Vissza a tartalomjegyzékhez

8. évfolyam 1. szám
A. D.
MMVII

Tengely Adrienn:
Az egyházak és a nemzetiségi kérdés 1918-ban
A kormány törekvései

A kormány törekvései

Az őszirózsás forradalomban létrejött első Magyar Népköztársaság nemzetiségi politikáját bemutatni illetve elemezni itt nem célunk – ezt más lapokon már megtették[1], csupán azt szeretnénk bemutatni, hogy időszakunkban a Károlyi- és a Berinkey-kormány hogyan próbálta a nemzetiségek megnyerése érdekében az egyházak befolyását felhasználni. A népkormány már november elején gondolt arra, hogy az egyházak hasznos munkát végezhetnének a nemzetiségek megnyerése terén, és erre fel is kérték az Evangélikus és a Református Egyház vezetőit. Rendkívül érdekes, hogy csak ezeket kérték ilyen munkára, a katolikust nem. Ennek két oka lehet: vagy nem bíztak a katolikus püspökökben – bizonyára Persián Ádám, a katolikus ügyek frissen kinevezett kormánybiztosa hatására, aki rendkívüli ellenszenvvel viseltetett a katolikus főpapság irányában –, vagy pedig tudtak róla, hogy az előző vallás- és közoktatásügyi miniszter, Zichy János már október 22-én megkérte a prímást, hogy papjait hívja fel a magyar haza melletti agitációra a felvidéki szlovák területeken.[2]

Ami a protestánsokat illeti, Kovács J. István, a protestáns ügyek kormánybiztosa 1918. november 9-én megbeszélést tartott az Evangélikus Egyház elnökségével, ahol felhívta figyelmüket arra, hogy az egyház nagy nemzeti feladata a veszélyeztetett nemzetiségi vidékek megmentésében való közreműködés és az elszakadási tendenciák megakadályozása. A jelenlévő egyházi vezetők ehhez természetesen minden segítségüket felajánlották és Kéler Zoltán dunáninneni egyházkerületi felügyelő javaslatára kidolgoztak egy „munkatervet” is. Eszerint utasítani fogják a veszélyeztetett egyházmegyék espereseit, hogy esperesi egyházlátogatás címén járják be a nemzetiségi területeket és ott a gyülekezetekben próbáljanak meg az integritás védelmében hatni. Amennyiben egyes esperesek ezen célra nem volnának alkalmasak, az egyházkerületi elnökségek gondoskodjanak arról, hogy más, megbízható, lelkes és kellő befolyással rendelkező egyének teljesítsék ezt a feladatot.

A veszélyeztetett 13 egyházmegye és a Vend-vidék meglátogatására a kormány egy komoly összeget is az Evangélikus Egyház rendelkezésére bocsátott, amelyből a Dunántúli egyházkerület a Vendvidék meglátogatására 7000, a Tiszai egyházkerület a Sárosi, Liptói és Árvai egyházmegyék meglátogatására 14 000, a Bányai kerület a Bácsi, Bánsági, Túróci és Zólyomi egyházmegyék meglátogatására 28 000 és a Dunáninneni egyházkerület a Barsi, Honti, Nógrádi, Nyitrai, Pozsonyi és Trencséni egyházmegye meglátogatására 42 000 koronát kapott. Az összeget Raffay püspöknek adták át, hogy a fentiek értelmében ossza azt szét.[3] A kormány ezért a segítségért bizonyos kedvező egyházpolitikai intézkedéseket is ígért az egyháznak. Két nappal később, november 11-én Kovács hasonló gyűlésre hívta össze a református egyházi vezetőket, ahol szintén – többek között – a nemzetiségek közötti agitációra kérte a Református Egyházat is. A módszer hasonló volt: a veszélyeztetett területeket utazzák be megbízható egyházi emberek és a magyar nemzetiségű református gyülekezeteket bírják rá arra, hogy egy esetleges népszavazás esetén titokban szövetkezzenek az ottani megbízható – német, „jóindulatú tót”, ruszin – nemzetiségek egyházi vezetőivel, mivel úgy vélték, hogy a nyilvános nagy demonstrációk csak rontanának a helyzeten.[4]

A Katolikus Egyház esetében, mint fentebb említettem, nem történt ilyen megállapodás, illetve felkérés. A katolikus nemzetiségi vidékek megnyerésével Persián kormánybiztos próbálkozott különböző módokon, de a püspököket kihagyva az akcióból. November 23-án egy köriratot intézett a felvidéki papsághoz, amelyben tájékoztatta őket a népkormány nemzetiségi politikájáról és megígérte, hogy az a szlovák nép részére a vallási és kulturális szükségletei kielégítésére minden előfeltételt megad, amelyek az elszakadó részeken nagyrészt elvesznének. Biztosította arról is őket, hogy a kormány a Katolikus Egyház jogait teljes mértékben tiszteletben fogja tartani és a katolikus hívek részére az önkormányzati jogot biztosítani fogja – mivel a csehszlovák agitátorok sokszor azzal próbálták megnyerni az általában mélyen vallásos szlovák embereket, hogy a magyar népkormány antiklerikális és nem veszi figyelembe az egyház érdekeit, amelyet viszont a csehszlovák állam biztosítana.[5]

Persián másrészt anyagi előnyök ígéretével is próbálta a nemzetiségi egyházi személyeket Magyarországhoz kötni. Erre a legalkalmasabb alanyt a latin szertartású alsópapság segélyezésre a püspöki kar által megígért 50 millió koronás alapból kihagyott, rendkívül rossz anyagi helyzetben élő ruszin és román görög katolikus papság jelentette. Ezért Persián november 28-ra[6] egy ankétot hívott össze Budapestre a görög katolikus papság anyagi helyzete rendezésére. Annak alátámasztására, hogy ez a kérdés milyen nagy fontossággal bírt a nemzetiségi egyházi vezetők Magyarországhoz való hozzáállására vonatkozóan, emlékiratában így ír: „Erre az ankétra nemcsak a rutén, hanem azok a román katolikus püspökök és káptalanok is elküldték képviselőiket, akik Erdélyt már nem csak elvileg kebelezték be Nagy-Romániába, hanem de facto román impérium alatt éltek. Arra a hírre azonban, hogy a magyar kormány, mellyel korábban már minden összeköttetést megszakítottak, segíteni akar nyomorúságos helyzetükön, Budapestre küldötték megbízottaikat.”[7]

Végül is az ankéton megjelent a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium képviselőin és Persiánon kívül Eperjesről Novák István püspök és Korothnoky János kanonok, Nagyváradról Ciceronescu Sámuel kanonok, Munkácsról Suba György kanonok, Lugosról Siegescu József prelátus, Ungvárról Volosin Gusztáv kanonok, valamint Bányai Jenő kanonok és Melles Emil budapesti parochus, a hajdúdorogi püspök és káptalan meghatalmazottjaként. Azonban Persián emlékiratával szemben a szamosújvári és a balázsfalvi román püspökök már nem küldték el ide képviselőiket.

A megbeszélésen Persián kijelentette, hogy a görög katolikus alsópapság és kanonokok anyagi helyzetének rendezését legsürgősebb feladatának tartja, és addig is, míg az általános vagyonrendezés megtörténik, már most biztosítani óhajtja a latin szertartásúakkal teljesen egyenlő elbánást és fizetést. Ezért felkérte a megjelenteket, hogy december 20-ig készítsék el egyházmegyéjük papságának jövedelmi összeírását, amiért a résztvevők hálájukat fejezték ki a kormánynak és Persiánnak.[8]

Ez azonban nem ment ilyen gyorsan, ezért Persián legalább a ruszin és a román vezető egyházi személyeket próbálta anyagi helyzetük javításával megnyerni Magyarországnak. Ezért Szende Pál pénzügyminisztertől kieszközölte, hogy január 1-i hatállyal a görög katolikus kanonokok illetményeit évi 12 000 korona törzsfizetésre és 2000 korona lakbérre egészítsék ki.[9]

Persián az ország területi integritása érdekében a nemzetiségek megnyerésére tett harmadik intézkedése volt, hogy a szlovák lakosság körében népszerűtlen, szlovákul alig tudó felvidéki püspököket – elsősorban Batthyány Vilmos nyitrai püspököt – lemondassa, és helyükre olyan személyt neveztessen ki – a cseheket megelőzve –, aki bírja a szlovák hívek bizalmát, de ugyanakkor magyarbarát is és ezért ellenezné a Felvidék elszakadását.[10] Ő Franciscy Lajos nyitrai kanonokot tartotta volna erre a megfelelő személynek, aki a szlovák papság és hívek körében népszerű volt, de ugyanakkor a magyar állameszme hívének is tartották.[11] Persián erről is tárgyalt a nunciussal december elején Bécsben. Itt emlékirata szerint Valfré di Bonzo megértéssel viseltetett a terv iránt és azt mondta, hogy a legközvetlenebb veszély a nyitrai püspökséget fenyegeti, mivel Batthyány püspök még annak a kánoni követelménynek sem tett eleget, hogy a székfoglalásától számított két éven belül hívei többségének anyanyelvét megtanulja. Ezért a Vatikán nem lenne abban a helyzetben, hogy a csehek által is várhatóan kezdeményezendő püspökváltozást megakadályozza, akik csehszlovák érzelmű főpapot szeretnének kineveztetni. Az emlékirat szerint a nuncius ígéretet tett arra, hogy ha a magyar kormány kezdeményezi a székváltozást, úgy rajta lesz, hogy az általuk előterjesztett személyt nevezzék ki nyitrai püspökké.[12]

Azonban Batthyány a prímáshoz írt levelében azt bizonygatja, hogy Valfré di Bonzo ilyen hozzáállása hazugság, a Persián által idézett kijelentéseket – melyet a kormánybiztos Nyitrán a püspöknek is így adott elő – a nuncius sohasem mondta, sőt, ilyen ügyekről nem is tárgyalt Persiánnal, nemhogy Batthyányt lemondásra késztette volna. Hogy mi az igazság, Persián, a nuncius, vagy esetleg Batthyány verziója hamis, az ma már eldönthetetlen, de az tény, hogy a püspök még egy tiltakozó iratot is eljuttatott ennek kapcsán a magyar kormányhoz, amelyben burkoltan Persián lemondatását kérte: „mert kell, hogy meginogjon az emberekben minden, a tekintélybe vetett hit és bizalom, ha a kormánynak egy exponense büntetlenül játszhat el ilyen csalfa játékot és kormánybiztosi tekintélyét az emberek félrevezetésére használja fel.” A Csernochhoz írt magánleveleiben még élesebben fogalmaz Persián személyéről és eljárásáról: „közönséges Schwindler ő” és „ez mégis komisz disznóság”.[13]

Bár azt tehát nem tudhatjuk, hogy végül is milyen tartalmú beszélgetés folyt le a nuncius és Persián között, de az tény, hogy Persián december 10-én, éppen a csehek bevonulásakor Nyitrára utazott Batthyányt lemondásra rábírni. Itt a püspöknek előadta a nuncius helyeslését a lemondását illetően, valamint felhívta a püspök figyelmét arra, hogy ez mind az egyház, mind a haza érdekében milyen üdvös volna. Batthyány kijelentette, hogy a lemondás gondolatával már régebb óta foglalkozik és azt kész megtenni, csak az tartja vissza, hogy most, a cseh megszállás kezdetén ennek olyan színezete lenne, mintha a megszállóktól való félelemből menekülne el. Persián megnyugtatta, hogy éppen késlekedésével követne el helyrehozhatatlan hibát, mert időt adna a cseheknek, hogy az ő érdekeiknek megfelelő, csehszlovák érzelmű főpásztor kinevezését járják ki a Szentszéknél. Így végül is a püspök hajlandó volt a káptalan meghallgatása után lemondását írásban is benyújtani a kormányhoz és a nunciushoz, azt azonban kikötötte, hogy utódját ő jelölhesse ki. A püspök fiatal titkárára, Skrábik András szentszéki jegyzőre gondolt, aki azonban Persiánnak úgy nyilatkozott, hogy a magyar haza iránti hűségnek még arra a minimumára sem vállalkozhat, hogy letegye azt az esküt, miszerint egyházmegyéjét nem engedi más állammal szorosabb közjogi helyzetbe kerülni, mint ami Magyarországhoz fűzi. De Batthyány mindenképpen ragaszkodott személyéhez. Így hát nem született megegyezés, mivel Persiánnak a cseh megszállók miatt sürgősen távoznia kellett a városból és ezért a további tárgyalásokra már nem nyílt lehetőség. Persián ezek után azt javasolta a minisztertanácsnak, hogy a változtatást most már közvetlenül a Vatikánnal folytatandó tárgyalás keretében, a püspök önkéntes lemondásának igénybevétele nélkül és kívánságait figyelembe nem véve oldják meg.[14]

Persián Batthyány mellett Radnai Farkas besztercebányai püspököt is szerette volna ugyanezen okból lemondatni,[15] bár ő tudott szlovákul.[16] Erre a püspöki székre jelöltje a neves keresztényszocialista politikus, Grieger Miklós sóskúti plébános volt. Grieger a Besztercebányai egyházmegyéből származott, ahonnan Persián állítása szerint Radnai püspök azért űzte el, mert a szlovák és német nyelvű hívek nemzetiségi igényei iránt túl nagy megértést tanúsított. Azonban a megszállás miatt Besztercebányára már nem sikerült Persiánnak eljutnia.[17] De a csehek hamarosan lemondás nélkül is kitoloncolták a nevezett két püspököt a Felvidékről.[18]

Persián a nyugat-magyarországi németek elszakadási törekvéseit is megpróbálta megakadályozni, azonban ezen a vidéken egészen más módszert látott alkalmasnak. Itt egy német vikariátus felállítását vette tervbe a Győri egyházmegye kebelében, az 1919. évi VI. néptörvénynek megfelelően, amely a hazai németségnek az egyházügy területén is teljes önkormányzati jogot adott.[19] Ezért január 11-én előterjesztést nyújtott be a minisztertanácsnak ez ügyben, egyik legfőbb érvként azt hozva fel emellett, hogy Fetser Antal győri püspök nem beszél németül, ami azonban nem volt igaz, éppen ellenkezőleg, ez kinevezésekor fontos szempont volt.[20] Kérte ezért, hogy a kormány nevében szorgalmazhassa a püspöknél egy Sopron központú német nyelvű vikariátus felállítását, amelynek élére egy németül tudó, lehetőleg a nép soraiból származó és annak kívánságait megértő személyt állítsanak. Erre meg is volt a jelöltje Giesswein Sándor személyében. Úgy tervezte, hogy ha a püspök ehhez elvben hozzájárul, akkor a Szentszéknél minél előbb ki kell eszközölni, hogy ez a püspöki helynök apostoli adminisztrátori jogkört kapjon és joghatósága kiterjedjen a Szombathelyi egyházmegye német lakosságú területeire is. A jövendő helytartóság pontos területét is meghatározta: az 92 plébánia és 70 fília, amely a Mosontól délkeletre fekvő Magyarkimlétől kiindulva egyenes vonalban a Fertő-tó déli partvonaláig és innen Fertőbánon át az egyházmegye déli határán fekvő Németzsidány községig vezető határvonaltól nyugatra található. Kiemelte, hogy az ezen a területen élő horvát katolikusok számára gondoskodni kell arról, hogy a kinevezendő vikárius horvátul is tudjon.[21]

A terv azonban Persián emlékirata szerint azon bukott el, hogy Fetser püspök nem volt hajlandó Giessweint kinevezni vikáriusnak, csak abba egyezett volna bele, ha olyan pap lesz a helynök, aki hűen teljesíti minden intézkedését.[22]

A kormány egyházpolitikai vonatkozásban úgy is próbálta a nemzetiségeket megnyerni, hogy a ruszinoknak, a németeknek és a szlovákoknak a vallási ügyekben is teljes önkormányzati jogot adott az 1918. évi X., az 1919. évi VI. és az 1919. évi XXX. néptörvényben,[23] valamint a szlovéneknek is ígértek kulturális autonómiát „Mura megye” megalakításával.[24]

De egyes gyakorlati egyházpolitikai intézkedéseket is hoztak, illetve akartak hozni az ügy érdekében. Lovászy kultuszminiszter legelőször is a nemzetiségeknek tett kedvezményként a hírhedt Lex Apponyi oktatáspolitikáját változtatta meg. November 6-án 200.532/1918. szám alatt elrendelte, hogy a nem magyar tanítási nyelvű elemi népiskolák I. és II. osztályában a magyar nyelv tanítása nem kötelező és azonnal abbahagyható, öt nappal később kelt 202.600/1918. számú rendeletében pedig már kimondta, hogy a nem magyar anyanyelvű községekben lévő községi és felekezeti elemi népiskolákban a tanítás nyelvéül az illető községnek, illetve az iskolafenntartónak az anyanyelvét használják, a magyar nyelv tanítása pedig az I. és II. osztályban mellőzhető.[25] Természetesen ezt a nemzetiségi vidékeken örömmel fogadták, bár ennek végrehajtása egyáltalán nem ment zökkenőmentesen.[26] Különösen Erdélyben keltettek ezek a rendeletek nagy felháborodást a magyar lakosság körében, ahol a legtöbbször a vegyes nemzetiségű iskolákban a magyar tanítási nyelvet meg akarták változtatni a rendelet értelmében. Ennek hatására az ottani református egyházközségek inkább sorra visszakérték az állami kezelésbe korábban átadott iskoláikat.[27]

Jászi nemzetiségügyi miniszterben is felmerült a gondolata annak – hasonlóan Persián elképzeléséhez –, hogy a nemzetiségi területeken külön egyházi kormányzatokat létesítsenek. Jászi december 2-án felvetette Lovászy kultuszminiszternek egy külön szlovák evangélikus egyházkerület felállításnak ötletét Eperjes székhellyel, amely a szlovák közvéleményt Magyarország irányába hangolhatta volna, ugyanis eddig a felvidéki evangélikus szlovákság három különböző egyházkerületbe volt beosztva, éppen azért, hogy tömörülésével nehogy a magyar szupremáciát veszélyeztesse.[28] Az Evangélikus Egyház elnöksége is helyénvalónak látta egy ötödik, szlovák püspökség felállítását, az elé semmilyen akadályt nem gördített,[29] azonban ennek létrehozására már nem maradt idő.

