Vissza a tartalomjegyzékhez

12. évfolyam 4. szám
A. D.
MMXI

Varga Lujza:
A Bethlen Gábor kép fejlődése az 1945 utáni magyar történettudományi szakirodalomban és közgondolkodásban
A fejedelem-kép az ’50-es években

A fejedelem-kép az ’50-es években

1945 előtt a Bethlen Gáborról kialakított képet leginkább a felekezeti hovatartozás, majd emellett a Trianon utáni sokk határozta meg. A fejedelem az erdélyiek és a protestánsok szemében követendő példa volt, aki utat mutatott, épp ezért óriási tisztelet övezte emlékét, amely az évszázadok alatt Móricz Zsigmond megfogalmazása szerint „stilizált képpé”[1] formálódott. Ő volt tehát az igazi kálvinista, aki hitét és népét is védte, és aki egységes és biztonságos Erdélyt teremtett.

A 20. század első felének Bethlen Gáborral kapcsolatos vitái abból adódtak, hogy főként Szekfű Gyula szembeszállt ezzel a képpel és a fejedelmet úgy ábrázolta, mint egy zseniális, de önző érdekek által vezérelt politikust, aki ahelyett, hogy egységet kovácsolt volna, támadásaival még inkább szétszakította a magyarságot.

A második világháború lezárultával a király nélküli királyság végképp a múlté, és ezzel egy időben – mint oly sok más téren – Bethlen megítélésében is szemléletváltás történt. Az 1945 utáni szakirodalomban a Habsburg hatalomra úgy tekintenek, mint olyan külföldi elnyomóra, ami nemcsak a nemzetet akarta megsemmisíteni, de gazdaságilag is ki akarta szipolyozni az országot, megakadályozva közben a polgárosodást is. Az ő kiszolgálóik pedig az ellenreformációs katolikus papok és a földesurak voltak.

Ennek fényében általában Bethlen is úgy jelenik meg, mint az évszázadokon átívelő és így egy tisztán látható irányba haladó, egyetlen egész folyamatként megjelenő Habsburg-ellenes harcok egyik állomása. Így ír róla Mód Aladár is, aki az egész magyar történelem elmúlt 400 évét a német elnyomás elleni küzdelemnek látja, és Bethlen harcaira „csupán” ennek a nagy egésznek a részeként tekint.[2] Pach Zsigmond Pál 1951-ben a pártfőiskolán tartott előadásában Bethlen szintén csupán egy mozzanat függetlenségi harcaink folyamában, akit úgy látott, mint a Mátyás halálával megtört polgári-nemzeti vonal folytatóját, aki Magyarország függetlenségéért támadott, hogy a két országrészt egyesíthesse.[3]

Wittman Tibor szintén a Habsburg hatalomban látja a magyarok fő ellenségét, ami még a töröknek való ellenállásban is gátolta az általa csupán gyarmatosítani kívánt Magyarországot. Úgy vélte, hogy Bocskai, Bethlen és I. Rákóczi György katonái voltak azok, akik megakadályozták, hogy a Habsburgok teljesen bekebelezzék az országot. Bethlen fő célja ugyan az ország területi egyesítése volt, de a kultúra és a gazdasági egység megteremtésén is sokat fáradozott – gazdaságpolitikáját merkantilista jellegűnek látta, amivel

 

„felülről hozott létre belső gazdasági kapcsolatokat, a fejedelmi hatalommal egységes piacot és magasabbfokú termelést igyekezett előmozdítani. […] Bethlen politikájában történetünk során elsőnek jelentkeznek összefüggően törekvések a nemzettéválás meglévő csíráinak kifejlesztésére. Mutatja ezt kultúrpolitikája is, mely a nemzeti nyelv és kultúra felvirágoztatásával, kulturális központ megteremtésével nagyban hozzájárult a sajátságos magyar ’nemzeti jellem’ kifejlődéséhez.”[4]

 

Hangsúlyozta azt is, hogy a Habsburg-Magyarországgal szemben Erdélyben a magyar volt a hivatalos nyelv; hogy az államában végbement fejlődés teljes mértékben Bethlennek köszönhető, és hogy személyének nagyságát mutatja az is, hogy nemcsak magyar viszonylatban volt korának nagy embere, de a nyugati sajtó és közvélemény is sokat foglalkozott vele. Wittman mindezek ellenére úgy látta:

 

„Anélkül, hogy Erdély önállóságát helytől és időtől elszakítva eltúloznánk, észre kell vennünk, hogy nagyobb mozgásszabadságát részben a két ellenség, a török és a Habsburg-hatalom közötti ellentéteknek köszönhette.”[5]

 

Szerinte Bethlen már 1627-től tisztában volt azzal, hogy a Nyugatra nem számíthat a Habsburgok ellen, ezért fordult figyelme Lengyelország felé, amelynek megszerzésével a két, a Habsburgok és a török által egyaránt fenyegetett ország erejét egyesítve fordulhat ezen hatalmak ellen. Arra is felhívta a figyelmet, hogy ezt a lehetőséget nem csupán élete végén vette számba: már 1619-ben győzködte a törököt. Lengyelország ellen azonban nem csupán a svédekben látta a lehetséges szövetségest, de Oroszországban is, hiszen 1618-ban Zsigmond mint „a Habsburgok agresszív törekvéseinek kelet felé előretolt erődje” Oroszországra támadt – így bennük nemcsak Bethlen kereste a szövetségest, de a nyugati hatalmak is.

Wittman is úgy vélte, hogy Bethlen működésének két nagy színtere volt: egy önálló, erős, és fejlett magyar állam megteremtése, és az egész ország felszabadítására való törekvés, amelyet csupán a megfelelő külföldi szövetséges hiánya akadályozott meg (Szemben például Rugonfalvi álláspontjával, aki a legfőbb gátló tényezőt a magyarok árulásában látta.). Wittman a következőkben látta a fejedelem tetteinek „mai” életünkben is levonható tanulságát:

 

„Bethlen nagy történelmi öröksége és életművének tanulsága az, hogy megmutatta, miként kell az országépítést összekapcsolni a nemzet megvédésének, szabadsága megőrzésének harcos lendületével! De nem kisebb tanulság dolgozó népünk számára Bethlen másik nagy öröksége sem: az, hogy a magyar szabadság megvédésének ügye csak a haladó nemzetközi erőkkel való szolidaritásban vihető győzelemre! ’Magyarország ennek a szolidaritásnak adta tanújelét az erdélyi fejedelmek harcában’ – mondja Rákosi Mátyás. És ha szétnézünk Bethlen szövetségeseinek soraiban, akkor valóban a haladó, szabad fejlődésre törekvő Európa összefogását láthatjuk a fejedelem oldalán. A világreakció akkori főerejével, a Vatikán, a Habsburgok és a lengyel király blokkjával szemben Bethlen kapcsolatba lépett minden haladó és függetlenségét védő országgal… Figyelemreméltó öröksége Bethlennek éppen a szomszédos népekkel való szoros barátság és együttműködés a közös ellenséggel szemben! Végül, de nem utolsó sorban nagy figyelmeztetés Bethlen terve az orosz szövetség megkötésére, mely arra tanít, hogy mivel a történelem folyamán a magyar nép szabadságának ügye egybeesett a nagy orosz nép érdekeivel – éppen ezért az orosz nép harcai nagyban segítették a magyarok nemzeti küzdelmeit, és így az oroszokhoz való fordulás, az orosz-magyar szövetség – amikor lehetőség nyílt – járható és szükséges út volt! Bethlen Gábor építő munkáját és harcait ma tudjuk igazán haladó hagyományunkként értékelni, mikor népünk a társadalmi és nemzeti elnyomás bilincseiből örökre kiszabadult, s függetlensége és haladása védelmében támogatja, élén a hatalmas Szovjetunióval, az egész haladó emberiség. Bethlen példája ma is tanulságul szolgál, és a haza iránti kötelességek kitartó teljesítésére buzdít, állandó éberségre int országunk ellenségeivel, az imperialista háborús gyujtogatókkal szemben, tudatosítja népünkben, hogy hol a helyünk abban a küzdelemben, mely az egész emberiség jobb jövőjéért folyik.”[6]

 

A ’60-as, ’70-es évek fordulata

Nagy László 1969-ben megjelent könyvében saját bevallása szerint arra törekedett, hogy a korábbi irodalomtól eltérően egy elfogulatlan Bethlen-képet fessen meg. A fejedelem nála olyan uralkodóként jelenik meg, akinek harcait a nép nem érezte annyira magáénak, mint korábban Bocskaiéit – ezért hívják az ő háborúit szabadságharc helyett vallásháborúnak. Bethlen személyét éppolyan ellentmondásosnak látta, mint a kort, amelynek szülötte volt: nem tartotta sem eszményi szabadsághősnek, sem csupán a hatalomvágy vezérelte embernek. Olyasvalakinek látta, aki „a rendiség korlátain túlnéző, vallásilag türelmes abszolutista uralkodó korai megjelenése magyar földön. Számadásra kötelezett szolgának érezte magát.”[7] aki modern fejedelemként nem szimpatizált a rendi kiváltságokkal.

Nagy úgy látta, hogy a korabeli Magyarországon a városok hanyatlásnak indultak, a Habsburg-kormányzat súlyos adóterheket rótt ki úgy rájuk, mint a parasztokra, akiket emellett a földesurak is kizsákmányoltak, miközben kíméletlen ellenreformáció és vallásüldözés folyt – nem csoda tehát, hogy a lakosság gyűlölte a Habsburg-hatalmat. Erdélyben ugyanígy áll szemben a fejedelem a rendiséggel (a rendek ellen szükség esetén akár a törököt is behívhatja), csakhogy ott nemzeti monarchia van szemben az idegen uralom alatt levő királyi Magyarországgal. Nagy szerint a Habsburgok folyamatosan lázították az erdélyi rendeket a fejedelem ellen, ám épp ezzel a tettükkel taszították Erdélyt a török karjaiba, miközben akaratlanul is elősegítették az erdélyi központi hatalom megerősítését. Úgy látta, hogy miközben a királyi Magyarország folyamatosan hanyatlott, addig Erdély szinte észrevétlenül fejlődött és vitte tovább a magyarságot. Ugyanakkor azt is elismerte, hogy a Habsburgok nélkül Magyarországot elnyelte volna a Török Birodalom.

Bethlen sikereinek kulcsát a politikai és katonai cselekmények pontos összehangolásában látja, abban, hogy a diplomáciát a hadsereg kiegészítésére használja, kihasznál minden adódó személyes ellentétet és az erők megosztására törekszik, az aktív védelem taktikáját alkalmazva pedig nem csupán a várakra koncentrál – azokat a csapatok mozgó védelmével kombinálja. Ehhez pedig a tervezésnél nagy képzelőerő és megfontolt végrehajtás szükséges.

Nagy szerint Bethlen, akinek hatalomvágya éppúgy szerepet játszott a hadjáratok megkezdésében, mint erős elhivatottsági érzése, nagysága ellenére is saját korának embere maradt és csak

 

„a feudális rendszer, s a kálvinista vallás keretei között élhetett tudatvilágában. Mint a feudális uralkodó osztály legalsó ranglétrájáról a legfelsőre került nemes, s a kálvinista egyház buzgó fia nem is gondolkodhatott alapvetően másképp. Amiben különbözött osztályának és egyházának átlag tagjaitól, az zseniális tehetségéből, szélesebb látóköréből, kritikai éleslátásából, gazdagabb tapasztalataiból és az elfogulatlanságra hajlamosabb természetéből adódott.”[8]

 

Ugyanakkor úgy vélte, hogy mint abszolutista uralkodó mindenkit képviselni akart bizonyos mértékig, még a parasztságot is. Mivel a jobbágyok és a hajdúk nagyrészt protestánsok voltak, szerinte Bethlen katolikus megújulás elleni fellépésének osztályharcos tartalma is volt. Alapvetően úgy festette meg a képet, mint a rekatolizálni akaró földesúr és a néhány főúr által támogatott protestáns jobbágyság küzdelmét.

Bethlen értékelésekor Nagy szerint azt kell vizsgálni, hogy a háborúi megegyeztek-e az ország gazdasági és társadalmi fejlődésének irányával, és hogy a fejedelem jobb alternatívát kínált-e az országnak, mint a Habsburgok. Úgy vélte, annak ellenére, hogy Bethlen éppúgy az abszolutizmust képviselte, mint a Habsburgok – ami hazánk esetében a feudális vezető osztályra való támaszkodást jelentette –, mégis Bethlen kínált jobb lehetőséget. Ennek okát azonban nem abban látta, hogy Bethlen uralkodása nemzeti jellegű lett volna, hanem abban, hogy a Habsburgok gazdaságilag előtérbe helyezték az örökös tartományokat Magyarország rovására. Alapvetően tehát Bethlen háborúit a társadalmi fejlődést segítő, igazságos háborúknak tartotta, hiszen a fejedelem emellett sok olyan intézkedést is bevezetett, amelyekkel az elnyomottakat támogatta. „Üstökös volt ő a magyar história egén, föllobbanó tűzcsóva. Vakító fénye korán lobbant el. Megvalósítatlan tervei vele együtt szálltak sírba.”[9]

R. Várkonyi Ágnes szerint a folyamatos és állandó Habsburg–erdélyi, illetve Habsburg–magyar rendek közti szembenállás és harcok során „végletes harc sokáig nem bontakozik ki, győzelemre az egyik fél sem képes, a pillanatnyi pozíciónyereség bármelyik fél számára elegendő ok a kompromisszumra.” Bethlent Zrínyi Miklós és II. Rákóczi Ferenc mellé állította – mindhármukat olyan államférfiaknak láttatva, akik tetteikkel ebből a stagnálásból keresték a kiutat. Úgy vélte, hogy Bethlen, Zrínyi és Rákóczi is Magyarország egyesítésére törekedtek, de épp ez a cél az, amelynek érdekében hajlandóak voltak rugalmasan alkalmazkodni a hirtelen felmerülő lehetőségekhez, és ezért tűnhet politikájuk olyan zavarosnak:

 

„Egyikük sem csak egyetlen úton járni hajlandó, egyetlen véleménybe csontosodott politikus. Mindhárman érzékenyen reagálnak a reális lehetőségekre, s gyorsan észlelik a lehetőségek változásait. Erős készség él bennük megismerni a társadalom természetét, a rendelkezésükre álló erők minőségét, a politikai viszonyok változását és friss energiával szabják ehhez tennivalóikat.”[10]

 

Ugyanakkor azt is leszögezte, hogy „Bethlen, Zrínyi és Rákóczi nem teóriákat, hanem tendenciákat akartak megvalósítani, rugalmasan szolgálva e tendenciák megvalósítására alkalmasnak látszó teóriákat”.

Szerinte tehát mindhárman „a rendi formák széttörésén munkálkodtak”, hiszen nemcsak a nemesség megadóztatására tettek kísérletet, de a gazdaság és a közigazgatás korszerű átalakítására is. Azt, hogy Bethlen Báthory István nyomdokain haladva a csehekben, a lengyelekben és a román fejedelemségekben keresett szövetségest, a rendiség és a vallás keretein túlmutató lépésnek látja, de azt is hangsúlyozta, hogy sem ő, sem a másik két államférfi nem akarták megváltoztatni magát a feudális társadalmi rendet.

 

A nagyenyedi kollégium alapításának 350. évfordulója

A nagyenyedi kollégium földjeit 1948-ban teljes egészében államosították, ugyanekkor az iskola egyházi jellegét is megszüntették. Ennek ellenére az intézmény továbbra is igyekezett megőrizni korábbi szellemiségét, átadni azt a jövő nemzedékeinek is.

Ez a cél különös hangsúllyal jelenik meg 1972-ben, a nagyenyedi kollégium alapításának 350. évfordulóján, melynek alkalmából Sütő András mondott beszédet „a legnagyobb erdélyi magyar fejedelem” tiszteletére. A Nagyenyedi fügevirág c. munkájához hasonlóan (amelynek újbóli kiadását egyébként hosszú hallgatás után engedélyezték ismét) ebben a beszédében is arra hívta fel a figyelmet, hogy Bethlen egyik legnagyobb tette az volt, hogy felismerte az Erdélyben élő népek összefogásának szükségességét és alatta a románok éppolyan jól éltek, mint a magyarok, emellett pedig a román vajdaságokkal is jó kapcsolatokat ápolt.

 

„Ez a Bethlen Gábor, ezzel a kultúrpolitikájával, amelynek mi itt eredményei vagyunk, e kollégium falai között, olyan népi művelődési folyamatot indított el, amely valójában gigantikus méretűre bontakozott ki.”[11]

 

Beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy a „mai” diákok ennek a kornak a fügevirágai, és mint ilyenek bennük van a reménység.

 

Az 1980–81-es év eseményei

1980-ban volt Bethlen születésének 400. évfordulója, amelynek köszönhetően nemcsak ekkor, de még a következő évben is újra megszaporodott a vele foglalkozó művek száma: többek között a Reformátusok Lapja vagy a Századok közölt vele foglalkozó cikkeket, tanulmányokat, valamint országszerte tartottak kisebb-nagyobb megemlékezéseket és ünnepségeket a tiszteletére. Ilyen volt például a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnáziumban tartott előadássorozat, ahol a diákok bemutattak többek között egy külön erre az alkalomra írt dokumentumjátékot, amelyet a fejedelemről szóló művekből és versekből állítottak össze.

1979–80-ban jött létre a Bethlen Gábor Alapítvány, amelynek alapító tagjai között Illyés Gyula, Németh Lászlóné és Kodály Zoltánné is megtalálhatóak, és amelynek jelmondata egy, a Móricz regényéből vett Bethlen-mondat: „Mi minden erőt, ami a haza javára akar és tud lenni, nem eltiporni, hanem együvé fogni kívánunk.” Az egyesület célja, hogy anyagilag és szellemileg is támogassa a közép-európai szellemi együttműködést, a nemzeti összetartozást és a határon túl élő magyaroknak itthoni megismertetését és elismerését –  fogalmazta meg az alapítvány céljait Bakos István, az alapítvány kuratóriumának elnöke.

Ugyanebben az évben több vele foglalkozó, válogatott kötet is megjelent. Ilyen volt a Sebestyén Mihály által szerkesztett kötet, amely Bethlen Gábor levelezését tartalmazza,[12] a Makkai Sándor fia, Makkai László által szerkesztett Bethlen Gábor emlékezete és a Bethlen Gábor krónikásai: Krónikák, emlékiratok, naplók a nagy fejedelemről c. munkák, amelyekben a fejedelemmel foglalkozó, válogatott korabeli forrásokat adták ki.

Szintén ekkor látott napvilágot Makkai László Török Bethlen és Mohamedán Gábor c. cikke,[13] amelyben felmentette Bethlent a már saját korában őt ért vádak alól, és úgy vélte, hogy „Bethlen sem nem törökpárti, sem nem Habsburg-ellenes volt. Neki török és Habsburg egyaránt eszköznek számított magyar célok szolgálatában”. Ezzel annak a nézetnek is ellentmondott, miszerint Bethlen legfőbb célja a Habsburgok hatalmának megdöntése lett volna.

 

Barcza József „református fejedelme

1980-ban jelent meg Barcza Józsefnek, a Debreceni Református Kollégium tanárának Bethlen Gábor, a református fejedelem c. könyve, amelyben az író a hangsúlyt Bethlen mély vallásosságára helyezte.[14] Példaként állította az emberek elé azt az önzetlen és szorgalmas Bethlent, aki minden tettével Isten dicsőségét és hazáját szolgálta. Olyan fejedelemnek látta őt, aki mindenkit ugyanazon erkölcsi mérce szerint ítélt meg származásától függetlenül, és aki, habár nem tudta semmissé tenni az ellentéteket, mégis sikerült áthidalnia őket.

A fejedelem lelki életét vizsgálta, azt, hogy Bethlen miként gondolkodott Istenről, a predesztinációról, a fejedelem kötelességeiről vagy épp az olyan fogalmakról, mint például a remény, a bűnbánat vagy a bűnbocsánat. Ezek során egy olyan ember képe bontakozik ki előttünk, aki Isten kegyelméből uralkodva minden lépésével saját és a népe üdvösségét keresi, aki kötelességének érzi, hogy a számára adatott lehetőségeket a lehető legjobban használja ki, és akinek hatalmát csupán a tízparancsolat, az ország törvényei és az erkölcs korlátozzák, az ezek szabta kereteket azonban sosem lépheti át. Támadásai során sem hódított, csupán a népéért harcolt, ami a fent említettek tükrében kötelessége is.

Barcza munkájában tehát Bethlen ismét oly makulátlan emberként és államférfiként jelent meg, mint a 20. század első felének protestáns közgondolkodásában.

 

Az 1980. október 8–9-i Bethlen-konferencia

1981-ben a Századok közölt több Bethlennel foglalkozó tanulmányt, amelyek az 1980. október 8. és 9. között Debrecenben megtartott, Bethlennel foglalkozó nemzetközi tudományos konferencián hangzottak el. A konferencián részt vett az MTA Történettudományi Intézete, a Hadtörténeti Intézet, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem, a Magyar Történelmi Társulat és a Bethlen Gábor Emlékbizottság is.

Pach Zsigmond Pál mondta a megnyitó beszédet, amelyben arra hívta fel a figyelmet, hogy bár az évfordulókon az emberek hajlamosak a végletekig idealizálni valakit, Bethlen esetében erre semmi szükség, hiszen „éppen ezek kirekesztésével ismerszik meg Bethlen történelmi személyisége: olyannak, aki szervesen beleépült-beleilleszkedett korába – olyannak, aki messze kimagaslott korából”.[15] Bethlen nagyságát leginkább abban látta, hogy nemcsak konszolidálnia sikerült Erdélyt, de olyan állammá alakította azt, amely képes volt gyors döntéseket hozni, azokat hatékonyan végrehajtani, és így bekapcsolódni az európai hatalmi játszmákba, miközben gazdasági és kulturális téren is sikerült fejlesztenie a területet.

A kongresszuson Bethlent nem általában vizsgálták, ehelyett egy-egy részletkérdést ragadtak ki és jártak körül. Köpeczi Béla előadásában Bethlen államát, annak eszmei gyökereit, felépítését és szerepét, a fejedelem udvarát és a korabeli erdélyi műveltséget boncolgatta, míg Péter Katalin Bethlen családjával, származásával és birtokaikkal foglalkozott. Heckenast Gusztáv a Bethlen alatt fellendülő erdélyi technikai műveltséget mutatta be a szászokon, a bányászaton és a fejedelem betelepítésein keresztül, Trócsányi Zsolt pedig Bethlen hivatalszervezetével, annak felépítésével és meghatározó tagjaival foglalkozott. Úgy látta, hogy a Bethlen által kiépített rendszer

 

„a fejlett feudális centralizáció egy igen nívós, életképes példánya, amelyen már mutatkoznak az abszolutizmus bizonyos jelei […] de még nem abszolutisztikus jellegű. Úgy hisszük: az 1613-1629-i Erdély gazdasági-társadalmi struktúrájának ismeretében ezt kell az elérhető optimumnak tekintenünk.”[16]

 

Zimányi Vera a gazdaságpolitikáját állította vizsgálatának középpontjába. Úgy látta, hogy Bethlen korában a gazdaság nem csupán a török jelenléte és az ország három részre szakadása miatt volt nehéz helyzetben, de azért is, mert ekkor kezdődött egy nemzetközi méretű munkamegosztás, ami alapvetően determinálta országunk lehetőségeit. Bethlen sikereit ennek fényében kell tehát látnunk – az ő zsenialitása kellett ahhoz, hogy Erdély felvirágoztatása mellett még a háborúit is finanszírozni tudja.

Benda Kálmán a fejedelem diplomáciai szervezetét és annak működését vette vizsgálat alá.[17] Bethlennek nem voltak állandó diplomáciai testületei vagy megbízottjai, mindig másokat küldött egy-egy feladatra, állandó követséggel pedig csupán a Portán rendelkezett, ami annak ellenére, hogy a korban Konstantinápoly volt az egyik fő diplomáciai központ, mégsem bizonyult elegendőnek. Habár Bethlen megkezdte az erdélyi diplomáciai szervezet kiépítését, annak teljes kialakítására az ő 16 éve nem volt elegendő, és épp ebben az akadozó szervezetben látta Benda az egyik olyan tényezőt, amely meggátolta a fejedelem külpolitikai terveinek megvalósítását.

Bitskey István Bíró Vencel és Sík Sándor nyomdokain haladva Pázmány és Bethlen levelezésének segítségével vizsgálta a két államférfi viszonyát. Úgy látta, hogy mindketten az ország érdekeit nézték, de a mikéntet

 

„a földrajzi tényezők eleve meghatározták: amennyire lehetetlen lett volna Erdélyben a török ellen fordulni, ugyanolyan illuzórikus lett volna a nyugati országharmadból huzamosan Bécs-ellenes politikát folytatni. A kornak ezt a dilemmáját, feloldhatatlan ellentmondását tükrözi a Bethlen-Pázmány levelezés egymásnak feszülő érvrendszere.”[18]

 

Ezek után vette elő Bethlen oly sokat emlegetett vallási türelmét, és a Káldi-Bibliához való viszonyát. Úgy látta ugyanis, hogy a fejedelem nem csupán a tolerancia jegyében támogatta a jezsuita szerzetes munkáját, de politikai okokból is, hiszen Bethlen úgy engedte el 1621-ben Káldit, hogy az Bécsben tolmácsolja békefeltételeit és követeléseit. 1623-ban ismét megismétlődött ez a jelenet. Bitskey szerint Bethlennek mind Pázmányhoz, mind Káldihoz való viszonya a fejedelem politikai rugalmasságának ékes bizonyítéka, annak, hogy

 

„soha nem az ideológiai ellenfél megsemmisítése, hanem sokkal inkább a megnyerése volt a célja. Jól tudta, hogy országépítő céljai megvalósításához minden erőt egyesítenie kell, csakis úgy remélhet eredményt”.

 

A kongresszuson elhangzott előadások tehát ismét Bethlen pozitívumaira helyezték a hangsúlyt, és arra törekedtek, hogy az egyes területek mélyebb tanulmányozásával nemcsak az erdélyi viszonyokról kapjanak élesebb és tisztább képet, de egyben a fejedelemről is.

 

A boszorkányos Bethlen

Nagy László „…Sok dolgot próbála Bethlen Gábor…” című munkája szintén 1981-ben látott napvilágot. Nagy a Bethlen alatt erdélyi főnemesek ellen folytatott boszorkánypereket vizsgálta – egész pontosan a Báthory Gábor állítólagos szeretői, Török Kata, Imreffyné és Báthory Anna elleni pereket. Úgy vélte, hogy ezek a boszorkányperek valójában olyan koncepciós perek voltak, amelyeknek célját inkább az asszonyok kezén levő birtokok megszerzésében jelölhetjük meg. Ennek bizonyítására több olyan kérdést tett fel, amelyekre a válasz általában elfogadott, ugyanakkor nem teljesen megalapozott.

A szálak kibogozásához a vizsgálatot Báthory személyiségénél kezdte, aminek során rengeteget hivatkozott Móricz Erdélyére – anélkül azonban, hogy figyelembe vette volna Móricznak a könyvében megjelent, Báthory jelleméről tett kijelentéseit. Nagy úgy látta, hogy csupán a szászok és a katolikusok voltak Báthory ellen, a székelyek ellenben az utolsó pillanatig kitartottak mellette. Épp a székely hagyományra alapozva tette fel a kérdést, hogy Bethlennek vajon volt-e köze Báthory halálához. Nem foglalt ugyan egyértelműen állást a kérdésben, azt azonban különösnek tartotta, hogy a Bethlen által elfogott gyilkosokat tárgyalás nélkül végezték ki, a székelyeknél pedig elterjedt az a nézet, hogy Bethlen volt a felbujtó. Erre Nagy azért is látott esélyt, mert Bethlent machiavellista politikusnak tartotta, ha pedig ebből indulunk ki, vajon mi lehetett az, ami visszatartotta volna Bethlent ettől a tettől? Külön kitért Báthory személyiségére is, hiszen ezen keresztül kívánta bizonyítani, hogy az arról szóló pletykák, miszerint a fent említett nők a szeretői voltak, valóban csupán pletykák. Ezt támasztotta alá az a tény is, hogy amellett, hogy mindhárom asszony a rokona volt, Török Kata és Imreffyné jócskán idősebbek is voltak nála; azzal kapcsolatban pedig, hogy különös szépséggel bírtak volna, szintén csak a szájhagyományra támaszkodhatunk.

Külön vizsgálta mindhárom asszonyt, a legnagyobb hangsúlyt azonban a Bethlen szeretőjének is tartott Báthory Annára helyezte. Vele kapcsolatban erősen megkérdőjelezte Bethlen viselkedését, hiszen a fejedelem sosem szólította őt második férje nevén Jósikánénak (ehelyett végig első férje nevét használta), mégis erősen ragaszkodott ahhoz, hogy az asszony fogadja vissza a saját várából kizárt Jósikát. Nagy úgy látta, hogy ennek csupán az lehetett a magyarázata, hogy Jósika valószínűleg birtokokat ígért a fejedelemnek, az asszony pedig azok átadását megakadályozandó, nem engedte be a férfit. Emellett Annát azzal is vádolták, hogy megölte a gyermekét, aki azonban a valóságban Eszterházynál nevelkedett. Nagy erről is úgy vélekedett, hogy Bethlen azért akarta így beállítani a történteket, mert a Jósika- és Báthory-birtokok a fiú kezére kerültek volna, „halálával” azonban a fejedelemre szálltak volna.

NAgy László machiavellista Bethlenjével ellentétben Vita Zsigmondnál, a nagyenyedi kollégium tanáránál az iskola által oly régóta hirdetett Bethlen-kép él tovább. Az iskoláról és annak hatásáról beszélve Bethlent mint „az enyedi kohó” létrehozóját dicsérte, aki „mint jó gazda gondoskodott arról, hogy az erdélyi ifjúság, magyarok, románok és szászok, jobbágyok, polgárok és nemesek fiai itt a családi fészek helyett otthont kapjanak”.[19] A Bethlen-szellem tehát a tisztánlátás, a békés egymás mellett élés, az egymás megbecsülése és az összefogás megnyilvánulása. Ez a kollégium által hirdetett szellem is, amit azonban csak kevesek értenek meg.

1985-ben jelent meg a Borus József által szerkesztett Magyarország hadtörténete, amelynek Bethlennel foglalkozó részeit Nagy László írta. Bethlen itt is országegyesítő fejedelemként jelent meg, aki, ha sikerrel járt volna a Habsburgok ellen, akár a töröktől is megszabadíthatta volna a magyarságot. Ugyanakkor ismét felvetődtek a Nagy László által már korábban is felhozott, Bethlen hatalomra jutása körüli kérdések, arra alapozva, hogy a korban az erdélyiek többsége vele szemben a fejedelem Báthoryt támogatta.

1986-ban egy újabb nagylélegzetű munka jelent meg: a Makkai László szerkesztette Erdély története. Bethlen itt (a kötet címéből is adódóan) elsődlegesen erdélyi fejedelemként jelenik meg, és leginkább az erdélyi rendekkel való viszonya kerül előtérbe, annak ellenére, hogy a háborúihoz szükséges pénzt és katonát tőlük nyerte, mégis úgy tudta ezt megtenni, hogy közben teljesen független tőlük, így ők ellenállni sem tudnak, holott időnként megpróbálták. Bethlen uralkodásának vége felé azonban az országgyűlés egyre több kérdést odázott el, ami − bár nincs nagy gyakorlati jelentősége, hiszen Bethlen a fontosabb kérdésekben maga döntött – mégis jelzésértékű. Ezzel a szerzők, R. Várkonyi Ágnes és Péter Katalin szembeszálltak a népe által teljes mértékben támogatott fejedelem képével.

1986-ban készült Vitézy László Érzékeny búcsú a fejedelemtől c. filmje is, amelynek forgatókönyvét Hankiss Ágnes írta, és amely főként Krauss György Erdélyi krónikája alapján követi az eseményeket, abból több képet és történetet is kiragadva, és a legújabb történettudományi szakirodalom is érezhető hatást gyakorolt a műre. A filmben Bethlen távolról sem makulátlan figura: a mű tele van olyan utalásokkal, miszerint a saját várát is megostromló Bethlen ölette meg Báthoryt,  azonban mindezek a lépések Erdély javát szolgálták. Bethlen kezdetben furcsának és önzőnek tűnő politikájáról a film végére, Bethlen halálára kiderül, hogy az valójában az Erdély számára egyetlen járható út, a két nagy birodalom közti egyensúlyozás.

A filmben életre kelt a Bethlen által megteremtett kulturális élet, a gyulafehérvári iskola, és a báloktól nyüzsgő udvara is, ám a fejedelem halála után műve összeomlani látszik: külföldi doktorát meggyilkolják, az általa kijelölt utódját, Brandenburgi Katalint nem fogadták el, és megkezdődött a harc a hatalomért. Ezzel pedig véget ért Bethlen korszakának békéje – az a béke, amelynek nagyságát csak így, utólag értékelhetjük igazán.

 

A 20. század vége

Csetri Elek 1992-ben adta ki Bukarestben Bethlen Gábor életrajzát, amelyet saját bevallása szerint azért készített el, mert úgy látta, hogy az elmúlt 100 évben a Bethlenről megjelent irodalom nagyrészt a fejedelem népszerűsítésével foglalkozott, miközben a közvéleményben kezdett elhalványulni Bethlen képe, és ami fogalma van róla az embereknek, az is főként a szépirodalomból táplálkozik. Ezért olyan életrajzot akart megírni, ami összegzi az eddigi eredményeket, és igyekszik a forrásokat pontosabban és kritikusabban értelmezni. A fejedelmet ő is úgy látja, mint aki kiállta a történelem és az idő állította próbát, és sikerült olyat alkotnia, ami még ma is hat.

 

„Európai kitekintésű, rangos egyéniségével példát statuált a jövő nemzedékek előtt, mikor korszerű gondolkodás és modern államépítés, politikai tisztánlátás és furfangos diplomácia, tudomány iránti tisztelet és emberhez méltó türelem diszciplínáiból kellett vizsgáznia. … Tisztelet és türelem az ember iránt, akár közösségbe foglalt, akár egyénileg tekintett legyen, magyar, szász, román vagy bármi más, akár benne van a kiváltságos rendben, akár nem: erre tanította az élet változatos és kőkemény útja – háború és béke, pusztítás és építés, emigráció török földön és fejedelemség idehaza.”[20]

 

A 20. század legvégén és az új évezred elején a Bethlennel foglalkozó munkák egy-egy kisebb témát fejtegetnek, és a fejedelem életének és uralkodásának még nem megfelelően feltárt részleteit igyekszenek feltérképezni, a legnagyobb hangsúlyt azonban Bethlen diplomáciai zsenije kapja.

Piri Zoltán 1999-es tanulmányában a hágai levéltárban folytatott kutatások alapján Bethlen diplomáciáját boncolgatja, és így, a hollandokkal folytatott levelezése alapján mutatja be, hogy a fejedelem miként igyekezett megnyerni magának a külföldi uralkodókat. A nyugati hatalmakkal fenntartott kapcsolatát vizsgálja Péter Katalin is Két sógor c. munkájában, míg Hiller István a Nagy diplomatáink sorozatban szentel két részt Bethlen személyének. Tóth István György szintén egy részletet ragadott ki a nagy egészből: ő Bethlen Gábor temetésével foglalkozik 2004-es cikkében.

 

Bethlen Gábor a mai közgondolkodásban

A Bethlen Gábor nevét viselő iskolák, többek között a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Református Kollégium, a gyomaendrődi Bethlen Gábor Mezőgazdasági Szakközép- és Szakmunkásképző Iskola, a debreceni Bethlen Gábor Közgazdasági Szakközépiskola és Szakiskola, vagy épp a nagyenyedi kollégium évente tart Bethlen-napokat, amelyeken a fejedelem tiszteletére rendeznek játékokat és versenyeket. Nagyenyeden a 2005-ös ünnepségen például a Bethlen-korabeli udvart idézték meg a Collegium Gabrielense Régizene Együttes és a 17. századi ruhákat viselő táncosok segítségével.

Simon János a nagyenyedi kollégium volt diákjaként szintén ezt az iskolát tartja a Bethlen-szellem legfőbb éltetőjének.

 

„Mit jelent ez a szellem? A magyarságtudatot, a magas fokú toleranciát, az embertiszteletet, az elődök tiszteletét, a szeretetet, a hagyományőrzést, a hitet, a reményt s azt, hogy az életben csak becsületes munkával lehet és érdemes érvényesülni.”

 

Felhívja a figyelmet, hogy az iskolát ért megpróbáltatások ellenére is végig ragaszkodtak eredeti céljaikhoz, és miután 1990-ben ismét felvehették a Bethlen Gábor Kollégium nevet, „újra beindult a »nagyenyedi kohó«”.[21] Ugyanez a szellem érhető tetten Benkő Levente 2006-os, a nagyenyedi Bethlen-napokról tudósító cikkében is.[22]

A már említett alapítványokon és iskolákon kívül a fejedelem nevét viselő hagyományőrző egyesület is működik Aszódon, amely a törökkor magyar és török harcmodorát és kultúrtörténetét kutatja és mutatja be korhű fegyverek, viselet, zene, tánc és az irodalom segítségével az érdeklődők számára.

Takács Tibor 2006-ban megjelent Két felé folynak a vizek c. történelmi regényében, amelynek cselekménye a nikolsburgi béketárgyalások köré épül fel, Bethlen ismét pozitívan jelenik meg, aki támadásával a protestánsokért jött.

 

Összegzés

A Bethlen-kép folyamatos alakulását figyelemmel követve azt láthatjuk, hogy mindenki, aki Bethlennel foglalkozik, azért nyúl a témához, hogy a fejedelem általa kidomborított tulajdonságaival, lépéseivel és tetteivel valamilyen irányba befolyásolja az embereket.

Míg egyesek erőt adó példaként állítják az emberek elé, addig a politika világában a hangsúly Bethlen és a magyarság, illetve a magyar állam közti viszonyra tevődik át.

A második világháború után és az ’50-es években Bethlen a korábbiakhoz hasonlóan ismét a hős képében jelenik meg, céljait azonban másban látják, tetteit másképp magyarázzák. A hangsúly arról a vitáról, hogy Magyarországot szétszakító vagy épp ellenkezőleg, egyesíteni próbáló fejedelem volt-e, áttevődik a Habsburg ellen szabadságharcot folytató, a nép által is támogatott és az egyszerű népet képviselő fejedelemre.

Ezek után jön egy negatívabb Bethlen-kép, amely machiavellista fejedelemként ábrázolja őt, miközben a ’70-es évektől újra kezd hangot kapni a reformátusok által képviselt pozitív, példaértékű Bethlen-kép is. A 400. évforduló környékén kezd ismét felerősödni a Bethlent pozitívan értékelő szemlélet, de még a ’80-as évek közepén is a Nagy László-féle szkeptikus megítélés a mérvadó. A 21. század elejére pedig ismét a pozitív megítélés kezd felülkerekedni.

Ha végignézzük a Bethlennel foglalkozó műveket, annyit kétség nélkül elmondhatunk, hogy olyasvalaki, akit ennyi támadás és dicséret is ér egyszerre, aki ennyi embert foglalkoztat, annak kétségkívül valami maradandót kellett alkotnia. Nem véletlen tehát, hogy Bethlen Gábort ma is óriási tisztelet övezi.

 

Jegyzetek



[1] Móricz Zsigmond: Bethlen Gábor. In: Nyugat, 1929. 381-384. p. Vö.: Márkus Béla: Bethlen Gábor arcai. (Móricz Zsigmond: Erdély.) In: Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2004. 465-477. p.

[2] Mód Aladár: 400 év küzdelem az önálló Magyarországért. Bp., 1943.

[3] Pach Zsigmond Pál: Függetlenségi harcaink a Habsburgok ellen a XVII. században. Bp., 1951.

[4] Wittman Tibor: Bethlen Gábor. Bp., 1952. 126. p.

[5] Uo. 140. p.

[6] Uo. 152. p.

[7] Nagy László: Bethlen Gábor a független Magyarországért. Bp., 1969. 27. p.

[8] Uo. 137. p.

[9] Uo. 447. p.

[10] R. Várkonyi Ágnes: Történelmi személyiség, válság és fejlődés a XVII. századi Magyarországon. In: Századok 1972. 609-646. p.

[11] Sütő András: Emlékbeszéd Nagyenyeden a 350 éves Bethlen Gábor Kollégium ünnepén, 1972. október 15. In: A Bethlen-kollégium évkönyve. Nagyenyed-Kolozsvár-Bp., 1995. 194. p.

[12] Sebestyén Mihály: Bethlen Gábor – Levelek. Bp., 1980.

[13] Makkai László: Török Bethlen és Mohamedán Gábor. In: História, 1980.

[14] Ld. még: Barcza József: Bethlen Gábor élő reménysége. In: Theológiai Szemle, 1979. 304–308. p.

[15] Pach Zsigmond Pál: Bethlen Gáborról születésének 400. évfordulóján. In: Századok, 1981. 4. sz. 659-663. p.

[16] Trócsányi Zsolt: Bethlen Gábor hivatalszervezete. In: Századok, 1981. 4. sz. 698-702. p.

[17] Benda Kálmán: Diplomáciai szervezet és diplomaták Erdélyben Bethlen Gábor korában. In: Századok, 1981. 4. sz. 725-730. p.

[18] Bitskey István: Pázmány, Bethlen és a Káldi-Biblia. In: Századok, 1981. 4. sz. 737-743. p.

[19] Vita Zsigmond: Művelődés és népszolgálat. In: Bukarest, 1983. 6. p.

[20] Csetri Elek: Bethlen Gábor életútja. Bukarest, 1992.

[21] Simon János: Bethlen-szellem. In: Természet Világa, 2004. 156-157. p.

[22] Benkő Levente: Bethlen Gábor: a követendő példa. In: Krónika, 2006. május 8. [Online: http://www.kronika.ro – 2011. október.]

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,