Lassan eltűnnek a fehér foltok a magyar protestáns egyháztörténelem térképéről. Egy ilyen felfedező, fehér foltot oszlató könyv Csepregi Zoltán tanulmánya és forrásgyűjteménye a dunántúli pietizmus történetéhez, mely a Balázs Mihály és Keserű Bálint által szerkesztett adattár részeként látott napvilágot. A sok új, eddig ismeretlen dokumentumot közzétevő kötet egy peregrinációs zsákmány. Csepregi 1992-ben a Lutheránus Világszövetség ösztöndíjával két és fél esztendőt töltött az erlageni egyetemen. Kutatási témája a híres dunántúli esperes, szenicei Bárány György (1682-1757) németországi kapcsolatainak feltárása volt, ami a magyarországi pietisták Németországban őrzött leveleinek vizsgálatára épült. Ezt az anyagot – 100 levelet – teszi közzé a kötet jó irodalomjegyzékkel, hely és személynév-mutatóval és pontos jegyzetekkel. Ezért a kötet alcíme: „Tanulmány és forrásgyűjtemény a dunántúli pietizmus történetéhez”. A kötet valóban régi adósság. Tarnai Andor már korábban tervezte ennek a szinte alig ismert anyagnak a feltárását, közzétételét, de erre halála miatt nem kerülhetett sor. Most megszületett a várva-várt szövegkiadás. Illesse érte köszönet a szerzőt.

A kötet egynegyede egy remek bevezető tanulmány, ami nagy nyeresége egyháztörténeti írásunknak. Először a pietizmus nagy változásokon átment fogalmát tisztázza, s ennek egyházjobbító szándékát mérlegeli a „Változatok egy fogalom használatára” címen, amit nagy haszonnal forgathatnak a továbbiakban a kutatók. Lehatárolja témáját és csak szűkebb értelemben azokat tekinti pietistáknak, akik a halleiek közvetlen hatása alatt a nevelésnek megnövekedett szerepet tulajdonítanak, gyakorlati munkájukban a gyülekezeti alkalmak szaporítására törekszenek, elítélik a világiasságot és elkötelezettek a misszió ügye iránt, valamint törekszenek a tudományos igényű biblicizmusra. Ez a szigorú kritérium megszűkíti a Payr Sándor által pietistáknak mondottak körét. Már Szelestei N. László kétségbe vonta Hegyfalusi György pietista voltát. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy a pietizmushoz szorosan nem kötődő prédikátoroknál, nincsenek pietista hatások, sőt még az sem, hogy minden pietista ellenséges viszonyban van az ortodoxiával. Szelestei Bél Mátyás és Krman együttműködésének vizsgálata során, erre már rámutatott. Hasonló eredményre jutott Keserű Bálint is. Ez a tény új feladatokat ró a kutatókra: a pietizmus hatáskörének feltárását. Ugyancsak egy másik tanulmányra marad a magyar pietizmus teológiatörténeti vizsgálata, annak a nagyon lényeges kérdésnek a megválaszolása, hogy hogyan akartak a magyar pietisták, a reformáció folytatói lenni.

A histográfiai áttekintés azt mutatja, hogy a leszűkített, koncentrált vizsgálat jogos. A középpont felől kell a szélek felé indulni, hiszen nagyon kevés forrást ismerünk ennek a nagyon lényeges eszmei irányzatnak a történetéből. Fontos, hogy Csepregi számot vet a kutatás csapdáival, a pietizmus németországi centrumai felől veszi vizsgálat alá a magyar helyzetet. A pietista intézményrendszereket vizsgálja, elsősorban azokat az egyetemeket, melyek jelentős hatással voltak hazánkra is.

Kutatásai alapján úgy látja, hogy a magyar pietizmus központja Győr volt és ennek hatókörébe eső evangélikus gyülekezetek. Ifj. Ács Mihály (1672-1710) és Torkos András (†1737) a 18. század első éveiben németországi peregrinációjukon ismerkedtek meg, a pietizmus új eszméivel. Győr volt a Dunántúl egyetlen olyan nagyobb városa, ahol az evangélikusok szabadon gyakorolhatták vallásukat. Lelkipásztorai nagyrészt pietisták, bár közöttük találjuk Perlaki Józsefet (1701-1749) akit Csepregi az egyetlen dunántúli harcos antipietistának tart, de az egykor Tübingenben tanuló Lővey Balázs és Hegyfalusi György (†1730) besorolását is kétségesnek találja, jóllehet ez utóbbi remek imádságoskönyve a „Centifolia, azaz: százlevelű rózsa” (1729) a kor vallásos prózairodalmának egyik remeke.

Az egykori wittenbergi diákok megítélését is problematikusnak tartja Csepregi. Ezek a reformáció alma materéből úgy jöttek haza, hogy jelentős ösztönzéseket kaptak az irodalmi munkára, de írásaikra a pietizmussal polemizáló ortodoxia hatott. Mégsem függetleníthették magukat Halle hatásától. Ez írásaikon is megmutatkozik. Csepregi őket nem tartja reform ortodoxoknak, hanem azt hangsúlyozza, hogy a vértelen ellenreformáció nehéz éveiben képesek voltak egymás mellett, együtt dolgozni. Így szolgálták a magyar nyelv művelését és az egyház építését. Ez az egyetértés viszont nem magától alakult ki. Csepregi megállapítása szerint „talán nem túlzás, ha Győrt egy átgondolt politika központjának tekintjük”, amit Szent-Iványi és Kovács Géza vizsgálatai is alátámasztanak. Győr lett a pietizmus gyülekezetépítő munkájának centruma. Ennek egyes fázisait jól mutatják a kötetben található dokumentumok. Egy tudatos, sokirányú egyházépítő program bontakozódik ki az itt közzétett iratokból.

A pietista igehirdetés emlékeit nem ismerjük, a néhány ránk maradt temetési beszédből nem nagyon tudjuk rekonstruálni a pietizmus legfontosabb harci eszközét, a prédikációt. A különböző kegyességi könyvek nyomtatása a vértelen ellenreformáció századában, nem volt egyszerű. Csak gondos szervezéssel, a külföldi magyar nyomdászok segítségével sikerült magyarnyelvű irodalommal ellátni a gyülekezeteket. Nagyon sok fontos könyv, illegális kiadványként jelent meg. A győri Streibig nyomda titkos kiadványai, Orbán István hallei nyomdájának és az úgynevezett „jénai műhely”- nek a termékei, titkos kiadványok voltak. Csepregi az eddigi kutatásokat sok új eredménnyel gazdagítva mutatja be a magyar könyv történetének ezt a különös szakaszát.

A pietizmus a biblikus kereszténység visszaállítását tűzte zászlójára. Bárány György egyik Gotthilf August Franckének 1747. július 14-én irt levelében ezt a belső szükséget így fogalmazta meg: „Szükséges volt tehát gondoskodnunk az ige eredeti szépségének helyreállításáról, hogy természetes édességével mindenkit meghódítson.” Ezért búcsút mondtak a káté-kereszténységnek. Nem csak a perikópától, hanem a teljes Szentírást kezdték magyarázni, szorgalmazták az egyéni bibliatanulmányt és nem csak az istentiszteleteken, hanem a bibliaórákon is. Az ekkorra már elavult nyelvezetű Károli fordítást, igyekeztek újra cserélni. Bárány György, Bárány János és Sostaris János bibliafordítási kísérlete tanúsítja ezt.

A pietizmus, válaszút elé állította az evangélikus egyházat. A pietizmus ellen szót emelő ortodoxia, támadást indított az új kegyességi gyakorlattal szemben, de a megosztottság nem volt teljes. Csepregi rámutat, hogy a két tábor között egy tevékeny, mindkét irányban jó kapcsolatokat ápoló csoport volt, akik mindkét irányzat pozitívumát igyekeztek kamatoztatni. A püspökválasztások történetei, az egyház belső, politikai csatározásai is jól mutatják, hogy a táborok nem különültek el olyan élesen, mint ahogyan ezt korábban feltételeztük. Ennek a feltárása, Csepregi egyik fontos tudományos érdeme. Ugyan csak fontos szakasza a könyvnek a tolnai evangélikusság szerveződése, ami a győri pietista missziói központ egyik jelentős munkája volt.

A 200 oldalnyi forrásgyűjtemény, mely 100 levelet foglal magában, most vált hozzáférhetővé az egyháztörténeti kutatások számára. Együtt olvasva ezeket a dokumentumokat, egy átfogó kép bontakozódik ki a magyar protestáns egyháztörténetírásnak erről a fontos, kevésbé ismert korszakáról. A könyv pontos jegyzetei, irodalomjegyzéke, további segítség a munkához. A szerzőnek a további kutatáshoz sok sikert kívánunk.

(ism.: Szigeti Jenő)