Időszakunkban a forradalom után általános jelenség volt a soknemzetiségű Magyar Katolikus Egyházban, hogy a nem magyar ajkú hívek az anyanyelvükön értő és jól beszélő papot kértek egyházi főhatóságuktól maguknak, illetve hogy a misenyelv megváltoztatását kívánták az extraliturgikus részek esetében, amelyeket eddig sok helyen a nemzetiségi hívek ellenére magyarul mondtak.[30] Különösen a Veszprémi egyházmegye német lakossága bombázta ilyen kérésekkel az egyházmegyei hatóságot,[31] de ez más német területen is gyakori volt.[32] Azonban annak ellenére, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter 234.806/1918. számú rendeletében felkérte a katolikus püspököket, hogy tegyenek róla, hogy a lelkipásztorok a gondozásukra bízott hívek nyelvét mindenütt megfelelően bírják,[33] valamint hogy gyakran maguk az esperesek vagy plébánosok kértek egyházi főhatóságuktól a nemzetiségi hívek nyelvén jól tudó káplánt,[34] ez nem volt mindig akadályoktól mentes. Például nagy botrány közepette történt ez meg az érsekújvári ferences templomban, ahol a szlovák hívek ilyen kérésétől a házfőnök mereven elzárkózott, olyannyira, hogy végül a szlovákok a kormánytól kérték igazukat[35] és csak Persián távirata oldotta meg a helyzetet, aki utasította a házfőnököt, hogy haladéktalanul tegye lehetővé a szlovák hívek részére a mise alatt az anyanyelvű ájtatosságot.[36]

 

A Református Egyház

A Református Egyház a november 11-i megbeszélésnek megfelelően meg is indította az akciót. Különösen a Tiszáninneni – mely magába foglalta Kárpátalja egy részét és a keleti Felvidéket is – és a Tiszántúli egyházkerületben – amely alá tartozott Kárpátalja másik része és a Bánság – volt fontos a munka, mivel ezek nagy nemzetiségi területeket is magukba foglaltak. Az Erdélyi egyházkerület szintén vegyes nemzetiségű területén a román megszállás miatt ekkor már aligha lehetett ilyen tevékenységet folytatni. Ennek megfelelően ebben a két egyházkerületben bontakozott ki leginkább az akció.

A Tiszáninneni egyházkerületben december 7-én Czinke István helyettes püspök bizalmas levelet intézett az esperesekhez, amelyben ismertette a kormány kérését és ajánlott módszerét és felkérte őket, hogy egyházmegyéikből kérjék magukhoz a nemzetiségi falvakban szolgáló lelkészeket és közöljék velük a fentieket bizalmasan. Czinke bizalommal írja: „Mi ígéretek nélkül is teljesítenők hazánk iránti kötelességeinek, hiszen az ő élete a mi életünk is.”[37]

Azonban az akció tényleges lefolyásáról csak a Tiszántúli egyházkerületből értesülünk, ahol Baltazár püspök értesítette az espereseket a kormány kéréséről.[38] A nagybányai esperes lelkésztársaival a Körös völgyére nézve úgy vélekedett, hogy a gyülekezetek szervezkedése céltalan és csak az vezethet eredményre, ha ellenkező nyomást indítanak meg az elszakadó nemzetiségi mozgalmakkal szemben, mégpedig – amennyiben lehetséges – egy nem magyar személy által, kinek befolyása van honfitársai körében. Ezt úgy képzelte el, hogy az egyes községekben népgyűléseket tartanának, majd az összes község bevonásával együttesen kimondatnák a Magyarországhoz való ragaszkodást, januárban pedig egy monstre küldöttség – amelynek tagjait az egyes községekből delegálnák – Budapesten, a népkormány előtt is kifejezésre juttatná ezt.[39] Kovács azonban ezt a tervet elvetette, mondván, hogy bizalmas, titkos agitációt kell kifejteni, a nyilvános demonstrációk csak ártanának az ügynek.[40]

A kormánybiztos annál inkább helyeselte Vas Antal verseci lelkész tervbe vett titkos bánáti misszióját. Azonban ez sem ment olyan egyszerűen. Ugyanis itt az okozott nehézséget, hogy az itteni református gyülekezetek jó része szórvány volt, melyek bejárása három vármegye területén a közlekedési nehézségek miatt lehetetlennek számított. Ezért Vas úgy gondolta, hogy egyelőre csak az anyaegyházakat fogja meglátogatni és ott kísérli meg a lelkészekkel megbeszélni a teendőket. Azonban ez rendkívüli óvatosságot igényelt, mert bár az ottani református magyarság szívéből támogatta a mozgalmat, de ha a református lelkészek hirtelen hangosabb akcióba kezdtek volna, azzal fejükre vonták volna a nemzetiségi többség dühét és bosszúját.[41] Az akció lefolyásáról azonban nem értesülünk, ha Vas végig is járta a gyülekezeteket, a bekövetkező politikai események miatt már nem érhetett el eredményt.

 

Az Evangélikus Egyház

A kormány ez egyes egyházak közül az evangélikusra számított leginkább, mivel ez nagyrészt nem magyar, hanem német, szlovák és kis részben szlovén hívekből állt,[42] így leginkább várható volt, hogy eredményeket érhet el a nemzetiségek megnyerése terén. De emellett Erdély és a Felvidék elszakadásával az összes magyarországi egyház közül ez veszítette volna a legtöbbet – természetesen a román és szerb ortodox egyház kivételével, amelyek azonban ezzel nyertek, nem veszítettek –, mivel hívei legnagyobb része a Felvidéken és az erdélyi Szászföldön élt. Bizonyára ennek tudható be, hogy a kormány Raffay püspöknek már előre kiutalta az akcióra fordítandó összegeket, szemben a reformátusokkal, ahol az egyes espereseknek erről külön kellett Kováccsal tárgyalni.

Az evangélikus püspökök valóban minden egyházkerületben próbálták megindítani az akciót. Kapi dunántúli püspök november 9. és december 10. között bejárta a Vendvidéket a Magyarországhoz való hűségre buzdítva híveit,[43] majd pedig a nyugati német területeket is, ahol megállapította, hogy erősen kell dolgozni, hogy ellensúlyozni tudják a nagymérvű osztrák agitációt.[44] Ennek megfelelően több személyt is foglalkoztatott ezzel a munkával.[45]

A Tiszai egyházkerület püspöke, Geduly Henrik a szervezkedés nehézségeiről számolt be az egész akciót koordináló Raffaynak. Megírta, hogy nagyon nehezen talál az agitációra képes és kész, megbízható személyt Árvába és Liptóba, mivel az ottani egyházmegyében ilyen személy nincs, a többi esperességben pedig, ha az ottani lelkészek tudnak is szlovákul, „borsódzik a hátuk az odamenéstől”. Ígéri, hogy próbálkozik még, de a közlekedési nehézségek és a helyi viszonyoktól való félelem miatt várhatóan senki sem fog erre vállalkozni. Csak abban bízik, hogy a Felvidékre küldött, a Magyarországhoz való hűségre felszólító körlevele nem lesz hatástalan, körülbelül a gyülekezetek fele részétől vár ennek hatására hűségnyilatkozatot.[46] Végül is – amint várható volt – az akció ezen a területen eredménytelen maradt, mert egyrészt végképp nem sikerült megfelelő embert találni erre, másrészt az egyházkerület espereseinek egy része átpártolt a csehekhez, harmadrészt pedig Raffay küldötte a felhasználandó pénzösszeggel nem tudott Nyíregyházára jutni Geduly püspökhöz.[47]

Érdekes, hogy a Felvidék leginkább veszélyeztetett, a csehekhez inkább húzó nyugati felének püspöke, Baltik Frigyes részéről nem tudjuk, hogy komolyabb agitációt indított volna az ügy érdekében, csak kísérletek történtek erre,[48] talán éppen azért, mert itt már nemigen lehetett mit tenni Magyarország érdekében. Csak egy levél utal rá, hogy Gedulyhoz hasonlóan Baltik is adott ki vagy szándékozott kiadni egy körlevelet, amelyben a magyar hazához való hűségre biztatja híveit, azonban – legalábbis Zoch Sámuel modori lelkész, a szlovák nemzeti mozgalom egyik vezetője szerint – már csak azt tudta volna elérni ezzel, hogy az Evangélikus Egyház ellen is ellenszenv ébredne fel a szlovák hívekben, vagyis csak olaj lenne a tűzre.[49] Így hát az akció itt is eredménytelen maradt.[50] Az egész kezdeményezést az Evangélikus Egyház részéről összefogó Raffay püspök fejtette ki a legintenzívebb agitációs munkát az integritás védelmében. Mivel a Bányai egyházkerületben is felmerült az a probléma, hogy alig van az akcióra megfelelő ember,[51] ezért hát maga vállalkozott egy cseppet sem kellemesnek ígérkező felvidéki útra.

Raffay püspökké választása első pillanatától kezdve azt tűzte ki vezérlő elvéül, hogy az evangélikus egyházban pusztító nemzetiségi torzsalkodásokat lecsillapítsa,[52] bár magyar öntudata mellett mindig élesen kiállt.[53] Bizonyára ennek köszönhette, hogy püspökké választásakor a szlovák lelkészek tartottak tőle, hogy a szlovák nép kulturális felemelkedésének mereven ellen fog állni.[54] Raffay jól ismerte a Felvidéket, mivel fiatal korában évekig ott dolgozott teológiatanárként. Tisztában volt az ottani nemzetiségi problémákkal is és úgy vélte, hogy a forradalom előtt még könnyen meg lehetett volna nyerni a szlovákságot Magyarországnak, ha egy kis elnézéssel és több szeretettel bántak volna velük. „Mert a tótság nem volt soha ellenségünk” – írja visszaemlékezésében.[55]

Tehát egyházkerületében Raffay maga vette kézbe az akciót. Először is kiadott egy körlevelet, amelyben kérte a nem magyar ajkú híveket, hogy ne tépjék szét a haza és az egyház testét: „Igyekezzünk mindent jóvá tenni, hadd keljen a régi bűnök romjain új, nemes, tiszta érzésekben és egyetértés áldásaiban gazdagabb Magyarország, melynek minden nyelvű és nemzetiségű lakosa megtalálja az ősi földön a megelégedést és a békességet.”[56]

Ezek után Szelényi Aladár egyetemes főjegyző kísértében Zólyomba és Túrócba utazott, mert a túróci esperessel folytatott levélváltásából nyilvánvalóvá vált az ottani lelkészség csehszlovák érzelme.[57] Zólyomba november 25-re, Túrócszentmártonba pedig november 28-ra esperességi értekezletet hívott össze az ügy megbeszélésére.[58] Az előbbiben még pozitív tapasztalatokat szerzett a püspök, mivel az itteni lelkészek feltétlenül hazafias érzelműnek mutatkoztak, amiből azt a következtetést vonta le, hogy 1918 novemberében még az egész Felvidék megnyerhető lett volna.[59] Túrócszentmártonban azonban már aggasztó állapotokat talált. Az itteni egyházmegyei gyűlésen ugyan még hallatszottak a magyarsággal való megbékélést kívánó hangok, de Mudrony János és Skrovina Ottó lelkészek már a feltétlen elszakadás és a Csehországhoz való csatlakozás mellett érveltek és a nagy többség rájuk hallgatott.[60]

Raffay hazaérkezvén azonnal beszámolt Jászinak és Károlyinak tapasztalatairól, kérve, hogy a magyarsághoz hű lelkészeknek és felügyelőknek állami támogatást vagy legalább biztatást nyújtsanak, ez azonban nem történt meg.[61] Tehát Raffay felvidéki útja sem tudott semmilyen kézzelfogható eredményt elérni. A Bányai egyházkerület déli részében Raffay püspök nem kezdeményezett ilyen akciót, mivel a bánáti és bácskai evangélikus hívek és lelkészek csaknem kivétel nélkül Magyarország hűséges hívei voltak.[62]

Egyébként az evangélikus egyházi elnökség mindenféle kedvezményre is hajlandó lett volna nemzetiségi hívei számára az ügy érdekében, például kilátásba helyezték egy ötödik, szlovák egyházkerület felállítását[63] és egy rendkívüli egyetemes gyűlés összehívását is a problémák megbeszélésére.[64]

 

A Katolikus Egyház

Mint láttuk, a népkormánytól a katolikus egyházi vezetés nem kapott ilyen jellegű felkérést, talán éppen azért, mert ez már megtörtént, ugyanis a forradalom előtt néhány nappal, október 22-én Zichy János, a harmadik Wekerle-kormány kultuszminisztere bizalmas levélben felkérte a prímást, hogy vegye kezébe a katolikus szlovákok megnyerésének ügyét és utasítsa papjait, hogy ne engedjék elszakadni a szlovák híveket.[65]

Azonban Csernoch, valószínűleg szintén a kormány egy korábbi felkérésére már elkezdte ezt az akciót. Még október 8-án szigorúan bizalmas levelet intézett Párvy Sándor szepesi, Radnai Farkas besztercebányai, Ficher-Colbrie Ágost kassai és Batthyány Vilmos nyitrai püspökhöz, amelyben felhívta őket a wilsoni pontok alapján történő béketárgyalások veszedelmére, ahol a csehek a népakaratra hivatkozva fogják a Felvidéket követelni és a magyar félnek is – a történelmi jog mellett – erre kell hivatkoznia. Ezért kérte, hogy egyházmegyéjükben hassanak oda, hogy a nép Magyarország mellett nyilatkozzék meg népgyűléseken, összejöveteleken, azonban úgy, hogy még a látszatát is elkerüljék annak, hogy ezt felülről irányítják.[66] De Csernoch Zichy felkérésének is eleget tett és rögtön másnap a felvidéki espereseket szintén bizalmasan felszólította, hogy gyűjtsék össze kerületük papságát és szólítsák fel őket arra, hogy próbálják híveiket a Magyarország melletti állásfoglalásra bírni. Csernoch ebben a levelében – bizonyára számolva szlovák papjaival – kifejtette továbbá, hogy a szlovák katolikusokra milyen veszedelmet jelentene az ateista cseh államhoz való csatlakozás, míg Magyarországon IV. Károly király jogara alatt – még a forradalom előtt járunk! – megkapnak mindent, amit, mint a magyar haza becsületes polgárai, jogosan igényelnek. Példaként felhozza saját életét is: maga is a szlovák nép gyermeke és származása nem volt akadálya annak, hogy a legmagasabb méltóságig jusson.[67]

