11. évfolyam 3.
szám |
Tamási Zsolt: A marosi római katolikus esperesi kerület helyzete 1848/49-ben |
Készült a Bolyai János Ösztöndíj támogatásával. Az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban való részvétel
szempontjából a római katolikus papságnak a papként
és polgárként való magatartását
szükséges elemezni. Az előbbi az egyházon belüli reformmozgalomhoz, az utóbbi a
forradalmi eseményekben való aktív részvételre vonatkozik. Ennek a két
szempontnak megfelelően először azt vizsgálom, hogy a forradalmi évek alatt
jelentkező alsópapsági reformmozgalomban milyen szerepet, illetve milyen
intenzitású szerepet vállalt a vizsgált térség papsága, majd pedig azokat a
forrásokat összegzem, amelyek a címben megjelölt kerület papságának a
forradalom és szabadságharc elkötelezett támogatását mutatják. 1848 tavaszán az alsó- és
felsőpapság érdekei egyaránt a nemzeti zsinat megtartását igényelték. Az
alsópapság radikális reformprogramjának csak a zsinati háttér adhatott
törvényességet, miközben a felsőpapság a pozsonyi törvények után kialakult
helyzetben a zsinati tárgyalások után hihetőbben érvelhetett a soron következő
országgyűléseken azzal, hogy elképzeléseit az alsópapság, s ugyanakkor a hívek
is támogatják. A zsinati készülődést megelőzte a magyar püspöki kar által
szorgalmazott petíciós akció, amely során a pozsonyi országgyűlés 20.
törvénycikke kapcsán[1] a hívek által
kérték támogatni az egyház államtól független működését, elsősorban az anyagi
javak terén.[2] A liberális
országgyűlési képviselők a papi tized eltörlésekor a papság fizetését az
államra bízták, ehhez viszont szerették volna az egyházi alapítványi javak
kezelését is megszerezni. Ezért a főpapság petíciós kezdeményezését nem nézték
jó szemmel, s különböző izgatásokkal azt szerették volna elhitetni a hívekkel,
hogy ezzel az aláírásgyűjtéssel a katolikus egyház tulajdonképpen az eltörölt
tizedet próbálja meg visszaállítani.[3] Megpróbálták
elhitetni a néppel, hogy aki aláírja a petíciót, arra nézve visszaáll a régi
tized-gyakorlat, aki pedig nem írja alá, az tovább élvezheti a forradalmi
kormány által biztosított szabadságjogokat. A zsinati terv megfogalmazódása
után az alsópapság igyekezett a tárgyalásokba bevinni saját törekvéseit, miközben
az országosan egységes szempontok szerint kialakított zsinati rend segítségével
a felsőpapság az általa javasolt témák tárgyalását szerette volna csak
megejteni. Az alsópapság saját elképzeléseit azt követően összegzi, miután
Kovács Miklós püspök 1848. május 20-án az egyházmegyét értesíti a tervbe vett nemzeti
zsinatot előkészítő egyházmegyei zsinat megtartásának tervéről. A készülő
kerületi javaslatok megfogalmazását három szempont alakította. Egyrészt a
püspök megküldi a magyar püspöki kar által javasolt 25 pontos tematikát, majd
ezt követően a július 2-án beküldött kolozs-dobokai kerületnek ezekről szóló javaslatait,
amelyek feldolgozása megtörtént minden kerületben. A harmadik szempontot a
helyi szükségletek, pasztorációs tapasztalatok alapján megfogalmazott kérések
jelentették. A zsinatot előkészítő espereskerületi javaslatok július 20. és
augusztus 17. között készültek el. A marosi kerület augusztus 12-vel datálva
küldi meg saját javaslatait.[4] A kolozsvári egyházmegyei zsinat
sajátosságának tekinthető, hogy ezen javaslatok közül azok, amelyek nem kifejezetten
tartoztak csak a klerikusokra, megvitatásra kerültek a vegyes „státusgyűlésen”,
augusztus utolsó napjaiban. Ez a fórum döntéshozásra is jogosult volt egyszerű
szavazattöbbséggel. Így a papságnak is érdeke volt, hogy a tárgyaláson
felmerült kérdésekről – a törvényesítésre tekintettel – szavazás történjen. Az
egyházmegyei zsinaton ugyanis egyedül a püspök a törvényhozó, papjai csak tanácskozási
joggal lehettek jelen. Ennek az erdélyi jogi sajátosságnak megfelelően a
legtöbb kérdést már a státusgyűlési munkálatokon igyekeztek megoldani. Az egyházmegyei zsinatot megelőző
bizakodó hangulatot jól jelzi, hogy miközben a pozsonyi törvénykezés eltörölte
az egyházi tizedet, ami gyakorlatilag anyagi fennakadást okozott a papság
jövedelmének biztosításában, a kerületi gyűléseken annak reményében, hogy az
állam ezeket a költségeket átvállalja, konkrét fizetéskulcsokat is kidolgozott
a papság saját jövedelmét tekintve. Mivel a kidolgozáskor nem tudhatták, hogy
pontosan milyen alapból lesz megoldva a megváltozott helyzetben a fizetésük, az
előkészítő beadványokban nem boncolgatták a fizetési keretet, hanem csak az
összegekre tettek javaslatokat. A konkrét fizetési kulcsrendszernek a zsinaton
való rögzítése azért maradt el, mert a javaslatok jelentősebb eltéréseket tartalmaztak.
