13.
évfolyam |
Tózsa Rigó Attila: |
|
{39}A nemzetközi szakirodalom egyöntetűen azt az álláspontot
képviseli, hogy a reformáció elterjedésében kiemelkedő jelentőséggel bírtak a
német ajkú városok. A teljesség igénye nélkül említhetnénk itt Heinz
Schillingnek, Ernst Walter Zeedennek, Basic Hallnak, A. G. Dickensnek a
tárgyalt témakörrel kapcsolatos munkáit, vagy Gottfried Seebaßnak a műveit.
Utóbbi szerző 2006-os, a kereszténység teljes történetét felölelő könyvében
más, Bernd Moellertől átvéve az angol „urban event” kifejezéssel a
reformációt egyenesen városi jelenségként, vagy másképp városi eseményként
aposztrofálja.[1]
Ulrich Rousseaux ugyancsak egy 2006-os átfogó várostörténeti
összefoglalásában szintén Moeller fent említett elméletével kezdi a város és
a reformáció kapcsolatának tárgyalását. Rousseaux – Moeller nyomán – azt az
álláspontot képviseli, mely szerint a reformáció és a városok kapcsolata nem
értelmezhető olyan folyamatként, melynek során a lutheri eszmék teológusok
és/vagy fejedelmek kívülről érkező (rá)hatásaként találtak utat a városi
közösségekben. A reformáció korai szakaszában sokkal inkább egy olyan
tendencia gyakorlati szintű megvalósulását kell elfogadnunk, melynek során a
városi közösségek mintegy maguk is közreműködtek a reformáció terjesztésében,
sőt formálásában is.[2]
A városi központok kedvező társadalmi- és intellektuális háttere nagyban hozzájárult
a polgári közösségeknek a fent említett módon definiálható szerepéhez.
Mindennek tekintetében elengedhetetlen azon források vizsgálata, amelyek
segítségével tulajdonképpen a városi közösségek irányából, mintegy belülről
érzékelhetjük a reformáció megjelenését és a közösségre gyakorolt alakító
hatását. Bár elfogadhatjuk
Basic Hall véleményét, miszerint a városi közösségeknek a reformáció
terjedésében képviselt szerepét a modern történetíráson belül sem vizsgálják
kellő mértékben, mégis számos olyan elméleti jellegű munkát említhetünk,
amely a polgárság és a reformáció kapcsolatát próbálja elemezni. A. G.
Dickens elmélete szerint a hitváltás kezdeti időszakának folyamataiban a
polgári közösségek több jellemzőjének is fontos szerepe volt. Ilyenekként említi
a polgárság „régóta fennálló antiklerikalizmusát”, szellemi teljesítményét és
önigazgatásra való igényét. Az ezekre a közösségekre jellemző társadalmi
struktúrák közül nála az egyes csoportok közötti folytonos harc jelenik meg
hangsúlyos tényezőként.[3]
Az utóbbi felfogást leginkább a reformációt a nagy német parasztháborúval,
illetve az {40}annak
tárgyalása során kialakított antifeudális ideológiával együtt tárgyaló
engelsi szemléletmód befolyásolta. Ezzel a megközelítéssel szembehelyezkedve
Ernst Walter Zeeden inkább a polgárságon belüli értelmiségi réteg, illetve
ezzel szoro-san összekapcsolva a korabeli városoknak, mint a könyvnyomtatás
és a világi tudományosság központjainak, a humanista kultúra terjesztésében
képviselt szerepét helyezi előtérbe.[4]
Az utóbbi tényezők mellett a reformáció kezdeti szakaszában mindenképpen
hangsúlyoznunk kell még a városi lakosság egyes csoportjainak a mobilitását.
Gondolhatunk itt elsősorban a legvagyonosabb réteget alkotó kereskedőkre,
illetve kisebb jelentőséggel a tanulóéveiket idegen városokban „letöltő” és
az esetek nagy többségében a középréteghez sorolható kézműves-legényekre,
végül a lutheri tanok közvetítésében speciális szerepet képviselő diákokra. A német térségben a korai
reformáció terjedéséhez általában két magterületet rendelhetünk hozzá. A két
földrajzi értelemben vett „gyújtópont” Szászország és Thüringia, illetve a
délnémet térség volt. Már ebből a felsorolásból is látszik, hogy a reformáció
a kezdeti években egy erősen urbanizálódott térségben nyert teret. Moeller
szerint a városi környezet predominanciája mellett kiemelendő a terjedési
folyamat fokozatossága a korábban tévesen elterjedt nézettel szemben,
miszerint a reformáció korai szakaszát minden térségben robbanásszerű, gyors
lefolyású eseménysorként kell elképzelnünk.[5] {41}Éppen utóbbi tényező, azaz a korai reformáció
fokozatossága, illetve az a jelenség, hogy sokszor a korabeli közösségek nem
tulajdonítottak az új tanok megjelenésének kezdetben túl nagy jelentőséget,
nagyfokú bizonytalansági tényezőként „csapódik le” a polgári forrásokban. A
reformáció megjelenésének első nyomait kereső történész ugyanis legtöbbször
nehéz helyzetben van a forrásokból nyerhető információk szűkössége miatt. Az
átmeneti helyzet bizonytalansága a forrásokban is megmutatkozik, sok esetben
nagyon nehéz egyértelmű információkat találnunk az új hitelvek megjelenésére. Hasonló a helyzet a
magyarországi és az ausztriai polgárság forrásai esetében is. A lutheri tanok
megjelenését sokszor csak áttételesen, közvetett információk mögött
sejthetjük. Mindezek tekintetében az ilyen közve{42}tett módon értelmezhető információk is kiemelt
jelentőséggel bírnak a kutatás számára. Jelen tanulmány információs bázisát
egyrészt az 1529 és 1557 közötti pozsonyi második Végrendeleti Könyv anyaga
képezi, valamint az 1577 és 1584 közötti bécsi testamentumok. Az említett
pozsonyi városkönyvben a korszakban 388 utolsó rendelést jegyeztettek le. A
bécsi végrendeletek az 1570-es évektől alkotnak viszonylag folyamatos
dokumentum-sorozatot, jelenleg Bécs Város Levéltára állományát képe-zik.[6]
Érdemes megvizsgálnunk, hogy az elemzés alá vont forráscsoport információi
alapján milyen képet rajzolhatunk a két városban lezajló átalakulások
jellegéről. Központi kérdésként vetődik fel, hogy az adatok: áttörésszerű
változásról tanúskodnak, vagy inkább egy lassú átmenet nehezebben
kitapintható kezdeti nyomaival találkozunk. Ilyen szempontú elemzésre a
pozsonyi forráscsoportban leginkább a testamentumokban szereplő kegyes
adományok adnak lehetőséget. Kisebb jelentőséggel vizsgálható még mind a
bécsi, mind a pozsonyi anyagban a végrendeletek fohász-formuláinak a
változása. Magáról a Pozsonyban lezajlott
eseményekről a reformáció első éveiből kevés információval rendelkezünk. A
szakirodalmi utalások alapján összességében annyit megállapíthatunk, hogy a
közösség részéről nem érzékelhető olyan, a nyilvános szférában megjelenő és
az eddig feldolgozott forrásokból egyértelműen kimutatható nagy horderejű
változás, amely a polgárság nagyobb részének rövid időn belüli áttérését
bizonyítaná. Érdemes itt röviden érintenünk, hogy a „lutheri hitelvek” milyen
formában jelentkeztek Pozsonyban, és milyen hatással voltak a város
polgárságára. A reformáció
megjelenése Pozsonyban és a város forrásaiban Az új tanok megjelenésének első nyomát láthatjuk abban,
hogy 1526-ban az érsek vizsgálóbiztost küldött Pozsonyba és Sopronba a
lutheri „eretnekség” híveinek fölkutatására.[7] Minden bizonnyal joggal feltételezhető, hogy
azért került éppen a két város a vizsgálat fókuszába, mert megalapozott gyanú
merült fel azzal kapcsolatban, hogy az említett városokban is utat találtak
maguknak a lutheri eszmék. Sajnos nincs információnk arról, hogy milyen
eredménnyel járt Pozsonyban az érseki vizsgálódás.
A lutheri eszmék első nyilvános hirdetői (két ferences szerzetes)
1528-ban érkeztek Pozsonyba.[8]
Sorsuk a központi hatalomnak és a városi polgárságnak az {43}ebben az időben fennálló viszonyáról is érdekes
metszetet ad. A két prédikátor közül az egyik Ulmból érkezett, a másik svájci
származású volt, így nem merültek fel nyelvi nehézségek a polgárokkal. A
központi hatalom képviselője, a pozsonyi várnagy hírt kapott az ulmi
szerzetes tevékenységéről, s még ebben az évben a város területén kívül
elfogatta, majd szörnyű kínzások után megégettette.[9]
Az eset kapcsán arra kell elsősorban figyelmet fordítanunk, hogy a város
vezetése nem tett semmit a prédikátor ellen, ugyanakkor nincs rá adat, hogy
az utóbbi elfogása után bármit is tett volna védelmében. Külön ki kell még emelnünk
azt a momentumot, hogy az elfogásra a városfalakon kívül került sor, azaz a
királyi hatalom képviselői valószínűleg nem tehették meg, hogy a város
immunitását megsértve, annak területén fogják el a prédikátort.[10] A reformációnak a harmincas
években történő pozsonyi továbbélését mutatja, hogy két jelentős prédikátor
is tevékenykedett a városban. Egyikőjüket, Leopold Kophartot 1540-ben
Besztercebánya kérte fel a bányaváros prédikátori állásának betöltésére. A
levelezésből az derül ki, hogy a prédikátor Pozsonyban akart maradni. Ezekben
az években tevékenykedett Pozsonyban Michael Radaschin is, aki korábban
Hainburgban volt prédikátor. Kophart őt ajánlja maga helyett a bányavárosi
polgárok figyelmébe. Valószínűleg azért akart Kophart mindenképpen maradni,
mert a harmincas-negyvenes évek fordulója körüli időszak döntő jelentőségű
volt a reformáció hívei számára.[11]
A következő évtizedből érdemes még megem{44}líteni
egy Pozsonyban 1556-1557 folyamán lefolytatott inkvizíciós pert, amelynek fő
vádlottja Somogyi Péter vágsellyei iskolamester volt.[12]
Az eset jelentőségét témánk szempontjából az adja, hogy fogsága idején
Somogyi többször írt támogatóinak, akik közül a város egyik legtekintélyesebb
és leggazdagabb polgára Cristof Armbruster, a kamara főszámvevője a börtönben
is meglátogatta, továbbá Somogyinak saját szenvedéseiről írt költeménye arról
tanúskodik, hogy a város tanácsa közbenjárt a vádlott érdekében.[13] Mindez arra enged következtetni,
hogy erre az időre a város vezetését adó felső réteg tagjai között már
jelentős mértékben teret nyert a reformáció, vagy esetleg túlsúlyra is
jutott. A rendelkezésre álló adatok alapján Pozsony helyzetét, illetve a
város vezetésének az új tanokkal szemben tanúsított magatartását egyfajta
„semleges” álláspontként értékelhetjük. Seebaß szerint a német térségben
számos város (példaként Augsburgot és Strassburgot említi) vezetése
helyezkedett hasonló kivárásra, azaz a tanács eltűrte a reformátorok
jelenlétét a városban, de maga a grémium nem foglalt állást, s a legkevésbé
sem kényszerítette a város közösségét – ellentétben Nürnberg vagy a Zürich
példájával – egyöntetű áttérésre.[14]
Rousseaux szerint a fent említett kiváró álláspont volt a leggyakoribb a
városok politikai elitje részéről, még azokban az esetekben is, amikor az
adott város vezetése már többségében protestáns volt.[15]
Ilyenkor gyakran a polgárság kezébe ment át a kezdeményezés, s a társadalmi
béke megőrzése érdekében kivárásra berendezkedő városvezetés ebben a
helyzetben nem kellett {45}hogy
magára vállalja a döntés, s ezzel együtt esetlegesen a külső hatalmasságokkal
bekövetkező konfliktus felelősségét. A kegyes adományok
funkció-változása a késő középkor és a kora újkor „fordulóján” A tömeges forrásként vizsgálható testamentumok esetében
széles információs bázis áll rendelkezésünkre. Érdemes az elemzés alá vont
végrendeleti anyagban elsőként a kegyes adományok csoportját megvizsgálnunk,
mivel joggal feltételezhető, hogy az üdvösségszerző cselekedeteknek lutheri
hitelvek hatására kialakult negatív megítélése befolyásolta a végrendelkezési
gyakorlat fent említett szegmensét. Mindehhez röviden át kell tekintenünk,
hogy milyen helyet képviselt a kegyes adományok rendszere a késő középkor és
a kora újkor végrendeleti gyakorlatában. A késő középkor polgári
közösségeiben a halálra történő felkészülést, illetve az elhalálozás körüli
teendők elvégzését összegezve egyfajta többszereplős társadalmi eseményként
foghatjuk fel, amelyet alapvetően áthat a korabeli ember hitvilágából
táplálkozó spirituális háttér. A családtagok, illetve a szűkebb közösség
tagjai elvégezték azokat a – haláleset kapcsán felmerülő – teendőket,
amelyeket általában a közösség által követett normarendszer megkövetelt, vagy
maga a végrendelkező konkrétan is kikötött. Ezáltal a késő középkori- és
általában a későbbi katolikus felfogás szerint a posztmortális gyakorlatokat
végző személyek maguk is üdvösségszerző cselekedeteket hajtottak végre. A
reformáció első képviselői többek között azért is támadták a katolikus
egyházat, mert az – anyagi érdekei folytán – oly nagy figyelmet fordított a
végrendeleti adományoknak. [16]
Így tehát egy haláleset nem csak a temetés reprezentációs szerepe miatt vált
társadalmi eseménnyé, hanem azáltal is, hogy a polgároknak az elhunyt szűkebb
közösségénél sokkal nagyobb része volt érintett személyesen, még akkor is ha
nem volt rokona, sőt talán nem is ismerte az eltávozottat. A reformáció korai képviselői
nem csak ilyen kontextusban voltak hatással a kegyes adományok hátterében
álló gondolkodás változására. Amint az a jelen tanulmányban elemzett
végrendeleti anyagból is kiderül, a 16. század második harmadában jelentősen
átalakult ezeknek a rendeléseknek a testamentumokon belül elfoglalt helye,
illetve a kegyes cselekedetek megítélése. Mindezek bemutatásával arról is
képet nyerhetünk még, hogy hogyan szorította vissza a szegények iránti
jótékonykodás igénye az üdvözülésre törekvést. A továbbiakban áttérünk a
pozsonyi végrendeletekben megjelenő kegyes adományok elemzésére. Összesen 215
testamentumban, azaz a teljes végrendeleti anyag mintegy 55 %-ában említenek
kegyes adományt. Az 1529 előtti bő száz év végrendeleteiben a testálók kb. 80
%-a tartotta szük{46}ségesnek
ilyen rendelések megtételét.[17]
Az arányok ilyen mértékű eltérése már önmagában is felkeltheti a gyanúnkat a
polgárok gondolkodásában bekövetkezett jelentős változást illetően. A részletes elemzés során első
nyomként a középkori kegyes adományok egy fajtájának hiányát jelölhetjük meg.
A hosszú távú posztmortális szolgálatok csoportjába soroljuk a zarándoklati
rendeléseket.[18]
Az 1529 előtti mintegy 110 évből származó, 844 testamentumban összesen 201
ilyen jellegű rendelés található.[19]
A zarándoklatokról rendelkező testamentumok száma és aránya egyaránt az 1470
és 1500 közötti három évtizedben volt a legmagasabb. Feltűnő különbséget
mutatnak a kora újkori testamentumok, ugyanis a közel négyszáz végrendeletben
egyáltalán nem (!) találunk ilyen célú rendelkezést. Ilyen módon tehát az
információ hiányát is figyelemre méltó tényként kell kezelnünk. Megjegyzendő,
hogy már az 1517 utáni években jelentős csökkenés tapasztalható. A zarándoklati rendeléseknek a
kora újkori végrendeleteknél tapasztalt hiánya jól illeszkedik abba az
általános folyamatba, amelynek során alapjaiban véve változott meg a korszak
vallásos gondolkodása. A katolicizmus elleni egyik legfontosabb teológiai
támadásként értékelhetjük a reformáció azon központi tantételét, miszerint
egyedül az isteni kegy által nyerheti el az ember a bűnöktől való
megszabadulást. Mindennek tekintetében érvényét vesztette a korábbi
üdvösségszerző kegyes tevékenység. A kegyes adományok időbeli
eloszlását vizsgálva megállapítható, hogy a negyvenes években jelentős
visszaesés következett be, a harmadik szűk évtizedben viszont már nem hogy
nem csökken az ilyen jellegű rendelések száma, hanem erőteljes növekedés
érzékelhető. Az 1529 és 1538 közötti évekből összesen 189 kegyes adomány
mutatható ki. A következő tíz évben közel 20 %-os visszaesést tapasztalunk,
az utóbbi évtizedhez képest az utolsó kilenc év igen jelentős, mintegy 70
%-os növekedést mutat az 1549 és 1557 közötti 223 kegyes adománnyal. Nem
regisztrálható tehát egy egyirányú és tartós jelentőségcsökkenés. A negyvenes
évekre jellemző mérsékeltebb hajlandósághoz képest az ötvenes években már
jóval nagyobb érdeklődéssel fordultak a polgárok a vizsgált adományok felé.
Ahhoz, hogy feltárhassuk ennek az érdekes jelenségnek a hátterét, részletesen
meg kell vizsgálnunk, hogy hogyan változott a kedvezményezettek csoportjainak
a gyakorisága. {47}A kegyes adományok időbeli
eloszlása a kedvezményezettek csoportjainak függvényében
*Az egyéb és bizonytalan kategóriák nélkül, azaz csak
azok a kegyes rendelések kerültek be a vizsgálati halmazba, amelyeknél biztosan
azonosítható a kedvezményezett személy, intézmény vagy célcsoport. A kedvezményezett személyek csoportját vizsgálva
megállapítható, hogy a szegényekről történő gondoskodás terén látszólag nem
történt számottevő változás. A kis mértékű csökkenés azonban a végrendeletek
évenkénti számának növekedésében már nagyobb jelentőséggel bír. Eszerint a
testálóknak jóval kisebb hányada tartotta célszerűnek, hogy közvetlenül
gondoskodjon a szegényekről. Ezen tendencia okaként egyértelműen az ispotály
népszerűség-növekedését jelölhetjük meg. A testamentumok információi
összecsengenek azzal az általános nézettel, miszerint a reformáció indukálta
változások nem okoztak jelentős törést a városi szegénygondozás ügyében, sőt
fel is erősítették a szegényügyre irányuló figyelmet. Az ispotályok a 16. század
második harmadában a kegyes adományoknál szóba jöhető intézmények között – a
késő középkori arányoktól eltérően – már egyértelmű elsőbbséget mutattak.
Amint azt láthattuk, a szegényekről közvetlen formában történő gondoskodás
népszerűsége csökkent. A szegényügynek a reformáció hatásaként értelmezhető
jelentőségnövekedése tehát döntő mértékben az ispotályok egyre fokozottabb
támogatásában csapódott le. A vizsgált időszak utolsó kilenc
évében mintegy 40 %-kal több rendelést tettek az ispotályok részére, mint az
előző két évtizedben összesen. Az első évtizedben az ispotályok még csak 14,7
%-kal részesednek. Ez az arány a második tíz évben már több mint a
kétszeresére emelkedik (31,1 %), s az utolsó kilenc évben már majdnem minden
második kegyes rendelésnek az ispotály a kedvezményezettje (46,2 %).[20]
Az ilyen fokozott mértékű emel{48}kedés
kapcsán arra kell gondolnunk, hogy az új pozsonyi ispotályok felépülése
mellett a reformációnak az üdvözülés-tant elvető, illetve a hívők figyelmét
az elesettek felkarolására irányító alaptéziseinek a hatása érvényesült.
Ehhez kapcsolhatók az ispotályok megnevezésének új formái is. Az 50-es
évektől „Bürgerspital” (öt említés) és a „gemainer stat spital” (egy említés)
kifejezések azt mutatják, hogy a polgárok már nem ajánlották valamely szent
védnökségébe az intézményt. A fentiek tekintetében tehát
igazolva látjuk azt az elméletet, miszerint a hitújítás nem egyszerűen csak
az individuális szférában jelentett változást, hanem nagy hatással volt a
közösségek kollektív mentalitásának ala{49}kulására
is.[21]
Az egyedül a hit által történő üdvözülés tétele mellett a reformáció másik
fontos alapköve az isteni akarat teljesüléseként megjelenő felebaráti
szeretet és az abból eredő gondoskodás volt.[22]
A hit és a felebaráti szeretet az evangéliumi tanítások szerint a keresztény
ember vallásosságának két egymástól elválaszthatatlan eleme. A keresztény
ember eszerint a hit által fogad be mindent, ami az isteni szentségtől
származik, s az isteni kegy ily módon ösztönzi a hívő embert arra, hogy
szeretettel forduljon felebarátai felé.[23]
Luther a hit és a szeretet kategóriáival egy jól megragadható orientációs
alternatívát kínált a korabeli közösségek számára. Ennek egyfajta
lecsapódásaként értékelhetjük például Nürnberg városának a szegénygondozásra
vonatkozó 1522-es rendelkezését A nürnbergi Armenordnung megfogalmazója, Lazarus Spengler traktátusában
hangsúlyozza, hogy a szegények gondozása nem az Isten előtti elszámolás miatt
fontos, hanem azt alapvetően a Krisztusba vetett hit hívja elő a keresztény
emberből. A hitnek ilyen irányú megértését pedig az egész közösség számára
felismerhetővé kell tenni. Ahogy azt a nürnbergieknek a szegényüggyel
kapcsolatos állásfoglalása is mutatja, a reformáció új definíciós kereteket
adott a keresztény életvitelnek, s ezzel szoros összefüggésben a szegényekről
történő gondoskodásnak is.[24] A lutheri eszmék terjedése
Magyarországon egybeesett annak a kettős folyamatnak az utolsó szakaszával,
amelynek során egyrészt az egyház fokozatosan kivonult, ill. kiszorult a
jótékonyság intézményesen végzett területéről, s az ispotályok a városi
hatóságok irányítása alá kerültek, azaz más megközelítésből az egyház
feladatkörének ezen része laicizálódott.[25]
Pozsonyban már a 15. század 20-as éveire sikerült a városnak irányítása alá
vonnia a korábban az antoniták által alapított ispotályt. A városnak ilyen
irányú törekvése nagymértékben illeszkedik abba az általános európai {50}tendenciába, melynek során
a polgárság expanziója által a városon belüli egyházi intézmények is világi
irányítás alá kerültek.[26]
A városok már a 14-15. századtól törekedtek arra, hogy saját irányításuk alá
vonják ezen intézményeket. Ennek az általános késő középkori folyamatnak a
fókuszában olyan intézmények, alapítványok stb. álltak, amelyeket eredetileg
az egyház hozott létre (ispotályok), vagy az egyházhoz („helyileg”) kötődtek.
Utóbbi esetben elsősorban a városi közösség által alapított oltárokra,
misealapítványokra stb. gondolhatunk.[27]
Ennek során a más-más szempontok alapján az egyházhoz kapcsolható intézmények
elvilágiasodásáról, vagy még találóbban elpolgáriasodásáról beszélhetünk. Nem
egyértelmű tehát, hogy pontosan mi is eredményezte az ispotályoknak a fent
vázolt népszerűség-növekedését a 16. században. Csak mint az egyik lehetséges
magyarázatként jelölhetjük meg, hogy a reformáció hozott volna döntő
változást a szegényügy kezelésének strukturális hátterében.[28]
A pozsonyi viszonyok sajátosságaként további fontos tényező volt, hogy az
1540-es évek második felétől számolhatunk az újonnan alapított városi
ispotállyal is. Bár az egyházi személyek
esetében csak szűk metszettel dolgozhatunk, az adatok arra engednek
következtetni, hogy az egyháziaknak a polgárok kegyes gondolkodásában
elfoglalt helye egyre nagyobb mértékben veszített jelentőségéből. Az egyházi
intézményeknek rendelt adományokban az első húsz évben még nem mutatható ki
nagyobb mértékű jelentőségcsökkenés, az utolsó harmadban azonban már jóval
kevesebb adományt kapott az egyház, mint az előző két évtizedben. Még szembetűnőbb
a változás, ha az egyházi személyek részesedésével együtt vizsgáljuk az
arányt. Eszerint a klerikusok és az egyházi intézmények együttes részesedése
az első évtizedben még a kedvezményezettek több mint egynegyedét teszi ki
(26,6 %), az utolsó kilenc évben ez az arány nem éri el még a 8 %-ot sem.[29] Ez a tendencia jól illeszkedik
abba az általános jelenségsorba, miszerint a lutheri elveket terjesztő
prédikációkban (1520 végétől magánál Luthernél is) megjelenik az, hogy a papok és a szerzetesek Isten ellen
cselekszenek, s valójában az istentelenséget testesítik meg ebben a világban.
A prédikátorok ezzel is hozzájárultak ahhoz, hogy a polgárok figyelme az
egyházról sokkal nagyobb hangsúllyal a keresztény felebaráti szeretetre, azaz
közösségi szintre lefordítva a szegénygondozás kérdésére helyeződött át.[30] {51}A korábbiakban már hangsúlyoztuk a korszak átmeneti
jellegét. Leginkább abból a szempontból érvényes ez a jelző, hogy a
reformáció korai időszakában vizsgálunk forrásokat, amely időszakban az „új
hitre” tért közösségek keretei még nem kristályosodtak ki véglegesen, a hit
megélése az individuális, s még inkább a közösségi szférában pedig még
viszonylag „képlékeny” formákat követ. Nagy valószínűséggel a korszak
átmeneti jellegére vezethető vissza, hogy a pozsonyi forrásokban– sajnos –
nem jelennek meg olyan személyek a vizsgált adomány-típus
kedvezménye-zettjeként, akikről biztosan tudni lehetne, hogy a reformációhoz,
esetleg konkrétan valamelyik, a későbbiekben formálódó protestáns
felekezethez tartoztak volna. Amint azt később látni fogjuk, a mintegy 15-20
évvel később keletkezett bécsi végrendeletekben már találkozunk ilyen
személyekkel, illetve intézményekkel. A továbbiakban még a pozsonyi
testamentumok kegyes adományaiban előforduló kedvezményezett intézmények
körét kell megvizsgálnunk. Érdemes még vizsgálnunk a kegyes
társulatoknak tett rendelések időbeli eloszlását is. Érdekes helyzettel
állunk szemben, mivel ebben az esetben nem beszélhetünk egy lineárisan
csökkenő vagy növekvő tendenciáról. Amint az a grafikonok adataiból világosan
látszik, a második évtizedben jelentősen visszaesett a konfraternitások
népszerűsége, a harmadik időszak viszont nem mutat további csökkenést, sőt a
testvérületek részére tett rendelések száma az első tíz év adataihoz képest
magasabb. Az első időszak adatsora jól illeszkedik a kegyes társulatok
országosan is tapasztalt jelentőségcsökkenéséhez. Az 1520-as években már
általában csökken a belépők száma, s a következő évekből már van adatunk
ilyen társulatok felszámolásáról is.[31]
Mindebben nyilván szerepe lehetett annak is, hogy a kezdetben a tagok lelki
gondozását szem előtt tartó testvérületek tevékenységének fókuszában ekkorra
már döntő részben a pénzügyek állottak, s ez – az egyház elanyagiasodása
miatti ellenérzéssel összhangban – kiválthatta az új tanok által befolyásolt
polgárok rosszallását. Az 1540-es években tapasztalható
nagymértékű jelentőségcsökkenés (1542-ben és 1543-ban egyáltalán nem tesznek
rendelést konfraternitás részére !) után az ötvenes évekre konszolidálódni
látszik a kegyes társulatok megítélése. Mindezt talán a testvérületeknek a
közösség életében betöltött átalakuló szerepével magyarázhatjuk, amely egy
képlékeny átmeneti időszak után valószínűleg más – a reformáció híveit is
kielégítő – tartalommal telt meg. Sajnos a belső átalakulásra utaló közelebbi
információkkal nem rendelkezünk, mindenesetre
a legkevésbé sem feltételezhető, hogy a korábbi népszerűség „visszaállítása”
a régi keretek és tevékenységi kör változatlan formában történő megtartása
mellett ment volna végbe. A feldolgozott információkat
összegezve elmondható, hogy a kegyes adományoknak a polgári végrendelkezési
gyakorlatban elfoglalt szerepe korszakunkban alapvető átalakuláson ment keresztül.
A reformáció okozta változások eredményeként valójában egy szinte teljesen
más jellegű rendelés-csoport különíthető el, amelyre talán már nem a
legszerencsésebb a „kegyes” kifejezés használata, hiszen a vizsgált adományok
csoportjánál már nem a középkori vallásosság sugallta üdvösségszerző tartalom
a hang{52}súlyos, hanem a
testáló ezekkel a rendelésekkel inkább a jótékonykodás általánosan elvárt
erényének igyekszik eleget tenni. A fohász-formulák
változásai Az átalakulófélben lévő vallásos gondolkodás
szempontjából érdemes megvizsgálnunk a testamentumok elején szereplő
fohász-formulákat is. Ezekben az esetekben talán még nehezebb helyzetben
vagyunk, mint az előző információcsoportok elemzésénél, hiszen a fohászok
formai változása valóban csak közvetve értelmezhető a reformáció hatásaként. A végrendeletek bevezető
részének egyik eleme a fohász-formulaként értékelhető rövid szakasz volt. A
korszak elején az esetek döntő többségében itt az egy és oszthatatlan
Szentháromságra hivatkoznak, például: „im namen der hailigen und ungetailten
Trivaltigkhait Amen”. Amint azt tudjuk, a lutheri tanítások nem vetették el a
Szentháromság-tant,[32]
az 1566 utáni bécsi protestáns végrendeletekben is rendre megjelennek ezek a
formulák.[33]
Viszont témánk szempontjából kiemelt figyelmet érdemel a reformáció
prédikátorainak az a gyakran visszatérő központi tétele, miszerint Krisztus
„bennünk él, hat és létezik”, „s mi benne élünk”, „vele egy testet kaptunk”
stb.[34] A fohász-jellegű formulákban először
az 1530-as évben találunk eltérést. Két középrétegbeli gazdapolgár nem a
Szentháromság, hanem Jézus nevében teszi utolsó rendelését.[35]
1531-ben egy esetben találunk hasonló formulát. Ezután néhány éves szünet
következik, majd az 1537 és 1547 közötti években kis számban (1-3 végrendelet
évente) találkozunk az új formulával. Az egyébként is nagyobb számú
testamentumot „kitermelő” 1541-es évből öt ilyenről tudunk. A következő három
évből megint nincs adatunk hasonló formulára, végül az 1550-es évektől már
szinte állandóan jelen vannak ezek a testamentumok, s az utolsó két évben
számuk jelentősen megnő (tíz, illetve hét végrendelet). A téma vizsgálatánál
szerencsés esetben generációk közötti folytonosságot vagy változást is
regisztrálhatunk. Az 1557-ben végrendelkező középrétegbeli kereskedő-özvegy,
Anna Dremelin testamentumát még a hagyományosnak tekinthető formai jegyekkel
látták el. Az utolsó rendelését még ugyanebben az évben bejegyeztető fia,
Wolfgang Dremel testamentuma elején viszont már az „In namen unsers hern Jesu
Christi amen” formula olvasható. Bár az adatpár alapján nem lehet
egyértelműen kijelenteni, hogy az özvegy még megmaradt katolikus hiten, fia
pedig már a lutheri elveket osztotta, mégis – legalábbis a fohász-formulák
szintjén – akár egyfajta intergenerációs változást is feltételezhetünk a
forrás által elénk tárt szűkös információk hátterében. Összesen 47 olyan utolsó
rendelést tartalmaz a vizsgált városkönyv, amelyben a Dremeléhez hasonló
megfogalmazásokat találunk. Bár ezek az információk csak áttételesen utalnak
a reformáció hatására, a Krisztus-{53}formuláknak
a korábbi években tapasztalt hiánya arra enged következtetni, hogy
megjelenésük összefüggésben lehet a hitéletbeli változásokkal. A leggyakrabban előforduló
Szentháromság-formulák mellett kimutatható még egy típus, amely ha kis
számban is, de megjelenik a forrásban. Nevezetesen kilenc olyan testamentumot
ismerünk a vizsgált időszakból, amelyekben Szűz Mária szerepel a fohászokban.
Ezekben az esetekben természetesen nem a reformáció hatását láthatjuk. Mégis
érdemes megvizsgálnunk, hogy a katolikus tanításokba illeszkedő formula (Szűz
Mária és más szentek segítségül hívása) időbeli eloszlása mutat-e valamilyen
változást. A kis számú adatnál is jól látható, hogy erre a fohász-típusra időben
egyértelműen csökkenő tendencia jellemző. A Mária-formulák csak az 1530-as
(3), ’31-es (2), az ’33-as (1), s végül az 1541-es (3) évben jelennek meg.
Külön figyelmet érdemel, hogy 1541 után egyáltalán nem fordulnak elő a
végrendeleti anyagban. Ezen formulák kis számú jelenléte, valamint azt a
tény, hogy 1541 után végleg eltűnnek a testamentumokból, már egyértelműen a
reformáció hatásának tudható be, hiszen a lutheri tanok elvetették a szentek
vagy evilági közvetítők szükségességét az isteni kegy elnyeréséhez. Összegzésként megállapítható,
hogy a vizsgált folyamatok időbeli lefolyását tekintve a pozsonyi példán
keresztül azt az elméleti koncepciót látjuk igazolhatónak, miszerint a
városban a reformáció első szakaszát egy lassú, fokozatos átalakulásként értékelhetjük,
semmint egy rövid időn belül lezajló, áttörésszerű eseményként. A fentiek
tekintetében mindezt még kiegészíthetjük azzal, hogy a reformáció kezdeti
szakasza, illetve a késő középkori ember világnézetében bekövetkező
változások közötti kontinuitás lehetőségét is el kell fogadnunk, azaz a 16.
század második harmadának eseményeit csakis a 15. század második felében
meginduló folyamatokkal összefüggésben tárgyalhatjuk. Az elemzett időszak
kisebb vizsgálati egységekre történő felosztásával kapcsolatban elmondható,
hogy a változások az első évtizedben még viszonylag visszafogottabb formában
mutatkoznak meg, majd az egyre több idevonatkozó információt szolgáltató
átmeneti középső évtized után az 1550-es években már letisztultabb és
pregnánsabb formában jelentkeznek a reformáció okozta átalakulás nyomai. A bécsi
testamentumok információi Az eddig vizsgált információcsoport mellett lehetőség
szerint más polgári források elemzését is el kell végeznünk. Testamentumok
elemzéséhez, mintegy kézenfekvő lehetőségként kínálkozik a bécsi végrendeleti
anyag. Pozsonyra nyilván nagy hatással voltak a közeli Bécsben folyó
események.[36]
Amint az közismert, Magyarországra történt távozása előtt az emlí{54}tett Speratus is ott
prédikált. A pozsonyiak nem csak a Bécsből érkező prédikátorokon keresztül
értesülhettek a császári rezidenciavárosban folyó eseményekről, hanem
intenzív kapcsolatot tartottak fenn általában a bécsi polgárokkal. Utóbbi
megállapításra kiváló bizonyítékként szolgál, hogy az esetek nagy többségében
kereskedelmi ügyletből származó tartozásokat tartalmazó, 1538 és 1566 között született pozsonyi
Tiltáskönyv adatai alapján a pozsonyiak elsőrendű kereskedelmi partnerei a
bécsiek voltak.[37] A bécsi polgárok a kezdeti
évektől nagy befogadókészséggel viseltettek a lutheri tanok iránt. Ez a
jelenség több okra vezethető vissza. Egyrészről a városban működő egyházi
személyek igen jelentős befolyással bírtak, s túlzott hatalmuk már az 1517
előtti időszakban is folyamatosan elégedet-lenséget szült a polgárok körében.
További számottevő tényezőként kell értékelnünk, hogy a Bécsi Egyetem
jelentős szellemi és anyagi potenciált biztosíthatott az új eszmék
támogatására. A lutheri elvekkel szembeni pozitív bécsi közhangulatra utal,
hogy Slatkonia püspök – bár magától értetődően szembehelyezkedett a
wittenbergi tanokkal – vonakodott kihirdetni a Luther kiátkozását tartalmazó
1520-as pápai bullát. Az igazi fordulópont akkor következett be, amikor az
egyetem rektora, Johann Wenzelhauser – a teológiai fakultás határozata
ellenére – megtagadta Johann Eck tézis-gyűjteményének a kihirdetését, mely
utóbbi Luthert eretneknek nyilvánította. Később az iratot V. Károly nyomására
Bécsben is közzétették.[38]
Az eset nemcsak a központi hatalom és a város viszonyára világít rá, hanem
egyértelművé teszik, hogy már az 1510/20-as évek fordulóján is erőteljesen
megingott a városban a katolikus egyház pozíciója. {55}Az első évekből Bécsben is elsősorban a központi hatalom
és a katolikus egyház reakcióiból nyerünk egyértelmű információkat. A
későbbiekben a Habsburgok székhelyévé váló Bécs polgárságának sok tekintetben
csekélyebb mozgástere adódott vallási kérdésekben, mint a magyar királyi
városoknak. A Bécsi Egyetem teológiai fakultása már 1520-ban sürgette a
világi és az egyházi vezetőket, hogy azok hathatós eszközökkel lépjenek fel a
lutheranizmussal szemben. Három évvel később meg is jelent egy császári
rendelet, melynek értelmében a polgároknak el kellett határolódniuk a lutheri
tanoktól, s az „eretnek” nézeteket valló könyveket ki kellett szolgáltatni,
vagy nyilvánosan el kellett égetni.[39]
Ferdinánd a térség tartományi fejedelmeként erősítette meg ezt a végzést, ő
sem tudta azonban maradéktalanul végrehajtatni.[40] A Slatkonia által képviselt
semleges magatartást Johann Faber püs-pöksége (1530-1541) idején egy sokkal
agresszívabb protestantizmus-ellenes álláspont váltotta föl. Faber
elképzelése szerint Bécsben az előző évekhez képest sokkal erőteljesebb
formában kellett megvalósítani az udvar és az egyház együttműködését. A
kivitelezésben jelentős szerepet játszott, hogy Faber egyben Ferdinánd
gyóntató papja is volt. A magas fokon művelt püspök 1528-ban már felállított
a Ferdinánd által (is) igényelt cenzúra-bizottságot. Mindennek ellenére a
városi polgárságra csak csekély mértékben tudott hatást gyakorolni. Ennek
egyik legszembetűnőbb bizonyítéka, hogy 1538-ban kénytelen volt kiadni egy
újabb rendeletet, melyben tiltotta az evangélikus prédikációk megtartását és
könyvek megjelentetését.[41]
A következő évtized végén, 1549-ben már nyílt rendbontásra is sor került egy
katolikus körmenet során, amelyet protestáns fiatalok erőszakos fellépése
váltott ki. A húszas-harmincas években a politikai eliten belül még nem
igazán tudott gyökeret verni a lutheranizmus.[42]
A későbbiekben ezen a körön belül is változtak az erőviszonyok, mivel egyre
több jelentős személyiség választotta az evangélikus hitet, ezen folyamat
eredményeként az ötvenes években már evangélikus polgármestert választott a
város, Sebastian Huetstocker személyében (1553-1555).[43]
A protestantizmust választó polgároknak még sokat kellett várniuk, hogy
konszolidálódjon a helyzet. A protestáns tanok elismerésére az Örökös
Tartományokban csak 1571-ben került sor. Ez azonban nem vonatkozott a városi
polgárságra. A protestáns istentiszteleteket Bécsben még 1578-ban is
tiltották.[44]
A protestánsok arányára csak igen nagy szélső értékek között mozgó becslések
születtek eddig (ezek az értékek a különböző szerzőknél egy ezrelék és hatvan
százalék között mozognak). A testamentumok alapján végzett becslés sze{56}rint az 1578 és 1580
körüli években a katolikusok és a protestánsok közötti arány 10:7.[45] Az elemzés nehézségét az adja,
hogy a bécsi levéltári anyagban az eddig elemzett korszakból nem találunk a
pozsonyihoz hasonlóan tömeges forrásként értékelhető dokumentum-csoportot. A
korábbiakban tárgyalt közel négyszáz pozsonyi testamentumhoz képest jóval
szűkebb a vizsgálati keret: mintegy húsz bécsi végrendelet idevonatkozó
információit vontuk be az elemzésbe. A vizsgált testamentumok egy kivételével
az 1577 és 1584 közötti évekből maradtak fenn, illetve egy utolsó rendelés
1599-ben került lejegyzésre. Az eltérő quantitatív mutatók mellett tehát
minőségileg is más információcsoportra számíthatunk, hiszen mivel a bécsi
testamentumok későbbi évtizedekből származnak, így joggal merülhet fel a
remény, hogy – a fent vázolt bécsi viszonyok ellenére – a pozsonyi
végrendeleti anyaghoz képest már kevésbé áttételes, sőt direkt módon
jelentkező, azaz az utolsó rendelést tett személy vallási (/felekezeti)
hovatartozását egyértelműen kifejező információkat találunk. A vizsgált
korszak testamentumai azért is érdekesek, mivel az ezekben az években
végrendelkező generáció élete nagyobb részt még nem esett bele a hetvenes
évek végén Bécsben meginduló ellenreformációs időszakba.[46] Bár szinte mindegyik bécsi
végrendeletben találkozunk kegyes adományokkal, ez a rendelés-típus nem
szolgál támpontként az eddig tárgyalt témakör elemzéséhez, mivel a korábbi
időszakokból nem áll rendelkezésre bécsi végrendeleti anyag, így nincs mód
összehasonlításra, azaz a kegyes adományoknak mint rendelés-típusnak a
bécsiek végrendelkezési gyakorlatán belül bekövetkezett esetleges változását
nem tudjuk kimutatni. Marad tehát a formulák vizsgálata, illetve más, a
reformációra utaló rendeléseknek a felkutatása. A bécsi végrendeletekben
szereplő fohász-formulákkal kapcsolatban összességében elmondható, hogy a 16.
század utolsó negyedéből származó és vizsgálat alá vont bécsi
testamentumokban szinte kivétel nélkül a Szentháromság-fohászok fordulnak
elő. Leggyakrabban egy ún. „kiterjesztett”, vagy „kibővített” formulát
alkalmaznak, így például: „In dem Namen der allerheilligsten hochgelobten
dryfaltigkhait, Gott Vatter, Sons unnd des heilligen Geists, Amen.”[47]
A ritkábban előforduló „rövid” változatban egyszerűen csak a Szentháromságot
hívják segítségül. Érdekességképpen megjegyezhető, hogy a pozsonyi
testamentumokhoz képest itt lényegesen hosszabb bevezető részekkel
találkozunk, az esetek nagy többségében viszonylag részletesen kitérnek a
halál elkerülhetetlen voltára, az emberi élet esendőségére és
bizonytalanságára. Mindezt talán már a barokk jegyeit magán viselő korszaknak
a polgári írásbeliségre gyakorolt hatásaként értelmezhetjük. {57}A pozsonyi anyagnál említett Jézus-formulával konkrétan
nem találkozunk, egy esetben szerepel olyan megfogalmazás, amely felkeltheti
gyanúnkat: A bécsi külső tanács tagja, Michael Gugelweit utolsó rendelése
megtételénél az igaz keresztény hitre hivatkozik: „In wahrem christlichen
glauben.”[48] Egy olyan testamentumot tudunk
kiemelni a bécsi anyagból, amelynek lejegyeztetője minden kétséget kizáróan
protestáns volt. Hieronymus Stainherr [von der Au Burger zu Wien]
végrendelete ugyancsak Szentháromság-formulával kezdődik. A halálról történt
megemlékezés és temetését érintő rendelkezés után Stainherr unokahúga kiskorú
fiának rendel A fenti elemzéseket összegezve tehát megállapítható,
hogy a vizsgált bécsi végrendeletek nem váltották be a hozzájuk fűzött
reményeket. A reformáció megjelenésének és terjedésének nyomait polgári
forrásokban vizsgáló kutatást a jövőben mind térben mind időben ki kell
terjeszteni. |
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
[1] Seebaβ,
Gottfried: Geschichte des
Christentums III. Spätmittelalter – Reformation – Konfessionalisierung
Stuttgart, . 2006. (továbbiakban: Seebaβ,
2006.) 126. p.
[2] Rousseaux,
Ulrich: Städte in der frühen
Neuzeit. Darmstadt, 2006. (továbbiakban: Rousseaux,
2006.) 73. p.
[3] Rublack,
Hans-Christoph: Forschungsbericht Stadt und Reformation. In: Stadt und
Kirche im 16. Jahrhundert. Hrsg.: Moeller, Bernd. Gütersloh, 1978. (Schriften
des Vereins für Reformationsgeschichte Bd. 190.) 9-26. p. (továbbiakban: Rublack, 1978.) 19., 22. p.
[4] Zeeden,
Ernst Walter: Europa vom ausgeheden Mittelalter bis zum Westfälischen
Frieden 1648. Stuttgart, 1981. (továbbiakban:
Zeeden, 1981.) 40-42. p. A
korábban említett Hall, illetve az amerikai kutató, Steven E. Ozment még egy
fontos momentumot emel be a lehetséges vizsgálati szempontok közé. Nevezetesen
csoport-lélektani megközelítésű elemzéseikben azt hangsúlyozzák, hogy a
reformációnak a polgárságon belüli sikere jelentős részben még annak volt
köszönhető, hogy a tárgyalt közösségeken belül jelentős frusztrációs
mechanizmusok dolgoztak. Hall ezek mögött a korabeli gazdasági-politikai
viszonyokat látja, míg Ozment inkább a vallási-hitéleti ellentmondásokból eredő
frusztrációt hangsúlyozza. A jelen tanulmány témáját képező Bécs és Pozsony
esetében inkább az Ozment-féle megközelítést tartjuk megalapozottabbnak. Rublack, 1978. 20-21., 23. p.
[5] Moeller,
Bernd: What was Preached in German Towns int he Early Reformation. In:
The German Reformation. Ed.: Dixon, C. Scott. Oxford, 1999. (továbbiakban: Moeller, 1999.) 41. p. A
felső-magyarországi városok viszonyait vizsgálva Fata is a késő középkor és a
kora újkor első időszakának vallásos gondolkodása közötti folytonosságot
igyekszik érzékeltetni. Fata, Márta: Ungarn,
das Reich der Stephanskrone, im Zeitalter der Reformation und
Konfessionalisierung. Multiethnizität, Land und Konfession 1500 bis 1700.
Katolisches Leben und Kirchenreform im Zeitalter der Glaubensspaltung. Hrsg.:
Smolinsky, von Heribert. Aschendorff Münster, 2000. (Vereinschriften der
Gesellschaft zur Herausgabe des Corpus Catholicorum, 60.) (továbbiakban: Fata, 2000.) 142. p. Ugyancsak a két
időszak közötti határvonal elmosódásáról ír Erdélyi, aki a vallás
laicizálódására helyezi a hangsúlyt, amelynek során a mozgalomban részt vevő
társadalmi csoportok tagjai megpróbálták hitüket az új tanok segítségével
„megvalósítani”. Erdélyi Gabriella: Obszerváns
és protestáns hitváltás: ajánlat egy analógiára. A körmendi kolostor obszerváns
reformja. In: Mi végre a tudomány? Fiatal Kutatók Fóruma, 1. – 2003. Bp., 2004.
316-317. p. Elméleti fejtegetéseiben az alábbiakban idézendő Schillingre
támaszkodik. A szerző a kontinuitás elfogadása mellett elveti a
folytatólagosságnak – a korábban említett és az újabban népszerűvé vált –
Schultze-féle interpretációját, amely a tömegek antiklerikális gondolkodását,
mint a folyamatok főbb mozgatórúgóját állítja a középpontba. Erdélyi Gabriella: Ágyastartó papok és
parázna barátok a laikus elvárások és a reformációs propaganda kereszttüzében.
In: Nők és férfiak, avagy a nemek története. Szerk.: Láczay Magdolna.
Nyíregyháza, 2003. 388-394. p.; 393. p. A kontinuitás lehetőségét vizsgálva
Schilling arra a következtetésre jutott, hogy végérvényesen szakítania kell a
tudományos gondolkodásnak azzal az elképzeléssel, amely a reformációt egy
forradalmi áttörésként értékeli. Ezzel szemben sokkal inkább egy hosszú távú
folyamattal kell számolnunk, amelynek során a 15. század második feléből a 16.
század első három évtizedére átnyúlóan alapjaiban változtak meg a fennálló
struktúrák. A reformáció szűk időkeretek közé szorított „robbanásszerű”
változásával szemben tehát a konfesszionalizálódás – a hosszabb távon
felhalmozódott előzmények eredményeként lezajló – folyamatát hangsúlyozza: Schilling, Heinz: Reformation – Umbruch
oder Gipfelpunkt eines Temps des Réformes? In: Die frühe Reformation in
Deutschland als Umbruch. Hrsg.: Moeller, Bernd. Gütersloh, 1998.
(Wissenschaftliches Symposion des Vereins für Reformationsgeschichte. Bd. 199.)
13-34. p. (továbbiakban Schilling, 1998.) 14-15. p. A szerző már
a korszakolásban sem tekinti fordulópontnak, vagy inkább elválasztó évszámnak
az 1517-es kezdetet. Ehelyett azokkal a megközelítésmódokkal ért egyet, amelyek
a „reformtól a reformációig (1450-1530)” tartó időszakot a „felekezetképződés
időszakától (1530-1620/1630)” választják el. Schilling, 1998.
19. p. A korabeli nürnbergi viszonyok elemzése alapján Günter Vogler – a
kontinuitást hangsúlyozó elméletekkel szemben – arra a következtetésre jutott,
hogy a vizsgált város példáján keresztül vallási, szociális, jogi és politikai
értelemben is sokkal inkább áttörésszerű változásokról beszélhetünk. A
változások mélysége mellett főként az időbeli aspektust emeli ki, azaz szerinte
nagy jelentőséggel bír, hogy a város áttérése viszonylag rövid időn belül
zajlott le. Bár Vogler tanulmánya elején hangsúlyozza, hogy egyetlen város
esetéből még nem lenne szabad általánosítani, mégis azt sugallja, hogy kiemelt
figyelmet kell tulajdonítanunk az ilyen egyedi eseteknek is. Vogler, Günter: Erwartung – Enttäuschung
– Befridigung. Reformatorischer Umbruch in der Reichsstadt Nürnberg. In: Die
frühe Reformation in Deutschland als Umbruch. Hrsg.: Moeller, Bernd. Gütersloh,
1998. (Wissenschaftliches Symposion des Vereins für Reformationsgeschichte. Bd.
199.) 381-406. p. (továbbiakban: Vogler,
1998.) 382., 405. p. Mindenesetre a két tanulmány elméleti konzekvenciáit a
reformáció kezdeti szakaszának jellegéről alkotott, két egymással többé-kevésbe
szembenálló általános hipotézisként értékelhetjük.
[6] Richard Matt megítélése szerint
1576-tól mutathatók ki olyan testamentumok, amelyekből egyértelműen arra
következtethetünk, hogy lejegyeztetőjük protestáns volt. Matt, Richard: Die Wiener
protestantischen Bürgertestamente. Wissenschaftliche Untersuchung dem Akademischen
Senat der Universität Wien. Vorgelegt zur Erlangung des philosophischen
Doktorgrades. Wien, 1935. (továbbiakban: Matt,
1935.) 67. p.
[7] Schrödl
József: A Pozsonyi ágostai
hitvallás evangélikus egyházközség története. I. rész. Az egyházközség külső
alakulása. Pozsony, 1906. (továbbiakban: Schrödl,
1906.) 38-39. p.
[8] A ferencesek között magyarországi
viszonylatban is nagyon gyakran előfordult, hogy az új hit terjesztőivé váltak:
Péter Katalin: A reformáció és a
művelődés a 16. században. In: Magyarország története, 1526-1686. Szerk.: R.
Várkonyi Ágnes. Bp., 1985. (Magyarország története tíz kötetben, 3/1.) 475-604.
p. (továbbiakban: Péter, 1985.)
507-508. p. Péter Katalin 1523-ra teszi a reformációnak a nyugat-magyarországi
városokban – köztük Pozsonyban – történő megjelenését. Uo., 508. p.
[9] Schrödl, 1906. 48-49. p.
[10] Bár a fönti esetnek nyilván
meglehetett az elrettentő ereje, mégsem érthetünk teljes mértékben egyet
Schrödl azon kijelentésével, miszerint Pozsonyban sokkal jobban figyelembe
kellett venni a királyi hatalomnak a reformációt elítélő álláspontját, és ezért
nem rendelkezünk a következő évekből olyan információval, amely a reformáció
térhódítását bizonyítaná. Schrödl,
1906. 50. p. A pozsonyi várkatonaság egyrészt
nem jelentett olyan közvetlen tényezőt, mint azokban a városokban (pl. Kassa),
ahol a katonaság a városon belül volt elszállásolva, másrészt pedig – amint azt
a fönti példánál is láthattuk – a pozsonyi várnagy kénytelen volt tiszteletben
tartani a város önállóságát. Nagyszombat esete lehet még szemléletes példa
annak alátámasztására, hogy a központi hatalom sok esetben még közvetlenül a
városon belül is tehetetlen volt a reformáció térhódításának
feltartóztatásában. Még maga az ellenreformáció vezéralakja, Oláh Miklós sem
tudta ugyanis megakadályozni, hogy székvárosában diadalra jussanak a lutheri
eszmék. Mindössze két évvel Oláh halála után, 1570-ben a protestánsok átvették
a városban az uralmat. Granasztói György:
A barokk győzelme Nagyszombatban. Tér és társadalom, 1579-1711. Bp., 2004. 19.
p. Egy ilyen jelentős fordulatnak nyilvánvalóan előfeltétele volt, hogy már az
előző évtizedekben többségre jutottak a protestantizmus hívei.
[11] Kophart a besztercebányai
tanácsnak írt levelében nem vállalja el a felkínált állást, arra hivatkozva,
hogy „éppen most égető szükség” van rá, hogy hirdesse Isten igéjét a városban.
Radaschint ajánlja maga helyett, aki „most nem áll alkalmazásban”, tanítása jól
érthető, s minden tekintetben megfelel az evangélium igéjének. Bunyitay V. – Rapaics R. – Karácsonyi J.:
Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából. II- V. köt. Bp.,
1904-1912. III. 1906. (továbbiakban ETE.
II-V.) 446-448. p. A besztercebányai tanács egy 1540. augusztusi leveléből
tudjuk, hogy Kophart valóban Pozsonyban maradt. A tanács arra kéri, hogy
ajánljon maga helyett egy tanítót a város iskolamesterének. ETE. III. 482-483. p.. Ismeretes, hogy
Radaschin Wittenbergben tanult, s később elfogadta a besztercebányai állást.
Hainburgi tanítóskodása, illetve besztercebányai ténykedése között rövid ideig
Pozsonyban is tartózkodott, sajnos tevékenységéről nincsenek bővebb
információink. Azt viszont tudjuk, hogy Besztercebánya után a
felső-magyarországi reformáció fellegvárának számító Bártfára ment. Fata,
2000. 145. p.
[12] Már korábban is volt arra példa,
hogy más városban elfogott lutheránus papot Pozsonyon keresztül vittek Bécsbe,
így 1533-ban egy kassai prédikátort, aki azonban Bécsben később megszökött. ETE. II. 269. p. Arról azonban nem
tudunk, hogy a hasonló per lefolytatására Pozsonyban került volna sor.
[13] Schrödl,
1906. 55.; 61-63. p. Armbruster már az ötvenes évek első felében is Pozsonyban
tartózkodott, s számos, a kamarai tisztségének hatáskörében írt és Pozsonyban
keltezett levél maradt fenn tőle, többek között 1553-ból Eger várának hadfelszerelése
ügyében. Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL.) E 41. (= Magyar Kamara;
Litterae ad cameram exaratae.) No. 30., 42., 46., 48. Személyének jelentőségét
tovább emeli, hogy 1559-től már kamaraigazgatóként. MOL. A 57. (= Magyar
kancelláriai levéltár. Libri Regii.) 3. k. 563-564. p. 1561-ben pedig kamarai
pénztárosként jelenik meg a forrásokban. MOL. A 57. 3. k. 701-702. p.
[14] Seebaß,
2006. 127. p. Augsburg tekintetében más szerzők is ezt a véleményt képviselik.
Többek között Immenkötter, Herbert: Kirche zwischen Reformation und
Parität In: Geschichte der Stadt Augsburg von der Römerzeit bis zur Gegenwart.
Hrsg.:Gottlieb-Baer-Becker-Bellot-Filser-Fried-Reinhard-Schimmelpfennig.
Stuttgart, 1984. 391-412. p., 393-396. p.
[15] Rousseaux,
2006. 76. p.
[16] A vagyonos polgárok több
templomban vagy kápolnában is rendeltek miseszolgálatot, a kevésbé tehetőseknek
be kellett érniük azzal, hogy a mise alatt fölolvassák nevüket. Berta Péter: A túlélők teendői. A
posztmortális szolgálatok rendje a késő középkori városaink vallásos
közösségeiben. In: Lélek, halál, túlvilág. Vallásetnológiai fogalmak
tudományközi megközelítésben. Szerk.: Pócs Éva. Bp., 2001. 213-238. p.
(továbbiakban: Berta, 2001.) 223.
p.
[17] A késő középkorra vonatkozó
információk Szende Katalin szíves személyes közlése alapján.
[18] Berta,
2001. 227-228. p.
[19] Csukovits
Enikő: Középkori magyar zarándokok. Bp., 2003. (História Könyvtár, monográfiák. 20.) 84. p., 32. p.
[20] A korszakunk elején jelentős
fordulat állt be az intézményes szegényápolás pozsonyi történetében. A török
fenyegetés miatt 1529-ben a városfalakon kívül található Szt. Lőrinc és Szt.
Mihály templomokkal egyetemben lebontották az ispotályokat, hogy azok ne
szolgálhassanak az oszmánoknak fedezékül az esetleges ostrom során. Balhus, Paul von: Presburg und seine
Umgebung. Presburg, 1825. 80. p.; Ortvay
Tivadar: Pozsony város története. II. k. 4. rész. Pozsony, 1898.
(továbbiakban: Ortvay, 1898.) 298. p.; MOL. MF. (=
Mikrofilmtár.) C56 5682-5683,
[21] Scribner,
Robert W.: Reformation, Carnival and the World Turned Upside-Down. In: Bátori, Ingrid: Städtische Gesellschaft
und Reformation. Spätmittelalter und Frühe Neuzeit. Tübinger Beiträge zur
Geschichtsforschung hrsg. Von Josef Engel und Ernst Walter Zeeden. Bd. 12.
Stuttgart, 1980. 234-264. p., 234.
p.
[22] Moeller,
1999. 48. p.
[23] Schwarz,
Reinhard: Die Umformung des religiösen Prinzips der Gottasliebe in der
frühen Reformation. Ein Beitrag zum Verständnis von Luthers Schrift „Von der Freiheit
eines Chirstenmenschen”. In: In: Die frühe Reformation in Deutschland als
Umbruch. Hrsg.: Moeller, Bernd. Gütersloh, 1998. (Wissenschaftliches Symposion
des Vereins für Reformationsgeschichte. Bd. 199.) 128-148. p. (továbbiakban: Schwarz, 1998.) 128. p.
[24] Schwarz,
1998. 129-130. p.
[25] Cevins,
Marie-Madeleine de: A szegények és a betegek gondozása a középkor végi
magyar városokban. In: Korall, 2003.
11-12. 47-74. p., 65. p. Amint az
közismert, a reformáció gyors terjedéséhez nagyban hozzájárult az a 15-16.
század fordulóján széles körben elterjedt nézet, amely szerint az egyház átfogó
reformra szorul. Az egyházi intézményekkel szembeni elégedetlenség egyik fontos
eleme éppen az volt, hogy nem látja már el kielégítően feladatát a szegények
támogatása terén, illetve más, a hívők lelki és fizikai gondozásától távol álló
tevékenységekre koncentrál. Zeeden, 1981.
40-41. p.; Erdélyi Gabriella: Egy
kolostorper története. Hatalom, vallás és mindennapok a középkor és a kora
újkor határán. Bp., 2005. (Társadalom és Művelődéstörténeti Tanulmányok 38.)
[26] Vogler,
1998. 384. p.
[27] Schilling,
Heinz: Die Stadt in der frühen Neuzeit. München, 1993. 94. p.
[28] Schilling,
1998. 22. p.
[29] Érdemes röviden kitérnünk a
pozsonyi ferencesek helyzetére. A 15. századi kegyes adományok
kedvezményezettjei között még a harmadik helyet foglalták el az ispotályokkal
„holtversenyben”. A 16. században a ferencesek és a klarisszák részesedése
együttesen is csak 6,6 %-ot ér el, ami drasztikus csökkenést mutat. A polgárok
adományainak ilyen mértékű csökkenése 1550-re azt eredményezte, hogy
Ferdinándnak utasítania kellett a kamarát, hogy a rend kötelékében megmaradt
pozsonyi barátoknak alamizsnaképpen segélyeket utaljon ki. A pozsonyi mellett
szerepel még az utasításban a nagyszombati, a pápai és a beregszászi rendházak
megsegítése is. ETE. V. 1912. p.
[30] Moeller,
1999. 47., 50. p.
[31] Pásztor a szebeni Szt. Anna
társulat 1543-as megszüntetését hozza példaként. Pásztor Lajos: A magyarság vallásos élete a Jagellók
korában. Bp., 1940. 38. p.
[32] Andreas Osiander prédikációja a
Szentháromságról. In: Zsidómisszió, vérvád, hebraisztika. Ötven forrás a
reformáció és a zsidóság kapcsolatának kérdéséhez. Szerk.: Csepregi Zoltán.
Bp., 2004. 133-134. p.
[33] Matt,
1935. 72. p.
[34] Többek között Butzer és Fritzhans
prédikációiban találunk ilyen megfogalmazást. Moeller,
1999. 46. p.
[35] AMB. PT. II. f. 13r; f. 24v.
[36] A hazatérő kereskedők, diákok stb.
szórványos híradásaihoz képest természetesen a magyarországi városokban is az
új tanokat hirdető klerikusok, tanárok prédikátori fellépése bírt a legnagyobb
jelentőséggel. Az első években Magyarországra érkezők között a bécsi származású
Simon Grynaeus, a királyné által az udvarba hívott Johann Henckel, vagy a
würzburgi Paul Speratus személyét szokták még kiemelni. Bíró – Bucsay – Tóth – Varga: A magyar református egyház
története. Bp., 1949. 27-28. p. Speratusról tudjuk, hogy 1524-ben a
morvaországi Iglauban (ma: Csehország, Jihlava) jelent meg egy
prédikációgyűjteménye. Moeller, 1999.
39. p. A vizsgált pozsonyi végrendeletekben és még inkább az 1538 és 1566
közötti Tiltáskönyvben számos adatot találunk arra, hogy több pozsonyi
kereskedő rendelkezett morvaországi és konkrétan iglaui kapcsolattal is. Ilyen
módon tehát joggal feltételezhető, hogy előbbiek ebből az irányból is kaphattak
információkat az új tanokról, nemcsak a délnémet városokból. Tózsa-Rigó Attila: Adalék a morva- és
csehországi városok magyarországi kapcsolatához a 16. században. In:
Pénztörténet – Gazdaságtörténet. Tanulmányok Búza János 70. születésnapjára.
Szerk.: Bessenyei József – Draskóczy István. Bp.-Miskolc, 2009. 352-372. p.
[37] A bécsiek által bejegyeztetett
tiltások az összes ügy 12 %-át teszik ki. Még szembetűnőbb a bécsiek szerepe,
ha a külföldiek közötti részesedésüket vizsgáljuk. Ezen ügyek mintegy harmada
származik bécsiektől (32,8 %). A gazdasági összefonódásokat tovább erősítette,
hogy számos bécsi és pozsonyi család állt egymással rokoni kapcsolatban is. Tózsa-Rigó Attila: A pozsonyi
Tiltáskönyv (1538-1566) információs bázisa. (Különös tekintettel a pozsonyi
felső- és középréteg városon túlnyúló kapcsolatrendszerére). In: Századok, 2008. 5. sz. 1135-1186. p.;
1168., 1173-1175. p.
[38] Slatkonia ingadozására további
példaként említhető, hogy ő adott engedélyt Speratusnak arra, hogy a St. Stefan
dómban prédikálhasson. Utóbbit végül a bécsi teológiai fakultás tanárai
közösíttették ki, így távoznia kellett a városból. vocelka, Karl: Kirchengeschichte. In: Wien. Geschichte einer
Stadt. Bd. 2. Die frühneuzeitliche Residenz (16. bis 18. Jahrhundert). Hrsg.:
Vocelka, von Karl – Traninger, Anita. Wien-Köln-Weimar, 2003. (továbbiakban: vocelka, 2003.) 313-314. p.
Érdekességképpen megjegyezhető, hogy a Lutherral szemben állást foglaló egyik
első vitairat is Bécsben látott napvilágot, nevezetesen Werbőczy írását is itt
nyomtatták ki.
[39] Matt,
1935. 5. p.
[40] Bár a Luther fellépését követő
évtizedben a formálódó lutheránus közösség számos tagját megégették, a legtöbb
intézkedés, amely a mozgalom kiszorítását célozta valójában „papíron maradt”, s
a valóban foganatosított lépések sem vezettek célra. vocelka, 2003. 314-315. p.
[41] vocelka,
2003. 316. p.
[42] Matt,
1935. 7. p.
[43] vocelka,
2003. 317. p.
[44] Matt,
1935. 9., 16. p.
[45] Matt,
1935. 13. p.
[46] vocelka,
2003. 321. p. A későbbiekben érdemes lesz majd
a századforduló időszakának idevonatkozó dokumentumait abból a
szempontból megvizsgálni, hogy a fent említett katolikus reformáció milyen
hatást fejtett ki a végrendelkezés gyakorlatára.
[47] Wiener Stadt- und Landesarchiv
(továbbiakban: WSLA.), AZJ. (= Alte Zivil Justiz) T. (= Testamente) 1548-1783.
1.2.3.1 A1, Nr.
[48] WSLA. AZJ. T. 1548-1783. 1.2.3.1
A1, Nr.
[49] WSLA. AZJ. T. 1548-1783. 1.2.3.1
A1, Nr. 810. 1v.
[50] WSLA. AZJ. T. 1548-1783. 1.2.3.1
A1, Nr. 810.2v.
[51] WSLA. AZJ. T. 1548-1783. 1.2.3.1
A1, Nr. 810.2v. Érdekességképpen megjegyezhető, hogy Stainherr nagy
valószínűséggel azonos azzal a pozsonyi forrásokban „Burger von der Au”-ként
megjelenő kereskedővel, aki aktív kapcsolatot tartott fenn számos pozsonyi
polgárral, és gyakran működött közre képviselőként, esetleg faktorként délnémet
kereskedők magyarországi ügyeiben. Saját végrendelete tanúsága szerint pedig jó
viszonyban lehetett az ugyancsak jelentős magyarországi érdekeltségeket
fenntartó Wolfgang Pallerral, Augsburg polgármesterével, aki egyben a
magyarországi rézkitermelés kiaknázására létrejött Paller-Weis konszern egyik
alapító tagja és vezető személyisége is volt. Tózsa-Rigó
Attila: A „dunai útvonal” kereskedelmében részt vevő augsburgiak
társadalmi háttere és keleti irányú kapcsolatrendszere. In: FONS Forráskutatás és Történeti Segédtudományok, 2009. 2. sz.
191-247. p.; 220-221., 239-240. p.