Csernoch a forradalom után is folytatta a szlovákok megnyerésére akcióját, bár tudtunkkal erre nem kapott hivatalos felkérést. November 8-án levelet intézett Báthy László nagyszombati érseki helynökhöz, amelyben utasította, hogy hozza a felvidéki papság tudomására a népkormány a nemzetiségek igényeit kielégíteni szándékozó politikáját, és azt, hogy a népnek már – szemben az október végi, az esperesekhez intézett levelével – nem azt kell annyira magyarázni, hogy mit veszítenek a Csehországhoz való csatlakozással, hanem azt, hogy Magyarországon is elnyerhetnek mindent, amit kívánnak. Megjegyzi, hogy a csehek elleni agitáció már azért sem tanácsos, mert velük jószomszédi viszonyt kell teremteni, hogy a békekötésnél ennek gyümölcsét élvezhessék – azonban mint tudjuk, ez meglehetősen naiv elképzelésnek bizonyult. Igaz, a prímás tartott tőle, hogy a magyar politika radikalizálódása és az államforma esetleges megváltozása lazítani fog a vallásos és dinasztiahű szlovák nép Magyarországhoz való hűségén, de felhívta a figyelmet rá, hogy Csehország sem kedvezőbb ilyen szempontból. Gyakorlati tanácsként azt is javasolta a vikáriusnak, hogy a nép felvilágosítását lehetőleg azok a papok végezzék, akik eddig is védték a szlovák nyelv és nemzet jogait, míg akikről köztudott, hogy erősen dolgoztak a magyarosítás mellett, azok tartózkodjanak minden megnyilatkozástól, akiket pedig a szlovák hívek nemzetiségi okokból egyenesen gyűlölnek, azok igyekezzenek más helyre jutni.[68]

A felvidéki papság október utolsó és november első napjaiban a prímás utasításának megfelelően próbált is tanácskozásokat tartani, azonban ez a zavaros közállapotok folytán egyáltalán nem volt mindenhol kivitelezhető. Ahol sikerült megtartani, mint például Nagyszombaton, úgy gondolták, hogy az lesz a legcélravezetőbb, ha plébániánként gyűléseket tartanak, ahol feltárják a nép előtt az őket vallási és állami szempontból fenyegető cseh veszélyt és biztosítják őket Magyarországon anyanyelvük és intézményeik szabad fejlődéséről, bár egyes papoktól már ekkor hallunk olyan véleményeket, hogy kész tények előtt állnak, amelyeken már nem tudnak változtatni.[69] A felvidéki püspökök is lehetőségeikhez mérten eleget tettek a prímás felhívásának, aki Károlyihoz intézett november 28-i levelében arról tájékoztatta a miniszterelnököt, hogy egyházmegyéjük területén mindent elkövettek, hogy kioktassák a nemzetiségi vidékek papjait és népét a kormány nemzetiségi politikájáról, amely a Magyarországhoz való hűséget fokozhatja.[70]

Úgy tűnik, hogy Csernoch november első felében – úgy, mint sokan mások – még őszintén hitt a Felvidék megmentésének lehetőségében. Még Hlinkával is kereste az érintkezést a szlovákság megnyerése érdekében november-december folyamán, de ez nem vezetett eredményre, mivel állítólag a Vatikánból leintették a rózsahegyi plébánost, ugyanis a Szentszék politikájának jobban megfelelt a Felvidék Csehországhoz való csatolása.[71]

De nemcsak a Felvidéken történtek ilyen kísérletek. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök november 21-én a románsághoz intézett egy körlevelet, amelyben kifejtette, hogy az új rendszerben a románság minden régi óhaja teljesülhet és lehetőséget kapnak egyházi, kulturális és gazdasági fejlődésükre, de ezért cserébe legyenek bizalommal a magyarság iránt és szeressék a magyar hazát.[72]

 

A nemzetiségi lelkipásztorok nemzeti törekvései

A katolikus szlovákok

A Magyar Római Katolikus Egyház híveinek 15,52 %-a volt szlovák nemzetiségű az 1910-es népszámlálás adatai szerint.[73] A századfordulóig a szlovák papság csak kis mértékben vett részt aktívan a nemzetiségi törekvésekben és a katolikus szlovákság is csak a századforduló kormányainak türelmetlen nemzetiségi politikája következtében kezdett elidegenedni a magyarságtól. A magyarellenes irány igazán 1906 után erősödött meg, amelynek két katolikus pap, Juriga Nándor pozsonyszőllősi és Hlinka András háromszlécsi, majd rózsahegyi plébános lett a vezére. „Hlinka pártja, ha politikai módszerei gyakran összeütközésbe is hozták az államhatalommal, lényegében nem volt sem szeparatista, sem autonómista. Legmesszebbmenő követelése csak a felvidék [sic!] közigazgatási egységének a sürgetése volt. A «haladók» nem is voltak megelégedve a magatartásával s 1910 után sokat támadták a pártot s vele együtt a szlovák papságot. Az evangélikus szlovákokkal ellentétben távol állott a pánszlávizmus minden áramlatától s elsősorban szociális reformokért küzdött. A katolikus szemléletet össze akarta kapcsolni a szlovák politikai gondolattal, hibája volt azonban, hogy taktikai okokból sokszor szövetkezett átmenetileg világnézetileg vele szembenálló elemekkel, így 1906-ban a csehszlovák egységi törekvések egyik vezéremberével, Šrobárral is. A felekezeti és világnézeti ellentétek következtében azonban 1912 decemberében kiválva a Szlovák Nemzeti Pártból, mint Szlovák Néppárt működött tovább.” – elemzi Hlinka és társai a világháború előtti politikai tevékenységét Salacz Gábor.[74] De a szlovák nemzetiségi törekvések egyházi vonatkozásait jelentették a politikus papok mellett a szlovák sajtó kíméletlen kirohanásai a felvidéki magyar püspökök ellen is, különösen Párvy Sándor szepesi és Radnai Farkas besztercebányai püspököt érte sok támadás.[75]

A forradalom idején is nagy számban látunk katolikus papokat a szlovák nemzeti törekvések vezetői között.[76] A legnagyobb politikai szerepet közülük Hlinka játszotta, aki már fél évvel a forradalom előtt, 1918. május 24-én a szlovák politikusok túrócszentmártoni értekezletén kijelentette, hogy a szlovákoknak fel kell bontaniuk a Magyarországgal fennálló ezer éves kapcsolatot.[77] A forradalom idején Hlinka is részt vett október közepén a Szlovák Nemzeti Tanács megalakításában és október 30-án aláírta a szlovákság Csehszlovákiához való csatolását kimondó túrócszentmártoni deklarációt.[78] Időszakunkban ennek megfelelően a Felvidék a Csehszlovák köztársasághoz való csatolásáért küzdött, a szlovák politikai törekvések ezen irányát támogatta az eperjesi székhelyű, a keleti szlovákság körében népszerűbb független szlovák köztársasággal szemben.[79] Hlinka valódi agitációt is folytatott a szlovák papság körében a Csehszlovák Nemzeti Tanácshoz való csatlakozás érdekében, figyelmeztetve őket, hogy az esetleges ellenséges magatartás az új államnak az egyház iránti barátságtalan viselkedését vonhatja maga után. Ennek megelőzésére egy javaslatot is tett, miszerint válasszanak meg egy 72 papi személyből álló ún. Egyházi Ügyosztályt, amelynek faladata lenne, hogy a felvidéki katolikus belügyeket vezesse, megelőzendő, hogy a vallástalan csehek esetleg az egyházra káros intézkedéseket hozzanak.[80] Zsolnán decemberben egy nagy papi gyűlést is szervezett a Szepesi, a Nyitrai, a Kassai és a Besztercebányai egyházmegye papi képviselői részvételével arról, hogy hogyan helyezkedjen el a felvidéki katolicizmus az új csehszlovák államban, milyen lesz az egyházmegyék határa és az egyház és állam viszonya.[81] A szlovák nemzeti mozgalom másik vezető papi személyisége, Juriga szintén a csehszlovák irányzathoz csatlakozott.[82] Ő már a képviselőház október 19-i ülésén követelte a Szlovák Nemzeti Tanács nevében a szlovák nép önrendelkezési jogát és hogy a béketárgyalásokon a szlovák nemzeti érdekeket saját megbízottjai képviseljék.[83]

Hogyan állt mindeme változásokhoz általában a felvidéki illetve a szlovák nemzetiségű papság? Erre a kérdésre számos adat ismeretében is nagyon nehéz válaszolni, mivel sokszor nem tudjuk, hogy a véleményt mondó pap magyar vagy szlovák nemzetiségű volt-e, illetve a legtöbb fennmaradt vélemény – a prímás október végi felvidéki akciójának eredményéről szóló jelentések – egyrészt még a cseh megszállás előtt születtek, másrészt pedig olyan helyre küldték, ahol aligha volt érdemes a cseh barátsággal dicsekedni. Tehát csak nagyon óvatosan tehetünk megállapításokat. Azt mindenesetre elmondhatjuk, hogy nagyon megosztott volt a felvidéki papság és forrásainak arra utalnak, hogy inkább a nyugati szlovák származású papok – még ha a Felvidék keleti részén működtek is – álltak az önálló szlovák nemzeti törekvések élén, a keleti szlovák papság nagyrészt inkább magyarbarát volt.[84]

De mint említettem, nagyon megoszlottak a vélemények. Tudunk számos olyan szlovák papi személyről, a Felvidék mind keleti, mind nyugati feléből, akik a forradalom után határozott magyarellenességről tettek tanúbizonyságot, például a turdossini plébános kereken kijelentette már november elején, hogy az iskolában a tanítás szlovákul fog folyni, mert „nem kell semmi magyar”.[85] A csehszlovák eszme mellett is megnyilvánultak egyes papok Hlinkán és Jurigán kívül is. Egy abaúji pap és a bártfai káplán a Narodne Noviny hasábjain szállt síkra az ügyért, felhánytorgatva eddigi elnyomott helyzetüket és a „magyarón” papok magyarosítási törekvéseit még a vallásos cselekmények, a templomi énekek és a hitoktatás terén is,[86] két szentgyörgyi piarista pedig szintén olyannyira lelkes híve volt a csehszlovák államnak, hogy behívták a cseh csapatokat Szentgyörgyre a rendet helyreállítani.[87] De csakúgy a csehszlovák eszme mellet érvelt a zborói,[88] mint a rohói plébános, akik a csehszlovák nemzeti tanács helyi, illetve járási bizottságának is tagjai voltak,[89] vagy dr. Hatala, a nyitrai főgimnázium paptanára, akit „vad pánszláv és csehbarátként” jellemeztek.[90] Néha egészen furcsa esetek is előfordultak, például Trsztenán, ahol a ferences házfőnököt és a plébánost tudtukon kívül választották be a helyi „cseh-tót” tanácsba.[91]

Ezzel szemben állt azonban Báthy László nagyszombati érseki helynök, „a tót papság hazafias magatartásának egyik legerősebb oszlopa” – akit ezért a csehek le is tartóztattak[92] –, a Szepesi egyházmegye papságának egy része, akik hivatalos nyilatkozatban szegültek ellen a csehszlovák törekvéseknek,[93] Skoda János nemcsényi plébános, aki a magyar hazához való hűséget népgyűléseken is hirdette,[94] a bártfai esperesi kerület papsága – természetesen a fent említett káplán kivételével –, akik a Magyar Nemzeti Tanácshoz intézett levelükben szintén Magyarország integritása mellett tettek tanbizonyságot[95] és a gálszécsi plébános, aki püspökéhez írt jelentésében is ez irányú reményeit fejezte ki, a csehszlovák agitátorokat „idegen kalózoknak” nevezve.[96] Szintén hasonló nyilatkozatokat ismerünk a Rozsnyói egyházmegye miavai, modori és bozóki esperesi kerületének papságtól és a szenci és radosnai esperestől is[97] de mint fentebb említettem, ezek a főpásztorokhoz küldött jelentések nem feltétlenül az őszinte véleményt fejezték ki. Azonban a Magyarországhoz hű szlovák papság is már követelésekkel lépett fel. A nemzeti nyelv és kultúra terén kívánták jogaik érvényesítését, elsősorban is a szlovák nyelv egyenjogúsítását a magyarral a közoktatás, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás terén.[98]

A csehszlovák agitációval kapcsolatban még egy kis érdekesség: mind a cseh, mind a magyar oldal próbálta felhasználni a mélyen vallásos szlovák nép megnyerésére a másik állam állítólagos vallástalan és egyházellenes jellegét – ahogy arra már a prímás is utalt fent ismertetett levelében. Ezért a magyar propaganda egyik fő célja volt a magyar kormányról bebizonyítani, hogy egyáltalán nem ellensége a vallásnak és az egyháznak, sőt, mindenki számára a legteljesebb vallásszabadságot kívánja biztosítani.[99]

 

Az evangélikus szlovákok

Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a mintegy 2 milliós szlovákság 1/4-e, kb. 464.000 fő az evangélikus felekezethez tartozott a többséget kitevő katolikusokkal szemben.[100] A dualizmus korában a csehszlovák eszme elsősorban a szlovákság evangélikus részében hódított, a századelőn a szlovák evangélikus lelkészek erős cseh hatás alatt álltak és ennek megfelelően jóval aktívabban vettek részt a nemzetiségi törekvésekben és a politikai életben, mint katolikus társaik.[101] Természetesen a dualizmus magyarosító politikája miatt az evangélikus lelkészek is telve voltak panasszal: a szlovák lelkészeket elmagyarosítják, akik így sem vallásos irodalmat nem terjesztenek a nép között, sem anyanyelvükön nem hirdetik nekik az igét, akik ennek következtében elvallástalanodnak és a szocialisták vagy a szekták tagjai közé állnak. De panaszkodtak az evangélikus egyházi vezetésre is, amely politikai okokból nem támogatta a szlovák érzelmű és a szlovákságot kulturálisan emelni akaró papokat, sőt, a szlovák nyelvet is elnyomni igyekezett.[102] A fentiekből következik, hogy az egész szlovák elszakadási mozgalom legfőbb irányítói és elindítói az evangélikus lelkészek voltak.[103]

A forradalom alatt az evangélikus szlovák nemzetiségi mozgalom egyik legfőbb vezető személye – Hlinkához és Jurigához hasonlóan – szintén egy egyházi férfi, Zoch Sámuel modori lelkész volt, aki a fentieknek megfelelően 1918-ban a szlovák politikusok csehszlovák törekvésű csoportjának egyik vezetője lett.[104] Zoch már 1918 augusztusában panaszáradatban sorolta fel a szlovák hívek és lelkészek sérelmeit Raffay püspöknek, bár ekkor még bízott benne, hogy ezek orvosolhatóak,[105] de november 27-én Baltik Frigyeshez írt levelében már arról tájékoztatja a püspököt, hogy teljesen elhibázott a Magyarország integritásáért síkraszálló körlevele, mert Csehszlovákia már eldöntött tény és jobban tenné a lelkészség, ha a Szlovák Nemzeti Tanácsot tekintené a hatalom tényleges birtokosának.[106]

A csehszlovák mozgalom másik vezetője az evangélikus egyházi körökben Skrovina Ottó túrócszentmártoni alesperes volt. Skrovina életpályája tipikusan jellemzi a dualizmus kori nemzetiségi öntudatú egyén sorsát: kisdiákként kicsapták az iskolából, mert szlovákul beszélt társaival és szlovák önképzőkört működtettek maguk között, ezért büntetésből a vallás- és közoktatásügyi miniszter határozata folytán két tanévet Debrecenben kellett eltöltenie. Később az eperjesi evangélikus teológiáról szintén eltanácsolták öntudatos szlováksága miatt és ez a sors várt volna rá Pozsonyban is, ha Raffay közbe nem lép az érdekében.[107] 1918 őszén Skrovina ujjongó lelkesedéssel adta tudtára Raffaynak a szlovákság a csehszlovák államhoz való csatlakozását[108] és ezt személyesen is megmondta a püspöknek felvidéki útja során, sőt, annyira elvakult volt, hogy még gyermekeit sem engedte a családi ebédnél a püspök kérdéseire magyarul válaszolni.[109]

Elsősorban Raffay jelentéséből tudjuk, hogy a felvidéki evangélikus lelkészség döntő része hűtlen lett Magyarországhoz és a csehszlovák államhoz csatlakozott,[110] amelyben sokan közigazgatási tisztséget is elvállaltak, sok lelkészből lett főispán, szolgabíró, kerületi főnök.[111] Ebben különösen a túróci lelkészek jártak az élen, akik már november végén, még a megszállás előtt nyíltan Raffay szemébe mondták ezt.[112] Mint Raffay felvidéki útjának bemutatásánál már láttuk, a zólyomi papság novemberben még hajlandónak mutatkozott a Magyarország iránti hűségre, a helyi magyar nemzeti tanács elnöke is Licskó Sámuel evangélikus lelkész volt,[113] de úgy tűnik, ez az álláspont a csehek bevonulásával megváltozott.