Az anyagi kérdések terén heves vitákra adott alkalmat az egyházmegyei zsinat az
alapítványi javak kezelése terén. Az iskolai és alapítványi ügy megvitatása a
Státusnak még a fejedelmi korszakból származó jogkörébe tartozó kérdésnek
számított, s a Státus ekkor, 1848 nyarán, az uniós jogharmonizáció részeként
igyekezett tisztázni saját jogállását. Ugyancsak a papság jövedelmével
volt kapcsolatos a papi nyugdíj biztosításának szabályozása. A papi nyugdíjalap
kérdése kapcsán a választmány által kidolgozott javaslat elfogadása körül nem
voltak nézeteltérések. Az előkészítő jegyzőkönyvek egy része azért sem
tartalmazott a kérdésben részletesebb javaslatot, mert ennek kidolgozása előtt
a meglévő alapról szóló beszámolóra voltak kíváncsiak. A papok nyugdíja
megemelésének szükségességében a jelenlévők egyetértettek. Ennek kapcsán az
előkészítő jegyzőkönyvek többféle javaslattal is előálltak. A kerületi
javaslatok összegzéseként a zsinaton a papok a következő álláspontot képviselték:
mivel a pénzalap eddig az ún. Szepessy-féle statútum előírása szerint az elhunyt
papok vagyonának egynegyed részével gyarapodott, azonban e rendelkezést az
előző nap délutánján revideálták, az aktív papság évenkénti adózásával kívánták
az ebből származható veszteségeket pótolni. Az előkészítő tárgyalások során
mindegyik kerület ezt a megoldást támogatta, csupán a mértéket nem határozták
meg pontosabban. A nyugdíj mellett a tárgyalásra javasolt Kollonich-féle
szerződés[5] megvitatása
alkalmat adott arra, hogy a papok teljesen szabad végrendelkezését igényeljék a
jelenlevők. Ezt már a zsinatot előkészítő kerületi gyűléseken is megfogalmazták. A jövedelmekhez tartozott a
kegyuraság kérdésének a rendezése. Ugyanis az e jogot gyakorló személy vagy
község a pap eltartása fejében jogot formálhatott a pap megválasztására is. Ez
viszont azt jelentette, hogy ha megszűnik a kegyúri támogatás, akkor a logikus
az lehetett volna, hogy a kegyúri jogokat se gyakorolhassák tovább. Ennek
ellenére a zsinatot megelőző státusgyűlés nem helyezett kilátásba megszorító
intézkedéseket arra az esetre, ha a kegyúri címet viselő egyén vagy testület a
javadalmat nem biztosítja. A kegyúri jogok töretlen további biztosítását
fogalmazzák meg. Az egyházmegyei zsinat a státusgyűlési döntéseket szó szerint
vette át jegyzőkönyvébe. Ez a megoldás végső soron az esperesi kerületek
előkészítő tanácskozásainak eredményével nem igazán állt összhangban, ami a
státusgyűlésen és a zsinaton részt vevő képviselők kompromisszumkészségéről
árulkodik. Ugyancsak a választási rendszert
próbálták alkalmaztatni a papok a hierarchián belül is. Az alsópapsági
reformtörekvéseknek anyagi vonzata mellett ugyanis nagyon hangsúlyos részét
képezte a demokratizáló törekvés. A püspökök miniszteri ellenjegyzés mellett
történő kinevezését tartalmazó 1848/3. törvénycikk elfogadása után a püspökök
négy pontos memorandumban kérték az uralkodót, hogy vagy őrizze meg a kinevezési
jogot, vagy visszaadva azt az egyháznak biztosítsa a teljes belső autonómiát. A
püspökök ezzel a külső hatalomtól való függetlenség lehetőségét kérték, de a
papság gyakran a belső hatalommal szembeni, az egyházi hierarchia jelentőségét
háttérbe szorító javaslatok megfogalmazásának, a belső autonómia
kibontakozásának idejét vélték elérkezettnek látni. Ezért is az alsópapság
részletes javaslatokat kezd kidolgozni arra vonatkozóan, hogy ki és kinek
jelöli széküresedés esetén kinevezésre a püspök személyét. Végső soron az
egyházmegye papsága által történő választás óhaja volt a legáltalánosabb igény.
A marosi kerület papjai a püspökválasztás kérdését az esperesek választásával
együtt tárgyalja, ezért is jutnak egészen sajátos eredményre: „Az esperesek neveződjenek egyházi kerület szavazat
többsége nyomán, és ezt, rögtön életbe léptetni kívánjuk, hasonlóképp a jegyző
is. A püspökök, mint a görög egyházaknál az egész diocesis által jeleltessenek
ki, sértetlenül hagyva a király és püspöki megerősítés jogát, hivatalaiktól
azonnal elmozdítandók, ha nem, vagy hanyagul teljesíttetik”. Mindenképpen sajátos elképzelés ez a korábbi egyházi gyakorlattal
szemben, a kánonjogi szabályokkal is ellenkező elképzelés a püspök leváltására
vonatkozóan. Az esperesek választása kapcsán a marosi kerület javaslata
korlátozná a leginkább a püspök kinevezési szerepét, amikor kifejezi: „az
esperesek neveződjenek egyházi kerület szavazat többsége nyomán, és ezt, rögtön
életbe léptetni kívánjuk”.[6] A beadványban
kiemelik, hogy „az udvarhelyi esperestnek[7] hivatalából tett
elmozdítását örömmel értettük; hasonlóképpen elcsapni kívánjuk a szebeni
esperest is, mint a magyar nemzetnek megátalkodott ellenségét”. A
marosvásárhelyi esperes a következő megjegyzéssel hitelesítette ekkor a
jegyzőkönyvet: „Hogy az esperetsi munkálat után ezen jelen munkálatban látzott
a többség megállapodni, kivévén az udvarhelyi és szebeni esperestekről való
jegyzést, minthogy arról szó nem volt, ezennel hitelesítem.”[8] A radikalizmus még inkább
jelentkezett a fegyelmi jellegű kérdések tárgyalása során. Ezen a téren
egybehangzóan a fegyelem korszerű szilárdítását kérik, elsősorban a javító és
nem a megtorló jellegű büntetések alkalmazásával, a vétkesnek tekintett pap
véleményének, még az ítélethozás előtti meghallgatásával, ügyének
kivizsgálásával. Sajátos formában a papi fegyelem kapcsán a cölibátus
kérdésköre is tárgyalásra került. Ez azért jelentős, mert a különböző
egyházmegyékben korán bekerült a papi gyűlések jegyzőkönyvébe a cölibátus
eltörlésének, vagy legalább evangéliumi tanácsként való ajánlásának lehetősége,
viszont a nemzeti zsinatot előkészítő egyházmegyei tanácskozások végső
jegyzőkönyveibe már nem fordul elő a kérdés. Ezt magyarázhatja az a tény, hogy
a papság is tudatában volt, hogy egy egyetemes egyházi törvényt helyi szinten
nem lehet megváltoztatni, viszont az is, hogy a tanácskozásokon elnöklő főpapok
megakadályozták a kérdés tárgyalását. Az erdélyi zsinat során Kovács Miklós
püspök is kifejezte, hogy ebben a kérdésben nincs joga tárgyalni az
egyházmegyei zsinatnak, ennek ellenére a jelenlevők többsége határozottan kérte,
hogy „a papi nőtlenség a maga útján töröltessék el, és a házasság minden
feltétel nélkül engedtessék meg.” A marosi papság véleményének behatárolását
annyiban tudjuk nyomon követni, hogy az előkészítő espereskerületi gyűlésen
ennek eltörlését eléggé erőteljesen ajánlják.[9] Az eddigiekben vázolt
reform-javaslatok sora azt sugallhatja, hogy a papság csupán saját érdekeit
tartotta szem előtt javaslatai megfogalmazásaiban, amikor az anyagi kérdések
mellett demokratizáló kéréseit és az egyházfegyelmet enyhítő törekvéseit
megfogalmazta. Nem elhanyagolható munkálatot fejtettek ki viszont, amikor
elsősorban a liturgikus javaslatok terén foglalták össze pasztorációs
tapasztalataikat, s fogalmazták meg ezek alapján azokat a megoldásokat, amelyeket
végső soron majd több mint egy évszázad után a II. vatikáni zsinat valósít meg.
A legnyilvánvalóbb példa erre az anyanyelvi liturgia bevezetésének a kérése. A
magyar püspöki kar a következő témában kért hozzászólást: „a római s eddig
használatban lévő rituálék[10] nyomán egy új,
s valamennyi deák szertartású megyében behozandó oly rituálék kiállítása,
melyben a szentségek és szent szertartások kiszolgáltatásának alkalmával némely
épületes imádságok anyanyelven lennének használandók, némely célszerű oktatások
formulái mellett.” Az erzsébetvárosi és marosi kerület az anyanyelviséget a
szentmisére is javasolta kiterjeszteni. Más kerületek (kolozs-dobokai,
Keresztes József ferences tartományfőnök beadványa) a szentmise végzésénél a
latin nyelv megtartását szükségesnek tartják, tudva azt, hogy ez a kérdés a
római Szentszéktől függ. Mások (szebeni és fogarasi kerület) kifejezik reményüket,
hogy idővel a szentmise szövegeit is engedélyezik anyanyelvre fordítani.[11] A kérdésben a
közös álláspont elfogadására a zsinaton nem került sor. A búcsúk esetében a korlátozásokat
javasolják, szintén lelkipásztori tapasztalatok alapján. Ugyanis gyakran a búcsújárás
nem a lelki hasznot részesítette előnyben, hanem kicsapongásokra adott
alkalmat. A probléma lényegét a torda-aranyosi kerület szemléletesen foglalta
össze: ha „valamely templomi ünnepen megjelenvén, ottan lakó atyafiainál mértéken
felül eszik-iszik, azután veszekszik, káromkodik, ifjúkori vétkeit űzi.”
Miközben az ilyen kimenetelű búcsúk eltörlésére javaslatok fogalmazódtak meg, a
csíksomlyói búcsúval kapcsolatosan már nem kérték annak is eltörlését. A böjti
fegyelem terén az enyhítés mellett hangzanak el javaslatok. A szombati böjt
kapcsán több kerület[12] javasolja
eltörlését, illetve a marosi és az udvarhelyi kerület javasolta, hogy bízzák
azt a hívek belátására. A javaslatokat tevő papok szerint viszont az enyhítés
nem a böjtről való lemondást jelenti. Abban mindenképp egyetért a legtöbb kerület
papsága, hogy a nagyböjtöt meg kell tartani. Emellett a kántorböjtök, s évközi
időben a pénteki böjtölés gyakorlatának fenntartását szintén szükségesnek
tartották. Reális tapasztalat alapján fogalmazza meg a magyar püspöki kar
elvárásaival szemben – akik az ájtatos társulatok számát szerették volna növelni
– a marosi kerület azt, hogy még a meglévő társulatokat is szüntessék meg,
hiszen hétköznapra nem valók, vasárnap pedig feleslegesek. Ugyanakkor támogatják
a püspöki kar javaslatát az egyházi kiadványok támogatásával kapcsolatban,
sommásan megfogalmazva, hogy ha a kiadó jól működik, magát fenn tudja tartani,
külön anyagi támogatásra nem lesz szükség.[13] Arról, hogy a kerületek meddig
mentek el javaslataik érvényesítésében a forradalmi hangulatban, részben a
gyakorlati alkalmazás adhat képet, párhuzamosan azokkal a megfogalmazott
radikális reformkérésekkel, amelyek összegzésének hátterét nyújtotta Horváth
Mihály zsinati terve. Amikor Horváth Mihály kinevezett csanádi püspök, vallás-
és közoktatási miniszter 1849. június elején augusztusra nemzeti zsinatot[14] hirdet meg –
amelyben a független magyar polgári államban óhajtotta a független magyar katolikus
egyház autonómiáját kidolgozni – az elnapolt alsópapsági reformok újra előtérbe
kerültek.[15] Ilyen hangulatban
követeli a marosvásárhelyi júniusi papi gyűlés a cölibátus feltétel nélküli
eltörlését, megtoldva ezt azokkal a reformjavaslatokkal, amelyeket ugyan
tárgyalt az erdélyi egyházmegyei zsinat, de amelyek az elmaradt nemzeti zsinat
miatt nem kerülhettek megoldásra. Ezért szerepeltetik követeléseik közt az
anyanyelvi liturgiát, a szerzetesek egybeolvasztását a világi papsággal,[16] az arányos
fizetéskulcsot, az egyházi lapot, a papneveldei reformot, a házassági akadályok
enyhítését, a püspök körüli személyzet zsinati megválasztását. A brassói lap
1849. június 11-i 17. számában megjelent a Marosvásárhelyen, nagy nyilvánosság
előtt tartott papi gyűlésről szóló beszámoló. Ez a vitatható értekezlet[17] gyakorlatilag
összefoglalta a kerület részéről a legaktuálisabbnak tűnő reformokat, abban a
reményben, hogy ha 1848-ban nem, legalább 1849-ben igyekezzenek mindennek
érvényt szerezni. Ezért is fogalmazták meg a Marosvásárhelyen egybegyűltek,
hogy „a kath[olikus] egyház és papság kebelében tátongó hiányok javítása, s
több más reformok életbe léptetése végett, az erdélyi kerület papsága tartson
mentől előbb Zsinatot”.[18] Tekintve, hogy
Horváth Mihály tervezett nemzeti zsinata elővetítette annak a lehetőségét, hogy
kimondják a magyar katolikus egyház teljes függetlenségét, Róma ezt az anglikán
szakadáshoz hasonlónak minősítve egyértelműen elítélte mindazt, ami hozzájárulhatott
volna a zsinathoz.[19] Ilyen formában
úgy az 1848-as, mint az 1849-es marosi kerületi beadványok nemcsak nem kerültek
megoldásra, hanem a radikális javaslatok mellett minden más indítvány is
elítélésre került. Ennek ellenére mégis jól érzékeltetik a megfogalmazott reformpontok
a kerület véleményét, elképzeléseit, vágyait. A jó polgárokként és jó papokként
való élés jelentős kérdéseket vet fel
1848 őszétől kezdve. Ekkor ugyanis sor került a magyar forradalom és az osztrák
császári kormányzat közti békésnek nevezhető együttműködés megszűnésére, és
kezdetét vette az ellenforradalom. E helyzetben a jó polgári magatartás
jegyében választani kellett, hogy kihez legyenek lojálisak. A szabadságharc
melletti elkötelezettséget jól lemérhetjük abból, hogy a szeptemberi fordulatot
követően alapvetően a magyar kormánytól jövő rendeletek szellemében járnak el a
papok, a katonai kormányzattól jövő utasítások kihirdetése nem jellemző.
Szentkatolnai Bakk Endre feldolgozása arra mutat rá, hogy az egyházmegye 530
szerzetes és világi klerikusai közül 114 volt, aki tábori lelkészként, honvédként,
nemzetőrként, illetve helységről helységre járó népszónokként működött a
szabadságharc sikeréért. Az állomáshelyükön maradó papok is a szószékről a
szabadságharc sikerét igyekeztek elősegíteni.[20]
Elsősorban a székely papság volt az, amely hazafias érzelmeinek a leginkább
hangot adott, sokszor külsőségekben is kifejezve, „Attilát, magyar kalpagot s
nemzeti színű kollárét viseltek”.[21] A szeptemberi
fordulat következtében elkezdődött szabadságharcnak a Székelyföldön történő
első reakciója az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlés összehívása volt, ahol a
székely haderőt megszervezték. A székelyföldi papság nagy lelkesedéssel üdvözli
a gyűlést, több pap részt is vesz azon. A polgárháborús helyzet kialakulását
követően a harcok a marosi esperesi kerületben is okoztak egyházi károkat.
Példaként említhető Szászrégen esete. A székely hadtest tevékenysége során
Szászrégen visszafoglalása Urbántól[22]
komoly fennakadást hozott magával az egyházi szolgálat biztosítása szempontjából.
Horváth Pál, a marosi kerület esperese[23]
jelentésében magáról a pusztulásról, de az azzal járó következményekről is
beszámolt.[24] Urbán
Szászrégenbe tette át főhadiszállását, itt volt a naszódi határőrezred
katonáinak zöme, s még 30.000 felfegyverzett román népfelkelő. Őket támadja meg
s győzi le a 20.000 fős székely regiment. Halottak napján, „vagyis 2-ik
November a székelység, s nemzeti katonaság Urbán ellen felindíttatván, de ő
temérdek sokaság elől Teke felé elillanván, a székelység Régenbe látván, hogy a
szász kereskedő boltjának belől tüzet adott, azonnal zsákmányolni kezdett, több
helyeken a várost meggyújtotta, s így a plébánia is hamuvá lett” – jelenti az
esperes. A szászrégeni plébános, amint a marosvásárhelyi esperes jelentéséből
kiderül, látva a közeledő veszélyt, az egyházi szertartásokhoz szükséges
eszközöket a templomba menekítette, majd elhagyta állomáshelyét.[25] Ezek közül csak
kevés menekült meg, ugyanis „a Háromszékiek, vagyis kézdivásárhelyiek a tábori
pap, Tisztelendő Vas Ferenc szeme láttára a templom és tabernáculum ajtóit
bevágván mindent eloroztak, csak ugyan Tisztelendő Vas úr a drága casulákot,
kehelyt, monstrantiát, fejérnemüket kezekből kiszabadítván hozzám behozta”. Az
iratokat nem sikerült megmenteni, „Vajda Szent Iványnál az úton Tisztelendő
Csató József úr sok püspöki leveleket elszaggatva látott”. Majd a pusztulás
betetőzéseként maga a templom is leégett. A pusztulás tehát teljes
Szászrégenben illetve Petelén. A kialakult helyzetben az esperes kéri, hogy a
fíliák[26] ellátása ügyében
a püspök a megfelelő intézkedéseket tegye meg. A püspök elzártsága miatt csak
decemberben veheti kézhez a szomorú eseményről szóló tudósítást. Azonnal
utasítja az esperest, hogy mihelyt lehetséges, nézzen szét, hogy az egyházi
épületek közül maradt-e valamelyik olyan állapotban, amelyet könnyebben
lakhatóvá lehetne tenni, s van-e olyan ház, amelyben ideiglenesen a
szertartásokat végezni lehetne. Udvari káplánja, Bornemissza József felől is
érdeklődik, hogy olyan állapotban van-e, hogy a fiók-egyházakat el tudja látni.[27] Tudomásul
veszi, hogy a templom ládáját elvitték, viszont javasolja, hogy Csató József[28] segítségével tudakolják
ki, hogy kik tették ezt, illetve igyekezzenek visszaszerezni az abban levő
körlevelekből amennyit lehet. A marosi kerületben ezt követően Kerelőszentpálon
is sor került a plébános, illetve a plébánia kifosztására, jelen esetben
viszont már a románok által. Ez derül ki Kolosi János jelentéséből, aki életét
megmentendő Marosvásárhelyre menekült, s jelentése írásakor ott is tartózkodik.[29] A szászrégeni
csatát követően ugyanis Marosvásárhelynél a székely csapatok vereséget
szenvedtek, s ennek következtében meg is indult a sereg felbomlása. Így újra
csak elszigetelődik a nemzetőrség jelentős része, s ennek lefegyverzésére így
már jobb lehetősége is volt a császáriak által támogatott román haderőnek. A szabadságharc mellett
elkötelezett papság a forradalmi kormány utasításainak szellemében járt el. Bem
József kinevezése után[30] rendeletet
bocsátott ki, amelyben megparancsolta, hogy „a Tőle vagy a Székely födre nézt
hasonló hatalommal ellátott Gál Sándor Ezredes Úrtól kibocsátandó rendeleteket
a székely földi papság híveivel szószékből tudassa”.[31]
Az utasítás ugyan magában foglalta azt is, hogy a háborús helyzetre való
tekintettel az ellenszegülőket felelősségre fogják vonni, általában erre nem
volt szükség. Ellenszegülők ugyan voltak, de az ő számuk elenyésző. A püspök
„távollétében”[32] került sor
arra, hogy az osztrák uralommal bekövetkezett nyílt szakításra az egyházmegye
reagáljon. Miután április 14-én Debrecenben Kossuth Lajos elfogadtatta az országgyűléssel
a Függetlenségi Nyilatkozatot, s ezzel együtt a Habsburg-ház trónfosztását, az
erdélyi egyházmegyében valóságos népünnepélyek keretében üdvözölték a döntést.
A forradalom leverését követően indult purifikációs eljárások tanúsítják, hogy
eleget tettek a forradalmi kormány felszólításának, miszerint a trónfosztás
megünneplésére ünnepélyes szentmiséket celebráltak.[33]
A papság magatartása szempontjából arra is rá kell mutatnunk, hogy nem is volt
annyira egyértelmű, hogy a papság a gyors változások közepette egyértelműen az
önvédelmi harcra buzdította a híveket. Hiszen 1848 tavaszától kezdve, amikor
még a feltétlen uralkodóházhoz való hűség volt a meghatározó, nagyon gyors volt
az átmenet a trónfosztás felé, ami a magyar forradalmi kormány nyílt
függetlenségi propagandájával járt együtt. Ezáltal jelentős politikai felelősséget
ruháztak a klerikusokra, akik ezt fel is vállalták. Elsősorban a magyar kormány
hivatalos lapja, a Közlöny által publikált utasításokat igyekeznek megismerni,
megismertetni s azokat teljesíteni. E rendeletek egyházi propagandáját
párhuzamosan a polgári hatóság, de a katolikus központi vezetés is sürgeti. A
Kovács Miklós püspök által május 18-án kinevezett helynök, Kedves István[34] kinevezését
követő első rendelkezéseivel éppen a forradalmi kormánnyal való együttműködés
jegyében járt el. Május 29-én kelt körlevelében az espereseknek a következőket
írta: „Az egyházakat és lelkészeket érdekelt rendeletek a
Magyar Kormány által többnyire a Közlöny czímű hivatalos lapban adva van ki,
ezennel felszólítatnak minden egyháziak, miszerint az ily úton kibocsátott
rendeleteknek tudomására jutván azokat egész készséggel teljesíteni híveiknek
felolvasni, és megmagyarázni, s tartalmukhoz képest azoknak kívánt sikert
eszközölni szoros kötelességüknek ismerjék.”[35] Rövidesen újabb körlevelében a Horváth Mihály vallás- és
közoktatásügyi miniszter által továbbított rendeletet – hogy a papok a népet
felvilágosítsák és lelkesítsék a magyar ügy és szabadság kérdésében – küldi
szét a kerületeknek.[36] Kedves István
ténykedését tekintve ugyan találkozunk azzal, hogy az egyházmegye papsága
püspöki helynökségének jogszerűségét megkérdőjelezi, viszont a forradalmi
kormány rendeleteinek szellemében megfogalmazott körleveleit ennek ellenére
mérvadónak tekintik, tartalmukat és nem a küldő személyét tekintve. Papi
kötelességüket a polgári kötelességgel egyeztetve az események során mindent
megtesznek a magyar szabadságharc sikeréért. A forradalom és szabadságharc
támogatásának mértéke leginkább a forradalom leverése utáni megtorlások
tükrében érzékelhető. A magyar püspöki kar a kinevezett hercegprímás,
Scitovszky János irányításával igyekezett elkendőzni a papság szerepvállalását,
hogy ezáltal a számonkérést elkerülhessék. A gyakorlati kivitelezés arra
vonatkozott, hogy a vétkesnek talált klerikusok ügyeinek tárgyalását az egyházi
szentszékek joghatósága alá utalják át. Erre az biztosított jogalapot, hogy
Scitovszky felhatalmazást kért és kapott IX. Pius pápától az irregularitás
(szabálytalanság) vétkébe esett papok feloldozására.[37]
Scitovszky 1849. augusztus 23-án kelt levelében[38]
felszólítja az egyházmegyék vezetőit, hogy részletes és pontos kimutatást
küldjenek hozzá a papság forradalom és a szabadságharc idején tapasztalt
politikai magatartásáról. E dokumentáció célja lett volna „megmutatni, hogy a
Clerusnak nagyobb része ő Felsége iránti hitét, a fennforgó politikai zavarok
között is megtartotta” – ez a célzatosság eleve megkérdőjelezhetővé tette a
beküldendő beszámolók tárgyszerűségét. A jelentések struktúráját meghatározta
továbbá, hogy első pontként azok nevét kellett felterjeszteni, akik „a gondjuk
alá bízott népet és ifjúságot ő Felsége és a törvényes rend iránti hűség és
engedelmességben megtartani törekedtek és ezáltal jutalomra méltókká lettek”.
Magyarán: pozitív megközelítésben kívánták bemutatni a katolikus egyháziak magatartását,
aminek kidomborítását külön is kérte Scitovszky, hogy „e kérdés felfejtésénél
minden egyes emberről egyes események elősorolandók, oly pontossággal, hogy a
leírás a próbát minden tekintetben kiállhassa”. A második pontban viszont
pusztán csak azokat kérte felsorolni, akik hűtlenségi vétekbe estek. Esetükben
külön kérte kiemelni, hogy „teljes személyes szabadságba helyeztetve lévén”
estek a hűtlenség bűnébe. Velük kapcsolatosan kérte tudatni, hogy megtörtént-e
az illetők egyházi megbüntetése, s ha igen, mi módon zajlott le. Másként
ugyanis nem menekíthetők ki a papok a világi bíróságok hatásköre alól. A harmadik
pontnál azok neveit kérte Scitovszky beküldeni, akik „félelemből, kikerülhetetlen
erőszak, vagy édesgetés által vezettettek hűtlenségre, a nélkül, hogy magokat
jókor szaladás által megmenthették volna”, akiket tehát másként nem, mint a
terhes körülmények kényszerítő erejére való hivatkozással lehet csupán kiemelni
a felelősségre vonás alól. Scitovszky hercegprímás szeptember 29-ei utasítása
az egyházi büntetéssel kapcsolatosan előírta, hogy fosszák meg minden javadalmuktól
a forradalmi mozgalmakhoz önként csatlakozókat. Az egyházi bíróság előtt való
tisztázásig azokat is fosszák meg ideiglenesen a tisztségüktől és a javadalmaiktól,
akik fegyvert fogtak, noha később visszatértek egyházkerületükbe. Kisebb,
egyedi vétségek esetére javasolta az érintett áthelyezését.[39]
Az egyházi fenyítés célja az volt, hogy bizonyítani lehessen: az egyházi
vezetőség komolyan veszi a vétkek megfelelő szankcionálását. Ebben a logikai
rendben irregularitásnak, igazságtalan háborúban való részvételnek minősítették
a forradalmi hadseregben való szerepvállalást. A szentszékek által megszabott
penitenciát valójában sokkal inkább befolyásolta az esetleges egyházi fegyelemsértés,
amelynek tisztázása általában az eljárás menetét is elnyújtotta. Az eljárások
zöme 1851 végéig lezajlott. Általában a purifikációt, a felmentést mondták ki,
penitenciaként egy-négy hónapi elcsendesedést, lelkigyakorlatot írtak elő az
illetőnek, amelyet rendszerint kolostorokban, úgynevezett deficienciákban
kellett letölteni. A szabadságharc bukása után az
erdélyi egyházmegyében nehezen találták a védekezés megfelelő módját.[40] Csíktusnádi
Kovács Miklós püspök előbb igyekszik felmérni a helyzetet, a kezdeti
megtorlásokat ezért képtelen megakadályozni. A szeptemberi szentszéki ülés
rámutat, hogy az 1848. október 9-én Gyulafehérvárra érkező püspök „eleinte az utak bátortalansága és a megtagadott
katona-kíséret, azután egy nagyon súlyosan ránehezedett több hónapig tartó
betegség miatt kénytelenített itt maradni, honnan különben a vár-ostromlási
négy hónap lefolyása alatt[41] megyéje
papjaival és a váron kívül lévő minden más egyénekkel való közlekedéstől
merőben el volt zárva, és így papjainak sem politikai, sem egyházi cselekvényeiről
tiszta, részletes és hiteles adatokon épült tudomással nem bírhat”.[42] Kedves István kolozsvári apátplébánostól várja a
beszámolót, akit korlátozott jogkörrel nevezett ki püspöki helynöknek. A püspök
szeretné menteni a papságot, szüksége van tehát a beszámolóra, hogy „miket a
politica megenged [...] hogy ha szükségesnek látom, s kivihetősnek tapasztalom,
lépéseket tehessek”.[43] A helynök éppen
a legzavarosabb helyzetekről bír a legkevesebb információval. Szeptemberi
beszámolójában kijelenti: „az én helyettességemet nem mindenütt fogadták el,
mint Gyergyóban, és Felcsíkon másutt határozatilag is érvénytelennek
nyilatkoztatták és azt hivatalosan is megírták, mint Udvarhelyt, azért az ily
esperestségekből ide hozzám nem is jővén hivatalos tudósítás, a papok állásáról
csak hírből tudhatok valamit”.[44] Azt tudja azonban, hogy a forradalom és szabadságharc során
„több papok katonák lettek, nem kevesen elfajultak, és botránkoztatók lettek”.[45] A lefogott
papok kapcsán felmerült a kérdés, közbenjárhat-e ügyükben a püspök a polgári
hatóságoknál. A püspöki szentszéki tanácskozás ezzel kapcsolatban kiemeli, hogy
mivel a papokat kötelezték a magyar kormány Közlönyben megjelent rendeleteinek
a kihirdetésére, továbbá Kedves István ideiglenes püspöki helynök körlevele is
erre szólította fel őket, ezért a lefogottak ártatlanok, s ügyükben a püspöknek
ezért kell közbenjárnia.[46] Erre kéri
egyébként a püspököt augusztus 26-án kelt levelében Kedves István is: „terhes
körülmény és kénytelenség vitt gondolatlan lépésre” – írja, s amennyiben a
püspök nem tudja kimenteni őket a fogságból, hogy visszakerüljenek
egyházközségeik élére, „a nép lelki pásztorok nélkül maradván kétségbe esik s
elpusztul”.[47] Scitovszky
augusztus 23-ai körlevele is ebbe az irányba mutat, melyet szeptember 12-én
tárgyalt meg az erdélyi szentszék.[48]
A prímás körlevelének célját megértve rámutatnak: amíg csak tehette, a püspök a
törvényes hatalom iránti engedelmességre intette a papjait. Szerencsés körülménynek
tekinthető, hogy a gyulafehérvári ostromzár miatt nem kellett többé állást
foglalnia, erről nem is kell tehát számot adnia. Az elfogott papokkal
kapcsolatban megfogalmazzák azt az érvet, hogy a vétkes pap „nem önszíve
hajlama szerint, hanem a magoknak halál-fenyegetés által engedelmességet kicsikaró,
és a fejérvári várat kivéve, egész Erdélyt hatalmukban tartó Kossuthpártiak
kényszerítése miatt kénytelenített cselekedni, hogy életét megmenthesse”. Az egyházi
vétségek kiemelése előbbre való, mint az állítólagos politikai bűnök. A püspök
szerint „mennyivel fájdalmasabban esett atyai szívemnek, a
helyreállott közlekedés után értesülni azon vakmerő féktelenségről, melyet
papjaimnak egynémelyike nemcsak polgári, hanem egyházi téren is elkövetni nem
irtózott”.[49] A bizonytalankodó állásfoglalás folytán
az egyházmegye papsága súlyos megpróbáltatás elé nézett. A marosi esperesi
kerületből a papság elsősorban mint tábori lelkész vette ki a részét a
szabadságharcból. Andrási Pál Rafael ferences szerzetes, a marosvásárhelyi
ferences ház főnöke a székely hadtestnek marosvásárhelyi vereségét követően,
mivel a mezőségi menekülteket segíti, mikor 1848 őszén a polgárháborús
konfliktusok dühe elérte az ottani udvarházakat, kénytelen Csíkba menekülni,
majd Bem sikereit követően visszatért Marosvásárhelyre. Tábori lelkészként
csatlakozik a magyar sereghez, ezért kénytelen lesz a császári csapatok elől
menekülni. Ezt követően tábori lelkésznek áll be, a szabadságharc után pedig
visszatért a zárdába.[50] Hozzá hasonlóan
tábori lelkészként, főhadnagyi rangban szolgálja a szabadságharc ügyét a
Marosvásárhelyre áthelyezett Bardócz János[51]
is. Vándorszónokként lelkesítő beszédeket tart Marosvásárhelyt, Kolozsvárott,
Nagyváradon. A császári csapatok elől menekülve Debrecenbe érkezik, honnan 1849
februárjában visszatér Erdélybe, és feltehetően ezt megelőzően hangzott el
„polgári szózata”, amelyben Windisch-Grätznek, a „teljes hatalmú hóhérnak” a
pusztításait ecsetelte, mindenkit fegyverbe szólítva a betörő ellenséggel
szemben.[52] Mint népszónok,
Kossuth feltétlen híveként szónoklataiban lelkesen támogatta a trónfosztást és
az ország függetlenségi harcát. 1849. március 25-én arról prédikált a
kolozsvári városháza erkélyéről, hogy a szabadságot úgy kell a nép lelkében elültetni,
hogy ha a királyság és a köztársaság embereinek rövid időre ki kell békülniük,
s ,,valamelyiket azon tökfilkók közül királyunknak kell elfogadnunk”, akkor
ezen vegyes házasság ne számíthasson hosszú időre. A forradalom leverését követően
a Marosvásárhelyen, 1849. március 31-én tartott beszédéért feljelentették,[53] miért is
menekülni kényszerül.[54] A marosi
kerületből Benkő Pál kézdivásárhelyi születésű, ekkor Jobbágytelkén plébánosi
teendőket ellátó pap a szabadságharc alatt ugyancsak tábori lelkészi
feladatokat vállalt a honvédségben.[55]
Hasonló helyzettel találkozunk a hodosi plébános, Demeter Endre esetében is.[56] Finta István
marosvásárhelyi pap-tanár ugyanígy cselekedett,[57]
akárcsak a kerelőszentpáli plébános, Kolosy János, aki 1849. április 14-től az
erdélyi hadsereg tábori lelkészeként szerepel. 1849 nyarán a Küküllő vidékén
egy kb. 2000 fős nemzetőr alakulatot mozgósított a betörő orosz-osztrák
csapatok ellen.[58] Mellettük a
megtorlás áldozata lesz Győrffy Lajos, az 1806-ban Csatószegen született
szászrégeni plébános, aki 1849. október 2-án kerül fogságba, s 1850-ben
szabadul majd.[59] Erzsébetvárosi
fogsága után a kormányszék megtiltja, hogy oktatási tevékenységben részt
vehessen.[60] Márkos János marosvásárhelyi
paptanárt pedig 1852-ben fogják bebörtönözni, két évig raboskodik.[61] A példák arra engednek
következtetni, hogy a kerület papsága a forradalmi helyzetben korábbi
tapasztalatait és vágyait megfogalmazva erőteljesen képviselte az egyházi belső
reform ügyét, s a szabadságharc körülményei közt lelkesen támogatta azt,
nemcsak a szószékről, hanem tettekkel is – jó polgárként és jó papként állva
híveik mellett. Jegyzetek [1] A katolikus egyház ezzel elvesztette államvallási
jellegét, viszont az időhiány miatt nem került sor arra, hogy az új helyzetnek
megfelelő egyházi autonómiát biztosító javaslatait az országgyűlés tárgyalja. [2] Alapítványok és iskolák saját, szabad kezelése,
állami beavatkozás nélkül. [3] A marosi kerület az utolsók közt küldi be az
aláírt íveket. Összegyűjtött aláírások
a petícióval kapcsolatban. Marosvásárhely, 1848. augusztus 10. –
Gyulafehérvári Érseki és Székeskáptalani Levéltár (továbbiakban: GYÉFKL.),
Fond: Püspöki Iratok (a továbbiakban: PI.) 391. d. 24. cs. 824/1848. sz. [4] GYÉFKL. PI. 389. d. 11. cs. 1010/1848. sz. [5] A püspökök végrendelkezését szabályozta, de ennek
Erdélyben nem volt jelentősége, hiszen itt kötelező erővel nem bírt. [6] Marosi
kerület beadványa. Marosvásárhely, 1848. augusztus 12. – GYÉFKL. PI.
389. d. 11. cs. ad 1010/1848. sz. [7] Rajmund János esperest 1848-ban a kerületi papság
leváltotta, tekintve, hogy tevékenységével nem voltak megelégedve. Ezt követően
ideiglenesen Antalfi Ferenc, addig kerületi jegyző vette át az esperesi teendők
intézését. Rajmund János megmaradt többi tisztségében, továbbra is udvarhelyi
plébánosként és az ottani iskola igazgatójaként működve. Az 1849 tavaszán Berde
Mózes számára az egyházmegyéről készült összeírás „vice–esperesként” említi, Antalfi Ferencnek az „esperesi helyettes” címet adva. Pakó János püspöki titkár felterjesztése
Berde Mózes kormánybiztoshoz. Kolozsvár, 1849. április 13. – GYÉFKL. PI.
393. d. 5. cs. 92/1849. sz. [8] Ad Marosi
kerület beadványa. Marosvásárhely, 1848. augusztus 12. – GYÉFKL. PI.
389. d. 11. cs. ad 1010/1848. sz. [9] „Erősen
meg lévén győződve, miszerint a nőtlenség megszűntetésével, megszűnend minden
gyanú, minden bűn, melynek a nőtlenség egyedüli oka.” Marosi kerület beadványa. Marosvásárhely,
1848. augusztus 12. – GYÉFKL. PI. 389. d. 11. cs. ad 1010/1848. sz. [10] Szertartáskönyv. Nem a szentmise nyelvére
vonatkozott ugyanis a javaslat, hanem a szentségek, szentelmények
kiszolgáltatására, illetve az ájtatosságok nyelvére. [11] Zsinatot
előkészítő tanácskozások összegyűjtött jegyzőkönyvei. – GYÉFKL. PI. 389.
d. 11. cs. ad 1010/1848. sz. [12] Torda–aranyosi, gyergyói, alcsíki és kászonszéki,
bányavidéki, szebeni és fogarasi, marosi kerületek. [13] Marosi
kerület beadványa. Marosvásárhely, 1848. augusztus 12. – GYÉFKL. PI.
389. d. 11. cs. ad 1010/1848. sz. [14] Az augusztusra tervezett nemzeti zsinat célja (a
Vallás- és Közoktatási Minisztérium által a Közlöny
június 15-i számában közzétett 161. sz. rendelete szerint): „a magyar kath[olikus]
egyháznak a szabadság alapján történendő újjászületésére, s mind az álladalom
iránti viszonyainak, mind belkormány szabályozására módot és alkalmat nyújtani,
s az egyháznak az álladalom irányában szabályozandó viszonyait törvény által is
biztosítani kívánván, ezen ügyek elismerésére f[olyó] é[v] aug[usztus] 20.
napján Pesten oly közgyűlés fog tartatni, melynek tagjai az összes magyar
kath[olikus] egyházat képviseljék”. Váci Püspöki és Káptalani Levéltár,
Protocollum consistorialia, 1847-1849. 1849. június 30. [15] A Közlöny
június 22-i számában a 635. sz. rendelet előírta az egyházmegyéknek, hogy
terjesszék be az 1848-ban tartott tanácskozások vagy zsinatok jegyzőkönyveit. [16] Az 1848-as egyházmegyei zsinatot előkészítő
espereskerületi beadványban is radikális javaslatot fogalmaztak meg: teljesen megszüntetni a
szerzetesrendeket, az arra alkalmasakat világi lelkipásztorkodásban
foglalkoztatni, a többiek életük végéig bizonyos járandóságot kapjanak, amiből
megélhessenek. Kolostori javaikat kérik a papság szükségleteinek kielégítésére
fordítani. Marosi kerület
beadványa. Marosvásárhely, 1848. augusztus 12. – GYÉFKL. PI. 389. d. 11.
cs. ad 1010/1848. sz. [17] A marosvásárhelyi papi gyűlésen elhangzottakról
korábban már közöltük a részleteket: Tamási
Zsolt: A forradalmi változások és a magyarországi egyházmegyék
álláspontjának hatása az erdélyi római katolikus egyházmegyére 1848-ban. In: Egyháztörténeti Szemle, 2009. 4. sz.
61-62. p. [18] Zerich
Tivadar levele Kovács Miklós püspökhöz. – GYÉFKL. SzH. Kovács Miklós
püspök. [19] IX. Pius elrendelte, hogy a megyei zsinatokat
boldogabb időkre halasszák, mert „az ál-szabadságnak kárhozatos szelleme
számtalanokat az egyháziak közül is elkábított, kik nem azon szabadságot, mely
Krisztus Urunktól való keresik, hanem azt, mely hizlalván a testet, és a testi
érzékeknek tömjénez, a lelket azonban megöli.” Pécsi Püspöki és Káptalani
Levéltár, Protocollum 1849. 1277/1849. sz. [20] Országos Széchényi Könyvtár, Mikrofilmtár FM 3999.
sz.; Szentkatolnai Bakk Endre:
Az erdélyi r. kath. világi és szerzetespapság az 1848-49-iki szabadságharcz
alatt. In: Történelmi Lapok, 1902.
augusztus 19. – 1903. január 9. (továbbiakban: Sz. Bakk, 1902–1903.) 10. p. [21] Sz. Bakk,
1902–1903. 43. p. [22] Teutsch, Friedrich: Geschichte der Siebenbürger Sachsen. III. Hermannstadt, 1910.
188. p. [23] Veszely Károly adatai szerint nagyon sokáig, 1810
és 1860 közt volt e kerület esperese. Veszely
Károly: Erdélyi egyháztörténelmi adatok. I. Kolozsvár, 1860. 369. p. [24] Horváth
Pál esperes levele Kovács Miklós püspöknek. Marosvásárhely, 1848.
november 6. – GYÉFKL. PI. 393. d. 37. cs. 1381/1848. sz. [25] Amint utólag kiderül, magával menekítette a
templom pénztárát, mintegy 600–700 pengő forintot. – Hubert János gondnok levele Kovács Miklós püspöknek. Szászrégen,
1849. szeptember 18. – GYÉFKL. PI. 394. d. 10. cs. 340/1849. sz. [26] Az egyházmegye egyik legtöbb fiókegyházzal
rendelkező plébániájáról volt ugyanis szó. Az 1848-as schematizmus 31
fiókegyházat sorol fel, 2–320 katolikus hívővel az egyes helységekben, összesen
1422 katolikussal. Schematizmus
Venerabilis Cleri Diocesis Transilvaniensis Ad Annum Bisextilem A Christo Nato
MDCCCXLVIII. Claudiopoli, 1848.
120–121. p. [27] Kovács
Miklós püspök levele Horváth Pál Maros kerületi espereshez. Gyulafehérvár,
1848. december 4. – GYÉFKL. PI. 391. d. 25. cs. 1381/1848. sz. [28] Ez év október 26-án helyezte a püspök
Marosvásárhelyről Gyulafehérvárra, viszont tudjuk róla, hogy ezt megelőzően
ideiglenes katona-lelkészként az agyagfalvi gyűlés után a Marosvásárhelyre ért
szabadságharcosoknak ő prédikált. – Kovács
Ignác esperes és felvinci plébános jelentése Kovács Miklós püspöknek.
Felvinc, 1848. október 26. – GYÉFKL. PI. – 391. d. 18. cs. 1308/1848. sz. [29] Kolosi
János kerelőszentpáli plébános jelentése a püspöknek. Marosvásárhely,
1848. november 16. – GYÉFKL. PI. 390. d. 16. cs. 1359/1848. sz. [30] Bem József 1848. szeptember 22-től kezdve a magyar
honvédség tábornoka. Vö. Bona Gábor:
Tábornokok és törzstisztek a
szabadságharcban, 1848–49. Bp., 1987. 104. p. [31] Tankó
Albert csíkszentgyörgyi plébános és Mészáros Antal gyergyói esperes levele
Kovács Miklós püspöknek. Nagyszeben, 1849. szeptember 18. – GYÉFKL. PI. 394. d. 16. cs.
338/1849. [32] 1848 októberétől a szabadságharc bukásáig az
ostromzár alatt levő gyulafehérvári vár foglya volt, gyakorlatilag elszigetelve
az egyházmegyéjétől. [33] Vö. pl.: Horváth János kebli kormánybiztos április
30-ról tett felszólítása erre vonatkozóan. – GYÉFKL. PI. 394. d. 11. cs.
633/1849. sz.; Historia Domus et
Ecclesiae Rom.Cath., Udvarhely. 27/1849. sz. [34] Kovács
Miklós püspök kinevezési rendelete Kedves Istvánhoz és Pakó Jánoshoz. Gyulafehérvár,
1849. május 18. – GYÉFKL. PI. 394. d. 16. cs. 65/1849. sz. [35] Kedves
István körlevele az esperesekhez. Kolozsvár, 1849. május 29. – GYÉFKL.
PI. 394. d. 23. cs. 111/1849. sz. [36] Kedves
István körlevele az esperesekhez. Kolozsvár, 1849. június 2. – GYÉFKL.
PI. 394. d. 16. cs. 117/1849. sz. [37] Zakar Péter: A magyar hadsereg tábori
lelkészei 1848-49-ben. Bp., 1999. (továbbiakban: Zakar, 1999.) 105. p. Az egyházjogi előírások szerint az a pap, aki a papi
szelídség ellen vét, az a szabálytalanság vétkébe esik, ami a fel nem
szentelteknél szentelési akadálynak minősül. A papi szelídség hiányának
(defectus lenitatis) egyik jele a fegyverviselés. Háború esetén az egyházjog
igazságos és igazságtalan háború közt tesz különbséget. Az igazságtalan háború
esetében még akkor is a szabálytalanság vétke áll fenn, ha az ellenség közül
egy is elesik vagy megcsonkul az illető bármilyen jellegű közreműködésével (fegyverforgatás,
lelkesítés). Szeredy József: Egyházjog. Különös
tekintettel a Magyar Szent Korona területének egyházi viszonyaira, valamint a
keleti és protestáns egyházakra. I. Pécs, 1883. 158. §. 325. p. [38] Scitovszky János prímás körlevele, 1849. augusztus
23. – Egri Főegyházmegyei Levéltár, 830/1849. sz. [39] A levél tartalmát összefoglalja
Nádasdy Ferenc kalocsai érsek rendelete a forradalomban kompromittált papokkal
szembeni eljárásról, Bécs, 1849. október 25. – 1848/49 és ami utána
következett. Válogatott dokumentumok a Kalocsai Érseki Levéltár 1848-1851
közötti anyagából. Szerk.: Lakatos Andor
– Sarnyai Csaba Máté. Kalocsa, 2001. 122. p. [40] Külön sajátosságként kiemelhető, hogy Erdély uniója ellenére sem sikerült
maradéktalanul sort keríteni a többi magyar egyházmegyével azonos eljárásra,
sem a forradalom ideje alatt, sem azt követően. Ez esetben a tömegesebb meghurcolás
lett ennek az eredménye. [41] Itt arra a négy hónapra utal a jegyzőkönyv, amíg
az erdélyi egyházmegye kormányzását a kinevezett püspöki helynök, Kedves István
kolozsvári esperes látta el 1849. május közepe és augusztus vége között. [42] A püspöki szentszék gyűlésének jegyzőkönyve.
Gyulafehérvár, 1849. szeptember 12. – GYÉFKL. PI. 393. d. 2. cs. 286/1849. sz. [43] Kovács Miklós erdélyi püspök levele Kedves István
ideiglenes helynöknek. Gyulafehérvár, 1849. augusztus 15. – GYÉFKL. PI. 389. d.
4. cs. 84/1849.; 393. d. 5. cs. 84/1849. sz. [44] Kedves István ideiglenes püspöki helynök jelentése
Kovács Miklós püspöknek, Kolozsvár, 1849. szeptember 7. – GYÉFKL. PI. 393. d.
5. cs. 225/1849. sz. [45] Kedves István ideiglenes püspöki helynök jelentése
Kovács Miklós püspöknek. Kolozsvár, 1849. augusztus 21. – GYÉFKL. PI. 394. d.
16. cs. 86/1849. sz. [46] A Gyulafehérváron tartott Szent Széki gyűlés jegyzőkönyve. Lejegyezte
Lönhárt Ferenc. Gyulafehérvár, 1849. augusztus 29.– GYÉFKL. PI. 395. d. 37. cs.
255/1849. sz. [47] Kedves István ideiglenes püspöki helynök jelentése
Kovács Miklós püspöknek. Kolozsvár, 1849. augusztus 26. – GYÉFKL. PI. 393. d.
5. cs. 212/1849. sz. [48] A püspöki szentszék gyűlésének jegyzőkönyve. Gyulafehérvár,
1849. szeptember 12. – GYÉFKL. PI. 393. d. 1849: 2. cs. 286/1849. [49] Kovács Miklós püspök levele Ráduly János
kanonokhoz. Kolozsvár, 1849. október 27. – GYÉFKL. PI. 393. d. 6. cs. 490/1849.
sz. [50] Politikai tevékenysége miatt majd 1851-ben fogják
követelni eltávolítását, s egy Erdélyen kívül eső zárdába való helyezését.
Tekintve, hogy az „utó–forradalmi” összeesküvésben is szerepet vállalt, 1852.
január 24-én elfogják, s a szebeni börtönbe viszik. 1854-ben kötél általi halálra
ítélik ugyan, de ezt 15 évi fogságra változtatják. Fogságából több mint két
évet tölt le Nagyszebenben, 8 hónapot Gyulafehérvárt, ahonnan Joseftsadtba
viszik. Innen amnesztiával szabadul 1857-ben. Zakar,
1999. 119. p.; Sz. Bakk,
1902–1903. 62. p. [51] A polgárháborús helyzetben szükségessé vált a biztonsági okok miatt
szükséges áthelyezések megvalósítása is. Ilyen jellegűnek tekinthető Bardócz
Jánosnak Marosvásárhelyre való helyezése, amikor is gyakorlatilag állomáshelyet
cserélnek közte és a korábban ott szolgálatot teljesítő Csató József közt.. Kovács Miklós püspök levele a
Főkormányszékhez. Gyulafehérvár, 1848. október 26. – GYÉFKL. PI. 391.
d. 17. cs. 1297/1848. sz. [52] Bardocz
János: Polgári szózat a néphez.
Nagyvárad, 1849. 16. p.; Apud: Zakar
Péter: „Kossuth a magyarok
Mózese”. Liberális egyháziak Kossuth–képe 1848/49-ben. In: Aetas, 2003. 3–4. sz. [53] Marton
József: Papnevelés az erdélyi
egyházmegyében 1753-tól 1918-ig. Bp., 1993.
(továbbiakban: Marton, 1993.) 224-227.
p.; Kovács Gyárfás: Karcolatok egyházmegyénk 1848/49-es évi
történetéből. In: Közmüvelődés,
1902. 211. sz..; Zakar, 1999. 120.
p.; Szirmai Béla: Az erdélyi püspökség püspökeinek és papjainak névsora a hitújítás utáni
kortól (1556-tól). Kézirat. (továbbiakban: Szirmai.) Apud: Sávai
János: László Elekről és naplójáról. In: László Elek: Egy gyulafehérvári polgárnak naplója az
1848/49. évi forradalom alatt. Sajtó alá rend.: Sávai János. Szeged, 1998. 3. c), 230-238. p., 231. p. [54] Moldvába menekül, hol a csángó falvakat a
Makk–féle összeesküvésbe beleviszi. Ekkor elfogják, Marosvásárhelyen kerül
börtönbe, ahonnan kalandos módon megszökik. Női ruhába öltözve, vizes edénnyel
a kezében oson ki a börtönből, a templom tornyába menekül, honnan végignézi,
mint keresik az őrök. Innen Lakatos János remetei plébános szökteti tovább
szekérrel. Lakatos Jánosnál több menekülő pap is el volt bújtatva, köztük
Veszely Károly, Keresztes Márton, Farcádi Kovács Mihály is. Innen Sebestyén
József korondi pap menekíti tovább román földre, honnan végül 1868-ban került
haza. Sz. Bakk, 1902–1903. 69-70.
p. [55] Zakar,
1999. 120. p.; Sz. Bakk,
1902–1903. 77. p. [56] Sz. Bakk,
1902–1903. 85. p. [57] Sz. Bakk,
1902–1903. 86. p. [58] 1849. szeptember 18-án a marosvásárhelyi
hadbíróság 10 év fogságra ítélik, 7 évet raboskodik Kufsteinban. Marton, 1993. 224–227. p.; Léstyán Ferenc: Az erdélyi római katolikus papság az 1848-49. évi forradalom és
szabadságharcban. In: A maros megyei magyarság történetéből.
Tanulmányok. II. Szerk.: Pál
Antal-Sándor. Marosvásárhely, 2001. (továbbiakban: Léstyán, 2001.) 130. p.; Zakar, 1999. 138. p. [58] Szirmai. 235. p. [59] Marton,
1993. 224–227. p.; Szirmai.
232. p. [60] Léstyán,
2001. 129. p. [61] Szirmai.
235. p. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |