1. Bevezetés

Tanulmányomban egy több évszázadon keresztül nyomon követhető értelmiségi família, a Dávidházy család történetét kívánom bemutatni.[1] A családtörténet műfajának szabályai szerint megpróbálom a család eredetét és történetét a lehető legrészletesebben feltárni. A dolgozat célja azonban némileg túlmutat a családtörténet célkitűzésein. A történeti rész kidolgozása után, annak alapján próbálok egy elemző fejezetben társadalomtörténeti és egyháztörténeti kérdésekre is választ adni.

A dolgozat első nagyobb egységében kronologikus rendben vázolom fel a család történetét a középkori kezdetektől egészen napjainkig. Mivel tanulmányom célja a lelkészcsalád bemutatása, ezért a család ezen ágának története kerül részletes kidolgozásra. A család többi ágának történetét csupán felszínesen érintem.

A tanulmány különálló második fejezetében pedig az ismertetett családtörténet alapján a magyar társadalom ezen speciális csoportjával, a református lelkészekkel kapcsolatban teszek a pályaválasztást és a térbeli, illetve társadalmi mobilitást illetően megállapításokat. A magyar protestáns egyháztörténet ugyanis méltatlanul elhanyagolta az egyház életében fontos feladatokat ellátó lelkészek családi kapcsolatainak, és az ebből eredő társadalomtörténeti sajátosságainak tanulmányozását. Mindez kétségtelenül a gyakran igen gyenge forrásadottságoknak is betudható. A Dávidházy család mint minta kiválasztása ilyen szempontból különösen szerencsés, hisz a család történetére, a leszármazásra, családi kapcsolatokra vonatkozóan különösen jó forrásokkal rendelkezünk.

Történetének forrásaként használhattam fel a család 1830-as években kezdett saját családtörténeti feljegyzését, az ún. „Aranykönyvet”. Ezenkívül jelentős mennyiségű és változatos használhatóságú irathalmazt őrzött meg a család saját levelesládájában. Ezek jelenleg a Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltárában találhatók. Feldolgozásra kerültek még különféle egyházi jellegű források, egyházmegyei és egyházközségi illetőségű iratok. Ezek jelentős része szintén a Tiszántúlra vonatkozik, de forrásadottságtól függően egyéb anyagokat is felhasználtam.

2.1. A család eredete, középkori története

A dolgozat tárgyát képező család, a Dávidházy nemzetség bizonyíthatóan, oklevelekkel igazolhatóan középkori eredetű magyar nemzetség. Az első forrásokban, amelyekben előfordul, még Bekes néven van említve.[2] A Bekes nemzetség az oklevelek tanúsága szerint az Őrségben élt, egyike a középkor során többször a jogaiban megerősített őr-nemzetségeknek, amelyeket még az első Árpád-házi királyok uralkodása alatt telepítettek le az ország nyugati határánál, hogy az idegen támadások ellen védje a fiatal államot.[3] Az Őrségnek nevezett terület a Dunántúl nyugati részén, a Kerka és a Zala völgyében fekszik, körülbelül kétszáz km2-nyi területen, amelyen tizennyolc község található.[4] Ez a tizennyolc község többszöri kiváltságolásának köszönhetően igazgatási autonómiát élvezett, élén az őrnagy állt.[5] Az Őrség népessége az Árpád-kortól kezdve folyamatosan magyar. Kiváltságaikat talán a székelyek privilégiumaihoz lehetne hasonlítani. A 13. századi kiváltságlevelükről maradtak fenn kétes utalások, részletek, hiteles szöveg nélkül, ezekben név szerint is felsorolják a kiváltságolt őrnemzetségeket, kétességükre felhívva a figyelmet, közlöm a Bekesekre vonatkozó adatait.[6] Az őrségiek kiváltságai ezen okleveleket tekintve, fokozatosan bővülve I. Mátyás idejére érték el a kollektív nemesi jogállást. IV. László király 1286-ban kiadott oklevele név szerint is felsorolja a megadományozott őröket. Itt szerepel a nevek között egy bizonyos Bakos György.[7] A nevén kívül róla többet nem is tudunk. I. Ferdinánd 1536-os adománylevelében már Bekes László néven találunk egy Zalafejen, vagy másképp Szalafőn élő őrt.[8] 1595-ben, Rudolf király oklevele pedig szintén egy Bekes László-t említ Zalafejről, ebben az esetben feltehetően az előbbi Lászlónak a leszármazottjával van dolgunk.[9]

Az eredetileg a nyugati határ védelmére telepített őrségiek szolgálatára igen nagy szükség lett a török elleni harcok idején. A hódoltság terjeszkedésével azonban, a sorozatos hadjáratok miatt az őrségi települések is közvetlen veszélybe kerültek. A helyzet főképp a 16. század végi török ellenes háború után, Kanizsa elestével lett válságos. A források tanúsága szerint az őrségieket a török hódítók súlyosan megadóztatták, többször szedtek túszokat közülük, nem ritkán a falvakat is felégették.[10] Egy török összeírás szerint Szalafő 1600-ban hódolt meg.[11] Az Őrség kora újkori történetéhez tartozik még az a tény is, hogy az itt élők igen fogékonyak voltak a reformáció tanaira, a 16. századtól kezdve egészen napjainkig kontinuus protestáns, főképp református gyülekezetek alakultak ekkor.[12]

A család történetének fonalát is a törökkel folytatott harcok idején tudjuk felvenni. A középkori eredetű Bekes őrcsalád tagjai feltehetően a 16. század folyamán is harcoltak a betolakodók ellen, igaz azok most nem nyugatról, hanem az ellentétes irányból érkeztek. Pontosan nem ismerjük a körülményeket, de valószínűleg a török elleni harcban tüntette ki magát Bekes László, úgyannyira, hogy 1583. januári keltezéssel Szalafői előnévvel nemességet és címert kapott ő és két fia, Ferenc és Pál Rudolf királytól.[13] A címer képén látható, egy tar fejet átszúró kardot a kezében tartó vitéz teszi gyaníthatóvá, hogy Bekes László a törökök elleni harcban tüntette ki magát. Őt tekinthetjük a szalafői Bekes nemzetség ősatyjának. Ő az, akitől számítva a családtagok leszármazását a fennmaradt források segítségével valamelyes biztonsággal tudjuk megállapítani.

A nemességszerzésen kívül nem sok mindent tudunk Bekes Lászlóról. Az látszik bizonyosnak, hogy Szalafőn élt továbbra is, immár személyében is nemesként, azaz országos nemesként. Életéről többet nem tudunk. A családra nézve arról, hogy milyen körülmények között élhettek ekkor, egy osztálytétel, a Bekes László unokái közötti osztozkodás jegyzőkönyve tudósít minket 1636-ból.[14] A szöveg nem beszél arról, hogy Bekes László fiai, Ferenc és Pál élnek-e még, de egy másik forrásból úgy látszik, hogy legalábbis Bekes Pál még igen. Úgy tűnik, hogy az atyjuktól örökölt javakkal közösen gazdálkodtak, és azt csupán gyermekeik, Ferenc két fia, István és János, és Pál fia, György osztották fel maguk között. A kirendelt szolgabíró a következő felosztandó javakat írta össze: két házhely (mindkettő Szalafőn, csak éppen más-más szeren), 23 hold föld jutott Györgynek, a két testvér pedig összesen 35 hold földet kapott. Az irat rendelkezik még négy ökörről, két tinóról, négy tehénről, három lóról és egy csikóról, tizenhat sertésről és nyolc süldőről. Ezeken kívül még egy vasas szekeret és egy kocsit osztottak fel egymás között. Külön érdekes az, hogy Bekes Pálnak volt még egy fia, aki már az osztálytétel után születhetett, mivel abban még nem említik. 1676-ban ugyanis azt nyilatkozza, hogy atyja harminc éve halt meg, tehát az osztálytétel után nyolc évvel, valamikor 1646 körül.[15] Ezt a levelet is érdemes részletesebben megvizsgálni, érdekes adatokat találhatunk benne a család korai történetével, életkörülményeivel kapcsolatban.

Az irat egy bírósági ügyben tett részletes vallomás. Bekes György azt vallja, hogy gyermekeit értékeivel és pénzével együtt Babos Péterre, sógorára bízta, sajnos nem tudni mi okból. Az említett vagyon 2644 tallérból, két ezüstkanálból, tíz ezüst gyűrűből és egy-egy ezüst pártatűből és pohárból állott. Bekes György azt sérelmezte, hogy amikor kilenc év múltával visszakapta az értékeket, annak több mint fele hiányzott, amit Babos Péter azzal magyarázott, hogy az elment a gyermekek „tutorálására”. A szöveg aljára lejegyzett ítélet szerint Babosnak kárpótlást kellett fizetnie. Mindebből az keltheti fel figyelmünket, hogy Bekes György jelentősebb vagyon, pénz felett rendelkezett. Elképzelhető, hogy hosszabb távolléte a Batthyány családdal folytatott torzsalkodás miatt vált szükségszerűvé, esetleg a török háborúkkal vagy a vallásüldözésekkel állhatott összefüggésben. Érdekes az is, hogy Bekes György felesége egy Babos lány volt, amely család szintén a fontosabb, személyükben is nemes őrségi családok közé tartozott.

Bekes Jánosról még egy adat maradt fenn, a győri káptalan és az őrségiek közötti dézsmaárendálási szerződéssel kapcsolatban. E szerint a szöveg szerint Bekes János 1598-ban szabadosként vett részt az őrségiek képviseletében a káptalannal folyó tárgyalásokban.[16]

Bekes Györgytől fennmaradt egy levél a Batthyány család levéltárában, sajnos datálatlanul, amely szerint biztosan Szalafőn lakott. A levélben egy kezességi ügyben referál. A szöveg második részében pedig robot alóli mentességet kér. Ezzel kapcsolatban említést tesz birtokviszonyairól is.[17] Ebből az derül ki, hogy egyik telke után robotra járt.

Bekes Ferencről még egy apró adat maradt fenn. 1652-ben mint az akkor török kezén levő Székesfehérvárban raboskodó kezes írt Batthyány Ádámnak, hogy segítse ügyüket, a gyorsabb szabadulásukat.[18]

A 17. századból további dokumentum, konkrétum nem maradt fenn a Bekes családdal kapcsolatban. A század folyamán az időközben katolizált Batthyány családdal, az Őrség földesuraival megromlott a viszony, a Batthyányak jobbágyi sorba akarták taszítani az Őrség lakóit. Ez a törekvésük, hosszas huzavona, nem ritkán véres közjátékok után 1681-ben sikerült, mikor is az országgyűlés becikkelyezte földesúri jogaikat. Ezt az őrségiek 1685-ben fogadták el végül.[19] A család tagjainak szerepére ebben az ügyben a későbbiekben térek ki.

A török háborúk lassan a végükhöz értek, de a felszabadításnak nagy ára volt. Pontosan nem tudjuk mikor, de feltehetően valamikor a 17. század végén ölték meg Bekes Pétert is, Bekes István fiát. Egy nemességigazoló per anyagául szolgáló iratban, 1744-ben ejtették el Bekes Péter unokái azt a néhány szót, miszerint nagyapjuk „Bekes Péter volt ki is a Török és Tatár járáskor ifjui házasságában 10 azon pogányság által […] megöletett”.[20]

Mielőtt Bekes Péter egyetlen ismert gyermekével foglalkoznék, a család néhány, a rokoni kapcsolatok rendszerében el nem helyezhető tagját kell megemlíteni. Azért is lényeges ez, mert ezek a férfiak, amennyire látszik, az Őrség életében vezető szerepet kaptak. Elsősorban a Batthyány család levéltárának különböző irataiban találkozunk velük.

Bekes Benedek őrségi ispán, tehát a földesúr felé a gazdasági ügyekkel foglalkozó tisztviselője a kerületnek, több levelet írt a 17. század elején a Batthyány földesuraknak. Ezekből néhány szerencsésen fennmaradt. A családdal kapcsolatban azonban nem sokat tudunk meg belőlük. Fennmaradt egy érdektelen levele 1613-ból,[21] majd egy két nappal később, 1613. május 26-án keltezett másik. Az utóbbi levélben arról ír, hogy nagyon szorongatott az Őrség helyzete, a törökök ismételten hódolásra szólították fel őket, arra kéri Batthyány Ferencet, hogy engedje meg nekik, hogy valamely távolabbi Batthyány birtokra telepedjenek át.[22] A következő évben pedig arról tett jelentést, hogy az őrségi falvak nem akartak fizetni a földesúrnak.[23] Másik levelében pedig fizetést kért Batthyány Ferenctől.[24] Ezekből az tűnik ki, hogy értelmes, írni-olvasni tudó ember volt, ispánként a földesúrtól kapta a fizetését és részt vett az urát illető javak begyűjtésében mint ilyen nem biztos, hogy a legnépszerűbb volt a helybéliek között. Nem tudni, milyen rokoni kapcsolat fűzte ahhoz a Bakos Benedekhez, akit szintén mint őrségi ispánt perelt be az őrségi jobbágyokkal együtt a földesúr bizonyos kötelességei elhanyagolása miatt 1658-ban.[25]

Ifj. Békés György, akit szintén nehéz elhelyezni a családfán, 1681-ben, a Batthyány családdal egyre feszültebbé váló helyzetben az őrségiek szószólójaként lépett fel.[26] 1682-ben Bekes Györgyöt (nem tudni, a fentebbi ifjabbat vagy az idősebbet) és Bakos Jánost a földesúri hatalom ellen lázadókként említik.[27] Bekes György az őrségiek képviselőjeként szerepel 1685-ben is, amikor végre pontot raktak a viszálykodás végére egy egyezménnyel.[28] Az látszik mindebből, hogy a család különböző tagjai hosszabb időn keresztül fontos szerepet játszottak az őrségi társadalomban.

2.2. Dávidházy I. Mihály

Bekes Péter egyetlen gyermekéről van tudomásunk. Ő az első, akinek a nevében feltűnik a Dávidházy név, egyelőre többnyire mint Dávidházy Bekes Mihály fordul elő, de gyakran már csak mint Dávidházy Mihály. Ő az első a családban, aki értelmiségi hivatást választott, református lelkész lett. Családja gyermekkorában még Szalafőn élt, később költözhettek át a közeli Kerkáskápolnára.[29] 1695 és 1713 között ugyanitt, Kerkáskápolnán szolgált lelkészként.[30]

A család hosszú történetének talán legizgalmasabb mozzanata az, hogy miként lett Dávidházy Mihályból református lelkipásztor. Indíttatásáról sajnos nem tudunk bizonyosat, így csupán találgatni lehet. Elképzelhető, hogy közrejátszott döntésében az Őrségnek a Batthyány családdal való viszálya, melynek végén az őrségiek elvesztették kiváltságaikat. Könnyen lehet, hogy valamelyes kiemelkedésre számított a jogvesztett környezetből a lelkészi szolgálatba állással. Felmerül a kérdés ugyanekkor, hogy élt-e még a család a 17. század végén a már több mint száz éves nemességével. Amennyiben nem, az újabb indíték lehet, a gyakran, azonban főleg a Tiszántúlon, hallgatólagos nemesi jogállással járó lelkészi hivatal vállalásához. Minderről sajnos nem tudunk semmi bizonyosat, és nem lehet a számításból kihagyni a teljesen személyes, egyéni hitből fakadó döntést sem. Ki kell ugyanis emelni, hogy akkor, amikor Dávidházy Mihály lelkész lett a Dunántúlon, gyakran kerültek a protestáns lelkészek igen sanyarú helyzetbe az ellenreformáció erősödésével. Így legalábbis kétséges, hogy társadalmi pozícióját vagy egzisztenciális biztonságát tekintve előrelépés volt-e egyáltalán.

A magyar református egyház egyik legszomorúbb korszakában lépett ugyanis egyházi szolgálatra. A török alóli felszabadító háború vége felé a katolizációt célul kitűző Habsburg-kormányzat és a katolikus klérus igen szorongatott helyzetbe hozta a református egyházat, a legrosszabb körülmények közé pedig, részben a bécsi udvarhoz való földrajzi közelsége miatt is, pont a Dunántúl nyugati részén élő protestánsok kerültek. A vallásgyakorlat jogának korlátozását az Őrségben is megérezték. A környék artikuláris helye, ahol nyilvános vallásgyakorlatot engedtek, Felsőőr és Becsvölgye volt. A református gyülekezetek a katolikus egyház fennhatósága alá kerültek, és az egyházlátogatást is a katolikus esperesek, prépostok vagy püspökök végezték el, amely felmérte a gyülekezet körülményeit és gyakran még a lelkészt is vizsgáztatta. Viszont éppen egy ilyen, Kazó István prépost által 1698-ban elvégzett egyházlátogatásnak köszönhetjük, hogy a Dávidházy I. Mihály lelkészsége idejéből van némi képünk Kerkáskápolna gyülekezetének helyzetéről.[31] A gyülekezet ekkor színmagyar és református, egy leányegyházközség, Szata tartozott hozzá. Egy kis zsúpfedeles fakápolnájuk volt a kerkáskápolnaiaknak. Iskolával még ekkor nem rendelkezett a falu. Dávidházy I. Mihályról azt tudjuk meg, hogy Kerkáskápolnáról származott, és „syntaxist tanult”.[32] Az utóbbi információ azért érdekes, mert a syntaxist végző tanulók az akkori iskolarendszerben még csupán alig a felénél tartottak a képzés elvégzésének, és ezzel a lelkészi szolgálatra alkalmassá válásnak.[33] Elképzelhető ezért, hogy Dávidházy I. Mihály talán nem is teljes jogú lelkész volt, hanem a korszakban gyakran előforduló lévita[34]. Ennek azonban ellentmond az, hogy teljes jogú lelkészként kezelték, egyházi gyűléseken is részt vehetett, az 1708-as egyházlátogatás alkalmával pedig „minister ecclesiae”-nek nevezték. Az akkori válságos helyzetben feltehetően hiányos képzettségűek is lelkészek lehettek, ha egyéb tekintetben megállták a helyüket. 1654 óta ugyanis nincs adat arról, hogy Kerkáskápolnának saját lelkésze lett volna,[35] és elképzelhető, hogy ezen akartak változtatni úgy, hogy a helybéli, értelmesnek látszó fiút, Dávidházy Mihályt, esetleg a község támogatásával, annyira-amennyire kitaníttatják, és akit, mihelyt képzettségét tekintve a legkisebb mértékben is alkalmas lett a szolgálatra, hazarendeltek.

A 18. század első évtizedének forgatagában nem tudjuk milyen szerepet vállalt, csupán arra van adatunk, hogy 1708-ban a pár évvel azelőtt a császáriak fogságából kiszabadult Hodosi Sámuelt szuperintendenssé választó pápai egyházkerületi gyűlésen jelen volt.[36] 1713-ig lehet nyomon követni, hogy Kerkáskápolnán lelkészkedik, ezután nincsen rá több adat, de a következő lelkész nevét csak 1730-ból ismerjük, így elképzelhető, hogy még néhány évig ott maradt. Valószínűbb azonban, hogy az 1715-ben a Pápai Református Kollégium anyakönyvét aláíró Dávidházy Mihály ő maga volt, és nem a fia vagy más rokona.[37] Könnyen elképzelhető, hogy a háborús idők végén, a nyugalmat felhasználva a félbeszakadt tanulmányait folytatni kívánta.

Néhány évig Pápán maradt, majd, nem tudjuk miért került oda, de a szatmári református kollégium anyakönyvében tűnik fel a neve.[38] 1719-től 1723-ig folyamatosan szerepel az anyakönyvekben egy Dávidházy Mihály, akiről annyit tudunk meg, hogy járt Debrecenben is Szatmár előtt, jogot tanult és a contrascriba[39] tisztségét viselte a diákönkormányzatban. Ezután eltűnik a szemünk elől, csupán 1741-ben tűnik fel újra mint Adorjánháza (Veszprém megye) lelkésze, amely tisztséget 1753-ig, feltehetően haláláig töltötte be. Elképzelhető azonban, hogy nem vele állunk szemben, vagy legalábbis az adatok tévesek rá nézve, hiszen a későbbi adatokkal összevetve látjuk, hogy ha minden adat hiteles a gyermekeivel kapcsolatban, akkor neki már az 1670-es években gyermeke kellett szülessen. Elképzelhető tehát, hogy nem ő volt az, aki megjárta Szatmárt és Debrecent, mindazonáltal nem lehet ki sem zárni a lehetőségét. Az általunk vizsgálni kívánt családban kulcsszerepet tölt be Dávidházy I. Mihály személye mint az első lelkész, egyáltalán értelmiségi, és mint több gyermek apja, a család értelmiségi pályára állása, a református egyházzal való szoros összefonódása vele kezdődött el.

2.3. Dávidházy I. Mihály gyermekei

Összesen hat fiáról van tudomásunk.[40] Nem lehet tudni sajnos, hogy milyen sorrendben születtek, a felsorolásuk egymásutánja jelen esetben esetleges.

Az első fiú, akiről adatok maradtak fenn, Dávidházy István. Viszonylag keveset tudunk róla, 1721-ben szubszkribált a pápai református kollégiumban.[41] 1729-ben, nyolc évvel később, pedig Sárospatakon lépett be a tógátus diákok soraiba. A következő felbukkanásakor, 1736-ban már Kistoronyi (más néven Kistoronya, Zemplén megye) község iskolájának rektora volt, és Ricse (Zemplén megye) prédikátoraként halt meg 1765-ben.[42]

A következő fiú Dávidházy Ferenc.[43] 1703-ban ott látjuk a pápai kollégium törvényeit aláíró diákok között.[44] 1708-ban, a már idézett őrségi egyházlátogatás során apja mellett találjuk, a frissen felállított kerkáskápolnai iskola (a tíz évvel előbb ott járt katolikus vizitátor még nem talált semmilyen iskolát) fiatal rektoraként.[45] Ezekből az évekből maradt fenn egy egyházlátogatási jegyzőkönyvben néhány mondat róla, amely nem a legszebb fényben festi őt le, de mégis nagy reményeket táplál iránta. „Dávidházi Bekes Ferencz. Gergely napba jött az Eklába a Schólában magát jól viseli de a gyermekekkel Szerdán Szombaton nem mégyen ki és a gyermekek hogy valami kár esik bennek mert szerte széllyel elmennek. Collegiumra igyekszik nagyon vagyon illendő öltözeti [olvashatatlan szövegrész] ez után ki fog menni a gyermekekkel.”[46] Innen feltehetőleg visszatért Pápára, ahol 1711-ben ismét aláírta az iskolai törvényeket.[47] 1713-ban lévitaként Egyházasrádócra rendelték ki, ahol 1718-ig szolgált. Ekkor ugyanis a győri püspök parancsára elűzték, több környékbeli lelkésszel és rektorral együtt, és a rádóci templomot is elvették.[48] Nem is volt itt református templom egészen a türelmi rendeletig. Az elűzött lévitát Kercaszomor gyülekezete fogadta be, immár teljes jogú lelkipásztorként.[49] Az I. Carolina Resolutio után közvetlenül, 1732. november 18-án egy nagyobb „hadművelet” keretében innen is elűzték,[50] az őriszentpéteri, nagyrákosi, veleméri és kerkáskápolnai lelkészekkel együtt.[51] Dávidházy Ferenc nagyon tehetséges, és a feladatára különösen alkalmas lehetett, mert a sok állás nélkül maradt lelkész közül a nyilvános vallásgyakorlat jogával bíró, zalai artikuláris település, Becsvölgye rögtön meghívta lelkészének.[52] Ez a gyülekezet volt a század végéig a környékbeli, ezen belül az őrségi reformátusok egyik utolsó bástyája.[53] Így kiemelt fontosságú volt, hogy olyan lelkész kerüljön ide, aki sokszor a törvényekkel szembeszállva is, de fenntartja a pásztor nélkül maradt gyülekezeteket. Joggal feltételezhetjük, hogy Dávidházy Ferenc alkalmas volt a feladatára, ezért kapott szinte azonnal, kétszeri elűzetését követően is gyülekezetet, méghozzá a csökkenő mozgástér ellenére is, mindig valahol a szülőföld, az Őrség közvetlen közelében. 1743-ig maradt Becsvölgye lelkésze, 1744-ben még itt találjuk, nem tudni milyen minőségben, de egy évvel később már Kup község (Veszprém megye) lelkészeként szerepel.[54] 1752-ig szolgálta a helybeli eklézsiát, feltehetően ekkor hunyt el.

Dávidházy Ferencnek egy gyermeke ismert, Dávidházy II. János, aki ugyancsak egyházi pályán indult el. 1744-ben szubszkribált Pápán,[55] 1747-ben balatonfüredi rektor lett, ahonnan Debrecenbe ment, ahol szintén belépett a tógátus diákok soraiba.[56] Feltehetően eljutott Utrechtbe is, a református ifjak által a 18. században különösen kedvelt egyetemvárosba, ahol 1755-ben írta alá az egyetemi anyakönyvet.[57] További sorsáról, leszármazottairól semmit sem lehet tudni.

Dávidházy I. Mihály azonos nevű fia, Dávidházy II. Mihály az atyai hivatást követte, a testvéreitől csupán abban különbözött, hogy életét nem az Őrségben, hanem nagyobb részét onnan egészen távol, a Tiszántúlon élte le. 1708-ban iratkozott be a debreceni református kollégiumba, ahonnan 1711-ben került el Túrkevére lelkésznek, ahol 1717-ig maradt szolgálatban.[58] 1723-ban már körösladányi (Békés megye) lelkészként tűnik fel. 1728-ban vette el Tibai Erzsébetet Debrecenből. 1724-ben a Békés-Bánáti egyházmegye jegyzőkönyvét írta alá mint Szentandrás lelkésze.[59] Ezután lehetett lelkész Fegyverneken (Heves megye),[60] majd pedig 1732-ből van adat ismét arról, hogy Szentandráson (feltehetően mindkettő Békésszentandrás, Békés megye) volt lelkész. 1741-ben feltűnik egy Dávidházy Mihály nevű lelkész Szomódon (Komárom megye), és 1762/64-ig tudjuk biztosan, hogy ott szolgált, ezután a gyülekezet megszűnt.[61] Ugyancsak 1741-ből van adat a dobozi (Békés megye) gyülekezet lelkészeinek sorában egy Dávidházy Mihályról, akit 1742-ben az egyházmegye tanácsbírájává választottak,[62] itt 1743-ban már biztosan más szolgált,[63] így az előbbi adatot, Szomódra vonatkozva, kissé módosítva, egy-két évvel későbbre helyezve az ottani hivatalba lépésének kezdetét, mindkét szolgálati hely elfér az életrajzban. Szomódról pedig 1763-ban Dunaradványba (Komárom megye) került, ahol 1771-ig, feltehetően haláláig szolgált.[64] Gyermekei sorsával a későbbiekben részletesen fogok foglalkozni, mivel a családot az ő leszármazottain keresztül követem tovább, de előtte röviden ismertetem még a többi testvére élettörténetét.

Dávidházy I. Mihály negyedik fia, Dávidházy I. János volt. Róla viszonylag keveset tudunk, kizárólag a család levelesládájából lehet vele kapcsolatban adatokat meríteni. Ő is értelmiségi pályán mozgott, bár egy iskolában sem szubszkribált, feltehetően elvégezte legalább a középső tagozat osztályait. Ennek azonban nem feltétlenül maradt írásos nyoma. Annyit mindenesetre tudunk, hogy Tabajdon megközelítőleg húsz éven keresztül volt iskolamester, majd (lehetséges, hogy az előbbivel párhuzamosan) hat évig a falu nótáriusa. 1737 körül Révkomáromba költözött,testvérbátyjával, Sámuellel együtt, ahol kérték, hogy vegyék fel őket a városban lakó nemesek közé.[65] Egy bizonytalan forrás szerint egy ideig ő is lelkészként szolgált.[66]

Két gyermeke ismert. Dávidházy I. László 1752-ben írta alá a pápai kollégium törvényeit.[67] Másik fiáról, Dávidházy II. Józsefről annyit tudunk, hogy élete jelentős részét Dunapatajon élte le, mint helybéli tanár, nótárius. A család levelesládájában utalnak arra, hogy Debrecenben tanult, de erre az iskolai iratokból nem maradt adat.[68] Az ő egyetlen ismert fia, Dávidházy I. Sándor vele együtt élt Patajon.[69] A század végén közös erőfeszítéssel próbálták a régi nemességüket elismertetni, feltehetően nem volt elegendő bizonyítékuk, így nem sikerült igazolniuk azt, erre a későbbiekben részletesebben kitérek.

Dávidházy I. Mihály következő gyermeke Dávidházy I. József volt. Vele kapcsolatban rendelkezünk a testvérek közül a legkevesebb információval. Annyit mindenesetre tudni lehet róla, hogy két részletben, 1737 és 1744, illetve 1753 és 1760 között Gyúró község iskolájának rektora volt. Ennélfogva valamiféle iskolát mindenféleképpen kellett végeznie, de sajnos nem tudjuk, hol és mikor történt mindez.

A hatodik és egyben utolsó gyermekről, a testvérek között a feltehetően legidősebb Dávidházy I. Sámuelről viszonylag sok információ maradt fenn.[70] 1715-ben szubszkribált Pápán, ahol 1718-ig tanult.[71] 1719-ben már Lepsényben (Veszprém megye) rektor, ahol két évig tanított.[72] Innen 1721-ben, közelebbről nem ismert okból, Marosvásárhelyre ment tanulni, itt is belépett a tógás diákok soraiba.[73] Ezután körülbelül huszonöt évig nincs róla tudomásunk, ám ekkor, mint komáromi iskolamester tűnik fel. A komáromi református iskola anyakönyvében hosszasan tárgyalják az ottléte alatt történteket, és többször dicsérik.[74] Ezek szerint Dávidházy I. Sámuel 1737-ben, körülbelül hatvan éves korában érkezett meg Komáromba. Sok helyen volt ezelőtt is iskolamester, és több helyen jegyzőként is dolgozott. Megemlítik, hogy nőtlen volt, utódai tehát nem maradtak. 1748-ig, tehát több mint tíz évig volt az iskola vezetője, ami igencsak bosszantotta a debreceni kollégium professzorait,[75] mivel „más Országi Collegiumbúl való Személly illyen sok időkig, a’ magyar Országi Collegium Fiainak kenyerét el vette. És molyos fogaival rágta.”[76] Kiemeli azonban a szöveg, hogy mennyire lelkiismeretesen, és kiváló színvonalon nevelt és tanított. A komáromi „csekély iskolából” tudása, szorgalma segítségével jelentős iskolát épített ki. A retorikát, poétikát és logikát is tanította a diákoknak, tehát tulajdonképpen az egész középső tagozaton átívelő képzést tudott nyújtani egy személyben, hisz szinte biztosan egyedüli professzor volt Komáromban. Kiemeli a matrikula írója, hogy különösen szigorúan felügyelt a praeceptorokra[77]. Tiltotta a kártyázást, borozgatást, és szigorúan ellenőrizte az éjszakai életüket. Ennek a sikeres nevelési elvnek köszönhetően a komáromi iskolából kikerülteket szívesen fogadták minden felsőbb iskolában, praeceptornak is örömmel jöttek ide a diákok. A későbbi nagyhírű debreceni professzor, Hatvani István is 1737-től volt a komáromi iskola praeceptora, elképzelhető, hogy nagy hatással volt rá Dávidházy Sámuel. A forrás szerint nem Komárom volt életének utolsó állomása: „Komárombúl ment Nótáriára, és meghólt jó Vénségének idején, Feleség nélkűl élvén egész éltében. Nemzett pedig sok Kisdedeket, az Ekklésiának e főldőn. A’ Kiket táplált, és nevelt Lelki Eledelnek Tejével.”[78]

Összességében a következő sajátságokra érdemes felhívni a figyelmet. Dávidházy I. Mihály mindegyik, általunk ismert tagja iskolázott, értelmiségi foglalkozást űző ember volt. A kor legjobb hazai református kollégiumaiban tanultak, leszármazottaik közül volt, aki külföldre is eljutott. Mindebben Dávidházy I. Mihály szerepét kellene behatóbban megvizsgálni, ám erre a források nem nyújtanak lehetőséget. Nem ismerjük indítékait, amelyek miatt az értelmiségi pályát választotta. Könnyen lehet, hogy a zivataros 16. század során nemességük került kétségbe, és a jobbágysorba kerülés ellen védekezett ilyenformán. Az biztosnak látszik, hogy az értelmiségi pályára ő indította el a család ezen ágát.

Megfigyelhető továbbá, hogy bár a 18. század elején vállalják a hosszabb utat is a lelkészi hivatásra készülők, hogy az ország távoli részeiben tanuljanak, de visszatérnek a Dunántúlra, gyakran szűkebb szülőföldjükre is, onnan adott esetben többszöri elűzetés után sem hajlandók elmenni. Hosszabb távon azonban a református értelmiség tűrőképességét meghaladta a 17. század végén és 18. század első felében lezajlott dunántúli ellenreformáció, sokuk elhagyta a szülőföldet, ezzel egyfajta értelmiségi migrációt indítva be, melynek sajátos fejezetei még nincsenek kellőképpen tisztázva. Ez a folyamat játszódott le a Dávidházy család történetében is.

2.4. Bekes Pál leszármazottai

Egy nagyobb ugrással röviden a család másik ágáról is meg kell emlékeznünk. Nehéz dolgunk van, mert alig maradt fenn kútfő velük kapcsolatban, a családi levelesláda alig őriz értékelhető információt, és egyházi jellegű forrásokban sem találkozunk velük, akik pedig feltűnnek, azokat is nehéz a családfán elhelyezni.

Bekes László másik fiának, Bekes Pálnak két gyermeke született.[79] Bekes Györgyről és Bekes Istvánról alig tudunk valamit. Utóbbiról azonban azt jegyezték fel a családi iratok, hogy az időközben az Őrséget jobbágyi sorba taszító Batthyány családtól 1693-ban szabadságlevelet kapott.[80] Mindez feltehetően összefüggésben állott azzal, amit egy másik iratból ismerünk, hogy Bekes István a káptalannál (feltehetően a vasvári) kereste meg a család armálisát, amelyet feltehetően a török háborúk miatt helyeztek biztonságos helyre.[81] Istvánnak három fia született, László, Miklós és József. László fia, György és Miklós fia József még 1804-ben is az ősi földön élt, az akkor épp Bajánháza részeként nyilvántartott Szalafőn.[82] Józsefnek nem ismerjük gyermekét.

Bekes Pál másik fiának, Györgynek a családjáról jóval kevesebb adatot ismerünk. Három fiáról és egy lányáról tudunk. A források többsége csupán két fiút említ, ám az egyik leszármazási tábla egy harmadikat is feltüntet Bekes Miklós névvel, egy rövid magyarázatot is fűzve hozzá: „Hic fuit Pastor Transylvanus, qaere Filios ignoramus.”[83] Ez egybevág azzal az információval, hogy egy Bekes Miklós nevű fiatalember 1694-ben iratkozott be a pápai kollégium tógátusai közé.[84] Ezek szerint lelkész lett belőle – tudtommal a Bekes Pál leszármazottai közül egyedüliként –, és Erdélybe került. Nem maradhatott ott sokáig, mert a 18. század elején már újra a Dunántúlon találjuk. Elképzelhető, hogy 1715 és 1718 között Pápán szolgált, majd utána Piriten lett lelkész 1721-ig, innen került Adorjánházára, ahol egészen 1729-ig dolgozott. Egy nagyacsádi kitérő után élete utolsó szakaszában szalóki lelkészként munkálkodott, valószínűleg itt halt meg 1746-ban.[85]

A másik három gyermekről elég keveset tudunk. Bekes Jánosnak két gyermeke született, Erzsébet és Pál. Az ő leszármazottaikról annyit tudunk, hogy a nemesi származású Csótor Márton Erzsébet unokájának vallotta magát. Bekes Katáról a nevén kívül semmilyen információval sem rendelkezünk. Bekes Andrásról sem tudunk sokat, de neki legalább egy ideig nyomon lehet követni a leszármazottait. Király Heléna nevű feleségétől négy fia született. Ferencről csupán azt tudjuk, hogy gyermektelenül hunyt el. Miklósnak és Jánosnak csupán neve ismert, utóbbinak egy Miklós nevű fia is volt. Józsefről viszont érdekes adatok maradtak fenn. 1737-ben Bekes József igazolta nemességét Zemplén vármegye előtt, melynek eredetét Bekes Lászlóra vezette vissza.[86] Feltehetően az ő leszármazottai alkották azt a Bekes családot, melynek 1774-ben a zempléni Kisazaron és Alsómihályin voltak birtokaik.[87] Ezekre az adatokra alapozva írja Vajay Szabolcs, hogy egy zempléni ága is létezik a Dávidházy Bekes családnak.[88]

2.5. Dávidházy II. Mihály gyermekei

Miután a lehetőségekhez mérten felderítettük az oldalágakat, térjünk most vissza a kerkáskápolnai lelkész harmadik gyermekéhez, Dávidházy II. Mihályhoz, aki a Dávidházy család, általam tüzetesebben vizsgálni szándékozott főágának az atyja.

Dávidházy II. Mihálynak legalább három fiúgyermeke volt. Ádám, 1752 körül született, Kecskeméten járt iskolába, majd Debrecenben szubszkribált 1770-ben.[89] Feltehetően ő is, mint sokan mások akkoriban a Dunántúlról, azért ment Debrecenbe tanulni, mert a pápai kollégium 1752-es elűzetése óta siralmas állapotban volt, Adásztevelen alakult újjá, de kevesebb osztállyal és jóval kevesebb, elsősorban a környékről származó diáksággal. Ilyenformán működött egészen a türelmi rendelet utáni újjászervezéséig.[90] 1776-ban még biztosan Ácson rektor, de 1780-ban már Erlangenben találjuk.[91] Hazatérése után, pontosan nem tudni mikortól, de egészen haláláig, 1804-ig Csilízradvány (Győr megye) lelkésze volt.[92] Két gyermeke született, Dávidházy Dániel 1789 körül jött a világra Csilízradványban, 1805-ben iratkozott be Pápára, az oratorok osztályába. Az anyakönyvi bejegyzés megjegyzi, hogy ezelőtt Debrecenben tanult.[93] Ádám másik fia, Dávidházy III. Mihály 1790 körül született, 1802-ben iratkozott be Pápára, a grammatisták osztályába, az anyakönyv külön megjegyzi róla, hogy Radványban tanult előzőleg és a szolgadiákok közé nyert felvételt.[94] További sorsuk ismeretlen.

Dávidházy II. Mihály másik két fiáról nem sokat tudunk. Egyiküknek, II. Sámuelnek csupán a nevét ismerjük, ám gyermeke, unokái ismertek, velük a későbbiekben fogunk foglalkozni. Annyit lehet sejteni vele kapcsolatban, fia életrajzából következtetve, hogy viszonylagos szegénységben élt az Arad megyei Ágyán.[95]

Sámuel testvérét, Dávidházy III. Jánost már nehezebb azonosítani, a vele kapcsolatos adatokat, forrásokat egységbe rendezni. Az elsősorban pápai, dunántúli illetőségű forrásokra támaszkodó adattár szerint 1711/13-ban szubszkribált Pápán, elképzelhető, hogy az 1710 körül Segesden feltűnő Dávidházy János nevű lelkész ugyancsak ő lenne, bár ez pontosan a pápai anyakönyv bejegyzése miatt kevésbé valószínű. Az viszont szinte biztos, hogy 1732 és 40 között Ötvöskónyiban, 1740 és 46 között Nagykorpádon, majd 1747 és 1756 között ismét Ötvöskónyiban volt lelkész.[96] Ezzel csupán az a probléma, hogy az olvasó könnyen átláthatja, hogy annak a Dávidházy II. Mihálynak, aki 1728-ban nősült meg, még ha feltesszük, hogy nem is az első feleségéről van szó, akkor sem lehetett hamarabb felnőtt gyermeke, mint hogy önálló gyülekezethez jutott volna, és feleséget szerezhetett volna, 1711 körül. Fia így biztosan nem lehetett 1710 utáni években már lelkész. Feltehetően nagybátyja, I. János sem volt lelkész, sem 1710-ben, sem az 1730-as években, bár az előbbi nem zárható ki, csupán az utóbbi. Tehát Ötvöskónyi lelkészét nem tudjuk a család rokonságába beleilleszteni, bár valószínűleg mégis a család egy tagjával van dolgunk személyében, legyen az Dávidházy II. Mihály bármely testvérének gyermeke is.[97] Az is lehetséges, hogy az azonos nevű családtagokkal kapcsolatban keveredtek össze az egymástól független adatok.

Ugyancsak nem tudjuk elhelyezni a családfán Dávidházy Ábrahámot. Róla azt tudjuk, hogy 1772-ben írt alá a debreceni kollégiumban mint Kecskemétről származó diák. 1776-ban a geometriával foglalkozó tanulóknak volt a vezetője, de fiatalon, 1778-ban, szuplikálás, a kollégium számára történő adománygyűjtés közben halt meg.[98]

2.6. Dávidházy IV. János élete

A 19. században elkezdett családtörténet, melynek fonalán továbbhaladunk, Dávidházy II. Mihály unokájával folytatódik. Ő II. Sámuel fia, akiről, mint fentebb láttuk, édeskeveset tudunk. A család története, az „Aranykönyvben” megírt krónika gyakorlatilag vele kezdődik el, Dávidházy IV. Jánossal, a családi iratok felmenőinek csupán a neveit említik meg. Innentől kezdve tudjuk követni a család majd minden tagjának életét, feltűnnek végre az eddigi forrásokból majd teljesen kimaradó lányok, asszonyok és feleségek, még színesebbé téve a családtörténet alkotta képet.

Dávidházy IV. János 1758-ban született[99] az Arad vármegyei Ágya községben, mely ma Romániához tartozik.[100] Tanulmányait Hódmezővásárhelyen[101] és Debrecenben, a református kollégiumban végezte. Debrecenben 1778-ban szubszkribált.[102] 1786-ban Poroszlóra került, ahol a helyi iskola rektora lett, külföldi akadémiákra szeretett volna menni, de nem sikerült, valószínűleg nem kapott útlevelet, ezután inkább megházasodott, 1787-ben elvette a nemesi származású Könyves Tóth Máriát, egy debreceni könyvkötő lányát, a későbbi híres debreceni református lelkész, Könyves Tóth Mihály nagynénjét.[103] 1789-ben végül tízhónapnyi időtartamra mégiscsak elutazott Bécsbe tanulni és tapasztalatot gyűjteni, ismerősöket szerezni, ahonnan 1790 májusában érkezett haza.[104] 1790-ben Hódmezővásárhelyre került, ahol a helybeli, jelentősebbnek mondható iskola egyik tanára lett, 1793/94-es tanévig dolgozott itt,[105] ekkor letette a tanítói hivatalt, és mint írják a krónikában, „privatisált a maga házában”. Pontosabban nem írta körül a fia, hogy ez mit is jelenthetett, de tudunk következtetni rá. Dávidházy János a francia háborúk nyújtotta konjunktúrát használta fel arra, hogy előbb csak kiegészítse a szűkösnek mondható tanári fizetést, majd pedig évekig csupán az üzlettel foglalkozott. A hódmezővásárhelyi tanácsülési jegyzőkönyvekből maradt fenn néhány vele kapcsolatos per rövid anyaga, az ítéletek szövege. Ezekből egyértelműen látszik, hogy Dávidházy János termény- és állatkereskedelemmel, illetve állattartással foglalkozott. Az üzlet méreteire csupán következtetni lehet. 1797-ben üzlettársával, Szűts Jánossal együtt perelte be gondatlanság miatt, kártérítést követelve Gál Jánost, akinek harminckét marhát adtak át teleltetésre, de csupán harmincat kaptak vissza.[106] Egy másik alkalommal, ő volt a megbízott, gabonát kellett volna eladnia, és a költségek elszámolásánál kerül összetűzésbe a megbízójával.[107] 1794/95-ben a szűkös termés miatt éhező vásárhelyieknek 300 köböl búzát és 100 köböl árpát osztott szét, az árát pedig a következő évben kamat nélkül kérte vissza.[108] A jegyzőkönyvből az derül ki, hogy lelkész korában sem hagyott fel teljesen az efféle üzletekkel, 1802 őszén nyújtott be keresetet egy csordás ellen, aki szerinte gondatlanul járt el, és emiatt pusztult el Dávidházy egyik marhája.[109] Figyelemre méltó, hogy ettől az időponttól kezdve csupán hitelügyleteinek nyomát lehet követni, míg ezelőtt szinte kizárólag állat- és terménykereskedelemmel kapcsolatos adatok ismertek.

Munkájának feladásához és Hódmezővásárhely elhagyásához feltehetően személyes okok vezettek. 1798-ban a békés-bánáti egyházmegye gyűlésén vett részt, és ott a szintén megjelenő hódmezővásárhelyi káplánnal, Berecz (vagy máshol Bereczk) Péterrel kapott össze közelebbről ismeretlen dolgon.[110] A dolog előzményeképpen említhetjük, hogy már a gyülekezet, legalábbis a presbitérium is megelégelte Dávidházy áskálódásait és kitöréseit. Az 1798. február 20-án tartott presbiteri gyűlés jegyzőkönyve szerint: „Tiszt. Predikátor Bereczk Péter úr ellen egynehány Punctumokban foglalt hejtelen vádjaira, a’ mennyiben azokban az Ekklának mind Külső mind pedig Belső Előljáróira, ’s az Halgatokra is tiszteletlenül célozna, maga Reflexióit, az mostan tartandó V. Tractus Gyűlésébe, az föntebb is nevezett Dávidházi János eő Kegyelme ellen kérendő Satisfactio régen be nyujtva.”[111] A viszálynak feltehetően csupán Dávidházy elmenetele vetett véget.

Ezekből az évekből még egy, a későbbiekre is jellemző adalékot ismerünk meg Dávidházy János életéből. 1795-ben a hódmezővásárhelyi születésű, kalandos sorsú vándornyomdász és költő, Berei Farkas András hódmezővásárhelyi megbízottjaként tűnik fel, mint akinél A földi pipavásár című legújabb Farkas-kiadványra lehetett előfizetni egy forintért.[112] Az ország több pontján volt még Farkasnak hasonló ágense, többnyire tanárok, lelkészek. Az utóbbiak azonban nem voltak mindannyian jó véleménnyel róla, Kis Bálint a békés-bánáti egyházmegye későbbi esperese például, az egyházmegye költőinek felsorolásakor elég lesújtóan nyilatkozik róla, felróva neki kicsapongó és szertelen életmódját.[113] Ennek a Farkas Andrásnak lehetett egyik legmeghittebb bizalmasa Dávidházy János, ha a szülővárosa valószínűleg számos ismerőse közül pont őrá esett a választása, hogy az előfizetői díjakat beszedje.[114] Nem tudjuk azonban, hogy a hivatalos egyházi közeggel szemben milyen következményei voltak kettőjük szoros kapcsolatának.

Életének következő fordulópontja 1800 májusában jött el, ekkor került ugyanis Ágyára lelkipásztornak, ahol élete végéig, 1831-ig szolgált, mint az egyházmegye elismert és tisztelt tanácsbírája. Ágya ekkor körülbelül ezer lakosú település, gyülekezete nem számított a jelentősebbek közé. Az egyházmegyében egyébként is viszonylag félreeső volt, olyannyira, hogy az 1820–22-es egyházszervezeti átalakítás idején el is csatolták a békés-bánáti egyházmegyétől, és az akkor megalakult nagyszalontai egyházmegye részévé tették.

Ettől az évtől kezdve, 1800-tól maradtak fenn szórványos nyomai annak, hogy Dávidházy III. János viszonylag jelentős pénztőke felett rendelkezett, amelyet hitelezéssel próbált kamatoztatni. Először 1802-ből találkozunk egy elismervénnyel, amelyet Telegdi Gábor, Dávidházy rokona adott neki, elismerve a tőle felvett 150 forintra rúgó tartozását.[115] Telegdi ugyanis az ugyanabban az évben Debrecen nagy részét elpusztító tűzvészben elvesztette majd mindenét. Dávidházy 1803-ban már egy jóval nagyobb összeget hitelez Gyula városának a középületeken esett tűzkár helyrehozására, illetve az elpusztultak újjáépítésére. Összesen 1000 forintot bocsátott a gyulaiak rendelkezésére, 6 és fél százalékos kamatra.[116] Ezeken a szórványos, nagyobb összegű kölcsönökön kívül abból az egyetlen levélből, amely kezéből fennmaradt, más pénzforrásait is meg tudjuk jelölni.[117] Ezt a levelet Dávidházy Kerekes Ferencnek, az ekkor éppen német földön tanuló, de már korábban debreceni professzorságra megválasztott természettudósnak küldte. Ebben a levélben említi, hogy a pankotai szőlője[118] lefagyott, pedig 150 akó jó bort várt onnan. A levélből kiderül, hogy Dávidházy jó kapcsolatot ápolt Szoboszlai Pap Istvánnal, a későbbi tiszántúli püspökkel, aki ekkor éppen Debrecenben ispotályi lelkész, és ugyancsak kapcsolatban állt id. Báthory Gáborral, aki 1814 óta már a Dunamelléki Egyházkerület szuperintendense volt. A levélben egyébként arról tudósítja Kerekest Dávidházy János, hogy Kerekes testvérének az özvegyét és árváját, akiket rábízott, gondjaiba vette, és vigyázni fog rájuk, a gyermeket a helyi iskolába adja. Báthorynak pedig egy skatulya aranyat küldött, de azt sajnos nem tudjuk mi célból. Szoboszlainak pedig szintén pénzt küldött, a már említett özvegy és árvája vagyonának egy kis részét letétbe.

Szoboszlai Pap István néhány levelében, amelyeket ebben az időben jó barátjának, Kerekesnek küldött, szintén megemlítette Dávidházy Jánost. Elsőnek azt ígérte meg Kerekesnek, hogy „ha Dávidházi uramtól és mástól akárkitől érkezik még pénze Kendnek: mindég fogom arról kendet tudósítani és quietálni”.[119] Néhány hónappal később pedig azt írja, hogy „a’ mi illeti a kend pénzeit: Dávidházi Uram még eddig egy Xrral sem fenyegetett”.[120] A kérdés csupán az, hogy ki kinek hitelezett, ezt sajnos a rövid szövegrészletből nem lehet egyértelműen eldönteni. Amennyiben Dávidházy küldött volna kisebb összegeket a külföldön tanuló Kerekesnek, az csupán arra lenne bizonyíték, meg tudta őrizni a viszonylagos gazdagságot, amelyről tanúskodott több mint tíz évvel korábbról a két említett kölcsönszerződés. Amennyiben viszont Kerekes hitelezett Dávidházynak, és ezen pénzek beérkezéséről akarta őt Szoboszlai értesíteni, akkor az azt támasztaná alá, hogy nem sikerült az ágyai lelkésznek sok gyermeke mellett megőriznie a pénztőkéjét, amely nem is lenne csoda, ha az azt megelőző évekre gondolunk. A francia háborúknak köszönhető konjunktúrában sokan hamar nagy vagyonra tettek szert, de a készpénzben őrzött jószág a többszöri devalvációt követően hamar elenyészhetett. Sajnos közelebbit nem tudunk Dávidházy IV. János anyagi helyzetéről, de teljesen tönkre biztosan nem ment, a lányait illően ki tudta házasítani, fiait ki tudta taníttatni.

Ágyai lelkészségéről keveset tudunk.[121] 1803-ban feleségével együtt az eklézsiának adományozott egy aranyozott ezüst kelyhet, egy hasonlót pedig a gyülekezet szerzett be. A kehelyre ez a felirat került: „Ezen Urasztalához tartozó Ezüst poharat az Adgyai Reformata sz Ekklesia számára a magok költségeken csináltatták T. T. Dávidházy János úr, mint jó hazafi és felesége Tóth Mária asszony 1803-ik esztendőben.”[122] Az egyházmegyei jegyzőkönyv tanúsága szerint azonban nem volt a lelkész és gyülekezet viszonya teljesen felhőtlen. Dávidházy János 1804-ben az egész „erdőháti vidékre” panaszkodott, nem csak a saját nevében, hogy a kiszabott fizetséget nem kapják meg az ott szolgáló lelkészek.[123] A probléma csupán 1808 tavaszán rendeződött, amikor Dávidházy az egyházmegye assessora, tanácsbírája lett.[124] A gyülekezet ekkor, feltehetően a kinevezésben a gyülekezetet ért elismerés miatt is, felemelte a prédikátori javadalmat. A megnövelt juttatások a következőek voltak: 100 forint, 25 köböl búza, 25 köböl egyéb gabona és 25 öl fa.[125] Ezeken az apró, és viszonylag megszokott, anyagi jellegű nézeteltéréseken kívül nem tűnik rossznak a gyülekezettel való kapcsolata. Feltehetően ezért is tudott, mint első és egyetlen szolgálati helyén harmincegy esztendőn át, élete végéig megmaradni. Mint említettük korábban, 1808-tól a békés-bánáti, majd pedig 1822-től a nagyszalontai egyházmegye assessora, tanácsbírája volt. Ezzel a tisztséggel szorosan nem körülhatárolható feladatok jártak, például a különféle bejelentések helyszíni megvizsgálása. Ennek köszönhetően Dávidházy János biztosan személyesen ismerte az egyházmegyében szolgáló összes lelkészt, valószínűleg a rektorok, tanítók nagyobb részét is. Emellett szoros kapcsolatban kellett állnia, legalábbis levelezés útján, a mindenkori esperessel, akik között olyanok is voltak, mint a szentesi lelkipásztor, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Kis Bálint. Az utóbbi leveleiből tudjuk, hogy az egyházmegye lelkészi kara egy pezsgő kulturális közeg is volt, folyóiratokat járattak és cserélgettek egymás között. A kis ágyai parókia gazdája tehát semmilyen szempontból sem volt teljesen elvágva a kultúrától és munkatársaitól sem.

A következőkben a gyermekei sorsával foglalkozom. Összesen tíz gyermeke született, közülük pedig nyolc érte meg a felnőttkort. Elsőszülött fia, Sámuel kerül utoljára sorra, a család történetét is az ő leszármazottain keresztül vezetem majd tovább.

2.7. Dávidházy IV. János gyermekei

Másodszülött fia, a saját nevét viselő Dávidházy V. János 1791-ben született már Hódmezővásárhelyen. A családi feljegyzések szerint csupán a humaniórákat tanulta ki, ezután pedig mint könyvkötőlegény utazta be Svájcot és Németországot. Hazatérve Debrecenben telepedett le, elvette Papp János gazda lányát, Juliannát. Sajnos konkrét adat nincsen rá, de nagyon valószínű, hogy édesanyja rokonai, a Könyves Tóth család hatására lett könyvkötő, elképzelhető, hogy velük közösen dolgozott. Két gyermeke született, Julianna és Imre. Dávidházy V. János fiatalon, alig negyvenévesen halt meg, pontosan egy nappal édesapja előtt, 1831. április 5-én. Fia, Dávidházy I. Imre szintén könyvkötőiparos lett Debrecenben. Feleségével, a szintén debreceni Dankó Máriával egy fogadott gyermekük volt, a család nevét felvevő Dávidházy Kálmán.[126] Kálmán továbbvitte az atyai hivatást, és immár tradícióként, könyvkötő lett. Debrecenben könyvkötő műhelyt és dobozgyárat alapított. Ezeknek fénykorukban hetvenhat alkalmazottjuk volt. A Dávidházy-kötésű könyvek szépségük és igényességük miatt az egész országban elismertek voltak.[127] Az I. világháború azonban nagyon nehéz helyzetbe hozta a céget, a kimutatások szerint 1915-ben nagyobb veszteséget termelt, mint amennyi az egész vállalati tőke volt.[128] Dávidházy Kálmán Debrecen városának elismert polgára volt, a városi ipartestület elnöki tisztét is betöltötte egy időben. 1939-ben, hetvenhat éves korában hunyt el. Feleségével, Krisztiáni Etelkával együtt összesen négy gyermeket neveltek fel, születési sorrendben: Imrét, Máriát, Kálmánt és Etelt.

Dávidházy Imre testvére, Julianna, Hegedűs István feleségeként három gyermeknek adott életet: Karolinának, Károlynak és Juliannának.

Dávidházy IV. János harmadik gyermeke, Lajos 1794-ben született. Mint testvérei, ő is Debrecenben tanult, majd Szeghalmon lett rektor. Ezután Késmárkon tanult jogot és német nyelvet. Ezt követően vette feleségül Maller Rozáliát, egy uradalmi tiszt leányát. A családi krónika külön megjegyzi, hogy a menyasszony egyfajta kuriózum a család történetében, mivel római katolikus vallású volt. Lajos végül apósa hivatását vitte tovább és szintén uradalmi tiszt lett. Feleségétől három gyermeke született, de egyikük sem érte meg a felnőttkort. Fiatalon, 1829-ben halt meg.[129]

Dávidházy Mária, Lajos testvére 1796-ban született. Férje Tóth Péter, gyulai nótárius lett. Két gyermekük született, Tóth Károly 1808-ban, aki a családi krónika szerint zenész, hegedűművész lett, de a gyászjelentése szerint ügyvéd volt, nagyon fiatalon, 1831-ben hunyt el.[130] Egy testvére volt, Eduárd, az ő sorsa ismeretlen. Édesanyjuk, Mária 1839-ben halt meg.[131]

Dávidházy János negyedik és egyben utolsó fia, II. László 1798 decemberében született. A családban immáron szokásos módon kijárta a debreceni református kollégium osztályait, és ezután Mezőtúron lett rektor. Itt halt meg, szintén nagyon fiatalon, 1825-ben.[132]

A következő gyermek, Dávidházy Julianna 1803-ban született. Feleségül ment Buday Antal református lelkészhez. Buday már maga is mint lelkész gyermeke[133] végezte el iskoláit Debrecenben, majd pedig 1816-ban Göttingenbe ment tanulni, ahol akkor épp Dávidházy Sámuel is időzött. Szinte biztosan ismerték egymást, a ki- és beiratkozások dátumából egyértelműen látszik, hogy együtt is mozogtak.[134] Hazatérte után Kaba városának lelkésze lett, és itt szolgált elismert egyházmegyei tanácsbíraként egészen 1849-ig, haláláig. Buday Antal 1848/49-ben is szerepet vállalt, sajnos nem tudni, hogy pontosan mit, annyit ír a családi krónika, hogy táborban megbetegedve halt meg 1849-ben. A tábori lelkészek kiadott névjegyzékében nem szerepel a neve. Mészáros Lázár viszont 1849. március 4-én nevezte ki a Bihar megyei „önkéntes őrhadzászlóaljhoz” a tisztikart, a főhadnagy Buday Antal lett. [135] Közelebbit sajnos nem tudunk arról, hogy mi történhetett vele, mi vehette rá arra, hogy lelkész létére katonaként vegyen részt a harcokban. [136] Mindeközben – 1849 márciusában – hitvese, Julianna is kivette a részét a feladatokból mint honvédfeleség. A Közlöny is tudósított arról, hogy „Kabáról Budai Antalné 2 párnát, 4 párnahajat, 8 törölközőt, 2 lepedőt, 1 szalmazsákot, 2 font tépést s 6 1/2 rőf vásznat adományozott”[137] a haza védőinek.

Két gyermekük született, Paulina 1836 körül, aki 1912-ben halt meg. Mária néhány évvel később születhetett, és 1898 körül hunyt el. Édesapjuk korai halála, és édesanyjuk azt követő – pontos időpontja nem ismert – elhunyta egész további életüket meghatározta. Szegény sorba kerültek, olyannyira, hogy férjet sem találtak. Életüket Kabán élték le, 1889-től egészen 1912-ig évente előfordulnak kérelmeik a gyülekezet irattárában, és az eklézsia kisebb összegekkel folyamatosan segítette valamikori lelkészének árváit. 1909-ben Buday Paulina így írta alá a kérelmet: „71 éves árva hajadon leány”.[138] Ezzel kapcsolatban talán érdemes még annyit megjegyezni, hogy a pénzösszegek kiutalója a kabai gyülekezet részéről Dávidházy János lelkész volt, a lányok unokatestvére.

Dávidházy János következő gyermeke, Dávidházy Terézia 1805-ben született Ágyán. Férje az a Kerekes Ferenc lett, akivel Dávidházy Jánosnak közelebbről nem ismert hitelügyletei voltak. Feltehetően valamikor 1818/20 körül házasodtak meg. Kerekes Ferenc korának egyik leghíresebb magyar természettudósa volt, Erdőhegyen született, az Ágyához oly közel eső Arad megyei településen, elképzelhető, hogy ez a földrajzi közelség, és az ebből fakadó közös ügyek az ismeretség alapja. Debrecenben tanította a természettudományos tárgyakat, botanikát és kémiát. Emellett híres matematikus volt, a Bolyaiakkal egy szinten említhető, sőt őket nem egyszer megelőző. Pedagógiával is foglalkozott a debreceni kollégium tantervének megváltoztatásával kapcsolatban. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának választotta.[139] Kerekes 1850-ben hunyt el. Dávidházy Terézia halálozási dátuma sajnos ismeretlen. Három gyermekük született: József, aki jogi tanulmányokat folytatott, Ferenc pedig kalaposmester lett, és László.

Dávidházy Lídia, Dávidházy János legfiatalabb gyermeke 1808-ban született Ágyán. Mindössze annyit tudunk róla, hogy a férje édesapja utódja lett az ágyai lelkészi pozícióban. Mészáros István közvetlenűl Dávidházy János után lett lelkész, sajnos nem tudni meddig szolgált ott.[140] Több leszármazottról beszél a családi krónika, de név szerint egyet sem említ.

2.8. Dávidházy III. Sámuel élete

„A’ reménylett ’s már anyjában Predikátornak szánt”[141] Sámuel, a családban harmadikként ezzel a névvel, 1789. július 1-jén született Poroszlón. Dávidházy III. Sámuel Hódmezővásárhelyen tanult, majd pedig 1804-ben került Debrecenbe, ahol rögtön egy év alatt két évfolyamot végzett el. A későbbiekben két tanéven keresztül volt praeceptor a kollégiumban, majd 1814-ben előbb contrascriba, majd pedig 1815 szeptemberétől 1816 tavaszáig a diákönkormányzat feje, szenior lett. Mint szenior, jelentősebb fizetést kapott, ezért az utolsó éve elvégzése után nem kellett rektorként dolgoznia, hanem rögtön megvolt a lehetősége külföldi akadémiákra menni. Számára is, mint a korszak többi külföldet járt értelmiségijének, az életét meghatározó kulturális élmény volt az a pár év, amit az egyetemen, egyetemeken tölthetett. Rövid önéletrajzának is több mint a felét a külföldi élményei töltik ki.[142]

1816 késő tavaszán indult el Debrecenből két társával, majd pár hónapot Bécsben töltött, németül tanult, innen indult el Göttingenbe, ahová Prágán, Drezdán és Lipcsén keresztül október végén érkezett meg.[143] Itt két félévet járt ki, majd Utrecht egyetemére ment át, ahol szintén beiratkozott.[144] Az önéletrajzában büszkén jelenti ki, hogy itt háromszáz holland forintot kapott ösztöndíjként, amiért minden héten egyszer az Újszövetséget kellett magyaráznia görögből. Ez az ösztöndíj, amelyet említ, összegéből ítélve valószínűleg az 1761-ben speciálisan az utrechti egyetemen tanuló pfalzi és magyar hallgatóknak alapított Stipendium Bernardinum javadalma lehetett.[145] Az itt eltöltött félév után, miután beutazta a környéket, és tiszteletét tette több más németalföldi egyetemen is, mint írja: „megköszöntötte a többi Belgiomi universitásokat is úgy mint Leidát, Franequerát, Groningát, Deventerát”[146] Koblenzen, Kölnön, Regensburgon és Bécsen keresztül 1817 végén érkezett meg húgához, Máriához Gyulára.

1818-ban került intermalis, azaz ideiglenes, megbízott prédikátorként Gyomára, az ekkor körülbelül ötezer lakosú békési kisvárosba, ahol 1819-ben megválasztották teljes jogú lelkipásztornak. Még az ideiglenes lelkészségének évéből való az a levél, melyet a gyomaiak írtak az esperesnek, melyben panaszolják, hogy „Tiszteletes Dávidházi Sámuel Úrnak szava, Templomunk nagyságához képest a’ múlt Esztendőben a’ Néptől gyengéltetett”.[147] Végül a szava mégiscsak elfogadható lett, így megválasztották. Ebből is látszik, hogy a korszak lelkipásztora, annak gyakran hihetetlen nagy műveltsége (ha csak Dávidházy Sámuelre tekintünk, aki latinul, héberül és különösen ógörögül, ezenkívül németül, franciául és hollandul is tudott) gyakran milyen messze állt a vidéki kis gyülekezetek elvárásaival szemben.[148]

Szép reményekkel indult Dávidházy III. Sámuel pályája, az elsők között tartották számon a debreceni kollégiumban, külföldön is kitűnően szerepelt, ám végül csupán találgatni lehet miért, de jelentősebb irodalmi, tudományos alkotás nem maradt fenn utána. El kell ismerni azonban, hogy mégis ő az első a családból, akinek nevét a magyar irodalomtörténet, történetírás is megemlíti.[149] Életében csupán egy rövid prédikációskötete jelent meg 1857-ben.[150] Ezenkívül, bár nem önálló szándékból, hanem az egyházmegye utasítására, megírta Gyoma és a gyomai református gyülekezet történetét is, melyet 1837-ben fejezett be. Teljes kiadása eddig még nem született, a szöveg nagy részét Karácsonyi János közölte le 1890-ben,[151] de egy részét, a Gyoma földesuraira vonatkozó történeti áttekintést kivágta a szövegből, elég éles ítéletet fűzve hozzá.[152] A dolgozat történeti szempontból valóban nem a legigényesebb, elvitathatatlan érdeme azonban a közelmúlt és a jelen állapotának részletes és tartalmas leírása. Kósa László joggal helyezte indíttatását, műveltségét tekintve a környékbeli, ugyancsak Debrecenben Budai Ézsaiás szárnyai alatt és valamely külföldi akadémián tanult prédikátorok, Ecsedy Gábor gyulai, Kis Bálint szentesi, Gacsári István füzesgyarmati, Szirbik Miklós makói lelkipásztorok, történetírók sorába. Megerősíti ezt az, hogy Budai Ézsaiás az egyetlen történetíró, akinek valamely művére hivatkozik,[153] de rajta kívül nem jelenik meg más, és feltehetően önálló történeti kutatást sem végzett. A Rákóczi-szabadságharcot és a város újratelepítését megelőző korokban nagyon bizonytalanul mozog. Képzettségét, készségeit tekintve minden bizonnyal alkalmas lett volna sokkal színvonalasabb tanulmány megírására is, de nem mutatott semmiféle érdeklődést a történelem iránt, valószínűleg csupán teljesítendő feladatként fogta fel a dolgot. Így azt kell mondanunk, hogy még a szűkebb környezetében is csupán a második vonalban helyezkedik el a műve, hisz szinte össze sem lehet hasonlítani például a már többször idézett Kis Bálint-féle egyházmegye-történettel, de nem állja meg a versenyt a környékbeli lelkészek széleskörű forráskutatással megalapozott egyházközség-történetével szemben sem.

Könyvtáráról keveset tudunk, mindössze két kötetről lehet bizonyítani, hogy a tulajdonában volt. Az egyik egy kéziratos verseskötet, mely a debreceni diákok költeményeiből őrzött meg néhányat.[154] A másik kötet pedig, melyben possessori bejegyzése található, egy Debrecenben kiadott kalendárium.[155] Míg a fentebbi egy ritkább darab, utóbbit akár több ezer példányban is kiadhatták. Mindenesetre jelzi, hogy Debrecennel mint kulturális központtal lelkészi szolgálata során is tartotta a kapcsolatot.

Dávidházy Sámuel 1818-tól egészen haláláig, 1862-ig volt Gyoma lelkésze.[156] Lelkészkedéséről nem tudunk sokat, csendes nyugalomban folytak le ezek az évek. 1829-ben őt is beválasztották az egyházmegyei tanácsbírák soraiba. Sem a gyülekezettel, sem kollégáival nem volt konfliktusa, az egyházmegye lelkészei tisztelték, megválasztották az egyházmegye egyik assessori tisztségére. Keveset tudunk a reformkori, 1848–49-es eseményekben való részvételéről. A gyülekezet történetéről írt, fentebb említett munkája arról számol be, hogy „1848-ik év Martius 26. napján tartatott tanítás. Luk. 8:13. az alkotmányos szabadság ünnepélyes el- s befogadásakor. Előtte két nappal a templom mellett felolvastatván az ezt először üdvözlött Budapest és a Békésmegye(!) iratai”.[157] A továbbiakban szűkszavúan emlékezik meg arról, hogy hány nemzetőr ment el Gyomáról, és hogy „1849. Márt. 15. Csütörtökön tartatott a magyar szabadság egy éves ünneplése”.[158]

Jellemzését csupán egy vonással egészíteném ki a fentebbieken kívül. Feleségével, Zilahi Máriával, Zilahi János volt békési lelkész,[159] szintén külföldet járt tudós férfi lányával, akivel 1818-ban házasodtak össze, nagyon mély és meghitt kapcsolatuk volt. A magánéletükbe enged bepillantást az a levélváltás, amelyet a családi levelesláda őrzött meg számunkra.[160] Dávidházy Sámuel felesége halála fölött érzett megrendült fájdalmáról tesz tanúbizonyságot az a pár sor, amelyet a már elkészült végrendelete alá írt, melyben kéri gyermekeit, hogy őt is hagyják temetetlenül legalább annyi ideig, ameddig a felesége úgy volt, mivel a feleségét nem lehetett eltemetni időben, mert a távolról érkező családtagokat is meg kellett várni, és teste addigra oszlásnak indult.[161]

2.9. Dávidházy III. Sámuel gyermekei

Feleségétől, Zilahi Máriától összesen 12 gyermeke született, akik közül csupán hat érte meg a felnőttkort.

Elsőszülött gyermekük, Dávidházy Karolina 1820 októberében született. 1839-ben kötött házasságot Makai István mezőberényi lelkésszel, de férje korai halála miatt, egy év múlva özvegyen maradt. 1845-ben újra házasságra lépett, férje Sinay Károly, mikepércsi, bodóházi birtokos, debreceni polgár lett. Ez a bizonyos Sinay Károly unokája Sinay Miklósnak,[162] a híres debreceni professzornak és a tiszántúli szuperintendensi címért hosszas és ádáz harcot vívó lelkésznek. Nagyapjától nemességet is örökölt.[163] Mindenesetre az összes rossz pletyka ellenére, amely a Sinay gyermekeket és unokákat körbelengte,[164] azt el lehet mondani, hogy szoros kapcsolatban maradtak mindannyian, a Sinay Miklóst ért sérelem ellenére is, a református egyházzal. Sinay Károly testvére például a már emlegetett Ecsedy Gábor, gyulai református lelkipásztor leányát vette feleségül.[165] Öt gyermekük született: Sándor, Ida, Gábor, Károly és Karolina. Dávidházy Karolina 1886 márciusában hunyt el.

Három csecsemőkorban elhunyt testvére után született 1827-ben Dávidházy Petronella. Férje Imre Sándor volt, Imre József református lelkész és Váczy Zsuzsanna 1820-ban született fia. 1849-ben házasodtak össze. Imre Sándor Hegyközpályiban született, Debrecenben elvégezte a teológiai, jogi és bölcseleti tanulmányokat, tanított Hódmezővásárhelyen, majd pedig, ami számunkra fontos, 1847-ben Gyomára került segédlelkésznek, ahol megismerhette az akkor épp húszesztendős Petronellát. 1848-ban Kossuth mellett is tevékenykedett, majd a szabadságharc leverése után visszatérve Hódmezővásárhelyre, a helyi gimnáziumnak tíz éven keresztül igazgatója is volt. Debrecenben, a református kollégiumban és Kolozsvárott, az egyetemen görög, latin és magyar irodalmat tanított, ezekkel kapcsolatosan számos cikke, könyve jelent meg. Tagja volt a Kisfaludy Társaságnak, és 1879-től rendes tagja az Akadémiának. Imre Sándor 1900-ban, felesége 1909-ben hunyt el.[166] Két gyermekük született: Imre József 1851-ben, és Imre Lajos 1858-ban. Előbbi orvos lett, gyermeke volt Imre Sándor, híres pedagógus. Utóbbi Hódmezővásárhelyen élt, egy időben a helyi gimnázium igazgatója is volt. Az ő egyik fia szintén református lelkipásztor lett.

A következő gyermek Dávidházy Emília, aki 1829-ben született Gyomán. Férje Bányay Lajos jogász lett, a Jászkun Kerület táblabírája, ügyvédje. Emília 1902-ben halt meg Hódmezővásárhelyen, férje 1872-ben hunyt el Karcagon. Két gyermekükről tudunk. Mária 1855-ben született és 1895-ben halt meg. Fiuk, Sándor 1856-ban született, és 1933-ban halt meg. Utóbbi Karcagon járta ki a középiskolát, majd pedig Debrecenben végezte el a református teológiát. Rövid káplánkodás után a frissen alapított hódmezővásárhelyi gimnáziumi vallástanári állásra választották meg. 1918-ig maradt meg ebben az állásában, amikor nyugdíjba vonult. Sokrétű és igen termékeny munkát fejtett ki a közösségben, a nőegylet elnökségétől, az iparos ifjak hitoktatásán keresztül az anyakönyvek és jegyzőkönyvek vezetéséig majdnem mindennel foglalkozott. Része van a külvárosban alapított új gyülekezetek létrehozásában is. 1887-ben vette el Miklovitz Bálint református lelkipásztor leányát, Emíliát, akitől öt gyermeke született.[167]

Első fiuk, Sándor 1888-ban született, budapesti orvos lett, az I. világháborúban többszörösen kitüntette magát. Testvére, Lajos 1890-ben született, Debrecenben végezte a középiskolát és a teológiát is, szeniornak is megválasztották. Baltazár Dezső püspök egyik kedves embere volt, az ő segítségével tudott tanulmányútra menni Németországba. Ő is részt vett a világháborúban, több fronton is harcolt, kapitányi rangot szerzett. A háború után édesapja helyére került vallástanárnak, majd pedig 1922-től haláláig, 1931-ig Tatabányán szolgált lelkészként.[168] Folyamatos és kitartó önképzést folytatott, a rendszeres teológia területén fejtett ki tudományos tevékenységet. 1928-ban szerezte meg a teológiai doktori címet.[169] Halálát sokan fájlalták, nagy tisztelet és szeretet övezte őt gyülekezete és pályatársai körében is.[170] Feleségétől, Sándor Ibolyától két gyermeke született.

Bányay Sándor harmadik fia, Bányay József 1892-ben született. Jogász lett, debreceni királyi járásbíróként dolgozott. 1920-ban vette el a már említett Dávidházy Kálmán könyvkötő lányát, Dávidházy Máriát. Bizonyítékul szolgál mindez arra, hogy a családon belül a távoli rokonok is tartották egymással a kapcsolatot. Egy gyermekük született, József.[171] Testvére, Endre kertészeti főiskolát végzett, és egy időben a vásárhelyi egyház kertésze volt. Felesége Szecsey Katalin lett, gyermekükről nem lehet tudni. Az ötödik gyermek és egyben az ötödik fiú, László jogi egyetemet végzett és újságíró lett.[172]

Dávidházy Sámuel következő gyermeke, Dávidházy Ida, 1835-ben született, nem ment férjhez, egy-egy testvérénél élt, a gyermekek neveléséből vette ki részét. Legutoljára Imre Lajosnál tartózkodott. 1919-ben halt meg Hódmezővásárhelyen.[173] Dávidházy III. László 1840-ben született. Hódmezővásárhelyen és Debrecenben tanult, utóbbi helyen végezte el a teológiát is. 1863 és 1866 között rektorként dolgozott, majd külföldre ment tanulni, járt Zürichben és Jénában, de megújuló gyomorbaja miatt félbe kellett szakítania a tanulmányutat.[174] Nagyváradon és Köröstarcsán segédlelkészkedett. 1868-ban szülővárosa, Gyoma hívta meg lelkésznek. Egy év múlva olyan rossz egészségi állapotba került, hogy Mikepércsre költözött a közelebbi orvosi ellátás végett. Azonban nem tudták meggyógyítani, és alig harmincesztendős korában, 1870-ben hunyt el.

2.10. Dávidházy VI. János élete

Dávidházy Sámuel utolsó gyermeke, egyben a Dávidházy név ezen az ágon egyetlen továbbadója, Dávidházy VI. János 1842-ben született Gyomán.[175] Iskoláit Hódmezővásárhelyen, és nagyobb részét Debrecenben végezte. Iskolai bizonyítványai fennmaradtak, a családi levelesládában találhatóak.[176] Ezekből az látszik, hogy nem volt kiemelkedő képességű, szorgalmát se nagyon dicsérték.[177] Érettségit Nagyváradon tett, mivel akkor éppen, 1859-ben a Debreceni Református Kollégiumnak nem volt nyilvánossági joga, nem érettségiztethetett. Ezek után elvégezte Debrecenben a református teológiai képzést. 1863-ban Kabára került rektornak, ahol három évig tanított, majd külföldre ment egyetemre. Testvérével együtt iratkozott be Zürichben az egyetemre, majd elváltak útjaik, ő meglátogatta még Bázel és Heidelberg egyetemeit is.[178] 1868-ban megválasztotta a pocsaji gyülekezet lelkésznek. 1879-ben a debreceni egyházmegye esperese lett, és mint ilyen, a családban ő viselte a legmagasabb egyházi tisztséget. 1881-ben a debreceni alkotmányozó zsinaton az egyházmegyéje képviselőjeként vett részt, önálló indítványa, javaslata feltehetően nem hangzott el, a jegyzőkönyvekben legalábbis nem található rájuk utalás. 1884-ben került át Kabára lelkésznek, ahol mint esperes élete végéig, 1920-ig szolgált.

1908-ban felmerült a neve a püspökválasztáskor is. Korábban már mint az egyházkerület második embere püspökhelyettesként nyitotta meg az egyik egyházkerületi gyűlést.[179] Nem volt tehát teljesen légből kapott a jelölése, az egyházkerület legidősebb, talán legmegbecsültebb esperese volt ekkor. A négy jelölt közül végül nem őt választották, mindezt a családi krónika és a kortárs történész, Zoványi Jenő kétféleképpen adja elénk. A családi krónika szerint csak jelölni akarták, de ő nem fogadta el szerénységből a jelölést. Zoványi szerint ugyanakkor indult a választáson, de elenyészően kevés szavazatot kapott, mintegy alkalmatlanságát elismerendő.[180] A korabeli sajtó azonban kissé másképp mutatja be a helyzetet. Egyrészt le kell szögezni, hogy Dávidházy mögött komoly bázis állt. A több jelölt közül csupán négyen kaptak jelentősebb mennyiségű szavazatot. Dicsőfi József 231-et, Erőss Lajos 227-et, Baltazár Dezső 187-et, Dávidházy pedig mint negyedik, de számos szavazatot nyert jelölt 116 voksot gyűjtött be.[181] A két legtöbb szavazatot nyert jelölt között tartottak pótválasztást. Egy jóval később megjelent cikk tovább árnyalja a képet. Baltazár Dezső, bár 1908-ban nem nyert, de 1911-ben végül püspök lett. Beiktatásának tizedik évfordulóján Szentpéteri Kun Béla, a neves teológus írta köszöntőjében a következőket: „1908-ban már szintén igen erős tábor állott az akkor még csak 36 éves Baltazár mellett, úgy, hogy ámbár egyik ellenfelét a kormányon levők, a másikat az egyházkerületi főemberek, a harmadikat Tisza István és legbensőbb hívei támogatták, mégis csak néhány szavazaton múlott, hogy a pótválasztásra egyik jelöltül ő kerüljön.”[182] A három felsorolt ellenjelölt egyike mögött Dávidházyt kell sejtenünk. Dávidházy Jánost ismerve csak az egyházkerületi főemberek támogatása az, ami valószínűnek tűnik. Politikai csatározásokban nem vett részt, de az egyházkerület vezetői szemében talán pont ezért tűnhetett megfelelő jelöltnek a belpolitikai viharok közepette. Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy Zoványi véleményével ellentétben, komoly támogatói voltak Dávidházynak az 1908-as tiszántúli püspökválasztáson, annak egyik esélyese volt.

Irodalmi munkásságot is fejtett ki, bár mennyiségében sem jelentőset. Cikkei jelentek meg a Debreczeni Protestáns Lapban, az Evangéliumi Protestáns Lapban és Révész Imre Figyelmezőjében. Azért hogy némileg el tudjuk helyezni őt a kor nagy teológiai irányzatai között – habár már az is eléggé jellemző, hogy mely folyóiratokban publikált –, egy írását röviden ismertetem. 1873-ban jelent meg az egyházakkal szembeni közönyösséggel foglalkozó cikke.[183] Az 1871-ben alapított Protestáns Egylet, a liberális teológusok immáron intézményesült egyesülete kezdte el támadni az általuk ortodoxnak tartott „hivatalos” egyházat.[184] Ennek egyik részeként hivatkoztak arra, hogy a templomok üresek, mégpedig azért üresek, mert a hívek nem hisznek többé a modern tudomány által megkérdőjelezett tanokban. A cikk több oldalon keresztül tulajdonképpen ennek az állításnak a cáfolata, hisz Dávidházy szerint legalábbis a Tiszántúlon a templomok tele vannak. Ott, ahol meg nem oly látogatottak, a lelkész egyéniségével, beszédstílusával van a baj és nem a hitcikkelyekkel. Írásában Dávidházy végig épít a közte, magát a tiszántúli átlag lelkésszel azonosítva, és a pesti, liberális teológusok közötti ellentétre. Több ellentétpárt is felhasznál ennek érzékeltetésére, úgymint vidéki-városi, ortodoxok-„reformer atyafiak”. Egyértelmű tehát, hogy a korszak liberális-ortodox teológiai vitájában, mint a tiszántúliak általánosabban, id. Révész Imre oldalán, folyóiratában publikálva, az ortodoxok oldalán állt.

Elmondható, többi írását vizsgálva is, hogy tudományos igényűt, elméleti írást nem alkotott sosem, minden alkalommal gyakorlati problémákra kereste a legkézenfekvőbb választ. Foglalkozott többek között a lelkészi hivatás gyakorlati kérdéseivel, a lelkészi hivatal létével, a családkönyvekkel, a lelkészi stólával és a vadházasságokkal. Egyetlen könyve is egy teljesen gyakorlati, ám minden szempontból fontos kérdésben nyújt segítséget a gyakorló lelkészeknek.[185]

Egy nagyon jellemző tulajdonságát szükséges még kiemelni, hogy a róla alkotott kép még teljesebb legyen. Nekrológjában így foglalta ezt össze az ismeretlen szerző: „Az elhunyt esperes úgy gyülekezetében, mint az egyházmegyében a becsületesség, a kötelességtudás, pontosság és rend embere volt, aki mindenütt, ahol netalán helytelenséggel, vagy szabálytalansággal találkozott, teljes szigorúsággal és apostoli komolysággal lépett fel.”[186] Élete vége felé megmutatkozott felé a megbecsülés, 1905-ben húsz éves esperesi jubileumára nagy ünnepséget rendeztek, és emlékkönyvet is kiadtak.[187]

Dávidházy János megélte még a világháború végét, a bevonuló románok a családi krónika tanúsága szerint megverték, melyből már nehezen épült fel, majd 1920-ban meghalt. Feleségével, Szabó Máriával, Szabó Sándor uradalmi kasznár lányával 1868-ban kötött házasságot. Összesen öt gyermekük született, közülük négy élte meg a felnőttkort.

2.11. Dávidházy VI. János gyermekeinek és unokáinak sorsa

Elsőszülött gyermekük, Dávidházy VII. János 1869-ben született. Debrecenben tanult, feltehetően jogi diplomát is szerzett. Közigazgatási pályán helyezkedett el, szolgabíró lett a székelyhídi, majd a margittai járásokban, Bihar vármegyében. 1911-ben vonult nyugalomba, de az egyházkerület vezetősége rávette, hogy álljon be a református egyház szolgálatába. Így lett az egyházkerület fogalmazója. 1897-ben vette el Millye Gyula táblabíró lányát, Ilonát. Egy fiatalon elhunyt lányuk és egy halva született fiuk mellett nem maradt egy élő utóduk sem. Dávidházy János 1931-ben halt meg, Baltazár Dezső püspök temette el Debrecenben. Felesége 1953-ban hunyt el.

Dávidházy II. Imre 1873-ban született Pocsajon. Debrecenben tanult, jogi egyetemet végzett. A református egyház jogi képviseletét látta el, azonban nagyon fiatalon, 1904-ben hirtelen elhunyt. Feleségével, Szabó Ilonával 1901-ben keltek egybe, egy gyermekük született, Dávidházy Tibor.

Dávidházy Mária 1875 körül született, Molnár Lajos felesége lett. 1917-ben hunyt el. Gyermekeiről nincs tudomásunk.

Dávidházy Sándor, Dávidházy VI. János második gyermeke, a lelkészcsalád továbbvivője, egyáltalán a család nevének fenntartója 1871-ben született Pocsajon. Debrecenben tanult, jogi egyetemet végzett. Önkéntesi éve leteltével a vármegyei számvevőszéknél helyezkedett el. A ranglétrán egyre feljebb jutva, halála évében, 1914 őszén Hajdú vármegye másodfőjegyzője volt. Felesége Szaniszló Viktória lett, Szaniszló Gábor mezőgyáni református lelkipásztor leánya. Összesen kilenc gyermekük született, de közülük csupán öt érte meg a felnőttkort.[188]

Első gyermekük, Dávidházy Sándor Dezső 1905-ben született, 1980-ban hunyt el. Felesége Zsengellér Rózsa volt, aki 1919-ben született és 1992-ben halt meg. Cegléden, majd Szolnokon éltek. Mindketten banktisztviselőként dolgoztak. Egyetlen gyermekük, Petronella 1944-ben, születése után egy napig élt.[189]

Dávidházy Anna Borbála 1907-ben született, és 1958-ban halt meg. A testvére által vezetett családi krónika nem említi további sorsát, családját.

Dávidházy Adorján Dénes 1908-ban született. Csupán halálozási dátuma ismert a családi krónikából. 1969-ben hunyt el. Testvére, Dávidházy Lili Viktória 1910-ben született, férje Stich Géza mezőgazdász lett. Munkácson kezdték meg közös életüket, de végül egészen Zalaegerszegig elkerültek. Két gyermekük született, Éva és Erzsébet.

Utolsóként jött világra Dávidházy László Gábor, akivel hosszabban kell foglalkozni.[190] 1914-ben született Debrecenben. Születése után nem sokkal elhunyt édesapja. Innentől kezdve nagyapja, az egyre öregedő kabai lelkész, Dávidházy VI. János nevelte egészen haláláig, 1920-ig. A gimnáziumot és a teológiát Debrecenben végezte. Segédlelkész volt Szakolyban és Monostorpályiban, majd Biharnagybajomban szolgált hat éven keresztül. Itt ismerkedett meg Ördög Lajos lelkész lányával, Évával, akit 1944-ben feleségül is vett. Rá egy évre, 1945-ben Sárrétudvari lelkésze lett, ahol egészen 1961-ig végezte a szolgálatot. Itt született két gyermekük is, Gábor és Éva. 1961-ben a Debreceni Református Kollégium nagykönyvtárában kapott állást, majd pedig 1972-től nyugdíjaztatásáig a kollégium gondnoki tisztségét látta el. 1999-ben hunyt el. Az ő személyével halt meg – tudomásom szerint – a Dávidházy család utolsó református lelkész tagja. A család története – dolgozatom szűkebben értelmezett tematikája szerint – is vele ért véget.

A tanulmány következő hosszabb egységében az eddig felvázolt családtörténet alapján kísérlem meg a lelkészcsaládokkal kapcsolatos néhány általános sajátosságra felhívni a figyelmet.

3.1. Tanulságok

3.2. Lelkészcsalád – „ároni-ház”

A magyar protestáns egyháztörténetírás nem foglalkozott eddig még behatóbban a lelkészcsaládok történetével, kevés ilyen szempontú munka született, a számos családtörténet közül csupán néhányat dolgoztak fel részletesebben. A legtöbbet hivatkozott ilyen jellegű mű, a Perlaky családdal foglalkozó monográfia[191] több szempontból sem lehet összehasonlítási alap, bár mindenesetre hasznos segítség az elindulásnál. Igazából elhanyagolható különbség, hogy a Perlaky család evangélikus, fontosabb azonban, hogy püspökökből, tevékeny egyházi írókból álló családdal van dolgunk személyükben, mindez és az, hogy a Perlaky-lelkésznemzetség a 19. század közepén hal ki, már nehezebbé teszik az összehasonlítást. Sajnos a velük foglalkozó monográfia nem tartalmaz a lelkészcsaládokat illetően általános jellegű megállapításokat, a pár oldalas, A Perlaky lelkészek összefoglaló jellemzése című fejezet is csupán két tulajdonságukat emeli ki. Fontos a család erős hazaszeretete, és az, hogy gyermekeiket sosem kényszerítették a lelkészi hivatásra, azt ők mindig is önként választották.[192]

Újabban V. László Zsófia halotti beszédeket vizsgáló kutatásai során derítette fel az erdélyi és a partiumi, több évszázados lelkészcsaládok egymással való családi kapcsolatainak szövedékét.[193]A Baczoni Imre család, és a vele rokonságban álló más lelkészcsaládok történetét vizsgálva arra jutott, hogy a lelkészek gyermekei általában a tanári, lelkészi vagy orvosi pályát választották. Megemlíti, hogy a tanári, professzori pálya is teljes mértékben megfelelt az „ároni” hivatásnak, így nagy volt az átjárhatóság e kettő között.[194] Tanulmánya jól példázza azt, hogy milyen, már-már kibogozhatatlan rokoni szálak kapcsolták össze a korszak lelkészcsaládjait. Ehhez hasonló kapcsolati háló részeseként lehet tekinteni a Dávidházy családra is, mely, mint láttuk több más lelkészcsaláddal is rokonságban állt. V. László Zsófia megállapításai majdnem teljesen helytállnak a Dávidházy családra nézve is.

Sajnos más, konkrétan a lelkészcsaládokkal foglalkozó tanulmány nem született eddig. Azonban a lexikonok és névtárak fellapozása után első pillantásra is szembetűnő, hogy a református egyházban mennyire gyakori jelenség a többgenerációs lelkészcsalád. Csupán néhány ismertebb példa kerül most itt felsorolásra. A Vecseiek famíliáját négy generáción keresztül tudjuk követni, családjuk szuperintendenst, akadémikust is adott, leányágon rokonuk a híres Révész család is.[195] A neves hódmezővásárhelyi lelkész, Szőnyi Benjámin édesanyja szintén egy Vecsei-lány volt. A felszínes kutatás alapján is elmondható, hogy egy több évszázados, tucatnyi lelkészt magában foglaló, kiterjedt ároni családdal van dolgunk.[196]

Megemlíthető még a Szathmári Paksi család is, mely szintén alkalmas párhuzamok felfedezésére. A Szathmári Paksi család három generáción keresztül adott a református egyháznak meghatározó egyéniségeket. Több püspök és kollégiumi professzor került ki közülük.[197]

Amennyiben a protestáns „ároni házakról” többet szeretnénk megtudni, máshoz kell tehát fordulni. A 18. századi protestáns egyházak történetének részletezésekor Mályusz Elemér foglalkozott a kérdéssel, miután felvázolta a lelkészek társadalmi elhelyezkedését a korszakban, tett az önreprodukciójukkal – tulajdonképpen a lelkész családok keletkezésével –, műveltségi helyzetükkel kapcsolatban néhány alapvető fontosságú megjegyzést.[198] Ezeknek a megállapításoknak a fonalán haladva, kiegészítve azokat néhány részadattal, szeretném a család történetét árnyalni, és ezen túllépve a korszak – jelen esetben elsősorban a 18–19. századra koncentrálva – lelkészi rétegével kapcsolatban kívánok néhány újabb szemponttal szolgálni, a régebbieket alátámasztani, vagy – ahol szükséges – korrigálni.

A vizsgálódást néhány jól körülhatárolható szempont köré rendeztem. Az első ilyen a nemesség kérdése a lelkészekkel kapcsolatban, ezt nem teljesen elhagyva a lelkészek egymás közötti differenciálódásáról szeretnék írni, kiindulva a házasodási szokásokból, a szolgálati helyek megválasztásán keresztül egészen az egyének tudományos teljesítményéig. Bízom benne, hogy a vizsgálódás végére némileg árnyaltabb képet kapunk erről a számszerűleg talán nem olyan jelentős, de hatását nem csak a művelődést tekintve nagy jelentőségű rétegről.

3.3. Nemesség

Igencsak összetett feladat jogi szempontból elhelyezni a lelkészréteget a rendi társadalomban. A szakirodalom általában egyetért abban, hogy Bethlen Gábor, az akkor szolgáló összes protestáns lelkészre és gyermekeikre nézve adott nemesítése egészen a 18. századig hallgatólagosan érvényben volt. Ebbe a hallgatólagos nemességbe azon lelkészek is beletartoztak, akiknek a felmenőit nem nemesítette meg Bethlen, tehát az a lelkészi szolgálathoz volt köthető. Ez a nemesítés, és természetesen annak hallgatólagos továbbélése is csupán személyi szabadságot foglalt magában, a korszak armalistáihoz hasonlóan a lelkészek sem kaptak birtokot. A nemesség azonban csupán a kiadásakor, 1629-ben, a Bethlen Gábor fennhatósága alatt álló területen volt érvényben, ez Erdélyt és a Partium bizonyos részeit jelenti, tehát a tiszántúli egyházkerület egyes területei is beleestek, persze egy ilyen jellegű, félig-meddig szokásnak tekinthető, nem dokumentált jelenséget nagyon nehéz földrajzilag behatárolni.[199] Ez a nemesi állapot fontos volt a közösség védelme szempontjából is, hisz mint nemesek, a lelkészek sokkal szabadabban mozoghattak, sokkal tovább mehettek el bizonyos ügyekben, mint a nemtelenek.[200] A vezető tisztségekben dolgozóktól elvárt volt a nemesi jogállás, gyakran idézett Kis János, 1812-ben evangélikus szuperintendenssé választott lelkész emlékezéseiből az a mondat, mely szerint a dunántúli evangélikusok úgy gondolták, hogy „superintendenssé múlhatatlanul nemes származásút kellene választani”.[201]

A 18. század végére, II. József korára azonban érvényét vesztette ez a hallgatólagos jogállás, mert a kalapos király szerint csupán a Bethlen Gábor korában élt lelkészekre vonatkozott a nemesítés, a 18. században élőkre nem. 1790-ben a bihari egyházmegye megpróbálta az országgyűlés elé terjeszteni az ügyet, és a régi kiváltságokat feléleszteni, de minden oldalról visszautasították a kérelmet. Teleki József kancellár szerint, ha a kérelmet helybenhagynák, „50 esztendő alatt az egész Partium nemessé lenne”.[202] Ami, elnézve lelkészeink gyermekeinek számát talán nem is tűnik akkora túlzásnak. A Dávidházy család lelkész tagjai:

Arra nézve továbbá, hogy miért is halhatott el olyan egyszerűen ez a próbálkozás még a lelkészek részéről is, két érv szokott elhangzani. Egyrészt a lelkészek jelentős része egyébként is nemes volt,[203] másrészt pedig mint lelkészek adómentességet élveztek a nemtelenek is, ezzel a legtöbben meg is elégedtek. Mindenestre a hallgatólagos nemesség továbbörökítésének szándéka – mivel az csupán a lelkész utódokat illette meg – a lelkészi dinasztiák kialakulásának egyik alapja lehet.

Ezek után csupán az a feladat, hogy a Dávidházy család 18–19. században élt tagjait a fentebbieknek megfelelően elhelyezzük jogi szempontból a rendi társadalomban. Jogállásuk ugyanis nem teljesen egyértelmű, a nemesség tudata megvan bennük, mint azt a családi krónikában is megörökítették, és két családfán, az oldalágakat kissé zavarosan feltűntetve, de a fontosabb főágat egészen pontosan elhelyezve vezették magukat vissza Bekes Lászlóig. Ezzel kapcsolatban két rövidebb, ám nagyon tanulságos szövegrészletet teljes egészében idézek a család levelesládájából, az elsőt a családi krónikából:

„Dávidházy Bekes János édes atyám uram született Arad vármegyében, Ágya nevű helységben, 1758^k esztendőben januariusnak 25^k napján szegény szüléktől; de a’ kiknek atyjok predikator volt, kinek ismét eleji mind predikatorok voltak, sőt néha esperesek is Boros Jenőn, Dobozon s. a. t.

Ez a familia szakadt Vas vármegyéből hol a’ nemességet nyerte II. Rudolf császár alatt 1583ban 13 Jan. Szalafőn Bekes László.

Minthogy pedig akkori világban a’ nemes embernek sokszor és a maga költségén kellett katonáskodnia, valamint más kisebb rangú, úgy ebben a’ familiában kedvetlenségbe kezdett jönni a’ nemesség. Lászlónak két fiai voltak Ferencz és Pál. Amannak fijai a’ fejebbi okból, vagy predikatorok, vagy oskola rectorok lettek, tudván, hogy úgy is szabadok lehetnek, kevesebb áldozattal, és igy ez az ág ezen okon ki esett a’ nemesség ususából, mit ők nem bántanak, sőt utoljára, minthogy Dávidházán laktak, még a Bekes nevezettel sem gondoltak. A Pál fijai pedig inkább a’ Mars zászlója alatt maradtak, mint a’ Minerva aegise alá mentek volna ’s ma is ususában vagynak a’ nemességnek.”[204]

Az ágyai matrikulából kiemelt részlet pedig így ír a családról: „Vas Vmegyéből kiűzettetvén a Reformok, a’ Debreczeni Ref. Collegiumba jönnek tanúlni és végre ezen vidékbe közzűlök Papokká is lesznek, és Oskola Rectorokká”.[205] Az előbbi idézetet Dávidházy III. Sámuel írta le 1839-ben a családi krónika első lapjain.[206]

A fentebbi szövegekben több rétegét láthatjuk a család identitásának. A nemesség sajátos értelmezése csupán egyik rétegét képezi,[207] hangsúlyosabb a család lelkészi jellege. A família tagjai, az első lelkészek a reformkori szerző, Dávidházy III. Sámuel szerint, jól megfontolt érdekből „mivelhogy úgy is szabadok lehetnek” vállalták a lelkészi szolgálatot.[208] És valóban, ez az ág kiesett a „nemesség ususából” is. Egyetlen forrásban sem találjuk Dávidházy IV. Jánost a nemesek között, a családi levelesládában sem őriztek a nemességre vonatkozó iratokat. Dávidházy IV. János volt az, aki, feltehetően már jelentősebb vagyon birtokában, először arra gondolhatott, hogy a távoli rokonokat megkeresve, a nemességét valami módon igazolja. Ezzel kapcsolatban az 1790-es évek közepétől kezdve ügyvédekkel folytatott levelezések fordulnak elő a levelesládában, és a család másik ágának régebbi nemességigazoló perekben tett tanúvallomásai is feltűnnek. Ezeket az iratokat feltehetően Dávidházy (vagy Szalafői Bekes) Sándortól szerezte be, akit 1803-ban látogatott meg Dunapatajon. Ekkor, de elképzelhető, hogy később is járt a Bajánházán lakó többi rokonnál is. A nemesség igazolására azonban nincs konkrét adatunk, feltehetően nem sikerült azt elismertetni.[209]

Ezzel az összetett képpel, a bizonyítható nemes őssel, de sikertelen vagy legalábbis félbeszakadt nemességigazolással, és a közösség által hallgatólagosan mégis kiváltságosnak tekintett lelkészt nehéz pontosan jogi szempontból elhelyezni kora társadalmában. A nemesség tudata mindenesetre a kiváltságosak rendjéhez kapcsolja őket.

A kisnemesi réteg egy részének felemelkedési lehetőséget biztosított a tanulás, az értelmiségi lét. Más része mesterséget tanult és iparos lett, harmadik lehetőség volt a katonaság. A család története jól példázza, hogy egy famílián belül több stratégia is megfért. A család tagjai között találunk a kisipartól a nagyiparig eljutó ágat és – természetesen a dolgozat fő vonulatát képező – lelkészi-értelmiségi nemzedékeket is.

3.4. Identitás

Keveset tudunk arról, hogy milyen formában létezett a protestáns lelkészek lelkészi mivoltukból fakadó öntudata. A fentebb idézett hosszabb szöveg egyik legérdekesebb tanulsága az, hogy a lelkész identitás egyik alapvető eleme éppen a hivatásnak a család által biztosított hagyományozódásán alapult. Egyfajta legitimációt adott a lelkésznek, ha fel tudta mutatni azt, hogy a felmenői is mind lelkészek voltak. Ennek a legitimációnak a létezését bizonyítja Dávidházy III. Sámuel immáron többször idézett, apjáról írt életrajza. Saját nagyapjáról – aki nem volt lelkész – írja, hogy „a’ kiknek [tehát nagyapjának – Sz. L.] atyjok predikator volt, kinek ismét eleji mind predikatorok voltak, sőt néha esperesek is Boros Jenőn, Dobozon s. a. t.” Fentebb már említettük, hogy Dobozon valóban szolgálhatott egy családtag, de borosjenői lelkészről nincs adat, esperesről szintúgy. Elképzelhető, hogy a kitalált lelkészősök említésével csupán a lelkészidentitás megfelelő elemeit akarta felépíteni Dávidházy Sámuel.[210]

A lelkész ősök és utódaik kapcsolata abban is gyakran megmutatkozik, hogy a leszármazottak előszeretettel térnek vissza atyjuk szolgálati helyére. Ezt a kötődést már Dávidházy IV. János is bizonyította, amikor szülőfalujába, Ágyába tért vissza. Dávidházy III. Sámuel fia, László, apjához hasonlóan Gyomán szolgált. Sámuel unokája és dédunokája, Bányay Sándor és Lajos Hódmezővásárhelyen teljesítettek szolgálatot. Más lelkészcsaládoknál is megfigyelhető ez a vonulat, például a kevésbé ismert Borzovai Nagy család lelkész tagjainál. Borzovai Nagy László a 18. század végén Darán volt lelkész, és fia, Gábor szintén Darára kerül papnak.[211] Gyakori volt az is, hogy a már egyszer megismert településre tért vissza valamely lelkész, mint tette azt Dávidházy VI. János, amikor kabai rektorságát követően egy közbeékelt, Pocsajban eltöltött időszak után visszatért immár lelkész-esperesként Kabára. A hűség vagy ragaszkodás olyan formában is jellemző volt erre a lelkészi rétegre, hogy gyakran egyetlen gyülekezetben szolgálták végig az életüket. Így lelkészkedett több évtizeden keresztül Dávidházy IV. János Ágyán, fia, III. Sámuel Gyomán, vagy említhetjük a családba beházasodó Buday Antalt is, aki majd harminc évig, haláláig volt Kaba lelkésze.

A lelkészi identitáson túl fontos szerepet játszik a család levelesládájának és krónikájának szövegei alapján az egyházi tisztségek viselése is. A kevésbé feldolgozott egyházmegyei assesori hivatal minden egyes alkalommal, amikor valamely családtag vagy rokon a hivatalviselő, hangsúlyosan kerül elő.[212] Ebbe a sorba illik bele az esperes ős emlegetése is.

A család lelkész tagjainak identitásába mélyen beleépült, életük egyik legnagyobb élménye, a külföldi tanulmányút. Láttuk, ahogy IV. János mindent megtett, hogy legalább Bécsig eljuthasson, III. Sámuel életrajzának több mint a felét ennek a tanulmányútnak a leírása tölti ki, fiai, László és János pedig együtt vágtak neki a nagy élménynek ígérkező útnak.

A Dávidházy család lelkész tagjaira tehát összefoglalóan jellemző az, hogy, ha csak tehették, külföldön képezték magukat, hazatérve általában a választott eklézsia lelkészei maradtak hosszú időn át, büszkén viselték az egyházmegyei tisztségeket. Számos gyermekük közül pedig próbáltak arra ügyelni, hogy legalább egy lelkész legyen, és a leányok is az egyházhoz közel maradjanak, esetleg pont egy-egy lelkész vagy tanár férj segítségével.

Ha megvizsgáljuk a családba beházasodottakat, akkor azt látjuk, hogy a legtöbbször a fentebbi kritériumoknak majdnem teljesen megfelelő lelkészek voltak azok. Többen végeztek közülük hosszabb külföldi tanulmányutat, fontos szerepet töltöttek be az alsóbb szintű egyházigazgatásban, néhány közülük szintén nemesi jogállású volt.

Ha pedig a szűkebben értelmezett egyházi környezetet vizsgáljuk meg, akkor azt látjuk, hogy a békés-bánáti egyházmegye vezetői, választott tanácsbírái nagyjából szintén megfelelnek ezeknek a kritériumoknak. Sokan közülük kisnemesi származásúak, külföldi egyetemeken tanultak, de letelepedve akár életük végéig kisebb-nagyobb békés vármegyei gyülekezetek lelkészei voltak. Ezek a lelkészek nem fejtettek ki jelentős tudományos tevékenységet.[213] Érdemes azonban megjegyezni, hogy amikor Kósa László egy Békés megyei példán keresztül „kisvárosi történetkutató értelmiségről” beszél, akkor legtöbbszö alattuk szintén az ehhez a csoporthoz tartozó lelkészeket érti.[214] Akár a békési példánál maradva, ha nem is fejtettek ki csak legfeljebb helytörténeti jelentőségű munkásságot, a kultúrára életük végéig nyitottak maradtak, és mindezt szintén maguk között oldották meg.[215] Közöttük szoros, gyakran családi kapcsolat is volt, közös tisztségeik miatt gyakran találkoztak.[216] Azt sajnos nem tudni, hogy mennyi volt közöttük lelkészek leszármazottja.

Ez a szoros kapcsolat családi, munkatársi, kulturális alapon is azt eredményezte, hogy ezen az identitáson, amelyet fentebb említettem, egy teljesen nem zárt, de inkább csak felfelé nyitott réteg alakult ki még a vidéki lelkészeken belül is. Aki egyszer ebbe a rétegbe bekerült, aki külföldön tanult, az mindenféleképpen biztosítani akarta gyermekeinek is a lehetőséget, hogy ne süllyedjen le.[217] Sajnos a gyenge forrásadottságok és a kutatás kezdeti szakasza miatt még nem lehet erről a csoportról (talán lehetne őket az általuk is fontosnak tartott, az egymás közötti kapcsolat fenntartásában lényeges szerepet vivő és őket a többi lelkésztől megkülönböztető tisztségük nyomán assessori csoportnak vagy rétegnek nevezni) elegendőt tudni, zártságukat, egymás közötti kapcsolatukat a későbbi kutatásnak kell felderítenie.

4. Összegzés

Dolgozatomban megpróbáltam a Dávidházy lelkészcsalád történetét a lehetőségekhez mérten bemutatni. Nem volt célom a családtörténettől elvárható teljességre törekvés. Csupán a család kiválasztott ágának részletes bemutatásával kívántam a kutatás során felmerült kérdésekre a lehető legpontosabb válaszokat megtalálni.

Mindamellett tisztában vagyok a hiányosságokkal is. A család történetének teljes spektrumú kutatása minden bizonnyal árnyaltabbá tette volna a bemutatott ág történetét is. Az összehasonlítás lehetőségeinek, a hasonló családtörténeteknek felkutatása a további kutatás feladata marad. Elképzelhető, hogy az egyes családtörténetek megfelelő szintű felderítésével az akár országos méretű családi kapcsolatrendszert is a maga teljességében fogjuk látni. A református egyház történetének sajátos alakulásában ennek a családi kapcsolati hálónak kulcsszerepe lehetett.

A forrásbázis kiszélesítése, az egyházi jellegű forrásokon kívül más forrástípusokon is végzett kutatás, mint a dolgozat néhány példája mutatta, érdekes meglepetésekkel szolgálhat. A lelkészcsalád történetének színesebb megrajzolása a lelkészi réteg társadalmi szerepének pontosabb meghatározásához segíthet hozzá. A lelkészek nem egyházi jellegű kapcsolatrendszerének feltárása pedig magát a lelkészi szerepet teheti könnyebben megérthetővé és egyben életszerűbbé.

Mellékletek:[218]

1. Leszármazási tábla

2. Leszármazási tábla

3. Leszármazási tábla

4. Leszármazási tábla

Jegyzetek