A Felvidék keleti felében sem volt semmivel jobb a helyzet, a Tiszai egyházkerület espereseinek egy része rögtön átpártolt a csehekhez.[114] Azonban hogy mennyire voltak ezek a csatlakozások őszinték, azt már aligha áll módunkban megállapítani. Raffay önéletírásában a magyarérzelmű felvidéki evangélikus lelkészeket gyávasággal vádolja, mert nem mertek kiállni hazájuk mellett és inkább a csehszlovákokhoz csatlakoztak,[115] de tudunk olyan esetekről, amikor a lelkészt „magyarón” volta miatt üldözték el falujából.[116]

Természetesen itt is láthatunk kivételeket. Lipthay Lajos eperjesi lelkész, a Sárosi egyházmegye esperese volt az eperjesi Keleti Tót Nemzeti Tanács egyik vezetője, amely a csehszlovák törekvésekkel szemben Magyarországon belül kívánt szlovák autonómiát[117] és hívei körében lelkésztársaival élénk agitációt is folytatott ennek érdekében.[118] De tudunk más evangélikus lelkészekről is, akik nem támogatták a csehszlovák törekvéseket.[119] A Kishonti egyházmegye gyülekezeteinek egy része is szembehelyezkedett a csehbarátsággal és kijelentették, hogy „tót köztársaságban tót egyházat akarnak”.[120] De néhányan még az elszakítás után is hűek maradtak a Magyarországi Evangélikus Egyházhoz: Halmi Béla somorjai és Jánossy Lajos komáromi lelkész nem volt hajlandó csatlakozni a megalakuló Szlovák Evangélikus Egyházhoz, amit pedig sok magyar lelkész megtett kényszerből.[121]

Azonban az Evangélikus Egyháznak nemcsak a Felvidéken éltek szlovák nemzetiségű hívei, hanem egy tömbben az Alföldön, Békés vármegyében is. Természetesen őket sem hagyták érintetlenül a politikai változások. Bár a Csehszlovákiához való csatlakozás számukra földrajzi helyzetüknél fogva lehetetlen volt, de az egyik, magyargyűlölő tótkomlósi lelkész – csak hogy Magyarországhoz ne tartozzanak – megpróbálta a területet a majdani Jugoszláviához, majd pedig Romániához csatoltatni.[122] Állítólag Szeberényi Lajos Zsigmond békéscsabai esperes – akit még evangélikus kormánybiztosnak is jelöltek! – és Hodlicska nagylaki lelkész szintén mindent elkövetett, hogy a románok a Tiszáig bekebelezhessék a területet, állítólag Szeberényi egy Varga nevű altiszt közvetítésével még írásban is felajánlotta a románoknak Békéscsabát.[123]

De ezen feltételezésekkel ellentétben arra írott dokumentummal is rendelkezünk, hogy a november 10-i bodzásújlaki alföldi szlovák gyűlésen – melynek jegyzője Starke Sámuel tiszapéterfalvi plébános volt – nyíltan kimondták, hogy mivel független országot területükön létrehozni nem tudnak, így ahhoz csatlakoznak, amelyik ezen a területen a leghamarabb megalakul a jövőben. De egyébként rokonszenveztek a csehszlovák törekvésekkel, erre utal, hogy a gyűlés jegyzőkönyvében üdvözölték a prágai csehszlovák kormányt. A nyelvi, oktatási, közigazgatási és nemzetiségi jogok mellett evangélikus egyházi követeléssel is felléptek: szlovák püspök kinevezését kérték.[124]

 

A katolikus németek

A németek a legtöbb nemzetiséggel szemben nem egységes tömbben éltek Magyarországon, hanem több nagy csoportban az erdélyi Szászföldön, a Szepességben, a Délvidéken és Nyugat-Magyarországon. Az erdélyi és felvidéki szászok evangélikusok voltak, míg a Dél- és Nyugat-Magyarországi németek többségükben katolikusok, de nem kizárólagosan, például Tolna vármegyében nagyszámú evangélikus németség élt.[125] Salacz Gábor megállapítása szerint „a katolikus németség soraiban, nem számítva egy-két pángermán szellemű és sikertelen kísérletezést, korszakunkban [a dualizmusban] nem volt semmiféle nemzetiségi törekvésnek nyoma. (…) A német anyanyelvű papság magyar érzelmű és államhű volt a dualizmus egész idején s szívósan ellenállt a pángermán mozgalomnak.”[126] A többi szakirodalom is ezt az állítást erősíti meg.[127]

Mi volt a helyzet a forradalom idején, megváltozott a német papság ezen álláspontja? Mint tudjuk, ekkor a magyarországi német lakosság képviseletére két tanács is alakult egymástól függetlenül. Az egyik volt a Magyarországi Német Néptanács (Deutscher Volksrat für Ungarn) a szász Brandsch Rudolf vezetésével, a másik pedig a Német-Magyar Néptanács (Deutsch-Ungarischer Volksrat) Bleyer Jakab egyetemi tanár vezetésével. A két tanács közti legalapvetőbb különbség az volt, hogy az előbbi autonóm jogokat követelt a hazai németség számára a magyar állam keretében, míg az utóbbi az ország területi integritása érdekében szembehelyezkedett az autonóm törekvésekkel és csak kulturális követelései voltak.[128] Mi volt a német nemzetiségű katolikus papság hozzáállása ehhez a két tanácshoz, illetve politikai irányukhoz? Melyiket támogatta inkább?

A Bleyer-féle Német-Magyar Néptanácsot a másik tanács „keresztényszocialista”, sőt, „katolikus” frakciónak minősítette, annak ellenére, hogy a szepesi evangélikus szászok is ehhez csatlakoztak.[129] Bár ez így természetesen nem állta meg a helyét, de az tény, hogy Bleyer maga valóban a Katholikus Tanács tagja volt[130] és a tanács alapítói között számos katolikus papot találunk: Blaskovits Ferenc apátkanonokot, Kuebel Miklós káplánt, Lepold Antal prelátust, a prímási iroda igazgatóját, Schwarz József plébánost, Schütz Antal egyetemi tanárt – de mellettük evangélikus egyházi személyek is részt vettek benne: Farkas Győző lelkész és Székely Gyula senior.[131]

A Német-Magyar Néptanács tudatosan próbálta is a katolikus és az evangélikus papság támogatását megszerezni. Egy felhívást intéztek a német falvak papjaihoz és lelkészeihez, kérve őket, hogy alakítsák meg a Német-Magyar Néptanács helyi szerveit. A felhívásban kijelentették, hogy céljuk, hogy a németséget ugyanazon jogokhoz jutassák, mint az ország egyéb népeit, de leszögezték, hogy a magyar nemzethez való hűségüket továbbra is hűen őrzik.[132] Schütz Antal sváb paptestvéreit szintén ezen szervezet támogatására szólította fel az Alkotmány lapjain, szemben a másik német néptanáccsal, mivel szerinte is szükséges egy intenzív és következetes kultúrprogram a hazai németség számára, de nem a közjogi autonómia, hiszen „vér szerint németek vagyunk, szív szerint magyarok és azok is akarunk maradni”.[133]

A fent említett egyházi személyekkel szemben azonban a Brandsch-féle Magyarországi Német Néptanács is dicsekedhetett egy nagyon jelentős egyházi személy támogatásával. Ez Giesswein Sándor volt, aki a forradalom idején korábbi következetes kereszténydemokrata és pacifista elvei miatt előtérbe került és igen jól hangzott a neve. Igaz, november 3-i Bleyerhez intézett nyílt levelében – mikor még nem lehetett tisztán látni, hogy ki mit akar és nem alakult még meg a Magyarországi Német Néptanács sem – csatlakozási készségét fejezte ki a Német-Magyar Néptanácshoz, amennyiben az „bizonyos nemzetiségi autonomikus szervezetet”, de hangsúlyozza, nem területi autonómiát kíván kiharcolni a németségnek.[134] Azonban amikor letisztult a Bleyer-féle mozgalom programja, már nem találkozott Giesswein elképzeléseivel, ő akkor már úgy jellemezte ezt, hogy nem demokratikus és a kor szelleméhez sem illik.[135] Így hát a másik, Brandsch-féle szervezethez –melyet az Alkotmány tévesen nevez „Magyarországi Német Nemzeti Tanácsnak” – csatakozott, sőt, annak társelnökévé is választották,[136] mivel ezen tanács autonómiát követelő programja – mely az 1919. évi VI. néptörvényben meg is valósult – felelt meg az elképzeléseinek, mint november 3-i levelében is láthattuk.

Nem sok adattal rendelkezünk arról, hogy a nyugat-magyarországi német katolikus papság hogyan véleményezte az Ausztriához való esetleges csatlakozást, Persián szerint itt a katolikus papság adott leghangosabban kifejezést a német anyanyelvű lakosság elégedetlenségének.[137] De meglévő forrásaink arra utalnak, hogy továbbra is hűek voltak Magyarországhoz. Mint fentebb láttuk, a szakirodalom egyértelműen állítja, hogy a nyugat-magyarországi német papság magyar kultúrájú és érzelmű volt, amiből kifolyólag „madjarónénak” is nevezték őket.[138] Ezt támasztja alá, hogy a kőszegi járás nyolc határszéli falujának gyűlését, amely a Magyarországhoz való tartozás kívánalmát fejezte ki, a pörgölényi plébános hívta össze,[139] csakúgy, mint Rajkán, ahol a lakosság ugyancsak a katolikus pap és az evangélikus lelkész vezetésével hangoztatta ugyanezt,[140] bár emellett mindkét helyen követelték nyelvi és kulturális jogaik respektálását is.

A fenti adatokból azt láthatjuk, hogy a német nemzetiségű katolikus papság általában a Bleyer-féle, csak nyelvi és kulturális jogokat követelő irányzattal rokonszenvezett, annak programját tette magáévá. Azonban emellett az egyházszervezet terén is felvetettek német nemzetiségi kívánalmakat – hasonlóan a szlovák evangélikusok egy ötödik, szlovák püspökség felállítására irányuló törekvéséhez. Ezek egyrészt alulról jövő kezdeményezés alakjában jelentek meg, például a bánáti sváb nemzeti tanács programjának 4. pontja egyházi autonómiát kívánt „sváb nemzeti alapon”,[141] másrészt azonban a Brandsch-féle Magyarországi Német Néptanácstól eredtek, mely a németek számára egyházi autonómiát is követelt.[142] Valószínű, hogy ennek hatására – nem pedig mint emlékiratában állítja, Fetser győri püspök nyelvtudása miatt[143] – nyújtott be Persián január 11-én egy előterjesztést a minisztertanácsnak a Győri egyházmegyében létesítendő német vikáriusságról, amelyet fentebb, a kormány nemzetiségpolitikájának egyházi vonatkozásait bemutató fejezetben már részletesen ismertettem.[144] Persián meg is kezdte az ez irányú tárgyalásokat a győri püspökkel és az Alkotmány tudósítása szerint január végén egy hozzávetőlegesen 90 plébániát magába foglaló vikariátus felállításáról született megegyezés közöttük[145] szemben Persián emlékiratával, amelyben azt állítja, hogy Fetser makacs ellenállása miatt nem sikerült ezt felállítani. Természetesen annyiban valóban igaza lehet Persiánnak, hogy csak a helynökség felállításáról sikerült megállapodnia a püspökkel, a vikárius személyét illetően nem.[146]

De rögtön tárgyalásuk után, január 29-én kihirdették az 1919. évi VI. néptörvényt a hazai németek autonómiájáról, amely kimondta, hogy a németeket teljes önkormányzati jog illeti meg az egyházügy terén is, a Brandsch-féle mozgalom követelésének megfelelően.[147]Azonban a törvényt kimondani könnyű volt, de megvalósítani annál nehezebb. Ugyanis az egyházügyi önkormányzat sok problémát vetett fel különösen az alakuló Országos Katolikus Autonómiával kapcsolatban, s várható volt, hogy ez próbára fogja tenni a német hívek és a katolikus egyházi vezetés között fennálló eddigi jó viszonyt. Ennek megelőzésére az ekkor már az egész ország katolicizmusát képviselő Katholikus Tanács megbeszéléseket kezdett a németek egyházi autonómiájának kivitelezéséről, hogy ez ne vezessen nemzetek szerinti külön katolikus autonómiák létrejöttéhez. Bleyer a Katholikus Tanács Jogi és Pénzügyi Bizottságának február 20-i ülésén rámutatott a fentiekből következő várható problémákra és javaslatokat is tett azok elkerülésére. Ajánlotta ezért a német lakosságú egyházmegyékben német vikáriátusok és német főtanfelügyelőségek felállítását, úgy, hogy az előbbiek a német plébániák és hitközségek ügyeit intéznék német nyelven, de a megyéspüspököknek alárendelve, míg az utóbbiak célja az volna, hogy az egyházmegyék német lakosságú falvainak katolikus népiskoláiban az anyanyelv, a hitoktatás és az imák német nyelvű tanítása eredményesebb legyen. Javasolta a papok és tanítók alaposabb német nyelvi képzését is a papnevelő és tanítóképző intézetekben. Az ülésén részt vevő, de a másik német irányzathoz tartozó képviselők is magukévá tették Bleyer javaslatát, rámutatva arra, hogy az osztrák „Los von Rom” mozgalom egyik tápláló eleme és szítója éppen az volt, hogy az osztrák katolikus papok a népben a német nemzethez és nyelvhez való ragaszkodást nem ápolták és így a német nemzeti agitációnak könnyű volt a nemzeti jelszavak örve alatt az evangélikus vallásra való áttérésre hangolni a híveket. Hanuy Ferenc egyházjogász még arra is felhívta a jelenlévők figyelmét, hogy egyházi téren a külön autonómiai szervezkedés, ha nem jó kézbe kerül, külön német püspökségek követeléséhez vezethet, amit azonban az egyházjog és a Szentszék abszolút visszautasít, mivel ez ellenkezik a katolikus eszmével. Tehát az egyetlen és a maximum, amit létesíteni lehet, a német vikariátusok felállítása, amelyek, mint az egyes püspökségek integráns részei, a magyarokkal közös Országos Katolikus Autonómia keretébe fognak beilleszkedni. A Katholikus Tanács intézőbizottsága elfogadta Bleyer javaslatát és pártolólag terjesztette a prímás elé.

Csernoch a javaslatra kijelentette, hogy a püspöki kar is kívánatosnak tartja a külön vikáriusságok felállítását azon egyházmegyékben, ahol valamely nemzetiség nagy számban és területi egységben él, és elrendelte a fennhatósága alá tartozó papneveldékben és tanítóképzőkben a német nyelvű hallgatók intenzív oktatását a német nyelvre és irodalomra. A prímás egyébként ugyanígy véleményezte a szlovák kérdést is, ugyanis várható volt – amint márciusban meg is történt –, hogy a szlovákság is a ruszinokhoz és németekhez hasonló autonómiát fog kapni, ezért elrendelte szlovák tanfolyamok megindítását is a fenti intézményekben és utasította egyházmegyéje főtanfelügyelőjét, hogy viseltessen teljes megértéssel és előzékenységgel az iskolai nyelv kérdésében megnyilvánuló nemzetiségi óhajokkal szemben.[148]

Bár a német vikariátus felállítására már nem maradt idő, de arról értesülünk, hogy mégis eldöntötték a Sopron székhelyű helytartóság élére Giesswein kinevezését.[149] Természetesen a felállítandó vikáriusság nem okozott mindenkinek osztatlan örömöt, különösen nem a területen működő magyar papoknak: egyikük elkeseredetten írja Fetser püspöknek, hogy ellenkezik meggyőződésével és lelkiismeretével, hogy német nemzeti ünnepet tartson a német autonómia életbeléptetése alkalmából és felháborítja a németek azon magyarázata, hogy ennek a napnak ugyanaz a jelentősége, mint Szent István király ünnepének: „Magyar lelkem ezt a belső válságot nem bírja meg és esedezem: tegye lehetővé magyar plébániára való távozásomat.”[150]

 

Az evangélikus németek

Salacz Gábor megállapítása szerint a katolikus egyházi személyek általában hűségesebbek voltak a magyar államhoz, mint a protestánsok.[151] Úgy tűnik, különösen igaz ez a hazai németség erdélyi szász részére – de csak erre! –, hiszen a magyarországi németségnek teljes önkormányzati jogot követelő Magyarországi Német Néptanács erdélyi evangélikus szászok vezetésével jött létre, szemben Bleyer katolikus színezetű mozgalmával.[152] Bár november közepén még Nagy Károly erdélyi református püspök számára úgy tűnt, hogy a szászok a legőszintébben a magyarsággal tartanak,[153] de a hatalmi viszonyok változásával az erdélyi szászok január 8-i medgyesi gyűlése már a románok gyulafehérvári határozatát követve kimondta a Román Királysághoz való csatlakozást.[154]

A délvidéki evangélikus németek csatlakoztak a Magyar Nemzeti Tanácshoz minden különösebb kívánság nélkül[155] és Raffay püspök 1920-as egyházkerületi közgyűlési beszámolójában kijelenti, hogy „kerületünk déli egyházmegyéjének elszakításában lelkészi karunkat és egyházi elöljáróinkat bűnrészesség vádja nem terheli”.[156]

A nyugat-magyarországi német evangélikusok között, mint már fentebb láttuk, Kapi püspök és emberei fejtettek ki agitációs munkát Magyarország mellett. A Sopron-Felső egyházmegye november 19-i lelkészi értekezletén tárgyalták a nemzetiségi problémát és arra jutottak, hogy engedni kell a nép nyelvi követeléseinek – főleg mikor már a kormány is ilyen szellemű rendeleteket hoz – és a népiskolai oktatásba bevezetni a német nyelvet, valamint ezentúl anyanyelvén kell a lelkészeknek és az espereseknek is érintkezni a gyülekezetekkel.[157] Ezen intézkedések eredményesnek is bizonyultak, az ágfalvi lelkész december végén már arról értesíti Kapi püspököt, hogy az Ausztriához való csatlakozás gondolata csökkent a hívekben, mivel látják, hogy anyanyelvi és kulturális igényeik kielégítését nemcsak kilátásba helyezték, hanem valóban meg is valósítják.[158]

Nem tudunk róla, hogy az Ausztriához való csatlakozási törekvésekben evangélikus lelkészek szerepet játszottak volna, sőt, a fentiekből, illetve a fent említett rajkai esetből – ahol a falu katolikus plébánosával együtt az evangélikus lelkész szólította fel a népet a Magyarországhoz való hűség kinyilvánításra[159] arra következtethetünk, hogy a nyugat-magyarországi német nemzetiségű evangélikus lelkészek hűek voltak a magyar államhoz, illetve híveiket is ilyen irányban próbálták befolyásolni.

Kis kitekintésként megjegyzem, hogy a horvát-szlavónországi egyházakkal azonban más volt a helyzet. Mikor október végén Zágrábban proklamálták a Szerb-Horvát-Szlovén királyságot, Morgenthaler esperes kiadott egy nyilatkozatot, miszerint a horvátországi evangélikus egyházat a magyarországitól elszakadtnak nyilvánítja és azt külön államegyházzá szervezi az új délszláv államban. De ezzel nem értett mindenki egyet, egyes lelkészek azt tartották volna kívánatosnak, hogy a délvidéki protestáns egyházak lépjenek unióba egymással és úgy szervezkedjenek, de a legtöbb lelkész és egyházközség úgy vélte, hogy inkább lemondanak az államsegélyekről, minthogy egyházuk autonómiáját feláldozzák.[160]

 

A görög katolikus és az ortodox románok

A magyarországi románok 60 %-a az ortodox, 40 %-a pedig a görög katolikus vallást követte[161] és még a századelőn is a magyarországi román értelmiség komoly részét tette ki a két felekezet papsága. Természetesen ennek megfelelően a nemzetiségi mozgalmakban is ott találjuk őket, nemegyszer vezető pozíciókban.[162] A görög katolikus románok nemzeti érzése – latin kötődéseik ellenére – éppen olyan erős volt, mint ortodox honfitársaiké, sőt, mivel általában nagyobb műveltséggel bírtak, öntudatosabban is élték meg nemzeti életük értékeit és hangosabban is hirdették azt, mert be akarták bizonyítani, hogy a Katolikus Egyházzal kötött unióban éppen olyan, vagy még jobb románok tudnak lenni, mint az eredeti vallásban megmaradtak. A magyarországi románság legjelentősebb vezetői – Mihályi, Maniu, Pop Csicsó, Vajda, Radu, Hosszu – is görög katolikus vallásúak voltak.[163]

Azt már fentebb, Marchis Romulus főesperes esete folytán láttuk, hogy a román egyházi ügyekbe hogyan kapcsolódtak be a nemzetiségi törekvések, sőt, arra is találtunk utalásokat, hogy a 46 hitközség átcsatolása, a naptár és a liturgikus nyelv kérdése egyáltalán nem csupán egyházi, hanem politikai ügy is volt: Radu Demeter nagyváradi püspök titkára sorra alakította a helyi román nemzeti tanácsokat a falvakban és „szatmári úriemberek” bujtogatták az egyszerű népet a politikai célokat vallási köntösbe takarva.[164]

Természetesen a magyar oldal is tisztában volt vele, hogy a látszólag tisztán egyházi ügyeknek milyen politikai jelentősége van, mint láttuk, a román és rutén nemzetiségű egyházi vezetőket Persián a jövedelmeik növelésével próbálta a magyar állam számára megnyerni.[165] Úgy tűnik, hogy ezt elfogadni november végén – két nappal a gyulafehérvári határozat előtt – még sokan hajlandóak is voltak, vagy legalábbis a helyzet bizonytalansága miatt nem tartották tanácsosnak a magyar kormány adakozó kezét visszautasítani, de a Szamosújvári és a Gyulafehérvár-Fogarasi görög katolikus egyházmegye már ekkor nem képviseltette magát a megbeszélésen,[166] valószínűleg azért, mert már nem tekintette magát a magyar kormány joghatósága alá tartozónak. Bár úgy tűnik, hogy a kormány még később is próbálkozott volna anyagi megnyerésükkel, de Csernoch felvilágosította őket, hogy ez már nem vezethet eredményre, mert a görög katolikus román papság már az elmaradt állami támogatásért a megszállt területen lévő katolikus javakból remél kárpótlást.[167] De nézzük meg, hogyan is állt a román ortodox és görög katolikus papság az impériumváltáshoz! Az összeomláskor megalakult Aradon a Központi Román Nemzeti Tanács, amelyben jelentős szerepet játszott Vasile Goldis, Papp József aradi görögkeleti püspök titkára. A helyi román nemzeti tanácsok és nemzeti gárdák megalakításában is tevékeny szerepet játszottak az egyházi személyek Erdélyszerte, az egyszerű papoktól a püspökökig, például Karánsebesen ezt egyenesen Christea Miron püspök szervezte, Nagylétán pedig Radu püspök titkára alakította meg a román nemzeti tanácsot.[168]

November 21-én az öt erdélyi román püspök: Radu Demeter nagyvárai görög katolikus, Hosszu Gyula szamosújvári görög katolikus, Frentiu Traján Valér lugosi görög katolikus, Papp József aradi ortodox és Cristea Miron karánsebesi ortodox püspök (a balázsfalvi görög katolikus és a nagyszebeni ortodox metropolitai székek éppen betöltetlenek voltak) nyilatkozatban tették közzé, hogy a Központi Román Nemzeti Tanácsot ismerik el a román nemzet egyetlen politikai vezetőjének. Ennek utasítására küldték november 14-én Nicolae Balant, a nagyszebeni Ortodox Teológiai-Pedagógiai Intézet tanárát Victor Precup kapitány kíséretében Iasiba a regáti román vezetőket tájékoztatni az erdélyi helyzetről. Ő ajánlotta ezek után Goldisnak, hogy szakítsanak meg minden tárgyalást a magyar kormánnyal és a legrövidebb időn belül egy népgyűlés keretében kiáltsák ki Erdély Romániával való egyesülését. Láthatjuk ebből, hogy a végzetes gyulafehérvári gyűlés előkészítésében milyen nagy szerepet játszottak a román egyházi személyek.[169]

December 1-én Gyulafehérváron az ortodox és görög katolikus egyházak képviseletében mind az öt román püspök megjelent, valamint négy egyházi vikárius, az ortodox egyháztanácsok és az egyesült kanonokságok 10-10 küldötte, 129 esperes, 1-1 tanár és 2-2 diák minden teológiai és pedagógiai intézetből. Az egyes körzetek választott képviselői között is sok egyházi személy volt, valamint minden hivatalos megbízás nélkül is sok pap vett részt a gyűlésen. A gyűlés három megválasztott elnöke közül is kettő – Radu Demeter és Papp József – püspök volt és a szónokok is részben közülük kerültek ki. A gyűlés görög katolikus és ortodox hálaadó istentisztelet után mondta ki Erdély elszakítását Magyarországtól és Romániához való csatolását, majd pedig megválasztották a 212 tagú Románok Nagy Nemzeti Tanácsát, amelybe a püspökökön kívül számos más papot is beválasztottak.[170] Ezután a román egyházi személyek már egyáltalán nem tekintették kormányuknak a budapesti népkormányt.[171] A kormány által februárban elrendelt hűségesküt sem tették le a román püspökök,[172] sőt, Cristea karánsebesi püspök elrendelte, hogy a miséken a román uralomért és a Román Nemzeti Tanácsért kell könyörögni.[173]

Azonban egyes történészek szerint a Romániához való csatlakozás az ortodox és a görög katolikus papság számára egyáltalán nem volt ilyen magától értetődő, sőt, súlyos aggodalmakat keltett, bár a nemzeti lelkesedés kétségtelen volt. Jancsó Benedek: A román irredentista mozgalmak története című munkájában így jellemzi a román papság hozzáállását a kérdéshez: „A román nemzetiségpolitikai törekvéseknek kezdete óta a legerősebb támasza, sőt, a régebbi időszakokban majdnem egyedüli harcosa volt a mindkét felekezetű (görög katholikus és görög keleti) román egyház papsága. A Romániával való egyesülés gondolata azonban súlyos aggodalomként nehezedett e papság többségének lelkére. A görög katholikus román papság gondolkozóbb tagjai egyáltalán nem haboztak nyíltan is kijelenteni, hogy miután Romániában a görög keleti az államvallás, attól tartanak, hogy a feltétel nélkül való egyesülés következményeképpen egyházuk katholikus jellege veszedelembe jut. A görög keleti egyház papjai pedig egyházuk autonómiáját féltették, miután tudták, hogy Romániában az államvallás rangjával dicsekedő görög keleti orthodox vallás egyházának egyáltalán semmiféle autonómiája sincs és ennek következtében ők sem maradhatnak az eddig élvezett autonómia birtokában, hanem egyszerű játékeszközei lesznek a politikai hatalom mindenkori birtokosainak, mint a romániai görög keleti egyház, amelybe egyesülés esetén a kánonjog rendelkezései értelmében egyszerűen bele fognak olvasztatni.”[174]

Bár mint láttuk, a gyulafehérvári döntés után a román egyházi vezetők már mindenféle közösséget megtagadtak a magyar kormányzattal, úgy tűnik, az mégis próbált még egy utolsó adut kijátszani. Az pedig a két román egyház ellentéteinek kihasználása volt. Nem ismerjük pontosan a kormány terveit arra vonatkozóan, hogy ezt pontosan hogyan is gondolta, de valószínűsíthető, hogy meg akarták próbálni a görög katolikusokat az ortodox románoktól és így Romániától is elidegeníteni, hogy újra a latin kultúrkörhöz tartozó Magyarország felé forduljanak. A kormány Csernoch véleményezését kérte az ügyben, aki azonban óva intett attól, hogy a két román egyház viszályába beavatkozzanak, mivel azzal igen veszedelmes területre lépnének. Szerinte úgy is csak a görög katolikusoknál találhatnának valami csekély érintkezési felületet, ha „erősebb szorongattatás éri őket. (…) Az önálló és független Magyarországtól aligha várnak a román egyesültek [a görög katolikusok] a katholicizmus számára intenzív védelmet az orthodoxia ellen, úgy, amint a múltban várták az osztrák-magyar monarchiától. Inkább a rokon latin fajoktól várják az erősítést és bíznak kulturális fölényökben. Az orthodoxok pedig éppen nemzeti és vallási exclusivitásuknál fogva minden idegen beavatkozást perhorreszkálni fognak. (…) De a ravasz románok igen óvatosak s azért nagy okossággal kell feléjük közeledni.” – javasolja a prímás.[175]

 

A ruszinok

Közismert, hogy még a 20. század elején is a ruszin értelmiség döntő többségét a görög katolikus papság alkotta, amely befolyása alatt tartotta gyakorlatilag az egész népet és így a forradalom időszakában is a ruszin politikai mozgalmak természetszerűleg elsődlegesen hozzájuk kötődtek. Három ruszin politikai irány létezett ekkor: a magyar-, az ukrán- és a csehbarát. A forradalom győzelme után közvetlenül az első jutott a legnagyobb szerephez, november 9-én Ungváron megalakult a Magyarországi Rutének Néptanácsa Gábé Péter és Volosin Ágost kanonokok vezetésével.[176] A tanács legfőbb programpontja a Magyarország területi integritásához való ragaszkodás volt, amelyet a december 10-i budapesti ruszin nagygyűlésen is lelkesen hangoztattak.[177]

Bár az ungvári felsőklérus kezdeményezte a szervezetet, de Novák István eperjesi püspök és káptalanja is elfogadta a néptanács programját minden fenntartás nélkül.[178] A legtöbb ruszin pap a Magyarországhoz való hűség mellett foglalt állást, például a máramarosi ruszin nemzeti tanács Illés Andor és Szabó Endre vikárius vezetésével jelentette be csatlakozását Magyarország területi integritásának követeléséhez,[179] de így tett Sáros vármegye papsága és tanítósága is[180] és általában papjuk vezetésével a községek is sorra kijelentették ezt.[181] Általában jellemző a zellői parochus véleménye: a ruszinok hűségesek Magyarországhoz, de sürgősen segíteni kell nyomorult helyzetükön, mert ha nem, az ellenségnél fogják boldogulásukat keresni.[182] Azonban nem volt kizárólagos ez a vélemény. Huszt központtal egy ukranofil irányzat bontakozott ki, ahol november 10-én kimondták a ruszinok Ukrajnához való csatlakozását, majd november 17-én az ungvári Magyarországi Rutének Néptanácsával szemben „ellen-nemzeti tanácsot” alakítottak, január 21-én pedig a huszti népgyűlés Központi Ukrán Tanácsot szervezett.[183] Bár ennek vezetői között név szerint nem ismerünk papi személyeket, de Hajdu Tibor utal rá, hogy a ruszin papság ebben is nagy szerepet játszott.[184] A harmadik, csehbarát irányzat Ólublóra tehető, ahol november 3-án az újlaki pap a szepesi és sárosi papság és tanítóság bevonásával ruszin nemzeti tanácsot alakított és programjába a teljes nemzeti önrendelkezést vette, tehát burkoltan az elszakadást Magyarországtól.[185] Ez később egyesült a szintén a görög katolikus papság vezette eperjesi ruszin néptanáccsal,[186] és január 7-én kimondták a Csehszlovákiához való csatlakozást.[187]

Azonban közben a Magyarországhoz való hűséget hangoztató Ungvári Rutén Néptanácsban is változások játszódtak le. Újév napján Volosin kanonok már Hodzsa Milánnal tárgyalt a cseh megszállás módozatairól. Láthatjuk, hogy Volosin magyarbarátsága csak „feltételes és átmeneti” volt, ahogy Darás Gábor fogalmaz. De miért fordult el ez a vezető ruszin pap Magyarországtól? Emlékiratában ennek magyarázatául több okot is felsorol: a területi kérdés rendezetlenségét, mivel a Ruszka-Krajnának adott négy vármegyét kevesellte, a többi ruszin lakta területről pedig még nem volt végleges döntés; a jobboldali magyar sajtó támadásait a ruszin néptörvény ellen, ami azt a félelmet keltette bennük, hogy ha ismét a régi urak kezébe kerül Magyarországon a hatalom, el fogják azt törölni; az oktatásban úgy látták, hogy továbbra is a magyar szellem uralkodik; a népkormány nem tudta biztosítani Ruszka-Krajna nagyhatalmi garanciáját. De ezeket végiggondolva nyilvánvaló, hogy ezek csak kényszeredett okok, például december 25-e, Ruszka-Krajna törvénybeiktatása és január 1-e között, egy hét alatt hogyan lehetett volna az egész oktatásügyet átalakítani? Egyet kell értenünk Darás megállapításával: a legkézenfekvőbb és legdöntőbb ok az lehetett, hogy Volosin „a forradalom szörnyűségei elől [a ruszin vidékeken szinte polgárháborús állapotok uralkodtak ekkor] katonai oltalmat keresett s ahhoz a katonai hatalomhoz fordult, mely útjában úgysem volt föltartóztatható, amely a kelet-szlovenszkói ruténekkel való uniót lehetővé tette.”[188]

Végül január 12-én a cseh csapatok bevonultak Ungvárra és ezzel eldőlt az eperjesi irányzat – ekkor már Volosin irányzata is – győzelme, s hamarosan ennek szellemében egyesült a három ruszin nemzeti tanács.[189]

 

A szlovén katolikusok

A szlovén lakosság 3/4-e római katolikus vallású volt.[190] A dualizmus időszakában a szlovének értelmisége is – hasonlóan a ruszinokhoz – nagyrészt katolikus papokból tevődött ki, akik ugyan felléptek bizonyos nemzetiségi kívánalmakkal is, de ezek egészen az I. világháború végéig nem terjedtek túl az anyanyelv ápolásán. Így érthetően 1918-ban is őket találjuk a szlovén törekvések élén, a szlovén nemzeti mozgalom fő vezetője Klekl József nyugalmazott cserencsóci plébános volt.[191]

Klekl és pap barátai – Kühar József, Basa István, Csárics József, Szarkovics József – voltak azok, akik 1919. január 14-én kidolgoztak egy egységes autonómia-tervezetet a területre vonatkozóan. Ennek legfontosabb jellemvonása, hogy valamennyi, a Rába és a Mura mentén élő szlovén egyesítését tűzte ki célul egy autonómia keretében, Muraszombat központtal, Magyarország vagy a későbbi Jugoszlávia fennhatósága alatt. Elképzelésük szerint a Slovensko Krajna minden autonómiai kérdést saját intézményeiben kezelne, az anyaországgal közös ügyeket pedig közös szervek bonyolítanák. A tervezet különlegessége az, hogy a reális egyházpolitikai kívánalmak mellett – a vallásos oktatást nem szabad kizárni az iskolákból, az egyházi javak nem sajátíthatók ki, az autonómia vallásalapjából új szlovén plébániát kell létrehozni Alsólendván, szlovén káplánokat kell helyezni a magyar plébániákra, a helyi plébániáknak földet kell biztosítani – olyan anakronisztikus követelésekkel is fellépett, amelyek visszamutattak az előző századba, az egyháznak állami jogokat átadva. Ezek voltak: az összes állami iskolát egyházi tulajdonban kell adni és meg kell szűntetni a polgári házasságkötést.[192]

Göncz László szerint az ezt az autonómia-tervezetet megszerkesztő papokban nem lehetett túl erős a szándék a Jugoszláviához való csatlakozás tekintetében, hiszen első változatban Magyarországon belül képzelték el népük jövőjét. A tervet kidolgozó zalai szlovén papok felkérték a Vas vármegyei szlovén papságot is, hogy támogassák elképzeléseiket, de nem sikerült túl nagy támogatást szerezniük körükben, állítólag csak heten csatlakoztak hozzájuk.[193] Az autonómia-tervezet egyházi vonatkozásai a katolikus egyházi vezetők figyelmét is felkeltette. Mikes püspök február elején a Vendvidékre utazott, ahol több plébániát is meg akart látogatni. Ez azonban nem keltett valami nagy lelkesedést. Bár a lakosság egy része úgy nyilatkozott, hogy Magyarország keretein belül akar maradni, és csak anyanyelvük oktatását kérték az elemi iskolák első négy osztályában, azonban az egyes helyeken, Belatincon és Bántornyán a plébánosok, tartva az esetleges inzultusoktól a hívek jugoszláv szimpátiája miatt, arra kérték a püspököt, hogy látogatását ne ejtse meg.[194]

A kormány leginkább a Klekl-féle autonómiát tartotta alkalmasnak – voltak más szlovén autonómia-tervezetek is – a szlovénokkal való tárgyalás alapjául, de az egyházi jellegű követelések nélkül. Ezért február 12-re tárgyalásra hívták az egyes szlovén irányzatok képviselőit Budapestre. Ezen azonban Kleklék nem jelentek meg, mivel Kővágó László szerint úgy vélték, hogy a magyar kormánnyal való tárgyalás eltávolodásra vezetne a jugoszláv irányzattól és az egyre inkább ennek befolyása alá kerülő néptől. De hogy mégse szigetelődjenek el a népkormánytól sem, képviselőt küldtek maguk helyett Serüga Vince leszerelt főhadnagy személyében. Azonban a tárgyalások már nem hoztak eredményt a Muravidék jövőjét illetően, a kormány függőben hagyta a kérdést, a Tanácsköztársaság pedig egy egészen más politikai helyzetet hozott.[195]

Klekl tevékenységének elemzését Göncz László végezte el. Utalt Klekl későbbi megnyilatkozásaira, amelyek igen ellentmondásos képet nyújtanak. Eszerint egy 1938-as írásában kijelenti, hogy minden tekintetben a magyarországi szlovének Jugoszláviával való egyesülését szorgalmazta, míg három évvel később cáfolta, hogy a Magyar Királyságtól függetlenül képzelte el a hazai szlovének jövőjét és a stájerországi szlovénokkal a Magyar Szent Korona alatt szerette volna a magyarországiakat egyesíteni. Göncz azt a megállapítást teszi végül, hogy Klekl célja a Muravidék Jugoszláviához való tartozásának elérése volt.[196]

Göncz véleményét támasztja alá a muraszombati római katolikus hitközség elnökének október 17-i levele is Mikes püspökhöz, aki panaszolja, hogy a Magyarországhoz való hűség mellett rendezendő október 20-ra tervezett nagy demonstráción ott lesz az evangélikus, a református és az izraelita papság, csupán a katolikus akar távol maradni.[197] Hasonlóképpen a Klekl által szerkesztett szlovén nyelvű Novine című hetilap hazafiatlan és bomlasztó jellegét szidták a helyi evangélikusok is.[198]

Bár tagadhatatlanul Klekl köre volt a legjelentősebb egyházi személyekből álló csoport, amely a szlovének jövőjét rendezni akarta, de vannak adataink rá, hogy más szlovén papok nem az ő útjukat járták. Voltak fiatal papok, akik nyíltan Jugoszlávia mellett agitáltak,[199] míg ezzel szemben Szlepecz János kanonok még a szlovén autonómia tervét is túl soknak találta.[200]

 

A szlovén evangélikusok

A szlovének hozzávetőlegesen egynegyed része az evangélikus vallást követte. Az ő nemzeti eszmeiségük lényegesen eltért az öntudatosan szlovén, Murán-túli honfitársaikkal kapcsolatot kereső katolikus papokétól, mivel nem tartották természetes hátterüknek a katolikus Szlovéniát. „Bezárkóztak a saját archaikus írásmódjukba és nemzeti tartalomként megragadták a vendséget.” – írja róluk Fujs Metka.[201] Esetükben nem igaz Salacz Gábor megállapítása, miszerint a nemzetiségek katolikus része hűségesebb volt Magyarországhoz protestáns társaiknál.

Ez a nagyon lényeges nemzettudati eltérés eltérő hozzáállást eredményezett az 1918-as eseményekhez is az evangélikus és a katolikus papság esetében. Az evangélikus lelkészek egyáltalán nem lelkesedtek a Jugoszláviához való csatlakozásért,[202] hiszen a döntő többségében katolikus honfitársaikkal és a horvátokkal való egyesülés – az ortodox szerbekről nem is szólva! – vallási téren semmi jót nem ígért nekik, az egységes nemzettudat pedig egyáltalán nem élt jelentős tényezőként bennük. Így hát maradt számukra az eddig is sokvallású, jelentős protestáns lakossággal bíró Magyarországhoz való tartozás alternatívája, amelyet Kapi püspök és emberei fentebb ismertetett magyar nemzeti agitációja csak még jobban megerősíthetett. A Muraszombat-vidéki evangélikus gyülekezetek vezetőségei el is ítélték Kleklék politikáját és „bomlasztó” tevékenységét, kijelentve, hogy ragaszkodnak Magyarország területi integritásához és tiltakoznak minden elszakítási törekvés ellen, valamint kimondták, hogy egy esetleges népszavazás esetén a szlovén evangélikusság feltétlenül kiállna Magyarország mellett. A lelkészek és a tanítók az esperes kérésére – aki feltehetően Kapi püspök utasítását követte – meg is ígérték, hogy mindent megtesznek, hogy a népet a magyar haza iránti hűségben megtartsák. Azonban néhány szerény, helyi jellegű kívánságuk nekik is volt: a felsőcsalogányi gyülekezet váljék önállóvá, Tótkeresztúrt és vidékét csatolják vissza a muraszombati választási kerülethez és a Magyarország mellett agitáló káplánok fizetését emeljék fel. Javaslatokat is tettek a nép Magyarországhoz való hűsége érdekében: számos állami elemi iskolát állítsanak fel a Vendvidéken mielőbb, valamint indítsanak az ügy érdekében külön propagandát egy vend nyelvű evangélikus naptár és egy felekezeti jelleg nélküli hetilap kiadásával.[203] Kapi püspök felkarolta a kérésüket és próbált a kormánynál közbenjárni érdekükben.[204]

Láthatjuk, hogy a szlovén evangélikusok, különösen a lelkészek, maximális hűséget tanúsítottak Magyarország iránt. Ennyire egyik nemzetiségnél sem különbözött az eltérő felekezetű, de egy néphez tartozó papság állásfoglalása!

 

A bunyevácok és a sokácok

Hasonlóan a szlovénekhez, a bunyevácoknál is a nemzeti mozgalom vezetői a katolikus papok voltak, különösen Rajic Balázs, a szabadkai Szent Rókus-templom plébánosa, aki már régóta ellenezte a magyarosító törekvéseket. Rajic október 26-án Zágrábba utazott néhány horvát szimpatizáns bunyevác értelmiségi és földbirtokos megbízásából, hogy az ott lezajló eseményekről tájékozódjék. Itt tanúja volt az Szerb-Horvát-Szlavón királyság megalakulásának és a délszláv területek – köztük a Bánát, Bácska és Baranya – Magyarországtól való elszakítása deklarálásának.[205] A szerb megszállás után főleg ő propagálta, hogy a bunyevácok csatlakozzanak a szerbekhez, azonban arról értesülünk, hogy azok – legalább is a bajaiak – a magyarokhoz húztak.[206]

A bunyevácok is felléptek az ekkor már szinte „szokásosnak” számító egyházpolitikai követeléssel a szlovák evangélikusokhoz és a német katolikusokhoz hasonlóan: önálló bunyevác püspökség felállítását kívánták a Bácskában.[207]

Nem tudunk róla, hogy bármelyik sokác származású pap részt vett volna valamilyen nemzeti mozgalomban, illetve hogy a sokácok nemzeti jellegű egyházpolitikai követeléseknek adtak volna hangot, a mohácsi tanító szavaival élve „a sokácok jó magyarok” voltak.[208]

 

A nyugat-magyarországi horvátok

A nyugat-magyarországi, német és magyar többség között élő, félszázezres horvát kisebbség elzárva élt anyaországbeli honfitársaiktól. Az itt élő horvátokat mélyen vallásos és egyházias szellem jellemezte, több püspök és kanonok is kikerült soraik közül. 1918-ban eme csekély számú kisebbség jelentőségét az adta, hogy éppen a csehek és a szerbek részéről tervezett nyugat-magyarországi szláv korridor vonalába estek, annak fontos láncszemét alkothatták volna. Ezt természetesen a magyar kormány minden módon igyekezett megakadályozni, ezért támogatásával november végén mozgalom indult meg helyi horvát nemzeti tanácsok alakításra, amelyek elsődleges programja a Magyarországhoz való hűség volt. A nyugat-magyarországi horvátok vezető rétege is a papság volt, így ezen tanácsok szervezői között legnagyobb számban papokat találunk Mersich Márton, Prikoszovich Endre, Rozsenich Demeter és Strassner József személyében.[209] De a horvát nemzeti tanácsok szervezése elég vonatottan folyt és csak január 7-én sikerült a Nyugat-Magyarországi Horvát Néptanácsot megalakítani, amely kimondta, hogy Magyarországhoz ragaszkodik, de tiltakozik az ellen, hogy a horvát falvakat más nyelvű autonómiába osszák be – ekkor ugyanis már útban volt a magyarországi németek autonómiájáról szóló néptörvény –, ezért ők is önkormányzati jogot követeltek maguknak.[210]

Mint láttuk, a kormány és Fetser győri püspök között ekkor tárgyalások folytak egy hozzávetőlegesen 90 plébániát magába foglaló nyugat-magyarországi német vikariátus felállításáról, amely a német és magyar lakosság között élő horvátokat igen hátrányosan érintette. Ezért február 7-én a Horvát Néptanács Sopronban nagygyűlést tartott, ahol tiltakoztak az ellen, hogy a horvát híveket a német vikáriusságba osszák be és azt követelték, hogy a terülten részükre is állítsanak fel egy horvát heléynökséget, valamint egy horvát származású kanonok állandóan legyen kinevezve a Győri egyházmegyében.[211]

Ezt erősítette meg a Sopron-aluli horvát papság február 17-i értekezlete, ahol a megjelent tíz pap szintén tiltakozását fejezte ki a horvátoknak a német vikáriusságba való betagolása ellen, azt rájuk nézve veszélynek minősítve. Ezért továbbra is követelték egy önálló horvát vikáriusság felállítását csak horvát községekből álló esperesi kerületekkel, valamint horvát egyházi főtanfelügyelőség létesítését, és kimondták, hogy ha a német helynökséget mégis felállítják, akkor a passzív rezisztencia álláspontjára helyezkednek. Követeléseiket eljutatták Fetser püspökhöz is, hangsúlyozva azonban, hogy csak abban az esetben ragaszkodnak a horvát vikáriussághoz, ha a német valóban megvalósul.[212]

A Győri és a Szombathelyi egyházmegye összes horvát papját csatlakozásra szólították fel követeléseikhez. A felhívás sikeres volt, a kisboldogasszonyi esperesi kerület hat horvát papja március 6-i gyűlésén magáévá tette a február 17-i határozatot, azzal indokolva ezt, hogy a sikeres lelkipásztorkodás és népnevelés szempontjából feltétlenül szükséges, hogy az a nép nyelvén történjen.[213] A német vikáriusságban való betagozódás veszélye azonban nemcsak a papságot, hanem a horvát híveket is felháborította, amely ellen népgyűléseken tiltakoztak.[214]

A nyugat-magyarországi horvátság nemzeti követelésekkel, vagyis nyugat-magyarországi horvát autonómiával a német autonómiától fenyegetve érezve magát csak a „végszükség” esetén lépett fel, de azt is csak szinte ötletszerűen, minden erősebb nyomatékosítás nélkül.[215] Ezzel szemben egyházi téren nem ez volt a helyzet, a német vikariátus ellen agilis mozgalmat indítottak, amely egészen a külön horvát helynökség követeléséig is eljutott. Ebből nyilvánvaló a következtetés: alapvetően úgy gondolták, hogy a horvát vikáriusság és főtanfelügyelőség minden kívánságukat, mely gyakorlatilag csak a szabad nyelvhasználatra terjedt ki, kielégíti majd.

 

A muraközi horvátok

A Muraközben, horvát testvéreik közelében élő horvátokkal egészen más volt a helyzet, mint a nyugat-magyarországi szórvánnyal. Bár papságuk egy része elmagyarosodott a dualizmus éveiben, a horvátnak megmaradt papokban és tanítókban annál inkább feléledt a nemzeti öntudat.[216] Ennek köszönhető, hogy 1918 végén a Muraközt megszálló horvát csapatok parancsnoka, Kvaternik ezredes felhívására a templomokban a horvát papok Te Deumot tartottak, a következő napokban pedig a horvát községekben népgyűléseket szerveztek, ahol a papság magyarázta meg a népnek a horvát csapatok jelenlétét és hívta fel őket a délszláv állam melletti kiállásra.[217]

 

A szerbek

Közismert, hogy a Szerb Ortodox Egyház kimondottan nemzeti jellegű volt, hasonlóképpen a románhoz. A szerb főpapság azonban érdekeik védelme miatt a dualizmus alatt a magyar kormány kiszolgálójává vált[218] és eltűrte, hogy a szerb nemzeti-egyházi autonómiát az lépten-nyomon megsértse, mígnem 1912-ben már odáig fajultak a dolgok, hogy a kormány királyi rendelettel megszűntette azt. Ez azonban természetesen nagyon megrontotta a szerb-magyar viszonyt, amelynek kihatásai 1918-ban is igencsak éreztették hatásaikat.[219]

Bár a forradalom után az összes püspök közül leghamarabb, november 2-án Zubkovics György budai szerb püspök jelentette be csatlakozását a Magyar Nemzeti Tanácshoz,[220] de amikor február 28-án a népkormány őt és papjait a Magyar Népköztársaság iránti hűségesküre felszólította, már kevésbé mutatkozott készségesnek. Nyilvánvaló, hogy a püspök Magyarországon a Délvidék szerb megszállása következtében az eskü kérdésében milyen kényes helyzetbe került. Bár Zubkovics püspök kijelentette, hogy a hűségesküt az egyházmegyei főhatóság hajlandó letenni és erre a meg nem szállt területen működő papjait is felhívja – a megszállt részeken természetesen ez lehetetlen volt –, azonban felhívta Vass János vallásügyi miniszter figyelmét bizonyos körülményekre, hogy azokat mérlegelje, mielőtt biztosan kérné az esküt. Zubkovics kifejtette, hogy a Budai egyházmegye híveinek és papságának nagy része az alakuló délszláv állam területén él és meggyőződése, hogy ha ő és az egyházmegyei vezetőség a hűségesküt leteszik a Magyar Népköztársaságra, a megszállt területeken élő papság és hívek – kikkel a kánoni kapcsolat a megszállás ellenére fennáll – az ottani hatalmi viszonyok között a kánoni engedelmességet meg fogják tagadni és el fognak szakadni a budai püspökségtől. A szintén megszállás alatt lévő karlócai metropóliai főhatóság – mely alá a budai püspökség is tartozik – pedig ezt jóvá is hagyná, így a budai püspököt egyházmegyéje nagy részének joghatóságától megfosztanák. Ez pedig – jelzi Zubkovics püspök – nem állhat sem az egyház, sem a Magyar Népköztársaság érdekében. Bár nem mondja ki, de nyilvánvaló, mire céloz: az egyházi elszakadás még inkább szentesítené a megszállók végleges berendezkedését. Hozzáteszi még, hogy ez azzal is járna, hogy a karlócai metropóliai főhatóság azonnal beszűntetné a budai püspök és egyházmegyei hatósága, valamint a papság és tanítóság minden illetményének és segélyének folyósítást, ami sok család teljes anyagi romlását idézné elő és az egyházmegyei igazgatás fenntartását is lehetetlenné tenné. Természetesen hozzátette, hogy tőle és papságától távol áll még a gondolata is annak, hogy a Magyar Népköztársaság ellen bármilyen formában is állást foglaljanak és hogy a magyar hatóságoknak és törvényeknek ne engedelmeskedjenek, de ismételten kéri Vass minisztert, hogy az eskü letételének kötelezettségét gondolja át még egyszer.[221]

A szerb alsópapság vélekedésére a nemzeti kérdésről nem sok adattal rendelkezünk, csak arról értesülünk, hogy a Délvidéken a forradalom napjaiban egyes helyeken a szerb pópa bujtotta fel a népet a magyarok ellen, aminek sokszor véres összetűzés lett az eredménye.[222] Ezek után nem lehet kétségünk afelől, hogy örömmel üdvözölték november közepén bevonuló honfitársaikat: a bajai pópa felszólította a katolikus papot, hogy ennek örömére mondjon Te Deumot,[223] a szenttamási szerb templomban pedig ekkor olyan ünnepélyt tartottak, „mint soha máskor”.[224]

 



[1] Bellér Béla: A Magyar Népköztársaság és a Tanácsköztársaság nemzetiségi kultúrpolitikája In: Történelmi Szemle, 1969. 1-2. sz.; Szarka László: A Jászi Oszkár vezette nemzetiségi minisztérium rendezési tervei és működése 1918 végén. In: A Mura-mente és a trianoni békeszerződés. Szerk.: Göncz László. Lendva, 2000.; Juhász Nagy Sándor: A magyar októberi forradalom története. H.n., 1945. (továbbiakban: Juhász Nagy, 1945.) 295-304., 366-369. p.; Hajdu Tibor: Az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forradalom. Bp., 1968. (továbbiakban: Hajdu, 1968.) 117-136., 156-170. p.

[2] Prímási Levéltár (továbbiakban: PL.) Csernoch 1918 D/c 4075. sz.

[3] Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltára (továbbiakban: RL.) C/197 30. d. Min. Kovács J. István és az evangélikus egyházi elnökségek 1918. november 9-i értekezletének jegyzőkönyve

[4] Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltár (továbbiakban: TtREL.) I.1.e.22. Kovács J. István 1918. december 28-i levele; RL. C/197 29. d. 1918. 192. sz.; RL. C/197 30. d. Min. Emlékeztető feljegyzések Kovács J. István és a református egyházi elnökségek 1918. november 11-i értekezletéről.

[5] Egyházi Közlöny, 1918. december 8. 316. p.

[6] Alkotmány, 1918. november 29. 7. p.

[7] Politikatörténeti Intézet Levéltára (továbbiakban: PIL.) 704. f. 12. őe. 181. p.

[8] Alkotmány, 1918. november 29. 7. p.

[9] PIL. 704. f. 12. őe. 183. p.

[10] PIL. 704. f. 12. őe. 65., 76-77. p.

[11] PIL. 704. f. 12. őe. 65. p.

[12] PIL. 704. f. 12. őe. 68-69. p.

[13] PL. Csernoch 1919 D/c 1439. sz.

[14] PIL. 704. f. 12. őe. 79-85. p.; PL. Csernoch 1919 D/c 1439. sz.; Persián Ádám: Főkegyúri jog és katholikus autonomia. Bp., 1920. 11-12. p.

[15] Alkotmány, 1918. december 12. 6. p.; PIL. 704. f. 12. őe. 76-77. p.

[16] Salacz Gábor: A Magyar Katolikus Egyház a szomszédos államok uralma alatt. München, 1975. (Dissertationes Hungaricae ex Historia Ecclesiae III.) (továbbiakban: Salacz, 1975.) 13. p.

[17] PIL. 704. f. 12. őe. 78. p.

[18] Salacz, 1975. 12-13. p.

[19] Corpus Iuris Hungarici 1919. évi VI. néptörvény

[20] Hegedűs András: A katolikus főpapi kinevezések politikai háttere a dualizmus korában. (1867-1918) Bp., 2001. (Doktori disszertáció. Kézirat.) 125. p.

[21] PIL. 704. f. 12. őe. 184-187. p.

[22] PIL. 704. f. 12. őe. 187. p.

[23] Corpus Iuris Hungarici 1918. évi X., 1919. évi VI. és 1919. évi XXX. néptörvény.

[24] MUKICS MÁRIA: A magyarországi szlovének. Változó világ 56., h.n., 2003. 32. p.

[25] Pécsi Püspöki Levéltár (továbbiakban: PPL.) Tanf. 2520/1918. sz.

[26] Tengely Adrienn: Az oktatási nyelv megváltozása 1918 végén az rk. elemi népiskolákban. In: Pécsi Szemle, 2005. nyár 52-57. p.

[27] Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltára. Ig.Tan. I/91/1918/3., I/91/1918/10., I/91/1918/31. sz.; RL. C/197 17. d. Tóth Lajos 1918. december 1-i levele.

[28] RL. C/197 30. d. Min. Jászi Oszkár 1918. december 2-i levele.

[29] Evangélikus Országos Levéltár (továbbiakban: EOL.) Egyházegyetem Elnöki értekezlet jegyzőkönyvei (1918. december 5. 6.)

[30] Baja (Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár [továbbiakban: KFL.] I.1.a. Generalia de Archidioecesis 536/1919. sz.), Pomogy (Győri Egyházmegyei Levéltár [továbbiakban: GyEL.] Egyházkorm. 2051/1919. sz.), Püspökbogád (PPL. Esp. Pécs 1918)

[31] Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár (továbbiakban: VÉL.) AD 1547/1919., 6228/1918., 6007/1918., 6664/1918., 1206/1919. sz.

[32] PPL. 4836/1918. sz.; GyEL. Egyházkorm. 1511/1919. sz.

[33] PL. Csernoch 1919 Cat. 13. 249. sz.

[34] PPL. 5139/1918., 4891/1918. sz.; PPL. Esp. 1918 Valpó.

[35] Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL.) P 233 3. cs. 1185/1918., 1211/1918., 1232/1918., 1244/1918., 1264/1918. sz.

[36] MOL. K 803 (PTI. 606. f.) 8. őe. Persián 1918. december 3-i távirata Mejzon Jánosnak.

[37] Sárospataki Református Kollégium Levéltára. P/9 2963/1918. sz.

[38] TtREL. I.1.e.22. A nagyváradi lelkész 1918. december 19-i levele; TtREL. I.1.e.22. A körösvölgyi akció terve; TtREL. I.1.e.22. A szentesi esperes 1918. december 18-i levele; RL. C/197 29. d. 1918. 191. sz.

[39] TtREL. I.1.e.22. A nagyváradi lelkész 1918. december 19-i levele; TtREL. I.1.e.22. A körösvölgyi akció terve.

[40] TtREL. I.1.e.22. Kovács J. István 1918. december 28-i levele.

[41] TtREL. I.1.e.22. A szentesi esperes 1918. december 18-i levele.

[42] Magyar 31,92%, német 31,44%, szlovák 38,58% , egyéb (főleg szlovén) 1,92% (1910) Balogh Margit – Gergely Jenő: Egyházak az újkori Magyarországon 1792-1992. II. köt. Bp., 1996. (továbbiakban: Balogh-Gergely, 1996.) 163. p.

[43] EOL. Bányai egyházker. 162/2. cs. 4500/1918. sz.

[44] EOL. Raffay Sándor hagyatéka 3. d. 3. cs. Kapi Béla 1918. december 13-i levele.

[45] RL. C/197 30. d. Min. Jelentés a magyarhoni ág. h. ev. egyetemes egyház négy kerületében az  és felhasznált összegekről; RL. C/197 29. d. 1918. 112. sz.

[46] EOL. Raffay Sándor hagyatéka 3. d. 3. cs. Geduly Henrik 1918. november 24-i levele.

[47] RL. C/197 30. d. Min. Jelentés a magyarhoni ág. h. ev. egyetemes egyház négy kerületében az egyházak megmaradása érdekében kifejtendő agitáció ügyében tett lépésekről és felhasznált összegekről.

[48] RL. C/197 30. d. Min. Jelentés a magyarhoni ág. h. ev. egyetemes egyház négy kerületében az egyházak megmaradása érdekében kifejtendő agitáció ügyében tett lépésekről és felhasznált összegekről.

[49] EOL. Dunáninnei egyházker. Elnöki 12. d. 304. sz.

[50] RL. C/197 30. d. Min. Jelentés a magyarhoni ág. h. ev. egyetemes egyház négy kerületében az egyházak megmaradása érdekében kifejtendő agitáció ügyében tett lépésekről és felhasznált összegekről.

[51] EOL. Raffay Sándor hagyatéka 3. d. 1. cs. Kovács Sándor 1918. december 20-i levele.

[52] EOL. Raffay Sándor hagyatéka 1. d. 4. cs. Raffay Sándor 1918. november 16-i levele a túrócszentmártoni alespereshez.

[53] EOL. Raffay Sándor önéletírása 16-17. p.

[54] EOL. Raffay Sándor hagyatéka 3. d. 1. cs. Zoch Sámuel 1918. augusztus 18-i levele.

[55] EOL. Raffay Sándor önéletírása 16. p.

[56] EOL. Pestmegyei egyházmegye 50. d. 1214/1918. sz.

[57] EOL. Raffay Sándor hagyatéka 1. d. 4. cs. Raffay Sándor 1918. november 16-i levele a túrócszentmártoni alespereshez.

[58] EOL. Egyházegyetem Elnöki értekezlet jegyzőkönyvei (1918. november 23. 3.)

[59] EOL. Raffay Sándor hagyatéka 1. d. 4. cs. Raffay Sándor 1918. november 24-i levele Jászi Oszkárnak.

[60] EOL. Raffay Sándor önéletírása 7., 37. p.; RL. C/197 30. d. Min. Jelentés a magyarhoni ág. h. ev. egyetemes egyház négy kerületében az egyházak megmaradása érdekében kifejtendő agitáció ügyében tett lépésekről és felhasznált összegekről; Evangélikus Lap, 1918. december 7. 7. p.

[61] RL. C/197 30. d. Min. Jelentés a magyarhoni ág. h. ev. egyetemes egyház négy kerületében az egyházak megmaradása érdekében kifejtendő agitáció ügyében tett lépésekről és felhasznált összegekről.

[62] EOL. Bányai egyházkerület közgyűlési jegyzőkönyve (1920. október 7. 4.); RL. C/197 30. d. Min. Jelentés a magyarhoni ág. h. ev. egyetemes egyház négy kerületében az egyházak megmaradása érdekében kifejtendő agitáció ügyében tett lépésekről és felhasznált összegekről.

[63] EOL. Egyházegyetem Elnöki értekezlet jegyzőkönyvei (1918. november 23. 3., december 5. 6.)

[64] EOL. Egyházegyetem Elnöki értekezlet jegyzőkönyvei (1918. november 23. 3.)

[65] PL. Csernoch 1918 D/c 4075. sz.

[66] PL. Csernoch 1918 D/c 4075. sz.

[67] PL. Csernoch 1918 D/c 4075. sz.

[68] PL. Csernoch 1918 D/c 4075. sz.

[69] PL. Csernoch 1918 D/c 4075. sz.

[70] Károlyi Mihály levelezése. I. köt. Szerk.: Litván György. Bp., 1978. (továbbiakban: Litván, 1978.) 297. p.; PL. Csernoch 1918 D/c 4075. sz.

[71] PIL. 704. f. 12. őe. 151-152. p.

[72] Alkotmány, 1918. november 22. 2. p.

[73] Balogh-Gergely, 1996. 163. p.

[74] Salacz Gábor: Egyház és állam Magyarországon a dualizmus korában 1867-1918. München, 1974. (Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiae II.) (továbbiakban: Salacz, 1974.) 140. p.

[75] Salacz, 1974. 137-140. p.

[76] Alkotmány, 1918. december 24. 8. p.

[77] Juhász Nagy, 1945. 153. p.

[78] A szlovák kérdés a XX. században. Pozsony, 1996. 579. p.

[79] Alkotmány, 1918. december 17. 1. p.

[80] PL. Csernoch 1918 D/c 4075. sz.; Alkotmány, 1918. november 23. 1. p.

[81] Alkotmány, 1918. december 28. 7. p.

[82] Alkotmány, 1918. december 17. 1. p.

[83] Juhász Nagy, 1945. 176. p.

[84] Kassai Püspöki Levéltár (továbbiakban: KPL.) Ord. Epp. Cass. 5813/1918. sz.

[85] Szepesi Püspöki Levéltár. Fond Spišská Biskupso 1900-1985 Box. 1918/F 1690/1918. sz.

[86] KPL. Ord. Epp. Cass. 5813/1918. sz.

[87] Magyar Piarista Rendtartomány Központi Levéltára. Magyar Tartományfőnökség levéltára. Tartományfőnöki levelezés 1918/Szentgyörgy (1918. december 13.)

[88] KPL. Ord. Epp. Cass. 6506/1918. sz.

[89] PL. Csernoch 1918 D/c 4075. sz.

[90] PL. Csernoch 1919 Cat. C. 1684. sz.

[91] MOL. P 233 3. cs. 1186/1918. sz.

[92] Litván, 1978. 297. p.

[93] Alkotmány, 1918. november 23. 1. p.

[94] Alkotmány, 1918. december 4. 4. p.

[95] KPL. Ord. Epp. Cass. 5600/1918. sz.

[96] KPL. Ord. Epp. Cass. 5926/1918. sz.

[97] PL. Csernoch 1918 D/c 4075., 5995. sz.

[98] KPL. Ord. Epp. Cass. 5600/1918. sz.; PL. Csernoch 1918 D/c 4075. sz.; PL. Csernoch 1918 Cat. 31. 6184. sz.; Alkotmány, 1918. november 23. 1. p.

[99] Alkotmány, 1918. december 24. 8. p.

[100] A Magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása. V. rész. Bp., 1916. (Magyar Statisztikai Közlemények 61. köt.) (továbbiakban: Népszámlálás, 1910.) 256. p.

[101] Salacz, 1974. 138. p.

[102] EOL. Raffay Sándor hagyatéka 3. d. 1. cs. Zoch Sámuel 1918. augusztus 18-i levele; EOL. Raffay Sándor önéletírása 17. p.

[103] EOL. Raffay Sándor önéletírása 21., 37. p.

[104] Alkotmány, 1918. december 17. 1. p.

[105]EOL. Raffay Sándor hagyatéka 3. d. 1. cs. Zoch Sámuel 1918. augusztus 18-i levele.

[106] EOL. Dunáninneni egyházker. 12. d. 304. sz.

[107] EOL. Raffay Sándor önéletírása 8. p.

[108] EOL. Bányai egyházker. 162/2. cs. 4279/1918. sz.; EOL. Raffay Sándor hagyatéka 1. d. 4. cs. Raffay Sándor 1918. november 16-i levele a túrócszentmártoni alespereshez.

[109] EOL. Raffay Sándor önéletírása 7-8. p.

[110] EOL. Bányai egyházkerületi közgyűlés jegyzőkönyve (1920. október 7. 4.)

[111] EOL. Egyházegyetem Elnöki értekezlet jegyzőkönyve (1919. február 28. 6.); Raffay Sándor önéletírása 21., 37. p.

[112] EOL. Raffay Sándor önéletírása 7. p.; EOL. Bányai egyházkerületi közgyűlés jegyzőkönyve (1920. október 7. 4.)

[113] EOL. Raffay Sándor hagyatéka 1. d. 4. cs. Raffay Sándor 1918. november 24-i levele Jászi Oszkárnak.

[114] RL. C/197 30. d. Min. Jelentés a magyarhoni ág. h. ev. egyetemes egyház négy kerületében az egyházak megmaradása érdekében kifejtendő agitáció ügyében tett lépésekről és felhasznált összegekről.

[115] EOL. Raffay Sándor önéletírása 21. p.

[116] EOL. Bányai egyházker. 162/2. cs. 4320/1918., 4510/1918. sz.; EOL. Bányai egyházker. 166. cs. 228/1919. sz.

[117] Evangélikus Lap, 1918. november 23. 4. p.

[118] EOL. Raffay Sándor hagyatéka 3. d. 3. cs. Geduly Henrik 1918. november 24-i levele.

[119] Banczik Sámuel rimakokovai és Krumpecz István hontudvarnoki lelkész (Evangélikus Lap, 1918. november 23. 4. p.), a Miava környéki lelkészek (PL. Csernoch 1918 D/c 5995. sz.)

[120] Alkotmány, 1918. december 18. 10. p.

[121] EOL. Raffay Sándor önéletírása 21. p.

[122] EOL. Békési egyházmegye közgyűlési jegyzőkönyve (1920. május 20. 4.)

[123] EOL. Raffay Sándor önéletírása 21. p.

[124] EOL. Arad-Békési egyházm. II/22. Átiratok egyházmegyei hatóságoktól. 1918. november 10-i jegyzőkönyv.

[125] Népszámlálás, 1910. 250-253. p.

[126] Salacz, 1974. 135. p.

[127] P. Galambos Iréneusz: Az egyházak szerepe Burgenland létrejöttében. In: Egyházak a változó világban. Szerk.: Beke Margit – Bárdos István. Esztergom-Tatabánya, 1991. (továbbiakban: Galambos, 1991.) 540. p.; Tilkovszky Lóránt: Hét évtized a magyarországi németek történetéből 1919-1989. Bp., 1989. (továbbiakban: Tilkovszky, 1989.) 31. p.

[128] Tilkovszky, 1989. 31. p.

[129] Alkotmány, 1918. december 12. 8. p.

[130] Alkotmány, 1918. november 26. 2. p.

[131] EOL Dunántúli egyházker 45. d. A Hazai Németek Néptanácsa felhívása; Alkotmány, 1918. december 12. 8. p.

[132] EOL Dunántúli egyházker 45. d. A Hazai Németek Néptanácsa felhívása

[133] Alkotmány, 1918. december 12. 8. p.

[134] Alkotmány, 1918. november 7. 8. p.

[135] G. Soós Katalin: A nyugat-magyarországi kérdés 1918-1919. Bp., 1962. (továbbiakban: G.Soós, 1962.) 13. p.

[136] Alkotmány, 1918. december 4. 4. p.; PL. Csernoch 1919 D/b 1475. sz.

[137] PIL. 704. f. 12. őe. 175. p.

[138] Galambos, 1991. 540. p.

[139] Szombathelyi Újság, 1918. november 5. 4. p.

[140] Dunántúli Hírlap, 1918. november 10. 3. p.

[141] Papok Közlönye, 1919. január 1. 1. p., február 1. 144. p.

[142] Alkotmány, 1918. december 12. 8. p.

[143] PIL. 704. f. 12. őe. 184. p.

[144] PIL. 704. f. 12. őe. 184-187. p.

[145] Alkotmány, 1919. január 28. 5. p.

[146] PIL. 704. f. 12. őe. 187. p.

[147] Corpus Iuris Hungarici 1919. évi VI. néptörvény.

[148] PL. Csernoch 1919 D/b 1475. sz.

[149] Dunántúli Hírlap, 1919. március 11. 2. p.

[150] GyEL Egyházkorm. 1588/1919. sz.

[151] Salacz, 1974. 133. p.

[152] G.Soós, 1962. 14. p.

[153] RL. C/197 29. d. 1918. 1-180. cs. Nagy Károly 1918. november 19-i levele.

[154] Tilkovszky, 1989. 31-31. p.

[155] EOL. Bányai egyházker. 162/2. cs. 4266/1918. sz.

[156] EOL. Bányai egyházkerületi közgyűlés jegyzőkönyve (1920. október 7. 4.)

[157] EOL. Sopron-Felső egyházm. 40. d. Az 1918. november 19-i lelkészértekezlet jegyzőkönyve.

[158] EOL. Dunántúli egyházker. 45. d. 171/I/1919. sz.

[159] Dunántúli Hírlap, 1918. november 10. 3. p.

[160] EOL. Bányai egyházker. 166. cs. 289/1919. sz.

[161] Népszámlálás, 1910. 260-261. p.

[162] Szász Zoltán: Az erdélyi román polgárság szerepéről 1918 őszén. In: Századok, 1972. 2. sz. (továbbiakban: Szász, 1972.) 305. p.; Pacurariu, Mircea: A magyar államnak az erdélyi román egyházzal szembeni politikája a dualizmus korában 1867-1918. Szeben, 1986. (továbbiakban: Pacurariu, 1986.) 236-237. p.

[163] PL. Csernoch 1919 D/c 1311. sz.

[164] Görög Katolikus Püspöki Levéltár (továbbiakban: GKPL.) I/1/a. 4766(4486)/1918., 4545(4356)/1918. sz.

[165] PIL. 704. f. 12. őe. 180-182. p.

[166] Alkotmány, 1918. november 29. 7. p.

[167] PL. Csernoch 1919 D/c 1311. sz.

[168] GKPL. I/1/a. 4545(4356)/1918. sz.; Szász, 1972. 321. p.; Pacurariu, 1986. 238-239. p.

[169] Pacurariu, 1986. 238-240. p.

[170] Pacurariu, 1986. 240-241. p.

[171] PIL. 704. f. 12. őe. 34. p.

[172] MOL. K 802 79. d. 10. t. 356/1919. sz.

[173] Görög Katholikus Szemle, 1918. december 29. 4. p.

[174] Jancsó Benedek: A román irredentista mozgalmak története. Máriabesnyő-Gödöllő, 2004. 428. p.

[175] PL. Csernoch 1919 D/c 1311. sz.

[176] Görög Katholikus Szemle, 1918. november 10. 1. p.; Darás Gábor: A Ruténföld elszakításának előzményei 1890-1920. H.n., é.n. [1936] (továbbiakban: Darás, 1936.) 98. p.

[177] Görög Katholikus Szemle, 1918. december 15. 2-3. p.; PL. Csernoch 1919 D/c 400/a. sz.

[178] Görög Katholikus Szemle, 1918. november 10. 12. p.

[179] Darás, 1936. 99. p.

[180] Alkotmány, 1918. november 3. 5. p.

[181] Görög Katholikus Szemle, 1918. november 24. 2. p., december 1. 4. p.; Darás, 1936. 99. p.

[182] Alkotmány, 1918. november 17. 15. p.

[183] Darás, 1936. 103. p.

[184] Hajdu, 1968. 423. p.

[185] Görög Katholikus Szemle, 1918. december 1. 1. p.; Darás, 1936. 109. p.

[186] Görög Katholikus Szemle, 1918. december 8. 1. p.

[187] Darás, 1936. 109. p.

[188] Darás, 1936. 111. p.

[189] Darás, 1936. 111. p.

[190] Fujs Metka: A muravidéki szlovének kételyei a válságos (forradalmi) időszakban. In: A Mura-mente és a trianoni békeszerződés. Szerk.: Göncz László. Lendva, 2000. (továbbiakban: Fujs, 2000.) 73. p.

[191] Fujs, 2000. 75-76. p.; Kővágó László: A magyarországi délszlávok 1918-1919-ben. Bp., 1964. (továbbiakban: Kővágó, 1964.) 40-47. p.; Salacz, 1974. 135-136. p.

[192] Zsiga Tibor: Muravidéktől Trianonig. Lendva, 1996. (továbbiakban: Zsiga, 1996.) 59. p.

[193] Göncz László: Sajátos események a Mura mentén 1919-ben. In: A Mura-mente és a trianoni békeszerződés. Szerk.: Göncz László. Lendva, 2000. (továbbiakban: Göncz, 2000.) 38-39. p.; Zsiga, 1996. 58-60. p.; Kővágó, 1964. 144-145. p.

[194] Göncz, 2000. 39. p.; Zsiga, 1996. 60. p.

[195] Göncz, 2000. 39. p.; Zsiga, 1996. 61. p.; Kővágó, 1964. 149-150. p.

[196] Göncz, 2000. 35-36. p.

[197] Szombathelyi Püspöki és Vasvár-Szombathelyi Székeskáptalani Levéltár. III. 1. Mikes 6. d. A muraszombati római katolikus hitközség elnökének 1918. október 17-i levele Mikes püspökhöz.

[198] EOL. Vasi Közép egyházm. 29. cs. 24.XXXI/1918/19 A Muraszombat vidéki evangélikus gyülekezeti vezetőségek gyűlésének jegyzőkönyve (1918. november 21.)

[199] Kővágó, 1964. 139. p.

[200] Zsiga, 1996. 61. p.

[201] Fujs, 2000. 76. p.

[202] Fujs, 2000. 73. p.

[203] EOL. Vasi Közép egyházm. 29. cs. 24.XXXI/1918/19 A Muraszombat vidéki evangélikus gyülekezeti vezetőségek gyűlésének jegyzőkönyve (1918. november 21.)

[204] RL. C/197 29. d. 1918. 1-180. cs. Kapi Béla 1918. november 23-i levele

[205] Kővágó, 1964. 88. p.

[206] KFL. I.1.b. Baja 5502/1918. sz.

[207] Papok Közlönye, 1919. január 1. 1. p.

[208] Dunántúl, 1918. december 31. 2-3. p.

[209] Kővágó, 1964. 38. p.

[210] Kővágó, 1964. 117-120. p.

[211] GyEL, Egyházkorm. 2036/1919. sz.; Kővágó, 1964. 121., 157-158. p.

[212] GyEL, Egyházkorm. 2036/1919. sz.

[213] GyEL,Egyházkorm. 2036/1919. sz.

[214] Dunántúli Hírlap, 1919. február 27. 3. p.

[215] Kővágó, 1964. 121. p.

[216] Kővágó, 1964. 37. p.

[217] Kővágó, 1964. 110. p.

[218] Kővágó, 1964. 19. p.

[219] Kővágó, 1964. 32. p.

[220] Szerb Ortodox Egyházmegyei Levéltár. ΕΠΑΡΧΝJA E.176/E.2./1918. sz.

[221] MOL. K 802 79. d. 10. t. 1919-10. 160-161. p.

[222] RL. C/197 29. d. 1918. 107., 780. sz.; RL. C/197 29. d. 1918. 1-180. cs. A nagyszeredi lelkész 1918. november 14-i levele.

[223] KFL. I.1.b. Baja 5502/1918. sz.

[224] KFL. I.1.b. Szenttamás 751/1918. sz.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,