A polgári demokrácia időszaka 20. századi történelmünk egyik igen hiányosan feldolgozott fejezetéhez tartozik, különösen egyházi források szempontjából. Pedig az egyházak helyzete és szerepe az őszirózsás forradalom után rengeteg új és izgalmas kérdést vet fel. Különösen igaz ez a Délkelet-Dunántúl esetében, amelyet két okból is különlegesnek tekinthetünk, egyrészt etnikailag és vallásilag rendkívül kevert terület volt, másrészt pedig nem sokkal a forradalom győzelme után szerb megszállás alá került egy része.

A Délkelet-Dunántúl lakossága többségében – a horvátok, a sokácok, valamint a magyarok és németek nagy része – római katolikus volt. Területünk második legnépesebb vallásának a református számított, különösen az Ormánságban és Tolna vármegye középső részén éltek jelentős számban. Evangélikusokkal – németekkel és magyarokkal – főképp Tolna középső és északi részében találkozunk, a szerb görögkeleti egyház híveivel[1] pedig a Baranya-háromszögben. Izraelitákat[2] szinte minden faluban találunk, azonban népesebb közösséget csak a nagyobb településeken – Pécsett, Szekszárdon, Siklóson és Mohácson – alkottak. A bevett vallások mellett különböző „szekták” is működtek területünkön, nagyrészt nazarénusok és baptisták.[3]

Területünk egyházi történéseinek vizsgálatához földrajzi keretként a legnagyobb vallás szervezeti egysége, a katolikus egyházmegye tűnt a legcélszerűbb megoldásnak. A pécsi egyházmegye azonban nemcsak Baranya és Tolna vármegyét foglalta magába, hozzá tartozott Somogy szigetvári járásának néhány települése, valamint – az időszakunkban Magyarországtól különváló Horvátországhoz, majd az SHS-államhoz tartozó – Szlavóniában az Alsó-Mihojlác és Eszék közé eső falvak nagy része is. A többi egyháznak – a teljesen önálló hitközségekből álló izraelitát kivéve – természetesen megvolt saját szervezeti beosztása a területre vonatkozóan, a református Dunamelléki Egyházkerület Tolnai és Felsőbaranyai egyházmegyéje szinte teljes mértékben lefedte a katolikus egyházmegyét, az Alsóbaranya-bácsi és a Belsősomogyi pedig kis részben. Az evangélikus Tolna-Baranya-Somogyi egyházmegye területe szintén nagyrészt megegyezett a katolikussal. A területen élő görögkeletiek a budai (szentendrei) szerb püspökséghez tartoztak.

Mivel Baranya jelentős része 1918. november 14-én Pécs központtal szerb megszállás alá került, felmerül a kérdés, hogy utána is a Magyar Népköztársasághoz, illetve a polgári demokráciába tartozónak tekinthetjük-e, vagyis március 21. indokolt-e tanulmányunk záró pontjának. Véleményem szerint igen, mert egyrészt minden akadály ellenére is a terület Magyarországhoz tartozott – legalábbis a magyar vezetés semmilyen, az elcsatolást kimondó határozatot nem tekintett az államjogot megváltoztató hivatalos dokumentumnak –, másrészt a Tanácsköztársaság létrejötte a megszállók magatartásában is gyökeres változásokat hozott.

Támadások papok és lelkészek ellen a forradalom első napjaiban

1918. november első napjaiban területünk minden részében történtek forradalmi megmozdulások, különösen a falvakban. Ezek érzékenyen érintették az egyházakat is, mivel a nép sok helyen nem kímélte papjai vagyonát, sőt, olykor testi épségét sem, hasonlóan az ország más vidékeihez.[4] A különböző mértékű támadások fenyegetőzésektől a komoly testi bántalmazásig igen széles skálán mozogtak. A baranyavári esperesi kerület sokác falvaiban bár kifosztással fenyegették a plébánosokat, de semmi kár nem érte őket – igaz, az izsépi pap szerint csak azért, mert az izabellaföldi főhercegi uradalom kirablása foglalta le híveit. Darázson a szomszéd faluba menekült papot másnap maguk a hívek hívták vissza.[5] Németbólyon hasonlóképpen kirablással ijesztgették a papot „versendi fosztogató cigány bandák”,[6] csakúgy, mint a Pécsvárad környéki bányászfalvak lakói lelkipásztoraikat.[7]

Gyakran előfordult, hogy a papi járadékok beszolgáltatását tagadta meg a lakosság. Ivánbattyánban és Németpalkonyán nem voltak hajlandók fuvarozni,[8] Drávasztárán pedig az éppen esedékessé váló ku­koricapárbért „a legnagyobb életveszedelemmel járna bekövetelni”.[9] A református lelkészek esetében is hasonló volt a helyzet, Sárpilisen a fa- és búza-,[10] Mórágyon pedig a borjárandóságot tagadták meg.[11] Helyenként előfordult, hogy a – legtöbbször ittas – falusiak más módon is kisebb kárt okoztak papjaiknak, a parókia ablakait törték be,[12] a plébános búzáját vitték el, vagy a templom borához kaptak kedvet a szomjas hívek.[13] Tolnában, a magyarlakta vidékek forradalmi zavaroktól leghangosabb vármegyéjében[14] azonban komolyabb atrocitások is előfordultak. Harc községből távoznia kellett az egyházi adminisztrátornak a hívekkel való békétlenség miatt, hasonlóan a naki, a kisszékelyi és a sióagárdi plébánosokhoz. Azonban hamarosan visszatérhettek, csak Szabó Dezső sióagárdi plébános – annak ellenére, hogy a püspök kérésére az alispán utasította a községi elöljáróságot és a nemzetőrséget, hogy az esetleges támadásokkal szemben védjék meg – távozott inkább végleg a községből. [15]

Meglepő, hogy helyenként a református lelkészeknek is menekülniük kellett falujukból,[16] hiszen őket nem felülről nevezték ki, hanem választották, így elvileg ha a lakosság elégedetlen volt működésükkel, egyszerűen elküldhették őket forradalom nélkül is. Véleményem szerint a támadások indokát leginkább abban kereshetjük, hogy a falusi nép bennük az „urat” látta és ezért fordult ellenük a közhangulat. Ezekre az esetekre vonatkozóan azonban semmilyen konkrét adattal nem rendelkezünk. Evangélikus lelkészek, illetve görög keleti pópák elleni támadásokról nem hallunk, de a források szűkössége miatt elképzelhető, hogy velük is történtek hasonlók.

A forradalom idején a nemzetiségi vidékeken – különösen a délszláv falvakban –, ahol a társadalmi ellentétek nemzetiekkel is társultak, általában erőteljesebb megmozdulásokra került sor.[17] Ezt láthatjuk az egyházmegyében is, melynek nagyrészt horvát lakosságú szlavóniai részében volt a legsúlyosabb a helyzet, a 13 plébánia közül hatban történt atrocitás, a legtöbb helyen igen komoly. Čepinben részeg szerb és horvát katonák – miután öt-hat helyen már mindent kiraboltak – betörtek a parókiára lőszert és pénzt követelve, majd mindent összetörtek és elhurcoltak. Zserdini József plébánost tettleg is bántalmazták, életét is csak egy közbelépő szerb legénynek köszönhette.[18] Hasonlóan járt a petrijevci pap is, akinek – miután sikerült a szomszédba menekülnie – a zöld káder és valószínűleg a községben nagy számban jelenlévő szociáldemokraták – akik már a templomban ájtatoskodók közé is be akartak lőni –, kirabolták lakását, sőt, megpróbálták felgyújtani is.[19] Brodjanciban olyan mérvű ellenszenv támadt Gombárovics Pongrác plébános ellen, hogy elűzték és még a plébánia épületét is félig lerombolták.[20] Viljevóban is kár érte a papot és menekülésre kényszerült, de később rendben visszatérhetett.[21]

Azt láthatjuk, hogy Szlavóniában különösen az Eszék és Valpó közé eső falvakban érték komoly károk a papokat, itt voltak a legdurvább atrocitások. Bizonyára ez nem véletlen, a nemzetiségi ellentétek mellett az is szerepet játszott benne minden valószínűség szerint, hogy a horvátországi szociáldemokrácia mérsékeltebb zágrábi ága mellett a szélsőségesebb, kommunista eszmékhez közelítő irányzatnak Eszék volt a fő központja, ahonnan 1918. őszén már a valpói esperesi kerület falvaiba is elterjedt, még a földműves lakosság körében is.[22]

A papok elleni támadások indítékait érdemes alaposan megvizsgálnunk. Véleményem szerint a közvetlen kiváltó okok mögött az alapot az a területünkön – és valószínűleg az egész országban – jellemző tény adta, hogy a háború alatt a hitélet igen meggyengült.[23] Az egyházmegye minden részéből hallunk erre panaszokat: „A háború 1916 óta iszonyú rombolást művelt nálunk, de azt hiszem, mindenütt. A férfiak legnagyobb része sohasem jár templomba, de asszony is oly kevés jön mindenütt, hogy a templomok télen-nyáron konganak az ürességtől. A lelkek szinte megfásultak, oly érzéketlenek.”[24] A forradalom csak tovább erősítette ezt a folyamatot: „Mióta a forradalom kitört, úgy látszik, hogy a vallásosság sokaknál csak hit- és erkölcsbeli szemétdombot enyhén befedő külső réteg volt, melyet a forradalom szele elsepert.”[25] Különösen a frontról visszatérő katonákra panaszkodnak, akik legtöbbször baloldali eszmékkel átitatódva érkeztek haza. „A háborúból hazatérő lelki gyermekeink láttára és viselkedésére úgy érezzük magunkat, mint az édesanya, kinek szép gyermekeit a himlő csúffá tette” – írja az értényi esperes.[26] Ez az általános hitéleti hanyatlás teremtett megfelelő talajt a forradalmi megmozdulások egyházellenes irányba fordulásához.

A vallási buzgalom csökkenése nemcsak a katolikusokra jellemző, nem volt ez másképp a református egyházban sem, ahol már a háború előtt megindult a templomtól való elidegenedés folyamata: „Valóban be kell ismernünk, hogy lelkészgárdánk túlnyomó része elvesztette befolyását a népre, s hogy egy «szakszervezetinek» vagy egy együgyű szekta prédikátornak a szava nagyobb súllyal esik a nép előtt a latba, mint sok lelkipásztoré.”[27] Egyedül az evangélikus egyházban hallunk a hitélet elmélyüléséről időszakunkban.[28]

Ehhez az általános néphangulathoz járult a fékevesztett tömeg dühe és mámoros szabadságérzete, a mértéktelenül fogyasztott alkohol – szinte minden panasz említi, hogy a garázdálkodók ittasak voltak –, valamint a közvetlen helyi indítékok. Míg az előbbiek éppúgy érintették a jegyzőket, tanítókat és az egész „kabátos osztályt”, a kimondottan az egyháziak ellen irányuló támadások konkrét okai között első helyen a párbér problémája állt. A feudalizmusból itt maradt, elavult egyházi adózási rendszer már a forradalom előtt is rengeteg feszültséget szült. A párbért – pénz-, termény- vagy munkaszolgáltatást – a hívek a lelkipásztoruk ellátására adták, azt minden ellenszolgáltatás nélkül megillette, szemben a stóladíjjal, melyet bizonyos egyházi cselekményekért fizettek. A párbér minőségét és mennyiségét a canonica visitatio, az alapítólevél vagy a jogszokás állapította meg, így plébániánként eltérő volt.[29] Úgy tűnik, a forradalom alatt nem annyira mennyiségét sokallták, inkább az a gyakorlat váltott ki nagy felháborodást, hogy sok pap – egyébként törvényesen, de erkölcsileg eléggé elítélhetően – a hadbavonultak után is kérte. Kakasdon a hazatért katonák berontottak a plébániára és fegyverrel követelték vissza a háborús évek alatt a hadbavonultak után is szedett párbért, amelynek visszaszolgáltatásáról a pap kénytelen volt írásos nyilatkozatot tenni. Ezen felbuzdulva, Kakasd filiái is erre készültek, de nincs rá adatunk, hogy valóban megtették-e.[30] Nakról szintén az emiatt felbőszült bakák elől volt kénytelen menekülni a pap, csakúgy, mint Sióagárdon, ahol a felemelt misedíj is hozzájárult az ellenségeskedéshez. Ez Kisszékelyen és a gödrei esperesi kerület falvaiban is sok ellenségeskedést szült és valószínűleg a súlyos brodjanci események egyik vagy teljes okát is ebben kereshetjük.[31]

Előfordult – általában a párbér kérdésével összekapcsolódva –, hogy különböző személyes ellentétek voltak a támadások okai. A naki plébános a hadisegélyező bizottság elnöke volt, így bizonyára döntéseit sokan sérelmezték;[32] Sióagárdon Szabó Dezső a fentiek mellett bizonyos szénaeladás miatt is nézeteltérésbe került híveivel, akik azt is felrótták neki, hogy a harangokat és az orgonasípokat engedte elrekvirálni;[33] a čepini pap pedig nem akart katonaszökevényeket esketni.[34] Kisszékelyen a plébános ellen azért támadt fel a közhangulat, mert a helyi nemzeti tanács „forradalmi munkáját” nem helyeselte és a templom borát sem volt hajlandó kiszolgáltatni a lakosságnak.[35] Brodjanciban is ilyen személyes ellentétről lehetett legalább részben szó, mert a hívek úgy nyilatkoztak, hogy más papot szívesen elfogadnak, de Gombárovics soha ne térjen vissza.[36]

Felmerül a kérdés, hogy a forradalom idején igen népszerű baloldali eszmék mennyiben játszottak szerepet az egyháziak elleni támadásokban. Szinte minden helyen – csakúgy, mint az ország többi részében – a zavarok elsődleges előidézői és fő zászlóvivői a frontról hazatért, sokszor „bolsevikinek” jellemzett katonák voltak. Azonban, mint fentebb megvizsgáltuk, a durvaságoknak vagy az egyházi adózással kapcsolatos vagy egyedi – esetleg ezekkel az eszmékkel összefüggő – okai voltak, vagy egyszerűen csak a fosztogatási, rablási vágy. Egyedül csak a Valpó környéki legsúlyosabb összetűzéseknél merül fel az alapos gyanú, hogy az eszéki radikális szociáldemokraták uszítása is közrejátszott bennük. Máshol nem találunk erre utaló megjegyzést, még a pécsváradi kerület bányászfalvaiban – ahol pedig nemcsak a munkások, hanem a parasztok nagyobb része is szociáldemokrata volt –, sem történt egy-két ablakbetörésnél komolyabb atrocitás a papok ellen.[37]

A fenti, az egyházmegye más részein is előforduló indítékok mellett Szlavóniában felmerült a nemzetiségi ellentét is, ugyanis a papokat sok helyen magyarságukért is érték sérelmek. Érdekes, a soknemzetiségű Baranyában sehol sem találkozunk ezzel a problémával, aminek okát bizonyára abban kereshetjük, hogy Verőce vármegye ekkor már hivatalosan az önálló, majd hamarosan az SHS-államba kapcsolódó Horvátországhoz tartozott, míg Baranyában ekkor még a szerb megszállásra sem számítottak. A horvát lapok – a katolikusok és a liberálisok egyaránt – sokat írtak a pécsi egyházmegye két drávántúli esperesi kerületében működő magyar papok ellen. Például az Eszéken megjelenő Jug („Dél”) című lap azon kívánságának adott kifejezést, hogy őket is egyszerűen vigyék át a Dráván, mint ahogy megtették a MÁV tisztviselőivel. A valpói esperes kéri a püspököt, hogy az ilyen irányú izgatásnak a kivédésére horvátul tökéletesen tudó papokat nevezzen ki a területre.[38] Hasonlóan ellenséges érzületről számol be a marjanci plébános is: „A napjainkban élesen fellépő nacionalizmus folytán a nép általában bennünk mindenütt magyarokat lát és bár […] működésünkkel meg van elégedve, mégis nincs meg bennük az a bizalom, amelynek a pásztor és nyája között meg kellene lennie.”[39] Horváth Mihály bizováci plébánost egyik részeg horvát híve háza ablakának fegyvert szegezve, „Most jöjj ki magyar!” felszólítással hívta ki és jelentése szerint a zászlókkal felvonuló lakosok „sehogy sem tudtak belenyugodni, hogy engem, mint magyart, sértetlenül hagyjanak.” Ő erre a szomszédba menekült, de még aznap néhány másik híve visszahívta, védelmet ígérve neki. Az eset után azonban már semmi támadás nem történt ellene.[40]

Zichy Gyula püspök Persián Ádámhoz, a katolikus ügyek kormánybiztosához fordult, hogy a zágrábi kormánynál járjon közbe kirabolt papjai kárának megtérítése és a további fosztogatások megakadályozása érdekében. Persián továbbította a kérést a külügyminisztériumba és biztosította Zichyt, hogy az egyházmegyei területek az új államhatároknak megfelelő kölcsönös kiigazítását legsürgősebb feladatának tekinti és állandóan szorgalmazni fogja.[41]

Egyházi személyek részvétele a nemzeti tanácsokban

A forradalom első óráiban a Magyar Nemzeti Tanács körtáviratban szólította fel a törvényhatóságok első tisztviselőit, hogy a hatáskörükbe tartozó területeken alakítsák meg a helyi nemzeti tanácsokat.[42] November 2-án Csernoch János hercegprímás is csatlakozott a kezdeményezéshez és pásztorlevélben utasította egyházmegyéje papságát, hogy lépjenek be a helyi nemzeti tanácsokba.[43] Egy nappal később kelt körlevelében Zichy püspök is erre szólította fel a pécsi egyházmegye papságát, s arra, hogy „minden erővel odahatni igyekezzék, hogy a törvényes rendet, az élet és vagyonbiztonságot a gondjaikra bízottak okos belátással mindenütt megtartsák, sőt, azt minden esetleges támadással szemben megoltalmazni is készek legyenek.” A püspök nem titkolta, hogy erre a hazatérő katonák és a „szabadság mámora által elragadott kedélyek” lecsillapítása miatt van szükség.[44] Mikorra a körlevél a távoli falvakba is eljutott, a legtöbb helyen már kész helyzetet, megalakult nemzeti tanácsokat talált. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy csak néhány faluban lett a tanács tagja a pap. Kiskőszegen és Kajdácson – itt még a körlevél előtt – a plébánost a tanács elnökévé választották, Mohácson és Felsőszentmártonban és Mohácson pedig a tagjai közé került be. Németbólyon a lakosok szintén be akarták választani papjukat a tanácsba, de egy „13 próbás so­ciáldemokrata” abzug kiáltására, melyhez néhányan csatlakoztak, elálltak szándékuktól.[45] Bár nem rendelkezünk erre vonatkozóan semmilyen forrással, de elképzelhető, hogy egyes evangélikus vagy református falvakban is bekerült a lelkész a helyi tanácsba.

November 1-én népgyűlés keretében Pécsett is megalakult a helyi nemzeti tanács 25 taggal a Károlyi-féle 48-as és a Szociáldemokrata Párt soraiból, a szocialista Doktor Sándor elnökletével.[46] Mivel a pécsi római katolikus papság ezt a Magyar Nemzeti Tanács törvényes helyi szervének tekintette, másnapi értekezletén támogatásáról döntött „a közrend fenntartása és az egész polgárság békés együttélésének biztosítása céljából”, amit a püspök az egész egyházmegye papsága nevében még aznap bejelentett a tanácsnak.[47] November 6-án a pécsi református egyházközség is csatlakozott hozzá, mivel részt kértek maguknak „a független Magyarország demokratikus kiépítésének szent céljából”.[48]

Érdekes összehasonlítani, hogy míg a reformátusok a tanács „honépítő és honmentő” munkájával való rokonszenvvel magyarázzák támogatásukat, addig a katolikus egyház nem titkoltan csak azért – ami a nemzeti tanács szociáldemokrata befolyásoltságát ismerve talán nem is csoda –, mert a köz- és vagyonbiztonság fenntartására egyedül képes szervet lát benne. Hogy a papság mit várhatott a nemzeti tanácstól, jól mutatják Doktor Sándor a radikális polgárság gyűlésén elhangzott szavai: „A belső szolgaság egy évezredes rendszernek, papság uralmának, királyság hatalmának a következménye. Ezek az erők még kapaszkodnak a régi hatalomba, de hiába… Legsürgősebb intézkedni való: szekularizáció.”[49] Érthető, hogy ezeket az elképzeléseket ismerve Zichy megpróbált a papság képviseletében valakit a tanácsba bejuttatni. A püspök már megalakulása után négy nappal kéri a tanácsot, hogy vegye be tagjai közé a pécsi római katolikus papság egy képviselőjét „a zavartalan megértés és a békés együttműködés” érdekében. Mivel Zichy kérését a tanács céljaira juttatott 5000 koronás adományával súlyosbította, az kijelentette, hogy teljesíti kívánságát, mihelyt a szervezet kiegészítésére alkalmuk nyílik.[50] Végül november 26-án a tanács tagjai közé került dr. Késmárky István c. apát, a Püspöki Joglyceum igazgatója, a polgári oldal több más képviselőjével együtt.[51] A nemzeti tanácsban a többi pécsi egyház képviseletéről nem tudunk, bár az evangélikusnak erre nem is igen volt szüksége, mivel már korábban nagy tekintélyt élvezett a város vezetésében Nendtvich Andor polgármester, az egyházközség felügyelője személyén keresztül.[52]

A katolikus egyház hozzáállásáról tett fenti megállapításunkat támasztják alá azok a források is, amelyek a tanács anyagi támogatásáról számolnak be. November 5-én a pécsi lapokban megjelent a tanács egy közleménye, miszerint rendfenntartó hivatása betöltéséhez félmillió koronára van szüksége a legrövidebb időn belül, ezért felhívja mindazokat, „akiknek esetleges rendzavarások esetén veszíteni valójuk van”, hogy sürgősen fizessék be a tőlük telhető legnagyobb hozzájárulást a részére.[53] Mivel a katolikus egyháznak nagy kiterjedésű birtokai miatt igencsak volt „veszítenivalója”, ezért a püspök és a Káptalan együtt azonnal küldött 30000 koronát, majd pár nap múlva Zichy még a fent említett 5000-et, mivel „nagy megnyugvással” látta, hogy a tanács „a rend és nyugalom fenntartására irányuló tevékenységében magát a vármegyét is hathatósan támogatja és ezzel közvetve a pécsi egyházmegye fontos érdekeit is oltalomban részesíti.”[54]

A Káptalan is hasonlóan gondolkodott, mivel a székesegyházi uradalom részéről – mivel ez a „legveszélyesebb” helyen, vagyis a szociáldemokrata befolyás alatt álló bányavidéken terült el – 10.000, a székeskáptalan, melynek birtokai bérbe voltak adva, így kevésbé volt érdekelt a kérdésben, és a papnevelde részéről pedig 2500-2500 koronát szavazott meg a nemzeti tanács anyagi támogatására. A püspök jóváhagyta a tervet, azonban hat nap múlva – nem tudjuk, milyen okból – a káptalan „újabb, teljesebb tájékozódása alapján” tárgytalannak tekintette a dolgot és visszatartotta az összeget.[55]

Egyházi vélemények az új rendszerről

Miután november 2-án Csernoch hercegprímás elismerte az új kormányzatot, másnap Zichy püspök is patetikus stílusú körlevélben köszöntötte azt: „A teljes szabadság és önállóság napja, mely évszázadokon keresztül legforróbb vágya volt a magyar nemzetnek, a szűnőfélben lévő világháború drága gyümölcse gyanánt reánk virradt. A várva-várt béke és régóta nélkülözött szabadság egyszerre mosolyognak e sokat szenvedett nemzetre. Örömmel és boldog megindultsággal kell mindkettőt köszöntenünk, mert milliók vágyát vannak hivatva kielégíteni. […] A törvényes rend fenntartására, a béke, szabadság és függetlenség megoltalmazására megalakult az ország szívében a Nemzeti Tanács, mely a kebeléből kinevezett kormánnyal a legfelsőbb megbízás alapján átvette a törvényes hatalmat. A nemzet jövő boldogulásának őszinte keresése hozta létre az új átalakulást, törvényes és jogos törekvéseiben tehát hazafias kötelességünk szerveit felkarolni.”[56] Zichy melegen üdvözölte Persián Ádámot, a katolikus ügyek új kormánybiztosát is és sok sikert kívánt működéséhez.[57] A november 20-i püspökkari értekezlet után a püspöki kar nyílt levelet intézett Károlyi Mihályhoz – melyet Zichy is aláírt –, amelyben üdvözli a köztársasági népkormányt és támogatásáról biztosítja, mindaddig, amíg az egyház és az állam szoros kapcsolatban áll.[58]

Felsőbb pécsi egyházi körökből azonban kevésbé bizakodó – és talán sokkal őszintébb – hangokat is hallunk. Martinovich Sándor jezsuita páter „Új világ – régi hit” című, a keresztény értelmiségnek szánt füzetében kétkedését fejezi ki arra vonatkozólag, hogy az új rendszer pozitív változásokat hoz-e, sőt, tart tőle, hogy a szociáldemokrácia és a radikalizmus – ahogy ő nevezi, a „szabadkőművesség” – uralomra jutása vallásellenes intézkedéseket fog eredményezni: „Mit szóljunk a világháború utáni felfordulás kilátásairól, amikor a régi világ romjain mindenütt a kereszt ellenségeit látjuk a földi mindenhatóság birtokába jutni?”[59]

Az alsópapság köréből sajnos nem sok elképzelést ismerünk erről, a november 3-i körlevél után pedig már megvolt a hivatalos álláspont, amelyhez alkalmazkodniuk kellett. Valószínűleg eléggé megoszlottak a vélemények, erre következtethetünk abból, hogy Németbólyon a plébános a szabadság felvirradását üdvözli a forradalomban – igaz, csak november 10-én, talán azután, hogy a körlevél eljutott hozzá[60] –, míg a bonyhádi pap a régi rendszert a „béke, a bőség és a teljes hatalom” korának nevezte,[61] így valószínűleg nem várt túl sok jót a forradalmi eseményektől.

A pécsi katolikus szellemiségű lapok nagy ovációval fogadták a változásokat, lelkesen csatlakoztak Károlyihoz és összefogásra szólították fel olvasóközönségüket: „A fejlődés és a haladás útján járunk. Együtt kell munkálkodnunk mindnyájunknak, akik egy tisztult, egészséges, becsületes, fejlődő Magyarországot akarunk. […] Károlyi Mihály kormánya garancia arra, hogy nemzeti kormány lesz. És mindaddig, míg ezt megőrzi, míg programja mellett kitart és azok megvalósításán munkálkodik, támogatjuk ebbeli törekvésében a Magyar Nemzeti Tanáccsal.”[62] Csak egy nyílt levél fejez ki bizalmatlanságot, amely kifogásolja, hogy a köztársaság kikiáltásakor az ország vezetői és a nép nem vonultak templomba Isten áldását kérni az új államra.[63]

A pécsi protestáns egyházak vezetői óvatosabban nyilatkoztak a kérdésben – sajnos arról egy forrással sem rendelkezünk, hogy vidéken hogyan vélekedtek. Nyáry Pál pécsi református lelkész lapjában, a Keresztyén Lelkipásztorban nem élteti zajosan az új rendszert, de megállapítja, hogy a protestáns lelkészek nem lehetnek a reakció munkásai, nekik elől kell járniuk az új Magyarország építésének munkájában, nem félve az új idők radikális szellemétől.[64] Ugyancsak erre és minden faji, felekezeti széthúzás megszűntetésére szólítja fel egyházkerülete református népét Petri Elek dunamelléki püspök is november 22-i körlevelében.[65] Baldauf Gusztáv, a pécsi evangélikus egyházközség lelkésze még ennyire sem foglalt állást a kérdésben, csupán bizakodását fejezte ki, hogy a nagy átalakulások következtében a nép megtisztulva és erkölcsileg megnemesedve fog az új államforma keretében, a protestantizmus szellemének megfelelő országban újra erős és boldog lenni.[66]

Különös, hogy a római katolikus egyházi vezetés éltette legzajosabban a polgári demokráciát, amely pedig a leginkább tarthatott tőle, hiszen nem volt titok, hogy a kormányra jutott erők egyik fő törekvése az egyház és az állam szétválasztása, sőt, esetleg az egyházi birtokok kisajátítása, valamint a köztársaságban elvesztette eddigi legfőbb támogatóját, a Habsburg-dinasztiát is. Miért? Csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk, de leginkább abban kereshetjük magyarázatát, hogy ezzel akarták megnyerni maguknak az új vezetést és ezzel az esetleges antiklerikális intézkedéseket csökkenteni, vagy legalább élüket tompítani. A protestáns egyházaknak nem lévén annyi féltenivalójuk – mivel nem voltak hatalmas birtokaik –, hogy ennyire túlhangsúlyozzák lojalitásukat, annyi viszont igen, hogy a boldogságtól ájultan ne omoljanak az új rendszer karjaiba, még akkor sem, ha az őket túlzottan soha nem kedvelő Habsburg-uralmat is megdöntötték.

Az egyházak és a szerb megszállók kapcsolata

November 14-én a belgrádi katonai konvenció értelmében szerb csapatok érkeztek Pécsre Cvetić Miloš alezredes vezetésével, másnap pedig megszállták a Barcs-Szigetvár-Pécsvárad-Bátaszék-Baja vonaltól északra húzódó demarkációs vonalig a területet. A megszállás eleinte nem jelentett különösebb változást, a magyar közigazgatási hivatalok működtek, a budapesti kormánytól kapták utasításaikat és az ország többi részével való érintkezést sem korlátozták.[67] A Magyarország déli részén élő délszlávok november 25-i újvidéki népgyűlésének határozata teremtett politikailag új helyzetet, amelyben Bánátot, Bácskát és Baranyát – Somogy és Tolna vármegye megszállás alatt lévő részeivel együtt – Magyarországtól elszakadtnak nyilvánították államjogi, politikai és gazdasági tekintetben egyaránt és kimondták a Szerb Királysághoz való csatolását.[68] A nyilatkozat és az SHS-állam december 1-i megalakulása után a szerbek mind határozottabban próbálták a polgári közigazgatást fennhatóságuk alá vonni, egyre kevésbé leplezve annexiós törekvéseiket, melyet a február 22-től március 13-ig tartó általános baranyai sztrájk és a Tanácsköztársaság létrejötte után még erőszakosabban éreztettek.

Kezdetben Pécsett az egyházak vezetői – csakúgy, mint a város közigazgatási tisztviselői – szívélyes viszonyt tartottak fenn a megszállókkal. A szerb tisztek Cvetić alezredes vezetésével rögtön a bevonulás másnapján tisztelgő látogatást tettek Zichy püspöknél, aki barátságosan üdvözölte őket és kívánta, érezzék jól magukat a városban és szép emlékekkel távozzanak majd. Az alezredes kifejtette, hogy ők a vallást különösen tisztelik, mert „a szerb nép lelkében Istennel megy mindenüvé” és minden vallás hívét testvérnek tekintenek. Bárhol jártak, a templomokat és vallásokat mindenütt megbecsülték, fokozott mértékben teszik meg ezt itt is.[69] Másnap a püspök visszaadta a vizitet, melyen a szerb tisztek osztatlan tisztelettel fogadták.[70] December 7-én Cvetić segítségére érkezett Radovanović Stevo ezredparancsnok,[71] aki néhány nap múlva szintén bemutatkozott Zichynél, kinek tiszteletére a látogatás viszonzásakor díszőrséget állíttatott fel.[72] Karácsonykor hasonlóképpen udvariaskodtak egymással, a tisztikar kiküldöttsége megjelent a katolikus, a református és az evangélikus ünnepi istentiszteleten, valamint ismételten tisztelgő látogatást tettek a püspöknél.[73] Január 7-én, a görögkeleti karácsony alkalmából a protestáns egyházak lelkészei fejezték ki jókívánságaikat,[74] s bár nincs rá adatunk, de minden valószínűség szerint Zichy is megtette ezt.[75] Azonban a szívélyes jó viszony kényszerű voltát mutatja, hogy a fent említett újvidéki határozatra válaszul december 3-án több mint ötven pécsi szervezet, köztük a református, az evangélikus és az izraelita hitközség, a római katolikus egyházmegye, a Keresztényszocialista Párt és több különféle vallási jellegű egyesület „Néphatározatot” adott ki, melyben kijelentették, hogy Pécs városa magyar érzésében teljesen egyöntetű, a magyar Népköztársasághoz tartozik, minden körülmények között ennek keretében akar maradni és tiltakozik minden olyan törekvés ellen, mely a várost Magyarországtól el akarná szakítani.[76]

Vidéken még ezt a látszólagos egyetértést sem tapasztaljuk az egyházi emberek és a szerbek között, akik több falusi papot elhurcoltak különböző indokokkal. Alagics János hercegszőllősi plébánost december közepén tartóztatták le, és előbb Dárdára, majd Vinkovcire vitték gyalog, miközben az idős embert tettleg is bántalmazták. A vád ellene az volt, hogy Magyarország területi épségének megvédelmezésére felszólító nyomtatványokat osztott szét hívei között. Hasonló okból vitték el Fridrich Géza baranyavári plébánost is, mivel a pécsi Néphatározat mintájára az elcsatolás ellen tiltakozó iratot szerkesztett a helyi nemzeti tanács megbízásából.[77] Az esetekről értesülve a püspök azonnal írt érdekükben Persián kormánybiztosnak és a dárdai szerb katonai parancsnokságnak, hogy legalább lakóhelyükön folytassák le a vizsgálatot, de kérelme nem talált meghallgatásra.[78] Nem tudjuk, hogy a közbenjárásnak köszönhető-e, de Alagicsot hazaengedték falujába, aki azonban áthelyezését kérte, mivel a helyi szerb kapitány továbbra is nagyon ellenségesen viselkedett vele.[79] A püspökbogádi plébánost és káplánt a kántortanítóval együtt szintén izgatás vádjával tartóztatták le, de sikerült tisztázniuk magukat.[80] Iselstöger Alajost Radikovciról hurcolták el ismeretlen okból.[81]

A szerb katonaság a katolikus papok megítélésében bizonyára a görögkeleti pópák aktív politikai tevékenységéből indult ki, ezt feltételezték a más vallású lelkipásztorokról is, igaz, egyes esetekben nem alaptalanul. Azonban előfordult, hogy semmi ilyesmiről nem volt szó, mégis igen agresszíven léptek fel, például Péri Bonaventúra siklósi egyházi adminisztrátor esetében, akit azért állították hadbíróság elé, mert a Siklós és vidéke című lapban leközölte a magyar kormány rendeletét az 1896-1900 közt született férfiak sorozásáról és bevonulásáról.[82]

A megszállók sok helyen lefoglalták a felekezeti elemi iskolák épületeit is,[83] ami természetes volt az adott helyzetben. A tiltakozások iránt azonban megértéssel viseltettek, például Radovanović azt válaszolta a pécsváradiak panaszára, hogy ha a nemzeti tanács más alkalmas épületet bocsát rendelkezésükre, hajlandóak az iskolát elhagyni.[84] Előfordult, hogy a paplakba is beköltöztek, mint Rácmecskén az üresen álló kápláni lakásba[85] és a magyarbólyi evangélikus lelkész házába.[86] Pécsett nincs tudomásunk egyházi épületek szerb célokra való felhasználásáról március előtt, akkor azonban – talán a nagy sztrájk hatására, amely meglehetősen megrontotta a megszállók és a magyar lakosság amúgy is egyre feszültebbé váló kapcsolatát – több kanonoki ház[87] és a budai külvárosi Katolikus Kör nagytermének[88] lefoglalásáról, illetve ezek tervéről értesülünk.

Mindennek ellenére a templomokat valóban tiszteletben tartották, ahogy Cvetić a püspöknek még a megszállás legelején kijelentette, területünk legfőbb katolikus kegyhelyét, a máriagyűdi templomot például mind a szerb katonaság, mind a közigazgatási tisztviselők a megfelelő tiszteletben részesítették.[89]

A megszállók és az egyházak kapcsolatának összetettségét mutatja, hogy a szerb hadsereg, mint rendfenntartó erő még kapóra is jött egyes helyeken az egyházi vezetőknek a magyar karhatalom gyengesége miatt. A pécsváradi és a villányi esperes jelentése szerint a lakosságot a papok elleni erőszakos fellépéstől csak a megszállóktól való félelem tartotta vissza,[90] a hoboli református egyházközség presbitériuma pedig úgy döntött, hogy a templomban renitensen illetlenül viselkedőket a szerbeknek fogja átadni „testi büntetés kiszolgáltatása céljából.”[91]

A szerbek nem avatkoztak be a belső egyházi ügyekbe, de egyre nyíltabb annexiós politikájuknak megfelelően egyes, az állami szférával összefüggő kérdésekben igyekeztek az egyházakat is fennhatóságuk alá vonni. December 18-án a Narodna Uprava, az újvidéki népgyűlés által létrehozott nagy néptanács végrehajtó szerve rendelkezést adott ki az állami anyakönyvezésről, melyben az egyházakat érintő pontok is voltak. Petrovics Mihály biztos még külön levélben is felszólította a püspököt, hogy figyelmeztesse papjait az utasítás szigorú végrehajtására,[92] Zichy azonban nem tett semmit. Valószínűleg ugyanerre a rendeletre reagálva írja Nagy Imre, a Felsőbaranyai református egyházmegye esperese február 28-i bizalmas levelében lelkészeinek, hogy ha a magyar állami anyakönyvvezetők munkálkodásukat beszüntetnék, akkor úgy járjanak el, mint a polgári anyakönyvezés előtt.[93]

Szintén az annexió jegyében fogant az SHS kormány Vallás- és Közoktatásügyi Osztályának levele a püspökhöz, melyben felszólítja, hogy körlevélben utasítsa papságát arra, hogy a miséken oratiót tartsanak Karadjodjević Péter király és Sándor régens egészségéért és uralkodásáért. Zichy meglehetősen kényes helyzetbe került ezzel, ugyanis az oratio megtartása bizonyos szinten a Magyarországhoz való hűség elárulása lett volna, megtagadása pedig komoly következményekkel járhatott. Tanácsot kérve a felhívást kiadta Rézbányai József kanonoknak, a lelkipásztorkodás tanárának, aki az időnyerés taktikáját javasolta. A kanonok szerint egyelőre kitérő, de megnyugtató választ kell adni, azzal indokolva a halasztást, hogy a rendelet életbeléptetéséhez be kell várniuk az egész püspöki kar egyöntetű határozatát és a Szentszék rendelkezését, mivel a misék szabályozása és a könyörgések változtatása nem kizárólag a püspök jogában áll. Addig is természetesen imádkozni fognak Péter király és a régens jólétéért és lelki üdvéért. Rézbányai azonban egy másik lehetséges megoldást is javasolt arra az esetre, ha Belgrád nem fogadja el a fenti érveket és fejet kell hajtaniuk a megszállók akaratának. Nevezetesen bár elvileg eretnekekért – mint a görögkeleti vallású szerb uralkodói család – a szentmisében tilos könyörögni, de szükség esetén ezt mégis meg lehet tenni, mert a misét tulajdonképpen nem a fejedelem személyéért, hanem inkább a haza javáért mutatják be.[94]

Értékelve az egyházak és a szerbek kapcsolatát a megszállás első öt hónapjában, azt mondhatjuk, hogy Pécsett az egyházak vezetői kezdetben, amikor a szerbeket illetően még mindenki csak rövid tartózkodásra gondolt, tényleg őszintén barátkozhattak a megszállókkal, csakúgy, mint a város más vezetői, hiszen az ideiglenesen ott állomásozó, a közrend fenntartása miatt valójában kívánatosnak is mondható katonasággal miért is ne tartottak volna fenn jó viszonyt, hisz bizonyos mértékig az ő érdeküket is szolgálták. Néhány hét múlva azonban, amikor nyilvánvalóvá váltak az annexiós tervek, minden egyház egyöntetűen kiállt a magyar hazához való hűség mellett, ami azonban – a kölcsönös karácsonyi üdvözlésekből kiindulva – még nem bomlasztotta meg – legalábbis a felszínen – a jó kapcsolatot. De ilyen előzmények után ez már csak kényszeredett lehetett. Ezt támasztja alá a fent említett két szerb rendeletre való reagálás, valamint az, hogy a püspök közbenjárása nem sokat ért elhurcolt papjai érdekében. Vidéken még kiegyensúlyozatlanabb volt a viszony, igaz, hogy a szerb katonaság rendfenntartóként meg tudott akadályozni esetleges egyházellenes cselekedeteket, de ugyanakkor a falusi papok teljes mértékben kiszolgáltatottak voltak gyakori erőszakosságaiknak.

Az elzártság hatása az egyházakra

A megszállás okozta legfőbb problémát az egyházak életében a központjaiktól való elszakadás jelentette. A szerb csapatok jelenléte az első hetekben még nem jelentett komoly változást az ország egyéb részeivel való kapcsolattartásban. Azonban január 3-án rendelet jelent meg arról, hogy mindkét oldalról tilos a demarkációs vonal átlépése, Pécsről vonattal csak Bakóca, Godisa, Bátaszék, Gálosfa, Kadarkút és Lábod állomásokig lehet utazni, vagyis a vonalon belül eső részeken.[95] Február 18-tól ugyan három napig újra engedélyezték a ki- és beutazást,[96] de a február 22. és március 13. közti általános sztrájk alatt ismét teljesen szünetelt a forgalom. A sztrájk megszűnése után újraindult a közlekedés, de a Tanácsköztársaság létrejötte hatására a szerbek ismét minden kapcsolatot megtiltottak az anyaországgal.[97]

Még súlyosabb helyzetet teremtett a postaforgalom korlátozása. December 23-tól a hírlapokat és egyéb nyomtatványokat cenzúrázni, öt nap múlva pedig a postai csomagforgalmat korlátozni kezdték, január 2-tól (vagy december 29-től) pedig a levelek és táviratok maximális terjedelmét szabták meg, valamint kötelezővé tették cenzúrájukat.[98] A telefonálást is korlátozták. Február második és március első felében a sztrájk miatt teljesen leállt a postaforgalom, újraindulásakor pedig további korlátozásokat vezettek be, majd március 21. után ezt is megszüntették a demarkációs vonalon kívülre vonatkozóan.[99] A helyzetet tovább súlyosbította, hogy – sok forrás egybehangzó állítása szerint – a posta a zavaros közállapotok miatt teljesen megbízhatatlanul működött.

A posta- és személyforgalom ilyen nagymérvű korlátozása és időnként teljes szünetelése természetesen az egyházak életére is komoly hatással volt. Elsősorban a protestáns egyházközségekre, amelyeket ez teljesen elvágott felső egyházi hatóságaiktól, a Budapesten székelő Petri Elek református és a győri Kapi Béla evangélikus püspöktől.[100] Nagy Imre felsőbaranyai református esperes többször is megkísérelte, hogy a szerb hatóságoktól az egyházi ügyek rendezése érdekében utazási engedélyt kapjon, de hiába.[101]

A területünkön fekvő négy református egyházmegye közül a teljesen megszállt Alsóbaranyai és Felsőbaranyai volt még a legszerencsésebb helyzetben, mivel esperesei, Tóth Sándor bács-feketehegyi és Nagy Imre kórósi lelkész ugyanúgy a demarkációs vonalon belül voltak, mint egyházmegyéjük, így ha a felsőbb vezetéstől függetlenül is, de tudták azt irányítani. A kis részben a katolikus egyházmegye nyugati határával átfedésben lévő Belsősomogyi egyházmegye rosszabb helyzetbe került, mert esperese, Nagy Lajos lábodi lelkész a vonalon belül maradt, míg egyházmegyéje egy része azon kívül terült el. Nagy úgy próbálta megoldani a problémát, hogy utasította lelkészeit: a meg nem szállt területről ne hozzá, hanem a demarkációs vonalon kívül eső Nagyatádra küldjék a neki szóló hivatalos leveleket, ahol bizonyára a helyi lelkész helyettesítette.[102] A Tolnai egyházmegyéből néhány, a pécsi és pécsváradi járásba tartozó település – Vasas, Hosszúhetény, Mecsekszabolcs, Maráza, Nagypall, Pécsvárad, Zengővárkony – és a Mohács közelében fekvő Borjád került megszállás alá. A fenti falvak lelkészeivel a demarkációs vonal mellett fekvő Hidas evangélikus lelkészén keresztül próbált az esperes kapcsolatot tartani.[103]

Az elzártság feltehetően a teljesen autonóm izraelita hitközségeket érintette a legkevésbé érzékenyen, mivel nem tartoztak semmilyen felsőbb egyházi hatóság alá.

A katolikus egyházmegye esetében a belsősomogyihoz hasonló helyzet alakult ki, a püspök a megszállt területen tartózkodott, de elzárva egyházmegyéje északi részétől, valamint Esztergomtól és a fővárostól is: „A legritkább esetekben értesülhetek azon dolgokról, melyek a vonalon túl eső részekben történnek. A kormányhatóságoktól érkező hivatalos leveleket is csak szórványosan kaphattam meg eddig.”[104] Zichy többször is kérte a szerb parancsnokságot illetve Persián kormánybiztos közbenjárását, hogy az egyházmegyei hatóságnak, valamint a személyesen neki érkező leveleket akadály nélkül kézbesítsék és a tőlük jövőket továbbítsák, de nem ért el eredményt.[105] Hasonló problémával küszködtek a pécsi szerzetesrendek is, elvágva rendjük központjaitól.[106]

Nem ismerjük az elzártság hatását a vonaltól északra eső katolikusok életére, csak azt tudjuk, hogy a határzárlat ott jelentett különösen nagy gondot, ahol a filiákat elvágta plébániájuktól.[107] A lehetetlen állapot megszűntetésére a püspök április 3-án Fent Ferenc szekszárdi esperest provikáriusnak nevezte ki a terület igazgatására.[108]

A demarkációs vonalon belül sem volt azonban sokkal jobb a helyzet, a szerb cenzúra folytán az egyházmegyei hatóság érintkezése a nem elzárt területekkel is annyira megnehezült, hogy a legtöbb egyházi hivatalos ügyben alig tudott eljárni, a sztrájk alatt pedig a kapcsolat teljesen meg is szűnt.[109]

A keresztényszocialista mozgalom

A pécsi keresztényszocialista párt szervezkedését a szerb megszállás időszakában már feldolgozta Szüts Emil a Baranyai Helytörténetírás lapjain,[110] melyhez forrásként szinte kizárólag a Baranya Megyei Levéltár Szőnyi Ottó-gyűjteményének anyagát használta fel. Sajnos – érthetetlen módon – a gyűjtemény azóta elveszett, így nem állt módomban anyagát hasznosítani, csak annyit, amennyit Szüts Emil bemutatott belőle. Részben ezt pótolandó, részben eddig fel nem tárt adatok után kutatva átnéztem a korszakban működő két helyi klerikális lap, a Dunántúl és a Pécsi Újlap bőséges anyagát, valamint az egyházi forrásokat. Ezeket a fent említett tanulmánnyal összevetve szeretném bemutatni korszakunkban a keresztényszocialista szervezkedést Pécsett és a megszállt területen.[111]

A forradalom napjaiban a Keresztény Szociális Néppárt is csatlakozott a Magyar Nemzeti Tanácshoz, majd – miután az első hetek kábulatából felocsúdott – a beharangozott nemzetgyűlési választásokra készülve nagyarányú szervezőmunkába kezdett, mely vidéken december második felében lendült fel igazán.[112]

Pécsett már az országos mozgalom kezdete, 1903 óta volt keresztényszocialista szervezet, de ez a háború alatt általános hanyatlásnak indult.[113] 1918-ban már a forradalom napjaiban, október 29-én a Pécsi Újlap a Keresztény Szociális Néppárthoz való csatlakozásra szólította fel a magyar és keresztény társadalmat, mivel az „a magyartalan és keresztényietlen radikalizmussal szemben a keresztény magyarság szociális fejlődését akarja megvalósítani.”[114] November folyamán meg is indult újra a keresztényszocialista mozgalmi élet a leszerelések következtében, elsősorban a háborúban elnéptelenedett szakszervezetekben. A komoly szervezkedés jele, hogy Wiezer Lajos munkást szervező titkárrá nevezték ki.[115] December közepén a nagyarányú országos agitációval párhuzamosan[116] a pécsi keresztény szellemiségű sajtóban is újabb felhívások jelentek meg a mozgalomhoz való csatlakozásra, azzal indokolva, hogy „a keresztény magyarság ügye a forradalom óta teljesen válságos állapotba került, azok jutottak részben hatalomra, akik Magyarország keresztény jellegét meg akarják hamisítani.”[117]

Végül december 22-én megtörtént a pécsi párt újjáalakulása „zászlóbontó nagygyűlés” keretében. A korabeli sajtótudósítások alapján a meglehetősen forró hangulatú gyűlésen 5-600 ember jelent meg, köztük 40-50 szociáldemokrata munkás. A gyűlést Perr Viktor római katolikus lelkipásztor, a Julianum igazgatója nyitotta meg, majd ismertette az országos párt új, 41 pontból álló programját,[118] melyet a hallgatóság lelkesen elfogadott. A szónokok között a városi társadalom minden rétege képviseltette magát, Győry Béla joghallgató, Ruzsinszky Béla asztalosmester, ipartestületi elnök, Wiezer Lajos munkás, Varin Ferenc „jogszigorló” és Horváth Lajos gimnáziumi tanár mondott beszédet,[119] illetve három szociáldemokrata munkás adott hangot az ellenvéleményeknek. A vita kezdetben a keresztényszocialista és a szociáldemokrata eszmék összehasonlításáról folyt, de hamarosan kölcsönös vádaskodásba csapott át.[120] Végül a szociáldemokraták kivonultak a teremből. A gyűlés után a Dunántúl szerint a lakosság tömegesen csatlakozott a mozgalomhoz. A fenti szónokokon kívül az alapító tagok között találjuk még Polácsi János tanítót, Légrády Ferenc vármegyei közigazgatási előadót, Szabó Géza lapszerkesztőt és Komócsy István kanonokot, a párt elnökét.[121]

Vidéken is megindult a szervezkedés. December 29-én a Keserits Ferenc plébános ténykedése folytán buzgó katolikus társadalmi életet élő Mohácson[122] alakult meg a keresztényszocialista párt pécsi szervezők aktív közreműködésével, a nemzetiségi és felekezeti összefogás szép példájaként, magyarok, németek, sokácok és szerbek, katolikusok, reformátusok és görögkeletiek részvételével. A szónokok külön szóltak minden társadalmi réteghez. Természetesen a beszédek legfőbb jellemzőjének itt is a szociáldemokraták szidalmazását tekinthetjük, de a gyűlés lefolyása mégis sokkal higgadtabb volt, mint Pécsett. A párt elnökévé Kiszely Andor tanítót választották meg – kinek büszkesége, hogy működése folytán „a sokácok jó magyarok” lettek –, két alelnöknek pedig Prakatur Tamás ügyvédet és Schmidt Károly gyógyszerészt.[123]

A két gyűlés szónoklatait összehasonlítva szembetűnik, hogy – amellett, hogy az utóbbin a földreformot is követelték, amelyről Pécsett nem esett szó, bizonyára a városi hallgatóságot ez nem érintette és érdekelte túlzottan – Mohácson már szinte ellenforradalmi hangokat is hallunk. Ruzsinszky Béla, aki egy héttel korábban még csak az alkoholizmus ellen szónokolt, itt már nyíltan a Magyar Nemzeti Tanácsot támadta: „A keresztényszocializmustól nem áll távol sem a demokrácia, sem a szociális fejlődés, sem a köztársaság, de a hadimilliomosok pénzén alakult budapesti Nemzeti Tanáccsal nem rokonszenvezhetünk, mert az meghamisította a népakaratot. A köztársasággal csak az osztrák nyűgtől szabadultunk meg, de nem lettünk szabadok, mert férgek rágják a nemzet testét. Nem lehetünk bizalommal a mai kormányzat iránt, mert az nem áll olyan szilárd alapon, mint aminőn a keresztény pártok állanak. Az országnak a veszedelembe rohanó szekerét meg kell állítani.” Bizonyára nem véletlen ez a hirtelen változás, véleményem szerint az országos párt egyre inkább az ellenforradalom irányába tolódó politikájának[124] tükröződését kell látnunk benne.

Az egyházmegye egyéb részein nem tudunk ilyen nagyarányú szervezkedésről, bár a korábbi keresztényszocialista mozgalom a vidékre is kiterjedt.[125] Csak annyiról értesülünk, hogy Baranyaszentistvánon virágzó katolikus népszövetségi csoport működött,[126] a rácmecskei elemi népiskola tanítói kara egyöntetűen belépett a pártba,[127] a szlavóniai Petrijevcin a helyi népes szociáldemokrata csoport ellensúlyozására próbáltak keresztényszocialista tábort szervezni,[128] a Pécsvárad környéki bányászfalvakban pedig minden katolikus társadalmi szervezkedés kudarcba fulladt.[129]

A pécsi pártszervezetről legközelebb februárban hallunk, amikor az évi közgyűlésen a visszavonuló Komócsy helyébe Polácsi Jánost választották meg elnöknek.[130] Belső pártviszályokra utal, hogy Polácsi nem sokáig töltötte be tisztét, mivel már a következő hónapban kilépett a szervezetből. Döntését Komócsyhoz írt bizalmas levelében így indokolja: „Az élet kiábrándított a papokból. Vérző szívvel, tusakodás után szakítanom kellett. Nem hiszek a keresztényszocializmusban, sem más mozgalomban, melyet papok vezetnek, irányítanak – de ha kell, véráldozatot hozni is nem hajlandók. Nem lehet a társadalmat beszédekkel, elvekkel megmenteni. Élni kell azt az életet, amit az ember hirdet.”[131] A pécsi keresztényszocialista párt programját is kiadta röpirat formájában, melyet Szüts Emil 1919 első felére datál. Ez az elveszett Szőnyi-gyűjteményben található, így csak Szüts közlésére és elemzésére hagyatkozhatunk, aki megállapítja, hogy a dokumentum „ortodox keresztényszocializmustól áthatott”, mely a szociáldemokrata párt szociális programjának ellensúlyát kívánta adni.[132]

1918 őszén újult erővel indult meg a keresztényszocialista szakmai szervezkedés is a pártszervezéssel párhuzamosan, melynek korábban egyik központja Pécs volt.[133] Területünkön – csakúgy, mint az ország többi részében – főként a közép- és kisiparban volt jelentős a keresztényszocialista befolyás, szemben a szinte teljesen szociáldemokrata bánya-, vas-, építő- és nyomdaiparral.[134] December elején megalakult a pécsi főiskolai hallgatók keresztényszocialista szervezete a fővárosi Keresztényszocialista Diákok Szabadszervezete helyi csoportjaként, sőt, még a felsőbb osztályos középiskolások között is nagy volt az érdeklődés a mozgalom iránt, akik minden politikai tartalmat kizárva igyekezetek hozzákapcsolódni a keresztényszocialista társadalmi eszmékhez.[135] Az említett főiskolai szervezet közreműködésével megindult a magasabb műveltségű pécsi nők között is keresztényszocialista szervezkedés. Januárban a székesegyházi személyzet lépett be a keresztényszocialista szakszervezetbe.[136]

Mohácson, ahol nagyon erős volt a keresztényszocialista mozgalom, szinte minden szakma – a községi tisztviselők, a vasút és a posta szellemi munkásai, az iparosok, az ipari és földmunkások nagy része – csatlakozott a párt szakosztályaihoz, minden csoport külön szakszervezetet alkotva.[137]

A két pártszervezet vezetőségi tagjaival fentebb foglalkoztunk. A vezetőségek társadalmi összetétele nagyrészt a középosztályt tükrözi, hasonlóan az ország többi részéhez, mivel a párt által megcélzott társadalmi réteg a parasztság és a munkásság helyett egyre inkább a kispolgárság és a középosztály lett.[138] Maga a párt tagsága is elsősorban az értelmiségből, valamint a közép- és kisiparból került ki, illetve Mohácson a kisgazdákból, akik a Dunántúl híradása szerint zömét alkották.[139]

Érdemes megvizsgálni a helyi keresztényszocialista pártszervezetek és a katolikus egyház viszonyát. A pécsi párt elnöke Komócsy István kanonok volt, Zichy püspök közvetlen szerepet nem vállalt a politikában, bár a kanonok személyén keresztül erős egyházi befolyás érvényesülhetett. Nem tudunk róla, hogy Zichy bármilyen szinten is beleavatkozott volna a párt ügyeibe, valamint arról sem, hogy esetleg papjait utasította volna keresztényszocialista szervezkedésre, úgy, mint a nemzeti tanácsok esetében. A püspök elsősorban anyagilag segítette az általa „felette szükségesnek” nevezett mozgalmat, például Giesswein Sándor kérésére 1000 koronát küldött egy megfelelő budapesti egyleti helyiség létesítésére. De elsősorban a helyi szervezkedést támogatta, csak 1918-ban 12 000 koronát áldozott a mozgalom céljaira.[140] A keresztényszocialista szakszervezetek alakítását is szorgalmazta, a Háztartásban Alkalmazott Nők Országos Keresztényszocialista Szövetsége céljaira 200 korona adományt küldött.[141] A káptalan hozzá hasonlóan 5000 koronát adományozott a keresztényszocialista mozgalom részére időszakunkban.[142] A mohácsi pártszervezet vezetőségében nem voltak egyházi emberek, de tudjuk, hogy itt a virágzó katolikus társadalmi élet és erre épülve minden bizonnyal a keresztényszocialista párt nagy támogatottsága is Keserits Ferenc plébános munkájának köszönhető.[143]

A keresztényszocialista mozgalom alapvetően a szociáldemokráciával szemben jött létre. Pécsett időszakunkban egy ún. „egymás mellett élés” alakult ki a két tábor között, igaz, állandó acsarkodással, de egymás területeit és társadalmi bázisát valójában nem nagyon háborgatva. Az ellentétes irányzatokhoz tartozó lapokban állandóan jelen volt egymás szidalmazása, gyalázása, a Népszava ellen még a szószékről is prédikáltak,[144] de komoly politikai összecsapás közöttük időszakunkban nem történt.

A megszállók nyíltan nem avatkoztak a helyi pártpolitikába, azonban tudomásunk van róla, hogy a „zászlóbontó nagygyűlés” napján a szerb parancsnok a párt vezetőit magához rendelte és közölte velük, hogy ők felelősek minden zavargásért, valamint megtiltotta, hogy a gyűlésen más felekezetűek ellen izgassanak és pogromot készítsenek elő.[145]

Küzdelem a nők szavazataiért

Az 1918. évi I. néptörvényben megadták a nőknek is a régóta áhított választójogot: minden 24. életévét betöltött nő, aki legalább 6 év óta magyar állampolgár és bármely hazai nyelven írni-olvasni tud, választó és választható.[146] Ez egy óriási új szavazótábort jelentett, nem véletlen, hogy versenyfutás indult meg a különböző politikai erők között a nők voksainak megszerzéséért. Ehhez azonban meg kellett őket nyerniük eszméiknek, valamint a szavazótábor bővítése érdekében oktatással csökkenteniük az analfabéták számát. Az új törvény a keresztényszocialistáknak jelentett igazán nagy lehetőséget, mivel a nők minden társadalmi rétegben általában vallásos érzelműek voltak,[147] valamint a nagy ellenfél, a szociáldemokrácia fő bázisában, a nagyipari munkásságban a férfiak voltak túlsúlyban. Ezt erősítette az a tény is, hogy a nők között kellő műveltséggel a felső- és középosztálybeliek rendelkeztek leginkább, akik viszont nem a szociáldemokráciával, hanem a keresztényszocialistákkal vagy a polgári radikálisokkal rokonszenveztek.

A keresztény táborból elsőként a már korábban a nők politikai jogérvényesítéséért aktívan küzdő keresztény feministák indítottak mozgalmat a női szavazatok megszerzéséért a vallásos szellemiségű pártok számára.[148] A székesfehérvári székhelyű Keresztény Nők Szövetsége már november 12-én, az I. néptörvény kihirdetése előtt néhány nappal köriratot küldött szét a plébánosoknak, melyben kifejtik, hogy „az új demokratikus Magyarországnak hithűnek és vallásosnak kell maradnia, – magyar lelkünk nem bírja el, hogy az új magyar hazát az anarhisták, a vallást rontó radikálisok és a minden hitnek ellensége, a sociáldemokrácia építse fel. Minden nőnek, legyen kath., prot. vagy izraelita, kinek lelkében a vallás meggyőződése él, össze kell fogni s az újjáépítésnél munkába kell állni.”[149] Felkérnek ezért minden plébánost, hogy „szervezze, buzdítsa, bátorítsa az asszonyokat már most, hogy az urnánál egynek hiányoznia nem szabad. Kösse lelkükre, hogy a hitet megmenteni, a vallásos világnézetet győzelemre segíteni ép oly vallási kötelesség, akár az imádság, gyónás, áldozás. Nagyon kérjük, hívja össze a falu asszonyait, intelligenseket és egyszerűeket egyaránt s fejtse ki előttük, mi forog most kockán. Ha nem szavaznak, lelküket terheli, ha nálunk is a francia események ismétlődnek. Jó volna a jámbor társulatok – Rózsafüzértársulat, J.[ézus] Szíve Társulat stb. – tagjait és a jámborabbakat külön is összegyűjteni s a szavazás szervezésére az utcákat agitáció végett közöttük kiosztani.”

December elején ehhez a kéréshez csatlakozott a szintén keresztény feminista Szociális Missziótársulat a püspökhöz intézett levelében, melyben a fentihez hasonló kész programot adott a nők megszervezésére. Felajánlották Szociális Útmutató című lapjuk novemberi és decemberi számát is megrendelésre, melyben a szervezés gyakorlati kérdéseivel foglalkoznak és anyagot adnak a megtartandó előadásokhoz, valamint kérték, hogy a püspök körlevélben szólítsa fel papságát a nők szervezésére.[150] Ez meg is történt, valamint Zichy rendelt 600 darabot a lap mindkét számából.

Érdekes, hogy a nők választási megnyerése és megszervezése nem a püspököktől, még csak nem is a keresztényszocialista párttól, hanem – a vele amúgy minden bizonnyal szorosan együttműködő – keresztény feminista szervezetektől indult ki. Ennek okát abban kereshetjük, hogy a keresztény feministák régóta készültek erre a szerepre, a forradalom idején már kidolgozott programmal rendelkeztek: „Az időt fel kell használnunk arra, hogy megérjünk állampolgári jogaink gyakorlására, sőt annyira tért nyerjünk, és vezető szerephez jussunk, hogy mikor ismét előkerül a kérdés [ti. a nők választójoga] mi legyünk megoldásánál az irányadó elemek.”[151] Ezzel szemben Martinovich Sándor jezsuita páter ─ Zichy püspök által jóváhagyott ─ „Kereszténység és feminizmus” című füzetében ezt olvashatjuk: „Hagyjuk meg a nőt ezután is annak, ami eddig volt. A melegség, a bensőség, a szeretet biztosítékának. Ez az ő világa. Azért ne kívánjuk, hogy belerohanjon a pártküzdelmekbe. Ha válogatás nélkül a fórumra engedjük a nőket, nem a melegség, bensőség és szeretet fog velük a fórumra jutni, hanem a feminista szenvedelmek és női logikátlanságok káosza fogja tönkrejuttatni a fórumot is, őket is.” Úgy tűnik, a pécsi felső egyházi körök nem fűztek túl nagy reményeket a gyengébbik nem közéleti alkalmasságához és politikai tehetségéhez. Persze Martinovich is úgy gondolta, ha a politikai változások mégis megadják a nőknek az aktív és passzív választójogot, akkor a keresztény nők ne álljanak félre az útból, ne engedjék át a teret a „nemkívánatos idegen elemeknek.”[152]

Zichy körlevélben szólította fel papságát az agitációs munkára, megindokolva fontosságát – „nagy reményekre jogosít bennünket a nőknek politikai egyenjogúsítása” – és leírva a fentiek alapján a szervezés pontos irányelveit és módját.[153] Érthető, hogy a keresztényszocialista párttal összefonódott katolikus egyházra, illetve a híveivel közvetlen kapcsolatban lévő, a helyi viszonyokat ismerő falusi papokra hárult elsősorban ez a feladat, Zichy püspök írja, hogy a „devotus femineus sexus” (vagyis „az ájtatos női nem”) igen nagy része éppen az egyháztól várja az irányítást.

A felhívás alapján, annak útmutatásait követve a helyi papok neki is láttak a szervezőmunkának. Nagyobb településeken – Mohács,[154] Pécsvárad[155] – a helyi Szociális Missziótársulat segítségével próbálták a nőket megnyerni, míg máshol a keresztényszocialista párt megalakuló női csoportja látott el hasonló feladatot – például Szigetváron, ahol már előre felvették a szervezetbe azokat is, akiknek még nem volt szavazati joguk, nehogy „más táborba kerüljenek.”[156] A falvakból is lelkes munkáról számolnak be, valamint helyenként komoly eredményekről is: „szépen és egyhangúan fognak a nők keresztény szellemben leszavazni.”[157] Mo­hácson, Szekszárdon, Pécsváradon, és Rácmecskén külön az analfabéták tanításával is foglalkoztak, tanfolyamokat szervezve nekik, vagy a katolikus iskolák tanítónői vállalták a feladatot.[158] A püspök buzdította papjait és többször is ajánlotta a Szociális Missziótársulattal való kapcsolatfelvételt, illetve helyi szervezeteinek megalakítását, mely az ügyben a leghatékonyabb működést képes kifejteni.[159]

Azonban nem mindenhol haladt ilyen jól az agitáció. Bara­nyakisfaludon és Véménden a szerb katonai parancsnok megtiltott bármilyen politikai gyűlésezést, valamint Vajszlón is a megszállóktól való félelem tartotta vissza az asszonyokat a nyilvános ténykedéstől, így hát ezeken a helyeken csak titokban, privát úton folyt a propaganda.[160] Dombóváron a plébános a szociáldemokraták nagy száma miatt nem szervezkedhetett nyíltan, csak az oltáregyleti gyűlésen buzdította a nőket szavazati joguk gyakorlására és a Budapestről küldött füzeteket – minden valószínűség szerint a Szociális Útmutató számait – osztotta szét közöttük.[161] A németmároki plébános azt írja jelentésében, hogy tehetetlen, a „fennforgó körülmények teljes passzivitást javasolnak”, bár a püspök buzdítja, hogy ha a viszonyok megváltoznak, tegyen meg mindent, „nehogy mások megelőzzék.”[162] De a legcsúfosabb kudarcot a bicsérdi plébánosnak kellett elszenvednie, aki a helyi szerb parancsnok tiltása ellenére is megpróbálta összehívni az asszonyokat, de az összejövetelen senki sem jelent meg, mivel a nők egyszerűen kinevették, nevetségesnek tartván választójogukat s hallani sem akartak róla.[163]

A női szavazatok nagy súlyát mutatja, valamint azt, hogy az egyházi körök ezzel mennyire tisztában voltak, hogy gyakran még az olyan tisztán vallási, mindenféle egyébtől mentes szervezeteket, mint az oltáregylet, rózsafüzér-társulat, Jézus Szíve Társulat is bevonták a politikai csatározásokba. Bár a püspök körlevelében kijelentette, hogy a templomokban ne agitáljanak, Martinovich páter mégis megtette ezt a székesegyházban, nem is eredménytelenül: „Nagy hallgatóság, sok nő – gondot adnak majd a sociáldemokratáknak!” – írja Visy naplójában.[164]

Bár a székesfehérvári Keresztény Nők Szövetsége vallástól függetlenül minden hívő nőt felszólított az összefogásra, nem értesülünk róla, hogy területünkön más egyházak is folytattak volna hasonló agitációs munkát. Ilyen hozzáállásuk okát abban kereshetjük, hogy csak a katolikus egyház rendelkezett politikai törekvéseit megjelenítő politikai szervezettel, amelyben a más vallásúak nem rendelkeztek befolyással – bár az Országos Keresztényszocialista Párt próbált a nem katolikusokkal is kapcsolatot létesíteni, de nem sok sikerrel[165] – így számukra a női szavazatok megszerzése nem bírt olyan jelentőséggel.

A keresztény sajtó

Az 1918. évi II. néptörvény elvileg kimondta a teljes sajtószabadságot és eltörölt minden cenzúrát.[166] Ez óriási fellendülést hozott a sajtóéletben, mely a zűrzavaros időszak miatt amúgy is fokozott szerepet játszott a politikai-ideológiai harcokban. Területünkön ez még intenzívebben érvényesült, a megszállás egész időszakában rendkívüli sajtóvirágzást tapasztalhatunk. Soha előtte és utána nem jelent meg annyi és oly sokféle újság, annak ellenére, hogy a sajtó munkáját mindvégig súlyos akadályok – papírhiány, szerb cenzúra, szállítási és anyagi gondok, sztrájkok stb. – nehezítették.[167] „Ez a sajtó valóban irányító tényező volt, amely vezette vagy visszatartotta a tömegeket, uralkodott rajta, irányított, lelkesített, felvilágosított, tiltakozott, terrorizált, sikereket aratott és bűnöket követett el, átkozódott és imádkozott.”[168] Ennek a forradalom következtében felszabaduló szabad, demokratikus szellem és az említett törvény mellett a legfőbb oka az volt, hogy a magyarországi újságok a demarkációs vonalon alig vagy sehogy sem jutottak át, így teljesen a helyi lapokra volt utalva a baranyai lakosság, amelyet ráadásul a mozgalmas idők igencsak rászoktattak az újságolvasásra, hiszen szinte élet-halál függött a gyorsan változó politikai eseményektől.[169]

Hitbuzgalmi, tanügyi és politikai jellegű keresztény lapok működtek Pécsett ebben az időszakban.[170] Annak ellenére, hogy az 1907-es pécsi katolikus nagygyűlésen alakult meg a Katolikus Sajtóegyesület,[171] s így elvileg az egyházmegyében nagy hagyományai voltak a katolikus sajtónak, pécsi szerkesztésű katolikus hitbuzgalmi lapot mégsem adtak ki. Nem politikai jellegű katolikus újság egyedül a Katholikus Iskola, a Pécsegyházmegyei Tanhatóság hivatalos közlönye volt, mely azonban 1918 decemberétől három évig szünetelt papírhiány miatt.[172]

Református vallási újság, a Keresztyén Lelkipásztor havonta jelent meg a városban, Nyáry Pál pécsi lelkész szerkesztésében. A lap 1918 decemberében megszűnt, nem tudjuk, pontosan milyen okból, de már januárban felvetődött egy új kiadvány terve a pécsi egyháztanács ülésén Református Egyházi Lap címen, szintén Nyáry szerkesztésében. Az új lap az elképzelések szerint a szokásos évi egyházközségi jelentések kiadását pótolná s az egyházi életet érintő kérdések, mozgalmak, hírek kapnának helyet benne, állandó kapcsolatot teremtve így az egyház és tagjai között. Az egyháztanács a költségek fedezésére 300 koronát adományozott, a szükséges többi pénzt pedig részben előfizetési és hirdetési díjakból, részben adományokból kívánta fedezni.[173] A lap – feltehetően 1919. februárjában – meg is indult.[174]

Keresztény szellemiségű politikai napilap kettő működött a városban, a nagy terjedelmű, tekintélyes Dunántúl és a mindössze két oldalas Pécsi Újlap, a fővárosi Új Lap helyi melléklete, melynek szerkesztője, Szabó Géza a helyi keresztényszocialista párt titkára volt.[175] Mindkét lapot a részben katolikus egyházi vezetés alatt álló Dunántúl Könyvkiadó és Nyomda Rt. adta ki,[176] szoros kapcsolatban egymással, nemegyszer azonos cikkeket is közölve. A katolikus sajtó támogatását az egyházmegyei vezetés nagyon a szívén viselte, annak ellenére, hogy mint fentebb láttuk, külön pécsi vallási lapot nem működtetett. Komócsy kanonok, a helyi keresztényszocialista párt elnöke a keresztény sajtót elsőrendű szükségletnek tekintette,[177] a püspök pedig szeretett volna felállítani egy külön nyomdát is erre a célra, mivel tartott tőle, hogy a szinte teljesen szociáldemokrata befolyás alatt álló nyomdászok esetleg megtagadják a keresztény sajtótermékek elkészítését. Ennek érdekében Bangha Béla tanácsára a kalocsai Szegény Iskolanővérek főnöknőjéhez fordult, mivel rendjükben volt két, a nyomdászathoz jól értő apáca. Zichy kérte, hogy küldjék őket Pécsre betanítani a már meglévő három leánytanoncot.[178] A főnöknő nemleges választ küldött,[179] így a nyomda tervéről nem hallunk többet időszakunkban. De a katolikus sajtó kérdését nem vették le a napirendről, márciusban Mosonyi Dénes kanonok fölvetette egy kis délutáni napilap létesítésének tervét, melyet mind a püspök, mind a Káptalan nagy összeggel támogatott.[180]

A pécsi keresztény sajtó ügyét tárgyalva meg kell említenünk a Pécsi Jezsuita Pius Kollégium kezdeményezését is, amely – természetesen a püspök jóváhagyásával[181] – egy füzetsorozatot jelentetett meg Vallásosság és Műveltség címen 1918 márciusától. A keresztény értelmiségnek szánt, Martinovich Sándor jezsuita páter tollából származó kis brosúrák aktuális kérdéseket tárgyaltak.[182] A kiadványok célja „nem térítés, hanem fölvilágosítás, erősítés, bátorítás, de különösen öntudatra keltés. Nemes önérzetet akar csepegtetni pesszimista korunk jóakaratú, de kislelkű keresztény értelmiségébe: hadd vallja magát büszkén kereszténynek, látván, hogy a kereszténység mindenütt fényt és életet áraszt, ahova eljutnak befolyásának hajszálcsövei”.[183] A kezdeményezésnek nagy sikere volt, ha hinni lehet a füzetekben található ismertetőnek, az első számból egy hónap alatt 16 ezer példányt kapkodott szét a lelkes közönség.

A sorozat a forradalom után is folytatódott, a korábbival azonos szellemben, de még határozottabb céllal: „Válságos időket élünk. A kereszténységet minden oldalról veszélyek környezik. Az emberek lelke az ötödfél éves háború alatt elernyedt. A hosszantartó súlyos megpróbáltatásokban valami hályog borult a szemekre, amely éppen a vallás-erkölcsi téren akadályozza leginkább a tisztánlátást. Az ellenséges sajtó a megtévesztés és félrevezetés minden eszközét alkalmazza. Ezt ellensúlyozni csak hasonló eszközökkel lehet.”[184] A Tanácsköztársaság létrejötte után a sorozat megszűnt, mivel – igazodva a politikai változáshoz – az értelmiségnek szánt kiadvány a néphez szóló, „Szebb Jövő” című füzetsorozatnak adta át helyét, szintén a Pius Kollégium kiadásában.

A katolikus egyházi vezetés véleménye a földreformról

Az új kormány nagy vitákat kiváltott birtokreform tervét Buza Barna földművelésügyi miniszter dolgozta ki. A kezdeti tervek szerint a törvény a nagybirtokrendszert nem semmisítette volna meg, csak az 1000 holdnál nagyobb terjedelmű birtokok kerültek volna felosztásra, igaz, egyes vidékeken ez 200 holdig elmehetett volna. Mivel az egyházi birtokokra is kiterjedt volna a földosztás, a katolikus püspöki kar úgy gondolta, hogyha ezt a tervezetet támogatja, kisebb áldozatok árán megtarthatja birtokai jórészét.[185] November 25-i Károlyihoz intézett nyílt levelükben – melyet Zichy is aláírt – kijelentik, hogy „az egyház a maga részéről a demokrata fejlődés szolgálatára és a birtokreformok megvalósítására készséggel ajánlja fel a kezei között lévő földbirtokot.”[186] Az egyház azonban ennek megvalósítását úgy tervezte, hogy rossz minőségű földjeitől haszonnal szabadul meg, sőt, ebből erkölcsi és politikai tőkét is kovácsol.[187]

A püspöki bizottság és a Földművelésügyi Minisztérium ez irányú novemberi tárgyalásairól Rott Nándor veszprémi püspök tájékoztatta Zichyt, melyet ő továbbküldött a Káptalannak és a püspöki jószágigazgatóságnak, észrevételek és esetleges kívánalmak közlése végett.[188]

A káptalan december 13-i ülésén tárgyalta az ügyet és úgy vélekedett, hogy a megbeszéléseken szóban forgó 300 hold, mely a birtokában maradna, nem elégséges, lévén tíz káptalani tag háztartásáról szó. Kérte, hogy jelen javaiból Fenyős puszta (Bicsérd), melynek méretei szükségleteinek leginkább megfelelnek, maradjon meg számára, továbbá hangsúlyozta, hogy ragaszkodik erdei és szőlői birtokjogához. A földért nem járadékot kívánt, hanem záloglevelet, és kérte, hogy – ha a birtokreform valóban megvalósul – annak lebonyolítását a Pécsi Egyházmegyei Takarékpénztár végezze.[189]

A püspöki jószágigazgató véleményezése folytán Zichy kívánalmait az alábbiakban fejtette ki: a püspöki birtokok közül kéri a rácbólyi mintagazdaság meghagyását a háztartási és kegyúri terményszükségletek fedezésére. Kérését azzal indokolja, hogy az uradalom ipari üzemek céljaira is termelt, ezért a törvényjavaslat szerint is csak szükség esetén került volna felosztásra, valamint az Agrárbank a környező falvak lakosságát már kielégítette a Schaumburg-Lippai-birtokokból. A püspökpusztai gazdaságot szívesen felajánlotta kiosztásra, az árpádi és bogádi birtokok földjeiből pedig az uradalom szolgálatában feleslegessé váló személyzet kielégítését tervezte. A Káptalanhoz hasonlóan az erdőket továbbra is házi kezelésben kívánta tartani, csakúgy, mint a pécsi és hosszúhetényi szőlőket a háztartási és kegyúri borszükséglet biztosítására. A pénzügyi műveletek lebonyolítását ő is az Egyházmegyei Takarékpénztárra kívánta bízni.[190] Ekkor már igen időszerű volt birtokai sorsán elgondolkodnia a pécsi egyházi vezetésnek, mert egyes helyeken a lakosság már minden törvényt és rendeletet megelőzve maga osztotta fel az uradalmi földeket. Velényben a Káptalan 800 holdas birtokából a volt intéző 300 holdat kihasított magának, a többi lakos – elsősorban a hazatért katonák – pedig 10 holdas kisbirtokokat mértek ki a maradékból.[191]

Mivel Pécs a határzárlat miatt mindinkább elszigetelődött az anyaországtól, a további földreform-egyeztetések hírei már nem jutottak el ide. Végül február 16-án az 1919. évi XVIII. néptörvényben kimondták általában az 500 holdon felüli birtokok kisajátítását, de ennek területünkön már nem volt jelentősége, egyrészt az elzártság, másrészt pedig az egyre fokozódó szerb annexiós törekvések miatt.

A tanítók és az új oktatási rendszer egyházellenessége

A forradalmi időszakban egyes helyeken a felekezeti jellegű iskolák tanítóinak kimondottan egyház- vagy vallásellenes viselkedéséről hallunk. Bagoly Albert belvárdi református tanító állítólag az egyházi felsőbb hatóságot megtagadó nyilatkozatokat tett,[192] csakúgy, mint Allbauer János gödrei katolikus kántortanító,[193] a cselekvésig azonban csak Palota­bozsokon jutottak el. Itt Müller Gyula tanító hatására december 1-én a nemzeti tanács által összehívott népgyűlés és az iskolaszék kijelentette, hogy a katolikus iskolát községivé kívánja változtatni, mivel sokallja a hittantanítást, amelynek nem tudják hasznát venni az életben. Mivel azonban a püspök ennek jóváhagyását megtagadta és kiküldötte, a himesházi esperes beszélt az iskolaszékkel, kijelentették, hogy mégsem kívánják iskolájuk jellegét megváltoztatni. Az esperes távozása után azonban – a források szerint megint Müller izgatására – mégis meggondolták magukat és inkább községi iskolát kívántak, valamint úgy határoztak, hogy a plébánosnak a heti két órai hittantanításon kívül semmi köze az oktatáshoz. Az egyházmegyei hatóság tehetetlen volt az ügyben, mivel a nép izgatott kedélye miatt a tanító ellen az egyházi fegyelmi eljárást nem merték megindítani, sőt, még egy korábbi pénzbírságának behajtását sem tartották tanácsosnak foganatosítani.[194]

Az ilyen egyedi, helyi esetek mellett azonban tudunk a pécsi egyházmegye katolikus tanítósága által kezdeményezett olyan általános mozgalomról is, melyben magukat, illetve gyűléseiket teljesen függetleníteni akarták az egyházi ellenőrzéstől. Azt kívánták, hogy a tanítóegyesületek egészen önállóan, tisztán tanítók vezetése alatt működjenek, és önrendelkezési joguk mindenben érvényre jusson. A katolikus tanítók 100-as bizottsági gyűlésén a fővárosban december 30-án Ruzsinszky Béla bakócai igazgatótanító, az egyházmegyei tanítók képviselője felvetette ezt az ügyet, és a püspöknek jelentésében azt javasolta, hogy az egyház hagyja jóvá ezeket a törekvéseket, mivel szerinte a tanítóság magára hagyatva majd maga fogja a kapcsolatot keresni az egyházi vezetéssel. Határozott célzást tett rá, hogy ha a tanítók az önrendelkezési jogukat nem kapják meg, a szociáldemokráciához fognak közeledni. Zichy azonban hajthatatlan volt, kijelentette, hogy mindenképpen szükségesnek tartja a tanítói gyűléseken az egyházi képviselők jelenlétét.[195]

A vezető egyházi körökben ezzel éppen ellentétes szervezkedést figyelhetünk meg. November elején Pécsett megalakult a Nevelőmunkások Szövetsége, amely létrejöttekor bár azt hirdette, hogy célja pusztán a pedagógusok anyagi helyzetének javítása, de egyre inkább úgy látszott, hogy vezetői a szövetséget a Radikális Párthoz akarják csatlakoztatni. Ezért Késmárky István apát, a Püspöki Joglyceum igazgatója a püspöki utasítást be sem várva felszólította a Joglyceum, a Püspöki Tanítóképző és a Miasszonyunk Rend Leánygimnáziuma paptanárait a hitoktatói karral együtt, hogy lépjenek be a szövetségbe a keresztény irányzatot erősíteni és vezetőit ellenőrizni. Az intézkedés a vidéki tanítóság megnyerését is célozta, hogy lássa az anyagi érdekeiért küzdő szervezetben a papság részvételét.[196] Késmárky jól számított, már november végén vagy december elején a szervezet a vallásoktatás fenntartása mellett foglalt állást.[197]

Figyelmet érdemelnek a kormányzat vallásellenes oktatási intézkedéseire való helyi reakciók is. A Szociáldemokrata és a Radikális Párt régi követelése volt a hitoktatás korlátozása, illetve kizárása az iskolákból. A forradalom után ezt már tömegesen hangoztatták politikusok, újságírók, tanítók, de elsősorban a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium hivatalos közlönye, a Néptanítók Lapja. Az antiklerikális követelések kielégítésére a Berinkey-kormány megalakulása után, január közepétől nyílt mód, amikor szétválasztották a két minisztériumot és a szociáldemokrata Kunfi Zsigmond lett a közoktatásügyi miniszter. Bár Pécs ekkor már el volt zárva az országtól, de a keresztény közvélemény így sem hagyhatta ezt szó nélkül. A Dunántúl sorra jelentette meg a vallás nélküli iskola ellen tiltakozó írásokat,[198] Martinovich páter pedig dörgedelmes esszét írt „Vallás és iskola” címen a „Vallásosság és Műveltség” sorozatba a hitoktatás védelmében.

A pécsi református lelkész, Nyáry Pál meglepő módon ezt nem sérelmezte annyira, sőt, szinte örömmel fogadta, mivel szerinte így amerikai mintára ún. vasárnapi iskolákat kell majd felállítani, ahol a gyermekek szívesebben és könnyebben sajátítják el a vallás dolgait, mint az iskolában „az élettelen száraz hittan fárasztó leckéivel”.[199] Kapi Béla evangélikus püspök a közoktatási miniszternek azon rendelete alapján, mely kimondja, hogy a tanulók nem kötelezhetőek az órarendben megállapított hit- és erkölcstan órákon kívül eső vallásgyakorlatban való részvételre, felkéri a hitoktatókat, hogy kövessenek el mindent, hogy a gyerekek a kényszer megszűnése után, szabad vágyból is látogassák az istentiszteleteket.[200]

Felmerül a kérdés, hogy a megszállás alatt lévő területeken a minisztérium vallásellenes intézkedéseit mennyiben tartották be. Valószínűleg egyáltalán nem, mert a határzárlat, majd pedig a sztrájk következtében a fővárosból nem jöttek át a levelek, és ha esetleg valamilyen úton értesültek is az egyházak vezetői a rendeletekről, azt hivatalos formában nem kapták meg, így nem is intézkedtek végrehajtásuk ügyében.

Vélemények az egyház és állam szétválasztásáról

Az őszirózsás forradalom megsemmisítette azt a jogrendet, amely az egyházak és a magyar állam között addig fennállt. Hirtelen teljesen új helyzetbe kerültek az egyházak, veszedelmesen új helyzetbe a hatalomra került szociáldemokraták és radikálisok elképzeléseit ismerve. Várható volt, hogy a polgári demokratikus állam előbb-utóbb, főleg egy esetleges politikai balratolódás után – ami be is következett – lépéseket tesz az egyházak és az állam szétválasztására. A katolikus egyház, amelyet ez a leginkább érintett, hogy minél kisebb sérülésekkel kerüljön ki a helyzetből, elővette a már 1848 óta vajúdó autonómia ügyét. A szabadságharc óta bár többször előkerült a kérdés, legutóbb 1917-ben Apponyi Albert erre vonatkozó törvényjavaslata kapcsán, de a forradalomig nem sikerült megvalósítani.[201] Az új államrend azonban elkerülhetetlenné tette megalakítását, így hát az egyház ismét megindította a szervező tevékenységet. Már november 2-án előkerült a kérdés Csernoch és Persián megbeszélésén, s a november 20-i püspökkari értekezlet gyors megvalósítását határozta el. Négy nappal később megalakították az Országos Katolikus Tanácsot Apponyi elnökletével az autonómiai munkálatok irányítására.[202]

Zichy püspököt az autonómiai tárgyalások haladásáról is Rott Nándor veszprémi püspök tájékoztatta január 1-én és érdeklődött véleményéről, hogy „lehetőleg egyöntetű állásfoglalást tanúsítsunk mi dunántúli püspökök, kik most első sorban jövünk talán számításba, ha szeretett hazánkat meg találnák csonkítani.” Rott különösen a tervezet legnagyobb vitákat kiváltó 8. szakaszával kapcsolatban érdeklődött, mely szerint a javadalmi vagyonnak is az autonómia lenne a tulajdonosa. Zichy ezt határozottan ellenezte, de a kezelés ellenőrzését készséggel hajlandó volt átengedni. Másnap kelt bizalmas levelében részletesen kifejtette Rottnak álláspontját: „az autonómiai szervezet azon rendelkezését, mellyel az összes egyházi nagyjavadalmak tulajdonjogát az orsz. autonómiára kívánja ruházni, feltétlenül sérelmesnek tartom. Káptalanommal együtt annak kikötését, illetve, hangsúlyozását kívánom, hogy a püspöki illetve káptalani vagyonnak tulajdonjoga ezentúl is a püspökséget illetve a Káptalant illesse. Amennyiben ez semmiféle körülmények közt sem volna keresztül vihető, a javadalmak kezelését az egyházmegyei autonómia szervezetek hatáskörébe kellene utalni, mert enélkül az egyházmegyék érdekei teljesen háttérbe szorulnának. Semmiféle áldozattól sem riadok vissza, ott ahol az egyház érdekeinek valódi védelméről van szó, viszont azonban felesleges módon nem kívánok jogokat feladni, különösen akkor, midőn az újítás a régi állapotnál kedvezőtlenebbnek mutatkozik. Káptalanommal együtt abban a meggyőződésben élünk, hogy az összes érdekek csak úgy lesznek igazán kielégíthetők, ha a tulajdonjog és az eddigi kezelés (legalább ott, ahol eddig is kifogástalannak bizonyult) érintetlenül maradnak, az autonomiai szervezeteknek pedig megfelelő ellenőrzési jog biztosíttatik. Ha ez nem vihető keresztül, jogfosztás állhat csak be, amelynek káros következményeit az egyház fogja megszenvedni. Ez ellen a végletekig tiltakoznunk és szervezkednünk kell.”[203]

Az Országos Katolikus Tanács határozatot hozott arról, hogy az egyes egyházmegyékben alakuljanak autonómia-tanácsok.[204] Pécsett nem jött létre ilyen szervezet, a püspök azonban a tervezetet többeknek kiadta véleményezésre. Késmárky István apát, a még 1918 márciusában megválasztott egyházmegyei autonómiai papi képviselő[205] így nyilatkozott: „Maga a tervezet csaknem szóról szóra van átvéve az 1902-i tervezetből. Lényeges eltérés az egyházmegyei gyűlés felállítása, az érseki és püspöki székek betöltésénél, illetőleg a jelölésnél az egyházmegyei tanácsnak és az igazgató tanácsnak nagyobb jogok biztosítása. Mindkettő t.k. a kisebbségi véleményből van átvéve és az autonómia demokratikus jellegét inkább kidomborítja. Részben újítás a tervezet 7. és 8. pontja, de ezek nem is egészen világosak. A 7. pont az autonómiát mondja ki minden katolikus vagyon jogalanyának és tulajdonosának. Azt hiszem az a cél lebegett előttük, hogy az összes katolikusokat nevezvén meg tulajdonosul, azt remélik, hogy a katolikus vagyon szekulárizációja meg lesz nehezítve, de hogy a gyakorlati életben ez miképp fog beválni, ez a jövő titka. […] Tisztázni kell a 8. pontban azt, hogy a javadalmasok személyi ellátására szolgáló vagyon kezelésének ellenőrzése milyen mérvben illesse meg az autonómiát, nehogy túlkapásoknak legyen helye, a javadalmasokat valóságos gyámság alá szorítsák.”

Valószínűnek tartja, hogy mivel a tervezet a már alaposan megvitatott és elfogadott 1902-es kivonata, az a szervező kongresszuson csekély változtatással át fog menni. Ezért javasolja az előkészületek megtételét életbeléptetésére, vagyis az autonómia alapegységei, az egyházközségek megszervezését. Igaz ugyan, hogy az új tervezet szervezésük módjáról külön szabályrendeletet készült kiadni, de véleménye szerint az lényegében azonos lesz az 1902-es tervezet választási rendeletével s így annak alapján lehetségesnek tartja a szervezést megkezdeni legalább Pécsett. Ennek érdekében ajánlja sürgősen elrendelni a választók összeírását az új választójogi néptörvény alapján, majd ennek befejezése után a további lépéseket megtenni az egyházközségi képviselőtestület és egyházközségi tanács megalakítására.[206]

A tervezetet Késmárky véleményezésével együtt a püspök elküldte a káptalannak is. Az anyagot átolvasva Döbrőssy Alajos apát-kanonok azt sérelmezte, hogy a tervezet szinte kizárólag az anyagi természetű ügyekkel foglalkozik, a szellemieket mellőzve, így ő ehhez fűzte hozzá elképzeléseit. (Ld. 1. sz. melléklet.) Döbrőssy az egyházi vagyon autonómiai kezelésbe adásának tervét bár nem fogadta örömmel, de elkerülhetetlennek tartotta, mert „a történelem megelőzte a megvalósulás felé döcögő önkormányzati törekvéseket.” Késmárkyval ellentétben azonban nem helyeselte a hitközségek rohamos megszervezését, mert úgy vélekedett, hogy egyrészt ebben a pontban egyöntetűségnek kell uralkodnia, másrészt pedig szerinte ez a kísérletezés csak fokozná azt a bizalmatlanságot, mellyel az autonomiai mozgalom iránt a nép viseltetik, félvén a terhektől és a hitközségi adótól. Nem osztja azt a nézetet sem, hogy egyes plébániák tömörítve képezzenek egyházközséget, még akkor sem, ha ez pusztán célszerűségből történik, mert ez által a plébániák önállósága csorbulna.[207]

A püspök és a káptalan végül Rézbányai József kanonok véleményét tette elsősorban magáévá, aki a legfontosabb, az egyházi vagyon tulajdonjogáról szóló 7. §-t kifogásolta, hasonlóan a püspök Rotthoz írt bizalmas levelében kifejtett véleményéhez.[208] Javasolta, hogy az egyházi vagyon jogalanya és tulajdonosa – a tervezettel szemben, mely minden tulajdonjogot az autonómiára kívánt ruházni – továbbra is a magyar katolikus egyház, illetve annak kebelében az illetékes egyházi testület vagy hivatal maradjon, azzal a kikötéssel, hogy az egyházi nagyjavadalmak, a vallás- és tanulmányi alapok, valamint az egyházi alapítványok az autonómia kezelésébe és ellenőrzése alá kerüljenek. Véleményét azzal indokolta, hogy a magyar katolikus autonómia szükségessége csak az 1848-as idők következtében állott be és összes jelentősége és végcélja abban áll, hogy az egyháztól elidegenedett magyar állam szerepét, mint az egyház védője és oltalmazója, vegye át, valamint az egyházi szervezet végrehajtó szerve legyen, ezért az autonómia hatáskörét lépné át, ha az egyházi javak tulajdonjogára formálna igényt. A tulajdonjog megváltozásával az egyház feladná összes jogát, ami azonban lehetetlen: „Már pedig az egyház és az egyház szolgái az egyházi javakról ugyan lemondhatnak, de ha isteni hivatásuknak eszményi értelemben akarnak megfelelni, akkor az egyházi javak hovafordítása kérdésével összefüggő szent és elidegeníthetetlen jogról nem mondhatnak le, csak jogfeladás és elvtagadás árán.”[209] Tehát azt láthatjuk, hogy a pécsi egyházi vezetés mindenképpen ragaszkodott birtokai tulajdonjogához, azt semmilyen formában nem volt hajlandó kezéből kiadni.

A káptalan és Zichy átvette Döbrőssy véleményét is a tanítók képviseletével kapcsolatban. Késmárky elképzelését azonban elvetették, a Káptalan egyelőre csak a választók összeírásának elrendelését helyeselte, az egyházközségek szervezéséhez az ígért külön szabályrendelet bevárását tartotta kívánatosnak.[210]

A püspök a véleményezést közölte Rottal, kérvén, hogy azt illetékes helyen mutassa be. Azonban Pécs ekkor már teljesen el volt zárva az anyaországtól s így az autonómiai szervező munkálatok haladásáról a püspökség sem Esztergomból, sem Budapestről nem kapott semmilyen értesítést ősz óta.[211] Ennek ellenére Pécsett még hónapokig tovább folytak önállóan az autonómia előkészítő munkálatok, csak az ellenforradalom hatalomra jutása után nem hallunk többé róla, amikor ismét aktualitását vesztette.[212] A pécsi keresztény közvélemény örömmel fogadta az auto­nómia tervét, a Dunántúl rendszeresen tudósított az országos munkálatokról, maga Késmárky is méltatta egy írásában,[213] csakúgy, mint Mar­tinovich páter.[214]

Vajon hogyan gondolkodtak az egyház és állam szétválasztásáról a más vallásúak, akiket ez másképp érintett? Nyáry Pál a Keresztyén Lelkipásztorban teljes mértékben helyesli, mivel véleménye szerint ez csak javára szolgál mindkét félnek. Szerinte azok az egyházak, amelyeket csak az állami támogatás tartott eddig életben, a szétválasztás következtében vagy megsemmisülnek, vagy pedig igazán életre kelnek. A támogatás elvesztésével az egyházak tagjaira hárul majd minden anyagi teher, ezért viszont az egyházaknak belső lelki megújuláson kell keresztülmenniük, hogy hívei­ket megtartsák, amit nagyon kívánatosnak tartana.[215] Kapi Béla evangélikus püspök sokkal borúlátóbban tekintett a helyzetre. Körlevelében kifejtette, hogy az evangélikus egyház mindig az állam és egyház önállóságának volt a képviselője, de ezekben a súlyos időkben a szétválasztás mégsem alkalmas. Az anyagi rendezéshez hiányzik a nyugodt gazdasági helyzet, az elvi részéhez pedig a megfontoltság, mivel az a szekularizáció, amelyet ellenérzés irányít, az egyházra nézve csak veszedelmes lehet. Mivel az evangélikus egyházi és iskolai intézmények majdnem kivétel nélkül az állam segítségével épültek fel, a lelkészek, tanítók és tanárok javadalmát pedig államsegély biztosítja, a szétválasztás súlyos anyagi gondok elé állítaná az egyházat.[216] A pécsi evangélikusok püspökükkel eltérő véleményt képviseltek. Március 16-i közgyűlésükön Taizs József másodfelügyelő úgy nyilatkozott, hogy a szétválasztásnak számukra különösebb jelentősége nincs, mivel egyházukat mindig is a hívek önként vállalt áldozatai tartották fenn, melyet a jövőben is joguknak és kötelességüknek fognak tartani.[217]

A Papi Tanács helyi szerveződése

Az őszirózsás forradalom újító szelleme a katolikus alsópapságot sem hagyta érintetlenül. A felső egyházi körök nagy jövedelmeikből keveset juttattak nekik és az elavult párbérrendszer miatt egyre súlyosbodtak megélhetési gondjaik, különösen a háború idején. Az alsópapság ezért érdekei védelmében munkálkodni kezdett a forradalom napjaiban, november 7-én a fővárosban megalakult a Papi Tanács, nagyrészt fiatal papokból Szalay Mátyás erdélyi menekült pap elnökletével.[218] A tanács programjába tartozott az anyagi ügyek mellett az egyház életében az új rendszer által felvetődött sok-sok kérdés is, melyek megoldásába szintén bele kívánt szólni.[219]

A kezdeti elítélés után a felsőklérus kénytelen-kelletlen tudomásul vette a szervezkedést, többek között azon megkötéssel, hogy a püspökök felügyelete alatt történjék.[220] November 22-én Szalay egy memorandumot adott ki a tanács nevében programjukról, pár nap múlva pedig ennek kíséretében köriratot intézett minden főpásztorhoz, melyben kérte, hogy adjanak ki pásztorlevelet az azonnali szerveződést sürgetendő: minden esperesi kerület jelöljön ki egy bizalmi férfit a helyi papság köréből, akik egy egyházmegyei gyűlésen minden tíz bizalmi után válasszanak egy képviselőt az Országos Papi Tanács képviselőtestületébe.[221]

Területünkön már Szalay levele előtt megindult a szervezkedés. Zichy a püspöki kar november 20-i állásfoglalása után körlevélben jelentette ki, hogy a tanács szervezkedését egyházmegyéjében indokoltnak tartja és engedélyezi.[222] Azonban az alsópapság még ezt sem várta meg, a Papi Tanács Intéző Bizottságának a püspökök kikapcsolásával közvetlenül az esperesi kerületek papságához intézett felhívására már november 20. körül, vagyis még a püspökkari jóváhagyás előtt, vagy vele egy időben több helyen gyűlést tartottak a program megvitatása és bizalmi férfiak választása céljából. Így Pécsett külön értekezletet tartott a nem lelkészkedő és külön az esperesi kerületi papság, Gere Gábor teológiatanárt, illetve Galambos Kálmán belvárosi segédlelkészt választva képviselőnek az összeülő egyházmegyei gyűlésre.[223] Vidéken Bonyhádon szervezkedtek a legnagyobb lelkesedéssel, november 21-én összeült a kerület papsága. Egyedül ennek a tanácskozásnak a jegyzőkönyve maradt ránk, mely alapján képet kaphatunk arról, hogy a vidéki papság – legalábbis egy része – hogyan gondolkodott a reformokról.[224] (Ld. 2. sz. melléklet.)

A püspök a jegyzőkönyvet és a programot véleményezés céljából Sipos István teológiai tanárnak küldte el. Sipos a Papi Tanácsot alapvetően pozitív szervezkedésnek tekintette, bár egyes követeléseit nem helyeselte vagy egyszerűen megvalósíthatatlannak tartotta. (Ld. 3. sz. melléklet.) A bonyhádi esperesi kerület külön pontjaihoz Sipos semmiféle külön megjegyzést nem fűzött, azok megvalósulását nagyon is kívánatosnak nevezte.[225] Zichy minden bizonnyal elfogadta ezt a véleményezést, mert annak ellenére, hogy kezdetben próbálta lefékezni a mozgalmat – telefonon irodája azt közölte a bonyhádiakkal, hogy az egyházmegyei gyűlés megtartása helyett a bizalmiak közvetlenül Budapestre menjenek, ami az adott viszonyok között szinte lehetetlenség volt –, utána nem gördített akadályt a szervezkedés elé.

A bonyhádiak a fenti utasítás ellenére ragaszkodtak az intézőbizottság leveléhez és elkezdték önállóan megszervezni az egyházmegyei gyűlést.[226] Blandl György bizalmi felhívást tett közzé a Dunántúlban november 24-én a kerületi bizalmiak összehívására november 27-re Dombóvárra.[227] A szervezkedés összehangolatlanságát és az országos tanács sürgetése miatti kapkodást mutatja, hogy előtte pár nappal ettől függetlenül a pécsi papság is közzétett egy ugyanilyen felhívást, csak december 12-re. Ők a gyűlés helyéül először Pécset szemelték ki, de aztán értesülve a bonyhádiak tervéről, helyeselték Dombóvárt központi fekvése miatt,[228] azonban a vonatközlekedés korlátozása következtében később mégis a megyeszékhely mellett döntöttek.[229] Végül december 12-én sikerült megtartani az egyházmegyei papi tanács első és utolsó gyűlését, melyen megtárgyalták a programot. Az egyházkormányzatot és az egyházi vagyonkezelést érintő pontok váltottak ki élénk vitát, erősen hangsúlyozták az autonómia kiépítésének szükségességét, mely átvenné az egyházi vagyon központi kezelését, valamint az egyházkormányzat személyzeti részében szerepet kívántak juttatni az egyházmegyei papi tanácsnak. A nyugdíjszabályzatot azonnal revízió alá akarták venni a nem határozott célú alapítványok kamatainak felhasználásával. A gyűlésen nem fogalmaztak meg túlzottan radikális követeléseket, az egyetlen ilyen gondolat a tanács befolyása a személyzeti ügyek intézésére, amely eddig kizárólag püspöki jog volt. Figyelemreméltó lojalitásuk az autonómia kérdésében, ahol az egyházi vezetéssel megegyező nézetet fogalmaztak meg, vagyis az egyházi birtokoknak nem a tulajdonjogát, hanem csak kezelését kívánták átadni. A gyűlés Vitkovics Ferenc szakcsi plébánost és Gere Gábort delegálta az országos tanácsba.[230]

A két egyházmegyei képviselő fel is utazott a fővárosba a Papi Tanács január 15-16-i kongresszusára, melyet a püspök is szívesen látott.[231] Zichy hozzáállása azonban gyökeresen megváltozott február közepén, amikor – jókora késéssel – kézhez kapta barátja, Rott Nándor veszprémi püspök, a Papi Tanács legszélsőségesebb ellenzőjének levelét. Rott a kongresszus radikális követelései hatására már nyíltan a tanács ellen fordult és kifejtette, hogy véleménye szerint tömeges aposztázia lesz a vége és az egész püspöki kar határozott és egyöntetű fellépését sürgette ellene, valamint javasolta, hogy a főpásztorok körlevélben „világosítsák fel” papjaikat és tagadjanak meg minden közösséget a tanáccsal. Zichynek a kongresszus eseményeiről igen hézagos értesülései voltak, mivel egyházmegyéje képviselői nem tudták megfelelően tájékoztatni, az egyik a demarkációs vonalon túl rekedt, a másik pedig nem vehetett részt minden ülésen. De hiányos jelentése a püspökben így is aggodalmat keltett, ezért helyeselte Rott felvetését. Véleménye szerint addig is az volt a bajok fő forrása, hogy a papság nélkülözte a püspökök egyöntetű és világos állásfoglalását.[232]

A pécsi egyházmegye papi tanácsáról a továbbiakban nem hallunk. A püspök nem adott ki körlevelet elítélésére, de erre már nem is volt ekkor szükség. Február-március folyamán az országos tanács működése lassacskán megszűnt a püspökök erőteljes támadásai hatására,[233] az egyházmegye megszállás alatt lévő területe pedig ebben az ügyben is elszakadt ekkor már az országos eseményektől. Az északi részeken történtekről nem rendelkezünk forrással, nem tudjuk, hogy a lelkes Bonyhád környéki papság és mások hogyan élték meg a Papi Tanács megszűnését.

Gondok és reformok a lelkipásztori javadalmazások körül

A forradalom és a megszállás a katolikus papság és a protestáns lelkészség anyagi viszonyaira is komolyan kihatott. A világháború sokat rontott az amúgy sem túl rózsás anyagi helyzetükön, az alsópapság párbér és stólajövedelme csökkent, az egyéb illetményeket pedig az infláció tette egyre értéktelenebbé.[234] A feudalizmusból itt ragadt párbérrendszer amúgy is már rendkívül elavult volt és rengeteg súrlódást okozott a hívek és papjaik között. Különösen igaz volt ez a forradalom napjaiban – mint fentebb láttuk –, amikor nem egy papot emiatt űztek el, de ahol nem fajultak el így a dolgok, ott is gyakran panaszkodtak, hogy a hívek nem, vagy csak részben hajlandók ezt beszolgáltatni, a közigazgatás pedig képtelen a behajtására.[235]

Az áldatlan állapotok megszűntetésének szükségessége már a forradalom előtt is felmerült,[236] de a felgyorsult események kényszerítették ki a megoldást. A püspöki kar november 20-i értekezletén elhatározta – bizonyára részben vagy egészen a Papi Tanács követeléseinek hatására –, hogy az alsópapság jövedelmének kiegészítésére az egyházi nagyobb javadalmasok hozzájárulásából 50 millió koronás alapítványt létesít. Így a plébánosok jövedelme legalább 4000, a segédlelkészeké a teljes ellátáson felül 1500, a hitoktatóké ellátás nélkül 5000, a teológiai tanároké pedig a szokásos ellátáson felül 3600 koronára lenne kiegészíthető a következő évtől. Zichy a püspökség törzsvagyonából ezen célra 1 450 000 koronát szándékozott elkülöníteni,[237] azonban azzal a kikötéssel, hogy elsősorban saját egyházmegyéje szükségleteiről és segélyre szoruló papjairól kötelessége gondoskodni, így hozzájárulásából csak a felesleget hajlandó a központnak beszolgáltatni.[238] A Székeskáptalan és az oszlopos kanonokok 960000 illetve 60 000 koronát voltak kötelesek e célra benyújtani, akik ezt meg is ígérték, de azt függőben hagyva, hogy ennek értékpapírban, koronajáradékban vagy hadikölcsön-kötvényekben fognak-e eleget tenni.[239]

A fizetési nehézségek legnagyobb mértékben a megszállott területen működő protestáns lelkészek vállára raktak súlyos terhet, a határzárlat miatt ugyanis a segélyek elmaradtak,[240] s járandóságaik beszedése is sokszor ─ a katolikusokhoz hasonlóan ─ nehézkesen ment.[241] A Baranya északi megszállott részén lakó lelkészeken a demarkációs vonalon túli tolnai esperes úgy próbált segíteni, hogy a határon fekvő Hidas evangélikus lelkészének küldte el az összegeket, aki alkalmilag továbbította az illetékeseknek.[242]

Református reformok

Területünk nagyobbik protestáns egyházának életében a legjelentősebb tényező időszakunkban ─ a források alapján úgy tűnik ─, az Országos Református Tanács és annak reformjavaslatai voltak. A politikai események természetesen a kálvinista egyház életében is mélyreható változásokat hoztak. A fővárosban a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség vezetői már október 27-én tanácskozásra gyűltek össze és pontokba foglalták az egyház „új reformációjának” tennivalóit. Ennek a programnak a megvalósítására alakult meg az Országos Református Tanács, melynek programja kiterjedt az egyházi élet minden területére, sok kérdésben radikális változtatást követelve.[243]

A tanács felhívással fordult a lelkészekhez és a hívekhez, de csak kevés helyen ért el akkora sikert, mint Pécsett, a legtöbb gyülekezetet egyáltalán nem tudta megnyerni eszméinek.[244] A városban azonban a Keresztyén Lelkipásztor vezércikket közölt róla, melyben lelkesen kijelentette csatlakozását. A minden valószínűség szerint Nyáry Pál tollából származó írás sorra veszi a főbb programpontokat és kielemezve azokat, mindet helyesnek találja. Egészen éles hangon bírálja a legfelsőbb egyházi vezetést: „a zsinat feloszlatására azért van szükség, mert legfőbb törvényhozó testületünkből a maradi elv érvényesülésével éppen azok maradtak ki, kik a modern haladás barátai.” A program támogatása mellett új, belmisszióval kapcsolatos követeléseket is felvet a szerző: a kötelező vasárnapi munkaszünet törvénybe iktatását, a kocsmák vasárnapi nyitvatartásának korlátozását, a munkások bérének hétfői kiszolgáltatását, valamint az alkoholizmus elleni küzdelem országos megszervezését. Végül az olvasók figyelmébe ajánlja Victor János budapesti fiatal lelkész „Új reformációt az új Magyarországba!” című, a fenti programot tartalmazó füzetét és mindenkit felszólít a tanácshoz való csatlakozásra.[245]

A pécsi egyházközség közgyűlése már korábban, december 4-én támogatásáról biztosította a tanácsot, és megválasztották helyi szervezetét is a presbitérium, 14 férfi és 20 nő részvételével, valamint az országos tanácsnak is javasolták, hogy helyi szerveibe mindenhol válasszanak be nőket.[246] A pécsihez hasonlóan a mohácsi presbitérium is csatlakozását jelentette ki Varga Zsigmond helyi lelkész felhívására.[247] Azonban nem minden egyháztanács és lelkész gondolkodott így, voltak, akik féltek a hirtelen, radikális újításoktól. A szekszárdi presbitérium, bár a tanács programjának nagy részét örömmel üdvözölte, de tett néhány ellenvetést is a lelkész jelentése szerint: „A hitkényszer megszüntetésétől maguk a vezetők sincsenek elragadtatva. Inkább az vezette őket, hogy a mostani radikális kormány úgyis megteszi, hát jobb lesz, ha a mi kezdeményezésünkre teszi meg, mint nélkülünk, vagy éppen ellenünkre. Az egyházi vagyon központosításától féltik az egyes egyházközségek autonómiáját. Ha egy ólat akarunk csináltatni, mindjárt komissió száll ki stb. A lelkészi fizetések uniformitása ellen is merültek fel méltó aggodalmak. […] Hogyan kapjon egy kis gyülekezet lelkésze annyi javadalmat, mint a városi nagyobb gyülekezeté, mikor a végzett munka és a megélhetés közt olyan nagy a kettőnél a különbség.”[248] Az őcsényi lelkész is kétkedve fogadta a terveket, szerinte csak bajok származnak belőle, mivel „a mi népünk még nem érett meg az idealizmusra”.[249] Voltak, akik egészen sötét színekben látták a mozgalmat: „Félek a sötétbe ugrástól! Nem kellene, hogy éppen olyanok – a városi fiatal papok – az átalakítók, akik a falusi életet s az isteni nép lelkét igazán nem ismerik. Csak aztán meg ne bánja a református eklézsia!”[250]

Azt láthatjuk, hogy ezekben a lényeges kérdésekben a lelkészek és híveik véleménye igen megosztott volt, szemben a részben hasonló jellegű katolikus Papi Tanáccsal, amely az egyházmegye alsópapságának egyöntetű támogatását élvezte.

Összegzés

A területünkön fekvő egyházak életét a polgári demokrácia első két hónapjában, 1919. január elejéig teljes mértékben az országos történések határozták meg. Nem tudunk semmilyen önálló helyi egyházi kezdeményezésről, minden gyűlés, szervezet stb. a fővárosi események lecsapódása volt, az egyházak valójában sodródtak az eseményekkel. Az esetek egy részében azonban, bár felsőbb kezdeményezésre történtek, nem egyszerűen csak átvették az elképzeléseket, hanem helyi szinten is hozzátették a maguk gondolatait, ezt láthatjuk a bonyhádi és pécsi papi tanács gyűlésein, vagy Nyáry Pál az Országos Református Tanácsról írt cikkében. Másrészt – úgy tűnik, hogy elsősorban a katolikus felső egyházi vezetés által irányított, illetve befolyásolt ügyekben – teljes mértékben a központi vélemények visszatükröződését látjuk, úgymint a női szavazatok megszerzéséért indított küzdelemben, a keresztényszocialista szervezkedésben, vagy akár Zichy püspök a forradalmat értékelő november 3-i pásztorlevelében. Bár november közepén a szerb hadsereg megszállta a terület több mint felét, de ez akkor még komolyan nem hatott az egyházak sorsára, kivéve a néhány elhurcolt pap ügyét, amelyek azonban egyedi esetek voltak.

Az egyházak életében január legeleje jelentett éles választóvonalat, amikor a megszállók határzárlatot léptettek életbe és a postai érintkezést is a lehetetlenségig korlátozták. Az egyházak így elszigetelődtek mind az országos politikai eseményektől, mind – a katolikus kivételével, ahol a püspök a megszállt területen tartózkodott – felső vezetésüktől s teljesen magukra maradtak. Így nem ment végbe bennük 1919. január közepén az az éles ellenforradalmi irányváltás sem, mely a szabad területeken lévő egyházakban – elsősorban a katolikusban – bekövetkezett a baloldali politikai előretörés és az azt követő egyházellenes intézkedések hatására. Az elzártság következtében az egyházak szinte a teljes passzivitás állapotába süllyedtek, nem tudván kapcsolatot tartani sem központjaikkal, sem más helységben lévő csoportjaikkal. A keresztényszocialista mozgalom is hanyatlásnak indult az országos köldökzsinórtól elszakadva, s talán az is közrejátszott ebben, hogy az anyaországtól elzártan már nem volt értelme tevékenységüknek, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy a tavaszi választásokon nem tudnak részt venni. Csak néhány ügy folytatódott továbbra is, azok, amelyek helyileg csupán egy településhez kötődtek, mint az autonómiai munkálatok Pécsett vagy az agitáció a női szavazatokért az egyes falvakban.

Az egyes egyházak működését vizsgálva a katolikusban a felsőklérus és az alsópapság tevékenységét külön kell elemeznünk. Zichy püspök mindig óvatosan kiváró politikát folytatott, a többi főpásztor véleménye előtt soha nem bocsátkozott konkrét állásfoglalásba semmilyen ügyet illetően. Nem volt szélsőségesen konzervatív, mint néhány társa, az enyhébb, ésszerű reformoktól nem idegenkedett – például a helyi papi tanács szerveződését engedélyezte –, de csak addig a határig, míg az egyház, illetve az egyházi vezetés érdekei nem sérültek, ha ennek veszélye merült fel, akkor a körülményekhez mérten a leghatározottabban fellépett, ahogy a palotabozsoki iskolaátadási ügy dokumentumaiban olvashatjuk. Sem a helyi, sem az országos politikába nem avatkozott bele, a Károlyihoz küldött püspökkari nyílt levél és a szerb annexió ellen tiltakozó Néphatározat aláírásától eltekintve. Úgy tűnik az erre vonatkozó néhány forrásból, hogy a helyi felsőklérus többi tagja tőle jóval konzervatívabb álláspontot foglalt el, különösen igaz volt ez a káptalan – elsősorban az autonómiával kapcsolatos – megnyilatkozásaira és Martinovich Sándor „Vallásosság és Műveltség” című füzetsorozatára.

Az alsópapság viselkedésében mértékletességet és lojalitást tapasztalhatunk. A papi tanács ügye mutatja, hogy kívántak bizonyos reformokat, de nem radikalizálódtak, követeléseik a budapesti és szegedi papi tanács elképzeléseihez – cölibátus eltörlése stb. – képest szinte konzervatívoknak mondhatók. A forradalmi idők ellenére kiegyensúlyozott maradt a kapcsolat az alsópapság és egyházi vezetése között, az előbbi nem kívánt túlzott reformokat, az utóbbi pedig nem zárkózott el a mérsékelt újítások elől.

Területünk református egyházának tevékenységéről sokkal kevesebb dokumentummal rendelkezünk. Ezekből azonban az derül ki, hogy a pécsi egyházközség – különösen Nyáry Pál lelkész – igen radikálisan gondolkodott, elsősorban a belső egyházi reformok esetében, de valószínűleg politikai ügyekben is. Vidéken ez nagyon változó volt, forrásainkban szinte minden véleményre találunk példát.

Az evangélikus egyház működését vizsgálva a rendkívül kevés fennmaradt adat alapján csak a pécsi hitközségről tudunk véleményt alkotni. Azt mondhatjuk, hogy politikai jellegű ügyek iránt teljes passzivitással viseltetett, ezekkel egyáltalán nem foglalkozott, azonban annál inkább a hitélet elmélyítésével, a lutheránus volt az egyetlen egyház, amelyben a vallási buzgalom virágzásáról hallunk időszakunkban.

Az egyes egyházak életét összehasonlítva azt mondhatjuk, hogy tevékenységük nagyon nagymértékben eltért egymástól. Ennek okát abban kereshetjük, hogy területünkön nem volt olyan politikai erő, szemben az anyaország január közepén hatalomra került antiklerikális vezetésével, amely komolyan veszélyeztette volna érdekeiket, és működésük összehangolására, közös fellépésre kényszerítette volna őket. Csak a novemberi atrocitások és a megszállókkal való kapcsolatuk esetében, illetve a határzárlat következményeit illetően húzhatunk párhuzamot tevékenységük között, amikor azonos fenyegetettséggel és hátrányokkal kellett szembenézniük.

Mellékletek

1. Részlet Döbrőssy Alajos apátkanonok autonómiával kapcsolatos véleményéből

Az egyházmegyei gyűlés, a tervezetnek 47. §. értelmében akként alakul meg, hogy abba a kat. tanítók és tanítónők 6 képviselőt választanak, ahol pedig a tanítók és tanítónők száma 100-nál több, ott minden 50 után még kettő választható. Mivel a mi egyházmegyénkben a tanítók és tanítónők száma együtt véve és a legújabb adatok szerint 8-9 százat tesz ki, a képviseletnek ez a módja elfogadható; de az egyházmegyének a választások szempontjából leendő 6 kerületbe való felosztása, a kerületek székhelyeinek megállapítása, ahol a választások történnének, nézetem szerint már kevésbé célirányos, nemcsak azért, mert a kerületek kikerekítése a mai nehéz közlekedési viszonyok miatt nehézségekbe ütközhetik, és emellett bizonytalan az is, hogy az így kialakult választó kerületnek székhelye megfelelő lesz-e vagy sem?! Azért én azt javasolnám, hogy az egyházmegyének kerületei (districtus) maradjanak meg, és a választás ezekben történjék, mert számításom szerint az eredmény ugyanaz lenne.

Az egyházmegyei tanácsba a tervezet 61. §-ának d., szerint a katolikus tanítók és tanítónők 2 képviselőt küldhetnek; ami tekintetbe véve a tanácsnak nagy horderejű hivatását és egyházmegyénk terjedelmét, kevésnek mondható, mert ha akadályoztatás forogna fenn, könnyen megtörténhetik, hogy a tanügy egyes esetekben képviselet nélkül maradna akkor, mikor egyéb szakmákban ez majdnem kivan zárva.

Még elszomorítóbb az országos autonómiai gyűlésen a katolikus tanítók és tanítónők képviselete, mely a tervezet 66. §-ának 2., értelmében egyházmegyénként csak 1-1 tanító vagy tanítónőből állhat – holott ezzel szemben a fő- és középiskolák 3-10 taggal képviseltetik magukat. Ez a feltűnő aránytalanság azonnal kiderül, ha párhuzamot vonunk a 2 fajtájú iskolák tanerőinek számszerinti viszonyai között, – mert míg az egyházmegyei elemi iskolai tanítók és tanítónők száma 800-at is meghaladja; addig a fő- és középiskolák tanárai alig érik el a 100-at. Aztán a fő- és középiskolákat előtérbe tolva, emezeket amazok hátrányára előnyben részeltetni azért sem tudnám, mert a mai válságos viszonyok között nehéz megállapítani, hogy a fő- vagy középiskolák fontosabbak-e, vagy az elemi iskolák valláserkölcsös irányának felkarolásával használhatunk-e többet a közjónak vagy sem.

Legmostohábban bánt a tervezet a katolikus tanítók és tanítónők képviseletével az igazgató tanácsban úgyannyira, hogy érdemben tüzetesen intézkedni nem is tartotta szükségesnek. Pedig az igazgatótanács az autonómia tervezetnek oly lényeges faktora, hogy enélkül a szó igazi értelmében vett önkormányzat nem is képzelhető; ennek a hatáskörébe tartozván a tan- és nevelésügy minden ágazata, a tanulás, és nevelés, a módszer, a fegyelem, a hatóságokkal való érintkezés stb. stb. – majdnem lehetetlennek látszik, hogy e fontos szerve az autonómiának, nélkülözve azokat az erőket, amelyek hatáskörébe tartozó teendők mozgató elemei – a tanítókat és a tanítónőket.

2. A bonyhádi katolikus papság gyűlésének 1918. november 21-i jegyzőkönyvéből

A kerület tagjai az egyes pontoknak a következőkkel való kiegészítését tartják szükségesnek.

Ad 1. Minthogy az egyenes jellem képzésének alapja a szükséges önállóság, kívánatos, hogy a teológiának legalább két utolsó évfolyamában a cellarendszer vezettessék be, amely az életre készülő teológusoknak módot nyújt arra, hogy az általános fegyelem megtartása mellett önállóan rendelkezzenek idejökkel, annak a tanulmányok elvégzése után fennmaradó részét saját képzésökre használják, és így megszokván a munkát és önállóságot az életben, bármily viszonyok között is papi hivatásuknak megfelelőleg felismerjék és elvégezzék mindazt, ami a hívek üdvére szolgál.

Ad 2. Az anyagi helyzetnek kívánt rendszerével kapcsolatban kívánatos a nagyobb kiterjedésű, főleg filiálisokkal bíró plébániáknak oly decentralizációja, hogy káplánok önálló háztartással a filiálisokba helyeztessenek ki, és így a filiálisok pásztorációja rendszeresebb és mélyrehatóbb legyen.

Ad 3. A papi nyugdíj a szolgálati évek alapján állapíttassék meg, mégis úgy, hogy a kezdő fokozat is biztosítsa a nyugdíjasok tisztességes megélhetését.

Ad 5. Elérendő cél lévén a papságnak a hívektől való teljes anyagi függetlenítése, a párbér eltörlésével megszüntetendő minden stólajárandóság is az egyházi ténykedések után olyképen, hogy csak a misedíjak maradnak érvényben, minden más szertartás tekintetében, amelyért a papságnak eddig stóladíj járt, megállapítandó azon általános schéma, a melyet a papság mindenkinek ellenszolgáltatás nélkül elvégezni köteles és csak az ezen közös schémán felül kívánt, a szertartás ünnepélyesebbé tételére szolgáló dolgokért számíttassék fel az általános érvénnyel megállapítandó díjazás. Az így megszüntetett stólajárandóság a rendes viszonyok között eltelt öt év átlaga alapján meghatározandó összegben számíttassék a fizetéshez. Amennyiben a párbér megváltására olyképpen történnék, hogy a készpénzfizetés továbbra is a hitközség terhét képezi, ez esetben a kerület egy régebbi határozata értelmében kívánatosnak tartja, hogy a megváltást az egyházlátogatási okmány, illetőleg az állandó gyakorlat alapján kifejlődött jogszokás figyelembevételével bizottság által történjék, a bizottság által megállapítandó összeg a hívek által vagyoni viszonyaik, teherviselő képességök arányában hitközségi adó alakjában fizettessék be a hitközségi pénztárba, a honnan az havi részletekben fizetendő ki a plébános kezéhez. A plébánosnak a megváltás ügyében más teendője ne legyen, mint hogy az alapul szolgáló öt év párbér fizetőinek névjegyzékét a bizottságnak rendelkezésére bocsátja. A megváltás összege 10 évenként bizottságilag a tényleges viszonyoknak megfelelőleg felülvizsgálandó és újból megállapítandó. Helyesebbnek tartaná azonban a kerület, ha a papság fizetése egységesen rendeztetnék és a javadalmazás valamely közpénztárból fizettetnék ki. Ezen esetben a javadalmazás összegének megállapításánál a munkatöbblet méltányos beszámítása is indokolt. A fizetés a szolgálati évek alapján fokozatosan emelkedjék

Ad 8. Amennyiben a nemzeti nyelv egyes istentiszteleti szertartások végzésénél megengedtetik. illetőleg elrendeltetik, gondoskodni kell arról, hogy ezen szertartások részére oly nemzeti nyelvű szövegek szerkesztessenek, amelyek míg egyrészt teljesen kifejezik az egyház által megállapított szertartások értelmét és szellemét, másrészt végzendő szertartások fenségének és a hívek értelmének is megfeleljenek.

Ad 10. Az egyházmegyei autonómia kezelésében az espe­reskerületeknek is azon jog biztosítandó, hogy a kerületi esperesek, mint a kerületek fejeinek és képviselőinek megválasztásában befolyhatnak.

Az Országos Papi Tanácsnak fent elősorolt pontjain kívül még a következők megvalósítását várja a kerület a Papi Tanácstól:

1. Érvényesítse teljes befolyását a Nemzeti Tanács útján a kormánynál, hogy a kötelező hitoktatás az iskolák minden fokozatában továbbra is kötelező maradjon, hogy így az ifjúság valláserkölcsös nevelése és vele az emberiség vallásos szelleme, mint a társadalmi életnek egyedül erős alapja biztosíttassék.

2. Hasson oda minden rendelkezésére álló eszközzel és módon, hogy a vallás fokozottabb védelmében részesüljön, mert a mai súlyos viszonyok között, amikor a szólás- és sajtószabadság minden, még oly üdvös fékét is elvesztette, az ellentábor a vallás (elsősorban a kat. vallás) és szolgáinak általános ócsárlásával igyekszik híveinek táborába gyűjteni azokat, kik eddig elveitől távol állottak, épen a belső rend és az új viszonyok között való elhelyezkedés szempontjából különösen fontos, hogy a vallásos érzés és gondolkodás az emberiségből ki ne irtassék, mert ennek pusztulása végzetes lenne.

3. Végül legyen rajta, hogy a speciálisan kegyeletes célokat szolgáló (mise, kereszt stb.) alapítványok továbbra is az egyház kezében maradjanak, és kitűzött céljukat szolgálhassák.

3. Sipos István teológiai tanár véleménye a Papi Tanácsról

A papnevelés reformját sürgető 1. pont figyelmet érdemel. Valóban szükség van reformra. Mindenki érzi. Azonban részletes programot adni nem volna itt helyénvaló. Hogy a cellarendszer is egyik pontja e programnak, kétségtelen. Egyébként azonban nem lehet tudni, miféle reformot akar a papi tanács. Ezekbe a szavakba: „egyenes jellemű, iniciatív erőkkel bíró magyar papság” sok mindent bele lehet magyarázni. Az a kérdés, beleértik-e azt is, hogy több aszketikus szellemet, több buzgóságot, a tökélesedésre való törekvés kötelezettségeinek nagyobb tudását a papságnak! Az alsópapság anyagi helyzetének rendezése méltányos kívánság, csak majd legyen miből rendezni. Az az óhaj, hogy minden papnak megadassék a lehetőség önálló háztartás vezetésére, naiv és oktalan. Nem tudom, ki adná meg hozzá a költséget. A kódex a papok közös életét dicséri és ajánlja. Mi most térjünk el tőle?

Az 5. pont a párbér stb. eltörlését kívánja – igazságos kárpótlás ellenében. Mit kell igazságos kárpótlás alatt érteni, nincs kimondva. Állami fizetéstől óvjon meg bennünket a jó Isten. Vagy talán az autonómia által kezelt egyházi javak jövedelmeiből kapják a papok fizetésüket? Azokból a jövedelmekből nem futná minden szükséglet kielégítésére. A hívek megadóztatását okvetlen fenn kell tartani. A párbér rendszer elejtésével adóforint után vettessék ki az egyházi adó a hívekre, ők maguk szedjék be s a plébánost megillető összeget készpénzben fizessék ki neki. Már csak azért sem szabad a hívek megadóztatását elejteni, mert ha most vagy később teljes szekularizáció következnék be, teljesen a hívekre nehezednének a papok fenntartásának terhei. De ha magunk szoktatjuk el őket az egyházi adózástól, milyen sorsnak néz eléje az egyház? Ha a bonyhádi esp.[eres]kerület javaslata menne is keresztül, hogy a papság javadalmazása valamely közpénztárból fizettessék, a hívek megadóztatása elkerülhetetlen, mert az autonómiának annyi jövedelme az egyházi javakból nem lesz, hogy minden terhet viselhessen, főleg ha iskolákra s egyéb egyházi intézményekre is akar juttatni. A stóla teljes elejtését szintén nem vélném helyesnek, ugyancsak a fenti szempontból, hogy ti. a híveket el ne szoktassuk az egyházi adózástól.

A 8. pont kívánsága gyanús mellékízzel bír. A szent misénél úgy sem engedik meg, más ténykedésnél kellő okossággal eddig is alkalmazható volt a nemzeti nyelv. Az egyházmegyei zsinatok megtartását legalább 10 évenként követeli a kódex. A püspökök tarthatnak 5 évenként is, de ha 10 évenként tartják, eleget tesznek kötelességüknek s semmiféle papi tanács nem írhatja nekik elő, hogy 5 évenként tartsák meg. A püspököknek a papság is nép által való választása hiú ábránd. És őrizzen is tőle Isten. Amíg nálunk az egyház és állam viszonya a régi marad, az állam úgysem mond le a püspökkinevezési jogról. Ha pedig megszűnik az eddigi helyzet, a kódex szerinti ius commune, a pápai libera collatis lép életbe, mint pl. Franciaországban stb. A pápa azonban valószínűleg nálunk is adna befolyást a papságnak a kijelölésnek, mint pl. Írországban vagy az Egyesült Államokban. A 11. pont elfogadható.

Jegyzetek: