5. évfolyam 1.
szám |
Szabó András: A késő humanizmus irodalma Sárospatakon (1558-1598). Debrecen, Hernád Kiadó, 2004. 133 old. |
1575
áprilisában Sárospatakon Szikszai Fabricius Balázs iskolamester emlékezett meg
„Balsaráti Vitus Jánosnak, a tapasztalt és jó hírű orvosdoktornak, a
sárospataki egyház tudós és hűséges pásztorának életéről”. Az áttekintett
életút mintegy eszenciáját és iskolapéldáját adja egy Sárospatakhoz, mint
humanista és protestáns szellemi központhoz kötődő, a korabeli európai
művelődés legmagasabb szinvonalán élő és alkotó tudós portréjának. Balsaráti
Vitus János ráadásul nemcsak Patakon élt, hanem részben Patak neveltje is volt
Kopácsi István tanársága idején. Perényi Gábor által támogatott wittenbergi
peregrinációja, Melanchtonnal való kapcsolata, később padovai és bolognai
tanulmányai, barátsága Európa számos egyetemének tudós férfiúival,
teológusokkal, orvosokkal, majd sárospataki munkássága, kiváló szakmunkái,
könyvei egy jellegzetes humanista tudósi életút állomásaiként jelennek meg
előttünk. Ez a pálya ráadásul nem egyedi jelenség a korabeli magyarországi
társadalomban, számos hasonló út és széles háttér rajzolódik ki a korszak
kutatói előtt. Kiváló helyzetben volt Sárospatak, mint szellemi központ ezen a
téren, és kiváló helyzetben van ma is, hiszen Szabó András kötetéből a mai
magyar tudós társadalom nagyívűen megrajzolt képet kaphat a Balsaráti, Szikszai
Fabricius és kortársaik által jellemzett Sárospatak késő-humanista irodalmi, tudományos
világáról. Szabó
András kötetének „kegyes” olvasója (pius lectora) elsősorban a 16. század
második felének pataki tanárairól, diákjairól és prédikátorairól kap
áttekintést, de a szerző visszanyúl az iskola kezdeteinek problémaköréhez is. A
szerző a pataki iskolázás kezdeteit az 1540-es évek közepére teszi, és
elsősorban folyamatként látja és láttatja a magasabb fokozatúvá válást, ami a
poétika, a görög nyelv és a klasszikus auktorok oktatása révén az 1550-es évek
végén következhetett be. Thúri
Farkas Pál, az első rektor 1558-as pataki megjelenése jelentette az iskola első
virágkorának kezdetét. Szegedi Kis István és Szegedi Gergely kezdeményezésére
Kelet-Magyarországon a reformáció helvét iránya válik uralkodóvá, Thúri Farkas
Pál is a helvét irány képviselője éppúgy, mint Szikszai Fabricius és Balsaráti
Vitus, akikkel jó barátságban volt. Szabó András mindhármójuk életrajzát
részletesen tárgyalja, mint akik a korszak szellemi arculatának meghatározói
voltak Sárospatakon. Az őket követő két évtizedben, a 16. század utolsó éveiben
humanisták és teológusok, tudós prédikátorok váltották egymást a pataki iskola
élén Kassai Császár Györgytől Fegyverneki Izsákon át Újfalvi Katona Imréig,
akinek 1602-ig tartó rektorsága már válságos évtizedek kezdetét jelentette. Szabó
András az általa tárgyalt korszak sárospataki szellemi viszonyait európai
összefüggésben mutatja be. A kapcsolattartásban meghatározó szerepe volt a
kötetben is bemutatott patrónusoknak, Perényi Gábornak, Dobó Ferencnek, a
Mágócsy és Melith családoknak. Támogatásukkal számos diák kereste fel
elsősorban Wittenberget, s alakított ki életre szóló barátságokat európai
humanista körök tagjaival, ahogy ez Balsaráti esetében szembetűnő. A
wittenbergi magyar bursának kivétel nélkül minden pataki tanár és prédikátor
tagja volt, tízen a coetusnak senioraként is tevékenykedtek. Ezen túl levelezés
útján személyes kapcsolatban maradtak Melanchtonnal, Bézával, a tübingeni
Crusiussal, a bázeli-heidelbergi Grynaeussal. Mindez arra utal, ahogy Szabó
András megállapítja: Sárospatak ebben a korszakban jelentős műhelye volt a
magyar és európai protestáns késő humanizmusnak. Ennek
bizonyságaként a szerző áttekinti a pataki tanárok és diákok levelezését,
orációit, az általuk írott latin nyelvű alkalmi verseket, latin és magyar
nyelvtudományi munkákat, továbbá orvostudományi és természettudományos
tevékenységüket. Történetírói, jogi, filológiai területen, úgy tűnik, csak
kezdeményei voltak meg a magasabb szintű munkáknak. Utoljára, de legkevésbé
utolsó sorban a patakiak teológiai munkásságáról kapunk képet. Szikszai
Fabricius és Fegyverneki Izsák műveinek bemutatásán keresztül a tárgyalt fél
évszázad vitairodalmáról is áttekintést kapunk, hiszen először éppen Thúri
Farkas Pál és Szikszai Fabricius Balázs vezetésével a helvét irány vált el a
lutheritől, majd Szikszai Fabricius az unitárius teológiával kellett, hogy
szembeszálljon, a század végén pedig az egyre erősödő ellenreformáció jelentett
kihívást. A
kötet végén képet kapunk az iskola diákságának társadalmi összetételéről, arról
a közegről, amely kibocsátotta a fentebb bemutatott kiváló humanista tudósokat,
prédikátorokat, kiemelve azt, hogy Patakon országos viszonylatban is igen magas
volt, talán a negyven százalékot is elérte a nemesi származású diákok aránya. A
kötet bevezetőjében Szabó András irodalomtörténeti, irodalomelméleti kérdésben,
a magyarországi humanizmus korszakolásában is állást foglal, a késő-humanizmus
fogalmának alkalmazásában a legmodernebb európai, elsősorban németországi
tudományos eredményeket követve. Ezzel jó példáját adja annak is, hogy ahogyan
egykor a 16. század Patak leendő professzorai a legújabb tanokkal felvértezve
tértek haza külföldi tanulmányaikról, a mai korban ugyanez a követendő út, hogy
a hazai szakma mégoly kiváló, de folyamatosan megújítandó tanításait meghaladhassuk. A
Szabó András által bemutatott kor válságos idők közepette létrejött rövid
virágzás időszakának számított Patakon, ahogy a mondandóm kezdetén idézett
Szikszai Fabricius fogalmazott: „Enyhítsd, szelíd Jézus […] egyházad
elviselhetetlen kínjait […] hagyj minket végre egy kissé föllélegezni és
megnyugodni a folytatólagos csapások annyi gyászos és siralmas szomorúságától,
egyházaid magára hagyatottságára, kérünk, figyelmezz, szent igéd magját őrizd
meg közöttünk, tekintsd meg egyházainkat és iskoláinkat, amelyek tanítók nélkül
szűkölködnek. Ne engedd, Uram, a jámbor közösségek szörnyű szétszóratását, a
már régen agyongyötört és nyomorgattatott vidéken a hívek teljes pusztulását,
hanem őrizd meg a mi tájékunkon a tanulók és tanítók közösségét, akik Téged
igaz tisztelettel és a Neked járó dicsérettel tisztelnek és most és mindörökkön
örökké magasztalnak. Ámen.” (Szabadi István) | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |