3. évfolyam 1.
szám |
Szlávik
Gábor: Nyugat-Kis-Ázsia városi szervezete és tartományi igazgatása a keresztény közösségek megszilárdulása idején (történeti vázlat) I. |
Nagybátyám,
Becske Lajos református lelkész, majd
pittsburghi teológiai tanár emlékének „Szeretném, ha tudnátok, mennyit küzdök értetek és
a laodiceiakért;
... hogy szívük megbátorodjék, összeforrva szeretetben, és eljussanak a teljes
bizonyossághoz vezető ismeret egész gazdagságára: az isten titkának,
Krisztusnak ismeretére” – üzeni Pál Kolossai lakóinak (2,1-2.), ekként is
küzdve az itteni gyülekezet állhatatosságáért. De hasonló hangú üzeneteket küldött
az ephesosiakhoz vagy a galaták népéhez is az apostol. Kolossai, Hierapolis és
az ugyancsak a Maiandros felső folyásánál, a Lykos[1]
völgyében fekvő – a több hasonló nevű várostól való megkülönböztetés végett a
Lykos mellettinek nevezett – Laodikeia (Kol. 4,13.) ... Az „állhatatosságról
szóló igét megtartó” Philadelphia és a megtérésre intett Sardeis, vagy „az
Ázsiában[2]
levő hét gyülekezet” (Jelenések 1,4;11; vö. 2,1skk.)
más városi közösségei, így az észak-lydiai Lykos[3]
völgyében fekvő Thyateira .... De említhetnénk még „a földre szállt mennyei
Jeruzsálem” a montanistáktól várt és hírdetett majdani színterét, a gazdagságáról
híres Asia provincia egyik
meglehetősen szegény szegletének számító, több jellegzetes tájegységből álló
Phrygiat is, ahol egykoron Pál ugyancsak prédikált (Acta App. 16,6;
18,23.). Az újszövetségi iratokat, a vértanúaktákat és szenvedéstörténeteket,
vagy akárcsak Eusebios egyháztörténetét[4]
olvasva hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról a politikai, társadalmi és
gazdasági közegről (vö. Acta App. 13,13sk; 20,5-17;
21,1. stb.), ahol Nyugat-Kis-Ázsia korai keresztény gyülekezeteinek hitélete és
a helyi, az ekkor még többnyire nem keresztény lakossággal való együttélés
során, egyben szellemi horizontja is mindinkább kibontakozott.[5]
Sajátos keretet ad ehhez maga a táj is, amely hol dúsan termő, hol pedig
sivárságában már-már csodáért kiált. A partok mentén értőn művelt
olajfaligetekkel, fügefákkal és gazdagon termő szőlőskertekkel övezett, már-már
egymásba érő városok, majd ahogy keletnek haladunk, megannyi nyomorúságos,
épphogy csak tengődő porfészek a Nysai Gergely ezerszer kárhoztatott
Sasimájához[6]
hasonló barátságtalan, s szinte úttalan vidék közepén. Az itt élő megannyi nép
pedig mintha viszatükrözné a táj arculatát. Elegáns és szellemes rhétorok a
partmenti görög városokban, és megannyi hírhedt rabló a nagy kiterjedésű erdőségekben
a mysiai Olympos alatt. De Ephesos a színháztól a kikötőig vezető híres
oszlopsora is épp úgy hozzátartozik a római Kis-Ázsia jellegzetes arculatához,
mint az alig felismerhető utak a jórészt kopár, juhokat nevelő, s a partmenti
görögöktől „barbárnak” mondott Phrygiaban ... Törzsi területek és önkormányzatú
görög városok együttese: a római Nyugat-Kis-Ázsia. Hogyan éltek az emberek itt,
és miként igazgatták a térség nagyobbik felén osztozó két tartományt? Az Asia
provinciáról és Bithynia-Pontus tartomány nyugati feléről adott rövid
ismertetés keretein belül, egy későbbi nagyobb tanulmány részeként, ennek
felvázolására tennék kísérletet.[7] „SZABADSÁG IDEGEN FENNHATÓSÁG ALATT”:
ÖNKORMÁNYZATÚ GÖRÖG VÁROSOK A RÓMAI NYUGAT-KIS-ÁZSIÁBAN – Asia provincia igazgatása és
Bithynia-Pontus tartomány nyugati felének városi közösségei az Antoninusok
idején Első rész – A tartományok kialakítása és belső
viszonyaik A Kr. u. második század első felében a mediterrán térség páratlan
virágzást ért meg. Ahogy Aelius Aristeidésről és híres „Róma-beszédéről” szólva
másutt már részletesebben is kifejtettem[8]:
a görögség egyéni létének új kereteket adó roppant államalakulat, a Rajnától az
Euphratésig, Észak-Britanniatól a Nílus első kataraktájáig terjedő hatalmas
Római Birodalom még sohasem látott olyan szép napokat, mint Hadrianus
principatusa alatt (Kr. u. 117-138), majd Hadrianus császári utódja, Antoninus
Pius uralkodásának idején (Kr. u. 138-161).[9] A korszak
gazdasági virágzása legalábbis fenntarthatónak látszik. A több mint három millió
négyzetkilométerre kiterjedő Imperium Romanum távoli és látszólag szilárdan
védett határai között élő, közelítőleg 70 vagy 80 millióra becsülhető lakossága
viszonylagos jólétben, de a korábbi időkhöz képest (vö. Aristeid. or.
XXVI,102.) mindenképp békében[10] és biztonságban[11]
él. Különösen
látványos ez, a kor nagyszámú középítkezésén át is lemérhető –
relatív –
jólét a Birodalmon belüli Kelet görög, vagy görög igazgatási nyelvű városaiban
(or. XXVI,94-95;
97.)[12].
Ezek közül is kiemelkedik a római Kis-Ázsia nyugati harmada: Bithynia, de különösen
a hajdani Ióniát is magába foglaló gazdag tartomány, a „kies”[13] Asia provincia. A nyugat-kis-ázsiai térség és tartományai
a császárkor második évszázadában
A változatos
természetföldrajzi adottságokkal bíró Kis-Ázsia[14] –
a nagy múltú regionális kultúrák sokaságát egyesítő, de az egyes területek
gazdasági fejlettségének tekintetében is meglehetős sokszínűséget mutató
Anatóliai-félsziget – fokozatosan tagozódott be a Birodalom
provinciális igazgatásának rendszerébe[15].
Integrálódását követően a térség, de különösen annak nyugati harmada az
Imperium Romanum egyik leggazdagabb, s mindenkor egyik legértékesebb részének
számított. A római
Nyugat-Kis-Ázsia provinciális beosztása lassan, számos területi újrafelosztást
követően alakult ki. Az első római tartomány itt a volt Pergamoni királyság területéből
szervezett Asia provincia volt (Kr. e
133-ban;
vö. CAH XI1 /1936/, 580-590.). A tartománnyal északon határos Bithynia (örökhagyás útján) Kr. e.
74-ben, Bithynia-Pontus kettős
tartományként[16]
pedig –
a pompeiusi rendezést követően (D. Magie,
Roman Rule in Asia Minor, I,351skk.)[17] –
Kr. e. 64/63-ban kerül római fennhatóság alá. A Fekete-tenger melléki területeket
is magában foglaló hatalmas kettős provincia Augustus alatt jelentős mértékben
összezsugorodott ugyan, de még így is eléggé nagy kiterjedésű volt (CAH XI1
/1936/, 575-581.). Az Asia déli
határain túl elterülő Lycia és Pamphylia –
ugyancsak kettős – tartományt meglehetősen későn, Kr. u. 43-ban
Claudius szervezte provinciává a Lyciaban
mutatkozó belső zavargások miatt (Suet. Claud. 25,3; vö. IGRR III,563.),
hozzácsatolva a szomszédos Pamphyliat
(Magie, Roman Rule in Asia Min. I,516skk. és 540skk; vö. CAH XI1
/1936/, 590-597.)[18].
Meglehetősen lassan szerveződött provinciává a keleti szomszéd, az
Anatóliai-félszigeten megtelepedett vad kelták félbarbár „országa”, Galatia is. A korábbi clienskirályságot –
az állandósult törzsi háborúk és belső zavargások miatt – az augustusi
principatus kezdetén, Kr. e. 25-22 között szervezték császári provinciává.
Végleges tartományhatárait azonban csak Antoninus Pius uralkodása alatt nyerte
el (Magie, I,453skk; vö. CAH XI1 /1936/, 597-602. és
CAH2 XI /2000/, 605; 611skk.). Kis-Ázsia
nyugati régiójának tartományai közül már kialakítása idején is a leggazdagabb a
kapzsi római magistratusok, a pénzüket itt befektető, nyerészkedő italiai
vállalkozók (negotiatores) és a
csillapíthatatlan étvágyú adóbérlő társaságok számára egyaránt óriási jövedelmeket
biztosító Asia provincia volt.[19] Asia provincia kialakítása
A gazdag
tartományt Kr. e. 133-ban, az utolsó pergamoni uralkodó, III. Attalos végrendelete
alapján csatolták Rómához (Liv. per. LVIII,59.). A terület provinciává
szervezése Kr. e. 129-ben, a helyi ellenállás megtörése után (Aristonikos
felkelésének leverését követően: Strab. XIV – 646sk.) vette
kezdetét, és a később többször is módosított határok[20]
megállapításával a 126-os évig tartott.[21]
A tartomány ekkor kialakított beosztása lényegében a császárkor kezdetén is
változatlan maradt.[22] A mithridatési
háborúk (Kr. e. 89-64) megpróbáltatásai (Appian. Mithr. 22,23;[23]
62sk.) után a polgárháborúk szele kétszer is végigsöpört a térségen. Különösen
sokat szenvedett ezektől a sullai „rendcsinálás” terheit[24]
sokáig nyögő, majd az adóbérlő társaságoktól (societates publicanorum)
újra sanyargatott,[25]
legendásan gazdag[26]
Asia provincia. Sokat szenvedett maga Kis-Ázsia is. Kr. e 43-ban az M. Antonius
érdekében fellépő P. Cornelius Dolabella kíméletlen pénzszerző manővereitől,[27]
majd még inkább a térség lakóira anyagiakban és háborús pusztításokban egyaránt
mérthetetlen szenvedést hozó Kr. e. 42- 41-es évek során. A Caesar
halálát követő pogárháború idején, Kr. e. 42-ben Caesar gyilkosainak egyike, a
Rómából keletre távozott C. Cassius Longinus elfoglalta, majd szisztematikusan
kifosztotta[28]
az adóztatását visszautasító[29]
Rhodost. Szövetségese, és Caesar meggyilkolásában egykoron társa, a szomszédos
Lykiat sarcoló M. Iunius Brutus földig rombolta az ellenszegülő Xanthost, a
lykiai közösség (koinon) legnagyobb
városát, majd kifosztotta annak kikötőjét, Patarat.[30]
Ezt követően tíz évi adó beszolgáltatását rótták ki valamennyi Kis-Ázsia-i tartományra,[31]
hogy az így szerzett pénz segítségével kiegészíthessék seregüket. Brutus és
Cassius Philippinél elszenvedett vereségét követően, Kr. e. 41-ben az egykor
‘Asia jótevőjeként’ fellépő Caesar[32]
gyilkosainak nyújtott kényszerű segítség megtorlásaképp, Asia új ura, az
Ephesosban új Dionysosként fellépő[33]
triumvir Antonius – két évre elosztva – kilenc évre előre
szedette be az adót (Appian. Emph. V,4-6 – 15-27;
küln. 27.§.),
de a királyokra és városokra még ezen felül is hadisarcot vetett ki. A
többszörösen megsarcolt Asia provinciának ezúttal is óriási összeget, 200 000
talantont kellett Antoniusnak fizetnie (Plut. Ant. 24,7-8; 926b). Hasonlóan
nehéz időszak köszöntött be Kr. e. 40 és 39 között, amikor a polgárháborús felektől
a végsőkig kizsarolt vidéknek még egy parthus betörést is át kellett vészelnie
(l. pl. CIG 2715;
vö. Tac. ann. III 62,2. és küln. SIG3 768.)[34]. Az augustusi
principatus létrejötte azután itt is biztonságos állapotokat hozott.[35]
Kr. e. 27 és 20 között Asia néven,
consuli rangú proconsul irányítása alatt, senatusi provinciát szerveztek itt.
Lassú fellendülés vette kezdetét (vö. OGIS 458.)[36],
majd a visszanyert tartomány (Asia
recepta;
BMC, Emp. I,105. Nr. 647skk.) – immáron nem pusztán kiaknázásra szánt objektumként
(CAH XI1 /1936/, 586.) – végleg betagozódott a római provinciális
igazgatás rendszerébe. A császárság
második századában, az Antoninusok uralkodása alatt azután új virágkor
köszöntött be itt. A Kis-Ázsiai térség Földközi-tenger menti partvidékének, de
főként a régió nyugati felének (a szárazföldi Görögországgal, de Itáliával és a
távoli Nyugattal is szoros kapcsolatban álló) városai a gazdagság, a biztonság,
és a viszonylagos jólét képét mutatják. Azt a képet, amelyet –
megannyi túlzással persze – a nagyszámú felirat és a városok által
kibocsájtott érmek ábrázolásai és köriratai[37]
mellett, leginkább Dión Chrysostomos[38]
és Aelius Aristeidés[39]
beszédeiből ismerhetünk.[40] Régiók és városok a
császárkori Asia provinciában[41] Asia provincia
Kis-Ázsia nyugati részének középső területeit foglalta magában. (Az ettől
északra elterülő régió Bithynia-Pontus tartomány,
a délkeleti hegy- és partvidék Lycia et
Pamphylia provincia része volt.) A császárkorban Asia provinciához
tartozott Tróas vidéke és Aiolis, Iónia, Mysia, Lydia, Karia és Phrygia,[42]
valamint a Kis-Ázsia nyugati partja előtt elterülő szigetek sora (ide számítva
még a Kykládok csoportjába tartozó Amorgost és a Déli-Szporádok tagját,
Astypalaiát[43]).
A szigetek közül a jelentősebbek (északról, a Tróas melletti kis Tenedostól
déli irányba haladva) az első rangú boráról nevezetes Lesbos[44]
és Chios,[45]
Samos és a közepes méretű Kós,[46]
valamint Hélios „szépséges”[47]
és „mindig napsütötte”[48]
szigete, a hajdani nagy múltja emlékeit még sokáig őrző Rhodos[49].
A partok
mentén az ősi aiol, ión és dór polisok sokasága található, a partvidéktől távolabb
a hellénizmus korának katoikiái és
más alapításai. Örökösük, a római tartomány maga is városok sűrű szövedéke. A
császárkori provincia területén olyan jelentős görög városok voltak, mint
„egész Iónia legszebb városa” (Strab. XIV – 646;[50]
Lukian. eikon. 2;
Mart. Pionii et soc. 4,2.), az Aelius Aristeidés választott patrisává lett Smyrna (or. XXIII,19;
vö. XVII-XXI. és küln. or. L,73; 103 – K.)[51]
vagy a Tauros-hegységen inneni Kis-Ázsia legnagyobb kereskedelmi központja
(Strab. XIV –
641sk.), a helytartó székhelyéül szolgáló Ephesos[52].
(Smyrna és Ephesos Athén mellett egyben az ún. második szofisztika
legjelentősebb központjai is voltak.[53])
A tartomány ugyancsak jelentős városai közé sorolható a lassú hanyatlásnak
indult ősi Milétos,[54]
a partoktól távolabb eső Pergamon (a tartomány valódi métropolisa[55]
és a provincia kialakításakor a tartományi gyűlések színtere[56]),
valamint „Asia híres városa” (Tac. ann. XIV 27,l.), a Lykos melletti Laodikeia[57].
Ez utóbbiak, gazdasági jelentőségük mellett,[58]
ugyancsak jelentős kulturális centrumnak számítottak. Bizonyos jelentőséget
mutat még Lydiaban az ősöreg Sardeis[59],
vagy a Propontis mellett „az Ázsia első városaival nagyságban és szépségben
vetekedő” (Strab. XII – 575; vö. Aristeid. or.
XXVII –
K.)[60],
változatos sorsú Kyzikos[61]. A gyarapodó és
szépülő régi városok (a térség első
városa rangjáért versengő; érmein a próté
címet egyként feltüntető Pergamon, Ephesos és Smyrna[62])
mellett a partvidék peremén fejlődésnek indultak a Seleukidák korában alapított
városok[63]
is: „a tulajdonképpeni Ázsia nagy piaca, ... az Itáliából és Hellásból jövő
árucikkek közös lerakodóhelye” (Strab. XII – 577.), a Maiandros
felső folyásánál fekvő Apameia,[64]
a közeli, ám kevéssé jelentős Eumeneia[65],
a már említett Laodikeia, a két
Stratonikeia[66],
az Antiocheianak is nevezett kariai Alabanda és az észak-lydiai Thyateira[67].
Fejlődésük más, korábbi közösségekre olykor kifejezetten negatívan hatott. Ezek
közé tartozott például „Phrygia nagy
városa”,[68]
a „népes és jómódú”,[69]
ám a közeli Laodikeia alapítását követően[70]
lassan hanyatló Kolossai.[71]
A térségben néhány kisebb római colonia is
alakult: Mysiában Iulia Ancyra, Tiberiopolis, Synaus; Lydiaban
Caesarea Trocetta és Hierocaesarea; Phrygiában Sebasté (IGRR IV,682.[72])
stb. Különleges jogokat élvezett a még Augustustól telepítet két
veterán-kolónia: a ius Italicummal
felruházott Alexandria Troas, és a Kr. u. IV. századra végbement teljes asszimilációjáig
görög Asiaban ugyancsak egyfajta latin nyelvi szigetnek számító, a
Helléspontos-menti Parium[73].
Megannyi híres és régi város, az ősi Milétos, Halikarnassos és Klazomenai
viszont egykori fényét és jelentőségét elveszítve, fokozatosan lehanyatlott.
Háttérbe szorultak az olyan nagy múltú, ám kisebb parti városok is, mint Kymé
és Phókaia, Erythrai vagy Teós. Ugyancsak hanyatlásnak indult a tengeri
kereskedelem egyik korábbi központja, a neves rhétorikai iskolákkal bíró
Rhodos. Az egységesülő Birodalomban a Kr. e. 42-es év polgárháborús harcaitól
is sújtott Rhodos már nem nyerhette vissza korábbi közvetítő szerepét. Helyét
Ephesos vette át, ill. kisebb mértékben a partvidék más városai: Kyzikos
(Aristeid. or. XXVII – K.), Smyrna és Milétos, valamint az
Égei-tengeri partokhoz közel eső Pergamon[74].
A hajdan jelentős, ám a térség feletti római uralom megszilárdulását követően
jelentéktelenné vált „ősi városok” többsége – jobb esetben –
afféle turisztikai látványossággá lett. Így kényszerűen is
hajdani „nagy múltja” egy-egy elemébe kapaszkodott.[75] A lakosság megoszlása a tartományon
belül. Természeti kincsek és gazdasági viszonyok
A
rendelkezésünkre álló primér és szekundér források, valamint a régészeti
emlékek egyaránt arra utalnak, hogy provincia lakossága főként a tengerparti –
zömmel görögök lakta – városokban összpontosult.[76]
Jelentős –
bár a partoktól távolodva mindinkább kevert – lakosság élt a térség
jelentős vízi és közlekedési útvonalának, de egyben kiemelt mezőgazdasági területének
is számító Maiandros és a Hermos mentén, továbbá ezek mellékfolyóinak medencéiben.[77]
A hegyvidék számos vonásában még őrizte ősi jellegét: a hellénizálódás
folyamata itt csak felszínesen hatott. Egyes hegyvidéki területeken, így az
Asia provincia északi határán fekvő mysiai Olympos sűrű erdőségeiben, századok
óta[78]
gyakori volt a banditizmus is (Strab. XII – 574;
vö. Lukian. Alex. 2.)[79].
A helyi közösségek egy-egy városi központ köré való szervezésével, a római
kormányzatnak itt még Hadrianus alatt is számos tennivalója akadt (SHA, vit.
Hadr. 20,13;
vö. Cass. Dio /epit. Xiph./, LXIX 10,2.). Tevékenységük azonban nem vezetett a
helyi rablóbandák okozta lokális nehézségek végleges megoldásához.[80]
Mivel a tartomány nyugati részét már a császárkor elejére szinte teljesen
behálózta a fejlett városszervezet, újabb városok alapítására (ill. gyakorta synoikismos útján történő kialakítására[81])
csak itt, az urbanizációtól kevéssé érintett hegyvidéki területeken került sor.
Így
mindenekelőtt Kariaban (Aphrodisias[82])
és Mysiaban (Stratonikeia[83]),
vagy hasonlóképpen Phrygia egyes körzeteiben.[84] A part menti
városokban és a belső területek kisebb-nagyobb városi közösségeiben folytatott –
gyakorta specializálódott – iparszerű tevékenység és a kereskedelem
mellett, a kedvező éghajlati viszonyok között, a lakosság fő megélhetési
forrása a földművelés: gabonatermelés, ill. szőlő- és olajfatermesztés[85]
(az ún. mediterrán polikultúra, szokásos kiegészítőivel).[86]
A hegyi régiókban jelentős állattenyésztés (szarvasmarha) és pásztorkodás
folyt. A partoktól távolabb, a hegyektől övezett központi táblásvidék szélei
felé haladva az éghajlat és a természeti környezet már kevésbé kedvező. Az
Anatóliai-fennsík (magasföld) nyugati szélén elterülő, vízben többnyire
szegény, s így zömmel csak legelőnek alkalmas Phrygiaban[87]
a gyér lakosság számára a nagyszámú juh- és kecskenyájak, ill. az itteni juhok
különösen finom szálú gyapja (Strab. XII – 578.) jelentették a
megélhetést.[88]
A régió kedvezőbb adottságú területein, így például a Maiandros felső
folyásánál fekvő Apameiaban, jelentős számú szarvasmarhát is tartottak.[89]
A nyugat-kis-ázsiai térség egésze– kellő mennyiségben – jó minőségű
építőfával, némi ásványkinccsel (réz, ezüst, vas, cink, ólom), és (Kyzikos
mellett, vagy a már említett kariai Mylasa közelében) bőséges felszíni
márvánnyal is rendelkezett. A partok mentén – különösen a Propontis
vidékén –
folytatott intenzív, részben kivitelre is termelő halászat ugyancsak emberek
ezreinek adott megélhetést.[90] Asia provincia
városai kivitelre is termeltek, így jelentős szerepet játszottak a mindinkább
egységesülő Birodalom gazdasági életében is. A térségből főleg Kis-Ázsia más
vidékeire és a szárazföldi Görögországba exportáltak szőlőt, szárított
olajbogyót és sajtot, valamint más mezőgazdasági termékeket. Ephesosból
osztrigát vittek ki, Milétosból – részben a közeli hegyvidék juhainak
gyapjából készített (a syriai áruk minőségével vetélkedő) –
színezett szöveteket. E két város különösen híres volt ékszeriparáról, valamint
nemesfémből készített különféle tárgyairól.[91]
Kiemelt központ volt Smyrna is. Zömében e kikötővárosok közvetítették az Anatóliai-félsziget
belső vidékeinek termékeit[92]
(különösen a Lydiaból és Phrygiaból származó, másutt keresett árucikknek
számító gyapjút), de részben a Távol-Kelet áruit[93]
is a Nyugat felé. Így ugyancsak jelentős volt az átmenő
kereskedelem. A belső vidékek áruinak és terményeinek közvetítésében kiemelt
szerepet játszott a már említett phrygiai Apameia is, amely egy időben
jelentőségében már-már Ephesosszal vetekedett. A térség
relatív gazdagságának is köszönhetően egyedülálló szellemi élet bontakozott ki
itt. Ennek egyik sajátos – értékeinek vitathatóságában is izgalmas –
megnyilvánulási formája volt Kis-Ázsiában (egyik legjelentősebb központját
tekintve pedig az Asia provincia részét képező Ióniában) az ún. második
szofisztika.[94] Egy kiemelt térség a tartományon belül:
Iónia helyzete Asia provincia részeként
Az iónok már a
korai időkben úgy érezték, városaik kedvező fekvése, de az általuk lakott régió
szerencsés klimatikus adottságai révén is elkülönülnek Kis-Ázsia többi
részétől.[95]
Az elkülönülésnek ez a terminológiailag is kifejezésre juttatott érzése a
későbbi századok során is megmaradt.[96]
A partvidék jólétben élő, nyitott és sokszínű társadalma már önmagában véve is
ellentétet képezett e jólét alapját szolgáltató belső vidékekkel. Iónia gazdag
városai (a kövezett, széles utcákon, az agorán vagy az agorát övező
oszlopcsarnokokban[97]
fellépő, vitatkozó vagy sétáló – követőik népes csapatától kísért, már
önmagában véve is látványosságszámba menő – elegáns és szellemes
rhétoraival), s mögötte a hagyományos paraszti vagy pásztori életét élő,
gyakorta nyomorúságos hegyi Anatólia ... A római uralom
másutt is megnyilvánuló nivelláló ereje itt csak kevéssé jelentkezett. Mégis,
hogy az Aristeidéstől Róma-beszédében” különösképpen magasztalt Iónia valóban „a szépség úrnőjeként” jelenne meg (or. XXVI,95.), ezt túlzás lenne állítani.
Városai stagnálnak, mint Kymé vagy Phókaia,[98]
vagy lassan hanyatlanak, miként Milétos. Smyrna és Ephesos mindeközben
virágkorát élte: a két város Asia provincia kereskedelmi és kulturális központjává
emelkedett.[99]
Néhány kisebb város relatív jólétéről, ill. privilégiumairól is vannak értesüléseink.
Az Ephesoshoz közeli Samos szigetén például Antoninus Pius a „szabad város”[100]
jogával ruházta fel a kezdődő érmelésén a császárt alapítójaként feltüntető,
jelentéktelen helyi közösséget – a korábban Ephesoshoz tartozó, majd a
principatus kezdetére a samosiaktól csere útján megszerzett (Strab. XIV –
639.) –
Neapolist.[101]
Ennél árnyaltabb képet azonban aligha alakíthatunk ki a tartomány egyik kiemelt
regionális egységét képező Ióniáról (kulturális egységének egyik jeleként a térség tizenhárom városa más
vidékekhez – így például a Halikarnassostól és Kóstól Rhodosig, ill. a rhodosi
Lindosig ívelő szigeteket és partmenti területeket magába foglaló dór hexapolishoz – hasonlóan, saját
,közösségi gyűléssel’, koinonnal
rendelkezett), bár Lydia és Karia mellett Iónia a római Asia provincia egyik
legjobban dokumentált területe. Dión Chrysostomos vagy Aelius Aristeidés
beszédeinek hosszabb-rövidebb közlésein, vagy még inkább ezek elszórt utalásain
túlmenő irodalmi forrásaink ugyanis meglehetősen szegényesek. A Strabón (XIV –
632-650.) és Pausanias (VII 2,1-4; 3,5-6,2; 10. stb.)[102]
leírásaira is támaszkodó régészeti feltárások,[103]
valamint a nagy számú felirat és érem alapján azonban némileg mégiscsak képet
alkothatunk Iónia (s az azt körülvevő, tágabban vett térség) valós
viszonyairól. Második rész: önkormányzatú városok a Birodalmon és a
tartományokon belül. A városok belső viszonyai „Amikor valamilyen hivatalba lépsz, nem csupán
Periklés megfontolásait kell figyelembe venned ... »Vigyázz,
Periklés, szabad embereken, görögök felett, Athén polgárain uralkodol«
;
hanem így is kell szólnod magadban: »Te, aki hivatalt
viselsz, magad is alattvaló vagy egy polisban, amelyet proconsulok, a Caesar
helytartói irányítanak«.” (Plut. praec. ger. rei publ. 17 – 813d-e) Közel egy
időben azzal, mikor a Rómába készülő gnósztikus Markión atyja, a sinópéi püspök
kiátkozásától sújtva elhagyta szülővárosát, a Kr. u. 143-as év tavaszán egy
fiatal asiai rhétor érkezett Rómába, hogy elmondja a várost magasztaló híres
beszédét (,eis Rhómén’;
or. XXVI –
ed. Keil) a császár és udvara egybegyűlt nagyságai előtt. Mysia szülötte és
Smyrna polgára, Aelius Aristeidés[104]
mindazon pozitív tapasztalatok birtokában beszélt, amelyek őt, miként a többi
tehetős provinciálist, csak a római hatalom elkötelezett támogatójává tehették.
Beszéde ezért is válhatott a legjelentősebb irodalmi
kifejeződésévé mindannak, amit a kortársak számára Hadrianus,[105]
majd Antoninus Pius uralma, az általuk teremtett „világ”,[106]
s benne az „aranykor” fogalma[107]
jelenthetett.[108]
A „jó császárok”[109]
uralkodásának a Mediterrán térség addig sohasem tapasztalt felvirágzását
eredményező évei.[110]
Bizonyos joggal jelenthette ki tehát az uralkodó előtt szólva Aelius
Aristeidés, hogy „a kezdetben mintegy betegeskedő
világ immár erőre kapott” (or. XXVI,97 – ed. Keil.)[111]. Polis és Imperium[112]. A császár, a tartományok, a városok az
aristeidési „Róma-beszéd” tükrében A
Birodalomszerte tapasztalható jólét részbeni alapja és egyik legszembetűnőbb
jele Bithyniaban, de még inkább az „ötszáz várost”[113]
magában foglaló Asia provinciában is a mediterrán civilizációkra jellemző városi életforma. Az egyes városi
közösségeken belül zajló kulturális élet meglehetősen egyformának látszik. Sőt,
mint azt gyakorta leszögezték, már-már uniformizáltnak mondható.[114]
„Mindenütt testgyakorlóhelyek,
forráskutak, oszlopos előcsarnokok, templomok, műhelyek, iskolák sokasága
található” –
így fogalmazza meg ezt az Imperiumon belüli Kelet görög polisainak virágzó városi életéről szólva[115]
a meglehetősen sokat utazó Aelius Aristeidés (or. XXVI,97.)[116]. Város várost
ér –
jelenti ki a Rómát és annak hatalmát magasztaló görög rhétor (vö. 93-94.) –,
méghozzá korábban sohasem tapasztalt sokaságban és sűrűségben (93.). Hosszan és
látható kedvvel fejtegeti ezt a gondolatot a városok úrnőjéhez (vö. 9.),
Rómához intézett beszédében Aelius Aristeidés. Aristeidés szemében ez a minden
korábbi államalakulatot felülmúló Római Birodalom[117]
egyik legfőbb jellemzője (92-93.). A szónok ábrázolásában a római világbirodalom sivatagokon és vad
hegyeken (100.) át vezető utakkal (101.) egybekapcsolt városok sűrű szövedékeként (93sk; 97-99.) jelenítődött
meg beszéde hallgatói előtt.[118] Az Imperium
Romanum területén emelkedő mintegy kétezer kisebb-nagyobb város a Kr. u.
második század (a vidéki területeket nem, vagy csak kevéssé érintő) páratlan
gazdasági virágzásának igazi haszonélvezője (vö. or. XXVI,93-99.). Távoli
vidékkel (a Parthus birodalommal és a Boldog Arábiával, sőt a messzi Indiával
és Kínával: 12.) folytatott intenzív kereskedelem jellemzi a kort,[119]
a Földközi-tenger partjai mentén pedig a minden addigit felülmúlóan élénk
hajóforgalom (11-13.). A Birodalmon belüli Kelet görög és a görög kultúra
részeseivé lett városi polgárai mindezt a császárság által teremtett tartós békének (69-71a;
vö. Dión Chrys., or. XXXII,71skk; XXXVIII,10skk; XL,35skk;
XLVIII,15;
Paus. VIII,43;
BMC, Emp. III;
p85. no. 400. stb.) köszönhették. Ezért utazhatott a phrygiai Hierapolisból
való kereskedő, Flavius Zeuxis hetvenkét alkalommal, a Malea-fok érintésével
Itáliába –
mint arról sírfeliratán maga megemlékezik (IGRR IV,841.), és ezért ‘hajózhatta
be’
az ephesosi naukléros, Erastos ‘több
ízben a tengert’
(SIG3 838.).[120]
Az Imperium egyes régióin belül hasonlóképpen élénk szárazföldi kereskedelem
zajlik a biztonságossá vált, kiépített utakon
(100-101.)[121].
A világ (10;28;81;85;101sk.)
civilizált lett (101.). Sőt napról
napra civilizáltabbá lesz – jelenti ki egy emberöltővel később, Marcus
Aurelius halálát (Kr. u. 180) követően az Africaból (Africa Proconsularis) származó, „rómaisága” mellett kereszténnyé is
lett (s mint keresztény hitelveiben a távoli Phrygia montanizmusát védelmező)
Tertullianus, miután a Birodalom úrrá lett a Marcus uralkodásának második felét
jellemző zűrzavaron (De anima 30.)[122]. De mindez még
a jövő. Az aristeidési „Róma-beszéd” elhangzásának idején (Kr. u. 143) a
Birodalom rendjének stabilitása még szinte példa nélkül való. Igazgatása pedig
oly mértékű rendet és egyértelműséget mutat, akár a kosmos (vö. 89. és 103.). Akár a
szokásos szónoki túlzás lehetne ez. Ám a rhétor ezúttal aligha túloz. A hatalom
legfelsőbb szintjén valóban korábban elképzelhetelen mértékű harmónia
uralkodik. Nincsenek politikai alapon elrendelt kivégzések,[123]
a császár nem járja be (folytonos utazások közepette: 33.) birodalmát,[124]
s –
az uralkodó állandó kísérőjeként – nincs olyasfajta kegyenc, mint Hadrianus
fiúkedvese (erómenosa, majd erastése), a vitathatalan szépségű, ám
annál kétesebb népszerűségű Antinoos. Hasonló
harmónia érvényesül a kormányzat alsóbb szintjein is. A tartományok igazgatásával
megbízott helytartók (31-37sk.) a mindenre felügyelő és mindent irányító
császár (90;
vö. 29-30;
31-33sk;
38-39;
vö. még 87-88sk. és 107.)[125]
távollétében is (33.) a jog és az igazság (103; vö. 106-107.)
elvének érvényesítésével gyakorolják hatalmukat.[126]
Ahogy szerte a Birodalomban, úgy itt is, Kis-Ázsia nyugati felén –
a Dión Chrysostomos beszédeiből, vagy az ifjabb Plinius ‘Levelei’-nek
tizedik könyvéből meglehetősen jól ismert Bithyniaban. Kr. u. 134 körül
Hadrianus C. Iulius Severust[127]
küldte „a nem fegyveres erőt, hanem
igazságos és megfontolt vezetőt, rangbéli helytartót igénylő Bithyniaba”. Az
értő módon kiválasztott, megfelelő ember
jó emlékezetű példája, állítja Cassius Dio, közel száz év múltán is eleven
maradt: /epit. Xiph./ LXIX 14,4.[128]
Néhány kivételtől eltekintve, hasonlóképpen gyakorolják a „jó császárok”
legatusai hatalmukat Asia provinciában. A gazdag tartomány egyes, Aelius
Aristeidéstől is gyakorta említett városi közösségei felett éppúgy, mint más,
kisebb és jelentéktelenebb városok ügyeiben eljárva, amelyeket a térségben –
pusztán helyi jelentőségű (a lokális vagy a regionális propaganda céljait
szolgáló) érmelésük[129]
mellett – főként a nagyszámú felirat alapján ismerünk. Görög város a római Keleten. Polis és khóra. Az
önkormányzatú város és vidéke mint adminisztratív egység Az
Imperium Romanum egész területén, de különösen a Római Birodalom keleti tartományaiban
a közösségi lét legfontosabb színterei, és egyben a helyi igazgatás
legfontosabb egységei is a kiterjedt territoriummal
bíró, önkormányzatú városok voltak. A tartomány területén osztozó
kisebb-nagyobb városi közösségek alapvető feladatai közé tartozott a város és a
város fennhatósága alá rendelt falusi körzetek igazgatása és rendjének
fenntartása (a helytartó, ill. a központi kormányzat ellenőrzése mellett nem
egyszer egy-egy nagyobb tartományi város hierarchikus alárendeltségében[130]).
A lokális infrastruktúra többé-kevésbé önálló működtetése mellett (a közművek,[131]
középületek,[132]
közcélú testületek[133]
fenntartása, vagy a gabonaellátás biztosítása,[134]
és ezt kiegészítő jelleggel: a számos ünnepi, ill. versenyjáték rendezése[135]
mellett) e kettős adminisztratív egység – a város (polis) és territoriuma (khóra)[136]
– tartozott felelősséggel
a helyben befolyó jövedelmek kezeléséért, ill. a helyi közösségre kivetett adók
maradéktalan behajtásáért is. Ugyancsak a városi önkormányzat hajtotta végre a
Rómában székelő központi kormányzat vagy a helytartó által elrendelt helyi
érvényű intézkedéseket és a tartomány egészét érintő határozatokat. A
helytartó közvetlen beavatkozásától mentesülő ún. szabad városok (civitates liberae) pénzügyi igazgatásuk
tekintetében is önállóak voltak. A központi kormányzat azonban arra törekedett,
hogy különleges megbízottak kiküldésével (legati
Augusti ad corrigendum statum liberarum civitatium)[137]
itt, és ebben a vonatkozásban is közvetlen ellenőrzést gyakoroljon a tartományi
városok felett. Máskor a helyi eszközökkel már megoldhatatlan zavargások lecsendesítésére
küldtek ki különleges megbízottakat (eirénarchai)[138].
Talán mindkettőre utal Aelius Aristeidés, amikor azt mondja: „Ha ... valahol egy város –
túlzott nagysága miatt – nem képes arra, hogy a maga erejéből tartsa
fenn rendjét, úgy nem tagadjátok meg tőle azokat, akik alkalmasak lesznek arra,
hogy a továbbiakban körültekintően igazgassák, de akár meg is oltalmazzák az
ottaniakat” (or. XXVI,67 – K.).[139] A
többnyire rendezetten és hatékonyan működő helyi önkormányzatokba[140]
javarészt a municipalis arisztokrácia köréből kerülnek ki a bulé és a rendszeresen ülésező gerusia tagjai. Ugyancsak a municipalis
arisztokrácia köréből választják a várost és vidéki területeit igazgató főbb –
tényleges döntési jogkörrel rendelkező – magistratusokat.
Mindez a római hatóságok támogatásával, nemegyszer aktív beavatkozásával
történt. „Jobb az előkelők gyermekeit küldeni
a tanácsba, mint a közrendűekét” – jelenti ki
Bithynia-Pontus tartomány helytartójaként az ifjabb Plinius,[141]
aki, úgy tűnik, több-kevesebb következetességgel érvényesítette is ezt az
elvet. A
helyi önkormányzatok mellett bizonyos szereppel bírtak még az Imperiumon belüli
Kelet görög városaiban a népgyűlések is (ekklésiai).
Asia provincia önkormányzattal rendelkező közösségeiben – hagyományos
eljárással[142]
–
itt választották meg a buléba kerülő
magistratusokat (vö. SIG3 838; lin. 16: [tés archai]resias [he]neka)[143].
A népgyűlések azonban – főként a római igazgatási modellt jobban
követő Bithynia-Pontus tartományban[144]
–
gyakorta szüneteltek, nem utolsó sorban az időről időre megismétlődő helyi
zavargások miatt[145].
Ismételt összehívásukhoz ilyenkor a helytartó engedélyére volt szükség, mint
arról Dión Chrysostomos egyik beszédéből is értesülünk (or. XLVIII,l.).[146]
A
népgyűléseken a helyi közösség valamennyi, polgárjoggal rendelkező tagja részt
vehetett, vagyoni különbségek és egyéb jellegű korlátozások nélkül.
Kelet-Kis-Ázsia egyes városaiban azonban néhány, ezzel ellentétes példáról is
tudomással bírunk.[147]
Másutt, bár a szabad férfilakosság egésze részt vehetett a több-kevesebb
rendszerességgel összehívott gyűléseken, a népgyűlés szerepe részben formális
volt. Így
Bithyniaban is, ahol azzal, hogy a városi tanácsot – római mintára – a censorok egészítették ki a korábban már
városi tisztséget betöltött, vagy a cenzus követelményének megfelelő,
tehetősebb polgárok közül[148]
(szemben a hagyományos görög gyakorlattal, ahol a bulé tagjait az erre a célra összehívott ekklésia választotta), a népesség jelentős részét kizárták abból,
hogy tényleges betekintéssel bírjon a közösség egészét érintő döntésekbe.
Mindez nyugtalanságot keltett, és részben az ebből fakadó tehetetlenséggel
magyarázhatók a városi köznép – a későbbiekben vázolt – erőszakos
megmozdulásai. A város igazgatása – mintegy hitbizományként, kizárólagos jogon
– tehetős polgárai, a jószerével önmagát kiegészítő bulé – s a bulén belül a
városi tanács szűkebb grémiumának – kezébe került. Mindez megannyi visszaélés
alapjául szolgált. Leginkább a számos pénzügyi visszaélés, a gyakori csalások,
a nyilvánvaló sikkasztások és a meglehetősen elterjedt korrupció alapjául,
amelyekkel egy későbbi alfejezetben foglalkozunk. Az önkormányzatú városok „szabadsága” és
„önállósága”: a szabadság korlátai
„Amikor
valamilyen hivatalba lépsz, nem csupán Periklés megfontolásait kell figyelembe
venned ... »Vigyázz,
Periklés, szabad embereken, görögök felett, Athén polgárain uralkodol (archeis)«;
hanem így is kell szólnod magadban: »Te,
aki hivatalt viselsz, magad is alattvaló vagy egy polisban, amelyet
proconsulok, a Caesar helytartói irányítanak«. Plutarchos
fenti, a római Nyugat-Kis-Ázsiáról adott történeti vázlat második részének
bevezetéseként már idézett kijelentése (praec. ger. rei publ. 17 –
813d-e) meglehetős keserűségről árulkodik. Ugyanakkor nála, amiként némileg
idősebb kortársánál, Dión Chrysostomosnál is, a kor görögségének egy részénél
jelentkező irreális szabadságeszményekkel szemben[149],
a római monarchia jelenik meg a görögség állami létének egyetlen reális
esélyeként[150]. Még inkább így
van ez Aelius Aristeidésnél. Míg
Diónnál –
a Panaitioson és Poseidónioson át[151]
a Kr. u. I/II. századig ívelő[152]
rhétorikus és filozófiai tradícióknak megfelelően – az állam
egészét tekintve az egyeduralom, a keleti provinciák vonatkozásában pedig a „jó
király” alakja oldja fel a római hatalom ellentmondásait,[153]
addig Aelius Aristeidés felfogásában az uralkodó ennek a roppant hatalmi
struktúrának pusztán egyetlen, s látszólag nem is túl jelentős eleme.[154]
Az Imperium hatékony, automatikusan működő (or. XXVI,36; vö. 26.), s így
mindinkább személytelenné váló (vö. 36.) államigazgatási szervezete[155]
szavatolja itt a minden alattvalójára egyaránt kiterjedő –
ahogy a rhétor fogalmaz: „illő”
(vagyis lényegét tekintve: az egyes társadalmi rétegekhez, csoportokhoz
tartozókat a hatalom birtokosai szerint megillető:
39.) –
egyenlőséget (30;
39;
vö. 93.),[156]
és az ezzel szorosan összefüggő jogbiztonságot. (32; 38sk;
107.).[157]
Közelebbről pedig – s ez a voltaképpeni novuma az or. XXVI ezzel
kapcsolatos koncepciójának – Aristeidés felfogásában a Birodalom egységes
polgárjogából való részesedés (59skk; vö. 93.) lesz az az
eszköz, amely a görögség politikai létének megőrzését hivatott biztosítani.[158]
A városi autonómiák fenntarthatóságát (96; vö. 36.),[159]
sőt gyakorta többet is annál: a hatalomból való részesedés reális lehetőségét
(64sk.), egy minden addigi állami szervezetnek felette álló (38skk;
vö. 88.), az egész földkerekségre kiterjedő demokrácia (60;
vö. 36.[160])
polgáraként. A Róma
hatalmának való alávetettség (mely oly keserű megállapításokra
késztette Plut- archost, s az előző nemzedék megannyi képviselőjét egyaránt[161])
ebben az összefüggésben már nem több a „rómaiak”
és a „nem rómaiak” között húzódó
jogi –
és kulturális[162]
–
választóvonalnál (vö. 63.). A „szabadság” fogalma (vö. 36.c.)[163]
pedig, legalábbis az ,eis Rhómén’
szerzője számára, így korántsem a görögség hajdani
függetlenségének helyreállítását, hanem az Imperium valamennyi lakójának
jogbiztonságát, valamint a mindenütt egyformán érzékelhető társadalmi
stabilitást jelenti már.[164]
Ugyanez a felfogás a görögök lakta területek feletti római uralom tényét sem
puszta elnyomásként, hanem mindinkább az uralkodó réteg privilégiumaiból való részesedésként
értékeli.[165]
Ez alapozza meg Aristeidésnél kora politikai valóságának igenlését (s nem
csupán kényszerű elfogadását, mint oly sok esetben nagynevű szónok-elődeinél),
és ez magyarázza az or. XXVI megannyi, Róma hatalmi „eszméjének”[166]
szentelt (88sk;
31skk.), vagy éppenséggel a római uralom hatékony voltát fejtegető (29;
30skk;
37skk;
65;
vö. 37;
87skk.)[167]
helyét. A valóság
számos elemét tartalmazza ez a fejtegetés. A valóság valósabb képét azonban
mégis inkább Dión Chrysostomos fogalmazta meg. Őseiteknek még –
fordul nagynevű elődeikkel büszkélkedő honfitársaihoz a majdani „aranyszájú”
rhétor[168]
–
„számos lehetőségük volt arra, hogy
megmutassák erényüket: a többiek feletti vezető szerep megszerzésében, a jogtalanságtól
szorongatottak megsegítésében, szövetségesek szerzésében, városok alapításában,
háborús ellenfeleik legyőzésében. Nektek – mondja Rhodos meghallgatására
egybesereglett polgárainak a vándorszónokként ott fellépő prusai Dión –
már nincsen meg ezekre a lehetőségetek.
Az, amitek még megmaradt – úgy vélem –, az az önmagatok
felett való uralkodás, s városotok igazgatása; hogy tiszteletben
részesítsétek az arra érdemest, és ne nyilvánítsátok tetszésteket egyenlő módon
a sokaságból bárkinek; a tanácsülések megtartása és a bíróságokon
való ítélkezés;
hogy áldozzatok az isteneknek, és megüljétek az ünnepeket.” (or. XXX, 161-162
).[169]
Dión
kijelentésének második fele pontosan tükrözi az egyetlen követhető „alattvalói”
magatartást. A reális alternatívát, vagy egyszerűbben szólva: a municipalis
arisztokrácia helyi hatalomgyakorlásának tényleges lehetőségeit. Az önkormányzatú városok „szabadsága” és
„önállósága”: az önállóság korlátai E két fogalom:
„szabad” és „önálló” a klasszikus görög polis egyik legfőbb ismérve volt. A Kr.
u. II. században azonban e városok hajdani szabadságának már csak az árnyéka és
a neve maradt meg,[170]
bár a „szabad várossal”, mint a provincián
belüli eltérő jogállású városok egyik kategóriájával forrásainkban továbbra is
találkozunk. Hasonló
jelenséget figyelhetünk meg a városok önállósága terén. A belső igazgatásában
önállósággal (autonomia) rendelkező
keleti görög poleis a központi
kormányzattól vagy a tartományi helytartótól való függetlensége a korban
mindinkább látszólagossá vált. Helyi jelentőségű és a közösség egészének
szolgálatában álló testületek létrehozása is – így például a városi
tűzoltóság felállítása, vagy önsegélyző egyesületek (eranus) alapítása – akárhányszor áthághatatlan akadályokba
ütközött (vö. Plin. epist. X,33-34. és 92-93.). Fürdők, színházak,
vízvezetékek, vagy akárcsak új gymnasion építésének engedélyezése a leégett
helyén –
mindez a római hatóságok, a császár vagy a császár megbízása alapján eljáró
helytartó hatáskörébe tartozott. Bithynia-Pontus tartomány helytartójaként az
ifjabb Plinius beavatkozik a nikomédiai vízvezeték építésébe, amelyre már eddig
is hatalmas összegeket vesztegettek. Plinius attól tart, többet is költenek
még, ám megint csak hasztalanul. Nikomédeia lakói – jelenti ki a
tartományba küldött legatusa az uralkodónak – „hárommillió-háromszáztizennyolcezer sesteriust fordítottak vízvezeték-
építésre,[171] ami máig befejezetlen, félbemaradt, s
részben széthordták; egy másik vezetékre kétszázezret
folyósítottak. Azonban ez is félbemaradt úgy, hogy újabb beruházásra van
szükség, hogy vizük legyen, pedig már annyi pénzt eltékozoltak.” (epist. X
37,l.)[172].
A császár válaszában elrendeli a vízvezeték megépítését, egyúttal utasítva a
helytartót arra, vizsgálja ki, hogy kinek a hibájából vesztegettek el annyi
pénz Nikomédeia polgárai. Ha ugyan hiba történt! A jövőre nézve mindenképp meg
kell akadályozni –
így rendelkezik Traianus –, hogy a kölcsönös meggazdagodás érdekében csalárdul
összejátszva, hol belekezdjenek egy vízvezeték építésébe, hol pedig felhagyjanak
azzal a nikomédeiaiak (ne, cum inter se
gratificantur, et incohaverint aquae ductus et reliquerint: Plin. epist. X
38,2.). Rosszul
gazdálkodtak a közpénzekkel, vagy nyilvánvalóan csalást történt?
Ennek kiderítése –
a helyi közösség önállóságának újabb korlátozásával – a város
pénzügyeinek rendbetételére a központi kormányzattól ad ordinandum statum liberarum civitatium (Plin. epist. VIII 24,2.)
kiküldött curator feladata volt. Az elvi önállóság két tényleges korlátja a korrupció és a
túlköltekezés. Egy neuralgikus pont: a városok pénzügyei Néhány példa
alapján már láthattuk, hogy a belső igazgatásukban önállósággal rendelkező
keleti görög városok a központi kormányzattól való függetlensége mennyire
látszólagos volt. Különösen érvényes ez pénzügyi önállóságuk terén.[173] Az egyes
régiók egymással versengő városai – Asiaban
küln. Smyrna és Ephesos, Bithyniaban pedig mindenekelőtt Nikaia és Nikomédeia[174]
–
presztizs és egyéb okokból ugyanis gyakorta túlköltekeztek;[175]
felborítva a város mindenkor kényes pénzügyi egyensúlyát[176]
a közművek, középületek, ill. általában véve a közösségi célú szolgáltatások
terén. A hanyag vagy hűtlen vagyonkezelés (vö. Plin. epist. X 38,6: ne ... publica pecunia ... male collocetur)
megannyi esete[177]
mellett gyakori volt a korrupció is[178] – a vezető rétegen
belüli rokoni kapcsolatok, vagy a más jellegű (közös vállalkozásokon vagy
érdekazonosságon alapuló) összefonódások egyik nyilvánvaló következményeként.[179] Az elvben
autonóm polis fenyegető financiális csődje, vagy már bekövetkezett pénzügyi
összeomlása –
mint arra még utalok majd – persze óhatatlanul kikényszerítette a
császári kormányzat vagy a helytartó közbeavatkozását.[180]
„Mindenekelőtt ... a városok számadásait
kell átvizsgálnod: hiszen eléggé közismert, hogy milyen ziláltak” –
utasítja Bithynia-Pontusba küldött legatusát az uralkodó (Plin. epist. X 18,3.)[181].
Helytartója pedig, mint azt – számos más példa[182]
mellett – a bithyniai Prusa,[183]
vagy még inkább a közeli Apameia esete is mutatja, ebben a szellemben kezdi
megbízatását.[184] Korábbi
mintákat követve –
helyi kezdeményezések[185]
vagy a római hatóságok már korán kimutatható beavatkozása[186]
nyomán –,
Domitianus[187],
ill. Nerva principatusa idején (Dig. XLIII 24,3,4.), majd mind rendszeresebbé
válva Traianus uralkodása alatt ezért is jelenik
meg a curator rei publicae intézménye[188]
a Birodalom gazdasági és politikai életét meghatározó városok[189]
pénzügyeinek ellenőrzésére, ill. rendbehozatalára: vö. ILS A városi
autonómiát szűkítő pénzügyi korlátozások később mind gyakoribbá váltak (vö. ILS
1066[198]
és 1067: legatus ad rationes civitatium
putandas;
ILS 8826 és küln. SIG3 840), kiteljesítve a császárság az
Antoninusok korára jellemző központosító és kiegyenlítő irányzatát.[199]
Rómában székelő központi kormányzat különös súlyt fektetett a tartományi
városok pénzügyi stabilitására. Ha egyszer túlköltekezett a helyi önkormányzat,
a városi curia egy fürdőépítkezés
kérdésében sem dönthetett szabadon a helytartó, ill. az uralkodó jóváhagyása nélkül
–
mint arról a bithyniai Prusa[200]
példája alapján Plinius minor és császára, Traianus levélváltásából értesülünk
(epist. X,23-24.).[201]
Ugyancsak Prusaban a város fedett oszlopsorral szegélyezett útjának
megépítéséhez korábban is a helytartó engedélye kellett – amint azt az
építkezést kezdeményező Dión Chrysostomos beszédeiben sejteni engedi (or. XL,6.
és XLV,15: tu hégemonos dexamenu to
pragma).[202]
Ennél nagyobb középítkezések esetén azonban a helytartó támogatása is kevés
volt. A város anyagi helyzetétől függetlenül mindenképp a császár
beleegyezésére volt szükség. Így amikor a tartománya keleti feléhez,
Pontushoz tartozó Sinópéban vízvezetéket akarnak építeni, az ifjabb Plinius az
uralkodóhoz fordul (X,90.). A császár, vagy nevében eljáró titkára[203]
azonban –
a helytartó támogatása ellenére – csak a prusai fürdő megépítésénél is szabott
feltételekkel (si ... oneratura vires
Prusensium non est: X,24.) engedélyezi az önerőből tervezett építkezést.
„Ha azt saját erejükből meg tudják valósítani” (si modo et viribus suis adsequi potest: X,91.). A saját erő
javarészt még behajtandó kintlevőségekből és adományokból állt (vö. X 17b,2;
23,2.), valamint a bulé létszám feletti,
kooptált tagjainak[204]
–
részben ugyancsak később befolyó – beiktatási pénzeit jelentette itt (vö. X
39,5;
121,1.). A legtöbb városban legalábbis ez volt a helyzet. Így
érthető, hogy a városok pénzügyi egyensúlyáért, belső rendjükért és a
városokból befolyó adójövedelmeiért egyaránt aggódó központi kormányzat miért
volt ennyire óvatos. Adományokból
és közpénzekből egyaránt hatalmas összegeket tékozoltak el „a végtelen számú
versenyjáték” (Aristeid. or. XXVI,99 – K.) –
zenei agónok[205] és sportrendezvények, vagy más ünnepi
játékok, így például a drámai fesztiválok
–
méltó kiállítására is. Mindez a városok közötti versengés része volt. Végül
azonban, hasonlóképpen a túlzott létszámban, vagy a helytartó által
feleslegesnek ítélt alkalommal történő követségküldések eseteihez,[206]
a császári kormányzat itt is beavatkozott. Az újabb agónok alapításának tiltásával, vagy a már meglevők
költséghányadának jelentős korlátozásával kívánták egyensúlyba hozni az egyes
közösségek kritikus pénzügyeit. Hadrianus alatt (vagy már korábban) senatusi
határozat rendelkezik arról, hogy a város javára tett hagyatéki felajánlások
esetében ne az ilyesfajta játékok rendezésére, hanem a város sürgetőbb
szükségleteire fordítsák az adományozott pénzt (Dig. L 8,6: Valens). Antoninus
Pius uralkodása idején hasonló tendenciát figyelhetünk meg a római hatóságoktól
feleslegesnek tartott, vagy túlzottnak ítélt középítkezések szabályozása
esetében, azok tiltása vagy korlátozása terén. Pius egyik rescriptuma
értelmében az új középületek emelésére tett hagyatéki felajánlások esetén
kívánatosabb lenne, ha a városi hatóságok nem erre, hanem inkább a már meglevő
közösségi létesítmények karbantartására fordítanák ezt a pénzt (Dig. L 10,7.).[207]
A Kr. u. III. században azután szinte egyetlen új középítkezésbe sem kezdhettek
magánfelajánlás alapján vagy közpénzekből, ha nem volt meg hozzá az uralkodói engedély.[208]
A túlzottnak vagy indokolatlannak tartott kiadásokat egyebekben már korábban is
megakadályozták a curatorok.[209] Egy görög tartomány a római Keleten: Asia provincia. A tartomány
igazgatása[210] Az Asia provincia igazgatására szóló
megbízatás –
akárcsak Keleten a császári Syria tartományé (SHA, vit. Pert. 2,11: Syriam meruit)– a senatori
karrier egyik kiemelkedően jelentős állomásának számított.[211]
A két legfontosabb senatori provincia, Africa
proconsularis és Asia helytartói
a tekintélyes consularisok közül kerültek ki, általában tíz-egynéhány évnyi várakozás
után (vö. Tac. Agr. 42,1.).[212]
Rang és tekintély dolgában tehát meglehetősen magasan álltak,[213]
hozzáértésük pedig korábbi adminisztratív gyakorlatuk alapján – legalábbis elvben
–
biztosítva volt. A senatusi
irányítás alá tartozó Asia provincia proconsuli
rangú helytartója általában egy évig[214]
(esetenként ennél hosszabb ideig) maradt hivatalában. A tartomány igazgatásával megbízott helytartót három –
senatori rangú –
legatus segítette adminisztratív
teendőinek ellátásában,[215]
a pénzügyek intézésében pedig kezdetben az ezzel megbízott –
ugyancsak senatori rangú – quaestor[216].
Viszonylag kis számú segédszemélyzetükkel – a tartomány helyőrségét adó
csapatok állományából szolgálattételre a helytartó székhelyére vagy a tartomány
valamely adminisztratív központjába (statio)
vezényelt beneficariival együtt[217]
– ez utóbbiak alkották a helytartó hivatalát (officium consularis).[218]
Az állami jövedelmek ellenőrzését azonban hamarosan egy lovagrendű procurator irányítása alá rendelték,
akit egy császári szabados (szabadon bocsátott: libertus) segített hivatalában (vö. Tac. ann. XIII 1,1;2.).
Mindez jelentős mértékben szűkítette a senatori provincia igazgatásával
megbízott proconsul hatáskörét. A tartomány
élén álló proconsul egyik
legfontosabb feladatának a jogszolgáltatás számított, amelyet évekénti
körutazása[219]
keretében, a „jogszolgáltató kerületek” (conventus)[220]
székhelyein gyakorolt. Augustus idejében kilenc conventus volt: a Lykos melletti Laodikeia, Synnada, Apameia,
Alabanda, Sardeis, Smyrna, Ephesos, Adramytteion és Pergamon központokkal (vö.
Plin. Nat.hist. V,105skk.)[221].
Mivel ezek túlságosan nagynak, a tartományi igazgatás szempontjából pedig
kevéssé hatékonynak bizonyultak, később újabb conventusokat alakítottak ki (többek között Kyzikos, Milétos,
Halikarnassos székhelyekkel). Számuk a Kr. u. második századra tizennégyre
emelkedett.[222]
Gyakorta itt, egy-egy conventus-székhelyen,
a helytartó jogszolgáltató tevékenysége keretében ment végbe a kereszténységgel
vádoltak pere: kihallgatásuk, majd elítélésük is.[223] Bizonyos
szerepet játszottak még a helyi igazgatásban a később említésre kerülő évenkénti
tartománygyűlések (koinon Asias =
commune Asiae), valamint a császárkultusz regionális központjainak számító
kultusztemplommal bíró városok (neókoriai:
l. pl. CIG 3148 =
IGRR IV,1431 =
IK 24,1 /1987/, Nr. 697; pp192-197.) kultikus ünnepei[224]
Mint általában véve az Imperiumon belüli Keleten, a helyi igazgatásban használt
nyelv Asia provinciában is a görög volt. A késő köztársaság korától, illetve az
augustusi principatus kezdeteitől, majd még inkább a Claudius által létrehozott
scrinium-szervezet (közelebbbről az ab epistulis hivatalának[225])
megszilárdulásától fogva, általában véve görögül készítették, vagy görögre
fordították a keleti provinciák autonóm közösségeire vonatkozó hivatalos
iratokat;
mindenkor territoriális alapon, függetlenül az ott élő lakosság anyanyelvétől.[226]
Más, görög nyelvű tartományok gyakorlatához hasonlóan, Asia provinciában is
rendszeresen görögül publikálták az itteni koinonhoz
intézett császári leiratokat (rescriptumokat).[227]
Az egyház és gyülekezeteinek nyelve az Égei-tenger mentén és a partmenti
régiókban kezdettől fogva a görög volt. A partoktól távolabb, a hegyvidéki
területeken még élő helyi nyelvek (a mys, a lyd, a phryg vagy a kariai) mind
jelentéktelenebb szerepet játszottak a provincián belüli egyházszervezet
kiépülése során. A békés és
virágzó tartomány igazgatása nem állította komolyabb nehézségek elé a római
hatóságokat. Az önkormányzatú városok sorából, és a városi területek közel
összefügő láncolatából álló tartomány képes volt önnön rendjének fenntartására.
A tradicionális polis ebben még
mindig hatékonynak bizonyult. Nyugat-Kis-Ázsia partmelléki területeit, valamint a központi fennsíkig nyúló folyóvölgyeket szinte
teljesen behálózta a városi szervezet. Az urbanizációtól nem, vagy csak kevéssé
érintett néhány hegyi régiót pedig helyi eszközökkel is sikerrel pacifikálták.
Ha egyes távol eső vidékeken időről időre meg is jelentek kisebb rablóbandák,
ez csak helyi érvényű fenyegetést jelentett. A Kr. u. I-II. századi Asia
provincia területén így néhány rendfenntartó egységen kívül, illetve legfeljebb
egy –
cohors erejű –
hadrendi alakulat kivételével, sohasem állomásozott jelentősebb katonai erő
(vö. Aristeid. or. XXVI,64. és küln. 67.).[228]
A városok jogállása
Asia provincia
területén –
formálisan, a nagy múltú görög városi kultúra igényeinek megfelelően –
„szabad” és „önálló” (vö. Polyb. XVIII 46,5: eleutheria kai autonomia),
ténylegesen –
a római hatalmi politika gyakorlata szerint – azonban eltérő
jogállású városok sokasága található.[229]
Sok a
tartományi kormányzat közvetlen beavatkozásától mentesülő „szabad város” (civitates liberae), de csak kevés olyan
akad, amelyet nem terhelnek szolgáltatási kötelezettségek (civitates liberae et immunes).[230]
Mint elvben (városi területükkel, territoriumukkal
egyetemben) Róma részei, libertasszal
és immunitasszal rendelkeztek a ius Italicummal felruházott városok,
ill. a római coloniak: így például a
korábban már említett Alexandria Troas és Parium. A leggyakoribb azonban a
formálisan ugyancsak önálló (saját városi tanáccsal és a keleti görög
városokban még viszonylagos jelentőséggel bíró népgyűléssel rendelkező, a helyi
törvénykezés jogával is felruházott) város, az adófizetési- és számos más
szolgáltatási kötelezettséggel terhelt civitas
stipendiaria (vö. Aristeid. or. XXVI,67.). A civitates stipendiariae jogai és
kötelezettségei –
az előbbi garanciáktól, illetve függéstípusoktól eltérően –
nem esküvel szentesített kétoldalú szerződésen (foedus), de nem is a római nép vagy a senatus egyoldalú határozatán
(lex) vagy döntésén (senatus
consultum) alapulnak. A helytartó, vagy a császári kinevezés alapján a
helytartó által megbízott tisztségviselők (pl. a korábbiakból már jól ismert curatores rei publicae, valamint a velük
lényegében azonos feladatkörű correctores:
vö. Aristeid. or. XXVI,67.)[231] a város életébe való aktív beavatkozásának
jogát itt –
egy erre a célra felállított bizottság által kidolgozott –
külön törvény, a tartomány igazgatásának alapelveit rögzítő lex provinciae biztosította. Ugyancsak
ennek a minden provinciára külön-külön kiadott, s időről időre módosított
törvénynek az alapján határozták meg az
egyes –
adófizetésre kötelezett – városok territoriumára
eső adóösszeget.[232] A tartományi
adókra –
így a gazdag Asia provincia időről időre megnövelt adóira is –
mind jobban rászorult a kényes pénzügyi egyensúlyt mutató Római Birodalom. A
számos városi jog közül az adómentesség kiváltsága ezért meglehetősen ritka
volt, és ugyancsak ritkán bizonyult tartósnak ez a privilégium. Még a ius Italicum vagy a colonia rangjának adományozása is csak abban az esetben
mentesítette a várost az adófizetés kötelezettsége alól, ha az adományozásról
intézkedő császári rendelet erre külön is kitért (Dig. L 15,8.). Az állam minden
erővel az adóbevételek növelésére törekedett, s így az egyes privilegizált
társadalmi rétegek és csoportok vonatkozásában is szűkíteni igyekezett a
teljes, vagy a részleges[233]
adómentességben (ateleia) részesülő
személyek körét (vö. Dig. XXVII 1,6,3.).[234]
Adójövedelmei védelmében a császári kormányzat még a közpénzekből fizetett
városi alkalmazottak létszámának kérdésébe is beavatkozott.[235]
Az Aelius Aristeidés által magasztalt „nagy és illő egyenlőség” (or. XXVI,39.)
így, ha másutt nem is, az állami adók tekintetében messzemenőleg érvényesült. A tartományok
igazgatásának valós – a regionális sajátosságokat is figyelembe
vevő –
gyakorlata részben a szomszédos provincia, Bithynia-Pontus példája alapján
rekonstruálható.[236]
Általában véve elmondhatjuk, hogy a császárság az Antoninusok korára jellemző központosító és kiegyenlítő
irányzatának megfelelően, a „szabad” (civitas
libera) és „adófizetésre kötelezett” (civitas
stipendiaria) városi közösségek jogi helyzete a Kr. u. második század derekán
mindinkább közelít egymáshoz. (Más oldalról közelítve meg a kérdést: a korábban
autonóm polisok lényegében adminisztratív központokká válnak.[237])
A különbségek mindinkább külsőségekben nyilvánulnak meg: például abban, hogy
küldhet-e a város közvetlenül – a helytartón át vezető köteles szolgálati út megkerülésével – követséget a
császárhoz.[238] Bizonyos privilégiumokat jelentett,
illetve számos –
nyílt vagy burkolt – gazdasági előnnyel járt együtt a métropolis-cím elnyerése, vagy a conventus iuridicus-státusz adományozása
is (vö. Dig. XVII 1,6,2.)[239].
De ettől eltekintve, az augustusi principatus létrejötte óta nem tudunk újabb foedusról, amelyet a római állam egy
görög polisszal kötött.[240]
Még Hadrianus sem tartotta szükségesnek, aki pedig szinte egyetlen lehetséges
kegyet vagy kedvezést sem tagadott meg szeretett görögjeitől, hogy újra
osztogatni kezdje városaiknak a civitas
libera-státusz privilégiumát. Amiként szerte
a Birodalomban, úgy a római Kis-Ázsiában is a hajdani ,szabadság’
(eleutheria) helyébe szabadságjogok,
az egyetlen jog helyébe a különféle jogok–jogcímek–jogosultságok
léptek. A „szabad város” jogállásának
adományozása helyébe az egyes politéseknek
juttatott egyéni privilégiumok és megtiszteltetések sora, a városoknak a bőségesen
juttatott császári javadalmazások, kitüntető címek és pénzadományok (Aristeid.
or. XXVI,98.), a városi arisztokrácia számára pedig a római polgárjog szélesebb
körű osztogatása[241]
lépett az Antoninusok idején. Mindez megfelelt a császárság a második század
derekán a Birodalom egészében érvényesülő – korábban már említett
–
központosító és kiegyenlítő irányzatának. *
* * Idáig
tekintettük át az első részben a római Nyugat-Kis-Ázsia városi szervezetével, önkormányzatú
közösségeinek jogállásával, valamint a Birodalom egyik leggazdagabb területének
számító térség tartományi igazgatásával kapcsolatos kérdéseket a keresztény
közösségek megszilárdulása idején. A tanulmány következő – záró – részében a
tartományi közösségek belső helyzetével, közelebbről a városi vezető réteggel,
ill. annak a római hatalomhoz való viszonyulásával foglalkozom. Jegyzetek [1] A phrygiai Lykos. Délnyugat-Kis-Ázsia leghosszabb folyójának, a
Maiandrosnak (ma: Büyükmenderes) baloldali mellékfolyója, a Maiandros felső
szakaszán. Mai neve: ,Cürüksu çai. Vö. KlP III (19792); „Lykos Nr. [2] Ti. a római Asia provinciában: vö. Acta App. 2,9;6,9;20,18.
stb. [3] Ma: Gördük çai. Vö. KlP V
(19792), 804.has. 18sk. [4] Ez utóbbiak magyar
fordításban is hozzáférhetők, in: Ókeresztény írók (szerk. Vanyó L.), VII. és
IV. kötet, Budapest 1984, ill. 1983. [5] A jelen tanulmány keretében
nem érintett későbbi időszakra, a térség „aranykorának” lezáródását, ill.
egyben a helyi egyházszervezet formálódásának újabb szakaszát jelentő Kr. u.
180 utáni periódusra nézve, újabban l. küln. S. Mitchell monografikus feldolgozásának: Anatolia. Land, Men, and Gods in Asia Minor I-II. második kötetét;
The Rise of the Church, Oxford 1993. [6] Greg. Naz. epist. XLIX. [7] A cikkben található
nagyszámú jegyzet alkalmazásával az ANRW [Aufstieg und
Niedergang der römischen Welt. Geschichte und Kultur Roms im Spiegel der
neueren Forschung. II: Prinzipat, Berlin - New York 1972 –]
tematikus tanulmányainak gyakorlatát követem. A jegyzetek ebben a formában való
elrendezése részben a másodlagos mondanivaló közlésére szolgál, részben pedig a
témában való további tájékozódást segíti elő. A szűkebb szakmában szokásos
módon alkalmazott rövidítések feloldásához l. pl. P. Rosumek (szerk.), Index des périodiques et index de leur sigles.
Suppl. ŕ 1année
Philologique, Paris 1982. [8] In: Aelius Aristeidés: Róma
magasztalása (eis Rhómén, or. XXVI –
K.). Fordította, jegyzetekkel, valamint bevezető és kísérő tanulmányokkal
ellátta: Szlávik Gábor (A KRE BTK Ókortörténeti tanszékének kiadványai I, Bp.
2001;
Sarkady J. főszerk. előszavával és
több társszerző kísérő tanulmányával), 9skk és küln. 151-184 (Görög városok a római Nyugat-Kis-Ázsiában:
Asia provincia az Antoninusok idején). Jelen tanulmány ez utóbbi részben
rövidített és átszerkesztett változata, a korábbi szöveg jegyzeteinek alapos
bővítésével, ill. néhány ott alkalmazott jegyzet elhagyásával. A korábbi ún.
főszövegbe számos – kisebb-nagyobb – betoldást
eszközöltem, és négy új alfejezettel is kiegészítettem a tanulmány (terjedelmi
okokból most is csak az általam lényegesnek tartott szempontok köré rendezett)
szövegét. A tágabban értelmezett téma megannyi – itt kényszerűen
mellőzött –
további aspektusához l. a fentebb jelzett Aelius Aristeidés fordításhoz, ill.
annak jegyzetapparátusához csatolt bevezető (cím a 104.sz. jegyzetben) és
kísérő tanulmányomat. [9] A korszak átfogó ábrázolását
adja A. Garzetti, 1impero
da Tiberio agli Antonini, Bologna 1960 (ua. némileg átdolgozott angol
kiadásban, bibliográfiai kiegészítésekkel: From Tiberius to the Antonines. A
History of the Roman Empire AD 14-192, London 1974), 309skk. és 393skk (az
olasz nyelvű változat oldalszámozása szerint). Hadrianus alakjához és uralkodói
tevékenységéhez újabban l. A.R. Birley,
Hadrian: The Restless Emperor, London – New York 1997 (20002).
Antoninus Pius principatusához mindmáig a legjobb feldolgozás W. Hüttl, Antoninus Pius Bd. I:
Historisch-politische Darstellung, Prag 1936 és II: Römische Reichsbeamte und
Offiziere unter Antoninus Pius. Antoninus Pius in den Inschriften seiner Zeit,
Prag 1933. Néhány kiegészítéssel l. még ehhez A.R. Birley, Antoninus Pius, in: CAH2 XI: The High Empire, AD
70-192 (2000), 149-156 (Ch.3: V). – „A
földkerekség valamennyi népének közös
hazája”, Római Birodalom (Plin. Nat.hist. III,6; vö. Dig. L
1,33., ill. Aristeid. or. XXVI,63. és 100 – ed. Keil) roppant
méreteket öltő kiterjedésének érzékeltetésére a Kr. u. I-II. század alkotóinál
gyakorta szerepel az Imperium központjában fekvő területekről „csak hosszú
utazással elérhető” Rajna és az Euphratés: amnibus
longinquis saeptum imperium (Tac. ann. I 9,5.). A „távoli folyók” –
a Dunát ugyancsak magában foglaló említésével – l. még Strab. VI –
288;
Ios. bell. Iud. III 5,7 – 107; vö. II 16,4 –
363§.,
ill. Aristeid. or. XXVI,105: hoi exó
potamoi. (A Birodalmat Északon és Délen, valamint kelet- és nyugati
irányban határoló folyók, ill. vidékek megnevezésével l. még az aristeidési
„Róma-beszéd” 82. fejezetét.) Ami pedig a hatalmas Birodalmon belül az Imperium
Romanumot mintegy megtestesítő városok virágzó életét, vagy az általánosnak
mondott jólét a korban élvezett mértékét illeti, azt valóban minden addigit
felülmúlón páratlannak látják a kor rhétorai. Ugyancsak így látja ezt Aelius
Aristeidés: or. XXVI,94-95skk; vö. XXIII,8skk – ed. Keil. De
hasonlóképpen vélekedett erről a kortárs Pausanias is: I 5,5;
vö. I 3,2 (az alattvalói boldogsága és jóléte érdekében tevékenykedő
Hadrianusról). [10] Vö. küln. Aristeid. or.
XXVI,70-71a. Hasonlóképpen Plut. de fort. rom. 2 –
317c;
Dión Chrys. or. XXXII,7lskk. és BMC Emp. III; p85. Nr. 400. stb. [11] Vö. küln. Aristeid. or.
XXVI,69;
100;
104. Béke, nyugalom, biztonság –
a császári propaganda a kor valóságát többé-kevésbé híven tükröző, a korszak
alkotóitól gyakorta visszhangzott jelszavai: Appian. prooim. 24;
vö. Cass. Dio /epit. Xiph./, LVI 43,4. Traianus pénzérméi és diadaloszlopának
frízei még a római hadsereg hagyományos virtusát
magasztalták. Hadrianus érméi már a nagy hódítások lezáródása utáni biztonságot
hirdetik a tellus stabilitavá formált
lakott világ, „a megszilárdított föld” felett
(BMC Emp. III: p333. No. 476; p477. No. 1565.). Hadrianus rokona és választott utódja, Antoninus Pius nem
kényszerül távoli háborúkba, sőt nem kényszerül Itália elhagyására sem. A
Birodalmon belüli lázadásokat és felkeléseket – miként egy kései
antik császáréletrajz-gyűjtemény szerzője írja – „helytartóival és
legatusaival verette le” (SHA, vit. Ant. 5,4.). [12] A Kis-Ázsia városaiban
ekkortájt folyó nagyszámú középítkezéshez l. pl. Dión Chrys. or. XL,10. és
Aristeid. or. XXVI,97; 99. Számos kiemelt példával l. még ezekhez
Magie, Roman Rule in Asia Min. I,582skk. és Mitchell, „Anatolia” I,211-217 (Ch.12.IV: Public Buildings). A gazdasági
növekedéshez és a városok általában vett fejlődéséhez l. még uo. I,257skk (Ch.14.VII: Economic Growth and Urbanization)
és küln. I,198-226 (Ch.12: The
Development of the Cities). Néhány további szemponttal újabban vö. Ch. Schuler, Ländliche
Siedlungen und Gemeinden im hellenistischen und römischen Kleinasien. Vestigia
(München 1998);
217-272. (VIII: Landgemeinden in der
Kaiserzeit) és 273-288 (IX: Stadt und
Land in der Kaiserzeit). [13] Tac. ann. I 3,7: Asia amoena. Hasonló kifejezéssel élnek
a császárkori szerzők a régió más területeivel kapcsolatban, így például Lesbos
említésekor (insula amoena: Tac. ann.
VI 3,3.), vagy a kiemelkedően kedvező éghajlati adottságokkal bíró (Plin.
Nat.hist. II,87.) Rhodos szigetéről szólva is: amoenitas ... insulae (Suet. Tib. 11,1.). [14] Az Anatóliai-félsziget, a
három oldalról tengerek övezte „Kis”-Ázsia
a nagy Ázsiai kontinens nyúlványa. Folytatása, és ahogy a régiek gondolták:
egyben hasonmása is. Asia minor az
antik geográfusok elképzelése szerint ugyanis nemcsak körvonalaiban, de
szerkezeti felépítésében is a „nagy” Ázsiát
utánozza (Strab. II 5,24; XII 1,3; vö. Plin. Nat.hist.
V,27sk;
Ptol. V,5., ill. Oros. I 2,26. stb.). A Tauros-hegység vonulatától nyugatra
fekvő, a Tauroson inneni (Strab. XI
1,2 –
490;
XII 1,3 –
534.) Ázsia középső harmada vízben és növényzetben szegény táblásvidék: a
peremhegységektől körülvett, sztyeppés-félsivatagos Anatóliai-magasföld,
szélsőséges éghajlatával és jellegzetes sóstavaival. (A legnagyobb és egyben a
legnevezetesebb is közülük – Phrygia keleti határán – az 1600 km2
felületű, 32,2% sótartalmú, s nyáron szinte teljesen kiszáradó Tatta-tó: Plin.
Nat.hist. XXXI,84;
Strab. XII 5,4 –
568;
a [15] A köztársaság kori Róma a
kis-ázsiai térség államaival szembeni politikájának lassú változásához (a
kezdeti közömbösségtől a nyílt agresszióig) l. küln. A.N. Sherwin-White, Roman Involvement in Anatolia, 167-88 B.C., JRS
LXVII (1977), 62-75; ill. uő. Roman Foreign Policy in the East –
168 B.C. to A.D. 1, London 1984; 18skk. Összegzőleg vö. még R. Bernhardt, Rom und die Städte
des hellenistischen Ostens (3-1. Jahrhundert v. Chr. Literaturbericht
1965-1995. Historische Zeitschrift – Sonderhefte Bd. 18,
München 1998;
küln. 48skk;
62skk. és passim. A későbbi római beavatkozások, majd területfoglalások
lehetőségét biztosító, a phrygiai Apameiában Kr. e. 188-ban megkötött
békeszerződés szövegét l. Polybiosnál: XXI 42,1-27; vö. Liv.
XXXVIII 38,1-18. [16] Számos szakmunkában így,
ebben a sorrendben. A feliratokon is szereplő, hivatalos formájában Pontus et Bithynia: l. pl. CIL V,5262 =
ILS 2927 = Smallwood (1966), p86. No. 230. és ILS 1024 = Smallwood (1966),
p78sq. Nr. 209. [17] A későbbi triumvir, Cn.
Pompeius a harmadik mithriadatési háború lezáródását követően, a keleti
tartományok viszonyainak átfogó rendezése keretében hozta létre „a Bithyniaval
egyesített Pontus provinciát”, közigazgatásilag az egykori királyságok közös
kelet-nyugati határainak megtartásával (Strab. XII – 543. és 541;
vö. Liv. per. 102: Cn. Pompeius in
provinciae formam Pontum redegit). Pontos királyának, VI. Mithridatés
Eupatórnak legyőzése után Pompeius – Strabón szavai
szerint –
„az Armenia felé eső, meg a Kolkhis környékén fekvő területeket szétosztotta a
vele együtt harcoló fejedelmek (dynastai)
között, a többit pedig tizenegy városi közösségre osztotta és Bithyniahoz
csatolta, s így a kettőből egy provincia lett” (... ta de loipa eis hendeka politeias dieilte kai téi Bityniai
prosethéken, hóst’
ex amploin eparchian genesthai mian: XII 3,1 – 541;
vö. 547.). Bár tekintettel volt a helyi hagyományokra is (vö. Cass. Dio,
XXXVIII 20,3.), egészében véve azonban Cn. Pompeius az általa rendeletileg
létrehozott 11 városi közösség (politeia)
igazgatása alá rendelt az új provincián belül minden pontosi területet, a
templomi birtokok kivételével. Mindez megfelelt a rómaiak a keleti
tartományokban később is követett gyakorlatának. Pompeius a Kr. e. 63-as/62-es
év telén végezte el a Kis-Ázsiai térség tényleges újrarendezését –
mindenkor saját elképzelései szerint járva el, intézkedéseihez nem kérve ki a
senatus beleegyezését, ill. előzetes hozzájárulását: vö. A.J. Marshall, Pompey’s Organization
of Bithynia-Pontus. Two Neglected Text, JRS LVIII (1968), 103-109;
A.N. Sherwin-White, „Roman Foreign
Policy in the East” (1984), 186skk; küln. 226skk; továbbá R. Syme, Anatolica. Studies in Strabo (ed.
A. Birley), Oxford 1995;
111-124. és újabban Ch. Marek, Stadt,
Ära
und Territorium in Pontus-Bithynia und Nord Galatia /Istanbuler Forschungen Bd.
39/, Tübingen 1993; 26-46skk., ill. 63skk. A Kr. e. 74 óta
meglévő Bithynia provinciából és a most megszerzett Pontusból Kr. e. 64-62
között mesterségesen létrehozott kettős tartomány a principatus kezdetén –
a provinciák Augustus alatti elosztása során – a senatusnak jutott.
Az egymást követő császárok azonban, különleges megbízottak kiküldésével, mind
aktívabban beavatkoztak a stratégiailag fontos területeken fekvő tartomány
igazgatásába. Az ifjabb Plinius például, különleges megbízás alapján (legatus Augusti pro praetore consulari
potestate: CIL V,5262 = ILS 2927 = Smallwood /1966/, p86. No. 230.), Kr. u.
111/112 és 113-114 között igazgatta a tartományt: vö. L. Vidman, Die Mission Plinius’ der Jüngeren in
Bithynien, Klio XXXVII (1959), 217-225. és A.N. Sherwin-White, The Letters of Pliny. A Historical and Social
Commentary, Oxford 19682 (with corrections); küln. 525skk.
és 580skk. Utána –
hasonló megbízatás alapján és hasonló feladatkörrel – közeli
barátja, C. Iulius Cornutus Tertullus (Plin. paneg. 90,3skk.) került a
tartomány élére, majd Kr. u. 136 és 137 között Hadrianus bizalmasa, C. Iulius
Severus lett a leg. Aug. pr. pr. Ponti et
Bithyniae (IGRR III,174 = ILS 8826 = Smallwood /1966/, p81. No. 216: presbeusanta en Asiai ex epistolés kai
kódikillón theu Hadranu; lin. 10sq.). Legkésőbb Marcus Aurelius alatt
azután Pontus et Bithynia végleg
császári tartomány lett, s mint ilyen, császári legatus igazgatása alá került. – Pontus erdős, ám
többnyire zord hegyek borította, ritkásan lakott, és a régi hellén polisok
környéke kivételével inkább elmaradottnak számító területén kevesebb város
volt, mint Bithyniaban. Városainak belső élete is különbözött ezektől. Sok a
falusias település, és a partoktól távolabb a törzsi szervezet nyomaival is találkozhatunk
(Strab. XII –
549.). A korábbi viszonyokon csak keveset változtatott, hogy itt, a kettős
tartomány keleti felén is telepítettek római coloniakat. Pontus változatlanul az Imperium Romanum egyik távoli,
s kevéssé fejlett szeglete maradt. A továbbiakban így néhány jelentősebb
pontosi közösség, mint a pontosi tartományfél székhelye, Amastris, Hérakleia
Pontiké és az ugyancsak római colonia, a ius
Italicumot élvező Sinópé (Dig. L 15,1,10.), vagy a civitas libera et foederata (Plin. epist. X,92;
vö. SIG3 785.) jogállásával felruházott Amisos esetenkénti említése
mellett, csak a tartomány nyugati felének, Bithynianak városaival foglalkozom.
Ez utóbbiakhoz máig a legjobb áttekintést adja J. Sölch, Bithynische Städte im Altertum, Klio XIX,2 (1925), 140-188. [18] Vö. még Cass. Dio, LX 17,3.
és R. Syme, Pamphylia from Augustus
to Vespasian, Klio XXX,2 (1937), 227-231; küln. 228. [19] Cicero egy ismert
kijelentése szerint: Asia ... tam opima
est ac tam fertilis ut et ubertate agrorum et varietate fructuum et magnitudine pastionis et multitudine earum rerum quae
exportentur facile omnibus terris
antecellat: pro leg. Manil. 6, 14. [Ugyanezzel a szóhasználattal: illam opimam fertilemque a hasonlóképpen
„gazdag és termékeny” Syriaról; Cic. de dom. 9,23.] A kivételesen gazdag,
ugyancsak Cicero szerint a római nép számára „a legnagyobb adójövedelmeket”
(loc. cit.) biztosító tartományból származó három fő bevételi forráshoz –
portorium (= a 2,5%-ot
kitevő kikötővám), decuma (a terményekre
kirótt tized), scriptura (= legelőbérlet;
a közlegelőkön tartott állatok száma szerint) – l. op. cit. 6, 15;
vö. ad Fam. III 8,5. [20] Vö. RE II,2 (1896): „Asia”
No. 3;
1539.has. 52skk. [21] Ezt a feladatot egy tíz
senatorból álló bizottság segítségével a tartomány tényleges pacifikálását is
biztosító, consuli éve lejárta után is a majdani Asia provinciában tevékenykedő
M’
Aqulius (RE II,2 /1895/: „Aqulius Nr. [22] Vö. Strab. XIV 1,38 –
646[647]:
/Manius Aquillius/ dietaxe tén eparchian
eis to nyn eti symmenon tés politeias schéma. A későbbi változások zömmel a
tanulmány második részében részletesebben is tárgyalt ún. „jogszolgáltató” vagy
„törvénykezési kerületek” (conventus,
görögül dioikéseis) átszervezésére,
ill. új conventusok létrehozására
korlátozódtak. [23] Vö. még küln. FGrHist 434: =
Memnón I 22,9: VI. Mithridatés Eupatór Ephesosban kiadott parancsa az Asia
tartományban lakó rómaiak és itáliaiak egy meghatározott napon történő
lemészárlására. A pontosi király ösztönzésére és csapatainak védelme alatt a
volt provinciálisok 60-80 000 gyűlölt „rómait” – a bérlő- és
vállalkozótársaságok apparátusát, családtagjaikat, és számos más, zömmel italicus jogállású személyt –
mészároltak le Nyugat-Kis-Ázsiában. A Róma elleni gyűlölet oly nagy mérvű volt,
hogy a Kr. e. 88-ban kiadott parancsot a legtöbb helyen végrehajtották. Nem
kímélték azokat sem, akik családjaikkal a szentélyekbe menekültek. Így végeztek
az Ephesos híres Artemis-templomába, vagy Pergamon hasonlóképpen köztiszteletben
álló Asklépios-szentélyébe menekülőkkel is. A jelentősebb partmenti közösségek
közül csak a Démétrios ostromával egykor sikerrel dacoló Rhodos városa szállt
szembe – Mithidatés flottájának blokádját is vállalva (Appian. emph. IV,65
/278/; Kr. e. 88.) –a király hatalmával. Az Ázsia felszabadítójaként, ill. ott
új Dionysosként fellépő pontosi uralkodó (Cic. pro Flacc. 25, 60.) alakjához
újabban l. K. Strobel, Mithradates
VI. Eupator von Pontos: politisches Denken in hellenistischer Tradition versus
römische Macht, Ktema 21 (1996), 55-94. [24] Az ún. első mithridatési
háború (Kr. e. 89-85) lezáródását követően L. Cornelius Sulla Kr. e. 85-84
között szervezte újjá a provinciát. Sullának pénzre volt szüksége, és már csak
ezért is keményen büntette a Mithridatés csapatait kezdetben felszabadítóként
üdvözlő, „engedetlen” tartományt. Az egyes városokra kivetett –
mérhetetlen összegű – adók, a római hadsereg beszállásolásának költségei
és ellátásának további terhei (Plut. Sulla 25,4 – 467f-468a) a
végsőkig meggyötörték a már addig is sokat szenvedett Asia provinciát. A
tartomány későbbi területi beosztásához is mintával szolgálva, Sulla az
adókivetés szempontjából negyvennégy kerületre osztotta fel Asia provinciát.
Megbízottaival megvizsgáltatta az egyes kerületek egyéni teljesítőképességét,
és teherbírásuk arányában rótta ki rájuk a megfizetendő összeget. Az adóbérlő
társaságokat, akiknek C. Gracchus Kr. e. 123. évi törvénye (lex Sempronia de provincia Asia)
szolgáltatta ki a tartományt, kizárta az adójövedelmek jelentős haszonnal járó
behajtásából. Ezzel érzékeny csapást mért gyűlölt ellenfeleire, a lovagrendre
is: vö. P.A. Brunt, Sulla and the
Asian Publicans, Latomus XV (1956), 17-25. = Roman Imperial Themes, Oxford 1990;
1-8;
481. és C. Nicolet, L’ordre
équestre ŕ l’époque
républicaine, Paris 1966; 352sk. Fellépett a Mithridatéshez pártolt
asiai városokkal szemben is. A sullai rendezés nyomán a „szabad városok” (civitates liberae /et immunes/) száma
mintegy felére csökkent a térségben. Olyan jelentős kis-ázsiai közösségeket
érintett ez, mint Pergamon, Smyrna vagy Milétos. Ugyancsak elveszítette korábbi
jogállását a lesbosi Mytiléné. A civitas
libera-státusz visszaadására itt is Pompeius átfogó keleti rendezése során
került sor (Kr. e. 62-ben). [25] Publicani, görögül telónai.
Az evangéliumoktól elbeszélt történetekben is ellenszenvvel és megvetéssel
emlegetett „vámosok”: l. pl. Máté 9,11; Márk 2,16;
Lukács 5,30. és 19,lskk. Vö. még Cic. de off. I 150§;
Dión Chrys. or. XIV,14; Lukian. Nekyia 11. stb. Tevékenységi
körükhöz l. küln. a Digesta alábbi – császárkori – meghatározásait: publicani ... sunt, qui publico fruuntur
(nam inde nomen habent), sive fisco vectigal pendant vel tributum consequantur:
et omnes, qui quod a fisco conducunt, recte appellantur publicani (XXXIX
4,1,1;
Ulpianus) és XXXIX 4,12,3: publicani
dicuntur, qui publica vectigalia habent conducta. A Kr. e. 123. évi lex Sempronia de provincia Asia alapján
a lovagrendű személyekből álló publicanus-társaságok
vették bérbe Asia provincia adóit (publicum
Asiaticum), és ott uzsoraügyletekkel (Cic. pro leg. Manil. 7,18.) és
különféle vállalkozásokkal foglalkoztak. Az adóbérlő társaságok tevékenységéről
szólva már Livius is joggal jegyezte meg, hogy ahol megjelennek, ott vagy nem
érvényesül az állam tulajdonjoga, vagy semmibe veszik a szövetségesek szabadságát
(ubi publicanus esset, ibi aut ius
publicum vanum aut libertatem sociis nullam esse): XLV 18,4. Hogy Sulla
mértéktelen követeléseit kielégíthessék, a tartomány lakói súlyos
kamatfeltételekkel járó – a későbbiekben részben behajthatatlanak bizonyuló
–
kölcsönöket vettek fel a külön erre a célra szerveződött (Asiani) adóbérlő társaságoktól. A kamatfeltételek kíméletlen volta
következtében az addig megfizetetlen adósságok összege (120 millió denarius)
közel másfél évtized alatt a hatszorosára nőtt Asia provinciában. [26] Már Plautus is megemlíti I.
Attalos pergamoni király mesés gazdagságát: Pers. 339. Az országát Rómának
örökül hagyó III. Attalos vagyona pedig később szinte közmondásossá vált: vö.
Horat. carm. I 1,12: Attalicis
conditionibus és II 18,5sk. További helyek Prop. II 32,12: aulaea Attalica és II 13,22: Attalicus torus, ill. Plin. Nat.hist.
VIII,196. stb. [27] A keleti tartományokra is
fokozatosan átterjedő újabb polgárháború főként azokból a pénzekből folyt,
amelyet a helyi lakosságtól és a provinciákban élő római polgároktól sajtoltak
ki a szembenálló felek. Kr. e. 44- márciusának idusát követően az Asia
provincia élén álló C. Treboniust (Caesar gyilkosainak egyikét) felváltó P.
Cornelius Dolabella Antonius megsegítése érdekében Asia-szerte elkobozta a
templomok vagyonát (Cic. Phil. XI 2,6.), és hatalmas hadisarcot rótt ki az
egyes tartományi közösségekre, így például a gazdag Pergamonra is (Plut. Brut.
2.). Dolabella kíméletlen pénzszerző manővereiről Trebonius volt quaestoranak,
P. Cornelius Lentulus Spinthernek a senatushoz intézett panaszából is
értesülünk. Lentulus Spinther Cicero levelezésében (ad Fam. XII,14-15.) fennmaradt
vádjai szerint Dolabella kifosztotta a provinciát, eltulajdonította az adókat,
és fizetésképtelenség esetén kíméletlenül árvereztetett. Mindez főként a
provinciális lakosság tehetős rétegének számító római polgárokat sújtotta,
akiket Dolebella – Lentulus Spinther szavai szerint – szinte meztelenre
vetkőztetett: Dolabella vastata
provincia, correptis vectigalibus, praecipue civibus Romanis omnibus
crudelissime denudatis ac divenditis (Cic. ad Fam. XII 15,l.). Később
hasonló kíméletlenséggel jártak el polgárháborús ellenfeleik is. [28] A fenti események részletes
leírását adja Appianos: emph. IV,65 (277)skk. [29] Rhodos bizonyos mértékig a
triumvirek szövetségesének számított. A sziget, ill. a Rhodos szigetén
található négy jelentős városi közösség: Kamiros, Ialysos, Rhodos és Lindos
lakói már Kr. e. 44 márciusát követően megtagadták a senatus elismerését. A
Caesar-pártiakhoz csatlakoztak, az ezek érdekében tevékenykedő P. Cornelius
Dolabellat segítették, s hol burkoltan, hol nyíltan szembeszálltak az optimatákkal:
vö. Cic. ad Fam. XII 14,3. és XII 15,2; 3. [30] Appian. emph. IV,52 (225);
küln. IV, 65(277)skk. Vö. még Plut. Brut. 2,8; 30-32. és Cass. Dio XLVII,34.
stb. [31] Appian. emph. IV,74 (313). [32] Vö. Ios. BJ XIV 10,10 (221). [33] Mint egykoron az Asia
felszabadítójaként fellépő pontosi királyt, VI. Mithridatés Eupatórt, Antoniust
is a földön újra megjelent istenségként, Neos
Dionysosként fogadták a gazdag tartományi székhely, Ephesos lakói. Ennek
nyomatékosításaképpen bakkháns kosztümbe öltözött nők és szatíroknak, meg
pánoknak maszkírozott férfiak és fiúk haladtak előtte, mikor a városba
bevonult: Plut. Ant. 24,4 – 926. [34] CIG 2715: a kariai
Stratonikeia. SIG3 768 = V. Ehrenberg
–
A.H.M. Jones, Documents Illustrating
the Reigns of Augustus & Tiberius (coll. by V. E. and. A.H.M. J.), Oxford 19763 (19552), no. 303. p. 136. és W. Blümmel, Die Inschriften von Mylasa.
Teil I: Inschriften der Stadt [IK = Inschriften
griechischer Städte
aus Kleinasien Bd. 34], Bonn 1987; Nr. 602. 218sk (további hivatkozásokkal). – Octavianus
ebben, a kariai Mylasa városához intézett (feliratos formában ránk maradt) levelében
megemlíti: a városnak sokat kellet szenvednie a parthus betörés idején. Mylasa
sok polgárát ekkor fogságba hurcolták, sokakat pedig erőszakos halállal
pusztítottak el (b;
lin. 13sqq. –
Kr. e. 31-ből). A kariai Mylasa később sem heverte ki igazán a várost a földdel
egyenlővé tevő –
tudatos (vö. Strab. XIV 2,24 – 660.) – pusztítást. L. még
ehhez D. Magie, Roman Rule in Asia
Minor I-II, Princeton 1950; I,441sk. és II,1290 (többek között Cassius
Dio, LXVIII 26,3-4. egy valószínűtlennek látszó közlésére történő
hivatkozással). [35] Rövid összegzésben l. ehhez
CAH X2: The Augustan Empire 43 B.C. – A.D. 69 (1996),
647skk (The Augustan Restoration),
ill. vö. még 1093skk (bibliográfia). Az itt kiemelt forráshivatkozások: Strab.
VIII-XVII –
332-840. és Cass. Dio, LI-LVI. Az augustusi principatus által teremtett béke és
biztonság kortársi fogadtatásának egy jellemző epizódja a suetoniusi Augustus
vita-ban olvasható. Egy alexandreiai hajó utasai és legénysége ünnepi ruhát
öltve, megkoszorúzva és tömjént áldozva magasztalják az arra hajózó császárt.
Augustusnak köszönhetnek mindent, mondják, per
illum se vivere, per illum navigare, libertate atque fortunis per illum frui:
98,2. Vö. még ehhez CIL IV,1074 (a Suetoniusnál elbeszélt történet színhelyéhez,
a Puteoli-öbölhöz közel eső Pompeiiből). [36] = Ehrenberg –
Jones, Documents2; no. 98.
pp.81-83;
küln. p.82. (b) lin. 30sqq. Magyar
fordításban is, in: Borzsák I.
(szerk.), Római történeti chrestomathia, Budapest 1963 (azóta több kiadásban), Nr. 72. 204-206. [37] A feliratokhoz: a régebbi
gyűjteményekben (CIG, TAM, SIG3, MAMA) és válogatásokban (OGIS,
IGRR, esetenként CIL és ILS, továbbá SEG stb.) is megtalálható, illetve azóta
előkerült, és folyamatosan publikált feliratok tematikus –
városok szerinti –
rendezésével újabban l. Inschriften griechischer Städte aus
Kleinasien [rövidített
formában: IK],
Bonn: Bd. I (1972) – Bd. 58 (2000); nyelvi és
tárgyi magyarázatokkal és Testimoniaval.
Az általunk vizsgált időszakra vonatkozó, az IK eddigi kiadványainak keretében
még fel nem dolgozott feliratok jelentős része (CIL, IGRR stb.) W. Hüttl, monográfiájának második kötetében
is hozzáférhető: Antoninus Pius Bd. II: (Prag 1933); 199skk (Antoninus Pius in der Inschriften seiner Zeit).
A korszak érmeléséhez: az egyes városok helyi jelentőségű és helyi használatú
vereteit is feltüntető, áttekintő jelleggel vö. P.R. Franke, Kleinasien zur Römerzeit. Griechisches Leben im Spiegel der
Münzen, München 1968. Különösen ez utóbbiakhoz, a helyi verésű érmekre történő
esetenkénti hivatkozással, l. még az IK egyes köteteit. [38] PIR2, D 93. Az
ún. második szofisztika első periódusát előkészítő nagy szónok-nemzedékhez
tartozó „aranyszájú” Dión alakjához és szónoki tevékenysége értékeléséhez máig
alapvető H. von Arnim, Leben und
Werke des Dio von Prusa. Mit einer Einleitung: Sophistik, Rhetorik, Philosophie
in ihrem Kampf um die Jugendbildung, Berlin 1898. Számos további munkára (C.P. Jones, P. Desideri; J. Moles)
a későbbiek során utalok. További hivatkozásokkal l. még egy korábbi tanulmányomat:
A „jó princeps” ideája a Kr. u. I/II. század fordulóján: az ideális uralkodó
dióni és pliniusi képe. Első rész – Dión Chrysostomos: Egy görög értelmiségi a
principatus-ideológia szolgálatában, Studia Miskolcinensia 3 (1999), 18-44. [39] További hivatkozásokkal l. a
104. sz. jegyzetet. [40] A korszak gazdasági
fejlődésének egészéhez máig a legrészletesebb összefoglalás T.R.S. Broughton, Roman Asia Minor. In: T. Frank (szerk.), An Economic Survey of
Ancient Rome I-V, Baltimore 1933-1940 (változatlan utánnyomásban: 1959), IV
(1938), 499-918;
a tartomány köztársaság kori kizsákmányolásához l. küln. 511skk. és 535sk;
a Kr. u. második századi virágkorhoz: 599skk. Megannyi hasznosítható
szemponttal szolgál még D. Magie nagy
ívű feldolgozása: Roman Rule in Asia Minor to the End of the Third Century
after Christ I-II, Princeton 1950; I,630skk; II,1469skk (Ch. XXVII: The Antonines and the Cities).
A téma újabb irodalmának felsorolását l. S. Mitchellnél:
Anatolia. Land, Men, and Gods in Asia Minor I: The Celts of Anatolia and the
Impact of Roman Rule; II: The Rise of the Church, Oxford 1993;
küln. Vol. I. (Mint az első kötet bevezető része is sejteti, a szerző
érdeklődésének homlokterében az Anatóliai-fennsíkon megtelepedett kelták
története: I,11skk., ill. a róluk elnevezett Galatia vidékies életének számos
sajátossága: I,163skk. és passim áll.) A
térség egészéhez, magyar nyelven l. még A.B. Ranovics megannyi részletében ma már túlhaladottnak tekinthető, de
emellett számos szemlélketi problémával is terhelt – összegző
jellegű –
feldolgozását: A római birodalom keleti tartományai, Budapest 1956 (orosz ered.
1949), küln. 44-89. Összehasonlításképpen vö. ehhez A.H.M. Jones, Cities of the Eastern Roman Provinces, Oxford 1998 (az 1937.
évi első kiadás változatlan utánnyomása); küln. 28-95. –
Az itt tárgyalt kérdések egészéhez jó bevezetés még Th. Pekáry, Kleianasien unter römischer Herrschaft, ANRW II 7,2 (Berlin
–
New York 1980;
szerk. H. Temporini), 587-657 (annotált, tematikus bibliográfia. L. még uo. a
kötet további, később részben még hivatkozott tanulmányait: A.D. Macro; D. Nörr stb.). A tágabban vett térség
történetének egésze szempontjából a korábbi feldolgozások közül ma is haszonnal
forgatható: E. Gren, Kleinasien und
der Ostbalkan in der wirtschaftlichen Entwicklung der römischen Kaiserzeit,
Uppsala 1941. Hasonlonlóképpen megőrizte alapvető értékeit L. Hahn meglehetősen régi munkája: Rom und
Romanismus im griechisch-römischen Osten. Mit besonderer Berücksichtigung der
Sprache. Bis auf die Zeit Hadrians, Leipzig 1906., ill. ennek ugyancsak L. Hahntól készített folytatása: Zum Sprachenkampf im römischen Reich bis auf die Zeit
Justinians, Philologus Suppl. 10 (1907), 675- [41] A Nyugat-Kis-Ázsiai térség
(s benne Asia provincia) részletes
leírásával l. Magie, Roman Rule in Asia Min. I,34skk (The Land and its Riches: Ch. II.), ill. II,782skk (Jegyzetek). [42] Az egykoron önálló –
Lydiahoz és Kariahoz hasonlóan változatos sorsú – Phrygia a
császárkori Asia provincia, továbbá Galatia, ill. Bithynia-Pontus tartományok
részeként, több nagy területi egységből állt. Északról déli irányba haladva, a
Strabón által is használt megnevezéssel (XII 8,1;12-13. –
571;576.)
ezek a Helléspontos melletti (Phrygia ad
Hellespontum) és a mysiai Olympos környékén elterülő Kis-Phrygia, más néven Phrygia
Epiktétos, valamint Nagy Phrygia,
ill. annak része, a már Pisidiaval határos hegyvidék, az ún. P. Paróreia. A lényegében az
Anatóliai-fennsík nyugati részét magában foglaló terület egyes régiói
esetenként határozottan elkülönültek egymástól. A térség városi közösségeiről
szólva, a szűkebb régióra így gyakorta külön is utalok: pl. Azanoi vagy
Nakoleia = Phrygia Epiktétos (vö.
Strab. XII 8,12 –
576.). [43] Vö. Ptol. V 2,84. A dús
növényzete, gazdag flórája és halban gazdag part menti vizei miatt az Istenek
asztalának is nevezett – közel 100 km2 kiterjedésű – Astypalaia
egyfajta határpontként, földrajzi választóvonalként szolgált Európa és Ázsia
között. Kiemelt helyzetének megfelelően a szigetet már korán szövetségi viszony
(foedus) kapcsolta Rómához: IGRR
IV,1028. Amorgos pedig arról híresült el, hogy – az Égei-tenger néhány
más szigetéhez hasonlóan – a császárkor egyik száműzetési helye volt:
Tac. ann. IV 13,2;
30,1. A 121 km2 területű, sziklás, de népes sziget három nagyobb
közössége közül az egyikről, a nagy forgalmú kikötővel és több vámházzal is
bíró Minoáról biztosan tudjuk, hogy a „szabad város” (civitas libera) jogállásával rendelkezett: IG XII 7,242 (Hadrianus
az amorgosi Minoa „szabadságát” megerősítő határozata). [44] Az Égei-tenger – Euboia és
Kréta után – harmadik legnagyobb szigete az 1614 km2 területű
Lesbos. A bora és gabonája révén elhíresült (IG XII,2; Nr. 74-80;
vö. Horat. carm. 17,21; Propert. I 14,2.) gazdag és népes sziget
nagyszámú feliratához l. küln. IG XII,2. Suppl. Nr. 1-143;
SEG II,497;
III,690-712;
XIII,433-439;
XIV,516sk;
XVI,463-466;
XVII,369;
XVIII,323;
XIX,544;
továbbá CIL III,450-455; 7156-7161. és 14196-14199. stb. [45] L. a 86.sz. jegyzetet. [46] 290 km2. Chios
kiterjedése 842 km2, Samosé 491 km2, Rhodos területe 1404
km2, Lesbos kiterjedését l. fenntebb. Kós, a hajdan a dór hexapolishoz tartozó (vö. Hérodot.
I,144.) – mindenekelőtt híres és gazdag Asklépios-szentély(körzet)éről ismert –
termékeny sziget, valamint hasonló nevű központi települése történetéhez l. S. <sic!>
Sherwin-White, Ancient Cos: An
Historical Study from the Dorian Settlement to the Imperial Period.,
Hypomnemata 51 (Göttingen 1978), ill. újabban M. Segre, Iscrizioni di Cos, Roma 1993. [47] Vö. Suet. Tib. 11,1. [48] Vö. Plin. Nat.hist. II,87. [49] A hajdani múlt nagyságát a
jelenben is megélni kívánó, s ezért a rhétoroktól gyakorta józanságra intett
Rhodoshoz vö. Dión. Chrys. or. XXXI. és Aristeid. or. XXIV-XXV –
K. Éghajlata és kiemelkedő építészeti emlékei, valamint a Kr. e. 42. évben elszenvedett
fosztogatások ellenére még mindig meglehetős gazdagsága mellett a sziget
hasonló nevű központja, Rhodos városa mindenekelőtt a szegényekről
példamutatóan gondoskodó önkormányzatáról volt nevezetes. Strabón közlése
szerint: „A rhodosiak nagyon szívükön viselik a nép sorsát, bár alkotmányuk nem
demokratikus, de mégis rendben akarják tartani a szegények tömegét. A népet tehát ellátják élelemmel és a gazdagok ősi szokás szerint támogatják a
szűkölködőket, állami hivatalaik is vannak a nép élelmezésére, s így a
szegény megkapja a maga ellátást, a város viszont nem szenved hiányt munkásokban,
főleg a tengerészetnél.” (XIV 2,5 – 593; Földy József
fordítása.). [50] A cikkben felhozott
Strabón-szemelvényeket – némiképp megváltoztatott vagy módosított
formában –
Földy József fordítása nyomán adom:
Strabón, Geógraphika, Budapest, Gondolat kiadó, 1977. Számos nélkülözhetetlen
kiegészítéssel vö. ehhez R. Syme,
Anatolica. Studies in Strabo, Oxford 1995 (ed. A. Birley); küln. 111-124 (The New Provinces: Ch. 10; a pompeiusi
rendezéshez), ill. 3-23 (Ch.1: The Royal
Road). [51] Vö. még Dio Chrys. or.
XL,11. és XLV,4. Az Aelius Aristeidés korabeli város nagy vonalaiban részben
éppen a rhétor beszédeinek utalásai alapján rekonstruálható képéhez –
röviden –
l. RE III A,1 (1927), 757.has. 7skk.,
ill. újabban The Princeton Encyclopedia of Classical Sites (szerk. R. Stillwell et al.), Princeton 19792
(1976), 847sk (E. Akurgal). Smyrna
Kr. u. II. századi gazdasági virágzásához vö. T.R.S. Broughton, Roman Asia Min., in: T. Frank (szerk.) An Economic
Survey of Anc. Rome IV (19592 ; rövidített formában:
ESAR), 750- [52] A császárság biztosította
stabilitás és viszonylagos jólét egyik következményeként a Közép-Anatólia felé
vezető egyik jelentős útvonal kiindulópontjául is szolgáló kikötőváros újabb –
immár sokadik –
virágkorát élte. A kedvező helyen fekvő, már a Kr. e. első század derekán is
‘Ázsia legelső városának’ számító (Ios. ant.Iud. XIV 10,11/224/), majd a
principatus kezdetétől „napról napra gyarapodó” (Strab. XIV 1,24 –
641.) Ephesos mindinkább felülmúlta és elhomályosította régi riválisát,
Milétost, és a korábbi Attalida-székhelyet, Pergamont. Lakóinak száma is
gyorsan növekedett. A fellendülés olyannyira látványos volt, hogy Seneca minor
Ephesost (Alexandreiával állítva párhuzamba) a Kelet második legnagyobb
városaként említi meg: epist. XVII 2,21. Philostratos szerint Ephesos arról
volt híres, hogy lakói igencsak kedvelték a táncot, a játékot és a különféle
szórakozásokat: vit. Apoll. IV,2. Áttételesen ez is a császárság idején
bekövetkezett fellendülésre és a lakosság nagyobb részének jólétére utal. A
nagy múltú város történetének – ránk maradt emlékeit is megjelenítő –
példamutató feldolgozása W. Elliger,
Ephesos. Geschischte einer antiken Weltstadt, Stuttgart - Berlin usw. 1985;
küln. 61skk (második kiadás: 1992.). Ennél rövidebb és olvasmányosabb S. Karwiese, Groß ist die
Artemis von Ephesos. Die Geschichte einer der großen Städte
der Antike, Wien 1995 (angol nyelvű változatban is: London 1995);
78skk., ill. küln. 99skk. és 105skk (Ephesos az Antoninusok alatti
virágkorához). Ez utóbbihoz l. még D. Knibbe
–
W. Alzinger, Ephesos vom Beginn der
römischen Herrschaft in Kleinasien bis zum Ende der Prinzipatszeit, ANRW II 7,2
(1980), 748-830;
küln. 775skk;
784skk. és 787skk. – Aelius Aristeidés Ephesosszal kapcsolatos
személyes megnyilvánulásának egy példája: or. XLVIII – K (hieroi
logoi 2), 309. [53] Vö. ezekhez G.W. Bowersock, Greek Sophists in the Roman
Empire, Oxford 1969, 17-29 (Ch. II:
Cities of the Sophists). [54] A város és környéke korai
történetéhez újabban l. N. Ehrhardt,
Didyma und Milet in archaischer Zeit, Chiron 28 (1998), 11- [55] A métropolis-cím római kori adományozásához, ill. akkori jelentéséhez
l. A.H.M. Jones rövid meghatározását:
„... in Roman times an honorary title granted usually to the capitals of provincial
koina, sometimes to other important
cities”. In: The Oxford Classical Dictionary. Second Edition 1984 (19702),
686;
s.v. Metropolis. Hasonlóképpen az OCD harmadik – bővített és átdolgozott
–
kiadásában is: 19963; 997sk. Mindehhez részletesebben l. még R. Ziegler, Die Polis in der römischen
Kaiserzeit: Selbstdarstellung und Rangstreitigkeiten, in: G. Hödl – J. Grabmayer (szerk.), Leben in der Stadt.
Gestern –
heute –
morgen, Wien usw. 83-105; 93skk (további irodalmi hivatkozásokkal). A
térség egymással rivalizáló városai mindig is törekedtek –
az inkább csak hiúságuk kielégítésére hivatott – métropolis-cím elnyerésére. Pergamon mellett métropolis-cím illette meg a Kr. u. II. század derekán a rivális
Ephesost és hasonlóképpen Smyrnat. Asia provincia métropolisai közé tartozott
még az Antoninusok idején Kyzikos, Sardeis, Tralleis és a Lykos melletti
Laodikeia is. [56] A tartomány lakóinak
formális egyesítésére is hivatott császárkultusz keretében Asia provincián
belül később itt épült fel „Az isteni Augustus és Róma istennő” (Divus Augustus et dea Roma) első
tartományi temploma. Kr. u. 26 után, a provincián belül a városnak ítélt
második kultusztemplom (Tac. ann. IV,55–56,3.) felépülését
követően Smyrnaban, majd a harmadik templom felépülése után –
az így hasonlóképpen neókoros-címet
viselő (l. később) – Ephesosban is tartottak évenkénti tartományi
gyűléseket. Ezek alkalmi színterei voltak még a Kr. u. II. század során az
ugyancsak neókoros Sardeis és
Kyzikos, továbbá Philadelphia, a Lykos melletti Laodikeia, valamint Milétos és
Tralleis. [57] Laodikeia pros vagy epi tói
Lykói: Strab. XII – 578; 580. és XIV –
629;
663;
vö. Ptol. V 2,15;
Plin. Nat.hist. V,105; Tac. ann. XIV 27,l. stb. A város a Maiandros
felső folyásának kezdeténél, annak bal oldali mellékfolyója, a Lykos mellett
feküdt, az Anatóliai-magasföld peremén. Az itteni – ez idáig még
nem teljes –
feliratok gyűjteményét Th. Corsten állította
össze: Die Inschriften von Laodikeia
am Lykos, [IK
49],
Bonn [58] Utóbbi, a Lykos melletti
Laodikeia esetében ez főként a lenvászon és a híres helyi pamutszövetek: vö.
Plin. Nat.hist. V,105. [59] Vö. Hérodot. I 7,4. [60] A Propontis déli partjától a
mysiai Rhyndakos mellékfolyója, a Makestos (Strab. XII – 576;
Plin. Nat.hist. V,142; vö. Polyb. V 77,9: Megistos) völgyén át Pergamonba vezető kereskedelmi útvonal természetes
kiinduló-, ill. végpontjául szolgáló virágzó város felemelkedésének és
gazdasági növekedésének egyik forrása (akárcsak Smyrna vagy Ephesos esetében) kiemelten
kedvező fekvése volt: vö. Strab. XII – 575- [61] Vö. Tac. ann. IV,36. és
Suet. Tib. 37. Az ott vázolt események következményeképp a város elveszítette:
Cass. Dio, LIV 7,6; majd visszanyerte: LIV,23., végül pedig
végleg elveszítette: LVII,24. a mithridatési háborúk során elnyert civitas libera-státuszt (a római uralom
alatt álló görög közösségek egy részét megillető, később részletesebben is
tárgyalt kedvezményekkel járó ,szabadságát’). [62] A városok közötti versengés
a lokálpatriotizmus sajátos, a császárkori Kis-Ázsiában különös intenzitással
jelentkező változata. Az egykoron független görög polisok politikai
aktivitásának és autonóm voltának egyedüli kifejeződési formája, amelynek a
római uralom még teret hagyott. (Egy korábbi munkámban, az aristeidési
„Róma-beszéd” fordításának 97. kaputjához fűzött 385.sz. jegyzetben külön is
kitértem erre a jelenségre.) A térség „első” városának rangjáért folyó, ma már
inkább csak mulatságosnak, és némiképp érthetelennek tűnő viszálykodást a
kortársak azonban nagyon is komolyan vették. A magát „Asia métropolisá”-nak és „elsőként
kétszeres neókoros”-nak (l. később) címző Pergamon igényére mintegy
válaszul Ephesos „Asia első és legnagyobb
métropolisá”-nak hirdette feliratain és érmein magát. Mindezt persze
meglehetősen rossz néven vették az ugyancsak métropolis-címével kérkedő Smyrnában. A viszály később olyannyira
elmérgesedett, hogy maga Antoninus Pius is szükségesnek ítélte a beavatkozást,
levélben intve mérsékletre és egyetértésre az Ephesosiakat: SIG3 849
[gondosabb
szövegközléssel: IK 15 [Ephesos V];
1489sk;
vö. J.H. Oliver, Greek Constitutions
of Early Roman Emperors from Inscriptions and Papyri /Memoirs of the American
Philosophical Society 178/, Philadelphia 1989; Nr. 135a]. A fentiekhez vö. még
Aristeid. or. XXIII,12skk; továbbá Magie, Roman Rule in Asia Min. I,636;
II,1496. és Mitchell, „Anatolia” I,206. A valójában puszta címekért folyó,
időről időre kiéleződő küzdelem kapcsán, a bithyniai Nikomédeiai és Nikaia a próté-cím körüli viszálykodásáról
szólva, a térség szülötte, Dión Chrysostomos némi bosszúsággal említi meg:
megannyi római csak nevet ezen, a városok közötti oktalan versengésen, amit
lenézően csak a görögökre jellemző ostobaságnak (hellénika hamartémata) nevez: or. XXXVIII, 38;
vö. 24;
továbbá XXXIV,19;
48. és passim. Pergamon, Smyrna és Ephesos vetélkedéséről szólva (or.
XXIII,13-25 –
K.) Aelius Aristeidés is úgy vélte, hogy hiú, és valójában tartalmatlan címek látszatáért folytatott küzdelem ez: or.
XXIII,63 (hasonló képpel él Dión Chrysostomos is: or. XXXIV,48.). Bizonyos mértékig hasonló rivalizálás
folyt Kilikiában, bár ez – komolyabb formában – sohasem
veszélyeztette a provinciaszékhelyül is szolgáló Tarsos „első”-ségét. [63] Újabban vö. ezekhez J. Ma, Antiochos III and the Cities of
Western Asia Minor, Oxford 1999; küln. 26-50skk (The Seleucid Past in Asia Minor: 281-223 BC); 150skk (City Statuses: The Tipology of Subordination).
és passim. [64] Közhasználatú nevén Apameia Kibótos: Strab. XIII –
629;
Nagy-Phrygiaban (vö. Strab. XII 8,13 – 576.). A részben átnevezett,
részben újonnan kialakított várost I. Antiochos Sótér hozta létre a Hérodotos
(VII,26.), de még inkább Xenophón (anab. I 2,5sk;7-9.)
olvasóitól jól ismert, korábbi Kelainai helyén: vö. Ptol. V 2,17. és Plin.
Nat.hist. V,106. A nyugat-kisázsiai partvidéktől az Euphratés középső folyásáig
vezető ősi hadiút mentén fekvő phrygiai Apameia már a hellénizmus korában is
jelentős kereskedelmi központ; Laodikeia mellett a phrygiai térség
legjelentősebb polisa; Augustus
uralkodásának idején pedig – Ephesos után – Asia provincia
jelentőségében második városává emelkedett (Strab. XII 8,13;15 –
576;577-578.). A térség más városai később megkérdőjelezték ezt a helyét.
Jelentőségét azonban az Antoninusok korában is megőrizte. A Kr. u. második
század elején Dión Chrysostomos Phrygia, Lydia, Karia, illetve Kappadokia,
Pamphylia és Pisidia közös piacaként említi a várost, a phrygiai Apameiát
egyben jelentős adminisztratív központként (conventus:
l. később) is jelenítve meg: or. XXXV, 14-15. Dión ugyanebben a beszédében
Apameia kiterjedt territóriumáról is megemlékezik: op. cit. 13-14;
vö. Strab. XIII –
631. Részletesebben l. még ehhez C.P. Jones,
The Roman World of Dio Chrysostom, Cambridge, Mass. – London 1978;
65-70 (Ch. 8: Apameia). [65] Vö. ehhez L. Robert, Eumeneia de Carie et Pline,
V,108, in: Villes d’ Asie Mineure. Études de géographie ancienne,
Paris 19622; 151-160. [66] A Kaikos mentén, Mysiaban, ill. a Maiandrosba torkolló
Marsyas felső folyása mentén, Kariaban.
Előbbihez l. L. Robert,
Indi-Stratonikeia, in: Villes d’ Asie Mineure. Études de géographie ancienne,
Paris 19622; 43-82. [67] Röviden l. ehhez A.H.M. Jones, Cities of the Eastern Roman
Provinces, Oxford 1998 (1937), 42-44skk. [68] Hérodot. VII,30: polis megalé Phrygiés. [69] Xenoph. an. I 2,6;
vö. Strab. XII 8,16 – 578. [70] Kr. e. 240 után. [71] Kolossaihoz (RE XI,1119sk.)
l. még a 88.sz. jegyzetet. [72] Vö. még IGRR IV,1156a = SIG3
837;
l. a 81.sz. jegyzetet. [73] Dig. L 15,7. és küln. L
15,8,9: Paulus libro secundo de censibus ... In provincia Asia duae sunt iuris Italici, Troas et Parium. A
részben már korábban is római polgároktól lakott település neve az Augustus
alatti rangemelés után: Colonia Gemella
Iulia Augusta Pariana. A colonia Hadrianus alatti újjáalapításhoz –
három kommentált felirattal – l. P. Frisch,
Die Inschriften von Parion [IK 25], Bonn 1983;
15skk;
vö. 73skk (Testimonia). A Kr. e. 41
és 30 között colonia-telepítés színteréül szolgáló – gyorsan
gyarapodó és szépülő – Colonia
Augusta Troashoz, ill. Alexandreia Tróashoz (a később átnevezett várost még
Antigonos alapította Antigoneia néven) vö. Ptol. V 2,3 – p.807 M;
VIII 17,9 –
p.225 N;
Strab. XIII –
581;
593;
Plin. Nat.hist. V,124 (= V,33), továbbá IK 53 (1997) Testimonia: 223skk (II.2 T.
115: Alexandria Troas as a Roman Colony).
[74] Pergamonnak meglehetősen
nagy irodalma van. A város régészeti emlékeinek és eseményekben gazdag
történetének számos feldolgozása közül csak egyet emelnék ki itt: W. Radt, Pergamon. Geschichte und Bauten,
Funden und Erforschung einer antiken Metropole, Köln 1988. –
A jelentős, és az általa (betegsége okán is) jól ismert várossal Aelius
Aristeidés két beszédében kiemelten is foglalkozik: or. LIII;
vö. XXIII –
K. Utóbbi beszédében a rhétor megemlékezik Pergamon Asia-szerte híres, a
tartomány lakóitól gyakorta felkeresett Asklépios-szentélyéről is: XXIII,16;
vö. Philostrat. vit. Apoll. IV,34. [75] A görög Kelet feletti római
uralom csak kevés város fejlődésének kedvezett. Az a körülmény, hogy a keleti
Mediterráneum egésze az Imperium Romanum szerves részévé vált a Kr. u. I.
század során, egyben a régebben független területek közötti politikai határok
megszüntetését is jelentette. Számos kereskedőváros közvetítő szerepe így
feleslegessé vált. Az egységesülő Birodalom új gazdasági rendszere új
kereskedelmi központok kialakításával, vagy a korábbi kereskedelmi útvonalak
áthelyeződésével, ill. részbeni megszűnésével (jobb esetben stagnálásra
kényszerítve őket) tönkretette e századok során át virágzó közösségek gazdasági
életét. Az új feltételekhez a Nyugat-Kis-Ázsiai régióban is csak kevés polis
volt képes alkalmazkodni. Az egykor jelentős Milétos és Rhodos, vagy a
Mausóllos kariai államának központjává emelt Halikarnassos (Diod. XV 90,3;
Strab. XIII –
611;
Vitr. II 8,11;
Plin. Nat.hist. XXXVI,77.) is a császárság létrejöttével bekövetkezett változások
vesztesei közé tartozott. Az utóbbi két példánál maradva, a térség más,
hasonlóképpen jelentéktelenné vált közösségeihez hasonlatosan Halikarnassos
polgárai is arra kényszerültek, hogy a város híres szülötteivel (küln.
Hérodotos, ill. az Augustus kori rhétor és történetíró, Dionysios) vagy jeles
épületeivel kérkedjenek. (Mint az ismeretes, Halikarnassosban állt az ókori
világ hét csodája közé sorolt Maussóleion: Strab. XIV – 657;
Plin. Nat.hist. XXXVI,36sk.). De mindenekelőtt arra – esetenként
jogcímet is formálva ebből –, hogy városuk ősi voltára hivatkozzanak: vö.
Tac. ann. III,60-63; IV 55,2. és CIG 2655; a jelen
problémáinak megoldásához a múltat hívva elő és idézve meg. Neves és virágzó
szónokiskolái mellett ugyancsak hajdani múltja jeles emlékeiből élt a Kr. u.
II. század turisztikai látványosságainak sorában előkelő helyen szereplő
Rhodos. „Hélios városáról” később a pseudo Lukianos is úgy véli, hogy érdemes
megtekinteni, hiszen „szépsége méltó az istenhez” (hé polis Héliu prepon echusa tói theói to kallon): Amor. 7. – A Hellasszal szemközt fekvő
nyugat-kis-ázsiai partszegély kiemelkedő, a görögség hajdani nagy múltját idéző
építészeti emlékeinek sorából (ta
hypomnémata tés palaias eudaimonias) Dión Chrysostomos elsődlegesen a
samosi Héraiont, a milétosiak Didymeionát és az ephesosi Artemis templomot
emeli ki, mint egészében az athéni Akropolisz építményeihez (a Propylaiahoz
vagy a Parthenónhoz) foghatót: or. XL,8. A Dión felsorolásában utolsóként
említett ephesosi Artemis templom, mint ismeretes, az ókori világ hét csodája
egyikének számított. [76] Asia provincia regionális
népsűrűségének, de akár a tartomány egészét lakó népesség számának
megállapítása is megoldhatatlan feladat. T.R.S. Broughton korábbi számításai szerint a 48 969 négyzetmérföldnyi
(kb. 125 000 km2) területű Asia provincia lakóinak száma a
császárkor második századában 4,6 millió körül lehetett: ESAR IV (1938), 815.
Mindezek persze különféle spekulációkon alapuló, inkább általános jellegű
megfontolások, hiszen a tartomány tényleges határait sem ismerjük pontosan. Ami
a térség legnépesebb központjainak számító Ephesost és Smyrnát, vagy a
közelítőleg azonos lélekszámmal bíró Pergamont, ill. Milétost illeti, e négy –
a Birodalom egészét tekintve is jelentősnek mondható – város (az
újabb kutatások által jóval szerényebbre becsült értéken) hozzávetőlegesen 100
000 körüli lakosságszámmal rendelkezhetett: vö. R. Klein, Die Romrede des Aelius Aristeides. Einführung, Darmstadt
1981;
25 (további bibliográfiai hivatkozásokkal). Visszatérve a tartomány
kiterjedésének hozzávetőleges nagyságára, ennek becsült adataiban Broughton
számításai óta nincs érdemleges változás. Asia provincia területi kiterjedése
Dalmatiaéhoz fogható, vagyis kb. 120 000–150 000 km2
az újabb kutatások szerint. Az Imperium Romanum egészét tekintve ez jelentős
nagyságnak számít. (Az ugyancsak keleti tartomány, Epirus például legfeljebb 10–15
000 km2-nyi kiterjedést ért el.) Kis-Ázsiában ennél csak az alsó
értéken számolva is legalább 200 000 km2 területű Cappadocia
provincia volt nagyobb. A térség városi közösségeinek valószínűsíthető számához
– további összehasonlításokkal – l. a 113.sz. jegyzet második felét. [77] A különösen a folyó alsó
szakaszán egymást követő, s szinte kiindulási pontjukra visszatérni látszó
kanyarulatok soránt leíró Maiandros (Plin. Nat.hist. V,31; vö. Strab. XII
8,15-17 – 577-579.) nemcsak kiemelt mezőgazdasági területnek – Dión
Chrysostomos szerint Kis-Ázsia közel a legjobb természeti adottságokkal
rendelkező vidékének: or. XXXV,13. –, de egyben a térség egyik turisztikai
látványosságának is számított. A középső szakaszán is gazdag és termékeny, ám
innen kezdve mindinkább kevert népességi viszonyokat mutató Maiandros
síkságának („amelyen lydek és károk,
milétosi és myusi iónok, sőt magnésiai aiólosok is laknak együtt”: Strab. XIV 1,42 – 648;
vö. XIV 2,1 –
650. stb.) –
a természetföldrajzi sajátosságokra is kitérő – leírásával l. L. Robert, Bull. de corresp. hell CI
(1977), 68skk. Az egyes régiókon belül is számos etnikai csoportot magában
foglaló –
„kevert” –
lakosság egyebekben az Anatóliai-félsziget egyik sajátos vonásának számított:
vö. S. Mitchell, Anatolia. Land, Men
and Gods in Asia Minor I-II, Oxford 1993; Vol. I: The Celts of
Anatolia and the Impact of Roman Rule, 170skk. Ezek egyik, gazdasági és
kereskedelmi tevékenysége révén mind hangsúlyosabbá váló eleme, az ‘Ázsiában lévő
hét [keresztény] gyülekezet’ (vö. Jel. I,4;11;2,1skk.) kialakulásában jelentős
szerepet játszó zsidó etnikum betelepítése Lydiaba és Phrygiaba a Kr. e. II.
század elején, a „Nagy”-nak is nevezett szeleukida uralkodó, III. Antiochos
uralkodása idején ment végbe: Ios. ant.Iud. XII,3,4sk (147-153§§). Különösen
jelentőssé lettek itt Ephesos és Sardeis, valamint Pergamon és Laodikeia később
Caesartól privilegizált közösségei: Ios. ant.Iud. XIV 10,11skk (223skk). [78] Vö. Cic. ad Quint fratr. I
1,25 (Kr. e. 60). Cicero ebben a fivéréhez, Asia provincia akkori
helytartójához írott levelében nyomatékkal hívja fel Quintus figyelmét arra,
hogy a Mysiaban tevékenykedő rablóbandák felszámolása (sublata Mysiae latrocinia) – mint lelkiismeretes
proconsulnak –
testvére elsődleges feladatai közé tartozik. A rablók (latrones) üldözésének kötelezettségéről szólva, hasonlóképpen
rendelkezik erről később a Digesta is: I 18,13 (‘De
officio praesidis’). [79] A további példákat l. S. Mitchellnél: „Anatolia” I,165sk. A
Birodalom területének egészére nézve vö. még ehhez R. MacMullen, Enemies of the Roman Order. Treason, Unrest, and
Alienation in the Empire, Cambridge, Mass. – London 19752 (1966),
255-268 (App. B: Brigandage) és
újabban B.D. Shaw, Der Bandit, in:
Der Mensch der römischen Antike (szerk. A. Giardina),
Frankfurt a. M. 19982 (1997; olasz ered. 1989),
337-381. –
Részben a rablóbandák olykor már-már fenyegető méreteket öltő helyi
garázdálkodásainak megfékezésére, különleges katonai őrállomásokat (stationes) hoztak létre az egyes hegyvidéki
területeken: vö. IGRR IV,886. Mindez persze ellentmond Aelius Aristeidés az ,eis Rhómén’ 100. kaputjában
olvasható, az utazás biztonságos voltáról hangoztatott szólamainak. [80] Vö. Front. epist. ad
Antoninum Pium 8,1 [A 332] –
ed. van den Hout (Kr. u. 157-158 körül). Asia provincia helytartójának, M.
Cornelius Frontonak (PIR2, C 1364), a neves rhétornak levele a
császárhoz . Beszámoló egy, a helyi jelentőségű rablóbandák felszámolásában
másutt már jelentős érdemeket szerzett „katonai szakértő” a rablók üldözésébe,
ill. a bandák felszámolásába történő bevonásáról. (Ex Mauretania quoque virum amantissimum mihique mutuo carum Iulium
Senem ad me vocavi, cuius non modo fide et diligentia, sed etiam militari
industria c i r c a q u a e r e n d o s e t c o n t i n e n d o s l a t r o n e
s adiuvarer;
van den Hout, p167. lin. 11sqq.). B.D. Shaw
szerint (l. fentebb a 79.sz. jegyzetet) az Imperium Romanum belső, régóta
pacifikált tartományaiban, kellő katonai erő híján (vö. Plin. epist. X
21,1sk.), az egymást követő helytartók gyakorta folyamodtak ehhez a
megoldáshoz: „Der Mensch der römischen Antike” (19982), 356-357sk. A
bandák felszámolásával megbízott „specialisták” sokszor sikeres ténykedéséhez
vö. IGRR IV,886. Az Asia provinciával szomszédos Lykiaban készült sírfelirat
arról számol be, hogy állítója „sok rablót megölt” üldözésük során. [81] L. pl. az Augustus alatt
kisebb közösségek összetelepítésével létrehozott phrygiai Sebastét (IGRR IV,682), a város érmeléséből ismert Senaros (Head,
Hist.Num2 684) völgyében: Magie, Roman Rule in Asia Min. I,472;
II,1334/14. [82] A város és térsége
történetének monografikus feldolgozását adja J. Reynolds, Aphrodisias and Rome, London 1982. Az újabb irodalom
felsorolásával l. OCD3 (1996), 112sk. [83] A Kaikos melletti
Stratonikeia (l. a 66.sz. jegyzetet); Stratonikeia Hadrianopolis. Vö. IGRR IV,1156a = SIG3 837
= Smallwood (1966), p165. No. 453 (Hadrianus levele az általa városi rangra
emelt és nevét viselő Stratonikeia városi tisztségviselőihez, tanácsához és
népéhez;
Kr. u. 127). [84] Számos példával, rövid
áttekintésben l. ehhez A.H.M. Jones,
The Greek City from Alexander to Justinian, Oxford 1940 (azóta több változatlan
utánnyomásban), 66sk. [85] Az olajfa terméséből, az
étkezési, testápolási és világítási célokra egyaránt felhasznált olajbogyóból
sajtolt olívaolaj a nyugat-kis-ázsiai régió egyik jelentős exportcikkének
számított. Különösen Közép-Anatólia felé, amelynek szélsőséges éghajlati
viszonyai alkalmatlanok a termő olajfa nevelésére: vö. Mitchell, „Anatolia”
I,257. és küln. I,109. n.57. A fogyasztásban, ill. a kereskedelemben betöltött
kiemelt szerepüknek megfelelően az olajfaültetvények a termőterület jelentős
hányadát foglalták el: Lesboson például a kiterjedt sziget (1614 km2)
csaknem egynegyedét. A szőlőt gyakorta az olajfákra futtatták fel. Ezekben az
esetekben egyfajta „vegyes művelésről”, a szőlő- és az olajfakultúra
együtteséről beszélhetünk. [86] Ehhez, ill. az alábbiak
egészéhez l. küln. S. Mitchell tanulságos
összegzését: „Anatolia” I,257skk. és küln. I,165-197 (Ch. 11: Rural Anatolia). A kiváló minőségű borokat, köztük „a
hellén világ legjobb borát”, a chiosit adó szőlőskertek (Strab. XIV –
637;
645.) mellett jelentősnek mondhatók még a térség nagyszámú fügefa-”ültetvényei”
is. A szokásos módon, szórványban telepített fügefák jelentős mértékben
járultak hozzá Chios híréhez vagy Smyrna gazdagságához. Különösen az utóbbi
helyen folyt számottevő termesztés. Ennek jelentős része exportra ment, s az
itteni füge íze, és ízét nagyrészt megőrző tartósítása folytán, mindenkor
keresett árúcikknek számított. Kis-Ázsia már a korábbi időkben is híres volt
egyes fajtáiról, s talán még inkább: aszalási módszereiről. [87] A megannyi vonatkozásban,
így nyelvi szempontból is sajátosnak mondható phrygiai térség történetének
újabb feldolgozása C.H.E. Haspels,
The Highlands of Phrygia, Princeton [88] A fennsík peremén, a
folyóvölgyekben koncentrálódó lakosság számára mindez jelentős hasznonnal járó
tevékenységgé vált, így mindenekelőtt a „hét (kis)ázsiai közösség”-hez tartozó
Laodikeia és a közeli Kolossai lakóinak. Strabón szerint „Laodikeia vidéke arról nevezetes, hogy itt ... juhokat tenyésztenek, amelyeknek a gyapja
puha, s még a milétosiakét is felülmúlja, színe pedig hollófekete, úgyhogy
ezekkel nagy jövedelmet élveznek, éppúgy, mint a közelben lakó kolossaiak a róluk
elnevezett festékből.” (XII 8,16 – 578.). A Középső-Phrygia határán fekvő,
ugyancsak a „hét ázsiai közösség” sorában említett észak-lykiai Thyateira
(Jelenések 1,11; 2,18skk.) textilipara révén
részesült ebből. A környék egésze mindezek ellenére inkább szegénynek volt
mondható. Részben ezzel is magyarázható az a körülmény, hogy a
misztériumvallásoktól már korán átitatott Közép-Phrygia a „montanizmus
védőbástyája” lett, s hogy – a vad, gyakorta kopár, és meglehetősen elzárt
vidék peremén fekvő (s így az ottani hatásoknak kitett) – Thyateirában „az
egyház minden tagja ... csaknem száz évig montanista maradt”. Vö. H. Chadwick, A korai egyház, Budapest 1999;
48., ill. Vanyó L., Az ókeresztény
egyház és irodalma [Ókeresztény írók I], Budapest 1980;
96 (további irodalmi hivatkozásokkal = 959sk.). [89] Dión Chrys. Or. XXXV,13. A
várost övező termékeny, a kiterjedt legelők mellett földművelésre is alkalmas
területekben, folyóvizekben és forrásokban gazdag vidék leírását l. uo. [90] A számos felhozható példa
közül (így Ovid. Ars. Am. II,82: cinctaque
piscosis Astypalaea vadis) l. itt ehhez a halban – közmondásosan –
gazdag Helléspontosnál fekvő Parion/Parium esetét: Plin. Nat.hist. XXXII,146. A
további példákra nézve l. P. Frisch,
Die Inschriften von Parion /IK 25/, Bonn 1987; 85., ill. l. még uo.
a 10-14. lapokon közölt feliratokat (,Fischereigilde’).
Másutt az osztrigahalászat hozott jövedelmet vagy adott – a kevésbé
szerencsés adottságú partvidékeken – legalábbis
megélhetést: Plin. Nat.hist. VIII,140; XXX,45. [91] Vö. Acta App. 19,23skk
(Ephesos). [92] A térség két legjelentősebb
folyója, a Maiandros és a Hermos, valamint a keskenyebb és rövidebb futású
Kaystros a központi fennsíkon (az Anatóliai magasföld peremén) ered.
Torkolatvidékük Milétos és Smyrna közelében, illetve Ephesos mellett éri el az
Égei-tengert. Kedvező földrajzi fekvésének köszönhetően e három város tehát a
régió „kapujának” (így már Philostratos is Smyrnaról: I,21 –
518§.),
természetes ki- és beviteli helyének számított. [93] Vö. Aristeid. or. XXVI,12. [94] Számos további hivatkozással
újabban l. ehhez G. Anderson, The
Second Sophistic: Some Problems of Perspective, in: D.A. Russel (szerk.), Antonine Literature, Oxford 1990;
91-110. és uő. The Second Sophistic. A Cultural Phenomenon in the Roman Empire,
Oxford 1993. [95] Vö. Hérodot. I,142: ta anó /ta kató tés Ióniés/ khória. A félsziget belseje vad és
különös népeivel az iónok számára sokáig idegen maradt. Ez az idegenkedés, a
lenézés és a büszkeség együttes érzete csendül ki a császárkori rhétor és szofista
Alexandros szavaiból, aki – talán messze földön járva –
ezt mondja magáról: „Ióniából ... való
vagyok. Ióniából, ahol a barbárok földjén ma mind görögök laknak” (Philostrat.
vit. soph. II,5 –
574§.).
A közeli Hellashoz való szoros földrajzi kapcsolódás csak tovább fokozta ezt az
érzést. Amint a császárkor alkotói is gyakran rámutattak, a Kykládok szigetei
(küln. a térség hajdani métropolisából,
a gyarmatvárosok alapításában egykor élenjáró Milétosból kiindulva) szinte
hidat képeztek a szárazföldi Görögországhoz. „Az egyik oldalon Iónia, a másikon Hellas” – mondja
(valószínűleg) Déloson tartott beszédében Aelius Aristeidés az Égei-tenger
szigeteiről. Or. XLIV,4 – K (,Eis
to Aigaion pelagos’). [96] L. Acta App. 19,1: ta anóterika meré („a felső vidékek”).
Hasonló terminológiát használ a térség szülötte, Aelius Aristeidés: or. L
(hieroi logoi 4), 12; 428 – K. és az idősebb
kortárs, az alexandreiai Appianos is: Syr. 12,47. [97] A városkép ezen
jellegzetességeihez l. pl. Strab. XIV 1,37 – 646 (Smyrna) és küln.
W.M. Calder, Smyrna as Described by
the Orator Aristides, in: W.M. Ramsay
(szerk.), Studies in the History and Art of the Eastern Provinces of the Roman
Empire, Aberdeen 1906; 95-116. [98] Áttételesen erre utalna az
is, hogy a város a közeli Khios (IGRR IV,953, ill. 941: stephanéphoros), és a nem
túl távoli Kolophón (IGRR IV,1586-1589: prytanis) gyakorlatától eltérően, hagyományos prytanisai és a flamineshez hasonló római kori tisztségviselői, stephanéphorosai nevével egyaránt jelzi
a kezdődő éveket –
a hajdani nagy múlt kulturális örökségébe való kapaszkodás és a jelenhez való
alkalmazkodás együttes szándékának vélhető bizonyítékaként (IGRR IV,1322-1323;
1325.). Kymében kettéválasztották ezt: IGRR IV,1302. Az ión Phókaiatól
ugyancsak nem túl távol eső lydiai Thyateiraban pedig ennél egyértelműbben
jártak el. Úgy tűnik, itt egyesítették a prytanis
és a stephanéphoros –
eponym –
tisztségeit (IGRR IV,1228). [99] A nemegyszer a tartomány
határain is túlnyúló kereskedelmi ügyletek, és a hasonlóképpen kiterjedt pénzügyi
vállalkozások terén különös jelentőségre tett szert az Aelius Aristeidéstől „Kis-Ázsia közös kincstárá”-nak nevezett
Ephesos: or. XXIII,24 –
K (tamieion koinon kai chreias
kataphygés). A Nyugat-Kis-Ázsia egyik szakrális központjának is számító
(vö. Tac. ann. IV 55,2.) város híres Artemis-templomában –
magánszemélyektől, de egyes közösségektől is – letétbe helyezett, és
kötelezvény ellenében kölcsönzött jelentős pénzösszegekről Dión Chrysostomos is
megemlékezik: or. XXXI,54skk. Riválisaitól eltérően Ephesos –
mint a legnagyobb forgalmú ión kikötőváros, de úgy is, mint a helytartó
székhelye –
jelentős számú „római” lakossal (Italiai eredetű római polgárokkal) is
rendelkezett. Kulturális elsőbbsége – talán ezért is a
másutt jellegzetesebben görög környezetben – már vitatható volt.
Ephesos legnagyobb vetélytársa, a térség talán legszebb városának nevezhető
Smyrna a régión belüli kulturális elsőbbségéhez (vagy legalábbis Smyrna erre
formált igényéhez) vö. Philostrat. vit. soph. I,21 – 516§.
[100] L. a tanulmány második
részének A városok jogállása c.
alfejezetét. [101] Vö. A.H.M. Jones, Cities of the Eastern Roman
Provinces, Oxford 1998 (az 1937-es kiadás reprintje), 78. és 397. [102] A fentebb felsorolt helyek
értelmezéséhez újabban l. küln. M. Moggi,
L’excursus
di Pausania sulla Ionia, in: Pausanias historien /Fond. Hardt. Entr. sur l’antiquité
classique, Tom. XLI: 1994/, Vandoeuvres – Genčve 1996;
79-105skk;
küln. 97skk (Il popolamento della Ionia
secondo Pausania). A kötet további tanulmányai közül l. még W. Ameling, Pausanias und die hellenische
Geschichte: 117-160skk. és E.L. Bowie,
Past and Present in Pausanias: 207-230skk. [103] Összegzőleg l. ezekhez G.E. Bean, Aegean Turkey. An Archaeological
Guide, London 1966; vö ANRW II 7,2 (1978), 617-623;
továbbá E. Akurgal, Ancient
Civilizations and Ruins of Turkey: from Prehistoric Times until the End of the
Roman Empire, Istanbul 19835 (1969). és uő. Griechische und römische
Kunst in der Türkey, München 1987 (mindkét esetben további irodalmi
hivatkozásokkal, ill. küln. az utóbbi kiadvány esetében: számos
helyszínvázlattal, épületalaprajzokkal és képtáblával). Iónia rövid leírását
adja még Plinius maior: V,31. [104] PIR2, A 145. –
Alakjához és szónoki tevékenységéhez, valamint a méltán híres „Róma-beszéd”-hez
l. a 8.sz. jegyzetben hivatkozott kötetben megjelent bevezető tanulmányomat:
9-35 (A Római Birodalom képe egy Kr. u.
II. századi rhétor szemével: a „Róma magasztalására” tartott beszéd és
szerzője, Aelius Aristeidés; számos további bibliográfiai hivatkozással.
Uo. l. a beszéd fordítását is, az egyes kaputokhoz fűzött, gyakorta
szócikk-jellegű kommentárokkal.). Az Aelius Aristeidésre vonatkozó korábbi –
1993/1994 előtti –
irodalmat l. küln. C.A. Behr
annotatív összeállításában: ANRW II 34,2 (Berlin – New York 1994;
szerk. W. Haase), 1140-1233: Studies on the Biography of Aelius Aristides
(néhány korrekcióval Behr 1968-as Aristeidés-monográfiájához: Aelius Aristides
and the Sacred Tales, Amsterdam). A „Róma-beszéd”-hez újabban l. R. Klein, Die Romrede des Aelius Aristides
(Hrsg., übers. und mit Erläut. versehen von R. K.), Darmstadt /Wissenschaftliche Buchgesellschaft/ 1983. [105] Hadrianust, a
philhellénizmusáért a görög Keleten különösen népszerű uralkodót (vö. ANRW II
34,2 /1994/, 1259.) Aelius Aristeidés „mind ez ideig a legjobb császár”-ként
értékeli: or. XXVII – K (= XVI – ed. Dindorf), 22. Vö.
még ehhez R. Syme, Hadrian as
Philhellene. Neglected Aspects. Bonner Historia-Augusta-Colloquium 1982/83,
Bonn 1985;
341-362. = Roman Papers V, Oxford 1988; 546-562. [106] A Birodalom (arché) és „az egész lakott világ” (hapasa hé oikumené) azonosításával l.
Aristeid. or. XXVI,59 – K; vö. op. cit. 28-29.
és Appian. prooim. 7,25sk§. A rómaiak uralta „világnak”, s benne Róma hatalmának különben az Aelius Aristeidés
szónoki tevékenységének keretet adó ún. második szofisztikát megalapozó korábbi
szónok-nemzedék kiemelkedő képviselője, Dión Chrysostomos is már-már kozmikus
méreteket tulajdonít: or. I,60; vö. P. Desideri,
Dione di Prusa. Un intellettuale greco nell’impero Romano
/Biblioteca di cultura contemporanea CXXXV/, Messina-Firenze 1978;
309. [107] A gondolat leghatásosabban
az érmelésben megjelenített, propagandisztikus kifejeződéseként l. pl. BMC Emp.
III: p278. No. 312; SAEC(ulum) AVR(eum). Számos további példával
vö. még P. Strack, Untersuchungen zur
römischen Reichsprägung des zweiten Jahrhunderts II: Die
Reichsprägung
zur Zeit des Hadrian, Stuttgart 1933; 105-108. és 174-184;
továbbá uő. Bd. III (Die Reichsprägung des Antoninus Pius;
1937), 68. [108] Így értékelte
ezt már J.H. Oliver, The Ruling Power.
A Study of the Roman Empire in the Second Century after Christ through the
Roman Oration of Aelius Aristides, TAPhA (N.S.) 43,3, Philadelphia 1953;
887., majd. Oliver nyomán R. Klein is:
Die Romrede des Aelius Aristides. Einführung, Darmstadt /Wissenschaftliche
Buchgesellschaft /, 1981; 77sk. Hasonló megállapításra jutott már
különben M.I. Rosztovcev is: M. Rostovtzeff,
Gesellschaft und Wirtschaft im römischen Kaiserreich I-II, Leipzig é.n. (1931;
angol ered. 1926), I,112(skk). [109] A Nervát és utódait magasztaló
számtalan felirathoz jó áttekintés E.M. Smallwood,
Documents Illustrating of the Principates of Nerva, Trajan and Hadrian,
Cambridge 1966;
pp51-59 (No. 90skk. – a korszak érmelését is magába foglaló, bő
válogatás. Ez utóbbiakhoz l. D.C. Shotter,
Roman Historians and the Roman Coinage, Greece and Rome 25 (1978), 156-167.,
ill. néhány, a későbbi időszak vonatkozásában is érvényesíthető megfigyeléssel
vö. még uő. The Principate of Nerva: Some Observations on the Coin Evidence,
Historia XXXII,2 (1983), 215-226. [110] A korszak fejlődésének végső
lezáródása, a lassan hanyatlásba forduló kései virágkor Marcus hosszú uralmának
végére esik (Kr. u. 161-180). Megannyi ellentmondástól terhelten persze, és
főként a görög Keleten; az Imperium gazdaságilag mind jelentősebbé
váló keleti tartományaiban. Vö. J.H. Oliver,
Marcus Aurelius. Aspects of Civic and Cultural Policy in the East, Hesperia
Suppl. 13, Princeton 1970; továbbá A. Birley, Marcus Aurelius. A Biography, London–New York
2000(19872; 1966). Ue. német fordításban is: Marc Aurel.
Kaiser und Philosoph, München 19772 (1968). [111] (epistémonós te exestin
eipein) hoion peponékyian ex archés
anakekomisthai tén oikumenén. – A rhétor kijelentésének alapjául
mindenekelőtt Hadrianus, és részben császári utódja, Antoninus Pius a görögség
egészével szemben folytatott, új alapokra helyezett politikája szolgált. Rövid
áttekintésben l. ehhez jelen tanulmány Függelék
c. részét (Róma császárai és a görög
városok). [112] A téma nagy ívű
összefoglalása D. Nörr, Imperium und
Polis in der hohen Prinzipatszeit /Münchener Beiträge zur
Papyrusforschung und antiken Rechtsgeschichte 50/, München 1966;
küln. 44skk (az Imperium és a kis-ázsiai görög városok modern fogalmakkal
nehezen definiálható közjogi kapcsolatához; a kor erre vonatkozó
római: 68skk. és görög: 76skk. felfogásának ismertetésével). Vö. még uő. Zur
Herrschaftsstruktur des römischen Reiches: Die Städte des Ostens
und das Imperium, ANRW II 7,1 (Berlin–New York 1979; szerk. H.
Temporini), 3-20 (az azóta eltelt időszak válogatott bibliográfiai kiegészítéseivel:
18-20.). Néhány további szempont vázlatos ismertetését adja még A.D. Macro, The Cities of Asia Minor under
the Roman Imperium, ANRW II 7,2 (1980), 658-697; küln. 676skk. [113] Ioséphos Flavius
nyilvánvalóan túlzó állítása: BJ II 16,4 /366§/;
vélhetően számos kisebb, egy-egy jelentősebb polis igazgatása alá vont
település hozzászámításával. Ugyancsak ötszáz várost említ, hasonlóképpen túlzó
módon, a császárkori Asia provinciában a Tyannai Apollónios (Epist. 58.), majd
Philostratos is: II,1 – 548§. A topikus hagyomány
hasonló érvényesítésével a költő Statius pedig „a hatalmas Asia ezer városáról”
(potentis mille urbes Asiae) beszél:
silv. V 2,56sk (vö. M. Dräger,
Die Städte
der Provinz Asia in der Flavierzeit, Frankfurt a. M. 1993.). Azt, hogy a római
kormányzat kezdettől fogva nagyobb közigazgatási egységek kialakítására
törekedett a tartományon belül, jól példázzák Strabón közlései is. Így
például a XIV 1,10 – 636: az egykor a 12 ión polis közé tartozó,
ám a császárkor elején „csekély számú lakossága miatt Milétoshoz csatolt” Myus
városáról (vö. még RE II,2 /1896/, 1545.has. 61skk.). Asia provincia önálló
városi közösségeinek tényleges száma ezzel együtt is meglehetősen nagy volt:
mintegy háromszázra tehető az Antoninusok alatt. H. Kolb számításai szerint a Kr. u. I. század végén 282 kisebb-nagyobb
városi közösség (civitas) megléte
mutatható ki Asia provinciában. Ugyanebben az időszakban ezek száma
Makedóniában 150, Thrákiában 23, Észak-Kis-Ázsiában pedig 30-35 körül lehetett:
Die Stadt im Altertum, München 1984, 171; vö. még 173. [114] L. pl. F. Millar, A Study of Cassius Dio, Oxford
1964;
174. –
A helyi vezetőréteget messzemenően érintő romanizációs hatásokhoz, ilyenek
voltak például a keleti tartományokban is mind népszerűbbé váló gladiátori
játékok: vö. L. Robert, Les
gladiateurs dans l’Orient
grec, Paris 1940.). Részletesebben is kitér erre D. Nörr, Imperium und Polis in der hohen Prinzipatszeit, München 1966;
55skk. A romanizációs hatások, mint az ismeretes, elsődleges érvénnyel persze
az Imperium nyugati, kevéssé városiasodott területein jelentkeztek: vö. Iuv.
sat. XV,111sk. [115] Or. XXVI,94skk. [116] Görögül: Panta de mesta gymnasión, krénón,
propylaión, neón, démiurgión, didaskaleión ktl. – A városi élet
e jellegzetes kellékeihez l. küln. Pausanias egy ismert és gyakorta idézett
helyét: X 3,4 (a mindezeket nélkülöző, s így városnak aligha nevezhető phókisi
Panopeusról). A jelentős helynek számító pontosi Sinópé leírásakor Strabón
külön is kiemeli, hogy a várost pompás testgyakorlóhely, piactér és
oszlopcsarnokok ékesítik (XII 3,11 – 545: kai gymnasiói de kai agorai kai stoais
kekosmétai lamprós). Ahogy a Birodalom nyugati felén létrejött római iskolák a romanizáció tárgyi
szimbólumaivá is lettek, úgy az Imperiumon belüli Keleten talán a városi
testgyakorló helyek, a gymnasionok
jelezték leginkább a görög kultúra elterjedésének szellemi határait (Plin.
epist. X 40,2: Gymnasiis indulgent
graeculi;
vö. Iuv. sat. III,114sk.). [117] L. küln. or. XXVI, 13;
14;
58;
88-89;
91;
101;
103;
106sk. [118] Vö. Alföldy G., Római társadalomtörténet, Budapest 20002
(l996;
német ered. 19843), 106. és újabban R. Ziegler, Die Polis in der römischen Kaiserzeit: Selbstdarstellung
und Rangstreitigkeiten, in: G. Hödl –
J. Grabmayer (szerk.), Leben in der
Stadt. Gestern–heute–morgen,
Wien usw. 1995, 83-105; 83. Hasonló felfogásban már Th. Mommsennél is: „Wie bei den Hellenen
Europas, so ist in Kleinasien die römische Provinz wesentlich ein Complex städtischer
Gemeinden”: In: Römische Geschichte Bd. V: Die Provinzen von Caesar bis
Diocletian, Berlin 1885; 325. [119] Vö. M. Wheeler, Der Fernhandel des römischen Reiches in Europa, Afrika und
Asien, München–Wien
1965 (angol ered. 1955), 141skk (India); újabban vö. még ehhez
V. Begley – R.D. De Puma (szerk.), Rome and India. The
Ancient Sea Trade, Wisconsin 2000; küln. 12-38., ill. 134skk (Ch.8: Terra Sigillata at Arikamedu). A
keleti Mediterráneum egyik legnagyobb kereskedelmi centrumában, az egyiptomi
Alexandreiaban ‘nemcsak görögöket és itáliaiakat, vagy a közeli Syriaból,
Libyaból és Kilikiaból érkező jövevényeket lehet látni’ – jelenti ki a város
lakói előtt szólva Dión Chrysostomos. ‘Távolabbi vidékekről, Aithiopiaból és
Arábiából is érkeznek ide. De baktriaiak, szkíták, perzsák is jönnek, sőt
látható itt néhány indus is’: or. XXXII,40 [Kr. U. 71-75 körül]. [120] IGRR IV,841: a Peloponnésos
délkeleti nyúlványának szélső pontját képező, ellenszeleiről és viharairól
hírhedt Malea-hegyfok (Strab. VIII – 378;
KlP III /19792/, 928.has. 53skk.) a Keletről Itáliába vezető tengeri
útvonalak egyik hagyományos áthaladási pontjának számított (vö. Cic. ad Fam. IV
12,1. és Plin. epist. X,15: me Ephesum
... hyper Malean navigasse ... contrariis ventis retentum). Ami a hierapolisi kereskedő Itáliába
történő hajóútjainak meglehetősen
nagy számát (72) illeti, az antik hajózás témakörének neves kutatója, L. Casson nézete szerint mindez úgy volt
lehetséges, hogy egy hajózási évadban, nyaranta, nagy valószínűséggel átlagosan
két úttal számolhatunk: Travel in the Ancient World, Baltimore-London 19942
(1974);
[121] Ez utóbbi kijelentés
részigazságához l. fentebb a 79. sz. jegyzetet. [122] A Birodalom által
biztosított „béke és jólét”, a „ virágzó kor „ ismételt említésével vö.
még uő. De pallio I,1 (Kr. u.
193-ban, vagy esetleg 209 és 211 között). [123] Miként a négy volt
consularis, a traianusi kor kiemelkedő hadvezéreinek politikai alapon elrendelt
kivégzése Antoninus Pius császári elődje, Hadrianus principatusa alatt: SHA,
vit. Hadr. 7,-2. Vö. A. v. Premerstein,
Das Attentat der Konsulare auf Hadrian/ Im Jahre ll8 nach Christus, Klio,
Beiheft VIII, Aalen 19632 (az 1908. évi kiadás reprintje) és újabban
A.R. Birley, Hadrian. The Restless
Emperor, London – New York 2000 (1997), 87skk. [124] SHA, vit. Ant. 7,11: nec ullas expeditiones obiit, nisi quod ad
agros suos profectus est et ad Campaniam ... /sc. Antoninus Pius/. [125] A császár az eleutheria, és a helyi görög vezetőréteg
felfogásában: a városi autonomia legfőbb
védelmezője a tartományi helytartó esetenkénti zsarolásaival és sikkasztásaival
(l. pl. Tac. ann. XIII 43,1.), de még inkább a proconsulok meglehetősen gyakori
adminisztratív túlkapásaival szemben. – Így,
a provinciálisok számára ebben a szerepkörben jelenik meg az uralkodó már
Plinius minornál is: intercedere
iniquitatibus magistratuum interfectumque reddere, quidquid fieri non
opportuerit: paneg. 80,3. Mindezekre részletesebben is kitérek még a
későbbiek során. [126] A tartomány lakóira gondot
viselő császár (Plin. paneg. 30-33; vö. 80,3.), és mint a császár bizalmi embere,
az uralkodó helyetteseként a tartomány javáért munkálkodó helytartó
azonosításához az Antoninusok idején l. küln. Plin. epist. X 18,2. Provinciales, credo, prospectum sibi a me
intellegent –
írja helytartójának, az ifjabb Pliniusnak császára, Traianus. Nam et tu dabis operam –
folytatódik a levél –, ut
manifestum sit illis electum te esse, qui ad eosdem mei loco mittereris (vö.
X 32,l. és 117.). Mindezek azonban inkább a hivatalos propaganda szólamai. A
császári tartományok legatusai, de épp úgy a senatus igazgatása alá rendelt
provinciák helytartói is mind gyakrabban beleavatkoztak az önkormányzatú
városok belső életébe. Főként a pénzügyi igazgatás ellenőrzése terén, ill. a
helyi bevételek felhasználhatóságának tekintetében megnyilvánuló („zsarnoki”)
önkényük –
mint arra később még kitérek – számos lokális konfliktus forrása volt. [127] Vö. IGRR III,174 = Smallwood
(1966), p81sq. Nr. 216; továbbá IGRR III,175. [128] A fordításban idézett hely
görögül: hoplón men uden, archontos de
kai epistatu kai dikaiu kai phronimu kai axióma echontos (loc. cit.). [129] Egy jellemző, bár ott a
térség egyik legjelentősebb városára, Ephesosra vonatkozó példával l. ehhez a
224.sz. jegyzet első felét. [130] Mindezt többször is
nyomatékkal hangsúlyozza S. Mitchell.
Újabban l. The Administration of Roman Asia from 133 BC to AD 250, in: W. Eck (szerk.), Lokale Autonomie und
römische Ordnungsmacht in den Kaiserzeitlichen Provinzen vom 1. bis 3. Jh.
/Schriften des Historischen Kollegs Kolloquien 42/, München 1999, 17-46;
33. [131] Küln. kutak, vízvezetékek,
ciszternák, csatornázás. Ez utóbbi meglétéhez, ill. helyenkénti hiányához l.
pl. Strab. XIV –
646. (Smyrna) és Plin. epist. X,98-99 (a pontosi Amastris). [132] A szakrális vagy igazgatási
célokat szolgáló épületek mellett mindenekelőtt a gymnasionok és a városi közélet hasonló központjainak számító, a
feliratokon is gyakorta említett városi fürdők.
Ez utóbbiakhoz l. pl. IGRR IV, 257; 1378; 1440. stb. [133] Rendőrség, a csak helyenként
meglévő tűzoltóság, a városi közpénzekből fizetett ,számvevők’
és ,írnokok’
stb. Ide tartoznak még a közmunkákat végző – és ezért évi
illetményben részesülő – városi rabszolgák is: vö. Plin. epist. X
31,2. és 32,2. [134] A kor alapvető élelmiszere a
lehetőleg búzalisztből sütött kenyér volt. (Mindezt a köznapi szóhasználat is
tükrözi;
mindenfajta étel vagy húsétel, amit kenyérrel
fogyasztanak: opson.). Az olcsó
gabonaellátás biztosítása így a városi önkormányzatok elsődleges feladatai közé
tartozott. Amennyiben a város helyi forrásokból, a fennhatósága alá rendelt
vidéki területekről is el tudta látni magát gabonával, helyi magistratusa, az agoranomos („piacfelügyelő”) csak az
árak alakulására, a kereslet és a kínálat önszabályozó piaci mechanizmusára
felügyelt. Ám ez volt a ritkább eset. A hiányzó gabonamennyiséget általában távolabbi
(de nem túlságosan távoli!) vidékekről, vásárlás útján szerezték be: CIG 2927
és 2930 (l.. később). Ezt a feladatot választott tisztségviselők, a sitónai végezték, akik általában a
gabonaárak felügyeletét is ellátták. A „gabonabeszerzők” (sitónés: tkp. a.m. ,állami gabonafelvásárló’;
vö. IGRR IV,1228: Thyateira) – megannyi társadalmi nyugtalanságot vagy zavargást
is kiváltó csalás és gyakori üzérkedések közepette – közpénzekből
és adományokból biztosították a gabona (sitos)
a közösség számára történő vásárlását: vö. A.H.M. Jones, The Greek City from Alexander to Justinian, Oxford 1940
(azóta több változatlan utánnyomásban), 217sk., ill. 350. Az ugyancsak
közszükségleti cikknek számító étkezési- és fürdőolaj részben közpénzekből
történő biztosításáról részletesebben is szólok még a későbbiek során. [135] A tartományi városi
közösségek belső életének e meghatározó eseményéről a tanulmány második
részében lesz szó. Az effajta események jelentőséggel bírtak a szűkebb régió
szempontjából is. [136] Territorium: görögül khóra;
a város igazgatása alatt álló és a város tulajdonát képező, részben bérletek
formájában értékesített terület. A khóra falvakból
és falusi területekből állt. Egy, a kariai Aphrodisiasból származó felirat
pontos felsorolása szerint kómai, khória, ochyrómata, horé (=
lat. saltus) tartoztak hozzá: CIG 2737b; lin. 13sq. (Ez
utóbbihoz vö. Festus, p. 302: saltus est, ubi silvae et pastiones sunt). A khóra kiterjedése területenként változó,
részint a város nagyságának és gazdasági erejének függvényeként, s részben a
domborzat, ill. a hasznosítható mezőgazdasági terület jellegének megfelelően:
l. pl. Aristeid. Or. XVI,9-10 – K. (Kyzikos), ill. Dión Chrys. Or. XXXV,13-14;
vö. Strab. XIII 4,16 – 631 (Apameia). Míg egy átlagos lykiai polis esetében ez
aligha lehetett nagyobb a város körül megvont 8- [137] Az ún. curatores, ill. correctores
rei publicae. Görög szóhasználattal logistés
vagy phrontistés. (L. később.)
Egy városba az uralkodó meghatalmazása alapján – széles intézkedési
jogkörrel és a más tisztségeknél szokásos egy éves hivatali periódust
meghaladva –
sine collega egy személy látta el a curator, ill. a logistés feladatkörét. A logistai
gyakorta más városi tisztségeket is betöltöttek, amint arról egy asiai feliratból is értesülünk (CIG
2926: ton agoranomon, ton hypertaton
logistén kai ktistén tés patridos; Tralleis –
a kár, lyd, ión határvidéken). [138] A tartomány rendjének
biztosításában betöltött, ill. az egyes tartományi városok helyi jelentőségű
konszolidálásában játszott szerepükről a tanulmány második részében lesz szó. [139] Aristeidés nyilvánvalóan az
egyiptomi Alexandreiara gondolhat itt (vö. A.N. Sherwin-White, The Roman Citizenship, Oxford 19732
/1939/), 256., amely mindig is hírhedt volt a városi köznép egy részének
lázongásra és zavargásra hajlamos magatartásáról. [140] Vö. Plin. epist. X 98,1: Amastrianorum civitas ... et elegans et
ornata ... [141] (Quia sit) melius honestorum hominum liberos quam e
plebe in curiam admitti (epist. X 79,3.). Mindez szigorú következetességgel
érvényesül később a Digestaban: decurionum
honoribus plebeii fungi prohibentur (L 2,7,2: Paulus). [142] Vö. Strab. XII 3,1 –
541. (Pontus) és Jones, „The Greek City” 159-162; 170skk. A
helyi magistratusokat Kis-Ázsia legtöbb közösségében is egy éves hivatali
időtartamra választották. A népgyűlés Keleten nem csak a tanácsba kerülő
tisztségviselőket választotta meg. Bár ritkán egymagában, s még kevésbé
jelentős ügyekben, számos, a közösség egészét érintő határozatot is hozott: vö.
Plin. epist. X 110,1 (bule et ecclesia
consentiente;
a pontosi Amisos), ill. az ottani ekklésia
–
ugyancsak a buléval való együttes –
határozatán alapuló iratra (‘Loyalitätsadresse’)
történő utalással vö. még X 43,1 (cum
psephismate;
a Bithyniahoz kapcsolt Byzantion). [143] Hadrianus ebben, a feliratos
formában fennmaradt levelében (l. fentebb a 120.sz. jegyzet második felét)
jelöltje, Erastos az ephesosi tanács tagságára való ajánlásakor csak a város
vezetőihez és tanácsához (tois archusi
kai téi buléi) fordul. A népgyűlés szerepe – legalábbis ilyen
esetekben, egy nagyvárosban, és különösen a provincia adminisztratív székhelyén
–
nyilvánvalóan már ekkor is formális lehetett. A nem választási ügyben íródott –
Kr. u. 145-re datálható – SIG3 850-ben például Antoninus
Pius Ephesos vezetőit, tanácsát és népét együttesen szólítja meg (tois archusi kai téi buléi kai tói démói).
[144] A városi tanácsok időről
időre történő kiegészítésének a censorok (timétai:
IGRR III, 60;
64.) meghatározó szerepére alapozott – inkább a római,
mintsem a görög igazgatási modellt követő – bithyniai
gyakorlatához vö. Plin. epist. X,79; 112. és [145] A helyi jelentőségű városi
zavargások néhány jól dokumentálható példájához l. küln. C.P. Jones, The Roman World of Dio
Chrysostom, Cambridge, Mass.–London 1978, 19-25 (Ch. 3: Riot at Prusa). A kérdésre részletesebben is kitérek a későbbiek
során. [146] Az „aranyszájú” Dión itt
köszönetét fejezi ki Bithynia-Pontus tartomány akkori helytartójának, Varenus
Rufus proconsulnak, mert az engedélyezte Prusaban a népgyűlés újbóli
összehívását: hoti bulomenois hémin
ekklésiasai palin ephéken. Nem csupán
készségesen, de örömmel is (u monon
hetoimos, alla kai hédeós) – teszi hozzá a várossal szemben nagy
jóindulatot tanúsító Varenus Rufusról szólva Dión (uo.). [147] A kilikiai
tartományszékhelyen, Tarsosban például 500 drachma illetéket követeltek meg a
politikai jogok gyakorlásához, hogy az ottani polgárság egy népes, ám csekély
javakkal bíró részét távol tarthassák a közügyektől: vö. Dión Chrys., or.
XXXIV, 21-23. [148] A választhatósághoz
megkövetelt vagyoni képesség, a census összege
mint általában a Birodalomban, Bithyniaban sem volt különösebben magasnak
mondható. Az ifjabb Plinius helytartósága idején itt megfelelőenek találták,
hogy azok, akik a törvényes létszám fölött (super
legitimum numerum) kerülnek be a városi tanácsba, ezer, vagy legfeljebb
kétezer denariust (= 8 000 sestertiust) ajánljanak fel tisztségükért: epist. X
112,1. L. még fentebb a 146.sz. jegyzetet. [149] Mindezek alapjához, a
császárkori görögség közös nagy
múltjához” –
az arra való, politikai szempontok által is motivált emlékezés egy korábbi
példájának említésével – l. Tac. ann. II 53,3. A Kr. u. 18-ban Athént
is felkereső Germanicust excepere Graeci quaesitissimis honoribus, vetera suorum facta dictaque praeferentes (akárcsak
a L. Cornelius Sulla előtt megjelenő athéni követség szónokai), quo plus
dignationis adulatio haberet. A Kr. u. második század derekán kulminációs
pontját elérő görög „nemzeti” öntudat (a jelen igényeit a hajdanvolt nagy
tetteire alapozó) bonyolult kérdésköréhez, közelebbről pedig a Róma hatalmával
és a római életformával szemben megnyilvánuló szellemi ellenállás számos
példájához jó bevezetés E.L. Bowie,
Greeks and their Past in the Second Sophistic, Past and Present No. 46 (1970),
3-41. Ue. kisebb változtatásokkal in: M.I. Finley
(szerk.), Studies in Ancient Society, London 1974, 166-209. Számos további
példával a téma újabb – inkább összegző jellegű, s csak kevés új
meglátást felmutató – áttekintését adja S. Swain, Hellenism and Empire. Language, Classicism, and Power in the
Greek World, AD 50-250, Oxford 1998 (az 1996. évi kiadás reprintje), 65-100 (Part I;Ch.3: Past and Present),
ill. 101skk (The Greek Novel and Greek
Identity). [150] A császárkori görögség
igenlő állásfoglalásához a római állam monarchikus berendezkedésével
kapcsolatban –
röviden –
l. A.H.M. Jones, Roman Economy,
Oxford 1979, 101skk. A téma bevezetéseként mindmáig a legjobb feldolgozás J. Kaerst, Studien zur Entwickelung
und theoretischen Begründung der Monarchie im Altertum /Historische Bibliothek
Bd. 6/, München u. Leipzig 1898; küln. 63-79. és 80skk. [151] Vö. W. Capelle, Griechische Ethik und römischer Imperialismus, Klio 25
(1932), 86-113;
94skk. =
WdF 528 (1979), 238-270; 244skk. [152] Vö. M.T. Griffin, Seneca. A Philosopher in
Politics, Oxford 1976; küln. 166skk; 178skk;
200skk. és passim. [153] Az itt, szándékolt
rövidséggel csupáncsak vázolt kérdések tágabb – elsődlegesen „római”
indíttatású
–
összefüggéseihez l. küln. A. Wallace-Hadrill,
Civilis Princeps: between Citizen and King, JRS LXXII (1982), 32-48. Dión
Chrysostomos az ,egyeduralom’ szükséges voltáról kialakított
felfogásához (or. I,11skk; II,71; III,41-50;
IV,62skk;
vö. III,56;
63-66;
66-68., ill. III,47. és XL,41. stb.), közelebbről pedig az Imperium Romanumon
belüli görög világ fennmaradásához általa is elengedhetetlennek tartott
monarchikus hatalommal kapcsolatos nézeteihez – V. Valdenberg a további kutatások irányát
sokban meghatározó tanulmányán kívül: La théorie monarchique de Dion
Chrysostome, REG XL /1927/, 142-162. – újabban l. küln. J. Moles, The Kingship Orations of Dio
Chrysostom, in: Papers of the Leeds International Latin Seminar, Sixth Volume
1990;
Roman Poetry and Drama, Greek Epic, Comedy, Rhetoric (szerk. F. Cairns – M. Heath), Leeds 1990;
297-375. Az ott tárgyalt témák további részleteihez – megannyi
vitatható következtetéssel és részmegállapítással –
l. még E. Berardi, Un uso della
figura di Alessandro Magno: la seconda orazione Sulla regalitŕ di Dione di
Prusa, Quaderni del Dipart. di filologia, linguistica e tradizione classica
(Torino) 9 (1997), 225-243; továbbá, az előzőhöz hasonlóan számos
vitatható következtetéssel, és kevéssé invenciózusan: E. Berardi, Aviditŕ, lussuria, ambizione: tre demoni in Dione di Prusa
Sulla regalitŕ IV 75-139, Prometheus 24 (1998), 37- [154] Erre a megállapításra
jutott már J. Bleicken is: Der Preis
des Aelius Aristides auf das römische Weltreich (or. 26 K), NAWG phil.-hist.
Kl. Jahrgang 1966, No. 7, 223-277, 237sk; [155] Vö. Bleicken, NAWG 7 (1966),
237sk. és küln. 239; néhány ezt kiegészítő szemponttal
l. még [156] Vö. Bleicken, NAWG 7 (1966),
243. Számos további szemponttal l. még ehhez A.R.R. Sheppard, Homonoia in the
Greek Cities of the Roman Empire, Ant Soc 15-17 (1984-1986), 229-252. [157] Vö. Bleicken, NAWG 7 (1966),
236sk;
237skk. és rövid összegzésben 251. „Die kaiserliche Fürsorge erreicht auf dem
Wege über den versachlichten Verwaltungsapparat in gerechter Verteilung die
Reichsangehörigen” – állapítja meg tanulmánya az
utóbb felsorolt helyén a német kutató majd a következő, figyelemre méltó
megállapítást
teszi: „Freiheit ist Sicherheit, aber n i c h t Sicherheit auf Grund
herrschaftlicher G n a d e , sondern Sicherheit auf Grund einer
institutionalisierten und versachlichten V e r w a l t u n g „. Az utóbbi
megállapítás
első feléhez, az eleutheria korabeli
fogalmának az asphaleia alattvalói
elvárásával, ill. követelményével való azonosításához („Freiheit ist
Sicherheit”: vö. or. XXVI,100.), l. uő. NAWG 7 (1966), 247skk;
küln. 251skk. és 260sk (= 65a.sz. jegyzet). [158] A korábbi nézetek
összegzésével ezzel a gondolatmenettel J. Bleicken
is: NAWG 7 (1966), 230. és 228. [159] Vö. Bleicken, NAWG 7 (1966),
231sk;
B. Bernhardt, Imperium und
Eleutheria. Die römische Politik gegenüber den freien Städten des
griechischen Ostens, Diss. Hamburg 1971; 88sk. és Klein,
„Einführung” (1981), 125. Bár egy későbbi időszak vonatkozásában, további
részletekkel, megannyi hasznos kiegészítéssel szolgál F. Jacques, La privilčge de liberté. Politique impériale et autonomie
municipale dans le cités de l’Occident romain (161-244), Rome-Paris 1984. –
A városi autonómiák fenntartásának szükségességére kár is külön utalni itt.
Jelentősége nyilvánvaló volt a Birodalom keleti tartományai szempontjából. A
kor görögségének egy részénél újra jelentkező irreális szabadságeszményekkel
szemben már Dión Chrysostomos is ezt tanácsolta honfitársainak az egyetlen
reális alternatívaként:
or. XXXI,161-162 (idézve fentebb, jelen alfejezet lezárásaként). [160] Vö. Plut. praec. ger. reip.
814;
824c. és C.P. Jones, Plutarch and
Rome, Oxford 1971, [161] A keleti municipális ordo
egyik gyakori sérelméhez, az Imperium a keleti görög városok vezetőrétegével
szemben is érvényesülő adminisztratív gyakorlatához,
valamint az aristeidési or. XXVI,64-65-ben említett lokális
hatalommegosztás valós viszonyaihoz l. pl. Plut. praec. ger. reip. 813e-f;
824c;d-e.
(A helyekhez vö. Jones, „Plutarch and Rome” /1971/, 112; 113., ill. App. II: 133. Néhány további szemponttal
vö. még S. Swain, Hellenism and
Empire. Language, Classicism, and Power in the Greek World, AD 50-250, Oxford
19982 (1996), 162-183; küln. 166sk.) A
tartományi helytartók „zsarnoki uralmáról”, közelebbről a provinciális városok
felső rétegével szemben is megnyilvánuló túlkapásairól más szerzők is említést
tesznek, így
Dión Chrysostomos is: or. XXXVIII,36. és XLIII,11. Bár ezek inkább csak egyedi,
kirívó
példák voltak, mégis ráébresztették a városok rendjének fenntartásában érdekelt
municipális arisztokráciát a Rómával való együttműködés tényleges lehetőségeire
és korlátaira. –
A Róma hatalmának való alávetettség általános érzetéhez (főbb összetevőiben: a
„szabadság” elvesztése és az állami függetlenség megszűnése), a városokat irányító
prótoi számára tényleges
jelentősséggel pedig: a politikai aktivitás beszűkülésének a fentieknek mintegy
keretéül szolgáló gondolatához l. még Hahn
I. –
[Németh Gy.], Appian und Rom, ANRW II 34,1 ( Berlin –
New York 1993;
szerk. W. Haase), 364-402; küln. 369skk. és 377skk (Németh Gy. bibliográfiai kiegészítéseivel).
L. még uo. a kötet egy további tanulmányát: K. Brodersen, Appian und sein Werk, (ANRW II 34,1), 339-363;
küln. 352-354skk;
355. és 360. [162] Vö. Arist. or. XXVI, 99. [163] A kor szabadságfogalma –
mint arra számosan rámutattak – a korábbi időszakhoz képest jelentős
mértékben megváltozott (l. ehhez egy korábbi cikkemet: Könyvégetés mint cenzúra
Rómában, a korai császárság idején. Fejezetek a principatus-kori politikai
ellenzék, az ún senatori-”értelmiségi” /filozófusi-rétori/ oppozíció
történetéből I, Publ. Univ. Miskolciensis, Sect. Philos. Tom. IV. Add. 1998,
163-184;
küln. 167sk.). E szerteágazó kérdés tárgyalásához itt röviden annyit, hogy az eleutheria, ill. latin megfelelője, a libertas korabeli fogalmának a korszak
irodalmi alkotásaiban – így például az aristeidési „Róma-beszéd”-ben
–
való jelentkezéseinél tudatosan ketté kell választanunk a klasszikus kor
megannyi görög polisára jellemző politikai szabadság – teljes vagy
részleges –
hiányát az állami függetlenség elvesztésének gondolatától. Az, hogy –
lényegét tekintve a már-már „világméreteket” öltő Imperium távoli központjában –
a római nép hajdani szabadsága (libertas
populi Romani) helyébe a császárok által adott szabadság (libertas Augusti) lépett, ahogy közömbös
volt a rómavárosi köznép előtt, jószerével közömbös lehetett a római hatalom
előnyeit élvezni képes provinciálisok többsége számára is. Bár ez a szabadság,
elméletében és gyakorlatában egyaránt, a császár adománya (Iubes esse liberos: erimus – e szavakkal fordul császárához,
meglepő őszinteséggel, ill. már-már zavarba ejtő szókimondással Plinius minor:
paneg. 66,4.);
s ennélfogva hiányos, és gyakorta törékeny szabadság is ez (iubes quae sentimus promere in medium:
proferemus: loc. cit; vö. L. Wickert,
RE „Princeps”: XXII,2 /1954/, 2084.has. 45skk.); ha tudatában is
voltak ennek, mindez csak kevéssé számított. Legkevésbé a Birodalom nyugati, a
romanizáció hatásait inkább előnyként megélő felén. De hasonló volt a helyzet a
keleti tartományokban is. A görögség hajdani nagy múltját hangoztató fellengzős
szólamokkal, a hellén polisok szabadságának elveszte felett kesergő rhétorikus
szóvirágokkal itt is naponta szemben állt a való világ. A libertas meszűnte, vagy az eleutheria
hiánya ... Az önkormányzatú városok municipalis arisztokráciája számára
csupáncsak szavak. Mindez eltörpült a „jó császárok” által a társadalom széles
rétegei számára biztosított jólét mellett, és a jólét alapjául szolgáló
biztonság (securitas publica) mögött.
Ez utóbbit röviden érintettük már: l. fentebb a 157.sz. jegyzetet. [164] Így vélekedett
Aristeidés görög honfitársainak többsége, de ugyancsak így
vélekedhetettek az Imperium nyugati felének „római” és „nem római” polgárai
(vö. or. XXVI, 63.) is. Ugyancsak erre a következtetésre jutott R. Klein, „Einführung” (1981), 135;
a gondolatmenet egészét tekintve J. Bleicken
korábbi értékelése, ill. kérdésfelvetései nyomán: NAWG 7 (1966), 239sk;
247., ill. vö. még 266. Az azóta eltelt időszak erre vonatkozó kutatási
eredményeinek rövid összegzésével l. még Swain, „Hellenism and Empire” (19982),
280skk. –
E felfogás megértéséhez mindenképp utalnunk kell arra, hogy a Kr. u. II. század
görög szerzői meglehetősen sajátos módon próbálják összeegyeztetni ‘szabadság’
fogalmáról kialakított tradicionális görög teóriákat a római uralommal, a
kor valóságával. Dión Chrysostomos, Aelius Aristeidés vagy később Cassius Dio eleutheria-felfogása szerint csak az él
szolgai alávetettségben (duleia), aki
idegen önkényt (hybris) kénytelen
eltűrni. A „közjó” szolgálatában álló monarchia azonban nem az önkényuralom,
hanem éppenhogy a szabadság legfőbb bizonyítéka. Az Imperiumon belüli Keleten
az önkényt e szerzők számára ezért – a szabadság, ill. az
egyes szabadságjogok gyakori megsértője – a tartományi
helytartó testesíti meg (l. fentebb a 161.sz. jegyzetet). Vele szemben maga a
császár a szabadság legfőbb biztosítéka; írásaikban a római
uralkodó jelenik meg az alattvalói szabadságjogok legfőbb védelmezőjeként: vö.
D. Nörr, Imperium und Polis in der
hohen Prinzipatszeit /Münchener Beiträge zur
Papyrusforschung und antiken Rechtsgeschichte 50/, München 1966;
86skk (forráshivatkozásokkal). [165] Vö. Klein, „Einführung”
(1981), 135., ill. további részletekkel F. Quass,
Zur politischen Tätigkeit
der munizipalen Aristokratie des griechischen Ostens in der Kaiserzeit,
Historia XXXI,2 (1982), 188- [166] Röviden ehhez l. J. Bleicken, Verfassungs- und
Sozialgeschichte des Römischen Kaiserreiches I-II, Paderborn usw. 19812
(1978), I,79-94 („Herrschaftsauffassung
und Herrschaftsidee”). [167] A fentiek értékelése kapcsán
(a korábbi eredmények maradéktalan érvényesítésével) már J. Bleicken is elsődlegesen ezeket a
helyeket emelte ki: NAWG 7 (1966), 236sk. – A gondolat általános
érvényű megfogalmazásához l. az aristeidési „Róma-beszéd” 51. és küln. 58.
kaputjait. [168] Dión Chrysostomos, a kényszerű
vándorévek során lassan „filozófussá” érő „aranyszájú” prusai rhétor, bár
sohasem vált a rómaiak teremtette világ Plutarchoshoz hasonló lelkes
csodálójává, mindazonáltal meg volt győződve a római uralom a görögök lakta
városok és területek fennmaradásához és töretlen fejlődéséhez szükséges
voltáról. Minden igyekezetével azon fáradozott tehát, hogy a tartalmatlan és
irrealisztikus „szabadságeszményekkel” szemben, ezt honfitársai számára is
nyilvánvalóvá tegye. A lassan kibontakozó ún. második szofisztika számos
későbbi alkotójához hasonlóan, Dión a görögség közös nagy múltjának tisztelője.
Szemében a jelen (különösen ami a Kelet görögök lakta városainak tartalmatlan
és hiú, sokszor csak puszta címekért folyó vetélkedését illeti: or.
XXXVIII,23skk;
30skk;
36skk;
vö. or. XXXIV,9;
48. stb.) sokszor éppen ezért kisszerűnek és jelentéktelennek tűnik. Ugyanakkor
„reálpolitikus” is, aki számot vet, s „megbékél” a jelen valóságával. Ez a
meggyőződése, ill. ez a szándéka csendül ki már egy – vélhetően –
korai műve, a valamikor Kr. u. 70 és 75 közé datálható híres harmincegyedik
beszéd, a ‘Rhodiakos’
fentebb idézett soraiból. [169] Később a hajdanvolt Hellas
városi közösségei, a dicső múlt nagy emberei előtt még nyitva álló nagy
lehetőségekről, ill. a jelenkori görögség ezzel ellentétes, visszavonhatalanul
megváltozott viszonyairól szólva, hasonló következtetésre jut Dión az or. XLIII,4-ben
is: tote men gar tauta én dynata, nyn d’
heteroi gegonasin hoi kairoi („akkor még mindez lehetséges volt, ám mások a
mai idők”). Számos tekintetben ezzel egyező véleményt alakított ki Plutarchos
is a görög városok vezetőrétegének az Imperiumon belüli valós hatalmi
lehetőségeiről: praec. ger. rei publ. 16sk. – 813c-f. Az ott
mondottakhoz, egyben kitekintéssel Plutarchos már politikai tárgyú írásaira is,
l. C.P. Jones, Plutarch and Rome,
Oxford 1971;
110-121 (Ch. XII: The Political Treatises;
küln. 113;
vö. 133.). [170] Görögország hajdani
szabadságáról, ill. a római uralom alatti helyzetéről szólva az ifjabb Plinius
mondja ki ezt: reliqua umbra et residuum
libertatis nomen (epist. VIII 24,4.). [171] Ez meglehetősen nagy, bár
Sherwin-White szerint korántsem irreálisan nagy összeg: „The Letters of Pliny”
(19682), 614. Néhány reprezentatív célú városi középítkezés –
színházak, oszlopcsarnokok, fürdők stb. – számokban kifejezett
költségeiről a korábbi irodalom alapján rövid összeállítást ad M. Stahl, Imperiale Herrschaft und
provinziale Stadt etc., Hypomnemata 52 (Göttingen 1978); 113skk. Egy
megépült vízvezeték Hadrianus korabeli „bekerülési költségeihez” (7 millió
drachma –
a később említett 200 000 sestertius kb. tízszerese) l. Philostrat. vit. soph.
II,1 –
548§
(Alexandreia Tróas). [172] Maróti Egon fordítása. In:
Ifjabb Plinius –
Levelek, Budapest 1966; 489 (azóta több kiadásban is). [173] A legfontosabb szempontok
felsorakoztatásával, rövid és jó áttekintésben l. ehhez Jones, „The Greek City”
241-250. Hasonlóképpen jó és rövid áttekintés: CAH XI1 (1936),
467-470., bevezetésképpen mindjárt az egyik legfontosabb szempont, az éves
hivatalviselésből, ill. a vezető pénzügyi tisztségeket is honor-jelleggel betöltő személyek hozzá nem értéséből („amatőr
voltából”) fakadó problémák – némiképp túlzó – megjelölésével. [174] A bithyniai térség kisebb
városai, az Olympos melletti Prusa és
a közeli Myrlea-Apameia épp íly
elkeseredetten, a nagyobb tartományi közösségekhez méltó hévvel rivalizáltak
egymással. A témához újabban l. R. Merkelbach,
Der Rangstreit der Städte Asiens und die Rede des Aelius Aristides
über die Eintracht, ZPE 32 (1978), 287-296; küln. 291sk. (Dión)
és 292skk (Ael. Aristeidés). Vö. még ehhez a 61.sz. jegyzetet. Más,
hasonlóképpen rivalizáló bithyniai közösségek említésével l. Plin. epist. X
32,2. és 78,lsk. [175] Minderről részletesebben is
szólok a tanulmány második részében. [176] Így már A.H.M. Jones is: „The Greek City” 241skk. Vö.
még M. Stahl, „Imperiale Herrschaft
u. provinziale Stadt”, Hypomnemata 52 (Göttingen 1978), 105skk;
küln. 111skk. és 125skk. [177] Bithynia-Pontus tartomány
hivatalba lépő helytartójaként az ifjabb Plinius felülvizsgálja a bithyniai
kisváros, Prusa kiadásait, bevételeit és követeléseit. Jelentésében beszámol a
császárnak arról, hogy magánszemélyek különböző címeken jelentős pénzösszegeket
tartanak maguknál, más esetekben pedig a legszabálytalanabb kiadásokra
folyósítanak pénzt: multae enim pecuniae
variis ex causis a privatis detinentur; praeterea quaedam
minime legitimis sumptibus erogantur (epist. X 17a,3.). [178] Mindez a későbbi századokban
is elterjedt jelenség volt, amint arról a Codex Theodosianus számos
rendelkezése alapján is értesülünk (l. később). [179] L. pl. a már említett Plin.
epist. X,37-38-at. A fentebb idézett epist. X 38,2. kapcsán már J. Keil is joggal állapította meg: „The
famous phrase of the Emperor Trajan ‘dum inter se
gratificantur’
is an epigrammatic description of the non-social attitude, prejudical to the
public welfare, adopted by a part of the ruling class.” In: CAH XI1
(1936), 579. [180] Vö. Plin. epist. X 23,2. –
A helytartó értesíti a császárt arról, hogy megkezdte a magánszemélyek által
szabálytalanul visszatartott városi vagyon (vö. Plin. epist. X 17a,3.)
behajtását. Egy további példa: Dig. L 10,7. [181] Maróti Egon fordítása.
Latinul: Rationes ... in primis tibi /sc.
Traiani imperatoris legato, Plinio/ rerum
publicarum excutiendae sunt: nam et esse eas v e x a t a s satis constat. Vö.
még Plin. epist. X 32,1. és 117. [182] L. pl. Plin. epist. X,37
(Nikomédeia);
39 (Nikaia);
43 (Byzantion);
77 (Iuliopolis);
90 (Sinópé);
92 (Amisos);
98 (Amastris). [183] A városhoz és környékéhez,
valamint az ott előkerült nagyszámú felirat újabb gyűjteményes kiadásához l. a
202.sz. jegyzetet. [184] Plin. epist. X 47,1: cum vellem ... Apameae cognoscere publicos
debitores et reditum et impendia. [185] A várost megillető
jövedelmek ellenőrzésével helyi kezdeményezések,
ill. határozatok alapján megbízott
városi tisztségviselők kevés számú példájához l. pl. IGRR IV,860;
862 (a Lykos melletti Laodikeia). A vélhetően hasonló funkciót ellátó pénzügyi
tisztségviselő: apodektés tón poleitikón
khrématón említésével vö. még IGRR IV,1248 (Thyateira) és SEG II,653
(Smyrna). [186] Vö. G.W. Bowersock, Augustus and the Greek World,
Oxford 1965, 88. Alkalmanként már a köztársaság vége felé is ellenőrizték a
helytartók ad minuendos sumptus civitatum
egyes tartományi városok számadásait: l. pl. Cic. ad fam. III 8,4. és küln.
ad Att. VI 1,15;
lin. 19sqq. [187] Vö. ILS 1017. [188] A Kr. e I. század nyolcvanas
éveitől kimutatható korábbi kezdeményezések nyomán, immáron rendszeres
jelleggel, mindenekelőtt a császárok különleges figyelmét és gondoskodását
élvező Itáliában. A tisztség megnevezése itt: curatores civitatium: RE IV (1901), „curatores” V No. 10; 1806.has. 49skk. [189] A tartományokban –
Nyugaton és Keleten egyaránt – küln. a helytartó közvetlen beavatkozásától
mentesülő, teljes körű pénzügyi önállósággal is rendelkező ún. szabad városokba
(civitates liberae: l. később)
küldött a központi kormányzat pénzügyi ellenőröket (curatorokat). [190] = Smallwood (1966), p176sq.
No. 475. – Kr. u. 114; Caere (Etruria). [191] A helyekhez l.
Sherwin-White, „The Letters of Pliny” (19682), 418sk. és 477skk. A curatores általában vett feladatainak
felsorolását adja Ulpianus: ‘De
officio curatoris’,
in: Dig. XXII 1,33; L 9,4; X,5. és XII 1,5. A
téma bevezetéseként máig nélkülözhetetlen W. Liebenam alapos tanulmánya: Philologus 56 (1897), 290- [192] = Smallwood (1966), p81. No.
216. Vö. Cass. Dio /epit. Xiph./, LXIX 14,4. [193] = Smallwood (1966), p85. No.
228. [194] Az IGRR IV,218-as sorszámot
viselő feliratra visszatérek még a tanulmány második részében. [195] A császári kormányzat által
kiküldött curatores –
vagy a feladatuk lényegét jobban visszaadó görög szóhasználattal: logistai (‘számvevők’)
–
mindenkor az uralkodó bizalmi emberei voltak. Ennek megfelelően általában
senatori rangú személyek – miként már a Plin. epist. VIII,24-ben
említett, talán az ILS 1018-ban megnevezett latus
clavusszal, Sex. Quinctilius Valerius Maximusszal azonosítható ifjabb
Maximus. Elképzelhető, hogy ugyancsak ő az a személy, aki –
Bithynia-Pontus quaestoraként (vö. ILS 1018; Kr. u. 97:
Alexandreia Tróas) – „kitűnő szervezéssel megalapozta egy
tekintélyes város bevételeit” (Plin. paneg. 70,1: civitatis amplissimae reditus egregia constitutione fundaverat –
Sherwin-White a már E. Groag által is
osztott azonosítással kapcsolatos ellenvetéseihez l. „The Letters of Pliny”
/19682/, 479sk.). A jelentősebb városokba a Kr. u. II. század során –
általános érvényű szabályként – senatori rangú, s gyakorta már magasabb
tisztségeket betöltött személyeket küldtek, mint arról egy kyzikosi feliratból
értesülünk: logistén meta hypatikus
dothenta tés Kyzikénón poleós (CIG 2782). Később a tisztség széles körű
elterjedésével megnyitották azt a lovagrendhez tartozók, majd mind gyakrabban a
más közösségekből való provinciálisok (l. pl. IGRR III,440;
474;
IV,218. stb.) előtt. A Kr. u. III. század derekára azután –
az elterjedt tisztség teljes körű leértékelődésével – az uralkodó
megerősítése alapján már saját városuk pénzügyi ellenőrzését is elláthatták a
helyi politések közül kikerülő curatorok.
[196] Vö. SEG IV,519. [197] A kariai Aphrodisiashoz
irodalmi hivatkozásokkal l. a 82.sz. jegyzetet. [198] = Smallwood (1966), p75. Nr.
194. [199] Vö. CAH XI1
(1936), 219;
468skk. és Magie, Roman Rule in Asia Min. II,1454sk (a városi autonómiák
érvényesülését ad corrigendum statum
liberarum civitatium korlátozó császári megbízottakhoz). [200] A gazdag szülötteinek, nem
utolsó sorban Dión Chrysostomosnak és családjának jóvoltából folytonosan
szépülő és gyarapodó bithyniai kisvároshoz, Prusahoz l. lentebb a 202.sz.
jegyzetet. [201] Ha az új fürdő építése nem
fogja megterhelni a prusaiak erőit (si
... oneratura vires Prusensium non est), úgy engedhet kívánságuknak –
üzeni helytartójának a császár. Mindazonáltal kiköti, hogy ne rójjanak ki ezért
külön hozzájárulást a polgárokra, s az új fürdő építésére fordított összeg ne
hiányként terhelje majd – meggátolva a szükséges kiadásokat –
a városi költségvetést (modo ne quid ideo
aut intribuatur aut minus illis in posterum fiat ad necessarias erogationes:
X,24.). [202] Vö. még Dión Chrys. or.
XLVII,17;
19-20; vö. XLV,12skk. és XLVI,9 (a Prusát ékesíteni hivatott stoaról). – A rhétor szeretett
szülővárosához, a Phrygia és Mysia határán fekvő, már Strabóntól is „jó vezetés
alatt álló város”-ként bemutatott (XII 4,3– 564.) Prusahoz
újabban l. küln. Th. Corsten, Die
Inschriften von Prusa ad Olympum I-II /Inschriften griechischer Städte
aus Kleinasien [IK]
Bd. 39-40/, Bonn 1991 és [203] Ti. az ab epistulis (l. G.B. Townend,
Historia X /1961/, 375skk.) élén álló, a korban már ált. lovagrendű
tisztségviselő (‘secretarius’). [204] Honorarium decurionatus: vö. Sherwin-White, „The Letters of Pliny”
(19682), 721sk – további hivatkozásokkal. [205] Minderről részletesebben is
szó lesz a tanulmány második részében. [206] Még visszatérek erre a
tanulmány második részében. [207] További példákat is hozok
erre a tanulmány második részében. [208] A részletekhez l. Dig. L
10,3 (Aemilius Macer). [209] A curatores, ill. correctores
rei publicae (legati Augusti ad
corrigendum statum liberarum civitatium) kinevezésének módjához,
valamint sokoldalú feladatköréhez – a 137; a 195. és a 199; továbbá a 231.sz.
jegyzetek irodalmi hivatkozásai mellett – rövid áttekintésben
l. küln. Jones, „The Greek City” 136sk. és M. Stahl, Imperiale Herrschaft und provinziale Stadt etc., Hypomnemata
52 (Göttingen 1978), 128. [210] Rövid összegzésben újabban
l. ehhez S. Mitchell,, The Administration
of Roman Asia from 133 BC to AD 250, in: Lokale Autonomie und römische
Ordnungsmacht in den Kaiserzeitlichen Provinzen vom 1. bis 3. Jh. /Schriften
des Historischen Kollegs Kolloquien 42; szerk. W. Eck), München 1999;
17-46;
küln. 22skk. és 37skk (Ch. 6: Imperial
Estates as Administrative Units). [211] „One of the twin pinnacles of the senatorial provincial career”: J.
Bennett, Trajan, Optimus Princeps. A
Life and Times, London – New York 1997; 18 (az idősebb M.
Ulpius Traianusról, aki Syria tartomány legatusa,
majd hivatali pályafutása méltó lezárásaképp Asia provincia proconsula volt); vö. uo. 48.
Syria helytartói posztjának jelentőségéhez l. még Tac. Agr. 40,1: Syriam
provinciam Agricolae destinari ... maioribus
reservatam. Az egymást követő tartományi posztok elnyerésében
megnyilvánuló, a szokásjog alapján meghatározott szigorú rangsorról („melyik
tartomány élére nevezhető ki, a tartomány jelentősége alapján, egy korábban
másutt már helytartói posztot betöltött senator?„) röviden l. W. Eck, Die Verwaltung des Römischen
Reiches in der Hohen Kaiserzeit: ausgewählte und erweiterte
Beiträge
Bd. 2 /Arbeiten zur römischen Epigraphik und Altertumskunde 3/, Basel-Berlin
1998;
53sk;
vö. 179. [212] Aderat iam annus, quo proconsulatum Africae et Asiae sortiretur. A
helyhez l. R.M. Ogilvie –
I. Richmond kommentárját: Cornelii
Taciti, De vita Agricolae, Oxford 1967; [213] A senatusi igazgatás alá
tartozó Asia provincia proconsuli rangú helytartója a mindenkori császár
bizalmi emberei közé tartozott. Ennek szokásos kifejezéseként Asia tartomány
helytartóját a hozzá intézett hivatalos levelekben az uralkodó részéről is a
császári tanács (consilium principis)
tagjainak kijáró amicus címzés
illette meg: vö. W. Eck, Die
Verwaltung des Römischen Reiches in der Hohen Kaiserzeit Bd. 2 (1998);
9sk. [214] Mint például Kr. u. 112-113
körül a történetíró Tacitus (vö. OGIS 487 = Smallwood /1966/, Nr.
203. p.77.) vagy 135/136-ban a későbbi császár, Antoninus Pius (l. később). A
helytartói megbízatás általában egy évre terjedő időtartamához a senatori
provinciákban, így a senatus igazgatása alá tartozó Asia provinciában is, a Tac.
Agr. 42,1. fentebb már idézett közlésén kívül vö. még Stat. sil. V 2,56skk:
quantusque potentis/mille urbes Asiae sortito
rexerit anno,/ imperium mulcente toga (ti. Vettius Bolanus) és Aristeid.
or. XXIII,62 –
K. [215] Legatus iuridicus, más megnevezéssel: iuridicus provinciae. Kijelölésük a helytartó kívánsága alapján,
ill. választásának megfelelően történt. A három legati iuridici megbízatása a tartományt igazgató consularis megbízatásának idejére szólt.
Praetori rangú helytartó mellett, más senatusi provinciákban egy –
ugyancsak senatori rangú – személy látta el (önállóan, vagy közvetlen
utasítások alapján: vö. Plin. epist. X 25,1. és 31,5.) ezt a feladatot. [216] Vö. ILS 1018 (Alexandreia
Tróas) –
l. ehhez a 299.sz. jegyzetet. [217] Beneficarii consularis [in officio]. Első említéseként így az IGRR
III,6800-as sorszámot viselő feliraton (Kr. u. 150 körül, a kappadokiai Tyana).
A megnevezéshez vö. még IGRR III,677: benefikarios
hégemonos (valamikor Kr. u. 70 és 130 között; Patara, Lycia és Pamphylia
provincia). [218] Újabban l. ehhez R.L. Dise (Jr.), Trajan, the Antonines, and the Governor’s Staff, ZPE 116
(1997), 273- [219] Vö. Plin. epist. X 33,1 (cum diversam partem provinciae c i r c u m i
r e m), továbbá A.J. Marshall, Governors on the Move, Phoenix
20 (1966), 231-246. és P. Garnsey,
The Criminal Jurisdiction of Governors, JRS LVIII (1968), 51-59. –
Cicero Kilikiából írott levelei alapján meglehetősen jól nyomon követhetőek
‘jogszolgáltató körútjai’, melyeket Kr. e. 51 nyara és Kr. e. 50 nyara között
tett, amikor a tartomány helytartója volt. Általában véve megállapíthatjuk,
hogy a főbb útvonalak mentén haladva, Cilicia provincia valamennyi jelentősebb városát
felkereste, mindegyikben elegendő időt töltve el ahhoz, hogy a kérelmezők, a
panaszosok, vagy a peres felek ügyei bírói széke előtt elintézést nyerjenek.
Vö. ehhez L.W. Hunter, Cicero’s
Journey to the Province of Cilicia, JRS III (1913), 73-97. Egy későbbi
helytartói ‘jogszolgáltató-körutazás’
nagy vonalaiban hasonlóképpen rekonstruálható részleteihez l. U. Wilcken, Plinius’ Reisen in
Bithynien und Pontus, Hermes XLIX (1914), 120-136., valamint L. Vidman, Étude sur la correspondance de
Pline le jeune avec Trajan, Prague 1960, 61skk. és Sherwin-White, „The Letters
of Pliny” (19682), 529-533. [220] Conventus iuridici;
görögül agora dikón, hé agoraios vagy hé agoraia, ill. területi vonatkozásban: dioikésis. Vö. E. Kornemann,
RE IV (1900)/, 1173.has. 8–1200.h. 68: s.v. conventus; küln. 1178.h. 52skk; továbbá Ch. Habicht, New Evidence on the Province
Asia, JRS LXV (1975), 64-91. és G.P. Burton, Proconsuls, Assizes and the
Administration of Justice under the Empire, JRS LXV (1975), 92-106. Néhány
rövid észrevétellel l. még A.D. Macro,
The Cities of Asia Minor under the Roman Imperium, ANRW II 7,2 (1980);
670skk. Sardeisről, mint a lydiai conventus
központjáról a milétosi Dionysiosról írott életrajzában Philostratos is
megemlékezik: vit. Soph. I,22 – 524§. [221] A tanulmány bevezetésében
említett észak-lydiai Thyateira Kr. u. 215-ig a pergamoni conventushoz tartozott (ez után, Caracalla látogatását követően,
önálló „jogszolgáltató kerület” székhelye lett), míg az ugyancsak ott említett
Lykos melletti Laodikeia a kibyrai conventus
központja volt. [222] Azt, a gazdasági és egyéb
előnyökben is lemérhető megtiszteltetést, hogy egy-egy város a regionális conventus központja lehessen, mindenkor
nagyra becsülték. S hogy mennyire törekedtek annak elnyerésére, az „aranyszájú”
Dión a phrygiai Apameia polgárai előtt tartott beszéde (or. XXXV: ‘En Kelainais tés Phrygias’;
Kr. u. 100 körül, vagy valamivel később) különösen jól példázza ezt. „Minden második évben – mondja
Kelainai-Apameia lakóinak Dión – nálatok
tartják a bírósági tárgyalásokat [hai
dikai], és ezekre
megszámlálhatatlan sokaság sereglik egybe: ítéletet kérők és ítélkezők,
szónokok, vezető tisztségviselők, szolgák és kerítők, öszvérhajcsárok, vásári
árusok, szajhák, meg kézművesek is. Tulajdonosaik így meglehetősen magas áron
adhadják el portékájukat, de a városon belül sem akad egyetlen igás állat,
egyetlen háztartás, egyetlen asszony sem, amelyik tétlenkednék. És ez nem
csekély hozzájárulás a közösség jólétéhez. (16) Ahol ugyanis ekkora embertömeg jön össze, a legtöbb pénznek is
szükségképpen ott kell lennie, és a hely várhatóan tovább gyarapodik.” (15-16sk.§§;
vö. or. XL,10. és 33.). A császárkori Apameia, e jelentős kereskedelmi központ
Phrygián belül elfoglalt helyéről szólva S. Mitchell
is joggal állapította meg: „... the economic benefits that derived from its
status as a Roman assize centre (ti. conventus
–
Sz. G.) were the key to its further growth under the empire”: „Anatolia” I,258.
A regionális conventus központjává
emelt város privilegizált helyzetéhez l. Dig. XXVII 1,6,2. A helyi
jogszolgáltató tevékenység ideje alatt a város polgárainak jutó egyéb előnyökre
nézve vö. IGRR IV,788; II. lin. 4sqq. Dión Chrysostomos egy helye
alapján meglehetősen nyilvánvalónak látszik, hogy a „jogszolgáltató kerületen”
belül elhelyezkedő többi város persze bizonyos irígységgel szemlélte
mindezeket: or. XL,33. – Asia provincia conventus-székhelyeihez vö. még R. Haensch, Capita provinciarum. Statthaltersitze und
Provinzialverwaltung in der römischen Kaiserzeit /Kölner Förschungen 7/, Mainz
1997;748-751
(App. VIII: irodalmi utalásokkal és
hivatkozásokkal). Az egyes conventusok minden
esetben székhelyük nevét viselték. [223] L. pl. a Pionios presbiter
és társai – Kr. u. 249-250 körül lefolytatott – smyrnai peréről adott
beszámolót: 19,1skk. = H. Musurillo,
The Acts of the Christian Martyrs, Oxford 1972; 136skk (lapszámozás
az akta elejétől). [224] A felirat állításának helye:
a kétszeres neókoros címet viselő Smyrna; keltezése: Kr. u. 124
után. Az aristeidési ‘eis
Rhómén’
elhangzásának idején ugyancsak kétszeres neókoros volt a – címet végül négyszeresen viselő –
rivális Ephesos. Mindez a város pusztán helyi jelentőségű érmelésén is
megjelenik, így például az Antoninus Pius uralkodása idején itt kibocsájtott
„sestertiuson”. EPHESIÓN DIS NEÓKORÓN tudatja büszkén az érme hátlapja a város
és a régión belüli más városok, mindenekelőtt a közeli Smyrna lakóival
(Munskgaard, SNG Kop. 397.). – A városok közötti versengés tárgyául is szolgáló (vö. Tac. ann. IV
55,1: undecim urbes certabant;
Kr. u. 26-ban), a senatus által kitüntetésképpen adományozott –
egyszeres vagy többszörös – joghoz, ti. hogy az ezzel a joggal
felruházott (s így a neókoros-címet
is viselő) városi közösség egy, a császárkultusz céljaira szolgáló templomot
építhessen, vö. K. Hanell, RE XVI,2
(1935), 2424.has. 59skk. és küln. S.R.F. Price,
Rituals and Power. The Roman Imperial Cult in Asia Minor, Oxford 1984. Az egyes
városok –
a császárkultuszhoz (is) szorosan kapcsolódó – ünnepeihez röviden l.
még S. Mitchell, Festivals, Games and
Civic Life in Roman Asia Minor, JRS LXXX (1990), 183-193., ill. P. Herz, Fest und Gemeinde. Feiern des
Kaiserkultes und die Gemeinschaft der Bürger, Die Alte Stadt 22 (1995), 65- [225] Az ab epistulis hivatalát a Kr. u. II. század elejétől még csak
alkalmanként, a Kr. u. 166. évtől kezdve, Marcus Aurelius és Lucius Verus
uralkodása alatt azonban véglegesen is két részre osztották: az ab epistulis Latinis és az ab epistulis Graecis officiumaira: vö.
Der neue Pauly III (1997), 1169sk; s.v. Epistulis,
ab. [226] Mindezt a görög nyelv a
keleti Mediterráneumban már jóval korábban megszerzett dominanciája tette
lehetővé. Kis-Ázsiában a városi vezető réteg egy jelentős része még a nem
görög, vagy nem vegyes lakosságú területeken is beszélte, vagy bizonyos fokon
legalábbis értette a Birodalom „második hivatalos nyelvének” számító görögöt. [227] A fentiek rövid, ám jó
összefoglalását adja Adamik B., A
Római Birodalom hivatalos nyelvhasználatának történetéhez. A latin nyelv keleti
dominanciájának okai a dominatus korában, AntTan XLIV,1-2 (2000), 199-212;
199-203 (a principatus időszaka, a témára vonatkozó jelentősebb szakirodalom
értékelő felsorolásával). [228] Röviden l. ehhez CAH XI1
(1936), 581. és W. Eck, Die
Verwaltung des Röm. Reiches in d. Hoh. Kaiserz. Bd. 2 (1998), 190skk (további
hivatkozásokkal) és 201sk. Hasonló volt a helyzet a szomszédos Bithynia-Pontus
provinciában is: vö. Plin. epist. X 21,1sk. [229] A provinciális városok
eltérő jogállásának, illetve változatos formájú függésviszonyaiknak ez a
tudatosan kialakított rendszere lényegében már Kr. e. 188 után, az apameiai
békekötést követően létrejött: vö. W. Dahlheim,
Gewalt und Herrschaft. Das provinziale Herrschaftssystem der römischen
Republik, Berlin 1977, 174skk; 261skk. és passim. Az Asia provinciában
berendezkedő római hatalom kisebb-nagyobb változtatásokkal ezt a szisztémát
vette át, amit az egymást követő helytartók sora a divide et impera elvének megfelelően alkalmazott, ill. gyakorolt.
Aelius Aristeidés, úgy látszik, nagyon is tudatában volt ennek. Róma a görög
városok irányában gyakorolt politikájának alapelveit említve beszédében, a
szónok a következőket mondja: „A
legkiválóbbaknak közülük ... meghagytátok szabadságukat és függetlenségüket [eleutherus
kai autonomus], de mértékletesen ...
és körültekintőn kormányozzátok a többieket is” (or. XXVI,96.). A városok
ilyen vagy olyan jogállásának kérdése (stipendiariae,
liberae, liberae et immunes stb.)
azonban mindinkább elméleti kérdéssé vált. Bár a pisidiai Sagalassos –
korántsem egyedülálló példaként – az Antoninusok korában is Róma „barátja és szövetségese”-ként tünteti
fel magát (IGRR III,348; 350-353.), a fejlődés menete keleten is a
görög poleisszek egységesülő
jogállásának irányában hatott. [230] Asia provincia viszonylag
nagy számú, a „szabad város” (civitas
libera) jogával felruházott közösségéhez – rövid összegzésben –
l. A.H.M. Jones, „The Greek City”
(1940), 130., ill. 324. és ennél részletezőbben uő. „Cities of the Eastern
Roman Provinces” (1937), 76skk., ill. 396skk (további hivatkozásokkal). Széles
kitekintéssel vö. még ehhez R. Bernhardt,
Imperium und Eleutheria. Die römische Politik gegenüber den freien Städten
des griechischen Ostens, Diss. Hamburg 1971., továbbá uő. Die Immunitas der
Freistädte,
Historia XXIX,2 (1980), 190-207. Egy későbbi időszak vonatkozásában l. még F. Jacques, La privilčge de liberté.
Politique impériale et autonomie municipale dans les cites d’Occident
romain (161-244), Rome–Paris 1984. [231] Görögül logistés (Cod. Iust. I,54,3; Dig. I 22,6;
XLIII 24,34.), ill. phrontistés. Az
önkormányzatú városok életében betöltött pénzügyi ellenőrző szerepükhöz röviden
l. A.D. Macro, The Cities of Asia
Minor under the Roman Imperium, ANRW II 7,2 (1980), 668skk;
W. Eck, Die Verwaltung des Röm.
Reiches in d. Hoh. Kaiserz. Bd. 2 (1998), 127skk. Jóllehet e tisztség csak
Nerva, de még inkább csak Traianus alatt válik rendszeressé, az első ismert
példa –
mint utaltam már rá – Domitianus uralkodásának idejére tehető: ILS
1017. [232] Az adófizetésre kötelezett
egyes városi közösségek esetében is a khóra
összterülete szolgált alapul. A kivethető adó összegének pontos
meghatározása érdekében (a senatusi provinciákban ez általában a földek értéke
alapján megállapított évi állandó összeg, a stipendium:
vö. Gai. II,21.) a Rómában székelő központi kormányzat felmérette a Birodalom
egész területét. Meghatározták az egyes városok territoriumának pontos kiterjedését, a városi területen (a khóran belül) pedig az egyes birtokok
határait. Ennek a felmérésnek az alapján vetette ki a provincia helytartója az
adót a városra, a várost irányító curia pedig
az egyes adófizetőkre. Ugyancsak a curia felelt
(ill. a curian belül az ezzel
megbízott dekaprótoi feleltek: Dig. L
4,18,26;
vö. L 4,1. és 4,3,1.) az adóbehajtás lebonyolításáért, amiként a városi
territoriumra kivetett adóösszeg maradéktalan behajtásáért is (vö. Dig. L
4,18,6.). Az Asia provinciával délen határos Lykiaban a városok helyi
szövetsége, a koinon látta el ezt a
feladatot –
az archyphylax Lykión ellenőrzése
mellett, és formális irányításával (IGRR III,739: 2-3§.). Az egyes
templomok birtokában levő földterületek nem tartoztak a khórahoz. A városi szervezet fennhatósága alól ugyancsak kivont
magánbirtokok adózása vagy nem adóztatása hasonlóképpen külön jogszabályok
hatálya alá tartozott. [233] A részleges adómentesség
kiváltságában egyes személyeket, olykor egész városi közösségeket részesített a
császári kormányzat. A kedvezményezettek így pl. felmentést nyertek az egyes
provinciákban szokásos fejadó (tributum
capitis: vö. Dig. L 15,3: Ulpianus) megfizetésének kötelezettsége alól. [234] Antoninus Pius Asia
provincia tartománygyűléséhez (koinon
Asias) intézett, a kisebb, ill. a nagyobb városi közösségekben
adómentességben részesíthető személyek
(orvosok és rhétorok) körét normatíve meghatározó – a
privilegizálható személyek számát helyileg maximáló
–
császári leirata (rescriptuma).
Antoninus Pius fenti rendelkezése értelmében a nagyobb városok pl. hét orvosnak
és négy szónoklattan-tanítónak adományozhattak adómentességet, míg a kisebb
városok öt orvost és három szofistát részesíthettek ebben a kedvezésben. Ezt a
számot nem szabad túlhaladni – szögezi le a császári rendelet –
csökkenteni viszont lehet. [235] Ugyancsak Antoninus Pius
rendelkezése értelmében a tartományi székhelyeken tíz, az egyes conventusok központjaiban hét, minden
más közösségben pedig öt fizetett orvost (archiatroi)
alkalmazhattak közpénzekből a városi
önkormányzatok: Dig. XXVII 1,6,2. [236] Közelebbről a
Bithynia-Pontust Kr. u. 111/112 - 112/113 között igazgató Plinius minor és az
uralkodó, Traianus elvi utasításait írásba foglaló császári scriniumok levélváltása alapján. A
témához még mindig alapvető A.N. Sherwin-White,
The Letters of Pliny. A Historical and Social Commentary, Oxford 19682
(1966), 525skk;
küln. 580skk. Újabban vö. még Ch. Marek,
Stadt, Ära
und Territorium in Pontus-Bithynia und Nord-Galatia /Istanbuler Forschungen Bd.
39/, Tübingen [237] D. Nörr meghatározása szerint Kis-Ázsia görög városai a Kr. u. II.
században is „az idegen uralomnak alávetett önmagukban véve politikai egységek”
maradtak, jóllehet – fűzi hozzá – ez a jellegük egyre
inkább elhalványul: Imperium und Polis in der hohen Prinzipatszeit, München
1966;
116. Jelentős városoknak valójában már csak az évenkénti tartománygyűlések állandó
vagy alkalmi székhelyei tekinthetők (a métropolisok:
l. az 55.sz. jegyzetet), valamint az egyes „jogszolgáltató körzetek”, conventusok központjai. A Dig. XXVII
1,6,2. ennek megfelelően három kategóriába sorolja a Birodalmon belüli, görög
igazgatási nyelvű Keleten a tartományi városokat: métropoleis, hai echusai
agoras dikón (vagyis a conventus-székhelyek)
és egyebek (tói de tritói tas loipas;
Modestinus). [238] Az egyes tartományi
városokból ált. a birodalmi székvárosba indított követségek feladata vagy
protokolláris (a trónra lépő új uralkodó köszöntése: vö. Dión Chrys. or.
XL,13., ill. az uralkodónak szóló alkalmi köszönetnyilvánítás), vagy panasszal
fordulnak a császárhoz (például a helytartók túlkapásai miatt. Mindezek
vázlatos áttekintésével l. küln. F. Millar,
The Emperor in the Roman World, Ithaca /Cornell University Press, New York/
19922 /1977: London/, 375-385; Ch. VII.3§:
Provincial Communities and the Emperor: Embassies. Néhány további
részlettel vö. még a tanulmány második felének vonatkozó passzusát). A
követségküldésések oka lehetett segélykérés is: így kereste fel például a két
régió határán fekvő, hol lydiainak, hol kariainak mondott Tralleis küldöttsége
a Hispaniaban időző Augustust a város nagy részét romba döntő Kr. e. 26. évi [?],
katasztofális földrengés után (Agathias II,17.). A Kis-Ázsiai városok Rómába
indított küldöttségei azonban általában a fokozódó, s lassanként nyomasztóvá
növekvő adóterheket sérelmezték. A viszonylagos jólét mind szűkebb társadalmi
rétegekre való korlátozódásával, a Kr. u. második században egyre gyakoribbá
válnak a súlyos adók miatti panaszok, így az adóelengedési kérelmek is. Hasonló
tendenciát figyelhetünk meg az adókivetés burkolt fajtájának számító „önkéntes ajándékfelajánlások” esetében –
így például az új princeps trónra lépésekor is szokásos ún. koronaarany (aurum coronarium; stephanos) megfizetésének elengedésére
irányuló kérelmek (vö. SIG3 832: Astypalaia; Kr. u. 118.)
terén. A lakosság véges teherbíró képességének felismerésével a császárok
gyakorta tekintetbe is veszik ezeket a kérelmeket. Az „aranykor” két császára,
Hadrianus és Antoninus Pius egyaránt megtette ezt. A Piust követő, nálánál
lényegesen kedvezőtlenebb körülmények között uralkodó Marcus Aurelius pedig már
nem is tehetett volna mást. A kincstár követeléseinek behajthatatlan voltát
felismerve, császári elődeinél jóval nagyobb méretű adóelengedésekre
kényszerült: vö. Cass. Dio /epit. Xiph./, LXXII 32,2. [239] A Dig. XVII 1,6,2. a
tartományi városokat privilegizált vagy nem privilegizált jogállásuk
tekintetében három kategóriába soroló rövid meghatározásához l. fentebb a
237.sz. jegyzet második felét. A conventus-székhely
státuszával járó gazdasági előnyökhöz l. a 222.sz. jegyzetet. [240] Augustus a görögség
irányában tanúsított – inkább a hagyományos értelemben véve
konzervatívnak, mintsem philhellénnek
mondható (a polgárjog adományozása vagy a városi autonómiák kiterjesztése
tekintetében pedig Caesarhoz képest meglehetősen visszafogottnak minősíthető) –
magatartásához l. küln. G.W. Bowersock,
Augustus and the Greek World, Oxford 1965, 85skk. Hasonló álláspontot alakított
ki később az első római császárt számos vonatkozásban uralkodói példaképének
tartó, inkább a romanizált Nyugat felé tekintő Vespasianus is. Vespasianus első
uralkodói intézkedései közé tartozott, hogy visszavonta a Görögországnak
biztosított különleges jogokat, amelyeket még Nero adott: Suet. Vesp. 8,2. =
Eutrop. VII 19,4: Achaiam, Lyciam,
Rhodum, Byzantium, Samum, quae liberae ante id tempus fuerant, item
Thraciam, Ciliciam, Commagenen, quae sub regibus amicis egerant, in provinciarum formam redegit. Vö. még
Philostrat. vit. Apoll. V,41. stb. [241] A korábbi irodalom
összegzésével hasonlóképpen R. Klein is:
Die Romrede des Aelius Aristeides. Einführung /Wissenschaftliche
Buchgesellschaft/, Darmstadt 1981; | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |