és összefoglalja a fogalom különböző árnyalatainak halmazát. Értelmezése szerint elsődleges jelentése az egyháznak az államhoz fűződő kapcsolatában való függetlenedései törekvése. Az egykorú egyházpolitika vezetői, a felsőklérus ebben az értelemben használta a kifejezést, ahogyan a történetírásban ugyancsak jobbára ezt értik alatta.

Van azonban egy másodlagos jelentése is, amely az egyházon belüli hierarchia összefüggésében értelmezhető; sőt egy harmadik kontextusban szintén előfordulhat, a világi hívek befolyásával kapcsolatosan. Jelen írás kiemelten fókuszál a szó alapjelentéséből fakadó nézőpont kutatására, azonban a járulékosnak tekintett értelmezésekre is kitér, ha szükségesnek ítéli. Sőt, az V. fejezetben e képet saját megközelítésével színesíti, mikor a polgári átalakulásra adott reakcióként ragadja meg a fogalom lényegét. Hangsúlyozottan igyekszik felhívni a figyelmet a vitás terminusokra az autonómián kívül is (például a püspöki kar 1848-ban); ugyancsak ezt a célt szolgálja a kötet végén elhelyezett fogalomtár, némiképp a névtár szintén; ám ha netán valakinek ez utóbbi két segédfejezet, a bevezetőben hozzájuk fűzött használati utasítás ellenére mégis kevésnek vagy hiányosnak bizonyulna, az irodalomjegyzékben feltüntetett munkák tanulmányozása révén minden felmerülő kérdésére választ kaphat.

A teljes dolgozatot a történelem lehető leghívebb tolmácsolására való törekvés jellemzi. Érthető, követhető, világos gondolatmenetet alkalmaz az események rögzítésénél, azonban kissé kevésbé lényegretörő vagy megragadó a teoretikusabb jellegű közléseknél. Bőven használ forrást; a szakirodalom széles skáláját ismeri, viszont nem hagyatkozik mások véleményére, csak ha – és amennyiben – kutatásai azt alátámasztják. Ilyen pont a tizedről való lemondás kérdése, melyet a különböző történetírói hagyományok eltérően ítélnek meg. A szerző a félelemből fakadó kényszer helyett az önként vállalt kötelezettség mellett teszi le a voksát. Végleg leszámol a katolikus egyház sérelmi ábrázolásával (egyik képviselőjeként Meszlényi Antalt említhetjük), mely szerint e vallási szervezet az állam céltáblája, a polgári kormány, az átalakulás áldozata lenne. Az érvelések alapján kellően meggyőzetünk: az egyház (pontosabban a felsőklérus) nem annyira védekezett ebben az időszakban, inkább a saját jól felfogott érdekeit érvényesítette a lehetséges keretek között. Csupán arról van szó, hogy ezek a keretek – a megváltozott ideák, az új korszellem fényében – szűkebbre szabattak, mint korábban. A katolikus vezetés nem kívánta visszaállítani a polgári rend előtti állapotokat, hanem igyekezett a lehető legtöbb pozitívumot kisajtolni az új viszonyokból. Megpróbált hasznot húzni a változásokból, „a liberális állam kezéből kivenni azokat a hatásköröket, amelyek eddig az állam kezében voltak”, a még meglévő kiváltságokat pedig megőrizni: az oktatás intézményét és a tanulmányi alapot. Ennek a megvalósítása kapcsán merült fel az autonómia igénye; s hogy argumentációjukat a liberális eszméket rögzítő törvényekre alapozták – mint az egyház és állam szeparációja, illetve a vallási egyenlőség és viszonosság elve – tükrözi leginkább: nem megcsonkított áldozatként, sokkal inkább alkalmazkodó hivatalként funkcionált.

Az 1848. március és december közötti katolikus autonómia-törekvések megjelenésének témája rendkívül szerteágazó, megközelítések tárházát kínálja, melyet érthető okoknál fogva szerzőnk bizonyos szempontokból szűkíteni kényszerült. Ennek folyományaként nem tárgyalja az autonómia erdélyi históriáját, az úgynevezett „konfliktusgócokat”, valamint mellőzi az alsópapság liberális törekvéseinek részletes bemutatását (ámbár ez utóbbiról áttekintést nyújt a IX. fejezetben). A másik szűkítési hely az időkorlát felállítása az 1848. év márciusa és decembere által határolt intervalluma. A katolikus főpapok korszakbeli feltáratlan tevékenységének sajnálatos állapotára felhívja az érdeklődő kutatók figyelmét, hiszen ennek pontos ismerete által árnyaltabb képet kaphatnánk az egyházpolitikai életről.

A statisztikai összefüggéseket prezentáló rész (II/2. fejezet) fontos és releváns egység, az írásban ennek indoklása is olvasható. Azért van rá szükség, mert az egyház legfőbb hivatkozási alapja a hívők nagy száma volt. Éppen e momentum jogossága miatt lenne azonban kívánatos a sorok és oszlopok halmazát bőségesebb magyarázat révén kiaknázni. Így ugyanis némileg kevésbé von le tanulságot vagy értelmez, mint ahogy azt az adatsorok lehetővé tennék.

Az autonomikus törekvésekhez kötődő események segítségével egyfajta tipizálásra is módunk nyílik. Az autonómia két fő válfajaként a konzervatív, egyházias; illetőleg a liberális variánst különíthetjük el. Ez egyben kronológiai sorrendet is jelent. A szakirodalom április 8-ára teszi az eszme születését, legalábbis a gyakorlati megvalósítás vonatkozásában, hiszen 1848. előtt csak az ötlet szintjéig jutott el az elképzelés. Sarnyai ezt részben elfogadja (alátámasztja, hogy a világiak is jelen voltak az ominózus tanácskozásnál, sőt kétharmados többséget élveztek), másrészt azonban megkérdőjelezi (ugyanis az aláírandó ívekre nem került rá a követelésük, hogy nagyobb befolyásuk legyen az egyház életébe).

1848-ban elsősorban az autonómia egyházias változata volt az uralkodó irányzat; ekkor a főpapság célja: lehetőleg konzerválni, amit csak lehet. 1848 után ezzel szemben az egyházreformot is magába foglaló liberális koncepció jutott nagyobb érvényre, amelyet elsősorban Horváth Mihály nevével fémjelezhetünk. A munka felépítése koncepciózus, ami az egyes típusok bemutatásának sorrendjén túl (a második alfaj ismertetése az összegzés előtti, XI. fejezetben található) az alapvető struktúrában is érvényesül: a fejezeteken belüli, illetve a fejezetek egymáshoz viszonyított hierarchiájában.

S hogy mi szükség van a katolikus autonómia kutatására? Egyáltalán értelmezhető-e e kifejezés a 19. századi magyar történelem összefüggésében? A szerző megközelítésében ambivalens viszonyulást vagyunk kénytelenek alkalmazni, melynek lényegi jellemzői: paradoxon, mégis releváns e kérdés felvetése. Megvalósíthatósága ugyanis mindig is korlátozott volt, ám megjelenése és a reá adott reakció híven tolmácsolja a polgári államban adódó problémákat, mind az állam-egyház relációban, mind az egyház szervezetén belül.

1848-ban a katolikus egyház történetének utolsó nagy fordulópontja következett be. A millenáris keresztény államban betöltött félezredévnyi hegemóniája, majd a reformáció után fellépő majd háromszázadnyi vezető szerepe 1790-től látványosan meggyengült. A reformkor vallásügyi vitái kiélezték az ellentéteket és felerősítették a sérelmeket az eltérő érdekeltségű, véleményű csoportok között. A nézetkülönbségek azonban nem annyira a hit talaján sarjadtak, mint a feudális maradványokhoz való ragaszkodás, illetve a modern polgári felfogás követésének kibékíthetetlen szembenállásából. Az utolsó rendi gyűlésen a katolikusok megfosztattak államegyházi rangjuktól és fontosabb kiváltságaiktól. Ez a mai, modern, felvilágosult polgári állam megteremtésének fontos kritériuma volt, tehát mindenképpen egy szükséges folyamat betetőződéseként értékelhetjük. Az érintett egyház azonban egy ellene irányuló akcióként szemlélte mindezt, amelyre egyértelmű reakciókkal válaszolt. E reakciók kiemelt elemének tekinthetjük a katolikus autonómia szervezetének kiépítését. E gondolatok tükrében szerintünk is szükség van a dolgozatban megalapozott eredményekre, és a katolikus autonómia területének további kutatására.

 

(Busku Anita Andrea)

 

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,