A magyar intézetek kiemelt feladata a magyar kultúra támogatása, terjesztése külföldön. A müncheni székhelyű Ungarisches Institut ezen feladatát évtizedekig magyar állami támogatás nélkül oldotta meg. Csak a rendszerváltozást követően rendeződött az intézet helyzete, amikor is a magyar állam garantálta a támogatást. A nehéz körülmények ellenére az intézet a hatvanas évektől mindmáig külső és belső megjelenésében egyaránt színvonalas, tartalmas kiadványaival van jelen az európai tudományos életben. Évkönyvei (Ungarn Jahrbuch) mellett a Studia Hungarica sorozatban megjelent kötetek is rendszerint nagy érdeklődésre tartanak számot a nyugati magyarság, a Magyarországgal foglalkozó külföldi társadalomtudósok mellett egyre inkább idehaza is. E sorozat részeként jelent meg Szabó Csaba doktori értekezése, amit az Eichstätti Katolikus Egyetemen védett meg 2000-ben.

A szerző neve nem ismeretlen a hazai jelenkortörténettel foglalkozó szakemberek előtt. Az utóbbi néhány évben több, a magyar katolikus egyház 1945 utáni történetével foglalkozó forráskiadványa, tanulmánya is napvilágot látott.[1] A szerző doktori munkájában nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy a német közönség számára érthető és követhető módon feldolgozza a magyar katolikus egyház 1945 és 1965 közötti történelmét. Szándékát már azért is elismeréssel kell illetnünk, mivel még magyar nyelven sem készült el a korszak részletes, monografikus igényű szaktörténészi feltárása; az utolsó ilyen tárgyú kötet még a rendszerváltozás előtt, 1985-ben jelent meg.[2] Azóta újabb források váltak kutathatóvá, s bizonnyal még hosszú ideig kerülnek majd elő értékes és ma még ismeretlen dokumentumok is.

Szabó Csaba könyvéhez a neves egyháztörténész professzor, Adriányi Gábor írt meleg ajánlást, amelyben megjegyzi, hogy jelenleg a tárgyalt értekezés a magyar katolikus egyház 1945 és 1965 közötti szomorú történetének legjobb tudományos igényű feldolgozása. A kötet felépítése valóban logikusan arányos, forrásokban rendkívül gazdag, s a szerző képes volt a kényes témákat is objektíven bemutatni. A vizsgált időszak a magyar történeti egyházak tragikus periódusa, hiszen a bimbózó polgári demokrácia lehetőségei beszűkültek, a szovjetizálódó rendszerben – nem minden előzmény nélkül – 1947/48 fordulójától az egyházak léptek elő a fő politikai ellenséggé. A proletárdiktatúrának „kiszolgáló” egyházakra volt szüksége, amelyek tevékenységüket legfeljebb csak a templom falai között fejtik ki, bízva abban, hogy ilyen körülmények között elsorvadnak.

A bevezetőben a szerző az elemzett két évtized korszakolását, a második fejezetben a témához kapcsolódó szakirodalmat ismerteti. A legkiemelkedőbb képviselőkőn keresztül négy csoportba rendezi a történeti feldolgozásokat: a korábbi marxista történetírást arányosan állítja szembe a kortárs nyugati emigráns szerzőkkel; a rendszerváltozást követően pedig a világi és egyházi történetírás eredményeit ismerteti. Nyilvánvalóan gyökeresen más szemléletű elemzések születtek a hazai „marxista” és a nyugati magyar emigráns történetírás részéről. Dicséretes, hogy a szerző nem követi a divatot, és nem mond elmarasztaló értékítéletet, hiszen az ideológiai kényszerzubbonyban is születtek komoly és időtálló munkák. Mivel német nyelvű könyvről van szó, amely elsősorban a külföldi olvasóknak készült, külön érdeme, hogy részletesen bemutatja a témára vonatkozó forrásőrző helyeket, levéltárakat és a kutatás jogi lehetőségeit. A harmadik fejezet a magyar püspöki kar és a katolikus egyház háborús veszteségeinek számbavételét, a hadiesemények lezárása utáni helyzet és Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek életútjának rövid ismertetését tartalmazza.

Ez után tér rá a szerző az 1945-től 1948-ig terjedő időszak bemutatására, az egyház felszámolására tett kommunista kísérlet első szakaszára. Ebben az időszakban került sor a katolikus egyház anyagi és társadalmi bázisának felszámolására. A földreformot, az egyesületek feloszlatását, a fakultatív hitoktatás bevezetését, és az egyházi iskolák államosítását nem elszigetelten tárgyalja Szabó Csaba, hanem kronologikusan haladva beilleszti az egyes eseményeket a korszakban zajló politikai, társadalmi átalakulások menetébe, érzékeltetve azok jelentőségét. Önálló fejezet foglalkozik a katolikus egyház elleni totális támadás csúcspontjával, majd a Mindszenty József prímás elítélésével végződő koncepciós perrel. Érthetően nem azzal a részletességgel elemzi a kirakatpert, mint a fentebb említett, Grősz József kalocsai érsek elleni pert feldolgozó munkáiban, de részletesen bemutatja a perhez vezető eseményeket, és a Mindszenty-ügy hazai és nemzetközi visszhangját, megítélését.

A katolikus egyház sikeres térdre kényszerítése az 1949 és 1951 közötti években történt. Az időközben egypártrendszerré változó népi demokrácia alkotmánya ugyan szavatolta a vallásszabadságot, valójában az egyház társadalmi életből történő teljes kiszorítása zajlott. A békepapi mozgalom életre hívása, az egyházszakadás réme éppen úgy bizonytalanságot keltett a hívekben és a papságban, mint a szerzetesrendek elleni támadások: fenyegetésekkel, internálásokkal, koncepciós perekkel kényszerítették tárgyalóasztalhoz a magyar katolikus főpapokat. Ekkor már csak a katolikus egyház dacolt az állampárttal, a többi egyház és felekezet már 1948-ban megegyezett a hatalommal.

