Vissza a tartalomjegyzékhez

11. évfolyam 3. szám
A. D.
MMX

Tamási Zsolt:
A marosi római katolikus esperesi kerület helyzete 1848/49-ben
Készült a Bolyai János Ösztöndíj támogatásával

Készült a Bolyai János Ösztöndíj támogatásával.

 

Az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban való részvétel szempontjából a római katolikus papságnak a papként és polgárként való magatartását szükséges elemezni. Az előbbi az egyházon belüli reformmozgalomhoz, az utóbbi a forradalmi eseményekben való aktív részvételre vonatkozik. Ennek a két szempontnak megfelelően először azt vizsgálom, hogy a forradalmi évek alatt jelentkező alsópapsági reformmozgalomban milyen szerepet, illetve milyen intenzitású szerepet vállalt a vizsgált térség papsága, majd pedig azokat a forrásokat összegzem, amelyek a címben megjelölt kerület papságának a forradalom és szabadságharc elkötelezett támogatását mutatják.

1848 tavaszán az alsó- és felsőpapság érdekei egyaránt a nemzeti zsinat megtartását igényelték. Az alsópapság radikális reformprogramjának csak a zsinati háttér adhatott törvényességet, miközben a felsőpapság a pozsonyi törvények után kialakult helyzetben a zsinati tárgyalások után hihetőbben érvelhetett a soron következő országgyűléseken azzal, hogy elképzeléseit az alsópapság, s ugyanakkor a hívek is támogatják. A zsinati készülődést megelőzte a magyar püspöki kar által szorgalmazott petíciós akció, amely során a pozsonyi országgyűlés 20. törvénycikke kapcsán[1] a hívek által kérték támogatni az egyház államtól független működését, elsősorban az anyagi javak terén.[2] A liberális országgyűlési képviselők a papi tized eltörlésekor a papság fizetését az államra bízták, ehhez viszont szerették volna az egyházi alapítványi javak kezelését is megszerezni. Ezért a főpapság petíciós kezdeményezését nem nézték jó szemmel, s különböző izgatásokkal azt szerették volna elhitetni a hívekkel, hogy ezzel az aláírásgyűjtéssel a katolikus egyház tulajdonképpen az eltörölt tizedet próbálja meg visszaállítani.[3] Megpróbálták elhitetni a néppel, hogy aki aláírja a petíciót, arra nézve visszaáll a régi tized-gyakorlat, aki pedig nem írja alá, az tovább élvezheti a forradalmi kormány által biztosított szabadságjogokat.

A zsinati terv megfogalmazódása után az alsópapság igyekezett a tárgyalásokba bevinni saját törekvéseit, miközben az országosan egységes szempontok szerint kialakított zsinati rend segítségével a felsőpapság az általa javasolt témák tárgyalását szerette volna csak megejteni. Az alsópapság saját elképzeléseit azt követően összegzi, miután Kovács Miklós püspök 1848. május 20-án az egyházmegyét értesíti a tervbe vett nemzeti zsinatot előkészítő egyházmegyei zsinat megtartásának tervéről. A készülő kerületi javaslatok megfogalmazását három szempont alakította. Egyrészt a püspök megküldi a magyar püspöki kar által javasolt 25 pontos tematikát, majd ezt követően a július 2-án beküldött kolozs-dobokai kerületnek ezekről szóló javaslatait, amelyek feldolgozása megtörtént minden kerületben. A harmadik szempontot a helyi szükségletek, pasztorációs tapasztalatok alapján megfogalmazott kérések jelentették. A zsinatot előkészítő espereskerületi javaslatok július 20. és augusztus 17. között készültek el. A marosi kerület augusztus 12-vel datálva küldi meg saját javaslatait.[4]

A kolozsvári egyházmegyei zsinat sajátosságának tekinthető, hogy ezen javaslatok közül azok, amelyek nem kifejezetten tartoztak csak a klerikusokra, megvitatásra kerültek a vegyes „státusgyűlésen”, augusztus utolsó napjaiban. Ez a fórum döntéshozásra is jogosult volt egyszerű szavazattöbbséggel. Így a papságnak is érdeke volt, hogy a tárgyaláson felmerült kérdésekről – a törvényesítésre tekintettel – szavazás történjen. Az egyházmegyei zsinaton ugyanis egyedül a püspök a törvényhozó, papjai csak tanácskozási joggal lehettek jelen. Ennek az erdélyi jogi sajátosságnak megfelelően a legtöbb kérdést már a státusgyűlési munkálatokon igyekeztek megoldani.

Az egyházmegyei zsinatot megelőző bizakodó hangulatot jól jelzi, hogy miközben a pozsonyi törvénykezés eltörölte az egyházi tizedet, ami gyakorlatilag anyagi fennakadást okozott a papság jövedelmének biztosításában, a kerületi gyűléseken annak reményében, hogy az állam ezeket a költségeket átvállalja, konkrét fizetéskulcsokat is kidolgozott a papság saját jövedelmét tekintve. Mivel a kidolgozáskor nem tudhatták, hogy pontosan milyen alapból lesz megoldva a megváltozott helyzetben a fizetésük, az előkészítő beadványokban nem boncolgatták a fizetési keretet, hanem csak az összegekre tettek javaslatokat. A konkrét fizetési kulcsrendszernek a zsinaton való rögzítése azért maradt el, mert a javaslatok jelentősebb eltéréseket tartalmaztak. Az anyagi kérdések terén heves vitákra adott alkalmat az egyházmegyei zsinat az alapítványi javak kezelése terén. Az iskolai és alapítványi ügy megvitatása a Státusnak még a fejedelmi korszakból származó jogkörébe tartozó kérdésnek számított, s a Státus ekkor, 1848 nyarán, az uniós jogharmonizáció részeként igyekezett tisztázni saját jogállását.

Ugyancsak a papság jövedelmével volt kapcsolatos a papi nyugdíj biztosításának szabályozása. A papi nyugdíjalap kérdése kapcsán a választmány által kidolgozott javaslat elfogadása körül nem voltak nézeteltérések. Az előkészítő jegyzőkönyvek egy része azért sem tartalmazott a kérdésben részletesebb javaslatot, mert ennek kidolgozása előtt a meglévő alapról szóló beszámolóra voltak kíváncsiak. A papok nyugdíja megemelésének szükségességében a jelenlévők egyetértettek. Ennek kapcsán az előkészítő jegyzőkönyvek többféle javaslattal is előálltak. A kerületi javaslatok összegzéseként a zsinaton a papok a következő álláspontot képviselték: mivel a pénzalap eddig az ún. Szepessy-féle statútum előírása szerint az elhunyt papok vagyonának egynegyed részével gyarapodott, azonban e rendelkezést az előző nap délutánján revideálták, az aktív papság évenkénti adózásával kívánták az ebből származható veszteségeket pótolni. Az előkészítő tárgyalások során mindegyik kerület ezt a megoldást támogatta, csupán a mértéket nem határozták meg pontosabban. A nyugdíj mellett a tárgyalásra javasolt Kollonich-féle szerződés[5] megvitatása alkalmat adott arra, hogy a papok teljesen szabad végrendelkezését igényeljék a jelenlevők. Ezt már a zsinatot előkészítő kerületi gyűléseken is megfogalmazták.

A jövedelmekhez tartozott a kegyuraság kérdésének a rendezése. Ugyanis az e jogot gyakorló személy vagy község a pap eltartása fejében jogot formálhatott a pap megválasztására is. Ez viszont azt jelentette, hogy ha megszűnik a kegyúri támogatás, akkor a logikus az lehetett volna, hogy a kegyúri jogokat se gyakorolhassák tovább. Ennek ellenére a zsinatot megelőző státusgyűlés nem helyezett kilátásba megszorító intézkedéseket arra az esetre, ha a kegyúri címet viselő egyén vagy testület a javadalmat nem biztosítja. A kegyúri jogok töretlen további biztosítását fogalmazzák meg. Az egyházmegyei zsinat a státusgyűlési döntéseket szó szerint vette át jegyzőkönyvébe. Ez a megoldás végső soron az esperesi kerületek előkészítő tanácskozásainak eredményével nem igazán állt összhangban, ami a státusgyűlésen és a zsinaton részt vevő képviselők kompromisszumkészségéről árulkodik.

Ugyancsak a választási rendszert próbálták alkalmaztatni a papok a hierarchián belül is. Az alsópapsági reformtörekvéseknek anyagi vonzata mellett ugyanis nagyon hangsúlyos részét képezte a demokratizáló törekvés. A püspökök miniszteri ellenjegyzés mellett történő kinevezését tartalmazó 1848/3. törvénycikk elfogadása után a püspökök négy pontos memorandumban kérték az uralkodót, hogy vagy őrizze meg a kinevezési jogot, vagy visszaadva azt az egyháznak biztosítsa a teljes belső autonómiát. A püspökök ezzel a külső hatalomtól való függetlenség lehetőségét kérték, de a papság gyakran a belső hatalommal szembeni, az egyházi hierarchia jelentőségét háttérbe szorító javaslatok megfogalmazásának, a belső autonómia kibontakozásának idejét vélték elérkezettnek látni. Ezért is az alsópapság részletes javaslatokat kezd kidolgozni arra vonatkozóan, hogy ki és kinek jelöli széküresedés esetén kinevezésre a püspök személyét. Végső soron az egyházmegye papsága által történő választás óhaja volt a legáltalánosabb igény. A marosi kerület papjai a püspökválasztás kérdését az esperesek választásával együtt tárgyalja, ezért is jutnak egészen sajátos eredményre:

 

„Az esperesek neveződjenek egyházi kerület szavazat többsége nyomán, és ezt, rögtön életbe léptetni kívánjuk, hasonlóképp a jegyző is. A püspökök, mint a görög egyházaknál az egész diocesis által jeleltessenek ki, sértetlenül hagyva a király és püspöki megerősítés jogát, hivatalaiktól azonnal elmozdítandók, ha nem, vagy hanyagul teljesíttetik”.

 

Mindenképpen sajátos elképzelés ez a korábbi egyházi gyakorlattal szemben, a kánonjogi szabályokkal is ellenkező elképzelés a püspök leváltására vonatkozóan. Az esperesek választása kapcsán a marosi kerület javaslata korlátozná a leginkább a püspök kinevezési szerepét, amikor kifejezi: „az esperesek neveződjenek egyházi kerület szavazat többsége nyomán, és ezt, rögtön életbe léptetni kívánjuk”.[6] A beadványban kiemelik, hogy „az udvarhelyi esperestnek[7] hivatalából tett elmozdítását örömmel értettük; hasonlóképpen elcsapni kívánjuk a szebeni esperest is, mint a magyar nemzetnek megátalkodott ellenségét”. A marosvásárhelyi esperes a következő megjegyzéssel hitelesítette ekkor a jegyzőkönyvet: „Hogy az esperetsi munkálat után ezen jelen munkálatban látzott a többség megállapodni, kivévén az udvarhelyi és szebeni esperestekről való jegyzést, minthogy arról szó nem volt, ezennel hitelesítem.”[8]

A radikalizmus még inkább jelentkezett a fegyelmi jellegű kérdések tárgyalása során. Ezen a téren egybehangzóan a fegyelem korszerű szilárdítását kérik, elsősorban a javító és nem a megtorló jellegű büntetések alkalmazásával, a vétkesnek tekintett pap véleményének, még az ítélethozás előtti meghallgatásával, ügyének kivizsgálásával. Sajátos formában a papi fegyelem kapcsán a cölibátus kérdésköre is tárgyalásra került. Ez azért jelentős, mert a különböző egyházmegyékben korán bekerült a papi gyűlések jegyzőkönyvébe a cölibátus eltörlésének, vagy legalább evangéliumi tanácsként való ajánlásának lehetősége, viszont a nemzeti zsinatot előkészítő egyházmegyei tanácskozások végső jegyzőkönyveibe már nem fordul elő a kérdés. Ezt magyarázhatja az a tény, hogy a papság is tudatában volt, hogy egy egyetemes egyházi törvényt helyi szinten nem lehet megváltoztatni, viszont az is, hogy a tanácskozásokon elnöklő főpapok megakadályozták a kérdés tárgyalását. Az erdélyi zsinat során Kovács Miklós püspök is kifejezte, hogy ebben a kérdésben nincs joga tárgyalni az egyházmegyei zsinatnak, ennek ellenére a jelenlevők többsége határozottan kérte, hogy „a papi nőtlenség a maga útján töröltessék el, és a házasság minden feltétel nélkül engedtessék meg.” A marosi papság véleményének behatárolását annyiban tudjuk nyomon követni, hogy az előkészítő espereskerületi gyűlésen ennek eltörlését eléggé erőteljesen ajánlják.[9]

Az eddigiekben vázolt reform-javaslatok sora azt sugallhatja, hogy a papság csupán saját érdekeit tartotta szem előtt javaslatai megfogalmazásaiban, amikor az anyagi kérdések mellett demokratizáló kéréseit és az egyházfegyelmet enyhítő törekvéseit megfogalmazta. Nem elhanyagolható munkálatot fejtettek ki viszont, amikor elsősorban a liturgikus javaslatok terén foglalták össze pasztorációs tapasztalataikat, s fogalmazták meg ezek alapján azokat a megoldásokat, amelyeket végső soron majd több mint egy évszázad után a II. vatikáni zsinat valósít meg. A legnyilvánvalóbb példa erre az anyanyelvi liturgia bevezetésének a kérése. A magyar püspöki kar a következő témában kért hozzászólást: „a római s eddig használatban lévő rituálék[10] nyomán egy új, s valamennyi deák szertartású megyében behozandó oly rituálék kiállítása, melyben a szentségek és szent szertartások kiszolgáltatásának alkalmával némely épületes imádságok anyanyelven lennének használandók, némely célszerű oktatások formulái mellett.” Az erzsébetvárosi és marosi kerület az anyanyelviséget a szentmisére is javasolta kiterjeszteni. Más kerületek (kolozs-dobokai, Keresztes József ferences tartományfőnök beadványa) a szentmise végzésénél a latin nyelv megtartását szükségesnek tartják, tudva azt, hogy ez a kérdés a római Szentszéktől függ. Mások (szebeni és fogarasi kerület) kifejezik reményüket, hogy idővel a szentmise szövegeit is engedélyezik anyanyelvre fordítani.[11] A kérdésben a közös álláspont elfogadására a zsinaton nem került sor.

A búcsúk esetében a korlátozásokat javasolják, szintén lelkipásztori tapasztalatok alapján. Ugyanis gyakran a búcsújárás nem a lelki hasznot részesítette előnyben, hanem kicsapongásokra adott alkalmat. A probléma lényegét a torda-aranyosi kerület szemléletesen foglalta össze: ha „valamely templomi ünnepen megjelenvén, ottan lakó atyafiainál mértéken felül eszik-iszik, azután veszekszik, káromkodik, ifjúkori vétkeit űzi.” Miközben az ilyen kimenetelű búcsúk eltörlésére javaslatok fogalmazódtak meg, a csíksomlyói búcsúval kapcsolatosan már nem kérték annak is eltörlését. A böjti fegyelem terén az enyhítés mellett hangzanak el javaslatok. A szombati böjt kapcsán több kerület[12] javasolja eltörlését, illetve a marosi és az udvarhelyi kerület javasolta, hogy bízzák azt a hívek belátására. A javaslatokat tevő papok szerint viszont az enyhítés nem a böjtről való lemondást jelenti. Abban mindenképp egyetért a legtöbb kerület papsága, hogy a nagyböjtöt meg kell tartani. Emellett a kántorböjtök, s évközi időben a pénteki böjtölés gyakorlatának fenntartását szintén szükségesnek tartották. Reális tapasztalat alapján fogalmazza meg a magyar püspöki kar elvárásaival szemben – akik az ájtatos társulatok számát szerették volna növelni – a marosi kerület azt, hogy még a meglévő társulatokat is szüntessék meg, hiszen hétköznapra nem valók, vasárnap pedig feleslegesek. Ugyanakkor támogatják a püspöki kar javaslatát az egyházi kiadványok támogatásával kapcsolatban, sommásan megfogalmazva, hogy ha a kiadó jól működik, magát fenn tudja tartani, külön anyagi támogatásra nem lesz szükség.[13]

Arról, hogy a kerületek meddig mentek el javaslataik érvényesítésében a forradalmi hangulatban, részben a gyakorlati alkalmazás adhat képet, párhuzamosan azokkal a megfogalmazott radikális reformkérésekkel, amelyek összegzésének hátterét nyújtotta Horváth Mihály zsinati terve. Amikor Horváth Mihály kinevezett csanádi püspök, vallás- és közoktatási miniszter 1849. június elején augusztusra nemzeti zsinatot[14] hirdet meg – amelyben a független magyar polgári államban óhajtotta a független magyar katolikus egyház autonómiáját kidolgozni – az elnapolt alsópapsági reformok újra előtérbe kerültek.[15] Ilyen hangulatban követeli a marosvásárhelyi júniusi papi gyűlés a cölibátus feltétel nélküli eltörlését, megtoldva ezt azokkal a reformjavaslatokkal, amelyeket ugyan tárgyalt az erdélyi egyházmegyei zsinat, de amelyek az elmaradt nemzeti zsinat miatt nem kerülhettek megoldásra. Ezért szerepeltetik követeléseik közt az anyanyelvi liturgiát, a szerzetesek egybeolvasztását a világi papsággal,[16] az arányos fizetéskulcsot, az egyházi lapot, a papneveldei reformot, a házassági akadályok enyhítését, a püspök körüli személyzet zsinati megválasztását. A brassói lap 1849. június 11-i 17. számában megjelent a Marosvásárhelyen, nagy nyilvánosság előtt tartott papi gyűlésről szóló beszámoló. Ez a vitatható értekezlet[17] gyakorlatilag összefoglalta a kerület részéről a legaktuálisabbnak tűnő reformokat, abban a reményben, hogy ha 1848-ban nem, legalább 1849-ben igyekezzenek mindennek érvényt szerezni. Ezért is fogalmazták meg a Marosvásárhelyen egybegyűltek, hogy „a kath[olikus] egyház és papság kebelében tátongó hiányok javítása, s több más reformok életbe léptetése végett, az erdélyi kerület papsága tartson mentől előbb Zsinatot”.[18] Tekintve, hogy Horváth Mihály tervezett nemzeti zsinata elővetítette annak a lehetőségét, hogy kimondják a magyar katolikus egyház teljes függetlenségét, Róma ezt az anglikán szakadáshoz hasonlónak minősítve egyértelműen elítélte mindazt, ami hozzájárulhatott volna a zsinathoz.[19] Ilyen formában úgy az 1848-as, mint az 1849-es marosi kerületi beadványok nemcsak nem kerültek megoldásra, hanem a radikális javaslatok mellett minden más indítvány is elítélésre került. Ennek ellenére mégis jól érzékeltetik a megfogalmazott reformpontok a kerület véleményét, elképzeléseit, vágyait.

A jó polgárokként és jó papokként való élés jelentős kérdéseket vet fel 1848 őszétől kezdve. Ekkor ugyanis sor került a magyar forradalom és az osztrák császári kormányzat közti békésnek nevezhető együttműködés megszűnésére, és kezdetét vette az ellenforradalom. E helyzetben a jó polgári magatartás jegyében választani kellett, hogy kihez legyenek lojálisak. A szabadságharc melletti elkötelezettséget jól lemérhetjük abból, hogy a szeptemberi fordulatot követően alapvetően a magyar kormánytól jövő rendeletek szellemében járnak el a papok, a katonai kormányzattól jövő utasítások kihirdetése nem jellemző. Szentkatolnai Bakk Endre feldolgozása arra mutat rá, hogy az egyházmegye 530 szerzetes és világi klerikusai közül 114 volt, aki tábori lelkészként, honvédként, nemzetőrként, illetve helységről helységre járó népszónokként működött a szabadságharc sikeréért. Az állomáshelyükön maradó papok is a szószékről a szabadságharc sikerét igyekeztek elősegíteni.[20] Elsősorban a székely papság volt az, amely hazafias érzelmeinek a leginkább hangot adott, sokszor külsőségekben is kifejezve, „Attilát, magyar kalpagot s nemzeti színű kollárét viseltek”.[21] A szeptemberi fordulat következtében elkezdődött szabadságharcnak a Székelyföldön történő első reakciója az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlés összehívása volt, ahol a székely haderőt megszervezték. A székelyföldi papság nagy lelkesedéssel üdvözli a gyűlést, több pap részt is vesz azon. A polgárháborús helyzet kialakulását követően a harcok a marosi esperesi kerületben is okoztak egyházi károkat. Példaként említhető Szászrégen esete. A székely hadtest tevékenysége során Szászrégen visszafoglalása Urbántól[22] komoly fennakadást hozott magával az egyházi szolgálat biztosítása szempontjából. Horváth Pál, a marosi kerület esperese[23] jelentésében magáról a pusztulásról, de az azzal járó következményekről is beszámolt.[24] Urbán Szászrégenbe tette át főhadiszállását, itt volt a naszódi határőrezred katonáinak zöme, s még 30.000 felfegyverzett román népfelkelő. Őket támadja meg s győzi le a 20.000 fős székely regiment. Halottak napján, „vagyis 2-ik November a székelység, s nemzeti katonaság Urbán ellen felindíttatván, de ő temérdek sokaság elől Teke felé elillanván, a székelység Régenbe látván, hogy a szász kereskedő boltjának belől tüzet adott, azonnal zsákmányolni kezdett, több helyeken a várost meggyújtotta, s így a plébánia is hamuvá lett” – jelenti az esperes. A szászrégeni plébános, amint a marosvásárhelyi esperes jelentéséből kiderül, látva a közeledő veszélyt, az egyházi szertartásokhoz szükséges eszközöket a templomba menekítette, majd elhagyta állomáshelyét.[25] Ezek közül csak kevés menekült meg, ugyanis „a Háromszékiek, vagyis kézdivásárhelyiek a tábori pap, Tisztelendő Vas Ferenc szeme láttára a templom és tabernáculum ajtóit bevágván mindent eloroztak, csak ugyan Tisztelendő Vas úr a drága casulákot, kehelyt, monstrantiát, fejérnemüket kezekből kiszabadítván hozzám behozta”. Az iratokat nem sikerült megmenteni, „Vajda Szent Iványnál az úton Tisztelendő Csató József úr sok püspöki leveleket elszaggatva látott”. Majd a pusztulás betetőzéseként maga a templom is leégett. A pusztulás tehát teljes Szászrégenben illetve Petelén. A kialakult helyzetben az esperes kéri, hogy a fíliák[26] ellátása ügyében a püspök a megfelelő intézkedéseket tegye meg. A püspök elzártsága miatt csak decemberben veheti kézhez a szomorú eseményről szóló tudósítást. Azonnal utasítja az esperest, hogy mihelyt lehetséges, nézzen szét, hogy az egyházi épületek közül maradt-e valamelyik olyan állapotban, amelyet könnyebben lakhatóvá lehetne tenni, s van-e olyan ház, amelyben ideiglenesen a szertartásokat végezni lehetne. Udvari káplánja, Bornemissza József felől is érdeklődik, hogy olyan állapotban van-e, hogy a fiók-egyházakat el tudja látni.[27] Tudomásul veszi, hogy a templom ládáját elvitték, viszont javasolja, hogy Csató József[28] segítségével tudakolják ki, hogy kik tették ezt, illetve igyekezzenek visszaszerezni az abban levő körlevelekből amennyit lehet. A marosi kerületben ezt követően Kerelőszentpálon is sor került a plébános, illetve a plébánia kifosztására, jelen esetben viszont már a románok által. Ez derül ki Kolosi János jelentéséből, aki életét megmentendő Marosvásárhelyre menekült, s jelentése írásakor ott is tartózkodik.[29] A szászrégeni csatát követően ugyanis Marosvásárhelynél a székely csapatok vereséget szenvedtek, s ennek következtében meg is indult a sereg felbomlása. Így újra csak elszigetelődik a nemzetőrség jelentős része, s ennek lefegyverzésére így már jobb lehetősége is volt a császáriak által támogatott román haderőnek.

A szabadságharc mellett elkötelezett papság a forradalmi kormány utasításainak szellemében járt el. Bem József kinevezése után[30] rendeletet bocsátott ki, amelyben megparancsolta, hogy „a Tőle vagy a Székely födre nézt hasonló hatalommal ellátott Gál Sándor Ezredes Úrtól kibocsátandó rendeleteket a székely földi papság híveivel szószékből tudassa”.[31] Az utasítás ugyan magában foglalta azt is, hogy a háborús helyzetre való tekintettel az ellenszegülőket felelősségre fogják vonni, általában erre nem volt szükség. Ellenszegülők ugyan voltak, de az ő számuk elenyésző. A püspök „távollétében”[32] került sor arra, hogy az osztrák uralommal bekövetkezett nyílt szakításra az egyházmegye reagáljon. Miután április 14-én Debrecenben Kossuth Lajos elfogadtatta az országgyűléssel a Függetlenségi Nyilatkozatot, s ezzel együtt a Habsburg-ház trónfosztását, az erdélyi egyházmegyében valóságos népünnepélyek keretében üdvözölték a döntést. A forradalom leverését követően indult purifikációs eljárások tanúsítják, hogy eleget tettek a forradalmi kormány felszólításának, miszerint a trónfosztás megünneplésére ünnepélyes szentmiséket celebráltak.[33] A papság magatartása szempontjából arra is rá kell mutatnunk, hogy nem is volt annyira egyértelmű, hogy a papság a gyors változások közepette egyértelműen az önvédelmi harcra buzdította a híveket. Hiszen 1848 tavaszától kezdve, amikor még a feltétlen uralkodóházhoz való hűség volt a meghatározó, nagyon gyors volt az átmenet a trónfosztás felé, ami a magyar forradalmi kormány nyílt függetlenségi propagandájával járt együtt. Ezáltal jelentős politikai felelősséget ruháztak a klerikusokra, akik ezt fel is vállalták. Elsősorban a magyar kormány hivatalos lapja, a Közlöny által publikált utasításokat igyekeznek megismerni, megismertetni s azokat teljesíteni. E rendeletek egyházi propagandáját párhuzamosan a polgári hatóság, de a katolikus központi vezetés is sürgeti. A Kovács Miklós püspök által május 18-án kinevezett helynök, Kedves István[34] kinevezését követő első rendelkezéseivel éppen a forradalmi kormánnyal való együttműködés jegyében járt el. Május 29-én kelt körlevelében az espereseknek a következőket írta:

 

„Az egyházakat és lelkészeket érdekelt rendeletek a Magyar Kormány által többnyire a Közlöny czímű hivatalos lapban adva van ki, ezennel felszólítatnak minden egyháziak, miszerint az ily úton kibocsátott rendeleteknek tudomására jutván azokat egész készséggel teljesíteni híveiknek felolvasni, és megmagyarázni, s tartalmukhoz képest azoknak kívánt sikert eszközölni szoros kötelességüknek ismerjék.”[35]

 

Rövidesen újabb körlevelében a Horváth Mihály vallás- és közoktatásügyi miniszter által továbbított rendeletet – hogy a papok a népet felvilágosítsák és lelkesítsék a magyar ügy és szabadság kérdésében – küldi szét a kerületeknek.[36] Kedves István ténykedését tekintve ugyan találkozunk azzal, hogy az egyházmegye papsága püspöki helynökségének jogszerűségét megkérdőjelezi, viszont a forradalmi kormány rendeleteinek szellemében megfogalmazott körleveleit ennek ellenére mérvadónak tekintik, tartalmukat és nem a küldő személyét tekintve. Papi kötelességüket a polgári kötelességgel egyeztetve az események során mindent megtesznek a magyar szabadságharc sikeréért.

A forradalom és szabadságharc támogatásának mértéke leginkább a forradalom leverése utáni megtorlások tükrében érzékelhető. A magyar püspöki kar a kinevezett hercegprímás, Scitovszky János irányításával igyekezett elkendőzni a papság szerepvállalását, hogy ezáltal a számonkérést elkerülhessék. A gyakorlati kivitelezés arra vonatkozott, hogy a vétkesnek talált klerikusok ügyeinek tárgyalását az egyházi szentszékek joghatósága alá utalják át. Erre az biztosított jogalapot, hogy Scitovszky felhatalmazást kért és kapott IX. Pius pápától az irregularitás (szabálytalanság) vétkébe esett papok feloldozására.[37] Scitovszky 1849. augusztus 23-án kelt levelében[38] felszólítja az egyházmegyék vezetőit, hogy részletes és pontos kimutatást küldjenek hozzá a papság forradalom és a szabadságharc idején tapasztalt politikai magatartásáról. E dokumentáció célja lett volna „megmutatni, hogy a Clerusnak nagyobb része ő Felsége iránti hitét, a fennforgó politikai zavarok között is megtartotta” – ez a célzatosság eleve megkérdőjelezhetővé tette a beküldendő beszámolók tárgyszerűségét. A jelentések struktúráját meghatározta továbbá, hogy első pontként azok nevét kellett felterjeszteni, akik „a gondjuk alá bízott népet és ifjúságot ő Felsége és a törvényes rend iránti hűség és engedelmességben megtartani törekedtek és ezáltal jutalomra méltókká lettek”. Magyarán: pozitív megközelítésben kívánták bemutatni a katolikus egyháziak magatartását, aminek kidomborítását külön is kérte Scitovszky, hogy „e kérdés felfejtésénél minden egyes emberről egyes események elősorolandók, oly pontossággal, hogy a leírás a próbát minden tekintetben kiállhassa”. A második pontban viszont pusztán csak azokat kérte felsorolni, akik hűtlenségi vétekbe estek. Esetükben külön kérte kiemelni, hogy „teljes személyes szabadságba helyeztetve lévén” estek a hűtlenség bűnébe. Velük kapcsolatosan kérte tudatni, hogy megtörtént-e az illetők egyházi megbüntetése, s ha igen, mi módon zajlott le. Másként ugyanis nem menekíthetők ki a papok a világi bíróságok hatásköre alól. A harmadik pontnál azok neveit kérte Scitovszky beküldeni, akik „félelemből, kikerülhetetlen erőszak, vagy édesgetés által vezettettek hűtlenségre, a nélkül, hogy magokat jókor szaladás által megmenthették volna”, akiket tehát másként nem, mint a terhes körülmények kényszerítő erejére való hivatkozással lehet csupán kiemelni a felelősségre vonás alól. Scitovszky hercegprímás szeptember 29-ei utasítása az egyházi büntetéssel kapcsolatosan előírta, hogy fosszák meg minden javadalmuktól a forradalmi mozgalmakhoz önként csatlakozókat. Az egyházi bíróság előtt való tisztázásig azokat is fosszák meg ideiglenesen a tisztségüktől és a javadalmaiktól, akik fegyvert fogtak, noha később visszatértek egyházkerületükbe. Kisebb, egyedi vétségek esetére javasolta az érintett áthelyezését.[39] Az egyházi fenyítés célja az volt, hogy bizonyítani lehessen: az egyházi vezetőség komolyan veszi a vétkek megfelelő szankcionálását. Ebben a logikai rendben irregularitásnak, igazságtalan háborúban való részvételnek minősítették a forradalmi hadseregben való szerepvállalást. A szentszékek által megszabott penitenciát valójában sokkal inkább befolyásolta az esetleges egyházi fegyelemsértés, amelynek tisztázása általában az eljárás menetét is elnyújtotta. Az eljárások zöme 1851 végéig lezajlott. Általában a purifikációt, a felmentést mondták ki, penitenciaként egy-négy hónapi elcsendesedést, lelkigyakorlatot írtak elő az illetőnek, amelyet rendszerint kolostorokban, úgynevezett deficienciákban kellett letölteni.

A szabadságharc bukása után az erdélyi egyházmegyében nehezen találták a védekezés megfelelő módját.[40] Csíktusnádi Kovács Miklós püspök előbb igyekszik felmérni a helyzetet, a kezdeti megtorlásokat ezért képtelen megakadályozni. A szeptemberi szentszéki ülés rámutat, hogy az 1848. október 9-én Gyulafehérvárra érkező püspök

 

„eleinte az utak bátortalansága és a megtagadott katona-kíséret, azután egy nagyon súlyosan ránehezedett több hónapig tartó betegség miatt kénytelenített itt maradni, honnan különben a vár-ostromlási négy hónap lefolyása alatt[41] megyéje papjaival és a váron kívül lévő minden más egyénekkel való közlekedéstől merőben el volt zárva, és így papjainak sem politikai, sem egyházi cselekvényeiről tiszta, részletes és hiteles adatokon épült tudomással nem bírhat”.[42]

 

Kedves István kolozsvári apátplébánostól várja a beszámolót, akit korlátozott jogkörrel nevezett ki püspöki helynöknek. A püspök szeretné menteni a papságot, szüksége van tehát a beszámolóra, hogy „miket a politica megenged [...] hogy ha szükségesnek látom, s kivihetősnek tapasztalom, lépéseket tehessek”.[43] A helynök éppen a legzavarosabb helyzetekről bír a legkevesebb információval. Szeptemberi beszámolójában kijelenti:

 

„az én helyettességemet nem mindenütt fogadták el, mint Gyergyóban, és Felcsíkon másutt határozatilag is érvénytelennek nyilatkoztatták és azt hivatalosan is megírták, mint Udvarhelyt, azért az ily esperestségekből ide hozzám nem is jővén hivatalos tudósítás, a papok állásáról csak hírből tudhatok valamit”.[44]

 

Azt tudja azonban, hogy a forradalom és szabadságharc során „több papok katonák lettek, nem kevesen elfajultak, és botránkoztatók lettek”.[45] A lefogott papok kapcsán felmerült a kérdés, közbenjárhat-e ügyükben a püspök a polgári hatóságoknál. A püspöki szentszéki tanácskozás ezzel kapcsolatban kiemeli, hogy mivel a papokat kötelezték a magyar kormány Közlönyben megjelent rendeleteinek a kihirdetésére, továbbá Kedves István ideiglenes püspöki helynök körlevele is erre szólította fel őket, ezért a lefogottak ártatlanok, s ügyükben a püspöknek ezért kell közbenjárnia.[46] Erre kéri egyébként a püspököt augusztus 26-án kelt levelében Kedves István is: „terhes körülmény és kénytelenség vitt gondolatlan lépésre” – írja, s amennyiben a püspök nem tudja kimenteni őket a fogságból, hogy visszakerüljenek egyházközségeik élére, „a nép lelki pásztorok nélkül maradván kétségbe esik s elpusztul”.[47] Scitovszky augusztus 23-ai körlevele is ebbe az irányba mutat, melyet szeptember 12-én tárgyalt meg az erdélyi szentszék.[48] A prímás körlevelének célját megértve rámutatnak: amíg csak tehette, a püspök a törvényes hatalom iránti engedelmességre intette a papjait. Szerencsés körülménynek tekinthető, hogy a gyulafehérvári ostromzár miatt nem kellett többé állást foglalnia, erről nem is kell tehát számot adnia. Az elfogott papokkal kapcsolatban megfogalmazzák azt az érvet, hogy a vétkes pap „nem önszíve hajlama szerint, hanem a magoknak halál-fenyegetés által engedelmességet kicsikaró, és a fejérvári várat kivéve, egész Erdélyt hatalmukban tartó Kossuthpártiak kényszerítése miatt kénytelenített cselekedni, hogy életét megmenthesse”. Az egyházi vétségek kiemelése előbbre való, mint az állítólagos politikai bűnök. A püspök szerint

 

„mennyivel fájdalmasabban esett atyai szívemnek, a helyreállott közlekedés után értesülni azon vakmerő féktelenségről, melyet papjaimnak egynémelyike nemcsak polgári, hanem egyházi téren is elkövetni nem irtózott”.[49]

 

