5. évfolyam 1.
szám |
Sarnyai Csaba Máté: Polgári állam és katolikus
egyház (1848. március – december). A katolikus autonómia-törekvések
megjelenése. Budapest, METEM, 2002. 184 old. |
A
politikai élet nagyformátumú szereplői 1848-ban lerakták a polgári állam
alapköveit, s ezzel a lépéssel (lépéssorozattal) több százéves rendszert
váltottak fel. Alapvetően és végérvényesen változik meg az ország
berendezkedése több szempontból is, melyek között kiemelkedő fontosságú az
egyház és állam relációjára vonatkozó aspektus. Sarnyai Csaba Máté fő kutatási
területe az említett viszony feltárása, így a téma szakavatott ismerőjének
mondható. A METEM Könyvek gondozásában, 2002-ben megjelentetett doktori (Ph.D.)
értekezésének kiadásra szánt változatában erről messzemenően számot is ad,
mikor a két szervezet közötti kapcsolat egy különleges alakulatát vizsgálja. E
sajátos képződmény a katolikus autonómia intézménye. A
szakirodalom már jó ideje foglalkozik a kérdéssel – többek között maga a
szerző, aki jelen munkájának több fejezetét tárgyalja külön tanulmányokban.
(Például a XI. fejezet: „Egy teoretikusan lehetséges megoldás? Horváth Mihály
autonómia-koncepciója” című művének újragondolása, míg a VIII. egység az
„Oktatási laicizálási törekvések és a katolikus felsőklérus 1848-ban”
rövidített verziója.) Ennek
ellenére a terminus nem kielégítő használata figyelhető meg, még a tudományos
berkeken belül is. A szerző tisztázza a félreértéseket, és összefoglalja a
fogalom különböző árnyalatainak halmazát. Értelmezése szerint elsődleges
jelentése az egyháznak az államhoz fűződő kapcsolatában való függetlenedései
törekvése. Az egykorú egyházpolitika vezetői, a felsőklérus ebben az értelemben
használta a kifejezést, ahogyan a történetírásban ugyancsak jobbára ezt értik
alatta. Van
azonban egy másodlagos jelentése is, amely az egyházon belüli hierarchia
összefüggésében értelmezhető; sőt egy harmadik kontextusban szintén
előfordulhat, a világi hívek befolyásával kapcsolatosan. Jelen írás kiemelten
fókuszál a szó alapjelentéséből fakadó nézőpont kutatására, azonban a
járulékosnak tekintett értelmezésekre is kitér, ha szükségesnek ítéli. Sőt, az
V. fejezetben e képet saját megközelítésével színesíti, mikor a polgári átalakulásra
adott reakcióként ragadja meg a fogalom lényegét. Hangsúlyozottan igyekszik
felhívni a figyelmet a vitás terminusokra az autonómián kívül is (például a
püspöki kar 1848-ban); ugyancsak ezt a célt szolgálja a kötet végén elhelyezett
fogalomtár, némiképp a névtár szintén; ám ha netán valakinek ez utóbbi két
segédfejezet, a bevezetőben hozzájuk fűzött használati utasítás ellenére mégis
kevésnek vagy hiányosnak bizonyulna, az irodalomjegyzékben feltüntetett munkák
tanulmányozása révén minden felmerülő kérdésére választ kaphat. A teljes dolgozatot a történelem lehető leghívebb
tolmácsolására való törekvés jellemzi. Érthető, követhető, világos
gondolatmenetet alkalmaz az események rögzítésénél, azonban kissé kevésbé
lényegretörő vagy megragadó a teoretikusabb jellegű közléseknél. Bőven használ
forrást; a szakirodalom széles skáláját ismeri, viszont nem hagyatkozik mások
véleményére, csak ha – és amennyiben – kutatásai azt alátámasztják. Ilyen pont
a tizedről való lemondás kérdése, melyet a különböző történetírói hagyományok
eltérően ítélnek meg. A szerző a félelemből fakadó kényszer helyett az önként
vállalt kötelezettség mellett teszi le a voksát. Végleg leszámol a katolikus
egyház sérelmi ábrázolásával (egyik képviselőjeként Meszlényi Antalt említhetjük),
mely szerint e vallási szervezet az állam céltáblája, a polgári kormány, az
átalakulás áldozata lenne. Az érvelések alapján kellően meggyőzetünk: az egyház
(pontosabban a felsőklérus) nem annyira védekezett ebben az időszakban, inkább
a saját jól felfogott érdekeit érvényesítette a lehetséges keretek között.
Csupán arról van szó, hogy ezek a keretek – a megváltozott ideák, az új
korszellem fényében – szűkebbre szabattak, mint korábban. A katolikus vezetés
nem kívánta visszaállítani a polgári rend előtti állapotokat, hanem igyekezett
a lehető legtöbb pozitívumot kisajtolni az új viszonyokból. Megpróbált hasznot
húzni a változásokból, „a liberális állam kezéből kivenni azokat a
hatásköröket, amelyek eddig az állam kezében voltak”, a még meglévő
kiváltságokat pedig megőrizni: az oktatás intézményét és a tanulmányi alapot.
Ennek a megvalósítása kapcsán merült fel az autonómia igénye; s hogy
argumentációjukat a liberális eszméket rögzítő törvényekre alapozták – mint az
egyház és állam szeparációja, illetve a vallási egyenlőség és viszonosság elve
– tükrözi leginkább: nem megcsonkított áldozatként, sokkal inkább alkalmazkodó
hivatalként funkcionált. Az 1848. március és december közötti katolikus
autonómia-törekvések megjelenésének témája rendkívül szerteágazó, megközelítések
tárházát kínálja, melyet érthető okoknál fogva szerzőnk bizonyos szempontokból
szűkíteni kényszerült. Ennek folyományaként nem tárgyalja az autonómia erdélyi
históriáját, az úgynevezett „konfliktusgócokat”, valamint mellőzi az alsópapság
liberális törekvéseinek részletes bemutatását (ámbár ez utóbbiról áttekintést
nyújt a IX. fejezetben). A másik szűkítési hely az időkorlát felállítása az
1848. év márciusa és decembere által határolt intervalluma. A katolikus főpapok
korszakbeli feltáratlan tevékenységének sajnálatos állapotára felhívja az
érdeklődő kutatók figyelmét, hiszen ennek pontos ismerete által árnyaltabb
képet kaphatnánk az egyházpolitikai életről. A
statisztikai összefüggéseket prezentáló rész (II/2. fejezet) fontos és releváns
egység, az írásban ennek indoklása is olvasható. Azért van rá szükség, mert az
egyház legfőbb hivatkozási alapja a hívők nagy száma volt. Éppen e momentum
jogossága miatt lenne azonban kívánatos a sorok és oszlopok halmazát bőségesebb
magyarázat révén kiaknázni. Így ugyanis némileg kevésbé von le tanulságot vagy
értelmez, mint ahogy azt az adatsorok lehetővé tennék. Az
autonomikus törekvésekhez kötődő események segítségével egyfajta tipizálásra is
módunk nyílik. Az autonómia két fő válfajaként a konzervatív, egyházias;
illetőleg a liberális variánst különíthetjük el. Ez egyben kronológiai
sorrendet is jelent. A szakirodalom április 8-ára teszi az eszme születését,
legalábbis a gyakorlati megvalósítás vonatkozásában, hiszen 1848. előtt csak az
ötlet szintjéig jutott el az elképzelés. Sarnyai ezt részben elfogadja
(alátámasztja, hogy a világiak is jelen voltak az ominózus tanácskozásnál, sőt
kétharmados többséget élveztek), másrészt azonban megkérdőjelezi (ugyanis az
aláírandó ívekre nem került rá a követelésük, hogy nagyobb befolyásuk legyen az
egyház életébe). 1848-ban
elsősorban az autonómia egyházias változata volt az uralkodó irányzat; ekkor a
főpapság célja: lehetőleg konzerválni, amit csak lehet. 1848 után ezzel szemben
az egyházreformot is magába foglaló liberális koncepció jutott nagyobb
érvényre, amelyet elsősorban Horváth Mihály nevével fémjelezhetünk. A munka
felépítése koncepciózus, ami az egyes típusok bemutatásának sorrendjén túl (a
második alfaj ismertetése az összegzés előtti, XI. fejezetben található) az
alapvető struktúrában is érvényesül: a fejezeteken belüli, illetve a fejezetek
egymáshoz viszonyított hierarchiájában. S
hogy mi szükség van a katolikus autonómia kutatására? Egyáltalán értelmezhető-e
e kifejezés a 19. századi magyar történelem összefüggésében? A szerző
megközelítésében ambivalens viszonyulást vagyunk kénytelenek alkalmazni,
melynek lényegi jellemzői: paradoxon, mégis releváns e kérdés felvetése.
Megvalósíthatósága ugyanis mindig is korlátozott volt, ám megjelenése és a reá
adott reakció híven tolmácsolja a polgári államban adódó problémákat, mind az
állam-egyház relációban, mind az egyház szervezetén belül. 1848-ban
a katolikus egyház történetének utolsó nagy fordulópontja következett be. A
millenáris keresztény államban betöltött félezredévnyi hegemóniája, majd a
reformáció után fellépő majd háromszázadnyi vezető szerepe 1790-től látványosan
meggyengült. A reformkor vallásügyi vitái kiélezték az ellentéteket és
felerősítették a sérelmeket az eltérő érdekeltségű, véleményű csoportok között.
A nézetkülönbségek azonban nem annyira a hit talaján sarjadtak, mint a feudális
maradványokhoz való ragaszkodás, illetve a modern polgári felfogás követésének
kibékíthetetlen szembenállásából. Az utolsó rendi gyűlésen a katolikusok
megfosztattak államegyházi rangjuktól és fontosabb kiváltságaiktól. Ez a mai,
modern, felvilágosult polgári állam megteremtésének fontos kritériuma volt,
tehát mindenképpen egy szükséges folyamat betetőződéseként értékelhetjük. Az
érintett egyház azonban egy ellene irányuló akcióként szemlélte mindezt,
amelyre egyértelmű reakciókkal válaszolt. E reakciók kiemelt elemének
tekinthetjük a katolikus autonómia szervezetének kiépítését. E gondolatok
tükrében szerintünk is szükség van a dolgozatban megalapozott eredményekre, és
a katolikus autonómia területének további kutatására. (Busku Anita Andrea) | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |