Két kiváló szerzetes atya, – a piarista Bíró Vencel és a ferences P. Boros Fortunát – szerkesztésében 1941-ben hagyta el a kolozsvári Szent Bonaventura könyvnyomdát az „Erdélyi katolikus nagyok” című kötet, mely az Erdélyben szolgáló „ragyogó katolikus csillagoknak” állított maradandó emléket. Azóta eltelt jó félszáz esztendő s ideje lesz folytatni az akkori kezdeményezést, megírni, és egy kötetben kiadni az elmúlt öt évtized alatt az erdélyi égbolton feltűnt újabb katolikus csillagokat: a szentéletű P. Csíszér Elektől a nagy tudású Bíró Vencelen keresztül a boldog emlékezetű Márton Áronig. Ebben a sorban foglalja el méltó helyét P. Benedek Fidél is.

Benedek Simon – szerzetbeli nevén Fidél atya – 1907. október 3-án született az „anyaszék”, Udvarhely vármegye még félezer lelket sem számláló kicsi falujában, Székelyszentléleken Benedek Lajos és Tököli Veronika gyermekeként. A magyar történelmet ugyancsak átformáló időben, 1919-ben kezdte el középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi gimnáziumban. Az „anyavárosban” ismerte meg az erdélyi barátokat. Még nem volt 16 éves, amikor a ferences rend 1923. szeptember 11-én, az ősi mikházi kolostorban a testvérek közé fogadta. A középiskolát 1924 és 1927 között Csíksomlyón fejezte be. A rákövetkező négy esztendő alatt Vajdahunyadon folytatott teológiai tanulmányokat. 1929. június 27-én tette le ünnepélyes fogadalmát. A következő esztendő végén, december 21-én szentelték pappá a püspöki székhelyen, Gyulafehérváron.

Papi pályafutását Brassóban kezdte, mint gyóntató (régies kifejezéssel „áldozár”) és hitszónok. P. Csíszér Elekkel és P. György Józseffel való találkozása egy életre szóló élményt jelentett a fiatal szerzetes számára. A szentéletű Elek atyától tanulta meg az obszervancia lényegét és értesült arról a meg nem alkuvó harcról, melyet idős tanítómestere folytatott Assisi Szent Ferenc eredeti törekvéseinek a mindennapi gyakorlatba való átültetéséért a rendi reform idején. Egykori házfőnöke a rendi történész, P. György József volt. Tőle kapta az indíttatást a történelem tanulmányozásához és munkássága majdani folytatásához.

A rend korán felismerte kivételes adottságait és tehetségét, ezért 1933-ban a „Szűzanya lábainál”, Csíksomlyón kinevezték a klerikusok ma­giszterévé, majd a Collegium Seraficum prefektusává. A „genius loci”, az itt megtapasztalható lelki kisugárzás őt is megérintette: „Csíksomlyó az átlag kolostorok felett áll. Kegyeletre gerjeszt, vonzó hatást gyakorol, benső indításra kelt puszta létében is. Százezrekre gyakorol élő benyomást ösztönösen érzett erejével is. Mérhetetlen egyedi és kizárólagos közös értéket hordoz Csíksomlyó léte és története magában.” 1939-ben Kolozsváron kapott megbízást, ő lett a tartomány titkára, valamint a ferences harmadik rend kolozsvári, majd tartományi igazgatója.

A második bécsi döntés nemcsak Erdélyt, de az erdélyi provinciát is kettévágta. A tartományfőnökség eredeti székhelyén, Kolozsváron maradt. Az észak-erdélyi részt P. Vitális, a dél-erdélyit P. Boros Fortunát vezette. Ekkor P. Benedek Fidél már definítor, rendi tanácsos és a Márta-kör vezetője volt. A kétfelé választott ferences tartomány tagjai 1944-ben találkozhattak először egymással, amikor helyreállt a provincia egysége. Lelkipásztori és egyházszervezői szolgálata mellett arra is volt ereje és energiája, hogy történelemtudománnyal foglalkozzék. Első ilyen tárgyú komolyabb munkája Csksomlyó 15. századi történetével kapcsolatos.[1] Hogy senki ne süthesse rá az autodidakta lesajnáló jelzőjét, újra az iskolapadba ült. 1945-ben védte meg „Tatárbetörés Csíkba 1661-ben” című doktori disszertációját a Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. (Könyv alakban is Kolozsváron jelent meg ugyanabban az évben, az „Értekezések Erdély és Kelet-Európa története c. tárgykörből” sorozat 3. köteteként.) Történelemtanára a kilenc évvel fiatalabb Jakó Zsigmond volt. Történeti kutatásai, adatgyűjtései során került kapcsolatba a hatalmas ismeretanyaga miatt „Erdély levéltárosaként” számon tartott Kelemen Lajos történettudóssal. Elhivatottságot nem kellett tanulnia tőle, de módszer- és kutatásbeli fortélyokat igen. P. Benedek Fidél történetírói munkásságán a Kelemen-i iskola hatása erőteljesen érződik.

Az 1944 utáni nehéz folytatást derékba törte az államosítás, majd a „klerikális reakció” elleni megszállott küzdelem. Már az enyészeté lett az ateista politikai hatalom, ezért az akkori eseményeket részletesen is megismerhetjük. Összefoglalásszerűen elevenítsük fel a korabeli történéseket. Az 1948-as esztendő a kommunista hatalom berendezkedésének, az 1949-es év pedig kiteljesedésének éve volt Romániában. A társadalmi, gazdasági és politikai átalakítások bolsevik módon történő véghezvitelében az egyházak sem kerülhették el a marxizmus-leninizmus eszmerendszere alapján kitervelt sorsukat. A nyitányt 1948. július 17-e jelentette, amikor Románia egyoldalúan felmondta a Vatikánnal kötött államközi egyezményt, a konkordátumot. Ezt követően a történelmi vallásfelekezeteket kiforgatták ősi javaikból, később pedig mind szűkebb keretek közé szorították működésüket. Az augusztus 3-án kibocsátott 175. számú rendelet, a „kultusz-törvény” állami tulajdonba juttatott minden egyházi ingó és ingatlan vagyont, mely iskolák és más intézmények fenntartásával volt kapcsolatban. 1949. július 30-án pedig a hírhedtté vált 810-es számú rendelettel feloszlattak minden olyan rendet, mely tanítással, egészségügyi és társadalmi szolgálattal foglalkozott. Az év végére a görög katolikus egyházat megszüntették, az ortodoxiába „vissza nem térő” papi személyeket bebörtönözték.

A 810-es rendelet hatálya alá tartozó 15 rendbe nem tartoztak bele a ferencesek. Természetesen nem történt tévedés, sem feledékenység, hiszen a Rendszer átgondoltan, jól működött. A keresztény értékeket elvető hatalom a Vatikánnal kötött államközi egyezmény hatálytalanítása után a szocialista országok egyházpolitikájára oly jellemző „békepapi mozgalmat” akarta Romániában is megteremteni. Ebben szántak jelentős szerepet a ferences rendnek. Ebben az újabb történelemformáló időben olyan rendfőnökre volt szükség, aki biztosítani tudja a provincia jövőjét és ehhez a nem mindennapi feladathoz képes megszerezni a rendtagok egységes támogatását. Ekkor és így lett főatya P. Benedek Fidélből. Az 1948. június 24-i választáson az elérhető 15 szavazatból csak azért nem szerezte meg mindet, mert mint szavazásra jogosult tanácsos nem tartotta illőnek önmagára voksolnia. A provinciális tisztségét, vagy ahogyan ő fogalmazott „a keresztet, melyet vállamra raktak, elfogadom, mint szolgálatot”.

Miután az állami egyházpolitika terve a provincia vezetőinek ellenállása miatt nem sikerült, elhatározták a rendtagok megtörését, végső esetben a rendtartomány szétzúzását. A külvilág felé az „önfeloszlatás” látszatát kívánták kelteni. Ennek érdekében a pátereket és a frátereket 1951-ben a máriaradnai koncentrációs jellegű táborba gyűjtötték össze. A szocializmust építő, majd a kommunizmus alapjait lerakni igyekvő Románia hivatalos és az ilyen feladatokra szakosodott szervei éppen a provincia védőszentje, Szent István király ünnepén, augusztus 20-án erőszakkal vitték el a szerzeteseket zárdáikból. Egyetlen kivétel volt, az idős P. Boros Fortunát, az egykori tartományfőnök, a brassói zárdafőnök. Őt egyenesen a Duna-deltához hurcolták kényszermunkára. 1953-ban a rend vértanújává vált, sírja a mai napig ismeretlen.

A máriaradnai kolostorba zsúfolódott be szinte az egész provincia: 75 pap, 4 klerikus és 43 laikus testvér, összesen 122 személy. Az itt tartózkodókhoz kell még számítanunk a már korábban ide telepített Notre Dame apácákat és a helyben szolgáló ferences nővéreket, akikkel már 200 fölé emelkedett a létszám. Ebben a helyzetben nagy felelősség hárult a provincia vezetésére és a definítorokra, a tanácsadó testülete tagjaira. A Fidél főatya vezette ferencesek egyike sem lett fugitivus, azaz szökevény. Ebben a sajátos erdélyi Fiorettiben Szent Ferenc igaz fiaiként éltek. Imádkoztak, dolgoztak, miséztek, tanultak. A kemény fizikai munka, az állandósuló zaklatások, a lelki és fizikai terror, a letartóztatási hullám ellenére is kitartottak fogadalmuk mellett az erdélyi ferencesek. Szerzetesi öntudattal viselték Szent Ferenc habitusát: a szegénység, tisztaság és engedelmesség hármas fogadalmával erősített rendi öltönyt. A radnai „gyékényes káptalan” még lapot is szerkesztett Erdélyi Ferences Futár néven, az irodalmi vénával megáldott P. Papp Asztrik vezetésével. Névválasztását két körülmény határozta meg. Egyrészt a rendalapító is Futárnak nevezte önmagát, a nagy Király futárjának, másrészt akkori földönfutó állapotukban ehhez a meghatározáshoz álltak a legközelebb.

A Szovjetunió és Jugoszlávia ellentéte miatt a radnai tábor közelében levő román kaszárnyába komoly orosz katonai egységet vezényeltek. A hatalom meg akarta törni ezt az összekovácsolódott közösségi erőt, ezért a ferenceseket újabb állomáshelyekre, kolostorokba költöztették. Az útirány Dés, Esztelnek és Körösbánya volt. Fidél főatyát társaival együtt egy tehervagonban Désre szállították. Az itt tartózkodók személyazonossági igazolványába bekerült a hírhedt D. O. pecsét, mely a „domiciliu obligatoriu” (kényszerlakhely) fogalmat jelölte. Itt sem tétlenkedett, megszervezte a „dési szabadegyetemet”, melynek spirituálisa volt. A nehéz, emberpróbáló időszak ellenére szinte abszurd a kifejezés, de bizony boldog lehetett az, aki ott és akkor hallgathatta Fidél főatya előadásait, lelki kapcsolatba kerülhetett vele, erőt, bátorságot, kitartást s mindenekelőtt hitet meríthetett-erősíthetett szellemi és emberi kisugárzásából. Saját mondásának parafrázisaként elmondható: ha volt Erdélynek Fráter Györgye, volt az Erdélyi Ferenc-rendnek is Fráter Fidélje. Érdemes idézni és megjegyezni 1951. szeptember 10-én, a Radnai Szabadegyetemen mondott megnyitó beszéde részleteit: „Kellő tudomány nélkül a pap csonka, félszeg. Kenyere a tudomány, életszükséglet, feltétlen kellék, elengedhetetlen követelmény… A papnak, valamennyinek, mécsesnek, fáklyának kell lennie.” Az erdélyi ferences rendtartomány egyik, ha nem a legfontosabb feladatának a kolozsvári teológia felállítását tekintette: „a teológiánknak Kolozsvárt van, lesz és legyen is a helye. Ott van a múltja, ott a jussa… Alku tárgyát nem képezheti. Elsikkasztása a múlt tagadását, a Provincia károsodását, sajnálatos vakságot és meg nem bocsátható bűnt jelentene. S ha a jó Isten ma szólítana ki a világból, ez lenne a szellemi testamentumom.”

Az időközben kiszabadult Márton Áron püspökkel együtt kérte a ferencesek szabadságának visszaadását. Annyit sikerült kiharcolni, hogy 21 helységbe visszaengedjenek egy-egy szerzetest, akik plébánosi és lelkipásztori szolgálatot láttak el. 1959-ben arra akarták kényszeríteni, hogy mint provinciális adjon ki egy olyan rendeletet, melyben felszólítja rendtársait, tegyék le, váljanak meg szerzetesi ruhájuktól. Fidél főatya felháborodottan utasította el a bukaresti parancsot: „Ha az urak le akarják vetkőztetni a rendtagokat, vetkőztessék le maguk, ne az édesapától várják, hogy lehúzza róluk a köntöst”. Ezzel végképp betelt a pohár, a hatalom most már nyíltan le akart számolni vele. 1961. június 26-án került sor letartóztatására. Désről a szamosújvári börtönbe hurcolták, ahol jó két esztendeig tartották vizsgálati fogságban. 1963 márciusában hazaárulás vádjával ítélték el a kolozsvári katonai törvényszéken. A gyenge fizikumú és a börtönkórházban kezelt elítéltet 1964 augusztusában amnesztiával, közkegyelemmel kiengedték a börtönből.

Miután visszatért a dési kolostorba, továbbra is zaklatták. Dési számkivetése egészen 1967. augusztus 10-ig tartott. A további zaklatást úgy próbálta meg elkerülni, hogy pasztorizációs munkát vállalva a messzi Zalánba, majd onnan Málnásfürdőre ment. Szívgyengesége miatt állandó orvosi felügyeletre és gyógykezelésre szorult. Ápolása közben halt meg 1979. május 26-án, a csíkszentimrei mofettában. Életének 72., szerzetességének 56., papságának 49. évében helyezték végső nyugalomra az esztelneki zárda temetőjében.

P. Benedek Fidél, a székely ferences szerzetes számára a katolicizmus egyetemessége mindig összeegyeztethető volt nemzetisége kihangsúlyozott vállalásával, a magyar kultúrához, elsődlegesen az erdélyi művelődés köréhez tartozása kifejezésével. Ez a szempontrendszer határozta meg írásbeli és szóbeli megnyilatkozásait, tetteit, egész életét. „A Rendtartomány fia vagyok… A tisztelet, szeretet és hála tölt el múltjának, szerepének és hivatásának láttára. Kívánok neki szolgálni. Legjobb szolgálat pedig a történelmi emlék-állítás”. A legtöbbet természetesen rendje és provinciája történetével foglalkozott. Ahogyan ő megfogalmazta: „Oly gazdag az erdélyi ferences múlt és akkora belső értékeket hordoz, hogy tiszteletet parancsol. Feledésben nem maradhat, sem tulajdon fiai, sem az erdélyi közösség előtt”. A kolozsvári ferencesek 200 éves ünnepén a „Kolozsvári ferencesek kétszáz éve, 1745-1945” c. sorozat öt egymást követő füzetében foglalta össze a legszükségesebb tudnivalókat a rend kolozsvári jelenlétéről és szerepéről.[2]

 

Igen számottevő írásai maradtak kéziratban. Írt sok Csíksomlyóval kapcsolatos tanulmányt, megírta a Szent István királyról nevezett erdélyi ferences rendtartomány történetét, a második, kényesebb időszakot érintő részét latinul, hogy avatatlan személyek ne tudják elolvasni. Összegyűjtötte az egykori, jeles rendtársai életrajzait. Önálló monográfiát szentelt Kájoni János élete és munkássága bemutatásának. Feldolgozta az erdélyi, sőt moldvai ferences kolostorok, zárdák történetét is. A provincia vezetősége legfontosabb és megmaradt kéziratait 2000-ben illetve 2002-ben igyekezett megjelentetni, az összesen 3 kötetnyi anyag összegyűjtése és megmentése a jelenlegi székelyudvarhelyi templomigazgató, a fáradhatatlan P. Papp Leonárd nevéhez fűződik.

Élete és munkássága, 20 éves tartományfőnöki szolgálata áttekintése után teljes mértékben érthetővé válik Márton Áron püspöki látószögből megfogalmazott értékelése: „Fidelis atyának jellemes kiállása nemcsak a Ferenc-rendnek volt javára, hanem az egész egyházmegyének”.

 

Irodalom:

 

P. Benedek Fidél: Csíksomlyó. Tanulmányok. Kolozsvár, 2000. (Szent Bonaventura – új sorozat, 22.)

P. Benedek Fidél: Az erdélyi ferences rendtartomány, I-II. Kolozsvár, 2002. (Szent Bonaventura – új sorozat, 23-24.)

 

Balázsi Dénes: 90 évvel ezelőtt született Dr. P. Benedek S. Fidél, Csík kiváló történésze. In: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és történettudományi szakosztálya és a Csíki Székely Múzeum közös rendezésében tartott vándorgyűlés előadás-gyűjteménye. (1997. szeptember 12.) Csíkszereda, 1999. 109-110. p.

Sas Péter: In memoriam P. Benedek Fidél. Halálának huszadik évfordulójára. In: Keresztény Szó, 1999. 11. sz. 23-24. p.

Schuller Mária: A Rend kovásza. In: Keresztény Szó, 1995. 10. sz. 15-21. p.