Az 1951–53 közti éveket tekinti a szerző a harmadik szakasznak. Az 1950-ben kicsikart egyezmény, amit a Szentszék azonnal hevesen kritizált, csak a kezdete a katolikus egyház állami alárendelésének. Kiteljesedése az Állami Egyházügyi Hivatal felállításával és működésével következett be. Az egyház erejének, tartásának végső megtöréséhez a vádlottak padjára állították Grősz József kalocsai érseket is, s elítélésével a magyar katolikus egyház három év alatt másodszor maradt első számú vezető nélkül. Az ellene lefolytatott koncepciós per a hatalom gátlástalanságát igazolta: azt a főpapot állították törvénytelenül félre, aki kompromisszumkészséget mutatott. A diktatúra totális ellenőrzési rendszere ezekben az években épült ki teljesen. A szerző a hazai viszonyokat nem ismerő közönségnek is érdekes példákon keresztül mutatja be, hogy az állam mindent megtehetett: templomokat zárt be vagy éppen robbantott fel, felszámolta a főpásztorok papképzőit, bárkit bíróság elé állíthatott, de még arra sem volt szükség az „ítélet” végrehajtásához.

A Sztálin halálát követő magyar politikai változásoktól, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezésétől jelentős változásokat remélt a katolikus egyház. Hamar beigazolódott, hogy csak felszínesen módosult az egyházpolitika 1953 után. A szerző hasonlatával élve: a hajóskapitányt ugyan kicserélték, de a gépházban ugyanazok dolgoztak tovább. Valóban nem csökkent semmit az állambiztonság ébersége, alig hagyott alá az egyház üldözése. A szerző részletesen ismerteti Czapik Gyula egri érsek halála utáni párt- és államvédelmis játszmákat, melyeknek nyomán Grősz József érseket szabadon bocsátották, sőt a forradalom előtt visszahelyezték egyházi pozíciójába is.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeinek feldolgozásában a szerző a katolikus főpapok állásfoglalása mellett elemzi a világi és szerzetes papság, a hívek szerepvállalását, véleménynyilvánításának lehetőségeit. Behatóan vizsgálja Mindszenty József szabadulásának következményeit, az Állami Egyházügyi Hivatal épületének elfoglalását, az iratok elszállítását, Mindszenty rádiószózatát. A szerző disszertációjában több alkalommal is összehasonlítja a magyarországi eseményeket más szocialista országok hasonló jelentőségű történéseivel (pl. a békepapi mozgalom kiépítése, az Egyházügyi Hivatal felállítása), de talán a legsikerültebb az 1956-os események magyar és lengyel eseményeinek, Mindszenty József és Stepan Wyszynski személyének és politikai szerepének összehasonlító elemzése.

A szerző érzékletesen mutatja be az 1956-os forradalom és szabadságharc bukását követő társadalmi letargiát, és a forradalom eltiprását követő nemzetközi visszhangokat. Elemzi a poszt-sztálini hatalom birtokosainak reakcióit, bizonyítja a korábbi egyházpolitika töretlen voltát. 1961-ben a legnehezebb ötvenes éveket idéző kirakatper sorozatot kreálnak az államvédelmis nyomozók, mintegy 300 papot és hívőt tartóztatnak le, ítélnek el.

XII. Pius pápa halála (1958) után lassú változás indult meg a Vatikán keleti politikájában. Ennek hatása lassan ugyan, de kiterjedt Magyarországra. Szabó Csaba eddig ismeretlen dokumentumok segítségével mutatja be azokat a politikai játszmákat, azt a szakadatlan többéves kötélhúzást, aminek nyomán 1964-ben a Szentszék képviselője és a Magyar Kormány meghatalmazottai aláírtak egy részleges megállapodást. A szerző ezen eseményeknek keretet adó II. Vatikáni Zsinat főbb eseményeit is ismerteti, igaz csak nagy vonalakban, mélyebb értékelés és elemzés nélkül. Talán ez az egyetlen rész a kötetben, ahol az olvasóban némi hiányérzet marad a fejezet végére.

A disszertációhoz igen alapos forrás- és irodalomjegyzéket készített Szabó Csaba. Azonban ez nemcsak afféle melléklet, hanem a 10 oldalon felsorolt művek kivétel nélkül szerepelnek a kötet megfelelő lábjegyzeteiben. A szerző két külön oldalon ismerteti a kutatott hat levéltárban [Budapest Főváros Levéltára, Esztergomi Prímási Levéltár, Magyar Országos Levéltár, Politikatörténeti Intézet Levéltára, Szalézi Majtényi-ház, Történeti Hivatal (ma: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára)] őrzött, félszáznál is több levéltári forráscsoportot. A széles feldolgozással együtt maradt bőven kutatnivaló, kivált az egyházi levéltárakban.

Az egészvászon kötésű kötet, a minőségi papír csakúgy a kiadó igényességét dicséri, mint a szép tipográfia, vagy az alapos szöveggondozás (csupán egy apró kritika: a lábjegyzetben hivatkozott újság- és folyóiratnevek második eleme helytelenül kisbetűvel szerepel, pl. Szabad nép, Magyar közlöny stb.). Jóleső érzés kézbe venni a kötetet, mert a szép külső megjelenés értékes tartalmat rejt. Aktualizált magyar fordítása hiánypótló lenne a jelenkori egyháztörténeti szakirodalomban.

(Balogh Margit)

 

Jegyzetek