Vissza a tartalomjegyzékhez

13. évfolyam
4. szám
A. D.
MMXII

Tózsa Rigó Attila:
A reformáció hatásai a polgári végrendelkezés gyakorlatában, pozsonyi és bécsi források példáján

 

 

{39}A nemzetközi szakirodalom egyöntetűen azt az álláspontot képviseli, hogy a reformáció elterjedésében kiemelkedő jelentőséggel bírtak a német ajkú városok. A teljesség igénye nélkül említhetnénk itt Heinz Schillingnek, Ernst Walter Zeedennek, Basic Hallnak, A. G. Dickensnek a tárgyalt témakörrel kapcsolatos munkáit, vagy Gottfried Seebaßnak a műveit. Utóbbi szerző 2006-os, a kereszténység teljes történetét felölelő könyvében más, Bernd Moellertől átvéve az angol „urban event” kifejezéssel a reformációt egyenesen városi jelenségként, vagy másképp városi eseményként aposztrofálja.[1] Ulrich Rousseaux ugyancsak egy 2006-os átfogó várostörténeti összefoglalásában szintén Moeller fent említett elméletével kezdi a város és a reformáció kapcsolatának tárgyalását. Rousseaux – Moeller nyomán – azt az álláspontot képviseli, mely szerint a reformáció és a városok kapcsolata nem értelmezhető olyan folyamatként, melynek során a lutheri eszmék teológusok és/vagy fejedelmek kívülről érkező (rá)hatásaként találtak utat a városi közösségekben. A reformáció korai szakaszában sokkal inkább egy olyan tendencia gyakorlati szintű megvalósulását kell elfogadnunk, melynek során a városi közösségek mintegy maguk is közreműködtek a reformáció terjesztésében, sőt formálásában is.[2] A városi központok kedvező társadalmi- és intellektuális háttere nagyban hozzájárult a polgári közösségeknek a fent említett módon definiálható szerepéhez. Mindennek tekintetében elengedhetetlen azon források vizsgálata, amelyek segítségével tulajdonképpen a városi közösségek irányából, mintegy belülről érzékelhetjük a reformáció megjelenését és a közösségre gyakorolt alakító hatását.

Bár elfogadhatjuk Basic Hall véleményét, miszerint a városi közösségeknek a reformáció terjedésében képviselt szerepét a modern történetíráson belül sem vizsgálják kellő mértékben, mégis számos olyan elméleti jellegű munkát említhetünk, amely a polgárság és a reformáció kapcsolatát próbálja elemezni. A. G. Dickens elmélete szerint a hitváltás kezdeti időszakának folyamataiban a polgári közösségek több jellemzőjének is fontos szerepe volt. Ilyenekként említi a polgárság „régóta fennálló antiklerikalizmusát”, szellemi teljesítményét és önigazgatásra való igényét. Az ezekre a közösségekre jellemző társadalmi struktúrák közül nála az egyes csoportok közötti folytonos harc jelenik meg hangsúlyos tényezőként.[3] Az utóbbi felfogást leginkább a reformációt a nagy német parasztháborúval, illetve az {40}annak tárgyalása során kialakított antifeudális ideológiával együtt tárgyaló engelsi szemléletmód befolyásolta. Ezzel a megközelítéssel szembehelyezkedve Ernst Walter Zeeden inkább a polgárságon belüli értelmiségi réteg, illetve ezzel szoro-san összekapcsolva a korabeli városoknak, mint a könyvnyomtatás és a világi tudományosság központjainak, a humanista kultúra terjesztésében képviselt szerepét helyezi előtérbe.[4] Az utóbbi tényezők mellett a reformáció kezdeti szakaszában mindenképpen hangsúlyoznunk kell még a városi lakosság egyes csoportjainak a mobilitását. Gondolhatunk itt elsősorban a legvagyonosabb réteget alkotó kereskedőkre, illetve kisebb jelentőséggel a tanulóéveiket idegen városokban „letöltő” és az esetek nagy többségében a középréteghez sorolható kézműves-legényekre, végül a lutheri tanok közvetítésében speciális szerepet képviselő diákokra.

A német térségben a korai reformáció terjedéséhez általában két magterületet rendelhetünk hozzá. A két földrajzi értelemben vett „gyújtópont” Szászország és Thüringia, illetve a délnémet térség volt. Már ebből a felsorolásból is látszik, hogy a reformáció a kezdeti években egy erősen urbanizálódott térségben nyert teret. Moeller szerint a városi környezet predominanciája mellett kiemelendő a terjedési folyamat fokozatossága a korábban tévesen elterjedt nézettel szemben, miszerint a reformáció korai szakaszát minden térségben robbanásszerű, gyors lefolyású eseménysorként kell elképzelnünk.[5]

{41}Éppen utóbbi tényező, azaz a korai reformáció fokozatossága, illetve az a jelenség, hogy sokszor a korabeli közösségek nem tulajdonítottak az új tanok megjelenésének kezdetben túl nagy jelentőséget, nagyfokú bizonytalansági tényezőként „csapódik le” a polgári forrásokban. A reformáció megjelenésének első nyomait kereső történész ugyanis legtöbbször nehéz helyzetben van a forrásokból nyerhető információk szűkössége miatt. Az átmeneti helyzet bizonytalansága a forrásokban is megmutatkozik, sok esetben nagyon nehéz egyértelmű információkat találnunk az új hitelvek megjelenésére.

Hasonló a helyzet a magyarországi és az ausztriai polgárság forrásai esetében is. A lutheri tanok megjelenését sokszor csak áttételesen, közvetett információk mögött sejthetjük. Mindezek tekintetében az ilyen közve{42}tett módon értelmezhető információk is kiemelt jelentőséggel bírnak a kutatás számára. Jelen tanulmány információs bázisát egyrészt az 1529 és 1557 közötti pozsonyi második Végrendeleti Könyv anyaga képezi, valamint az 1577 és 1584 közötti bécsi testamentumok. Az említett pozsonyi városkönyvben a korszakban 388 utolsó rendelést jegyeztettek le. A bécsi végrendeletek az 1570-es évektől alkotnak viszonylag folyamatos dokumentum-sorozatot, jelenleg Bécs Város Levéltára állományát képe-zik.[6] Érdemes megvizsgálnunk, hogy az elemzés alá vont forráscsoport információi alapján milyen képet rajzolhatunk a két városban lezajló átalakulások jellegéről. Központi kérdésként vetődik fel, hogy az adatok: áttörésszerű változásról tanúskodnak, vagy inkább egy lassú átmenet nehezebben kitapintható kezdeti nyomaival találkozunk. Ilyen szempontú elemzésre a pozsonyi forráscsoportban leginkább a testamentumokban szereplő kegyes adományok adnak lehetőséget. Kisebb jelentőséggel vizsgálható még mind a bécsi, mind a pozsonyi anyagban a végrendeletek fohász-formuláinak a változása.

Magáról a Pozsonyban lezajlott eseményekről a reformáció első éveiből kevés információval rendelkezünk. A szakirodalmi utalások alapján összességében annyit megállapíthatunk, hogy a közösség részéről nem érzékelhető olyan, a nyilvános szférában megjelenő és az eddig feldolgozott forrásokból egyértelműen kimutatható nagy horderejű változás, amely a polgárság nagyobb részének rövid időn belüli áttérését bizonyítaná. Érdemes itt röviden érintenünk, hogy a „lutheri hitelvek” milyen formában jelentkeztek Pozsonyban, és milyen hatással voltak a város polgárságára.

 

A reformáció megjelenése Pozsonyban és a város forrásaiban

Az új tanok megjelenésének első nyomát láthatjuk abban, hogy 1526-ban az érsek vizsgálóbiztost küldött Pozsonyba és Sopronba a lutheri „eretnekség” híveinek fölkutatására.[7] Minden bizonnyal joggal feltételezhető, hogy azért került éppen a két város a vizsgálat fókuszába, mert megalapozott gyanú merült fel azzal kapcsolatban, hogy az említett városokban is utat találtak maguknak a lutheri eszmék. Sajnos nincs információnk arról, hogy milyen eredménnyel járt Pozsonyban az érseki vizsgálódás. A lutheri eszmék első nyilvános hirdetői (két ferences szerzetes) 1528-ban érkeztek Pozsonyba.[8] Sorsuk a központi hatalomnak és a városi polgárságnak az {43}ebben az időben fennálló viszonyáról is érdekes metszetet ad. A két prédikátor közül az egyik Ulmból érkezett, a másik svájci származású volt, így nem merültek fel nyelvi nehézségek a polgárokkal. A központi hatalom képviselője, a pozsonyi várnagy hírt kapott az ulmi szerzetes tevékenységéről, s még ebben az évben a város területén kívül elfogatta, majd szörnyű kínzások után megégettette.[9] Az eset kapcsán arra kell elsősorban figyelmet fordítanunk, hogy a város vezetése nem tett semmit a prédikátor ellen, ugyanakkor nincs rá adat, hogy az utóbbi elfogása után bármit is tett volna védelmében. Külön ki kell még emelnünk azt a momentumot, hogy az elfogásra a városfalakon kívül került sor, azaz a királyi hatalom képviselői valószínűleg nem tehették meg, hogy a város immunitását megsértve, annak területén fogják el a prédikátort.[10]

A reformációnak a harmincas években történő pozsonyi továbbélését mutatja, hogy két jelentős prédikátor is tevékenykedett a városban. Egyikőjüket, Leopold Kophartot 1540-ben Besztercebánya kérte fel a bányaváros prédikátori állásának betöltésére. A levelezésből az derül ki, hogy a prédikátor Pozsonyban akart maradni. Ezekben az években tevékenykedett Pozsonyban Michael Radaschin is, aki korábban Hainburgban volt prédikátor. Kophart őt ajánlja maga helyett a bányavárosi polgárok figyelmébe. Valószínűleg azért akart Kophart mindenképpen maradni, mert a harmincas-negyvenes évek fordulója körüli időszak döntő jelentőségű volt a reformáció hívei számára.[11] A következő évtizedből érdemes még megem{44}líteni egy Pozsonyban 1556-1557 folyamán lefolytatott inkvizíciós pert, amelynek fő vádlottja Somogyi Péter vágsellyei iskolamester volt.[12] Az eset jelentőségét témánk szempontjából az adja, hogy fogsága idején Somogyi többször írt támogatóinak, akik közül a város egyik legtekintélyesebb és leggazdagabb polgára Cristof Armbruster, a kamara főszámvevője a börtönben is meglátogatta, továbbá Somogyinak saját szenvedéseiről írt költeménye arról tanúskodik, hogy a város tanácsa közbenjárt a vádlott érdekében.[13]

Mindez arra enged következtetni, hogy erre az időre a város vezetését adó felső réteg tagjai között már jelentős mértékben teret nyert a reformáció, vagy esetleg túlsúlyra is jutott. A rendelkezésre álló adatok alapján Pozsony helyzetét, illetve a város vezetésének az új tanokkal szemben tanúsított magatartását egyfajta „semleges” álláspontként értékelhetjük. Seebaß szerint a német térségben számos város (példaként Augsburgot és Strassburgot említi) vezetése helyezkedett hasonló kivárásra, azaz a tanács eltűrte a reformátorok jelenlétét a városban, de maga a grémium nem foglalt állást, s a legkevésbé sem kényszerítette a város közösségét – ellentétben Nürnberg vagy a Zürich példájával – egyöntetű áttérésre.[14] Rousseaux szerint a fent említett kiváró álláspont volt a leggyakoribb a városok politikai elitje részéről, még azokban az esetekben is, amikor az adott város vezetése már többségében protestáns volt.[15] Ilyenkor gyakran a polgárság kezébe ment át a kezdeményezés, s a társadalmi béke megőrzése érdekében kivárásra berendezkedő városvezetés ebben a helyzetben nem kellett {45}hogy magára vállalja a döntés, s ezzel együtt esetlegesen a külső hatalmasságokkal bekövetkező konfliktus felelősségét.

 

A kegyes adományok funkció-változása a késő középkor és a kora újkor „fordulóján”

A tömeges forrásként vizsgálható testamentumok esetében széles információs bázis áll rendelkezésünkre. Érdemes az elemzés alá vont végrendeleti anyagban elsőként a kegyes adományok csoportját megvizsgálnunk, mivel joggal feltételezhető, hogy az üdvösségszerző cselekedeteknek lutheri hitelvek hatására kialakult negatív megítélése befolyásolta a végrendelkezési gyakorlat fent említett szegmensét. Mindehhez röviden át kell tekintenünk, hogy milyen helyet képviselt a kegyes adományok rendszere a késő középkor és a kora újkor végrendeleti gyakorlatában. A késő középkor polgári közösségeiben a halálra történő felkészülést, illetve az elhalálozás körüli teendők elvégzését összegezve egyfajta többszereplős társadalmi eseményként foghatjuk fel, amelyet alapvetően áthat a korabeli ember hitvilágából táplálkozó spirituális háttér. A családtagok, illetve a szűkebb közösség tagjai elvégezték azokat a – haláleset kapcsán felmerülő – teendőket, amelyeket általában a közösség által követett normarendszer megkövetelt, vagy maga a végrendelkező konkrétan is kikötött. Ezáltal a késő középkori- és általában a későbbi katolikus felfogás szerint a posztmortális gyakorlatokat végző személyek maguk is üdvösségszerző cselekedeteket hajtottak végre. A reformáció első képviselői többek között azért is támadták a katolikus egyházat, mert az – anyagi érdekei folytán – oly nagy figyelmet fordított a végrendeleti adományoknak. [16] Így tehát egy haláleset nem csak a temetés reprezentációs szerepe miatt vált társadalmi eseménnyé, hanem azáltal is, hogy a polgároknak az elhunyt szűkebb közösségénél sokkal nagyobb része volt érintett személyesen, még akkor is ha nem volt rokona, sőt talán nem is ismerte az eltávozottat.

A reformáció korai képviselői nem csak ilyen kontextusban voltak hatással a kegyes adományok hátterében álló gondolkodás változására. Amint az a jelen tanulmányban elemzett végrendeleti anyagból is kiderül, a 16. század második harmadában jelentősen átalakult ezeknek a rendeléseknek a testamentumokon belül elfoglalt helye, illetve a kegyes cselekedetek megítélése. Mindezek bemutatásával arról is képet nyerhetünk még, hogy hogyan szorította vissza a szegények iránti jótékonykodás igénye az üdvözülésre törekvést.

A továbbiakban áttérünk a pozsonyi végrendeletekben megjelenő kegyes adományok elemzésére. Összesen 215 testamentumban, azaz a teljes végrendeleti anyag mintegy 55 %-ában említenek kegyes adományt. Az 1529 előtti bő száz év végrendeleteiben a testálók kb. 80 %-a tartotta szük{46}ségesnek ilyen rendelések megtételét.[17] Az arányok ilyen mértékű eltérése már önmagában is felkeltheti a gyanúnkat a polgárok gondolkodásában bekövetkezett jelentős változást illetően.

A részletes elemzés során első nyomként a középkori kegyes adományok egy fajtájának hiányát jelölhetjük meg. A hosszú távú posztmortális szolgálatok csoportjába soroljuk a zarándoklati rendeléseket.[18] Az 1529 előtti mintegy 110 évből származó, 844 testamentumban összesen 201 ilyen jellegű rendelés található.[19] A zarándoklatokról rendelkező testamentumok száma és aránya egyaránt az 1470 és 1500 közötti három évtizedben volt a legmagasabb. Feltűnő különbséget mutatnak a kora újkori testamentumok, ugyanis a közel négyszáz végrendeletben egyáltalán nem (!) találunk ilyen célú rendelkezést. Ilyen módon tehát az információ hiányát is figyelemre méltó tényként kell kezelnünk. Megjegyzendő, hogy már az 1517 utáni években jelentős csökkenés tapasztalható.

A zarándoklati rendeléseknek a kora újkori végrendeleteknél tapasztalt hiánya jól illeszkedik abba az általános folyamatba, amelynek során alapjaiban véve változott meg a korszak vallásos gondolkodása. A katolicizmus elleni egyik legfontosabb teológiai támadásként értékelhetjük a reformáció azon központi tantételét, miszerint egyedül az isteni kegy által nyerheti el az ember a bűnöktől való megszabadulást. Mindennek tekintetében érvényét vesztette a korábbi üdvösségszerző kegyes tevékenység.

A kegyes adományok időbeli eloszlását vizsgálva megállapítható, hogy a negyvenes években jelentős visszaesés következett be, a harmadik szűk évtizedben viszont már nem hogy nem csökken az ilyen jellegű rendelések száma, hanem erőteljes növekedés érzékelhető. Az 1529 és 1538 közötti évekből összesen 189 kegyes adomány mutatható ki. A következő tíz évben közel 20 %-os visszaesést tapasztalunk, az utóbbi évtizedhez képest az utolsó kilenc év igen jelentős, mintegy 70 %-os növekedést mutat az 1549 és 1557 közötti 223 kegyes adománnyal. Nem regisztrálható tehát egy egyirányú és tartós jelentőségcsökkenés. A negyvenes évekre jellemző mérsékeltebb hajlandósághoz képest az ötvenes években már jóval nagyobb érdeklődéssel fordultak a polgárok a vizsgált adományok felé. Ahhoz, hogy feltárhassuk ennek az érdekes jelenségnek a hátterét, részletesen meg kell vizsgálnunk, hogy hogyan változott a kedvezményezettek csoportjainak a gyakorisága.

 

{47}A kegyes adományok időbeli eloszlása a kedvezményezettek csoportjainak függvényében

Időbeli osztás

Kedvezményezettek csoportjai*

Személyek

Intézmények

Szegények

Egyházi személyek

Ispotály

Konfrater-nitás

Egyházi intézm.

1529-1538

49

12

26

55

35

1539-1548

45

8

47

27

24

1549-1557

43

2

103

60

15

Összesen

137

22

176

142

74

 

*Az egyéb és bizonytalan kategóriák nélkül, azaz csak azok a kegyes rendelések kerültek be a vizsgálati halmazba, amelyeknél biztosan azonosítható a kedvezményezett személy, intézmény vagy célcsoport.

 

A kedvezményezett személyek csoportját vizsgálva megállapítható, hogy a szegényekről történő gondoskodás terén látszólag nem történt számottevő változás. A kis mértékű csökkenés azonban a végrendeletek évenkénti számának növekedésében már nagyobb jelentőséggel bír. Eszerint a testálóknak jóval kisebb hányada tartotta célszerűnek, hogy közvetlenül gondoskodjon a szegényekről. Ezen tendencia okaként egyértelműen az ispotály népszerűség-növekedését jelölhetjük meg. A testamentumok információi összecsengenek azzal az általános nézettel, miszerint a reformáció indukálta változások nem okoztak jelentős törést a városi szegénygondozás ügyében, sőt fel is erősítették a szegényügyre irányuló figyelmet.

Az ispotályok a 16. század második harmadában a kegyes adományoknál szóba jöhető intézmények között – a késő középkori arányoktól eltérően – már egyértelmű elsőbbséget mutattak. Amint azt láthattuk, a szegényekről közvetlen formában történő gondoskodás népszerűsége csökkent. A szegényügynek a reformáció hatásaként értelmezhető jelentőségnövekedése tehát döntő mértékben az ispotályok egyre fokozottabb támogatásában csapódott le.

A vizsgált időszak utolsó kilenc évében mintegy 40 %-kal több rendelést tettek az ispotályok részére, mint az előző két évtizedben összesen. Az első évtizedben az ispotályok még csak 14,7 %-kal részesednek. Ez az arány a második tíz évben már több mint a kétszeresére emelkedik (31,1 %), s az utolsó kilenc évben már majdnem minden második kegyes rendelésnek az ispotály a kedvezményezettje (46,2 %).[20] Az ilyen fokozott mértékű emel{48}kedés kapcsán arra kell gondolnunk, hogy az új pozsonyi ispotályok felépülése mellett a reformációnak az üdvözülés-tant elvető, illetve a hívők figyelmét az elesettek felkarolására irányító alaptéziseinek a hatása érvényesült. Ehhez kapcsolhatók az ispotályok megnevezésének új formái is. Az 50-es évektől „Bürgerspital” (öt említés) és a „gemainer stat spital” (egy említés) kifejezések azt mutatják, hogy a polgárok már nem ajánlották valamely szent védnökségébe az intézményt.

A fentiek tekintetében tehát igazolva látjuk azt az elméletet, miszerint a hitújítás nem egyszerűen csak az individuális szférában jelentett változást, hanem nagy hatással volt a közösségek kollektív mentalitásának ala{49}kulására is.[21] Az egyedül a hit által történő üdvözülés tétele mellett a reformáció másik fontos alapköve az isteni akarat teljesüléseként megjelenő felebaráti szeretet és az abból eredő gondoskodás volt.[22] A hit és a felebaráti szeretet az evangéliumi tanítások szerint a keresztény ember vallásosságának két egymástól elválaszthatatlan eleme. A keresztény ember eszerint a hit által fogad be mindent, ami az isteni szentségtől származik, s az isteni kegy ily módon ösztönzi a hívő embert arra, hogy szeretettel forduljon felebarátai felé.[23] Luther a hit és a szeretet kategóriáival egy jól megragadható orientációs alternatívát kínált a korabeli közösségek számára. Ennek egyfajta lecsapódásaként értékelhetjük például Nürnberg városának a szegénygondozásra vonatkozó 1522-es rendelkezését A nürnbergi Armenordnung megfogalmazója, Lazarus Spengler traktátusában hangsúlyozza, hogy a szegények gondozása nem az Isten előtti elszámolás miatt fontos, hanem azt alapvetően a Krisztusba vetett hit hívja elő a keresztény emberből. A hitnek ilyen irányú megértését pedig az egész közösség számára felismerhetővé kell tenni. Ahogy azt a nürnbergieknek a szegényüggyel kapcsolatos állásfoglalása is mutatja, a reformáció új definíciós kereteket adott a keresztény életvitelnek, s ezzel szoros összefüggésben a szegényekről történő gondoskodásnak is.[24]

A lutheri eszmék terjedése Magyarországon egybeesett annak a kettős folyamatnak az utolsó szakaszával, amelynek során egyrészt az egyház fokozatosan kivonult, ill. kiszorult a jótékonyság intézményesen végzett területéről, s az ispotályok a városi hatóságok irányítása alá kerültek, azaz más megközelítésből az egyház feladatkörének ezen része laicizálódott.[25] Pozsonyban már a 15. század 20-as éveire sikerült a városnak irányítása alá vonnia a korábban az antoniták által alapított ispotályt. A városnak ilyen irányú törekvése nagymértékben illeszkedik abba az általános európai {50}tendenciába, melynek során a polgárság expanziója által a városon belüli egyházi intézmények is világi irányítás alá kerültek.[26] A városok már a 14-15. századtól törekedtek arra, hogy saját irányításuk alá vonják ezen intézményeket. Ennek az általános késő középkori folyamatnak a fókuszában olyan intézmények, alapítványok stb. álltak, amelyeket eredetileg az egyház hozott létre (ispotályok), vagy az egyházhoz („helyileg”) kötődtek. Utóbbi esetben elsősorban a városi közösség által alapított oltárokra, misealapítványokra stb. gondolhatunk.[27] Ennek során a más-más szempontok alapján az egyházhoz kapcsolható intézmények elvilágiasodásáról, vagy még találóbban elpolgáriasodásáról beszélhetünk. Nem egyértelmű tehát, hogy pontosan mi is eredményezte az ispotályoknak a fent vázolt népszerűség-növekedését a 16. században. Csak mint az egyik lehetséges magyarázatként jelölhetjük meg, hogy a reformáció hozott volna döntő változást a szegényügy kezelésének strukturális hátterében.[28] A pozsonyi viszonyok sajátosságaként további fontos tényező volt, hogy az 1540-es évek második felétől számolhatunk az újonnan alapított városi ispotállyal is.

Bár az egyházi személyek esetében csak szűk metszettel dolgozhatunk, az adatok arra engednek következtetni, hogy az egyháziaknak a polgárok kegyes gondolkodásában elfoglalt helye egyre nagyobb mértékben veszített jelentőségéből. Az egyházi intézményeknek rendelt adományokban az első húsz évben még nem mutatható ki nagyobb mértékű jelentőségcsökkenés, az utolsó harmadban azonban már jóval kevesebb adományt kapott az egyház, mint az előző két évtizedben. Még szembetűnőbb a változás, ha az egyházi személyek részesedésével együtt vizsgáljuk az arányt. Eszerint a klerikusok és az egyházi intézmények együttes részesedése az első évtizedben még a kedvezményezettek több mint egynegyedét teszi ki (26,6 %), az utolsó kilenc évben ez az arány nem éri el még a 8 %-ot sem.[29]

Ez a tendencia jól illeszkedik abba az általános jelenségsorba, miszerint a lutheri elveket terjesztő prédikációkban (1520 végétől magánál Luthernél is) megjelenik  az, hogy a papok és a szerzetesek Isten ellen cselekszenek, s valójában az istentelenséget testesítik meg ebben a világban. A prédikátorok ezzel is hozzájárultak ahhoz, hogy a polgárok figyelme az egyházról sokkal nagyobb hangsúllyal a keresztény felebaráti szeretetre, azaz közösségi szintre lefordítva a szegénygondozás kérdésére helyeződött át.[30]

{51}A korábbiakban már hangsúlyoztuk a korszak átmeneti jellegét. Leginkább abból a szempontból érvényes ez a jelző, hogy a reformáció korai időszakában vizsgálunk forrásokat, amely időszakban az „új hitre” tért közösségek keretei még nem kristályosodtak ki véglegesen, a hit megélése az individuális, s még inkább a közösségi szférában pedig még viszonylag „képlékeny” formákat követ. Nagy valószínűséggel a korszak átmeneti jellegére vezethető vissza, hogy a pozsonyi forrásokban– sajnos – nem jelennek meg olyan személyek a vizsgált adomány-típus kedvezménye-zettjeként, akikről biztosan tudni lehetne, hogy a reformációhoz, esetleg konkrétan valamelyik, a későbbiekben formálódó protestáns felekezethez tartoztak volna. Amint azt később látni fogjuk, a mintegy 15-20 évvel később keletkezett bécsi végrendeletekben már találkozunk ilyen személyekkel, illetve intézményekkel. A továbbiakban még a pozsonyi testamentumok kegyes adományaiban előforduló kedvezményezett intézmények körét kell megvizsgálnunk.

Érdemes még vizsgálnunk a kegyes társulatoknak tett rendelések időbeli eloszlását is. Érdekes helyzettel állunk szemben, mivel ebben az esetben nem beszélhetünk egy lineárisan csökkenő vagy növekvő tendenciáról. Amint az a grafikonok adataiból világosan látszik, a második évtizedben jelentősen visszaesett a konfraternitások népszerűsége, a harmadik időszak viszont nem mutat további csökkenést, sőt a testvérületek részére tett rendelések száma az első tíz év adataihoz képest magasabb. Az első időszak adatsora jól illeszkedik a kegyes társulatok országosan is tapasztalt jelentőségcsökkenéséhez. Az 1520-as években már általában csökken a belépők száma, s a következő évekből már van adatunk ilyen társulatok felszámolásáról is.[31] Mindebben nyilván szerepe lehetett annak is, hogy a kezdetben a tagok lelki gondozását szem előtt tartó testvérületek tevékenységének fókuszában ekkorra már döntő részben a pénzügyek állottak, s ez – az egyház elanyagiasodása miatti ellenérzéssel összhangban – kiválthatta az új tanok által befolyásolt polgárok rosszallását.

Az 1540-es években tapasztalható nagymértékű jelentőségcsökkenés (1542-ben és 1543-ban egyáltalán nem tesznek rendelést konfraternitás részére !) után az ötvenes évekre konszolidálódni látszik a kegyes társulatok megítélése. Mindezt talán a testvérületeknek a közösség életében betöltött átalakuló szerepével magyarázhatjuk, amely egy képlékeny átmeneti időszak után valószínűleg más – a reformáció híveit is kielégítő – tartalommal telt meg. Sajnos a belső átalakulásra utaló közelebbi információkkal nem rendelkezünk, mindenesetre a legkevésbé sem feltételezhető, hogy a korábbi népszerűség „visszaállítása” a régi keretek és tevékenységi kör változatlan formában történő megtartása mellett ment volna végbe.

A feldolgozott információkat összegezve elmondható, hogy a kegyes adományoknak a polgári végrendelkezési gyakorlatban elfoglalt szerepe korszakunkban alapvető átalakuláson ment keresztül. A reformáció okozta változások eredményeként valójában egy szinte teljesen más jellegű rendelés-csoport különíthető el, amelyre talán már nem a legszerencsésebb a „kegyes” kifejezés használata, hiszen a vizsgált adományok csoportjánál már nem a középkori vallásosság sugallta üdvösségszerző tartalom a hang{52}súlyos, hanem a testáló ezekkel a rendelésekkel inkább a jótékonykodás általánosan elvárt erényének igyekszik eleget tenni.

 

A fohász-formulák változásai

Az átalakulófélben lévő vallásos gondolkodás szempontjából érdemes megvizsgálnunk a testamentumok elején szereplő fohász-formulákat is. Ezekben az esetekben talán még nehezebb helyzetben vagyunk, mint az előző információcsoportok elemzésénél, hiszen a fohászok formai változása valóban csak közvetve értelmezhető a reformáció hatásaként.

A végrendeletek bevezető részének egyik eleme a fohász-formulaként értékelhető rövid szakasz volt. A korszak elején az esetek döntő többségében itt az egy és oszthatatlan Szentháromságra hivatkoznak, például: „im namen der hailigen und ungetailten Trivaltigkhait Amen”. Amint azt tudjuk, a lutheri tanítások nem vetették el a Szentháromság-tant,[32] az 1566 utáni bécsi protestáns végrendeletekben is rendre megjelennek ezek a formulák.[33] Viszont témánk szempontjából kiemelt figyelmet érdemel a reformáció prédikátorainak az a gyakran visszatérő központi tétele, miszerint Krisztus „bennünk él, hat és létezik”, „s mi benne élünk”, „vele egy testet kaptunk” stb.[34]

A fohász-jellegű formulákban először az 1530-as évben találunk eltérést. Két középrétegbeli gazdapolgár nem a Szentháromság, hanem Jézus nevében teszi utolsó rendelését.[35] 1531-ben egy esetben találunk hasonló formulát. Ezután néhány éves szünet következik, majd az 1537 és 1547 közötti években kis számban (1-3 végrendelet évente) találkozunk az új formulával. Az egyébként is nagyobb számú testamentumot „kitermelő” 1541-es évből öt ilyenről tudunk. A következő három évből megint nincs adatunk hasonló formulára, végül az 1550-es évektől már szinte állandóan jelen vannak ezek a testamentumok, s az utolsó két évben számuk jelentősen megnő (tíz, illetve hét végrendelet). A téma vizsgálatánál szerencsés esetben generációk közötti folytonosságot vagy változást is regisztrálhatunk. Az 1557-ben végrendelkező középrétegbeli kereskedő-özvegy, Anna Dremelin testamentumát még a hagyományosnak tekinthető formai jegyekkel látták el. Az utolsó rendelését még ugyanebben az évben bejegyeztető fia, Wolfgang Dremel testamentuma elején viszont már az „In namen unsers hern Jesu Christi amen” formula olvasható. Bár az adatpár alapján nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az özvegy még megmaradt katolikus hiten, fia pedig már a lutheri elveket osztotta, mégis – legalábbis a fohász-formulák szintjén – akár egyfajta intergenerációs változást is feltételezhetünk a forrás által elénk tárt szűkös információk hátterében.

Összesen 47 olyan utolsó rendelést tartalmaz a vizsgált városkönyv, amelyben a Dremeléhez hasonló megfogalmazásokat találunk. Bár ezek az információk csak áttételesen utalnak a reformáció hatására, a Krisztus-{53}formuláknak a korábbi években tapasztalt hiánya arra enged következtetni, hogy megjelenésük összefüggésben lehet a hitéletbeli változásokkal.

A leggyakrabban előforduló Szentháromság-formulák mellett kimutatható még egy típus, amely ha kis számban is, de megjelenik a forrásban. Nevezetesen kilenc olyan testamentumot ismerünk a vizsgált időszakból, amelyekben Szűz Mária szerepel a fohászokban. Ezekben az esetekben természetesen nem a reformáció hatását láthatjuk. Mégis érdemes megvizsgálnunk, hogy a katolikus tanításokba illeszkedő formula (Szűz Mária és más szentek segítségül hívása) időbeli eloszlása mutat-e valamilyen változást. A kis számú adatnál is jól látható, hogy erre a fohász-típusra időben egyértelműen csökkenő tendencia jellemző. A Mária-formulák csak az 1530-as (3), ’31-es (2), az ’33-as (1), s végül az 1541-es (3) évben jelennek meg. Külön figyelmet érdemel, hogy 1541 után egyáltalán nem fordulnak elő a végrendeleti anyagban. Ezen formulák kis számú jelenléte, valamint azt a tény, hogy 1541 után végleg eltűnnek a testamentumokból, már egyértelműen a reformáció hatásának tudható be, hiszen a lutheri tanok elvetették a szentek vagy evilági közvetítők szükségességét az isteni kegy elnyeréséhez.

Összegzésként megállapítható, hogy a vizsgált folyamatok időbeli lefolyását tekintve a pozsonyi példán keresztül azt az elméleti koncepciót látjuk igazolhatónak, miszerint a városban a reformáció első szakaszát egy lassú, fokozatos átalakulásként értékelhetjük, semmint egy rövid időn belül lezajló, áttörésszerű eseményként. A fentiek tekintetében mindezt még kiegészíthetjük azzal, hogy a reformáció kezdeti szakasza, illetve a késő középkori ember világnézetében bekövetkező változások közötti kontinuitás lehetőségét is el kell fogadnunk, azaz a 16. század második harmadának eseményeit csakis a 15. század második felében meginduló folyamatokkal összefüggésben tárgyalhatjuk. Az elemzett időszak kisebb vizsgálati egységekre történő felosztásával kapcsolatban elmondható, hogy a változások az első évtizedben még viszonylag visszafogottabb formában mutatkoznak meg, majd az egyre több idevonatkozó információt szolgáltató átmeneti középső évtized után az 1550-es években már letisztultabb és pregnánsabb formában jelentkeznek a reformáció okozta átalakulás nyomai.

 

A bécsi testamentumok információi

Az eddig vizsgált információcsoport mellett lehetőség szerint más polgári források elemzését is el kell végeznünk. Testamentumok elemzéséhez, mintegy kézenfekvő lehetőségként kínálkozik a bécsi végrendeleti anyag. Pozsonyra nyilván nagy hatással voltak a közeli Bécsben folyó események.[36] Amint az közismert, Magyarországra történt távozása előtt az emlí{54}tett Speratus is ott prédikált. A pozsonyiak nem csak a Bécsből érkező prédikátorokon keresztül értesülhettek a császári rezidenciavárosban folyó eseményekről, hanem intenzív kapcsolatot tartottak fenn általában a bécsi polgárokkal. Utóbbi megállapításra kiváló bizonyítékként szolgál, hogy az esetek nagy többségében kereskedelmi ügyletből származó tartozásokat tartalmazó,  1538 és 1566 között született pozsonyi Tiltáskönyv adatai alapján a pozsonyiak elsőrendű kereskedelmi partnerei a bécsiek voltak.[37]

A bécsi polgárok a kezdeti évektől nagy befogadókészséggel viseltettek a lutheri tanok iránt. Ez a jelenség több okra vezethető vissza. Egyrészről a városban működő egyházi személyek igen jelentős befolyással bírtak, s túlzott hatalmuk már az 1517 előtti időszakban is folyamatosan elégedet-lenséget szült a polgárok körében. További számottevő tényezőként kell értékelnünk, hogy a Bécsi Egyetem jelentős szellemi és anyagi potenciált biztosíthatott az új eszmék támogatására. A lutheri elvekkel szembeni pozitív bécsi közhangulatra utal, hogy Slatkonia püspök – bár magától értetődően szembehelyezkedett a wittenbergi tanokkal – vonakodott kihirdetni a Luther kiátkozását tartalmazó 1520-as pápai bullát. Az igazi fordulópont akkor következett be, amikor az egyetem rektora, Johann Wenzelhauser – a teológiai fakultás határozata ellenére – megtagadta Johann Eck tézis-gyűjteményének a kihirdetését, mely utóbbi Luthert eretneknek nyilvánította. Később az iratot V. Károly nyomására Bécsben is közzétették.[38] Az eset nemcsak a központi hatalom és a város viszonyára világít rá, hanem egyértelművé teszik, hogy már az 1510/20-as évek fordulóján is erőteljesen megingott a városban a katolikus egyház pozíciója.

{55}Az első évekből Bécsben is elsősorban a központi hatalom és a katolikus egyház reakcióiból nyerünk egyértelmű információkat. A későbbiekben a Habsburgok székhelyévé váló Bécs polgárságának sok tekintetben csekélyebb mozgástere adódott vallási kérdésekben, mint a magyar királyi városoknak. A Bécsi Egyetem teológiai fakultása már 1520-ban sürgette a világi és az egyházi vezetőket, hogy azok hathatós eszközökkel lépjenek fel a lutheranizmussal szemben. Három évvel később meg is jelent egy császári rendelet, melynek értelmében a polgároknak el kellett határolódniuk a lutheri tanoktól, s az „eretnek” nézeteket valló könyveket ki kellett szolgáltatni, vagy nyilvánosan el kellett égetni.[39] Ferdinánd a térség tartományi fejedelmeként erősítette meg ezt a végzést, ő sem tudta azonban maradéktalanul végrehajtatni.[40]

A Slatkonia által képviselt semleges magatartást Johann Faber püs-pöksége (1530-1541) idején egy sokkal agresszívabb protestantizmus-ellenes álláspont váltotta föl. Faber elképzelése szerint Bécsben az előző évekhez képest sokkal erőteljesebb formában kellett megvalósítani az udvar és az egyház együttműködését. A kivitelezésben jelentős szerepet játszott, hogy Faber egyben Ferdinánd gyóntató papja is volt. A magas fokon művelt püspök 1528-ban már felállított a Ferdinánd által (is) igényelt cenzúra-bizottságot. Mindennek ellenére a városi polgárságra csak csekély mértékben tudott hatást gyakorolni. Ennek egyik legszembetűnőbb bizonyítéka, hogy 1538-ban kénytelen volt kiadni egy újabb rendeletet, melyben tiltotta az evangélikus prédikációk megtartását és könyvek megjelentetését.[41] A következő évtized végén, 1549-ben már nyílt rendbontásra is sor került egy katolikus körmenet során, amelyet protestáns fiatalok erőszakos fellépése váltott ki. A húszas-harmincas években a politikai eliten belül még nem igazán tudott gyökeret verni a lutheranizmus.[42] A későbbiekben ezen a körön belül is változtak az erőviszonyok, mivel egyre több jelentős személyiség választotta az evangélikus hitet, ezen folyamat eredményeként az ötvenes években már evangélikus polgármestert választott a város, Sebastian Huetstocker személyében (1553-1555).[43] A protestantizmust választó polgároknak még sokat kellett várniuk, hogy konszolidálódjon a helyzet. A protestáns tanok elismerésére az Örökös Tartományokban csak 1571-ben került sor. Ez azonban nem vonatkozott a városi polgárságra. A protestáns istentiszteleteket Bécsben még 1578-ban is tiltották.[44] A protestánsok arányára csak igen nagy szélső értékek között mozgó becslések születtek eddig (ezek az értékek a különböző szerzőknél egy ezrelék és hatvan százalék között mozognak). A testamentumok alapján végzett becslés sze{56}rint az 1578 és 1580 körüli években a katolikusok és a protestánsok közötti arány 10:7.[45]

Az elemzés nehézségét az adja, hogy a bécsi levéltári anyagban az eddig elemzett korszakból nem találunk a pozsonyihoz hasonlóan tömeges forrásként értékelhető dokumentum-csoportot. A korábbiakban tárgyalt közel négyszáz pozsonyi testamentumhoz képest jóval szűkebb a vizsgálati keret: mintegy húsz bécsi végrendelet idevonatkozó információit vontuk be az elemzésbe. A vizsgált testamentumok egy kivételével az 1577 és 1584 közötti évekből maradtak fenn, illetve egy utolsó rendelés 1599-ben került lejegyzésre. Az eltérő quantitatív mutatók mellett tehát minőségileg is más információcsoportra számíthatunk, hiszen mivel a bécsi testamentumok későbbi évtizedekből származnak, így joggal merülhet fel a remény, hogy – a fent vázolt bécsi viszonyok ellenére – a pozsonyi végrendeleti anyaghoz képest már kevésbé áttételes, sőt direkt módon jelentkező, azaz az utolsó rendelést tett személy vallási (/felekezeti) hovatartozását egyértelműen kifejező információkat találunk. A vizsgált korszak testamentumai azért is érdekesek, mivel az ezekben az években végrendelkező generáció élete nagyobb részt még nem esett bele a hetvenes évek végén Bécsben meginduló ellenreformációs időszakba.[46]

Bár szinte mindegyik bécsi végrendeletben találkozunk kegyes adományokkal, ez a rendelés-típus nem szolgál támpontként az eddig tárgyalt témakör elemzéséhez, mivel a korábbi időszakokból nem áll rendelkezésre bécsi végrendeleti anyag, így nincs mód összehasonlításra, azaz a kegyes adományoknak mint rendelés-típusnak a bécsiek végrendelkezési gyakorlatán belül bekövetkezett esetleges változását nem tudjuk kimutatni. Marad tehát a formulák vizsgálata, illetve más, a reformációra utaló rendeléseknek a felkutatása.

A bécsi végrendeletekben szereplő fohász-formulákkal kapcsolatban összességében elmondható, hogy a 16. század utolsó negyedéből származó és vizsgálat alá vont bécsi testamentumokban szinte kivétel nélkül a Szentháromság-fohászok fordulnak elő. Leggyakrabban egy ún. „kiterjesztett”, vagy „kibővített” formulát alkalmaznak, így például: „In dem Namen der allerheilligsten hochgelobten dryfaltigkhait, Gott Vatter, Sons unnd des heilligen Geists, Amen.”[47] A ritkábban előforduló „rövid” változatban egyszerűen csak a Szentháromságot hívják segítségül. Érdekességképpen megjegyezhető, hogy a pozsonyi testamentumokhoz képest itt lényegesen hosszabb bevezető részekkel találkozunk, az esetek nagy többségében viszonylag részletesen kitérnek a halál elkerülhetetlen voltára, az emberi élet esendőségére és bizonytalanságára. Mindezt talán már a barokk jegyeit magán viselő korszaknak a polgári írásbeliségre gyakorolt hatásaként értelmezhetjük.

{57}A pozsonyi anyagnál említett Jézus-formulával konkrétan nem találkozunk, egy esetben szerepel olyan megfogalmazás, amely felkeltheti gyanúnkat: A bécsi külső tanács tagja, Michael Gugelweit utolsó rendelése megtételénél az igaz keresztény hitre hivatkozik: „In wahrem christlichen glauben.”[48]

Egy olyan testamentumot tudunk kiemelni a bécsi anyagból, amelynek lejegyeztetője minden kétséget kizáróan protestáns volt. Hieronymus Stainherr [von der Au Burger zu Wien] végrendelete ugyancsak Szentháromság-formulával kezdődik. A halálról történt megemlékezés és temetését érintő rendelkezés után Stainherr unokahúga kiskorú fiának rendel 500 font pfenniget, teszi ezt azzal a feltétellel, hogy az összeget letétbe kell helyezni, s csak akkor szabad átadni a fiúnak, ha az elérte a nagykorúságot, és anyja az „ágostai hitvallás” szellemében neveli föl („und in der Augspurger Confession wolhelt”).[49] További egyértelmű információ, hogy számos kegyes adomány mellett a birtokában lévő 12 kötetes Opera Lutheri elnevezésű gyűjteményt olyan egyházi iskolára hagyja, amelyben protestáns szellemiségben tanítanak („die Opera Lutheri derer seindt zwölff büecher […] schaff und verordne ich […] in ein arme Kirchen oder Schuell alda Mann das wort Gottes nach der augspurgischen Confession in übung hat”).[50] A későbbiekben egy wittenbergi professzorra („doctor Johann Matheus […] ytzo zu Wiettenberg Professor”) hagy 30 font pfenniget.[51]

A fenti elemzéseket összegezve tehát megállapítható, hogy a vizsgált bécsi végrendeletek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A reformáció megjelenésének és terjedésének nyomait polgári forrásokban vizsgáló kutatást a jövőben mind térben mind időben ki kell terjeszteni.

 

a cikk elejére,

 

a vissza a tartalomjegyzékhez,

 



[1] Seebaβ, Gottfried: Geschichte des Christentums III. Spätmittelalter – Reformation – Konfessionalisierung Stuttgart, . 2006. (továbbiakban: Seebaβ, 2006.) 126. p.

[2] Rousseaux, Ulrich: Städte in der frühen Neuzeit. Darmstadt, 2006. (továbbiakban: Rousseaux, 2006.) 73. p.

[3] Rublack, Hans-Christoph: Forschungsbericht Stadt und Reformation. In: Stadt und Kirche im 16. Jahrhundert. Hrsg.: Moeller, Bernd. Gütersloh, 1978. (Schriften des Vereins für Reformationsgeschichte Bd. 190.) 9-26. p. (továbbiakban: Rublack, 1978.) 19., 22. p.

[4] Zeeden, Ernst Walter: Europa vom ausgeheden Mittelalter bis zum Westfälischen Frieden 1648. Stuttgart, 1981. (továbbiakban: Zeeden, 1981.) 40-42. p. A korábban említett Hall, illetve az amerikai kutató, Steven E. Ozment még egy fontos momentumot emel be a lehetséges vizsgálati szempontok közé. Nevezetesen csoport-lélektani megközelítésű elemzéseikben azt hangsúlyozzák, hogy a reformációnak a polgárságon belüli sikere jelentős részben még annak volt köszönhető, hogy a tárgyalt közösségeken belül jelentős frusztrációs mechanizmusok dolgoztak. Hall ezek mögött a korabeli gazdasági-politikai viszonyokat látja, míg Ozment inkább a vallási-hitéleti ellentmondásokból eredő frusztrációt hangsúlyozza. A jelen tanulmány témáját képező Bécs és Pozsony esetében inkább az Ozment-féle megközelítést tartjuk megalapozottabbnak. Rublack, 1978. 20-21., 23. p.

[5] Moeller, Bernd: What was Preached in German Towns int he Early Reformation. In: The German Reformation. Ed.: Dixon, C. Scott. Oxford, 1999. (továbbiakban: Moeller, 1999.) 41. p. A felső-magyarországi városok viszonyait vizsgálva Fata is a késő középkor és a kora újkor első időszakának vallásos gondolkodása közötti folytonosságot igyekszik érzékeltetni. Fata, Márta: Ungarn, das Reich der Stephanskrone, im Zeitalter der Reformation und Konfessionalisierung. Multiethnizität, Land und Konfession 1500 bis 1700. Katolisches Leben und Kirchenreform im Zeitalter der Glaubensspaltung. Hrsg.: Smolinsky, von Heribert. Aschendorff Münster, 2000. (Vereinschriften der Gesellschaft zur Herausgabe des Corpus Catholicorum, 60.) (továbbiakban: Fata, 2000.) 142. p. Ugyancsak a két időszak közötti határvonal elmosódásáról ír Erdélyi, aki a vallás laicizálódására helyezi a hangsúlyt, amelynek során a mozgalomban részt vevő társadalmi csoportok tagjai megpróbálták hitüket az új tanok segítségével „megvalósítani”. Erdélyi Gabriella: Obszerváns és protestáns hitváltás: ajánlat egy analógiára. A körmendi kolostor obszerváns reformja. In: Mi végre a tudomány? Fiatal Kutatók Fóruma, 1. – 2003. Bp., 2004. 316-317. p. Elméleti fejtegetéseiben az alábbiakban idézendő Schillingre támaszkodik. A szerző a kontinuitás elfogadása mellett elveti a folytatólagosságnak – a korábban említett és az újabban népszerűvé vált – Schultze-féle interpretációját, amely a tömegek antiklerikális gondolkodását, mint a folyamatok főbb mozgatórúgóját állítja a középpontba. Erdélyi Gabriella: Ágyastartó papok és parázna barátok a laikus elvárások és a reformációs propaganda kereszttüzében. In: Nők és férfiak, avagy a nemek története. Szerk.: Láczay Magdolna. Nyíregyháza, 2003. 388-394. p.; 393. p. A kontinuitás lehetőségét vizsgálva Schilling arra a következtetésre jutott, hogy végérvényesen szakítania kell a tudományos gondolkodásnak azzal az elképzeléssel, amely a reformációt egy forradalmi áttörésként értékeli. Ezzel szemben sokkal inkább egy hosszú távú folyamattal kell számolnunk, amelynek során a 15. század második feléből a 16. század első három évtizedére átnyúlóan alapjaiban változtak meg a fennálló struktúrák. A reformáció szűk időkeretek közé szorított „robbanásszerű” változásával szemben tehát a konfesszionalizálódás – a hosszabb távon felhalmozódott előzmények eredményeként lezajló – folyamatát hangsúlyozza: Schilling, Heinz: Reformation – Umbruch oder Gipfelpunkt eines Temps des Réformes? In: Die frühe Reformation in Deutschland als Umbruch. Hrsg.: Moeller, Bernd. Gütersloh, 1998. (Wissenschaftliches Symposion des Vereins für Reformationsgeschichte. Bd. 199.) 13-34. p. (továbbiakban Schilling, 1998.) 14-15. p. A szerző már a korszakolásban sem tekinti fordulópontnak, vagy inkább elválasztó évszámnak az 1517-es kezdetet. Ehelyett azokkal a megközelítésmódokkal ért egyet, amelyek a „reformtól a reformációig (1450-1530)” tartó időszakot a „felekezetképződés időszakától (1530-1620/1630)” választják el. Schilling, 1998. 19. p. A korabeli nürnbergi viszonyok elemzése alapján Günter Vogler – a kontinuitást hangsúlyozó elméletekkel szemben – arra a következtetésre jutott, hogy a vizsgált város példáján keresztül vallási, szociális, jogi és politikai értelemben is sokkal inkább áttörésszerű változásokról beszélhetünk. A változások mélysége mellett főként az időbeli aspektust emeli ki, azaz szerinte nagy jelentőséggel bír, hogy a város áttérése viszonylag rövid időn belül zajlott le. Bár Vogler tanulmánya elején hangsúlyozza, hogy egyetlen város esetéből még nem lenne szabad általánosítani, mégis azt sugallja, hogy kiemelt figyelmet kell tulajdonítanunk az ilyen egyedi eseteknek is. Vogler, Günter: Erwartung – Enttäuschung – Befridigung. Reformatorischer Umbruch in der Reichsstadt Nürnberg. In: Die frühe Reformation in Deutschland als Umbruch. Hrsg.: Moeller, Bernd. Gütersloh, 1998. (Wissenschaftliches Symposion des Vereins für Reformationsgeschichte. Bd. 199.) 381-406. p. (továbbiakban: Vogler, 1998.) 382., 405. p. Mindenesetre a két tanulmány elméleti konzekvenciáit a reformáció kezdeti szakaszának jellegéről alkotott, két egymással többé-kevésbe szembenálló általános hipotézisként értékelhetjük.

[6] Richard Matt megítélése szerint 1576-tól mutathatók ki olyan testamentumok, amelyekből egyértelműen arra következtethetünk, hogy lejegyeztetőjük protestáns volt. Matt, Richard: Die Wiener protestantischen Bürgertestamente. Wissenschaftliche Untersuchung dem Akademischen Senat der Universität Wien. Vorgelegt zur Erlangung des philosophischen Doktorgrades. Wien, 1935. (továbbiakban: Matt, 1935.) 67. p.

[7] Schrödl József: A Pozsonyi ágostai hitvallás evangélikus egyházközség története. I. rész. Az egyházközség külső alakulása. Pozsony, 1906. (továbbiakban: Schrödl, 1906.) 38-39. p.

[8] A ferencesek között magyarországi viszonylatban is nagyon gyakran előfordult, hogy az új hit terjesztőivé váltak: Péter Katalin: A reformáció és a művelődés a 16. században. In: Magyarország története, 1526-1686. Szerk.: R. Várkonyi Ágnes. Bp., 1985. (Magyarország története tíz kötetben, 3/1.) 475-604. p. (továbbiakban: Péter, 1985.) 507-508. p. Péter Katalin 1523-ra teszi a reformációnak a nyugat-magyarországi városokban – köztük Pozsonyban – történő megjelenését. Uo., 508. p.

[9] Schrödl, 1906. 48-49. p.

[10] Bár a fönti esetnek nyilván meglehetett az elrettentő ereje, mégsem érthetünk teljes mértékben egyet Schrödl azon kijelentésével, miszerint Pozsonyban sokkal jobban figyelembe kellett venni a királyi hatalomnak a reformációt elítélő álláspontját, és ezért nem rendelkezünk a következő évekből olyan információval, amely a reformáció térhódítását bizonyítaná. Schrödl, 1906. 50. p. A pozsonyi várkatonaság egyrészt nem jelentett olyan közvetlen tényezőt, mint azokban a városokban (pl. Kassa), ahol a katonaság a városon belül volt elszállásolva, másrészt pedig – amint azt a fönti példánál is láthattuk – a pozsonyi várnagy kénytelen volt tiszteletben tartani a város önállóságát. Nagyszombat esete lehet még szemléletes példa annak alátámasztására, hogy a központi hatalom sok esetben még közvetlenül a városon belül is tehetetlen volt a reformáció térhódításának feltartóztatásában. Még maga az ellenreformáció vezéralakja, Oláh Miklós sem tudta ugyanis megakadályozni, hogy székvárosában diadalra jussanak a lutheri eszmék. Mindössze két évvel Oláh halála után, 1570-ben a protestánsok átvették a városban az uralmat. Granasztói György: A barokk győzelme Nagyszombatban. Tér és társadalom, 1579-1711. Bp., 2004. 19. p. Egy ilyen jelentős fordulatnak nyilvánvalóan előfeltétele volt, hogy már az előző évtizedekben többségre jutottak a protestantizmus hívei.

[11] Kophart a besztercebányai tanácsnak írt levelében nem vállalja el a felkínált állást, arra hivatkozva, hogy „éppen most égető szükség” van rá, hogy hirdesse Isten igéjét a városban. Radaschint ajánlja maga helyett, aki „most nem áll alkalmazásban”, tanítása jól érthető, s minden tekintetben megfelel az evangélium igéjének. Bunyitay V. – Rapaics R. – Karácsonyi J.: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából. II- V. köt. Bp., 1904-1912. III. 1906. (továbbiakban ETE. II-V.) 446-448. p. A besztercebányai tanács egy 1540. augusztusi leveléből tudjuk, hogy Kophart valóban Pozsonyban maradt. A tanács arra kéri, hogy ajánljon maga helyett egy tanítót a város iskolamesterének. ETE. III. 482-483. p.. Ismeretes, hogy Radaschin Wittenbergben tanult, s később elfogadta a besztercebányai állást. Hainburgi tanítóskodása, illetve besztercebányai ténykedése között rövid ideig Pozsonyban is tartózkodott, sajnos tevékenységéről nincsenek bővebb információink. Azt viszont tudjuk, hogy Besztercebánya után a felső-magyarországi reformáció fellegvárának számító Bártfára ment. Fata, 2000. 145. p.

[12] Már korábban is volt arra példa, hogy más városban elfogott lutheránus papot Pozsonyon keresztül vittek Bécsbe, így 1533-ban egy kassai prédikátort, aki azonban Bécsben később megszökött. ETE. II. 269. p. Arról azonban nem tudunk, hogy a hasonló per lefolytatására Pozsonyban került volna sor.

[13] Schrödl, 1906. 55.; 61-63. p. Armbruster már az ötvenes évek első felében is Pozsonyban tartózkodott, s számos, a kamarai tisztségének hatáskörében írt és Pozsonyban keltezett levél maradt fenn tőle, többek között 1553-ból Eger várának hadfelszerelése ügyében. Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL.) E 41. (= Magyar Kamara; Litterae ad cameram exaratae.) No. 30., 42., 46., 48. Személyének jelentőségét tovább emeli, hogy 1559-től már kamaraigazgatóként. MOL. A 57. (= Magyar kancelláriai levéltár. Libri Regii.) 3. k. 563-564. p. 1561-ben pedig kamarai pénztárosként jelenik meg a forrásokban. MOL. A 57. 3. k. 701-702. p.

[14] Seebaß, 2006. 127. p. Augsburg tekintetében más szerzők is ezt a véleményt képviselik. Többek között Immenkötter, Herbert: Kirche zwischen Reformation und Parität In: Geschichte der Stadt Augsburg von der Römerzeit bis zur Gegenwart. Hrsg.:Gottlieb-Baer-Becker-Bellot-Filser-Fried-Reinhard-Schimmelpfennig. Stuttgart, 1984. 391-412. p., 393-396. p.

[15] Rousseaux, 2006. 76. p.

[16] A vagyonos polgárok több templomban vagy kápolnában is rendeltek miseszolgálatot, a kevésbé tehetőseknek be kellett érniük azzal, hogy a mise alatt fölolvassák nevüket. Berta Péter: A túlélők teendői. A posztmortális szolgálatok rendje a késő középkori városaink vallásos közösségeiben. In: Lélek, halál, túlvilág. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Szerk.: Pócs Éva. Bp., 2001. 213-238. p. (továbbiakban: Berta, 2001.) 223. p.

[17] A késő középkorra vonatkozó információk Szende Katalin szíves személyes közlése alapján.

[18] Berta, 2001. 227-228. p.

[19] Csukovits Enikő: Középkori magyar zarándokok. Bp., 2003. (História Könyvtár, monográfiák. 20.) 84. p., 32. p.

[20] A korszakunk elején jelentős fordulat állt be az intézményes szegényápolás pozsonyi történetében. A török fenyegetés miatt 1529-ben a városfalakon kívül található Szt. Lőrinc és Szt. Mihály templomokkal egyetemben lebontották az ispotályokat, hogy azok ne szolgálhassanak az oszmánoknak fedezékül az esetleges ostrom során. Balhus, Paul von: Presburg und seine Umgebung. Presburg, 1825. 80. p.; Ortvay Tivadar: Pozsony város története. II. k. 4. rész. Pozsony, 1898. (továbbiakban: Ortvay, 1898.) 298. p.; MOL. MF. (= Mikrofilmtár.) C56 5682-5683, 5685. A jelen tanulmányban vizsgált testamentumokban nem választható el a két ispotály, csak a Szt. Lászlót emelik ki név szerint. A késő középkori forrásokban is a Szt. László fordul elő gyakrabban. Majorossy Judit: „unsere arme lewte…” Hospitals and the Poor in Late Medieval Bratislava. In: Chronica, 2004. Nr. 4. 41-56. p., 50. p. Az 1529 előtti végrendeleti anyagban több helyen is találunk említést ispotályokról. Így egy 1502-es és egy 1511-es testamentumban is a „mindkét ispotály” („bede spital”) megnevezés szerepel. MOL. MF C9. Sajnos ezen megfogalmazás alapján sem választható el név szerint a két intézmény. Annyi bizonyos, hogy 1529 után az ispotályokban gondozott szegényeket a Belvárosban lévő Klarissza-kolostorban helyezték el, melynek lakói a török veszély hírére elmenekültek. ETE. III. 480-482. p. 1542-ben viszont az apácák visszaigényelték az épületet, így meg kellett oldani a befogadott szegények elhelyezését. Vámossy szerint 1543-ban fel is épült az új ispotály a városnak a Várhegy felé eső részén. Vámossy István: A pozsonyi katholikus polgári ápoló intézet. Pozsony, 1898. 34-35. p. Ortvay is elfogadja Vámossynak az újjáépítésre vonatkozó feltevését. Ortvay, 1898. 299. p. A korszakból származó végrendeletek azonban csak azt támasztják alá, hogy 1543-ban már folyt ilyen építkezés. Az új ispotály építését valószínűleg már sokkal korábban tervbe vették, ugyanis már 1530-ból találunk olyan végrendeletet, amelyben erre a célra (inn das Spital zum paw) tesznek kegyes adományt. Archív mesta Bratislavy (továbbiakban: AMB.) PT. (= 4 n 2 Protocollum Testamentorum) II. f. 25v. A következő évekből is (1535, 1536) találunk erre vonatkozó rendelést. Valószínű, hogy 1543-ban már ténylegesen folyt az építkezés. Erre utal, hogy az egyik asszony végrendeletében azt olvashatjuk, hogy a feleség figyelmeztette férjét, hogy az ne feledkezzen meg az épülőfélben lévő/felépítendő ispotály szegényeiről (Inn erpawng ains Spitals). AMB. PT. II. f. 163v. Elképzelhető tehát, hogy ebben az évben (1543) már állt valamilyen épület, ahová átköltöztették a gondozottakat, azonban a következő évekből (1545, 1547, 1549) ugyanúgy találunk építkezésre (zum paw) szánt adományokat, csak 1549-től maradnak el ezek a rendelések. Megjegyzendő, hogy a „zum paw” kifejezés jelenthetett karbantartást, renoválást is, azonban éppen a kifejezés elmaradása, illetve a fent említett körülmények együttes figyelembe vétele indokolja azt, hogy itt tényleges építkezésekre gondoljunk, hiszen ezek szerint 1549-től a polgárok nem érezték szükségét az ilyen jellegű kitételeknek. 1550-től pedig két új kifejezés jelenik meg: „Bürgerspital” (öt említés) és „gemainer stat spital” (egy említés). Valószínű tehát, hogy véglegesen csak 1550-re, esetleg 1549-re fejeződtek be az ispotály vagy ispotályok építési munkálatai. Ezt látszik alátámasztani az a tény is, hogy konkrétan Szt. László ispotályt hét esetben említenek (leggyakrabban csak a „spital” kifejezés szerepel), és a konkrét megnevezések közül kettő 1529-ből, öt pedig már az 1552 utáni évekből származik.

[21] Scribner, Robert W.: Reformation, Carnival and the World Turned Upside-Down. In: Bátori, Ingrid: Städtische Gesellschaft und Reformation. Spätmittelalter und Frühe Neuzeit. Tübinger Beiträge zur Geschichtsforschung hrsg. Von Josef Engel und Ernst Walter Zeeden. Bd. 12. Stuttgart, 1980. 234-264. p., 234. p.

[22] Moeller, 1999. 48. p.

[23] Schwarz, Reinhard: Die Umformung des religiösen Prinzips der Gottasliebe in der frühen Reformation. Ein Beitrag zum Verständnis von Luthers Schrift „Von der Freiheit eines Chirstenmenschen”. In: In: Die frühe Reformation in Deutschland als Umbruch. Hrsg.: Moeller, Bernd. Gütersloh, 1998. (Wissenschaftliches Symposion des Vereins für Reformationsgeschichte. Bd. 199.) 128-148. p. (továbbiakban: Schwarz, 1998.) 128. p.

[24] Schwarz, 1998. 129-130. p.

[25] Cevins, Marie-Madeleine de: A szegények és a betegek gondozása a középkor végi magyar városokban. In: Korall, 2003. 11-12. 47-74. p., 65. p. Amint az közismert, a reformáció gyors terjedéséhez nagyban hozzájárult az a 15-16. század fordulóján széles körben elterjedt nézet, amely szerint az egyház átfogó reformra szorul. Az egyházi intézményekkel szembeni elégedetlenség egyik fontos eleme éppen az volt, hogy nem látja már el kielégítően feladatát a szegények támogatása terén, illetve más, a hívők lelki és fizikai gondozásától távol álló tevékenységekre koncentrál. Zeeden, 1981. 40-41. p.; Erdélyi Gabriella: Egy kolostorper története. Hatalom, vallás és mindennapok a középkor és a kora újkor határán. Bp., 2005. (Társadalom és Művelődéstörténeti Tanulmányok 38.)

[26] Vogler, 1998. 384. p.

[27] Schilling, Heinz: Die Stadt in der frühen Neuzeit. München, 1993. 94. p.

[28] Schilling, 1998. 22. p.

[29] Érdemes röviden kitérnünk a pozsonyi ferencesek helyzetére. A 15. századi kegyes adományok kedvezményezettjei között még a harmadik helyet foglalták el az ispotályokkal „holtversenyben”. A 16. században a ferencesek és a klarisszák részesedése együttesen is csak 6,6 %-ot ér el, ami drasztikus csökkenést mutat. A polgárok adományainak ilyen mértékű csökkenése 1550-re azt eredményezte, hogy Ferdinándnak utasítania kellett a kamarát, hogy a rend kötelékében megmaradt pozsonyi barátoknak alamizsnaképpen segélyeket utaljon ki. A pozsonyi mellett szerepel még az utasításban a nagyszombati, a pápai és a beregszászi rendházak megsegítése is. ETE. V. 1912. p.

[30] Moeller, 1999. 47., 50. p.

[31] Pásztor a szebeni Szt. Anna társulat 1543-as megszüntetését hozza példaként. Pásztor Lajos: A magyarság vallásos élete a Jagellók korában. Bp., 1940. 38. p.

[32] Andreas Osiander prédikációja a Szentháromságról. In: Zsidómisszió, vérvád, hebraisztika. Ötven forrás a reformáció és a zsidóság kapcsolatának kérdéséhez. Szerk.: Csepregi Zoltán. Bp., 2004. 133-134. p.

[33] Matt, 1935. 72. p.

[34] Többek között Butzer és Fritzhans prédikációiban találunk ilyen megfogalmazást. Moeller, 1999. 46. p.

[35] AMB. PT. II. f. 13r; f. 24v.

[36] A hazatérő kereskedők, diákok stb. szórványos híradásaihoz képest természetesen a magyarországi városokban is az új tanokat hirdető klerikusok, tanárok prédikátori fellépése bírt a legnagyobb jelentőséggel. Az első években Magyarországra érkezők között a bécsi származású Simon Grynaeus, a királyné által az udvarba hívott Johann Henckel, vagy a würzburgi Paul Speratus személyét szokták még kiemelni. Bíró – Bucsay – Tóth – Varga: A magyar református egyház története. Bp., 1949. 27-28. p. Speratusról tudjuk, hogy 1524-ben a morvaországi Iglauban (ma: Csehország, Jihlava) jelent meg egy prédikációgyűjteménye. Moeller, 1999. 39. p. A vizsgált pozsonyi végrendeletekben és még inkább az 1538 és 1566 közötti Tiltáskönyvben számos adatot találunk arra, hogy több pozsonyi kereskedő rendelkezett morvaországi és konkrétan iglaui kapcsolattal is. Ilyen módon tehát joggal feltételezhető, hogy előbbiek ebből az irányból is kaphattak információkat az új tanokról, nemcsak a délnémet városokból. Tózsa-Rigó Attila: Adalék a morva- és csehországi városok magyarországi kapcsolatához a 16. században. In: Pénztörténet – Gazdaságtörténet. Tanulmányok Búza János 70. születésnapjára. Szerk.: Bessenyei József – Draskóczy István. Bp.-Miskolc, 2009. 352-372. p.

[37] A bécsiek által bejegyeztetett tiltások az összes ügy 12 %-át teszik ki. Még szembetűnőbb a bécsiek szerepe, ha a külföldiek közötti részesedésüket vizsgáljuk. Ezen ügyek mintegy harmada származik bécsiektől (32,8 %). A gazdasági összefonódásokat tovább erősítette, hogy számos bécsi és pozsonyi család állt egymással rokoni kapcsolatban is. Tózsa-Rigó Attila: A pozsonyi Tiltáskönyv (1538-1566) információs bázisa. (Különös tekintettel a pozsonyi felső- és középréteg városon túlnyúló kapcsolatrendszerére). In: Századok, 2008. 5. sz. 1135-1186. p.; 1168., 1173-1175. p.

[38] Slatkonia ingadozására további példaként említhető, hogy ő adott engedélyt Speratusnak arra, hogy a St. Stefan dómban prédikálhasson. Utóbbit végül a bécsi teológiai fakultás tanárai közösíttették ki, így távoznia kellett a városból. vocelka, Karl: Kirchengeschichte. In: Wien. Geschichte einer Stadt. Bd. 2. Die frühneuzeitliche Residenz (16. bis 18. Jahrhundert). Hrsg.: Vocelka, von Karl – Traninger, Anita. Wien-Köln-Weimar, 2003. (továbbiakban: vocelka, 2003.) 313-314. p. Érdekességképpen megjegyezhető, hogy a Lutherral szemben állást foglaló egyik első vitairat is Bécsben látott napvilágot, nevezetesen Werbőczy írását is itt nyomtatták ki.

[39] Matt, 1935. 5. p.

[40] Bár a Luther fellépését követő évtizedben a formálódó lutheránus közösség számos tagját megégették, a legtöbb intézkedés, amely a mozgalom kiszorítását célozta valójában „papíron maradt”, s a valóban foganatosított lépések sem vezettek célra. vocelka, 2003. 314-315. p.

[41] vocelka, 2003. 316. p.

[42] Matt, 1935. 7. p.

[43] vocelka, 2003. 317. p.

[44] Matt, 1935. 9., 16. p.

[45] Matt, 1935. 13. p.

[46] vocelka, 2003. 321. p. A későbbiekben érdemes lesz majd  a századforduló időszakának idevonatkozó dokumentumait abból a szempontból megvizsgálni, hogy a fent említett katolikus reformáció milyen hatást fejtett ki a végrendelkezés gyakorlatára.

[47] Wiener Stadt- und Landesarchiv (továbbiakban: WSLA.), AZJ. (= Alte Zivil Justiz) T. (= Testamente) 1548-1783. 1.2.3.1 A1, Nr. 732. f. 1r

[48] WSLA. AZJ. T. 1548-1783. 1.2.3.1 A1, Nr. 1202. f. 1r

[49] WSLA. AZJ. T. 1548-1783. 1.2.3.1 A1, Nr. 810. 1v.

[50] WSLA. AZJ. T. 1548-1783. 1.2.3.1 A1, Nr. 810.2v.

[51] WSLA. AZJ. T. 1548-1783. 1.2.3.1 A1, Nr. 810.2v. Érdekességképpen megjegyezhető, hogy Stainherr nagy valószínűséggel azonos azzal a pozsonyi forrásokban „Burger von der Au”-ként megjelenő kereskedővel, aki aktív kapcsolatot tartott fenn számos pozsonyi polgárral, és gyakran működött közre képviselőként, esetleg faktorként délnémet kereskedők magyarországi ügyeiben. Saját végrendelete tanúsága szerint pedig jó viszonyban lehetett az ugyancsak jelentős magyarországi érdekeltségeket fenntartó Wolfgang Pallerral, Augsburg polgármesterével, aki egyben a magyarországi rézkitermelés kiaknázására létrejött Paller-Weis konszern egyik alapító tagja és vezető személyisége is volt. Tózsa-Rigó Attila: A „dunai útvonal” kereskedelmében részt vevő augsburgiak társadalmi háttere és keleti irányú kapcsolatrendszere. In: FONS Forráskutatás és Történeti Segédtudományok, 2009. 2. sz. 191-247. p.; 220-221., 239-240. p.