A bizonytalankodó állásfoglalás folytán az egyházmegye papsága súlyos megpróbáltatás elé nézett. A marosi esperesi kerületből a papság elsősorban mint tábori lelkész vette ki a részét a szabadságharcból. Andrási Pál Rafael ferences szerzetes, a marosvásárhelyi ferences ház főnöke a székely hadtestnek marosvásárhelyi vereségét követően, mivel a mezőségi menekülteket segíti, mikor 1848 őszén a polgárháborús konfliktusok dühe elérte az ottani udvarházakat, kénytelen Csíkba menekülni, majd Bem sikereit követően visszatért Marosvásárhelyre. Tábori lelkészként csatlakozik a magyar sereghez, ezért kénytelen lesz a császári csapatok elől menekülni. Ezt követően tábori lelkésznek áll be, a szabadságharc után pedig visszatért a zárdába.[50] Hozzá hasonlóan tábori lelkészként, főhadnagyi rangban szolgálja a szabadságharc ügyét a Marosvásárhelyre áthelyezett Bardócz János[51] is. Vándorszónokként lelkesítő beszédeket tart Marosvásárhelyt, Kolozsvárott, Nagyváradon. A császári csapatok elől menekülve Debrecenbe érkezik, honnan 1849 februárjában visszatér Erdélybe, és feltehetően ezt megelőzően hangzott el „polgári szózata”, amelyben Windisch-Grätznek, a „teljes hatalmú hóhérnak” a pusztításait ecsetelte, mindenkit fegyverbe szólítva a betörő ellenséggel szemben.[52] Mint népszónok, Kossuth feltétlen híveként szónoklataiban lelkesen támogatta a trónfosztást és az ország függetlenségi harcát. 1849. március 25-én arról prédikált a kolozsvári városháza erkélyéről, hogy a szabadságot úgy kell a nép lelkében elültetni, hogy ha a királyság és a köztársaság embereinek rövid időre ki kell békülniük, s ,,valamelyiket azon tökfilkók közül királyunknak kell elfogadnunk”, akkor ezen vegyes házasság ne számíthasson hosszú időre. A forradalom leverését követően a Marosvásárhelyen, 1849. március 31-én tartott beszédéért feljelentették,[53] miért is menekülni kényszerül.[54] A marosi kerületből Benkő Pál kézdivásárhelyi születésű, ekkor Jobbágytelkén plébánosi teendőket ellátó pap a szabadságharc alatt ugyancsak tábori lelkészi feladatokat vállalt a honvédségben.[55] Hasonló helyzettel találkozunk a hodosi plébános, Demeter Endre esetében is.[56] Finta István marosvásárhelyi pap-tanár ugyanígy cselekedett,[57] akárcsak a kerelőszentpáli plébános, Kolosy János, aki 1849. április 14-től az erdélyi hadsereg tábori lelkészeként szerepel. 1849 nyarán a Küküllő vidékén egy kb. 2000 fős nemzetőr alakulatot mozgósított a betörő orosz-osztrák csapatok ellen.[58] Mellettük a megtorlás áldozata lesz Győrffy Lajos, az 1806-ban Csatószegen született szászrégeni plébános, aki 1849. október 2-án kerül fogságba, s 1850-ben szabadul majd.[59] Erzsébetvárosi fogsága után a kormányszék megtiltja, hogy oktatási tevékenységben részt vehessen.[60] Márkos János marosvásárhelyi paptanárt pedig 1852-ben fogják bebörtönözni, két évig raboskodik.[61]

A példák arra engednek következtetni, hogy a kerület papsága a forradalmi helyzetben korábbi tapasztalatait és vágyait megfogalmazva erőteljesen képviselte az egyházi belső reform ügyét, s a szabadságharc körülményei közt lelkesen támogatta azt, nemcsak a szószékről, hanem tettekkel is – jó polgárként és jó papként állva híveik mellett.

 

Jegyzetek

 



[1] A katolikus egyház ezzel elvesztette államvallási jellegét, viszont az időhiány miatt nem került sor arra, hogy az új helyzetnek megfelelő egyházi autonómiát biztosító javaslatait az országgyűlés tárgyalja.

[2] Alapítványok és iskolák saját, szabad kezelése, állami beavatkozás nélkül.

[3] A marosi kerület az utolsók közt küldi be az aláírt íveket. Összegyűjtött aláírások a petícióval kapcsolatban. Marosvásárhely, 1848. augusztus 10. – Gyulafehérvári Érseki és Székeskáptalani Levéltár (továbbiakban: GYÉFKL.), Fond: Püspöki Iratok (a továbbiakban: PI.) 391. d. 24. cs. 824/1848. sz.

[4] GYÉFKL. PI. 389. d. 11. cs. 1010/1848. sz.

[5] A püspökök végrendelkezését szabályozta, de ennek Erdélyben nem volt jelentősége, hiszen itt kötelező erővel nem bírt.

[6] Marosi kerület beadványa. Marosvásárhely, 1848. augusztus 12. – GYÉFKL. PI. 389. d. 11. cs. ad 1010/1848. sz.

[7] Rajmund János esperest 1848-ban a kerületi papság leváltotta, tekintve, hogy tevékenységével nem voltak megelégedve. Ezt követően ideiglenesen Antalfi Ferenc, addig kerületi jegyző vette át az esperesi teendők intézését. Rajmund János megmaradt többi tisztségében, továbbra is udvarhelyi plébánosként és az ottani iskola igazgatójaként működve. Az 1849 tavaszán Berde Mózes számára az egyházmegyéről készült összeírás „vice–esperesként” említi, Antalfi Ferencnek az „esperesi helyettes” címet adva. Pakó János püspöki titkár felterjesztése Berde Mózes kormánybiztoshoz. Kolozsvár, 1849. április 13. – GYÉFKL. PI. 393. d. 5. cs. 92/1849. sz.

[8] Ad Marosi kerület beadványa. Marosvásárhely, 1848. augusztus 12. – GYÉFKL. PI. 389. d. 11. cs. ad 1010/1848. sz.

[9]Erősen meg lévén győződve, miszerint a nőtlenség megszűntetésével, megszűnend minden gyanú, minden bűn, melynek a nőtlenség egyedüli oka.” Marosi kerület beadványa. Marosvásárhely, 1848. augusztus 12. – GYÉFKL. PI. 389. d. 11. cs. ad 1010/1848. sz.

[10] Szertartáskönyv. Nem a szentmise nyelvére vonatkozott ugyanis a javaslat, hanem a szentségek, szentelmények kiszolgáltatására, illetve az ájtatosságok nyelvére.

[11] Zsinatot előkészítő tanácskozások összegyűjtött jegyzőkönyvei. – GYÉFKL. PI. 389. d. 11. cs. ad 1010/1848. sz.

[12] Torda–aranyosi, gyergyói, alcsíki és kászonszéki, bányavidéki, szebeni és fogarasi, marosi kerületek.

[13] Marosi kerület beadványa. Marosvásárhely, 1848. augusztus 12. – GYÉFKL. PI. 389. d. 11. cs. ad 1010/1848. sz.

[14] Az augusztusra tervezett nemzeti zsinat célja (a Vallás- és Közoktatási Minisztérium által a Közlöny június 15-i számában közzétett 161. sz. rendelete szerint): „a magyar kath[olikus] egyháznak a szabadság alapján történendő újjászületésére, s mind az álladalom iránti viszonyainak, mind belkormány szabályozására módot és alkalmat nyújtani, s az egyháznak az álladalom irányában szabályozandó viszonyait törvény által is biztosítani kívánván, ezen ügyek elismerésére f[olyó] é[v] aug[usztus] 20. napján Pesten oly közgyűlés fog tartatni, melynek tagjai az összes magyar kath[olikus] egyházat képviseljék”. Váci Püspöki és Káptalani Levéltár, Protocollum consistorialia, 1847-1849. 1849. június 30.

[15] A Közlöny június 22-i számában a 635. sz. rendelet előírta az egyházmegyéknek, hogy terjesszék be az 1848-ban tartott tanácskozások vagy zsinatok jegyzőkönyveit.

[16] Az 1848-as egyházmegyei zsinatot előkészítő espereskerületi beadványban is radikális javaslatot fogalmaztak meg: teljesen megszüntetni a szerzetesrendeket, az arra alkalmasakat világi lelkipásztorkodásban foglalkoztatni, a többiek életük végéig bizonyos járandóságot kapjanak, amiből megélhessenek. Kolostori javaikat kérik a papság szükségleteinek kielégítésére fordítani. Marosi kerület beadványa. Marosvásárhely, 1848. augusztus 12. – GYÉFKL. PI. 389. d. 11. cs. ad 1010/1848. sz.

[17] A marosvásárhelyi papi gyűlésen elhangzottakról korábban már közöltük a részleteket: Tamási Zsolt: A forradalmi változások és a magyarországi egyházmegyék álláspontjának hatása az erdélyi római katolikus egyházmegyére 1848-ban. In: Egyháztörténeti Szemle, 2009. 4. sz. 61-62. p.

[18] Zerich Tivadar levele Kovács Miklós püspökhöz. – GYÉFKL. SzH. Kovács Miklós püspök.

[19] IX. Pius elrendelte, hogy a megyei zsinatokat boldogabb időkre halasszák, mert „az ál-szabadságnak kárhozatos szelleme számtalanokat az egyháziak közül is elkábított, kik nem azon szabadságot, mely Krisztus Urunktól való keresik, hanem azt, mely hizlalván a testet, és a testi érzékeknek tömjénez, a lelket azonban megöli.” Pécsi Püspöki és Káptalani Levéltár, Protocollum 1849. 1277/1849. sz.

[20] Országos Széchényi Könyvtár, Mikrofilmtár FM 3999. sz.; Szentkatolnai Bakk Endre: Az erdélyi r. kath. világi és szerzetespapság az 1848-49-iki szabadságharcz alatt. In: Történelmi Lapok, 1902. augusztus 19. – 1903. január 9. (továbbiakban: Sz. Bakk, 1902–1903.) 10. p.

[21] Sz. Bakk, 1902–1903. 43. p.

[22] Teutsch, Friedrich: Geschichte der Siebenbürger Sachsen. III. Hermannstadt, 1910. 188. p.

[23] Veszely Károly adatai szerint nagyon sokáig, 1810 és 1860 közt volt e kerület esperese. Veszely Károly: Erdélyi egyháztörténelmi adatok. I. Kolozsvár, 1860. 369. p.

[24] Horváth Pál esperes levele Kovács Miklós püspöknek. Marosvásárhely, 1848. november 6. – GYÉFKL. PI. 393. d. 37. cs. 1381/1848. sz.

[25] Amint utólag kiderül, magával menekítette a templom pénztárát, mintegy 600–700 pengő forintot. – Hubert János gondnok levele Kovács Miklós püspöknek. Szászrégen, 1849. szeptember 18. – GYÉFKL. PI. 394. d. 10. cs. 340/1849. sz.

[26] Az egyházmegye egyik legtöbb fiókegyházzal rendelkező plébániájáról volt ugyanis szó. Az 1848-as schematizmus 31 fiókegyházat sorol fel, 2–320 katolikus hívővel az egyes helységekben, összesen 1422 katolikussal. Schematizmus Venerabilis Cleri Diocesis Transilvaniensis Ad Annum Bisextilem A Christo Nato MDCCCXLVIII. Claudiopoli, 1848. 120–121. p.

[27] Kovács Miklós püspök levele Horváth Pál Maros kerületi espereshez. Gyulafehérvár, 1848. december 4. – GYÉFKL. PI. 391. d. 25. cs. 1381/1848. sz.

[28] Ez év október 26-án helyezte a püspök Marosvásárhelyről Gyulafehérvárra, viszont tudjuk róla, hogy ezt megelőzően ideiglenes katona-lelkészként az agyagfalvi gyűlés után a Marosvásárhelyre ért szabadságharcosoknak ő prédikált. – Kovács Ignác esperes és felvinci plébános jelentése Kovács Miklós püspöknek. Felvinc, 1848. október 26. – GYÉFKL. PI. – 391. d. 18. cs. 1308/1848. sz.

[29] Kolosi János kerelőszentpáli plébános jelentése a püspöknek. Marosvásárhely, 1848. november 16. – GYÉFKL. PI. 390. d. 16. cs. 1359/1848. sz.

[30] Bem József 1848. szeptember 22-től kezdve a magyar honvédség tábornoka. Vö. Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban, 1848–49. Bp., 1987. 104. p.

[31] Tankó Albert csíkszentgyörgyi plébános és Mészáros Antal gyergyói esperes levele Kovács Miklós püspöknek. Nagyszeben, 1849. szeptember 18. GYÉFKL. PI. 394. d. 16. cs. 338/1849.

[32] 1848 októberétől a szabadságharc bukásáig az ostromzár alatt levő gyulafehérvári vár foglya volt, gyakorlatilag elszigetelve az egyházmegyéjétől.

[33] Vö. pl.: Horváth János kebli kormánybiztos április 30-ról tett felszólítása erre vonatkozóan. – GYÉFKL. PI. 394. d. 11. cs. 633/1849. sz.; Historia Domus et Ecclesiae Rom.Cath., Udvarhely. 27/1849. sz.

[34] Kovács Miklós püspök kinevezési rendelete Kedves Istvánhoz és Pakó Jánoshoz. Gyulafehérvár, 1849. május 18. – GYÉFKL. PI. 394. d. 16. cs. 65/1849. sz.

[35] Kedves István körlevele az esperesekhez. Kolozsvár, 1849. május 29. – GYÉFKL. PI. 394. d. 23. cs. 111/1849. sz.

[36] Kedves István körlevele az esperesekhez. Kolozsvár, 1849. június 2. – GYÉFKL. PI. 394. d. 16. cs. 117/1849. sz.

[37] Zakar Péter: A magyar hadsereg tábori lelkészei 1848-49-ben. Bp., 1999. (továbbiakban: Zakar, 1999.) 105. p. Az egyházjogi előírások szerint az a pap, aki a papi szelídség ellen vét, az a szabálytalanság vétkébe esik, ami a fel nem szentelteknél szentelési akadálynak minősül. A papi szelídség hiányának (defectus lenitatis) egyik jele a fegyverviselés. Háború esetén az egyházjog igazságos és igazságtalan háború közt tesz különbséget. Az igazságtalan háború esetében még akkor is a szabálytalanság vétke áll fenn, ha az ellenség közül egy is elesik vagy megcsonkul az illető bármilyen jellegű közreműködésével (fegyverforgatás, lelkesítés). Szeredy József: Egyházjog. Különös tekintettel a Magyar Szent Korona területének egyházi viszonyaira, valamint a keleti és protestáns egyházakra. I. Pécs, 1883. 158. §. 325. p.

[38] Scitovszky János prímás körlevele, 1849. augusztus 23. – Egri Főegyházmegyei Levéltár, 830/1849. sz.

[39] A levél tartalmát összefoglalja Nádasdy Ferenc kalocsai érsek rendelete a forradalomban kompromittált papokkal szembeni eljárásról, Bécs, 1849. október 25. – 1848/49 és ami utána következett. Válogatott dokumentumok a Kalocsai Érseki Levéltár 1848-1851 közötti anyagából. Szerk.: Lakatos Andor – Sarnyai Csaba Máté. Kalocsa, 2001. 122. p.

[40] Külön sajátosságként kiemelhető, hogy Erdély uniója ellenére sem sikerült maradéktalanul sort keríteni a többi magyar egyházmegyével azonos eljárásra, sem a forradalom ideje alatt, sem azt követően. Ez esetben a tömegesebb meghurcolás lett ennek az eredménye.

[41] Itt arra a négy hónapra utal a jegyzőkönyv, amíg az erdélyi egyházmegye kormányzását a kinevezett püspöki helynök, Kedves István kolozsvári esperes látta el 1849. május közepe és augusztus vége között.

[42] A püspöki szentszék gyűlésének jegyzőkönyve. Gyulafehérvár, 1849. szeptember 12. – GYÉFKL. PI. 393. d. 2. cs. 286/1849. sz.

[43] Kovács Miklós erdélyi püspök levele Kedves István ideiglenes helynöknek. Gyulafehérvár, 1849. augusztus 15. – GYÉFKL. PI. 389. d. 4. cs. 84/1849.; 393. d. 5. cs. 84/1849. sz.

[44] Kedves István ideiglenes püspöki helynök jelentése Kovács Miklós püspöknek, Kolozsvár, 1849. szeptember 7. – GYÉFKL. PI. 393. d. 5. cs. 225/1849. sz.

[45] Kedves István ideiglenes püspöki helynök jelentése Kovács Miklós püspöknek. Kolozsvár, 1849. augusztus 21. – GYÉFKL. PI. 394. d. 16. cs. 86/1849. sz.

[46] A Gyulafehérváron tartott Szent Széki gyűlés jegyzőkönyve. Lejegyezte Lönhárt Ferenc. Gyulafehérvár, 1849. augusztus 29.– GYÉFKL. PI. 395. d. 37. cs. 255/1849. sz.

[47] Kedves István ideiglenes püspöki helynök jelentése Kovács Miklós püspöknek. Kolozsvár, 1849. augusztus 26. – GYÉFKL. PI. 393. d. 5. cs. 212/1849. sz.

[48] A püspöki szentszék gyűlésének jegyzőkönyve. Gyulafehérvár, 1849. szeptember 12. – GYÉFKL. PI. 393. d. 1849: 2. cs. 286/1849.

[49] Kovács Miklós püspök levele Ráduly János kanonokhoz. Kolozsvár, 1849. október 27. – GYÉFKL. PI. 393. d. 6. cs. 490/1849. sz.

[50] Politikai tevékenysége miatt majd 1851-ben fogják követelni eltávolítását, s egy Erdélyen kívül eső zárdába való helyezését. Tekintve, hogy az „utó–forradalmi” összeesküvésben is szerepet vállalt, 1852. január 24-én elfogják, s a szebeni börtönbe viszik. 1854-ben kötél általi halálra ítélik ugyan, de ezt 15 évi fogságra változtatják. Fogságából több mint két évet tölt le Nagyszebenben, 8 hónapot Gyulafehérvárt, ahonnan Joseftsadtba viszik. Innen amnesztiával szabadul 1857-ben. Zakar, 1999. 119. p.; Sz. Bakk, 1902–1903. 62. p.

[51] A polgárháborús helyzetben szükségessé vált a biztonsági okok miatt szükséges áthelyezések megvalósítása is. Ilyen jellegűnek tekinthető Bardócz Jánosnak Marosvásárhelyre való helyezése, amikor is gyakorlatilag állomáshelyet cserélnek közte és a korábban ott szolgálatot teljesítő Csató József közt.. Kovács Miklós püspök levele a Főkormányszékhez. Gyulafehérvár, 1848. október 26. GYÉFKL. PI. 391. d. 17. cs. 1297/1848. sz.

[52] Bardocz János: Polgári szózat a néphez. Nagyvárad, 1849. 16. p.; Apud: Zakar Péter: „Kossuth a magyarok Mózese”. Liberális egyháziak Kossuth–képe 1848/49-ben. In: Aetas, 2003. 3–4. sz.

[53] Marton József: Papnevelés az erdélyi egyházmegyében 1753-tól 1918-ig. Bp., 1993. (továbbiakban: Marton, 1993.) 224-227. p.; Kovács Gyárfás: Karcolatok egyházmegyénk 1848/49-es évi történetéből. In: Közmüvelődés, 1902. 211. sz..; Zakar, 1999. 120. p.; Szirmai Béla: Az erdélyi püspökség püspökeinek és papjainak névsora a hitújítás utáni kortól (1556-tól). Kézirat. (továbbiakban: Szirmai.) Apud: Sávai János: László Elekről és naplójáról. In: László Elek: Egy gyulafehérvári polgárnak naplója az 1848/49. évi forradalom alatt. Sajtó alá rend.: Sávai János. Szeged, 1998. 3. c), 230-238. p., 231. p.

[54] Moldvába menekül, hol a csángó falvakat a Makk–féle összeesküvésbe beleviszi. Ekkor elfogják, Marosvásárhelyen kerül börtönbe, ahonnan kalandos módon megszökik. Női ruhába öltözve, vizes edénnyel a kezében oson ki a börtönből, a templom tornyába menekül, honnan végignézi, mint keresik az őrök. Innen Lakatos János remetei plébános szökteti tovább szekérrel. Lakatos Jánosnál több menekülő pap is el volt bújtatva, köztük Veszely Károly, Keresztes Márton, Farcádi Kovács Mihály is. Innen Sebestyén József korondi pap menekíti tovább román földre, honnan végül 1868-ban került haza. Sz. Bakk, 1902–1903. 69-70. p.

[55] Zakar, 1999. 120. p.; Sz. Bakk, 1902–1903. 77. p.

[56] Sz. Bakk, 1902–1903. 85. p.

[57] Sz. Bakk, 1902–1903. 86. p.

[58] 1849. szeptember 18-án a marosvásárhelyi hadbíróság 10 év fogságra ítélik, 7 évet raboskodik Kufsteinban. Marton, 1993. 224–227. p.; Léstyán Ferenc: Az erdélyi római katolikus papság az 1848-49. évi forradalom és szabadságharcban. In: A maros megyei magyarság történetéből. Tanulmányok. II. Szerk.: Pál Antal-Sándor. Marosvásárhely, 2001. (továbbiakban: Léstyán, 2001.) 130. p.; Zakar, 1999. 138. p.

[58] Szirmai. 235. p.

[59] Marton, 1993. 224–227. p.; Szirmai. 232. p.

[60] Léstyán, 2001. 129. p.

[61] Szirmai. 235. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,