3. évfolyam 2.
szám |
Ugrai János: Egészségügyi viszonyok a Sárospataki Református Kollégiumban a 18-19. század fordulóján |
A 18-19. század fordulója, a
hazai felvilágosodás időszaka politikai eseményekben és kulturális
eredményekben egyaránt bővelkedett. Mária Terézia és II. József felvilágosult
abszolutizmusához, majd a II. Lipót idején és az azt követő néhány évben
érvényesülő nemesi, illetve polgári radikális felvilágosodás képviselőinek a
nevéhez számos haladó kezdeményezés köthető. Az előremutató politikai,
gazdasági és társadalmi változások (a jobbágyfelszabadítás, az úrbérrendezés, a
felülről irányított jozefinista gazdasági reformok, a szakbürokrácia
kialakulása stb.) mellett talán a legfontosabb és a 19. század első negyedében
is érzékelhető fejlemények a kultúra területén bontakoztak ki. A
jezsuita rend feloszlatásával (1774), a közoktatás állami irányítással történő
megszervezésével (1777-es I., és 1806-os II. Ratio Educationis), a felsőoktatás
átalakításával és jelentős kibővítésével (ekkor történt az egyetem Pestre
helyezése, s orvosi fakultással való kiegészítése; a selmeci bányatisztképző
iskola akadémiává való emelése; a szempci és magyaróvári főiskolák megalakítása
stb.), a népiskolák számának a növelésével, a világi értelmiségi és
hivatalnokréteg kialakulásával olyan folyamat kezdődött el, amely döntően
meghatározta a reformkori csatározások sikerességét, a polgári fejlődés
megindulását. Ehhez járult még a magyar nyelvű színjátszás és sajtó első
fénykora és szépirodalmunk kibontakozása, valamint az első egyletek, társaságok
kialakulása, melyek a későbbiekben a haladó törekvések fontos fórumának
bizonyultak. A
kulturális előrelépés leglényegesebb területének az oktatás számított, azon
belül is elsősorban azok a nagyobb iskolakollégiumok, melyek
partikularendszerükkel meghatározták egy-egy térség falusi kisiskola-hálózatát;
tananyagukkal elősegítették vagy gátolták a modern reáltudományok, valamint a
magyar nyelv oktatását; sajátos igényeikkel fellendíthették az adott város
könyvkiadását és egyesületi életét; gazdálkodásukkal és a diákélet kereteinek a
megszervezésével módosították vagy konzerválták a helyi társadalom szerkezetét.
Különösen nagy szerepet kaptak a protestáns kollégiumok (például az
evangélikusok pozsonyi, eperjesi vagy késmárki líceuma, illetve a reformátusok
debreceni, sárospataki, nagyenyedi kollégiuma), amelyek ebben a korszakban a
kormányzati elképzelések ellenére igyekeztek minél nagyobb hatást kifejteni
környezetükre, s megpróbáltak a 17-18. századi üldöztetésük következményeit
teljesen felszámolva ismét megkerülhetetlen tényezőivé válni oktatásunk
rendszerének. A
sárospataki intézmény ennek az igyekezetnek egyik legfontosabb vezetőjévé vált,
s a csendesebb időkben, az 1800-1820-as években is a fejlődés fontos tényezőit
sikerült elérnie. 1780 és 1825 között hazánkban először bevezették közép- és
felsőfokon a magyar nyelvű oktatást, példátlan gyorsasággal modernizálták a
filozófiai és a teológiai képzést, illetve bővítették a reáltárgyak körét. A
legmodernebb, a gyakorlati képzésre is kiterjedő jogi oktatás szintén
Sárospatakon indult meg a 18. század végén, amelynek hírére az ország távoli
részeiből, Erdélyből, sőt Bécsből is érkeztek hallgatók. Megkezdték az új, máig
meglévő kollégiumi épület kivitelezését, jelentősen gyarapították a
Nagykönyvtár állományát és ismét megindították az intézmény nyomdáját. Továbbá
elévülhetetlen szerepe volt az iskolának a magyarországitól a 18. század
folyamán sokkal elnyomottabb cseh-morva református egyház újjáélesztésében.
Szerteágazó gazdasági tevékenységével és egyesületeivel (énekkar,
diáktűzoltóság, önképzőkörök) Fáy András, Nagyváthy János és Kossuth Lajos
iskolája nemcsak a szűk régióban vált meghatározó tényezővé.[1] Ezúttal
a pataki iskola felvilágosodás kori történetének egyik elhanyagolt részét, az
egészségügyi viszonyokat vizsgáljuk meg. Aligha mellékes pedig, hogy milyen
körülmények között élt az 1200-1500 főnyi diáknépesség, mennyire volt jellemző
a Kollégium életére a rend, a tisztaság, az egészséges életmód, az átgondolt
táplálkozás, illetve milyen hatékonysággal orvosolták a már bekövetkezett
betegséget. Ezek a tényezők ugyanis szorosan összefüggnek az adott intézmény
munkájának a minőségével és sok tekintetben kiegészítik a pataki fejlődésről
alkotott képünket. Tanulmányunkban először a Kollégium működésének, a diákélet
kereteinek legfőbb jellemzőit vesszük sorba ebből a szempontból, majd a konkrét
egészségügyi intézkedéseket, törekvéseket tekintjük át. Ezek után az iskolában
bekövetkező halálesetek és betegségek felmérésével kísérletet teszünk a valós
állapotok bemutatására. Végül arra keressük a választ, hogy a régióhoz,
valamint más iskolákhoz képest milyen fejlettségi fokon állt a Bodrog parti
iskola ezen a téren. Egészségügyi viszonyok az iskolában
Három, egészségügyi szempontból
aggályos tényező jellemezte talán leginkább a pataki iskola mindennapjait: a
diákok túlnyomó többségének szegénysége, a tananyag zsúfoltsága és a helyiségek
szűkössége. A tanulókat anyagi-társadalmi pozíciójuk alapján három csoportba
sorolták, az elsőbe tartoztak a jómódú, birtokos nemesek gyermekei, az úrfiak,
akik többnyire saját magántanítóval és külön pataki házzal rendelkeztek,
valamint a szegényebb diákok közül inast tartottak. A második kategóriába az
ún. „tarisznyások” kerültek. A kisnemesek, polgárok, esetleg hivatalnokok
gyermekei a kollégium lakószobáiban vagy a helyi szállásadó polgároknál laktak,
szerény ellátásukat pedig az otthonról hozott javakkal biztosították (innen a
„tarisznyás” elnevezés). A harmadik, népes tömeget a szolga- vagy inasdiákok
alkották. Az elszegényedett nemesek, gyermekeik sorsának jobbra fordulását a
tanulástól váró szegény közrendűek és a rosszul fizetett lelkészek, tanítók
gyerekei tartoztak ide. Ők fűtöttek, vizet hordtak, csizmát pucoltak, kisebb-nagyobb
feladatot láttak el úrfijuk számára, cserébe ezért szállásban és ellátásban
részesültek.[2] Az
iskola kiterjedt gazdálkodása alkalmas volt ugyan arra, hogy a dolgozni
hajlandó diákok megkönnyítsék anyagi helyzetüket, ehhez azonban rendszeres
munkát kellett végezniük az iskola épületében vagy a Kollégiumhoz tartozó
magtárakban, szőlőföldeken.[3] A
helyiségek kicsiny száma és szűkössége a korszak meghatározó problémájának
számított. Éppen ez indította el a 19. század elején azt a nagyszabású, csak a
reformkor végén befejeződött építkezést, amelynek eredményeként a máig álló
kollégiumi épületet megalkották. Egyöntetű volt a panasz, miszerint a közös
tanórákra kijelölt termek a hatalmas tömeg befogadására alkalmatlanok, rosszul
megvilágítottak és megfelelő kályha hiányában fűtésük is nehézkes. (A fűtés
kaotikusságára utal Nyíri István professzor 1805-ben kelt levele is, aki az
általa ösztönzött rajzoktatás bevezetésének súlyos akadályai között említi azt
a látszólag egyszerű problémát is, hogy eltört a terem kályhájának a lába és
emiatt nem lehet fűteni a rajzórákon.[4])
1815-ben részletesen megvizsgálták az összes tantermet, professzori lakást,
minden kollégiumi lakószobát és a majorsági területeken a cselédek kunyhóit,
házait. A bejárás számos, aprólékos megállapításából kiderül, hogy általában
mindegyik épület fölújításra és kibővítésre szorulna, különösen rossz a két
legfontosabb diákvezető, a senior és a contrascriba lakásának állaga, de jó
néhány helyen gondot okoznak a fűtés mellett a rozoga ajtók és ablakok is, az
egyik professzor udvarán pedig a kutat találták aggasztó állapotban. A
vizsgálat becslése szerint a feltárt hiányosságok felszámolása legalább 20 ezer
forintba került volna.[5]
Az új épület kivitelezésének idején a tanulók jelentős része még a földön ülve
volt kénytelen végighallgatni az előadásokat. (Ezt az áldatlan helyzetet az
épület elkészülte előtt úgy próbálták legalább részben megoldani, hogy a közös
tanórákon kívül nagy teret engedtek a kisebb csoportokkal foglalkozó, maguk is
az iskolában tanuló magántanítóknak.) A nagy kollégiumi építkezés tervezési
szakaszában, 1801-ben körlevelet küldtek ki az iskola vezetői a reménybeli
módosabb adakozókhoz, s ebben az áll, hogy több tanári lakást az összeomlás
fenyegeti.[6]
A helyhiány nemcsak az oktatást nehezítette, hanem a bentlakók számát is
csökkentette. Így ugyanis csak keveseknek biztosíthattak az iskola vezetői
helyet, a többieknek a városi szállásadóknál kellett lakhelyet keresni. Ennek
megfelelően a kollégiumi szobák is zsúfoltak voltak: fennmaradt egy 1797. évi
beosztás, amelyből kiderül, hogy tizenhárom épületben, ötvenkét szobában
összesen 199 diákot tudtak elhelyezni három-nyolcágyas helyiségekben.[7] A
tananyag zsúfoltsága súlyosan leterhelte a diákokat. Sárospatakon mindössze
négy hónap (egy-egy hónap tavasszal és ősszel és kettő nyáron), valamint
összesen tizennégy ünnepnap szolgálta a pihenést, s a fennmaradó 231 napon
szinte megszakítás nélkül folyt a tanítás. 1796-ban az iskola működéséről
készített bizottsági jelentés alkalmából nem kis büszkeséggel írta az intézmény
irányítója, Barczafalvi Szabó Dávid rector, hogy Európában nincs olyan iskola,
ahol ennyi időt fordítanak tanulásra. Szemben a katolikus iskolákkal, Patakon
nem tartottak heti pihenőnapot, mindössze szerdán és szombaton délután jutott
idő némi felfrissülésre. (Ahogy a helyzetet felmérő deputatio jelentésében áll:
„Mulattató nap egy sincs Patakon, de nincs is rá szükség!”) A napi, az együttes
és a magánórákat váltakozva tartalmazó tanítás reggel héttől tizenegy óráig,
illetve délután egytől este ötig tartott. A heti két könnyített napon, szerdán
és szombaton sem volt lényegesen egyszerűbb a tanulók helyzete, hiszen akkor is
csak délután háromkor fejeződött be a kötelező program.[8]
Ráadásul a tanításban döntő súlyt kaptak a tananyag nehezen emészthető latin
nyelvi, vallási és filozófiai részei, amelyeket módszertani fogásokkal sem
igyekeztek könnyebben tanulhatóvá tenni a pataki professzorok.[9] A
fentiek alapján elmondhatjuk, a diákélet keretei nem segítették az iskola
egészségügyi viszonyainak a javítását. A szegény sorban élő tanulók, hallgatók
számára nyilván nagy és sokszor megoldhatatlannak bizonyuló gondot jelentett a
rendszeres és változatos táplálkozás, valamint az évszaknak megfelelően gondos
öltözködés feltételeinek megteremtése. A megélhetéshez szükséges munkavégzés
sem mindig bizonyult szempontunkból hasznosnak, hiszen a tanulás mellett ez
nemcsak edzhette, hanem ki is meríthette a diákokat. A tantermek fűtési és
megvilágítási problémái, a rossz levegő szintén nem szolgálták a hat-tízéves
korban az iskolába kerülő és sokszor másfél évtizednyi időt is ott eltöltők
egészséges fejlődését. A tanulásra és lakásra kijelölt helyiségek kicsinysége
és az ehhez járuló nagy tömeg elősegíthette a betegségek terjedését, illetve
csökkenthette a megelőző intézkedések hatékonyságát. A tanulók jelentékeny
részének külső szállása pedig ellenőrizhetetlenné tette e diákok
életkörülményeit, a tiszta szobákat és a rendszeres tisztálkodást, étkezést. A
feszített időbeosztás előrevetíti azt a megállapításunkat, hogy mozgásra,
testedzésre nem igazán volt mód. Pedig számos jel azt mutatja, hogy tisztában
voltak az intézmény elöljárói a testgyakorlás fontosságával. Az 1796. évi
deputatio például általánosságban kijelenti, hogy a Kollégium feladatai közül
egyenlően fontos a tudományos, az erkölcsi és a testi nevelés[10],
de a későbbiekben a rendkívül részletes útmutatás csak az első két területre
vonatkozik, a testnevelésről érdemben több szó nem esik. Szervezett testmozgás
nem létezett ebben az időben Patakon. Bár a pihentető napokon, szerdán és szombaton
délután kimehettek a tanulók a szabadba, hosszabb kirándulásra már nem nyílt
lehetőség a számukra. Komoly problémának számított, hogy a legelemibb
testedzést biztosító zárt területtel sem rendelkezett az intézmény. Ennek
megoldása érdekében vette bérbe az iskola a Magyar Királyi Kamarától 1792-ben a
mai iskolakert térségét, s fák, pázsit telepítésével alakított ki ott
„üdülőhelyet". 1804-ben vetődött föl először hivatalos berkekben egy
úszásra alkalmas hely kijelölésének a szükségessége, de ebben az ügyben a
reformkor közepéig semmilyen előrelépés nem történt.[11] Szintén
csak kezdeti törekvésekről és csekély eredményekről számolhatunk be a
gimnasztika meghonosítása kapcsán. A pataki tanítvány, a Vay-gyerekek
házitanítója, Váradi Szabó János ismerte meg Svájcban azt a Wilhelm Eggert,
akit később Magyarországra, a pataki iskola egyik legfőbb támogató családjának,
a Vayak zsolcai birtokára hívott tanítani. Egger Zsolcán hazánkban először
vezette be a Pestalozzi-féle gimnasztikai elemek gyakoroltatását. Működésére
ugyan a közeli Patakon is felfigyeltek, de érdemi lépést nem tettek elveinek
érvényesítése érdekében.[12]
Nem véletlen, hogy a meglehetősen kedvezőtlen körülmények között felnőtt,
Sárospatakon 1805-ben végzett Katona Mihály a következő évben külföldön járva
külön hangsúlyozva és lelkendezve írta Salzmann híres schnepfenthali
intézményéről, hogy ott a természetben nevelés, a lovaglás, a rúdmászás, az
erdőjárás áll a középpontban.[13] A
testmozgás számos formáját tiltották, veszélyessége miatt nem lehetett vadászni,
halászni, úszni és csónakázni. (A közeli Bodrog nagy csáberővel rendelkezett,
ugyanakkor ebben a folyóban rendszeresen lelte halálát egy-egy diák. 1794-ben
például egyszerre ketten fulladtak vízbe.[14]
Bár 1805-ben felvetődött, hogy a Bodrogban ki kellene alakítani egy fürdésre,
úszásra alkalmas szakaszt, egyelőre a terv megvalósítása meghiúsult.[15])
Kutatásaink azt igazolják, hogy számos fegyelmi vétség kötődött ezekhez a
tilalmakhoz, illetve megítélésünk szerint a gyakori kihágások a feszített
napirenddel és az állandó mozgáshiánnyal mindenképpen kapcsolatban álltak.[16] Egészségügyi intézkedések és törekvések
A 18. század közepétől
rendszeresnek nevezhető az iskola egészségügyi helyzetével való törődés az
intézmény vezetésének legfelsőbb, világi főgondnoki szintjén is. Egyes források
szerint már 1731-ben kórházat alapítottak a szegény diákok számára, 1739-ben
pedig a nagyobb figyelemnek köszönhetően sikerült megelőzni a máshol nagy
pusztítást végző pestisjárvány elterjedését: időben hazaengedték a diákokat.
1758-tól a Kollégiumban tanított Szathmáry Paksi Pál orvostanár, aki
kiharcolta, hogy kutat ássanak az iskola udvarán. Az egészséges vízszerzés
megoldása mellett mindig szigorú törvény ügyelt a szobák és termek
tisztaságára.[17] Az
italozást is tiltották ugyan, de egyrészt ez alól a bor kivételnek számított (a
fogságra ítélt tanulók például napi boradagot kaptak) és a Kollégium által
fenntartott, diákok vezette kocsmában, valamint a diákok évi adománygyűjtő
útjain, a legációkon egyaránt sűrűn kerültek kapcsolatba a borral. Másrészt a
fegyelmi vétségeket tárgyaló jegyzőkönyvek tanúsága szerint a kihágások
túlnyomó többségében döntő szerepet játszott az ifjak részegsége. A dohányzást
az iskola falain belül tűzrendészeti megfontolásokból tiltották, de a felsőbb
évesek egyébként pipázhattak, ennek egészségkárosító hatását nem ismerték föl.[18] Az
egészségügyi viszonyok javítását néhány egyéb reformtörekvés mintegy mellékesen
is kiharcolta, illetve kiharcolhatta volna. Így például 1801-ben felmerült a
vegytan bevezetésének az ötlete, s ennek tanítására a pataki gyógyszerészt,
Török Józsefet szemelték ki.[19]
Azonban fizetési problémák miatt a vegytan meghonosítására, s ezzel együtt a
gyógyszerész önálló alkalmazására nem került sor.[20]
Szintén tanulságos a könyvbeszerzési tervek gyors áttekintése. 1799-ben az
oktatási ügyeket megvizsgáló deputatio átfogóan szólt a tankönyvhiány
orvoslásáról, s különösen az alsóbb négy osztályban hiányzó könyvek
kipótolására tett konkrét javaslatot. A modern előterjesztés készítői nemcsak a
hagyományos tárgyak szükségleteire gondoltak, hanem gondoskodtak a geometria,
fizika és mechanika tanításának legalapvetőbb feltételeiről is, ugyanakkor a
felsorolásból az egészségtan hiányzik.[21]
1816-ben pedig a professzorok állították össze terjedelmes listáját azoknak a
könyveknek, amelyeket a szépen fejlődő Nagykönyvtár számára beszerzésre
javasoltak. Ez az összeállítás közvetett módon szintén árulkodik az egészségügy
mostoha helyzetéről. A közel száz megvételre ajánlott kötet többsége ugyan a
legkorszerűbbek közül való, a 18-19. század fordulóján adták ki, s számos mű
ezúttal is természettudományos témájú, de egy sem akad, amely az egészség
javításával, vagy megőrzésével foglalkozna.[22]
Persze előremutató intézkedések is születtek az intézményben. 1792-ben
elhatározták, hogy létesítenek egy ispotályt vagy betegek házát és a betegeket
a Kollégium kasszájának a terhére látják el. Ezt a rendelkezést másfél évtized
múlva azzal bővítették ki, hogy a szegény tanulók orvosságának a számláját is
magára vállalta a Kollégium. Ekkor a még mindig csak a tervekben szereplő
ispotály mihamarabbi létrehozására báró Patay János 100 vft-nyi összeget
ajánlott föl.[23] Érdemes
megnéznünk, hogy a pataki iskolának adományokat felajánlók mennyire érezték
lényegesnek az iskola egészségügyi viszonyainak javítását. 1800-ban készült egy
kimutatás, amely az összes, még működő alapítvány tevőjét, az alapítás idejét,
célját és összegét föltünteti. A negyvenegy alapítvány összesen 67.593 mft-nyi
tőkepénzzel, tehát igen tekintélyes summával rendelkezett. Ám ezek közül
egyetlenegy sem tekintette céljának a betegségek elleni harcot.[24]
Ez azért is tanulságos, mert tudomásunk van bizonyos N. Tóth György 1795. évi
alapítványáról, amelyet beteg diákok megsegítésére hozott létre, s amely ezek
szerint már néhány év múlva sem működött.[25]
Összegyűjtöttük az 1777-1830 között a pataki intézmény javára felajánlott
adományokat és alapítványokat is. Az összesen 217, különböző nagyságú összegre
kiterjedő végrendelet, illetve adakozás kb. fele határozta meg konkrétan az
adomány felhasználási célját. E felajánlások között is alig-alig található a
szempontunkból fontos elhatározás: mindössze ketten gondoltak a pataki
egészségügyi viszonyok javítására. 1804-ben egy özvegyasszony végrendeletében
ispotály létesítésére szánta elhanyagolható mennyiségű pénzecskéjét, 40 vft-ot.[26]
A másik felajánló 1821-ben orvosdoktor alkalmazásáról kívánt gondoskodni,
mégpedig egy jelentős összeg, 1.130 RFt alapítványba helyezésével.[27]
Az
iskola elöljárói is rendszeresen foglalkoztak az orvosdoktori intézmény
létrehozásával és megszilárdításával. 1790-ben évi 200 RFt fizetéssel és 30 RFt
szálláspénz megajánlásával tervezték olyan orvosdoktor alkalmazását, aki az
alumneus, tehát a kollégiumi lakószobákban helyet kapó diákokat ingyen, a többieket
fizetség ellenében lett volna köteles gyógyítani. Egy év múlva 400 RFt-ra,
1825-ben 800 vft-ra, 1826-ban 1000 vft-ra emelkedett a javadalmazása. A 19.
század első felében a megemelt fizetés mellett előbb az egész kollégiumi
ifjúságot köteles volt ingyen gyógyítani, majd 1826-tól csak az inasok
mentesültek a díjfizetéstől, az úrfiak 2, a „tarisznyások” 1 RFt-ot voltak
kötelesek a gyógyításért fizetni. 1829-től ismét minden kollégiumi személyt,
tanulót és tanárt egyaránt köteles lett gyógyítani külön kérés nélkül. Az
orvosi tevékenység mellett heti hat óra tanítását is feladatául szabták az
1820-as években, sőt az iskolaszék beleegyezése nélkül el sem hagyhatta az
orvosdoktor Patakot.[28] Iskolaorvos
1790-ben került a Kollégiumba, ekkor alkalmazták dr. Tóthpápay Józsefet. A
tarcali születésű, előbb Miskolcon, majd Patakon tanuló Tóthpápay Bécsben
szerezte 1790-ben az orvosi diplomáját, s ezt követően visszatért egykori
iskolájába dolgozni. Iskolaorvosi teendői mellett előbb nevelési felügyelőként
(paedagogiarcha), majd 1796-tól a természetrajz és a pedagógia rendes
tanáraként is foglalkoztatták. Tóthpápay – folytatva az alkímiával és
orvostudományi kérdésekkel is foglalkozó, három részes önálló művet író lelkész
apja által kezdett hagyományt – több fontos munkát írt. Első orvosi értekezését
1789-ben Pozsonyban adták ki. „A keresztségnek orvosi szemekkel való
megvizsgálása” című művében a hideg víz káros következményeire hívja föl a
figyelmet és arra szólít föl, hogy a csecsemőt – ellentétben az előírtakkal és
a gyakorlattal – langyos vízben kereszteljék meg. További, nem kifejezetten
orvosi jellegű munkáiban is mindig szem előtt tartotta hivatásának
követelményeit. Így például legismertebb írásában, a tanítóképzés
megreformálása érdekében született „Gyermeknevelésre vezető útmutatás” című,
1797-ben Kassán megjelent kötetében is számos tanácsot ad a tanítóknak a
gyerekek egészséges nevelésével kapcsolatban.[29]
Tóthpápay iskolaorvosként nagy erőket fejtett ki a kollégiumi kórház
felállítására, de kísérlete csak ideig-óráig bizonyult sikeresnek, már 1798-ban
maga is megszűntnek nyilvánította a betegek házát.[30]
Kollégiumi működése dicstelen véget ért: lemondásra kényszerült, mert azzal
vádolták, hogy részeges és iskolai tartozását elitta.[31]
Tóthpápay 1831-ben halt meg a kolerajárványban, nagyjából ekkor került a
helyére új iskolaorvos Soltész János személyében. (A kolerajárványban lelte
halálát egy másik, aktívan tevékenykedő professzor, Kövy Sándor is. Ennek
ellenére nem találtunk arra nyomot, hogy a járvány a diákság körében áldozatot
követelt volna.) Nagy
előrelépést jelentett, hogy 1818-ban külön kötetet nyomtattak ki Sárospatakon,
amely az emberi szervezettel és az egészséges életmód feltételeivel ismertette
meg a tanulókat. Zsoldos János „Az egésség fentartásáról való rendszabások”
című munkájáról van szó, amelyet Fodor Gerzson, nagykőrösi lelkész foglalt
versbe a négy református egyházkerület felkérésére. A versbe foglalással
nyilvánvalóan az volt az egyház vezetőinek a célja, hogy az alsóbb éves tanulók
számára könnyen olvashatóvá, megtanulhatóvá tegyék a tananyagot, tehát végső
soron minden iskolába beírt gyermekhez eljuttassák a benne foglalt
tudnivalókat. (A korszak egyik leggyakrabban alkalmazott tanítási módszere
ugyanis az volt, hogy a tananyagot – sokszor a kitekert rímek nehézkességét is
felvállalva – strófákba sorolva szó szerint megtanítatták a gyerekekkel.) A
valamivel több mint száz oldalas könyvecske a tisztálkodást, az öltözködést, a
lakáskörülményeket, az állati és növényi eredetű táplálékokat, az italokat, az
emberi légzést, kiválasztást, mozgást, pihenést és az indulatokat tárgyalja
külön fejezetben. A mű utolsó részében igen vázlatosan az ember életkori és
társadalmi helyzetéből következő sajátosságairól olvashattak a diákok. A szerző
útmutatásai a legalapvetőbb dolgokra kiterjedően igyekeznek a helyes,
egészséges életvitel alapelemeit felvázolni. Így például visszatérően kiemeli a
tisztaság és a rendszeres mosakodás-mosás fontosságát, a tiszta levegő, lakás,
ruha, étel stb. követelményét. Felhívja a figyelmet arra, hogy állandóan
törődni kell a fizikai állapottal; az étkezési, mozgási, pihenési szokásokat
tudatosan úgy kell alakítani, hogy az ne terhelje feleslegesen a szervezetet. A
tisztaság és a tudatosság mellett a mértékletesség még az állandóan visszatérő
kulcsszó a praktikus, könnyen megjegyezhető alapelveket és szemléletes, gyakran
humoros példákat tartalmazó kötetben. Az útmutatáson túl bemutatja a hazánkban
akkoriban előforduló leggyakoribb zöldségeket, gyümölcsöket, étkezés során
tálalható húsokat, kiemelve ezek előnyeit és hátrányait. A rendszabályok számos
tanulságos kitételt tartalmaznak, amelyek sokat elárulnak a korszak általános
viszonyairól. Így például olvasható, hogy a legszerencsésebb a napi ingváltás
lenne, de ha erre nincs valakinek módja, a heti egy, vasárnapi csere akkor is
elhagyhatatlan. A szerző fölszólít a rendkívül elharapódzott köpködéssel való
felhagyásra is. Kifejti, hogy bármennyire költséges is a helyes étrend és
életmód, mégis kifizetődő e feltételek megteremtése.(Cserébe haszontalan dolgok
elhagyását ajánlja és példaként a kávézást említi, amellyel úgyis csak az
angoloknak fizet adót minden megszállott…)[32] Betegségek és halálesetek a Kollégiumban
A körülmények, az intézkedések
és a reformtörekvések áttekintését követően az alábbiakban a betegségek és a
halálesetek mértékének felmérésére teszünk kísérletet. Erre a legalkalmasabb
forrásunkat szintén Tóthpápay Mihály készítette. Ő tett ugyanis kísérletet arra,
hogy betegnapló vezetésével regisztrálja a gyógyításra szoruló tanulók nevét és
baját. Sajnos értékes, haladó kezdeményezése mindössze egyetlen tanévben,
1793/94-ben valósult meg. Az iskolaorvos 1793. július 12. és 1794. július 14.
között 164 beteg nevét, társadalmi rangját és betegségét tüntette föl.[33]
Az összeírás azt mutatja, hogy a Kollégium egészségügye szempontjából a legfőbb
problémát a rühes (scabies) megbetegedések jelentették. Ez a betegség volt az
egyetlen a vizsgált tanévben, amely gyakran több tanulót, néhányszor
testvérpárt is egyszerre megfertőző bajnak bizonyult, más komolyabb járvány nem
alakult ki ekkor. A scabies mellett a lázzal, esetleg sárgasággal járó
gyulladásos, maláriás megbetegedések, harmad- és negyednapos láz, az epilepszia
tünetei, torok- és mellhártyagyulladás, gyomor- és bélbántalmak, a fekélyes és
tályogos megbetegedések és a különböző sérülések (ficam, kutyaharapás)
fordulnak elő többször is az összesen hetvennégyféle bajt tartalmazó
jegyzékben. Egyetlen bejegyzés a kolera valamilyen tünetegyüttesének a
megjelenéséről is árulkodik, valamint bekövetkezett egy haláleset is, amelynek
okaként Tóthpápay az „oppressio cerebri”-t tüntette föl.[34]
Sajnos korszakunkban ez az egyetlen precízen vezetett összeírás, amelyből a
korszak egészére érvényes általános következtetéseket nem vonhatunk le. A
következő egészségügyi kimutatás csak 1845-ből maradt ránk, ekkor Milotai
József készített év végi, az előzőnél jóval vázlatosabb jelentést az 1844/45.
évi tanévben megbetegedettek számáról. Ebben az áll, hogy az alsóbb
évfolyamokban mindössze harminc, az akadémisták között pedig negyvenhat
megbetegedést, többnyire hideglelést, megfázást jegyeztek föl. A jelentés arról
is beszámol, hogy a tudósítás idején, 1845 szeptemberében huszonkét beteg várta
gyógyulását. Ebben az időszakban senki nem halt meg a diákok közül.[35] Sajnos
nem sok egyéb forrás segíti a munkánkat: a tanulói névsorok nemcsak a mulasztás
okát, de többnyire még a hiányzás tényét sem tartalmazzák megbízhatóan.
Ugyanakkor kétféle forrás is fennmaradt, amelyek legalább a Kollégiumban
előforduló haláleseteket rögzítették, bár azok okáról, az azt kiváltó
betegségekről csak ritkán informálják a kutatót. Az 1774 és 1818 között elhunyt
pataki diákok emlékére írt versek kötetéből, illetve az 1782-től a Kollégiumból
eltávozó deákok nevét, úti célját és az eltávozás okát feljegyző összeírásból
egyaránt nyomon követhető a diákhalálozások mértéke, üteme.[36]
(Sajnos a két forrás összevetéséből nem kapunk megnyugtató eredményt: számos
halálozást csak az egyik vagy a másik összeírás örökít meg, így nem lehetünk
bizonyosak abban, hogy minden elhunytról tudomást szerezhetünk a két
jegyzékből.) 1774-1825 között 86 sárospataki diákot temettek, amely évente
1.68-as átlagot jelent. Számos évben nem fogyatkozott ugyan ily módon az
intézmény létszáma, de többször is előfordult, hogy egyetlen évben négy-hat
tanuló is elhalálozott. Az emlékversek töredékéből derül csak ki, hogy mi volt
a halál oka, két esetben értesülünk balesetről, vízbe fulladásról, az egyik
tanuló nehezen lélegzett, „mellye piheg, az Úr az ő főorvosa”, egy másik deák
pedig nyolcnapi hányás-hidegrázás után halt meg. Hasonlóan ritka, hogy a
Kollégiumot elhagyók jegyzékéből kiderüljön a halál oka, szerencsés esetben is
csak a halál bekövetkeztének a helyszínét jelölték. Egy komolyabb kivételről
számolhatunk be, 1821 áprilisában egymás után hatan haltak meg, s az első
esethez a „Pestino-Pestinsis” bejegyzést fűzték. Egészségügyi viszonyok a régióban és más kollégiumokban
Az egészségügyi viszonyok
Zemplénben meglehetősen elhanyagolt állapotban voltak a 18. században. Az
1740-es években a megyében mindössze egy-egy borbély, sebész és gyógyszerész
működött.[37] Az
1770-es években – a központi kormányzat előírására – már két orvossal, valamint
hét seborvossal és a Patakhoz közeli Újhelyen egy patikáriussal is rendelkezett
a vármegye. A korabeli források szerint a leggyakoribb és legveszedelmesebb
betegségek közé tartozott a fertőző vérbaj, valamint a kollégiumi betegnaplóban
is többször megjelenő fertőző láz és harmad-, negyednapos hideglelés,
amelyekkel élet-halálharcot vívtak a kezdetleges ismeretekkel rendelkező helyi
orvosok.[38] Alig
harminc évvel később, az 1809. évi törvényhatósági összeírás szerint a mintegy
harmincezer nemessel bíró Zemplénben még mindig csak tizenhárom orvos
gyakorolta hivatását. A krónikás ezt az adatot kommentálva megjegyzi, hogy nem
véletlenül szaporodtak el gomba módra a környéken a kuruzslók és a
javasasszonyok.[39] Ez
utóbbi jelenségre és a – nemcsak Zemplénre jellemző – kaotikus állapotokra
következtethetünk abból is, hogy II. József 1786-ban rendeletet hozott a
csalárdság és a hozzá nem értés érvényesülésének megakadályozása érdekében az
„apothecariusok” ellen. A határozat előírta, hogy az orvosságok és különböző
füvek az egyetemen végzett orvosok jelenlétében készüljenek, a patikusokat
rendszeresen és szigorúan ellenőrizzék, s mindkét fél megbüntetésének a terhe
mellett megtiltotta azt is, hogy az apothecariusok ajándékokat adjanak a
doktoroknak.[40] Korszakunkban
a sárospatakihoz hasonlóan más kollégiumokban is visszatérően foglalkoztak az
egészségügyi viszonyok javításával. A soproni líceumban például az a Kiss
József ténykedett a 18. század végén, akinek a nevéhez két fontos munka
köthető. Az egyiket a himlőoltás népszerűsítése érdekében írta, a másik pedig –
hasonlóan Zsoldos János művéhez – az alsóbb osztályokban tanuló gyermekek
számára készült katekizmus.[41]
A nagyenyedi református kollégiumban szintén egyre nagyobb hangsúlyt kapott az
egészségnevelés kérdése: csecsemőápolással foglalkozó, magyar nyelvű könyvek
váltak hozzáférhetővé a könyvtárban; számos egyéb orvosi, természettudományos
és herbáriumkötetet szereztek be a gyűjtemény vezetői; valamint jó néhány
enyedi diák Pesten vagy Bécsben diplomát szerezve, orvosként dolgozott
anyaiskolájuk környékén és ezáltal tevékenyen hozzájárultak régiójuk fejlődéséhez.[42] A
Debreceni Református Kollégiumban sem összpontosult nagyobb figyelem a
mozgásra, mint Sárospatakon. Bár a külföldi akadémiákra kijutó akadémisták
leírták kinti tapasztalataikat, Szilágyi Sámuelről azt is tudjuk, hogy
Hollandiában megtanult korcsolyázni, a szervezett testgyakorlásra vonatkozó
első intézkedésre csak 1842-ben került sor.[43]
Az iskolai egészségügy kérdésében már a 18. század második felében maradandóbb
eredmények születtek, mint Patakon. Az alapvető tisztasági előírásokon túl
Hatvani István orvostanár 1752-ben betegpénztárt létesített, amely –
ellentétben a Bodrog parti kezdeményezésekkel – nemcsak fennmaradt, de némileg
nőtt is az alaptőkéje. Ebből a szegények gyógyítását és gyógyszereit is fizetni
tudták. Szintén Hatvani ösztönzésére 1775-ben kórházi alappal igyekeztek
hosszabb távon is biztosítani a beteg diákok gyógyítását, majd 1807-ben
elrendelték a kórház felállítását is, sőt Hatvani István lemondását követően
azonnal gondoskodtak az elöljárók utódjának, Milesz Józsefnek az alkalmazásáról.
Mindezek ellenére a patakinál jóval nagyobb debreceni iskolában sem merült föl –
egészen a reformkor végéig – az önálló orvosképzés ötlete.[44] Összegzés
Tanulmányunkban arra kerestük a választ, hogy a
hazai felvilágosodás egyik legfontosabb zászlóvivőjének számító Sárospataki
Református Kollégiumban milyen minőségű körülmények szolgálták a tanulók
egészséges életmódját, a betegségek megelőzését, illetve orvoslását. A diákélet
kereteinek áttekintése során azt tapasztaltuk, hogy a sokszor igen fiatalon,
négy-hatévesen az iskolába kerülő, s ott akár másfél-két évtizedet is eltöltő
ifjak mindennapjaikat javarészt egészségügyi szempontból aggályos viszonyok
között töltötték el. E tényezők közül a diákok többségének nagyfokú szegénysége
szorosan összefügg a társadalom állapotával, a bekerülő tanulók közötti
különbségeket azonban az iskola – az adott strukturális korlátok között –
igyekezett csökkenteni (pl. a diákmunka, a szállás, az étkezés, az orvosi
ellátás biztosításának differenciált odaítélésével). A helyszűke
fölszámolásáért szinte folyamatosan komoly erőfeszítéseket tettek az iskola
vezetői és adakozói, a korszakunkban megkezdett, nagy szabású építkezés pedig
egészségügyi szempontból is jelentős előrelépés reményével kecsegtetett.
Ugyanakkor a tananyag zsúfoltságán és a szervezett testnevelés hiányán lényeges
kezdeményezés ebben az időszakban nem kívánt változtatni.
Mindenképpen biztató jelként értékelhetjük, hogy az iskola vezetői
egyre gyakrabban vetették föl az orvostanár alkalmazásának szükségességét, s az
évek folyamán egyre pontosabban körül is írták feladatkörét. Mindenkor
megfelelően gondoskodtak a legalapvetőbb higiénés előírásokról és azok
betartásáról, sőt az alkalmankénti mozgás, játék helyszínének biztosítása
érdekében nem kis anyagi áldozatot is hoztak. Külön kiemelésre méltónak
tartjuk, hogy – összhangban a másik három református egyházkerülettel – könnyen
tanulható, szemléletes példákkal teli könyv kiadásával elősegítették az
egészségtani ismeretek elsajátítását már az alsóbb évfolyamokon. Ezen
erőfeszítések révén elérték, hogy járványok az iskola falain belül évszázadok
óta nem szedtek áldozatot, bár a rendelkezésre álló források tanúsága szerint
sem a súlyosabb megbetegedések, sem pedig a diákok halálozásának a
visszaszorítása nem járt teljes sikerrel.
A régió
fejlődésének vontatottságából és a Kollégiumnak adományokat ajánlók céljaiból
egyértelműen arra következtethetünk, hogy az egészségügyi viszonyok tervszerű
javítása az intézmény környékén nem számított közügynek, a kisebb-nagyobb
előrelépéseket néhány haladó szellemiségű elöljáró és tanár elszántságának
köszönhették Patakon. Ennek ellenére is arra jutottunk, hogy a Sárospataki
Református Kollégiumban a többi nagyobb iskolakollégium átlagát némileg
meghaladva, a 19. század első harmadának végén már kifejezetten sokat törődtek
a tanítás és a diákélet e fontos területén mutatkozó bajok orvoslásával. Függelék
I. Az 1794. évi betegnaplóban szereplő bejegyzések:[45]
II.
Halálesetek a Kollégiumban
Jegyzetek[1] A
Kollégium ekkori történéseiről legújabban született munkák: Hörcsik Richárd: A Sárospataki
Református Kollégium gazdaságtörténete, 1800-1919. Sárospatak, 1996.
(továbbiakban: Hörcsik, 1996.); Csorba Sándor: Reformkori
diákegyesületek Patakon és a Társalkodási Egyesület Pozsonyban. Bp., 2000.
19-81. p.; Ugrai János: Felvilágosodás
kori változások a Sárospataki Református Kollégiumban. In: Egyháztörténeti Szemle, 2001. 1. sz. 94-111. p. [2] Hegyi József: Régi diákélet
Sárospatakon. In: Neveléstörténeti Füzetek 7. Bp., 1988. 29-36. p. [3] Hörcsik, 1996. 30-38. p. [4] A
Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeinek Levéltára. (továbbiakban:
SRKLt.) A. XXXI. 12. 027. [5] SRKLt.
A. XXXVIII. 15. 556-15. 557. [6] SRKLt.
A. XXIX. 10. 968. [7] A
Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeinek Kézirattára. (továbbiakban:
SRKKt.) 1123/20. [8] Az
1796. évi Litteraria Deputatio munkálata. (továbbiakban: Lit. Dep. 1796.)
SRKLt. K. b. II. 11. 55-60. p.; 81-92. p. [9] Szilágyi István: A gimnáziumi
oktatásügy története a magyarországi helv. hitvallásúaknál, különös tekintettel
a h.h. tanároknak Pesten1860-ban tartott egyetemes értekezletére. In: Sárospataki Füzetek, 1861. 193-231. p.; Ködöböcz József: Tanítóképzés
Sárospatakon. A kollégiumi és középfokú képzés négy évszázada. Bp., 1986.
65-69. p. [10] Lit.
Dep. 1796. 61-65. p. [11] Csajka Imre: A sárospataki iskola
testkultúrtörténete. Sárospatak, Kézirat. 1982. 82-87. p. [12] Csajka Imre: A polgári-nemzeti
testkultúra kezdetei a sárospataki iskolában (1800-1848). In: A Testnevelési Főiskola Közleményei,
1984. 2. sz. 31-44. p. 1984. 31-33. p. [13] Rácz Lajos: Egy pataki diák látogatása
Salzmann schnepfenthali intézetében 1806-ban. In: Magyar Pedagógia, 1933. 171-174. p. [14] SRKLt.
A. XXV. 9234. [15]
Disciplinarii Collegii Administratio.
SRKKt. 1176. 99. p. [16] Ugrai János: Diákfegyelem a pataki
kollégiumban 1777-1815 között. In: Takács Péter (szerk.): Történeti Tanulmányok
IX. Debrecen, 2001. (továbbiakban: Ugrai, 2001.) [17] Csajka Imre: Adatok a sárospataki
iskola XVIII. századi testkultúrájának történetéhez. In: A Testnevelési Főiskola Közleményei, 1982. 3. sz. 137-146. p. [18] Ugrai, 2001. [19] SRKLt.
A. XXIX. 10. 890. [20] SRKLt.
A. XXXII. 9. 400. [21] SRKLt.
A. XXVIII. 10. 299. [22] SRKLt.
A. XXXIX. 16. 039-16. 040. [23]
Politica Collegii Administratio. (továbbiakban: P.C.A.) SRKKt. 1176. 14. p. [24] SRKLt.
A. XXVIII. 10. 496. [25] Elekes György: A sárospataki főiskola
orvostanárai és egészségügye. In: Orvosi
hetilap, 1932. 50. sz. (továbbiakban: Elekes,
1932.) 1137-1139. p. [26] SRKLt.
A. XXXI. 11. 703. [27] SRKLt.
B. XLIV. 18. 565-569. [28] P.C.A.
SRKKt. 1176. 12-13. p. [29] Elekes György: Tóthpápay Mihály
iskolaorvos a tizennyolcadik század végén. In: Orvosi Hetilap, 1941. 19. sz. 265-266. p. [30] SRKLt.
A. XXVII. 9888. (A tartozást egyébként csak halála után törlesztette a lánya.) [31] SRKLt.
B. XVI. 29. 704. [32] Zsoldos János: Az egésség fentartásáról
való rendszabások. Sárospatak, 1818. [33] Ld. az
I. sz. függeléket. [34] SRKLt.
A. XXV. 9245. [35] SRKLt.
B. XLVIII. 30. 911. [36]
1774-1818 között elhunyt pataki diákok halálára írt versek. SRKKt. 1124.;
Protocollum Schola Patakiana Valedicentium. SRKLt. K.a. I. 21. [37] Elekes, 1932. 1137-1139. p. [38] Dongó Gyárfás Géza: Egy-két adat
Zemplénvármegye közegészségügyének történelméhez. In: Adalékok Zemplén vármegye
történetéhez. XV. kötet. Sátoraljaújhely, 1910. 319-320. p. [39] Dongó Gyárfás Géza: Hány orvos élt
Zemplén vármegyében 100 évvel ezelőtt? In: Adalékok Zemplén vármegye
történetéhez. XIV. kötet. Sátoraljaújhely, 1908. 369. p. [40] Hubay Kálmán: „Apothecariusok” ellen
királyi rendelkezés 1786-ból. In: Adalékok Zemplén vármegye történetéhez. VI.
kötet. Sátoraljaújhely, 1901. 123-124. p. [41] Kéri Katalin: „A beteg szíve kedvetlen,
az étele ízetlen…” Egy 18. századi magyar orvos könyvei az egészségről. In: Egészségnevelés, 1998. 4. sz. 183-184.
p. [42] Kéri Katalin: A nagyenyedi Bethlen
Kollégium kisdedápolással foglalkozó könyvei a XVIII-XIX. századból. In: Egészségnevelés, 1997. 2. sz. 93-95.
p.; Vita Zsigmond: A Bethlen
Kollégiumból kikerült orvosok a XVIII. század végén és a XIX. század elején.
In: Orvostörténeti Közlemények, 1976.
239-243. p. [43] Balogh Ferenc: A debreceni református
Kollégium adattára, azaz a Kollégium története adattári alakban. In: Debreceni Protestáns Lap, 1905. 20-21.
p.; Sós István: A debreceni
református kollégium vázlatos sporttörténete. In: Protestáns Tanügyi Szemle, 1938. 8. sz. 354-359. p. [44] Barcsa János: A debreceni kollégium és
partikulái. Debrecen, 1905. 88-92. p.; Tóth
Béla: A kollégium története a XVIII. században. In: Barcza József
(szerk.) A Debreceni Református Kollégium története. Bp., 1988. 135-136. p.; Gaál Botond: A természettudományok oktatása
és művelése a Kollégiumban. In: Barcza József (szerk.) A Debreceni Református
Kollégium története. Bp., 1988. 612-618. p. [45] Ezúton
köszönöm meg Dr. Szállási Árpádnak, hogy értékes segítséget nyújtott a
bejegyzések egy részének értelmezésében. (U.J.) | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |