II. József 1782. január 26-án kihirdetett rendeletével megszüntette Magyarországon a szemlélődő életmódot folytató – karthausi, kamalduli, klarissza és ágostonrendi apáca – rendeket, valamint a remeteség intézményét. 1783-ban hasonló sorsra jutottak a trinitáriusok, majd 1786-ban a hieronimiták, kamillánusok, paulánusok és pálosok. Ezt követően teljes rendek felszámolására már nem, csak bizonyos rendházak bezárására került sor az országban. Ennek, az 1787-ben kezdődő és a császár haláláig gyakorlatban lévő ún. kolostorszabályozásnak esett áldozatul – többek között – a ferences rend intézményeinek közel egyharmada. A korabeli kimutatások segítségével – nagy valószínűséggel – megállapítható,[1] hogy 1782-ben 315 rendház működött Magyarországon, ebből 1790-ig felszámolásra került 140 intézmény, az 1782-ben meglévő kolostorok 44%-a.[2]

A rendházak felszámolása érintette a két legfontosabb hivatal – Helytartótanács, Magyar Kamara – ügyosztályainak jelentős részét, nagymennyiségű, egészen a reformkorig elhúzódó munkát adva a központi és a megyei igazgatásban dolgozó tisztviselőknek. Az eljárás gyakorlata csak részben feldolgozott, elsősorban a rendházak bezárásának kihirdetését követő azonnali intézkedések ismertek.[3] Jelen tanulmány célja a kolostorok felszámolásának, valamint az azt követő hivatali munkának a bemutatása. Ehhez jelentős részben három, eddig nem vagy alig ismert forrást, II. József vonatkozó rendeleteit, instrukcióit szeretném felhasználni, illetve ismertetni.

 

Az eljárást szabályozó rendeletek, instrukciók

Az 1782. január 26-án kihirdetett feloszlatási rendelet

Az 1782. január 26-án a Helytartótanácsnak megküldött és Magyarországon kihirdetett nyolc pontból álló rendelet[4] nemcsak a kontemplatív életmódot folytató rendek feloszlatását mondta ki (1. pont), hanem szabályozta magát az eljárást is. Ennek értelmében, a Helytartótanács és – amint az az alább következő rescriptumból kiderül – a Magyar Kamara egy-egy megbízható hivatalnokot („Commissarius”) delegált minden kolostorba, egyben ellátta őket az itt, illetve az alább ismertetendő dekrétummal, leirattal és egyéb szükséges papírokkal (2. pont). A biztosok a kolostorba érkezve az egész közösség előtt felolvasták a császár ítéletét, valamint az összegyűltek értésére adták, hogy a novíciusok és más, fogadalmat még nem tett személyek már nem is tehetik le esküjüket, vagy ha a felszámolás ideje alatt mégis megtennék, kénytelenek lesznek figyelmen kívül hagyni, semmisnek tekinteni („sub nullitate actus”) azt. Az uralkodó akaratának kihirdetéséről azonnal jegyzőkönyv készült, melyet a kolostori elöljáró és az idősebb rendtagok írtak alá, igazolva, hogy a kiküldött tisztviselők feladatuknak ezt a részét elvégezték, valamint a rendház lakói a császár döntését tudomásul vették.

Ezt követően a biztosok átvették a kassza, templomi kincstár, levéltár és raktárak kulcsait. Ami a napi szükségletekhez feleslegesnek bizonyult, lepecsételték, a használatban maradókról leltárt írtak. A kolostor napi igazgatását, illetve a használatban maradt eszközök, tárgyak, élelem kezelését a későbbiekben – szabályos elszámolás mellett – egy felesküdött, kipróbált, világi hivatalnokra bízták, aki a rendház működésének utolsó időszakában gondoskodott a megmaradt lakókról. Személyére az alábbiakban még visszatérek.

Az első nap teendői közé tartozott a kolostor elöljárójának, prokurátorának és a kolostori igazgatással hivatalosan megbízott személyek – lehetett világi is – az instrukcióhoz mellékelt esküszöveg szerinti eskütétele (3. pont). A nevükre kiállított esküformulát kézjegyükkel is ellátták.[5] A biztos az eseményről beszámolt összefoglaló jelentésében („Commissions-Protocoll”, „Aufhebungs-Berichte”), egyben csatolta az aláírt esküszövegeket. Az első napi tevékenységükkel a komisszáriusok megszerezték maguknak a jogot, hogy a kolostor minden részébe – még a klauzurába is – szabadon bejárhassanak, ott megbízatásukat elvégezhessék, vagyis, az intézmény egésze minden tekintetben a rendelkezésükre kellett, hogy álljon munkájuk befejezéséig (4. pont).

A rendház teljes ingó és ingatlan vagyonának átvétele után a felszámolást végző hivatalnokok mindenre kiterjedő leltárt készítettek két példányban, melyből az egyiket az országos hatósághoz (Helytartótanács), a másikat az Udvari Kamarához – Magyarország esetében a Magyar Kamarához – kellett eljuttatniuk, ezzel egyben átadták a központi hivataloknak a kolostor adminisztrációját és igazgatását (5. pont). Ettől kezdve a kolostor kiürítéséig, illetve a nyugdíjak kifizetéséig a Kamara gondoskodott a szerzetesek élelmezéséről és ruházkodásáról.

Kivételt jelentettek a fentiek alól a szerzetesek magánhasználatára akár a cellájukban, akár az elöljárójuknál letétbe helyezett tárgyak: képek, könyvek, bútorok, felszerelési tárgyak, melyek a rendelet értelmében a rendtagok magántulajdonát képezték (6. pont). Ezeket távozásukkor magukkal vihették. Ebben az esetben leltárra azért volt szükség, hogy a biztosok ellenőrizhessék, hogy valóban a birtokukban lévő tárgyakat viszik-e magukkal.

Ezután a rendelet a rendházak lakóinak további sorsáról intézkedik. Azok, akik még nem tették le fogadalmukat egyszeri, 150 forintos végkielégítéssel négy héten belül el kellett, hogy hagyják kolostorukat. Mindent, ami még magántulajdonukat képezte, illetve amit magukkal hoztak a kolostorba, elvihették. A szerzeteseknek jogában állt az országot – a Habsburg Monarchia területét – elhagyva rendjüknek idegen földön még működő kolostorába emigrálni. Ebben az esetben útlevéllel és az utazáshoz szükséges pénzzel látták el őket, de nem tarthattak igényt nyugdíjra. Azok, akik egy másik, az országon belül működő rend mellett döntöttek, évi 150 forintos nyugdíjban részesültek. Kivételt jelentett, ha férfiak esetében az irgalmas rendet vagy a világi szolgálatot, nők esetében az erzsébet-apácákat választották, mert ekkor 300, illetve 200 forintra emelkedett éves illetményük. Az uralkodó azokról is gondoskodni kívánt, akik megfelelő indokkal a szekularizációt – világba való visszatérés – kérték, ők évi 300 forint nyugdíjat kaptak mindaddig, míg önmagukat eltartani nem tudták. Mindazok a rendtagok pedig, akik egykori rendházuk szabályainak megfelelően, csöndben kívánták leélni napjaikat, kereshettek maguknak egy kolostort, ahol befogadták őket, de eltartásukért fizetni voltak kötelesek. A felszámolt épületben senki sem maradhatott, kivételt képeztek azok, akik magas koruk vagy betegségük miatt sem egy másik, működő rend kolostorára, sem szeretteikre nem bízhatták magukat. Ebben az esetben, ha szállítható állapotban voltak ún. gyűjtőkolostort jelöltek ki számukra, ahol nyugdíjukból tarthatták fenn magukat.[6] Ha az öreg és beteg rendtag szállítása veszélyes lehetett rá nézve, akkor maradhatott a kolostorban, ahol addig is lakott. Hasonlóan jártak el azokkal az apácákkal, akik nem tértek vissza a családjukhoz, de egy másik rendbe sem óhajtottak belépni. Őket a hatóság egy kijelölt rendházba költöztette, s számukra – ahogy a férfi gyűjtőkolostorok számára is – napirendet dolgozott ki.[7] A ház élére egy, a hivatalok által is jóváhagyott elöljáró került, aki felügyelte és irányította a közösség életét.[8]

A remeték a kerületi hivataloknál – függetlenül attól, hogy hasznos tevékenységet végeztek-e vagy sem – 14 napon belül voltak kötelesek megválni ruhájuktól (7. pont). Esküjük miatt pedig a legközelebbi plébánoshoz fordulhattak. Ha mindeddig valamilyen hasznos feladatot láttak el (templomi szolgálat, oktatás), azt folytathatták, ellenkező esetben összeírták őket és a továbbiakban a hatóság tartotta nyilván adataikat. Ellátásukról, esetleges nyugdíjukról a rendelet nem tesz említést. A remeteségeknek, mint egyfajta raktározásra, tárolásra alkalmas helyeknek a fenntartása továbbra is a tulajdonos kötelessége maradt, felhasználásukról, értékesítésükről ő gondoskodott.

A rendelet utolsó pontja (8. pont) a templomi istentiszteletek folytatásának kérdésével foglalkozik. A templomi kincsek lefoglalása után a hatóság mind világi, mind egyházi oldalról tudakozódott, hogy a helyi lakosság részére elengedhetetlen-e a templom további működése, az istentisztelet folytatása. Ha igen, akkor a templom működésének megszakítása nélkül, a kolostor jövedelmeiből, ha az már megszűnt, akkor a kincstárból kellett, hogy biztosítsák az ehhez szükséges összeget („sarta tecta”).

Mint láthattuk a Helytartótanácsnak küldött rendelet elég rövid, szűkszavúan és általánosan fogalmaz, szinte a biztosok belátására bízza a birtok-, illetve épületegyüttes irányításának átvételét, teljes igazgatását és felszámolását. Nem szabályozza részletesen – az első napot kivéve – az eljárás lefolytatását, a leltárak felvételét, azoknak adatait, valamint az egyes birtoktestek, földterületek kezelését. Ezzel szemben különös hangsúlyt fektet a szerzetesek további sorsára, nem véletlenül, hiszen a hivatal részéről delegált ún. politikai biztos – amint ezt a következő dokumentumnál látni fogjuk – elsősorban a személyi ügyekért felelt.

 

1782. február 4-én a Magyar Kamarához intézett császári leirat

Néhány nappal később, 1782. február 4-én a császár újabb, kilenc pontos rescriptumban a Magyar Kamara hatáskörébe utalta a felszámolt rendházak ingó és ingatlan javainak kezelését, egyben összefoglalta a hivatal, ezen belül a delegált kamarai biztos feladatait.[9] A leiratban immár egyértelműen kifejezésre jutott II. Józsefnek azon akarata, hogy a Helytartótanács részéről kinevezett politikai biztos elsősorban a felszámolandó kolostor személyi állományáért, míg a kamarai biztos a rendház pénzügyeiért és vagyonáért felel. Az alábbiakban az 1782. februári dekrétumnak csak azokat a részeit ismertetem, melyek eltérnek vagy többletinformációval szolgálnak az 1782 januárjában kiadotthoz képest.

A császár továbbra is ragaszkodott a kolostoronkénti egy politikai és egy kamarai biztos kinevezéséhez, de melléjük segítségként a Helytartótanács részéről egy írnok, a Magyar Kamara részéről egy könyvelő vagy pénztári alkalmazott delegálását írta elő. A megadott egyházi intézménybe érkező négy személy elsődleges feladata továbbra is a császári rendelet kihirdetése maradt. Ezt követően a határozat végrehajtásához elkérték a rendház – mindenekelőtt a pénztár, templomi kincstár, levéltár és raktárak – kulcsait és minden ingó és ingatlan vagyonról leltárt vettek fel. Kivételt jelentett ez alól a tűzifa, melyet a ház lakói addig használhattak, míg végleg el nem hagyták lakóhelyüket. A rendeletben a császár külön hangsúlyt fektetett a fellelhető oklevelek, gazdasági iratok és számlakönyvek lefoglalására, valamint körültekintő összeírásukra.[10] Ezeknek az iratoknak a segítségével tájékozódhatott a két gazdasági szakember – a kamarai biztos és a könyvelő vagy pénztáros – a rendház vagyonának nagyságáról, anyagi helyzetéről és ezek segítségével vehette át a birtokok irányítását (1. pont).

A biztosok a fennhatóságuk alá vont javakból a készpénzt, kötelezvényeket, kincseket, drágaságokat a Kamara pénztári hivatalához továbbították, melyet a császár külön rendeletben utasított azoknak átvételére. A pénztári hivatal ezeknek a pénzeknek a mozgását elkülönítve, külön számlán kellett, hogy vezesse, a jezsuita rend vagyonának kezelése során kialakult gyakorlat szerint (3. pont).

A szerzetesek és apácák a kihirdetéstől számított 5 hónapon belül kellett, hogy elhagyják rendházukat. Ez alatt az idő alatt – a további sorsukat meghatározó döntésüktől függetlenül – a férfiak napi 40 krajcárban, a nők napi 30 krajcárban részesültek,[11] melyből a házfőnök feladata volt a szükséges élelem, ital és ruházat beszerzése. A biztosok számla ellenében félhavonta előre adták át a megfelelő összeget a házfőnököknek. Az első félhavi illetményt a kolostorban lefoglalt készpénzből kellett kifizetniük, ha ez nem volt elég, illetve az első részletet követően a Kamara utalt át pénzt a számukra. (5. pont). Ebből következően ellenszolgáltatás nélkül a kolostori élelmiszertartalékokból a szerzeteseknek kiszolgáltatni semmit sem volt szabad, szükségleteikért piaci árat fizettek. Újabb tartalék felhalmozására nem volt módjuk, mivel a rendelet értelmében legfeljebb fél hónapra előre vásárolhattak napidíjukból. (6. pont).

A kolostori szolgálónépek („Domestiquen”) szintén 5 hónapot kaptak sorsuk rendezésére. Esetükben a biztos döntött arról, hogy az erre az időszakra járó fizetésük mellett milyen további juttatásokban részesülhetnek. A birtokokon foglalkoztatott gazdasági hivatalnokokat pedig a császár szolgálatába állították, egyházi alkalmazottakból állami hivatalnokokká váltak. (4. pont).

II. József ebben az esetben sem szabályozta részletesen a birtokok átvételét és irányítását, a Kamara belátására bízta azt (4. pont), illetve az állami hivatal igazgatása alá vont javak – beleértve az ingatlanokat és ingóságokat is – kezelésére egy bizottság felállítását írta elő. A Kamarán belül létrehozandó testületben a Helytartótanács két taggal vett részt. A Kamara elnökének, illetve a személyét képviselő alkalmazott elnökletével felálló bizottság hetente egyszer, de ha szükséges volt, kétszer ülésezett, s az itt készült jegyzőkönyveket a Kamara elnöke további intézkedésre a Helytartótanácsnak nyújtotta be, mely azt tudomásulvételre továbbküldte a császárnak (9. pont). A bizottság munkájára a későbbiekben még röviden visszatérek.

 

Az 1786 márciusában kiadott instrukció

Minden igyekezet és előírás ellenére az 1782-1785 között felszámolt rendek, illetve rendházak aktái mind tartalmukban, mind külalakjukban elég vegyesre sikeredtek. Éppen ezért az Udvari Alapítványi Számvevőség (Stiftungs- und Städtische Buchhalterei) 1785-ben egy minden eddiginél részletesebb, 54 pontból álló instrukciót dolgozott ki a biztosok számára.[12] Az új szabályozást az 1786. március 1-én megjelent udvari dekrétum[13] vezette be – hivatkozva a korábbi biztosi jelentések megbízhatatlanságára, ebből következően az Alapítványi Számvevőség munkájának ellehetetlenülésére –, és egyben felhívta a biztosok figyelmét a pálos rend feloszlatásakor az alább ismertetendő eljárásmód pontos alkalmazására. Az instrukció nyomtatásban is megjelent, s hogy az egységes adatfelvétel biztosítva legyen, 17 darab táblázatot is csatoltak hozzá.[14] A táblázatokhoz nem készült kitöltési útmutató, hanem az Udvari Számvevőség példákkal illusztrálta az elkészítés módját.[15] Ebből következően a pálos rend feloszlatásától az akták külalakja egységesnek mondható,[16] tartalmuk viszont továbbra is rendezetlen maradt. Ezt talán a könyvtári katalógusok illusztrálják a legszemléletesebben: nem tisztázott – többek között – a katalógus nyelve, a szak- vagy betűrendes katalógus kérdése, a szerzők nevének formája, a névelővel kezdődő címek kezelése, valamint a könyvtár nagyságának megállapításához nélkülözhetetlen adatok, a kötet- és példányszám meghatározása.[17]

Az új instrukció értelmében az eddig ismert és ismertetett, idevonatkozó rendelkezések továbbra is érvényben maradtak (1. pont).[18] A munka a császári döntés kihirdetésével, az eskütétellel, majd a kulcsok átvételével vette kezdetét (2. pont). A kolostori értékek őrzésére szolgáló helyiségek, illetve mobíliák, tárolók („Behältniß“) kulcsait az utolsó inventárium elkészültéig a biztos magánál tartotta, sőt, a biztonság érdekében további zárakkal látta el vagy lepecsételte azokat. Felnyitásukhoz legalább egy komisszárius jelenléte elengedhetetlen volt, aki felügyelte a tranzakciót és feljegyzést készített a kiemelt, elmozdított értékekről (3. pont).

Ezt követően a biztosok lefoglalták a régi és új jegyzőkönyveket, számlákat, számlakönyveket, bevételi és kiadási naplókat, egyszóval minden a kolostor igazgatásához szükséges iratot, melyek alapvető fontosságúak voltak az intézmény pillanatnyi vagyoni állapotának feltárásához és feladatuk végrehajtásához. Ezekről jegyzéket írtak, melyet kötelesek voltak mellékelni a rendház felszámolása után készítendő jelentésükhöz (4. pont). Mindemellett a kolostor elöljárójának részletes kimutatást kellett összeállítania az éves bevételekről és kiadásokról – beleértve még a szétosztott alamizsnát is – melyet aláírásával hitelesített (37. pont).

A gazdasági iratokba történő rövid bepillantás, gyors tájékozódás után a komisszáriusok elsőként pénztári revíziót végeztek. Az eljárásnál jelen volt az a szerzetes, aki a kasszát kezelte. Az előkerült pénzekről az érmék fajtáját is felsorolva készítettek összesítést. Ha a pénztárban egykor kihelyezett és már visszafizetett, de újból még ki nem adott tőke is volt, annak nemcsak nagyságát jegyezte le az ellenőr a fent leírt módon, de azt is fel kellett, hogy tüntesse, kinek, mikor, mennyi időre, milyen kamatra adták kölcsön (5. pont, 1. tábla).

A készpénzek vizsgálatát az adósságlevelek összeírása követte. Ezeket két csoportra osztották: 1. az ún. alapítványi tőkék, melyekhez általában a kolostorra háruló kötelezettségek is járultak (3. tábla);[19] 2. a saját, illetve gazdálkodásból eredő tőkék (2. tábla).[20]

A rendház gyakran adott készpénzt vagy természetbeni javakat kamatra kölcsön. Táblázat készült a kihelyezett tőkékről („Aktivkapitalien”) és a kamathátralékokról („Aktivrückstand”) (4. tábla). A hátralékokról öszeállított kimutatás alapján a biztosok személyesen hallgatták ki az adósokat, s ha valóban elismerték tartozásukat, arról okmányt írtak, egyben adósságuk hat héten, de legfeljebb három hónapon belüli kiegyenlítésére szólították fel őket (8. pont). Ha az adós kétségbe vonta tartozását, ebben az esetben újból meghallgatták mindkét felet – az adóst és a kolostor elöljáróját –, szembesítették őket, majd a komisszáriusok dolga volt igazságot tenni s jelentésükben az ügyet az országos hatóságok előtt is feltárni (9. pont).

Ahogyan egy kolostornak vannak adósai, a kolostor is lehet adós. Az előző bekezdésben említett gyakorlat szerint ebben az esetben is táblázat készült (5. tábla) a kolostornak nyújtott, tőkékről („Passivkapitalien” 10. pont), illetve kamathátralékokról („Passivrückstand” 11. pont). Ez utóbbiak esetében az elöljáró bevallása alapján a biztosok megidézték a hitelezőket, akiknek írásban kellett nyilatkozni a hátralékról, akár készpénzről, akár természetbeni javakról volt is szó. A nyilatkozatnak tartalmaznia kellett a tranzakció tárgyát s idejét. A bevallásokból a komisszár készített összesítést (6. tábla) az apát ellenjegyzésével.[21] A biztosok ezeket a tartozásokat nem egyenlíthették ki, arról csak a felettes hatóság dönthetett (50. pont).

A kolostori javaktól függetlenül kezelték a templom vagyonát. A templomi alapítványokról, aktiv és passziv tőkékről (15. pont), a berendezési tárgyakról (16. pont) a fent leírt, illetve az alább következő módon, de a rendház összeírásától független táblázatokban adtak számot. Különösen fontos volt ez ott, ahol a rendi templom egyben plébániatemplomként is működött, hiszen ebben az esetben a leltárban meg kellett jelölni, hogy mi az, ami plébániatemplomként s mi az, ami rendi templomként illeti meg az istenházát (17. pont).

A készpénz és tőkék revíziója után a munka a kolostorban, kertben és a majorságban található természetbeni javak inventáriumával folytatódott (7. tábla), melyhez szervesen kapcsolódott az ingóságok és berendezési tárgyak („Haus-Geräthschaften“) leltára. A tárgyak számbavételekor jelen volt – a biztosokon kívül – a kolostor elöljárója, az eszközökért felelős személy, a becslést végző mesterember(ek) vagy gazdasági szakember(ek), valamint a rendház leendő gondnoka. A tárgyak árának megállapításánál a Számvevőség nem a piaci, hanem az eszmei, tényleges érték felvételét írta elő (13. pont).[22] A biztosok aláírása mellett minden közreműködő kézjegye is ott kellett, hogy szerepeljen a jegyzék végén (12. pont).

A berendezési tárgyaktól különválasztották és külön is kezelték a drágaságokat, az arany, ezüst, ón, réz, lenvászon alapanyagú, zömében templomi felszerelési tárgyakat. Ezeket egy jól zárható helységben („Gewölbe”), ládákban, illetve szekrényekben („Kasten”) helyezték el, s hogy a betörés vagy rablás minden lehetőségét kizárják a kályhanyílást is elfalaztatták. A bejáratra a meglévő zárak mellé két újabbat erősítettek,[23] melyek közül az egyiknek a kulcsát egy igazságügyi személynek („Gerichtsperson”) – általában a helyi bírónak vagy egy városi tanácstagnak – adták át. Az ellenőrzés, illetve felnyitás csak az ő kulcsával és az ő jelenlétében történhetett.[24] Miután az ideiglenes istentiszteletekhez a szükséges felszerelést – a legnagyobb templomok esetében 2 kelyhet, 2 cibóriumot, egy monstranciát és a szükséges miseruhákat, természetesen nem a legdrágábbakat – a sekrestyésnek átadták, a fennmaradó kincseket, beleértve az instrukció szerint feleslegesnek ítélt, de mindeddig külön nem említett drága gyertyatartókat és lámpásokat is, a jelentésükkel és egy jegyzékkel együtt az országos hatóságoknak küldték el.[25] A tárgyakat egyébként még az elszállítás előtt, akár maradtak, akár nem, az előzőekben említett inventáriumba akkurátusan bejegyezték, s értő mesteremberek megállapították értéküket (34. pont).

Külön táblázat készült (12. tábla) a kolostorhoz tartozó épületekről. Az asztalosok, lakatosok, tetőfedők végigjárták az épületegyüttest és minden egyes, a szakmájukhoz tartozó épületrészt külön megbecsültek. Kiemelt feladata volt a köművesnek vagy építőmesternek („Maurermeister”), aki nemcsak a megfelelő részek értékét állapította meg, de autentikus, méretezett rajzot is készített, valamint véleményt mondott a kolostor állagáról. Ez utóbbit a hatóság azért tartotta szükségesnek, hogy az esetleges hibák, hiányosságok pótlásával megelőzzék az épület állagának leromlását (21. pont).[26]

Az Udvari Számvevőség szerint gyakran okozott problémát, hogy a becslés elvégzéséhez megfelelő szakembert találjanak, ugyanis a kézművesek időveszteségre hivatkozva nem vállalták szívesen a munkát. Éppen ezért az instrukció 14. pontja nyomatékosan felhívja a biztosok figyelmét a mesterek időbeni tájékoztatására, miszerint szállítási, utazási és szállásköltségeiket, valamint fáradozásukat természetesen megfelelő módon honorálják a hatóságok. A kifizetés előtt azonban a munka elvégzéséről és a kialkudott összegekről táblázat készült (8. tábla), melyet a biztosok jóváhagyás végett a felettes hatóságnak küldtek el, s csak annak beleegyezése után lehetett kifizetni a mesterembereket. A válasz azonban akár több hónapig is késhetett, így feltételezem, hogy a mesterembereket inkább a lassú kifizetés tartotta vissza ettől a feladattól.

Önálló pontban foglalkozik az utasítás a kolostori könyvtárak (18. pont), illetve levéltárak (20. pont) feldolgozásával. Ha volt a könyvtárnak katalógusa, az alapján kellett elvégezni a revíziót. Ha az ellenőrzés során a biztosok hiányt találtak, erről a kolostorban illetékes személyeket – elöljáró, könyvtáros – írásban értesítették s szintén írásbeli válaszukat csatolták a biztosi jelentéshez. Ha katalógust nem találtak, egyenként kérdezték végig a szerzeteseket, s ha bármelyikük tudott valamilyen könyvjegyzékről, de azt előadni vonakodtak, az országos hatóság feladata volt a további intézkedés. Ha a szerzetesek egyértelműen kijelentették, hogy soha semmiféle összeírás sem készült könyvgyűjteményükről, akkor a biztos dolga volt a megfelelő inventárium elkészítése (10. tábla). A munka végeztével, a helyiség lezárása előtt, a könyveket portalanították, rendet raktak, itt helyezték el a katalógus eredeti példányát, ellenőrizték az ajtókat és az ablakokat. A levéltárak anyagából elsősorban a vagyonra és annak jogosságára vonatkozó oklevelek érdekelték a hatóságokat. Ezek áttanulmányozása a biztosok szintén egyik elsődleges feladata volt. A dokumentumokat leltározniuk kellett, de ezeknek az összeírásához a Számvevőség nem készített táblázatot.

A munka következő szakaszát a birtokok („Grundstücke”) – szőlő, gyümölcsös, rét, szántóföld, zöldségeskert, halastó stb. – számbavétele jelentette (19. pont). A földeket jogállásuk szerint két csoportra osztották és külön is kezelték: 1. általában a városokban épített rendházak esetében a város körül fekvő, kisebb ún. polgári vagy egyéb privát birtok („bürgerliche oder Privatgrunde”); 2. településen kívül, nagyobb földterületen elhelyezkedő, legtöbbször önállóan gazdálkodó ún. nemesi birtok („Kurialgrundstücke oder andere Landgüter”). Az első kategóriába tartozó birtokokat a 11. táblázat szerint összeírták és értő gazdasági szakemberekkel megbecsültették, majd ezt követően – mivel szétaprózottságuk miatt nem érte meg a Kamarának saját kezelésbe vonni – meghirdették bérbeadásukat. A kihirdetést követő négy hét múlva, előre meghatározott napon, a földből származó éves jövedelemhez viszonyítva a legtöbbet kínálónak egy vagy két évre kiadták (25., 27. pont). A bérleti szerződést a felettes hatóság csak abban az esetben hagyta jóvá, ha tartalmazta a kontraktus felmondásának feltételeit – Mihály nap előtt három hónap – a földek pontos helyét a szomszédok megjelölésével, valamint kikötötte, hogy telekszomszéd nem veheti bérbe az adott területet, nehogy később problémát okozzon a földek szétválasztása. Erdők esetében favágásra, fakitermelésre nem, csak makkoltatásra és legeltetésre lehetett szerződni (26. pont). Nem lehetett bérbe adni viszont a szőlőket. Ebben az esetben a biztosok egy helyi vincellérrel egyeztek meg az elvégzendő munkákról, illetve az azokért járó fizetségről. A kialkudott munkabért a kolostorba kinevezett gondnoknál helyezték el, aki az elvégzett munka arányában alkalmanként fizetett (27. pont).[27]

Hasonlóan adták bérbe a kolostori szabad bor-, sör- és pálinkaméréseket. A kihirdetés előtt az elöljárónak kellett nyilatkoznia arról, hogy ez a tevékenység évente mennyi tiszta hasznot hoz, majd ennek megfelelően a legtöbbet kínálóval egyéves időtartamra szerződést kötöttek (31. pont).

A földek másik csoportját, a nemesi birtokokat általában a Kamara mintegy kincstári birtokként a saját kezelésébe vonta. Ezekről először is a kolostori elöljáró készített pontos kimutatást (39. pont), mely tartalmazta a birtok helyét, nagyságát, az igazgatását végző személy(eke)t, a birtok(ok)on dolgozó szolgálókat név szerint, valamint szolgálatuk időtartamát. Továbbá kimutatást készített a bérükről: meddig kapták meg és ennek következtében még mennyi jár nekik. A házfőnöknek nyilatkoznia kellett arról is, hogy a hivatalnokoknak volt-e elszámolási kötelezettségük, annak meddig tettek eleget és van-e ezen a téren valamilyen elmaradás (40. pont). Az elöljáró nyilatkozata alapján a biztosok két megyei delegálttal együtt felkeresték az elszámolási kötelezettséggel bíró alkalmazottat, s miután felvilágosították a kolostorban kialakult helyzetről, átvették tőle az uradalom kulcsait, minden számlát, hivatali könyvet, úrbéri összeírást lefoglaltak s a hivatalnokot elszámolásra szólították fel.[28] A kulcsok és könyvek a leltár befejeztéig a biztosoknál maradtak, ezt követően azokat – a számlák és urbáriumok kivételével, melyet az országos hivatalnak küldtek el – az új gondnoknak adták át. Ha számlákat nem találtak, akkor azok helyett a hivatali könyveket nyújtották be az országos hatóságnak betekintésre (41. pont). Ezt követően a helyi hivatalnok által készített beszámolót összevetették az általuk készített inventáriummal (14. tábla) s a kettő között jelentkező eltérést – legyen az többlet vagy hiány – pontról pontra kivizsgálták és a végeredményt a jelentésükben összegezték (42. pont).

Az úrbéres földek leírásához az urbárium szolgált segítségül, így az összeírásnak ez a része tartalmazta az úrbéresek nevét és a kezelésükben lévő terület nagyságát. Az allodiális földek esetében regisztrálták a terület méretét, minőségét, a belőlük származó éves jövedelmekkel, bevételekkel és kiadásokkal együtt, valamint a kolostori elöljáró nyilatkozatát kérték arról, hogy milyen jogon birtokolja az intézmény a szóban forgó telkeket. Ha zálogként került hozzájuk, akkor mikor, milyen feltételekkel történt, illetve ha ezek még feloldhatók, mikor van itt az ideje. Sőt, azt is megvizsgálták és a kolostori levéltár dokumentumaival igazolták, hogy ezen az alapon más földterületre a rendház nem tarthat-e igényt. A komisszáriusok idevonatkozó leltára a birtokokon lévő épületek leírásával, becslésével és tervrajzával vált teljessé (47. pont).

Az allodiális földek közé sorolták, de külön írták össze azokat a birtokrészeket, melyeket haszonélvezetre adtak bérbe. Ezek a területek az arra utaló megjegyzéssel jelennek meg az inventáriumban s azokról a 15. tábla szerint készült kimutatás (48. pont).

A földek felülvizsgálatát az uradalomban található tárgyak („Wirthschaftsgeräthschaften“) inventáriuma követte. A mindenre kiterjedő leltár célja volt, hogy azokat a már megkötött és megkötendő szerződésekbe mindenkor közbe lehessen iktatni (43. pont). A már létező bérleti kontraktusok esetében az inventáriumot a bérlő, az alkalmazott és a kolostori elöljáró előtt vették fel. Ezekből a leltárakból három példány készült: egyet a kolostori inventáriumhoz csatoltak, egyet a bérlő, egyet pedig a birtokon dolgozó hivatalnok kapott kézhez az aláírás után (44. pont). Az eddig leírtak alapján már természetes, hogy a meglévő szerződések csak az országos hatóság beleegyezésével maradtak életben.

Ekkora pénz- és földvagyon esetében, mellyel különböző tranzakciókat hajtottak végre, gyakran előfordulhatott, hogy a fizetésképtelen adósok vagy a hűtlen kezelés miatt pénz, illetve földterület veszett el, vagyis vagyoncsökkenés következett be. Hogy ezeket az országos hatóság visszaszerezhesse és esetleg az alapító akaratát is valóra válthassa, a biztosoknak főleg a rendház idősebb tagjait kellett kifaggatnia arról, hogy van-e ilyen esetről tudomásuk. Ha ilyen veszteséges ügyletre fény derült, a komisszáriusok írásban tájékoztatták az illetékes hatóságot arról, hogy mikor, melyik elöljáró idejében, mit, illetve mennyit veszítettek, ki volt az alapítványtevő vagy adományozó és milyen kötelezettségek fűződtek hozzá (22. pont).

A teljes vagyoni állapot felmérési módjának bemutatása után térjünk át a kolostorban, illetve annak birtokain élő, dolgozó emberek sorsára. Az 1786-ban kiadott instrukció csak röviden foglalkozik a szerzetesekkel, pontosabban nem tárgyalja választási lehetőségeiket: idegen országba távozás, más rendbe lépés stb. Előírta viszont személyes adataik felvételét (13. tábla), illetve nyilatkozniuk kellett az átvett ruhapénzről, valamint arról, hogy mely településen kívánnak lakni, azért, hogy a megfelelő hivatalhoz utalhassák nyugdíjukat.[29] Az országos hatóság továbbra is fenntartotta magának a jogot, hogy a szerzetesek ügyeiben a végső döntést meghozza (23. pont). Ugyanakkor engedélyezték nekik, hogy minden, a cellájukban található, egyértelműen a kolostor tulajdonát képező tárgyat is megtartsanak, s távozáskor magukkal vihessék azokat (35. pont).[30] Az előbbiekhez hasonlóan mindazok a szerzetesek, akik a kolostortól életjáradékban („Census vitalitii”) részesültek, továbbra is igényt tarthattak arra. Ha a kolostori elöljárónak ebben az ügyben tett nyilatkozata a kiadási naplóban tételként is megjelent, az ügy bizonyítást nyert. Ha nem, akkor az országos hatóság döntött a kérdésben (36. pont).

A rendház alkalmazásában álló világi személyzetet („weltliche Dienstleute”) már az intézmény megszűnésének kihirdetésekor tájékoztatták arról, hogy az előző rendelkezéssel ellentétben már hat hét múlva elbocsájtják őket. Ugyanakkor a biztosokra hárult a feladat, hogy mire ezek az emberek elhagyják az intézményt, a kezelésükben lévő vagyonrészek: kertek, legelők, földek, állatok – amire a Kamara nem tartott igényt, illetve nem vont a saját kezelése alá – is kikerüljenek a kolostor tulajdonából, fennhatósága alól. Tehát a felszámolást végző négy embernek hat héten belül nemcsak az összeírást kellett elvégeznie, de végre kellett hajtania a megfelelő földek bérbeadását, illetve a természetbeni javak eladását (24. pont), mivel a szolgálók elbocsájtása után nem lett volna, aki gondoskodjon azokról.

Ugyanakkor sok rendházban a szerzetesek végezték a munkák jelentős részét. A biztosok döntöttek arról, hogy a további fenntartáshoz, működtetéshez hány emberre van szükségük. A feleslegessé vált alkalmazottakat hat hét leteltével elküldték, a megmaradó, illetve bizonyos esetekben újonnan felvett személyzetről kimutatást készítettek (50. pont, 16. tábla). A távozók bérét a kilépés napjáig kifizették, a maradók, illetve újonnan belépők bérét időarányosan („pro Rata Temporis”) az uradalmi kasszából egyenlítették ki. Kivételt képeztek azok, akiknél a bér elmaradása két, három vagy többéves volt. Ezekről a hátralékokról a kolostori elöljáró írásban nyilatkozott s a végső döntést ismét az országos hatóság hozta meg (52. pont).

A régi-új személyzethez tartozott a már említett gondnok, illetve számadó. Az épületegyüttest felügyelő „házmester” kiválasztásánál elsődleges szempont volt, hogy becsületes, lelkiismeretes és írástudás legyen. Személyéért, megbízhatóságáért a helyi hatóság kezeskedett. Munkája fejében havi 15 forint illetményt és teljes ellátást – ott kellett, hogy lakjon a rendházban – kapott.[31] A fent említett épületgondnokkal párhuzamosan a kolostorhoz tartozó ún. nemesi birtokokon a számadó irányította, felügyelte a munkát. Az instrukció értelmében – akár megtartották a régi alkalmazottat, akár újat neveztek ki – megbízható, szorgalmas, a gazdasághoz és a számlavezetéshez értő, németül beszélő ember kellett, hogy legyen, aki annak fejében, hogy fizetésének kétszeresét kaucióba letette és a kamarai pénztárosnál meglévő kötelezvényt („Revers”) a feleségével együtt aláírta, majd esküt tett, átvehette, illetve folytathatta a birtokon eddig végzett munkáját (49. pont). A vidéki földbirtokon fekvő („Landgut”) rendházak esetében ezt a feladatot az ott dolgozó uradalmi hivatalnokok látták el (30. pont). Személyükre vonatkozóan a rendelkezés nem szab a számadóéhoz hasonló feltételeket.

Az előzőekben szó volt arról, hogy mire a fölöslegessé vált személyzet elhagyta az intézményt a fölöslegessé vált terményektől és tárgyaktól is meg kellett szabadulni. A bérbe adandó vagyonrészek licitációját négy héttel a kihirdetést követően egy előre meghatározott napon kellett megrendezni, míg az állatállomány, a gyorsan romló természetbeni javak – zsír, liszt, hús, zöldségek, friss és aszalt gyümölcsök, stb. –, munkaeszközök, valamint a tüzifa aukcióját az időpont előtt két héttel hirdették ki a környező településeken. Ez utóbbit a szerzetesek – az 1782. február 4-én kelt leirat értelmében – szabadon használhatták, azonban az állítólagos lopások miatt 1786-tól a fát is elárverezték. A főárverést hat héttel korábban a sajtóban tették közzé (53. pont).[32] A biztosoknak figyelniük kellett arra, hogy az inventáriumba felvett tételszámok, illetve az azon belüli tételek hasonló módon szerepeljenek az aukción és az arról készült táblázatban. (17. tábla) A rendelkezés lényege, hogy nem lehetett tételeket a gyorsabb eladás reményében összevonni. A befolyt összeget elismervény ellenében a legközelebbi só- vagy harmincadhivatalnak adták át (53. pont).

Végül az instrukció két dologra hívta fel a biztosok figyelmét. Egyrészt ha úgy ítélték meg, hogy a gazdasági ügyek hatékonyabban, nagyobb haszonnal működtethetők s erről az új alkalmazottak véleményét is meghallgatták, javaslattal élhettek felettes hatóságuk felé (51. pont). Másrészt nyomatékosan figyelmeztette a komisszáriusokat a pontos és lelkiismeretes munkavégzésre s arra, hogy jelentésüket a feloszlatás befejezése után tizennégy nappal az országos hatóságnak megküldeni kötelesek (54. pont).

Az 1786-ban kiadott szabályzat több tanulsággal is szolgál. Egyrészt e szerteágazó feladat – egy szerzetesi intézmény felszámolása – mai szemmel is hatalmas felelősséggel járt. A négy kiküldöttnek egy addig számukra ismeretlen birtoktest irányítását kellett egyik napról a másikra átvenniük, gondoskodni a készpénz, kötvények, drágaságoknak az elszállításáról, dönteni a folyamatban lévő pénzügyekről, a javak kezeléséről (terménybetakarítás, eladás stb.), intézkedni a szerzetesekről és az alkalmazottakról, megszervezni az árveréseket stb. Mindemellett nem szabad elfelejtkeznünk arról az óriási adminisztrációról, papírmunkáról, ami ezzel a megbizatással járt.[33] Másrészt komoly felelősség hárult a kolostor elöljárójára és az egyes részfeladatokat végző, felügyelő szerzetesekre, hiszen az ő nyilatkozataiktól függött a biztosok munkája. Harmadrészt megdöbbentő az időnek a rövidsége, ami a komisszáriusok rendelkezésére állt,[34] hiszen akármilyen rutinos felszámolási szakemberek voltak is, csak a becslést végző mesteremberek felkérése, esetleges utaztatása nem kevés időt vett igénybe, nem beszélve az árverések megszervezéséről. Végül, a fentiek következménye az a szomorú tény, hogy hiába maradhattak öt hónapig a szerzetesek rendházukban, a feloszlatás kihirdetését követő hat hét múlva a kolostor üresen állt, a berendezést elárverezték, a szolgálók elmentek, helyüket új emberek foglalták el s az életük fenntartása, a tüzelő beszerzése mindennapos problémává vált a számukra.

 

A biztosok kinevezése

Az eljárást szabályozó rendeletek ismertetése után még két témát szeretnék röviden érinteni. Az egyik a biztosok kinevezése, a másik a felszámolás befejezését követő ügyintézés.

A négy kijelölt személy – a kamarai és politikai biztos, pénztáros és írnok – írásban kapta meg kinevezését. Az irat tartalmazta a rendház nevét, összefoglalta röviden a teendőket, hivatkozott az eljárás lefolytatását szabályozó megfelelő rendeletre, valamint rögzítette a felszámolásban résztvevő másik három delegált adatait.[35] Tapasztalataim szerint a feloszlatások első időszakában – 1782-1785 között – a Helytartótanács és a Magyar Kamara általában a központi hivatalokból delegálta a politikai és kamarai komisszáriust, míg az írnokot és könyvelőt a vidéki, megyei tisztviselők közül választották ki. 1786-ban, a pálos rend abolíciója során a negyven kolostor, illetve rezidencia egyszerre történő felszámolásához a két hatóság nyolcvan emberére lett volna szükség, ami a központi hivatalok elnéptelenedéséhez vezetett volna. Ennek következtében a segédszemélyzet kijelölése mellett a kerületi biztosokra, illetve a kamarai igazgatóságokra bízták a komisszáriusok kinevezését is.[36] Ez a megoldás egyben megkönnyítette a helyszínre való eljutást.

Császár Elemér szerint a biztosok lopva és rajtaütésszerűen érkeztek a kolostorba. A hivatalok ezen praktikájára azért lett volna szükség, nehogy a szerzetesek, idejében megtudva a rendházuk bezárásáról szóló döntést, elrejtsék intézményük javait.[37] Brunszvik Antal 1785. június 15-én kapta kézhez biztosi kinevezését s a császár akaratát 1785. június 17-én hirdette ki Vácott, a domonkos rendházban. Brunszvik már gyakorlott kamarai biztos volt, hiszen korábban több szerzetesi intézmény felszámolásában vett részt – budai klarisszák, budai karmeliták – Vác is közel volt, mégsem hiszem, hogy e rövid határidő célja a váratlan megjelenés lett volna. Úgy vélem, ez inkább a hivatali apparátusnak, az ügyintézés menetének, nem pedig taktikai lépésnek tudható be. A pálos rend feloszlatását – például – Ordódy Károly pálos generálisnak a Helytartótanácshoz intézett panasza, majd az ügyben a Kancellária vizsgálata előzte meg. 1786. február 7-én született meg a rend feloszlatását célzó javaslat, melyet II. József még aznap aláírt. Február végén dőlt el a császári döntés végrehajtásának napja, március 20-a. Március elején kapták meg a kerületi biztosok az értesítést,[38] tehát a rend bármely jóakarójának lett volna ideje a rendházak, illetve rendtagok figyelmeztetésére. Ugyanakkor az elhatározás és a végrehajtás napja között elég rövid időt hagyott az uralkodó az előkészületek megtételére, vagyis ebből a szempontból valóban érthető, hogy a feloszlató biztosok az utolsó pillanatban kapták meg kinevezésüket. Azzal azonban a Helytartótanácsnak is számolni kellett, hogy az ilyen ügyben először eljáró hivatalnoknak legalább az érvényes instrukciók átolvasásával fel kellett készülnie a munkára, tehát bizonyos időre volt szüksége. Végül Császár Elemér állításának mond ellent az óbudai trinitárius kolostor esete is, ahol a rendház felszámolása több hónapig késett Majthényi Imre kamarai biztos távolmaradása miatt.[39]

Összefoglalva tehát a fent leírtakat, a biztosok írásbeli kinevezésüket néhány nappal a felszámolás kihirdetése előtt kapták meg, melynek oka azonban nem a kolostorokon való rajtaütésben keresendő. Rövid felkészülés után a helyszínre utazva nem mindennapi felelősséget vállaltak magukra egy-egy rendi intézmény igazgatásának átvételekor. Az eljárás során sok múlott szakértelmükön és jóindulatukon – különösen, ami a rendház lakóinak további sorsát illeti – emberséges hozzáállásukra a felszámolási iratokban, a Helytartótanács különböző ügyosztályaihoz benyújtott dokumentumokban gyakran találni példát.

 

A felszámolást követő ügyintézés

Ebben az utolsó rövid részben azoknak az ügyeknek a menetére és az ezekkel összefüggő ügyosztályokra, levéltári állagokra szeretnék kitérni, melyekkel doktori disszertációm kapcsán foglalkoztam.

Amint láthattuk, a feloszlatással járó teendőket a Kamara és a Helytartótanács együttesen végezte. Az 1782. február 4-én kiadott dekrétum 9. pontja alapján egy közös bizottságot állítottak fel az ügyek intézésére, melynek elnökévé a Kamara elnökét nevezték ki. A Helytartótanácsot két tanácsos képviselte. Tehát a bizottság az abolíció előkészítésében, végrehajtásában és az azt követő különböző döntésekben egyaránt részt vett, egyszóval koordinálta a Helytartótanács és a Kamara együttműködését.[40]

Az 1786-ban kiadott instrukció 54. pontja értelmében a helyszíni eljárást követő két héten belül nyújtották be a biztosok az elkészített táblázatokat és jelentésüket. Ezek alapján a Helytartótanácsi Számvevőség kimutatást készített a rendházak vagyoni helyzetéről („Vermögensstand”), melyet megtárgyalásra továbbküldött az 1782-ben alakult, s a Helytartótanács felügyelete alatt működő Egyházi Bizottságnak. Az itt megtárgyalt anyag, a bizottság ülésének jegyzőkönyvével együtt[41] a Magyar Kamarához került felterjesztésre, mely azt, a Kancellária útján, továbbította az Udvari Számvevőséghez. Az Udvari Számvevőség megtette megjegyzéseit és észrevételeit, majd a fenti úton visszajuttatta az aktát a Helytartótanácsi Számvevőséghez. Itt korrigálták a hibákat, válaszoltak a feltett kérdésekre, s az akta a már ismert módon ismét visszajutott az Udvari Számvevőséghez. Ha a Számvevőség elégedett volt a válasszal, a rendház felszámolása véget ért, az ügyek – birtokigazgatás, szerzetesi nyugdíjak, épületek, berendezési tárgyak kezelése – további intézését a Helytartótanács és a Kamara különböző ügyosztályai vették át.[42]

A megszűnt rendházak vagyoni és pénzgazdálkodási teendőit a Kamara, pontosabban annak Egyházi és vallásalapi ügyek osztálya (Fundationalia, ecclesiastica et primatialia) intézte.[43] Az ügyosztály a hatáskörébe került birtokokat a kincstári birtokok mintájára igazgatta. A két hivatal – Helytartótanács és Magyar Kamara – egyesülése után (1785) ezeket az ügyeket a Helytartótanács két, a Vallásalap javainak kezelését 1782 óta végző ügyosztálya vette át: Egyházi javak gazdálkodási osztálya (Departamentum ecclesiasticum oeconomicum bonorum)[44] és az Egyházi gazdasági osztály (Departamentum ecclesiasticum oeconomicum).[45]

Az 1782. februári rendelet 3. pontja értelmében a rendházak készpénzét és értékeit a kamarai pénztárban helyezték el és ezekről a pénztár külön elszámolást vezetett. Az így, illetve a birtokigazgatásból befolyó összegekből fizették ki a szerzetesek nyugdíját és egyéb járandóságait. 1782-ben II. József a felszámolt rendek vagyonát a Vallásalaphoz csatolta. Az alap pénztára szintén a Helytartótanácshoz tartozott, ennek következtében a kamarai pénztár az 1785-ig a kezelésében maradt birtokokból befolyt jövedelmeket ide utalta át.

Az épületek hasznosítása alapvetően az Egyházi javak gazdálkodási osztályának feladatai közé tartozott, de mivel a hasznosításra több megoldás is lehetséges volt, ezért több helytartótanácsi osztály is foglalkozott a problémával. Így a Közoktatási osztály (Departamentum litterario-politicum),[46] Egészségügyi osztály (Departamentum sanitatis)[47] vagy a katonaság ügyeivel megbízott Országos biztossági osztály (Departamentum commissariaticum),[48] végül a már említett Egyházi gazdasági osztály, mely egyfajta gondnoki funkciót gyakorolt. A fenti helytartótanácsi állagokon kívül meg kell említeni a budai főhadparancsnokság (Generalkommando für das Königreich Hungarn, Hungarische General Commando) iratanyagát is,[49] mely mintegy kiegészíti az Országos biztossági osztály dokumentumait.

A kolostori könyvgyűjtemények kiválogatását és szétosztását a Nagyszombatból Budára, majd Pestre költöztetett egyetem könyvtára végezte. Az Egyetemi Könyvtár az egyetem szervezetén belül az Egyetemi Tanács (Magistratus Academicus) fennhatósága alá tartozott, amely a fentebb említett Közoktatási osztálynak volt alárendelve.[50] Tehát a könyvtári ügyekre vonatkozó levéltári anyag egyaránt megtalálható az Egyetemi Könyvtár Irattárában,[51] Kézirattárában,[52] az egyetem levéltárában[53] és a Helytartótanácsi Levéltár fentnevezett állagában.

A kolostorok archívumai jelentős részben a Magyar Kamara Archivumát gazdagították.[54] Természetesen itt is akadtak kivételek, mivel a tudományos jellegű kéziratokra, egyéb dokumentumokra – például Historia Domusok – az Egyetemi Könyvtár is igényt tartott.

A bezárt rendházak Budára küldött felszerelési tárgyait 1782-1785 között a Kamarai Számvevőség egyik számtisztje kezelte. 1785-től ez a tevékenység az Egyházi gazdasági osztály felügyelete alá került. 1786-tól olyannyira megsokasodtak a feladatok, hogy az uralkodó az ügyosztályon belül külön hivatal felállítása mellett döntött, így jött létre A templomi felszerelések letéti hivatala (Depositorium officium sacrae supellectilis; Kirchengeräthschaften Depositen Amt), mely 1802-ig működött,[55] azonban kegytárgyakra vonatkozó iratokat 1824-ig találhatunk az Egyházi gazdasági osztály iratanyagában.

 

Summa summarum

A levéltári dokumentumok és az ügymenet ismertetésén túl e rövid tanulmánnyal kettős célt szerettem volna elérni: egyrészt tisztázni a témával kapcsolatban eddig megjelent szakirodalomban szereplő félreértéseket,[56] másrészt felhívni a figyelmet arra a hatalmas és sokrétű forrásanyagra, mely az eljárás során, illetve azt követően keletkezett. A források egy része ismert és használt – elsősorban a biztosi jelentések –, azonban sok szempontú, több szakterületre kiterjedő elemzésük még várat magára. A helytartótanácsi és kamarai állagokban felhalmozott iratanyag – többek között – gazdaság-, birtok-, építés-, ipar-, technika-, kultúr-, orvostörténeti, szociológiai feldolgozásra egyaránt alkalmas. E rövid dolgozat doktori disszertációm egyik fejezete, melyben az említett dokumentumok segítségével elsősorban az épületek hasznosításával, a könyvtárak és a berendezési, illetve felszerelési tárgyak – ezen belül a Budára került kegytárgyak – sorsával foglalkoztam, foglalkozom.

 

DOKUMENTUM

 

Az 1786-ban kiadott instrukció[57]

 

Vorschrift

Wie sich die von der hungarischen Landesstelle abgeordnete Kommissarien, bey Aufhebung eines Klosters in Geld und Rechnungssachen, zu verhalten haben.

 

Erstens.

Werden bei den Aufhebungen die vorhin schon diesfalls vorgeschriebenen Direkzionsregeln sich genau gegenwärtig zu halten sein. Nachdem aber die bisherige Erfahrung gelehret, daß dieser schon bestandenen Vorschriften ungeachtet, bei diesem Geschäfte und den darüber eingelangten Relazionen und Inventarien verschiedene Irrungen unterlaufen sind, so hat man, um solchen vorzubeugen, und zur Erleichterung der Kommissarien folgende Vorschriften zu derselben genauen Befolgung zu ertheilen bestimmet.

Zweitens.

Sind vor allen gleich nach der Kundmachung der allerhöchsten Aufhebungsresoluzion, und nach dem abgelegten Offenbarungseid, die Schlüssel von dem Vorsteher des Klosters von allen jenen Behältnissen, worinnen Kloster oder Kirchensachen, dann Gelder unter seiner Obsorge verwahret werden, anzuverlangen, und zugleich die Anzeigen zu begehren, wer noch etwas von Kloster oder Kirchensachen unter seiner Verwahrung habe, damit auch von denselben die Schlüsseln abgefordert werden können.

Drittens.

Verstehet es sich von selbsten, daß die abgenommenen Schlüsseln bis nach geendigter Inventur beständig bei den Kommissarien gut aufbewahret werden müssen. Um allen Irrungen auszuweichen, sind gesammte Behältnisse, worinnen Kloster oder Kirchensachen aufbewahret werden, nebst der sonst gewöhnlichen Sperre, noch mit einer sogenannten Anlegart und einem besonderen Vorhängschlosse zu versehen, oder zu sigilliren, in Falle aber ein, oder anderes Behältniß aufzusperren käme, ist jedesmal die Gegenwart eines Kommissair nothwendig, und das, was etwann herausgenommen würde, genau vorzumerken, sodann wieder wohl bedächtlich zu verschliessen.

Viertens.

Sind nach übernommenen Schlüsseln von dem Vorsteher des Klosters, und von allen jenen Personen, welche etwas in Kloster zu verrechnen hatten, gesammte vorfindige alte und neue Protokollen, Manualien, Klosterbücher, Rechnungen, oder Tagregister, überhaupt alle Schriften, welche von jährlichen Empfängen oder Ausgaben etwas enthalten, ohne Ausnahm abzunehmen, und in sichere Verwahrung zu bringen, so dann mit dem Aufhebungs-Berichte an die Landesstelle einem Elencho einzusenden.

Fünftens.

Muß nach erhaltenen Schlüsseln, dann Protokollen gleich zur Kassarevision, oder zur vorfindiger Baarschaft in Gegenwart desjenigen Geistlichen, der es verwahret, dann verrechnet hat, geschritten werden; Uiber den ganzen vorgefundenen Betrag ist eine genaue Münzliste nach dem hier Sub N^o 1^o beigebogenen Formular zu verfassen. Sollte unter der vorgefundenen Baarschaft ein erst kürzlich, oder schon lang rückbezahltes Kapital begriffen seyn, so ist selbes genau anzumerken, wieviel es betrage, wer, und welchem Tage solches zurük (!) bezahlet habe.

Sechstens.

Folget nach der Baarschaft die Untersuchung des Vermögens, von welchem erstens gleich die Kapitalien auszuforschen sind. Hierüber wird eine getreue Angabe von dem Klostervorsteher anzuverlangen, sodann auch die Original Schuldbriefe selbsten zu begehren seyn, welche in 2. Klassen abgetheilet werden müssen, nämlich in die gestiftete und in die eigene, oder erwirtschaftete Kapitalien, auf welchen keine besondere Verbindlichkeit haftet. In die Klasse der gestifteten gehören alle mit oder ohne Verbindlichkeit durch schriftliche oder mündliche Verlobnisse, dann Vermächtnisse dem Kloster zugefallene Summen, unter denen eigenen Kapitalien aber werden alle erwirthschaftete oder durch die Ordensglieder als ein Erbtheil zugebrachte Geldbeträge verstanden. Uiber beede Gattungen ist ein Ausweiß nach dem hier Sub N^ro 2^do anliegenden Formular erforderlich.

Siebentens.

Damit auf denen Stiftungs-Kapitalien mehrere Verbindlichkeiten haften, so muß über selbe noch ein besonderer Extract nach den hier Sub N^ro 3^tio anliegenden Formular verfasset werden.

Achtens.

Sind mehrere Beispiele vorhanden, daß von denen Klöstern nicht nur baares Geld ohne Obligazion und Interesse ausgeliehen oder vorgeschossen, sondern auch Naturalien auf Borg zerschiedenen Partheien verabfolget worden seyen; derlei Geldbeträge demnach, wenn sie noch nicht getilget sind, werden Aktivrückstände genannt worüber ein besonderes Verzeichniß zeug sub N^o 4^to anverwahrten Beispiel entworfen werden muß. Hierüber sind die angegebenen Restantiarii oder Schuldner persönlich zu vernehmen, ob sie den angezeigten Rückstand einbekennen? bei gutwilliger Eingeständniß haben sie alsogleich eine Urkunde auszustellen, und kommet denenselben zu bedeuten, daß sie ihre Rückstände binnen 6 Wochen, höchstens aber inner einen 3 monatlichen Zeitfrist abtragen sollen.

Neuntens.

Wollte aber ein oder anderer derlei Schuldner den angegebenen Rückstand in Abrede stellen, so ist der Vorsteher des Klosters hierüber zu befragen, und sind beede Partheien persönlich gegen einander zu vernehmen, die Umstände wohl zu erwägen, und solche in Zweifel gezohene Posten vollkommen aufzuklären. Der ganze Fürgang aber ist indem Aufhebungsberichte der Landesstelle anzuzeigen.

Zehntens.

Gleichwie aber die Aktivkapitalien eine genaue Ausweisung erforderen, so erheischen auch die Paßivkapitalien eine umständliche Aufklärung, und ist, nachdem solche der Klostervorsteher angezeiget, darüber ein Verzeichniß nach den Formular Sub N^o 5^to dem Aufhebungsberichte beizulegen. Was dagegen

Eilftens.

Die Passivrückstande anbetrift, ist zwar darüber eine spezifische Angab von dem Klostervorsteher anzuverlangen, doch sind auch die eine Forderung habende Partheien oder Handwerker vorzuladen, denenselben ist zu bedeuten, daß sie über ihre aushaftende, von dem Kloster noch nicht bezahlte Geldbeträge einen schriftlichen Ausweiß oder Außzügel, der nicht nur die gelieferten Sachen, sondern auch das Jahr, und den Tag, wann die Lieferung geschehen, ausdrücklich enthalten muß, einreichen sollen, welche insgesammt von dem Klostervorsteher wegen ihrer Richtigkeit bekräftiget, und in einen nach den Formular Sub N^o 6^to verfasten Extrakt eingetragen werden müssen. Nach so geendigter Erhebung des baaren Vermögens ist.

Zwölftens.

Die Inventur deren im Kloster, oder in Garten, in Maierhofe vorfindigen Naturalien vorzunehmen, und hierüber ein Instrument nachden Beispiel Sub N^ro 7^mo zu verfassen, dieser Inventur folgt gleich die Beschreibung aller vorfindigen Mobilien, dann Hausgeräthschaften, welche in der Sub N^o 7^mo vorgeschriebenen Inventur kontinuiret werden kann. Doch kömmt hier besonders anzumerken, daß bei der Inventur allezeit der Vorsteher des Klosters, und dasjenige geistliche oder weltliche Individuum, welches die inventirende Naturalien oder Mobilien in seiner Obsorge gehabt hat, gegenwärtig sein müsse, weil sie die Inventur zu unterfertigen haben werden, ein gleiches verstehet sich auch von dem zukünftigen Klosterhausmeister, oder Effektenverwahrer, weil ihm auch als künftigen Rechnungsführer obliegen wird, die Inventur als Uibernehmer zu unterschreiben.

Dreizehntens.

Erforderet die Beschaffenheit einer ächten Inventur, das alles vorgefundene zugleich gewissenhaft geschätzet werde, daher sind zur Inventur der Naturalien redliche und wirthschafts kündige Männer, zu den Mobilien aber wohlverständige Handwerker zu nehmen, welche alles wohl bedächtlich zu besichtigen, nach ihren Gewissen, und nach den innerlichen Werth sodann zu schätzen, endlich die Inventur selbsten als Schätzmeister zu bekräftigen haben werden. Und da

Vierzehntens.

Bereits Beispiele vorhanden, daß sich die Handwerksleute wegen ihrer Versäumniß zu derlei Schätzungen nicht gern begeben haben, es wird daher denselben in voraus zu bedeuten seyn, daß sowohl die Fuhrspesen, als auch ihre Bemühung bezahlet werden wird, und daher haben die Kommissair über derlei Auslagen ein Verzeichniß nach dem Formular Sub N^ro 8^vo ihren Abolizionsbericht beizulegen, damit den Betrag die Landesstelle beurtheilen, und bei dem betreffenden Amte zahlbar anweisen könne. Sollte

Fünfzehntens.

Das Vermögen der Klosterkirchen besonders behandlet worden seyn, so ist über die Aktiv- und Paßivkapitalien, dann über die Aktiv- und Paßivrückstände ein Ausweis nach der Vorschrift des vorgehenden 5ten, 6ten, 7ten, 8ten, 9ten, 10ten und 11ten Punkts zu verfassen. Was dagegen

Sechzehntens.

Die Kirchengeräthschaften anbelangt, muß über solche eine eigene Inventur nach dem angebogenen Formular Sub N^ro 9^no entworfen, von dem Klostervorsteher, von dem fürgewesten Verwahrer, und von den Schätzmeistern unterfertiget werden, und weil

Siebenzehntens.

In mehreren Orten die Kirchen der Ordensgeistlichen zugleich Pfarrkirchen sind, so ist sowohl der Vermögensstand als die Inventur der Aparamenten genau abzusöndern, und anzuzeigen, was der Kirche als wirklicher Pfarrkirche eigenthümlich sey, und was von allem dem Kloster zugehöre.

Achtzehntens.

Ist ein besonderes Augenmerk auf die Bibliothek zu wenden. Vor allen anderen ist das Original der Bücherkatalogen von dem Vorsteher des Klosters, und von dem fürgewesten Bibliothekverwahrer anzuverlangen, auch nach solchen alsogleich die Inventur vorzunehmen. Im Falle einige Bücher mangelten, wird der Vorsteher des Klosters und der vorhinnige Verwahrer darüber schriftlich zu konstituiren, und derenselben schriftliche Aeusserung dem Aufhebungsberichte beizuschliessen seyn. Sollte wider alles Vermuthen kein Katalog vorfündig seyn, so kommen auch die übrigen Geistliche einzeln zu vernehmen, ob sie niemals einen Katalog von der Klosterbibliothek gesehen haben, im Falle die Frage mit Ja beandwortet würde, so ist der Verwahrer zur Uiberreichung desselben ernstlich zu ermahnen, bei fernerer Weigerung aber den Umstand der Landesstelle ohne Zeitverlust vorzustellen; wenn aber nicht erwiesen werden könnte, daß vorhin ein Katalog vorfindig gewesen seye, so müssen die Bücher alsogleich beschrieben, und darüber ein Katalog nach den hier Sub Nro 10mo anverwahrten Formular verfasset werden; hier verstehet es sich von selbsten, daß nach gepflogener genauen Inventur die Bücher von allem Staube gereiniget, die Fenster, dann die Thüren der Bibliothek gut verwahret und sigilliret, von dem Katalog eine Abschrift in der verschliessenden Bibliothek gelassen, das Original selbsten aber dem Abolizionsberichte beigebogen werden müsse.

Neunzehntens.

Machen einen besonderen Vermögenstand bei den Klöstern aus, die Grundstücke, als Wein, dann Obstgärten, Wiesen, Aecker, Auen, Fischteuche, und dergleichen, diese sind ebenfalls durch die Kommissarien persönlich zu besichtigen, nach dem Formular Sub N^ro 11^mo zu beschreiben, und von bewährten Wirthschaftsmännern zu schätzen. Hier kömmt hauptsächlich zu merken, daß nur jene Grundstücke unter diese Rubrik gehören, welche auf bürgerlichen, oder einem sonstigen Privatgrunde liegen, weil die Kurialgrundstücke, oder andere Landgüter besonders beschrieben werden müssen, wovon hernach das weitere folgen wird.

Zwanzigstens.

Ist in einem jeden Kloster ein Archiv vorfindig, woinn alle, das Vermögen, und die Gerechtsamen der Geistlichen, der Kirchen, und des Klosters betreffende schriftliche Urkunden aufbewahret werden, dieses demnach ist in Gegenwart des Klostervorstehers genau zu untersuchen, und müssen alle vorfindige Documenta litteralia elenchisiret, dann mit dem Berichte an die Landesstelle einbeförderet werden.

Ein und Zwanzigstens.

Erübriget noch von dem Vermögen eines Klosters der Stand gesammter Gebäuden, diese also sind in Beysein Bauverständiger Meister zu besichtigen, durch selbe gewissenhaft zu schätzen, und von dem Maurermeister in einem Autentischen mit dem Maaßstabe versehenen Riße (doch ein jedes Gebäude besonders) aufzunehmen, dann zu beschreiben, ob sie baufällig, und wo mangelhaft seyen, damit in der Zeit das Nöthige fürgekehret werden könne, über den Schätzungspreiß der Gebäuden ist von denen hiezu beruffenen Meistern ein Zeugniß nach dem hier Sub N^ro 12^mo beigebogenen Formular auszufertigen.

Zwei und Zwanzigstens.

Haben sich bereits mehrere Fälle bei denen Klöstern ereignet, daß sowohl eigene als Stiftkapitalien, und derlei Grundstücke entweder verzehret, oder bei mittellosen Schuldnern verlustiget worden sind; da aber nicht nur der gegenwärtige, sondern auch der vorhinnige vielleicht grössere und etwann aus blosser Sorglosigkeit oder Nachsicht verminderte Vermögensstand eines jedwederen Klosters zu wissen erforderlich, damit nicht nur das etwann nicht hinlängliche vertheidigte wieder erworben, sondern auch der Wille des Stifters wider in Erfüllung gebracht werden könne, so ist der Vorsteher samt einigen älteren Mitgliedern des Klosters zu vernehmen, ob ihnen nicht wissend seye, daß ein derlei Kapital oder Grundstück verlohren oder konsumiret worden? Kömt ein dergleichen Fall zum Vorschein, so hat der Anzeigende schriftlich von sich zu geben, wann, unter welchem Vorsteher, was oder wie viel in Verlust gerathen, wer das Verlohrne oder konsumirte gestiftet, und was für Verbindlichkeiten mit selben verflochten waren. Nach so untersuchten und aufgeklärten Vermögen des Klosters wird

Drei und Zwanzigstens.

Uiber die vorgefundene Zahl der Geistlichen ein genaues Verzeichniß nach dem hier Sub N^ro 13^tio angeschlossenen Formular zu verfertigen seyn, und müssen derselben die einzelnen Aeusserungen eines jeden Individui, wo selbes fürohin zu wohnen, und die ausgemessene Pension zu erheben gedenke, beigeleget werden, über den Betrag der einem jeden Geistlichen auf die Kleidung verabreichet wird, ist auch ein besonderer Ausweiß beizulegen, die Finalabfertigung der Clericorum, und Novizen bleibt der Dikasterialentscheidung vorbehalten.

Vier und Zwanzigstens.

Befinden sich in ein und anderen Kloster mehrere weltliche Dienstleute, so ist diesen alsogleich an dem Aufhebungstage mit der Erklärung anzukündigen, das sie nach Verlauf einer 6 wöchentlichen Zeitfrist ihres Dienstes entlassen seyen, bis wo hin auch die Verfügung zu treffen seyn wird, daß alle die Beihilfe eines Weltlichen Dienstbothens erfordernde Gegenstände beseitiget werden; als da sind: Gärten, Wiesen, Aeker, Vieh, und einige Gattungen der Naturalien. Was demnach

Fünf und Zwanzigstens.

Die Gärten, Aeker, dann Wiesen anbelanget, hierunter werden nur solche verstanden, welche auf bürgerlichen oder sonstigen Privatgrund liegen, und sind selbe gegen vorläufiger 4. wöchentlicher Kundmachung an einem bestimmten Tage theilweis samt der Außsaat oder anderen hangenden Früchten auf 1. Jahr, geschähe aber die Verpachtung den Monaten Jäner, Hornung bis August, also auf 2. Jahre, damit der Pächter eine zweimalige Ernte haben könne, dem Meistbiethenden nach Maaß der jährlichen Erträgniß, welche der Vorsteher des Klosters anzugeben hat, und mit der Rücksicht, wie viel sonsten von einem allschon bebaueten und nicht bebaueten Joch Acker, dann von einer Mahd Wiesen in dortiger Gegend zu zahlen üblich ist, zu exarendiren, worüber ein schriftlicher Kontrakt angeschlossen werden muß. In diesem Kontrakt ist

Sechs und Zwanzigstens.

Die Dikasterialbestättigung vorzubehalten, eine 3 monatliche Aufkündigung vor dem Michaelitage zu bestimmen, die Zahl der Jochen oder Mahden, des verpachteten Grundes deutlich anzusetzen, auch müssen die Nachbaren nach allen Himmelsgegenden eines derlei Grundstückes ausdrücklich benennet werden, und es wird nicht leicht gestattet, daß der Nachbar solche Gründe in die Pachtung nehme, worauf die Kommissarien ein besonderes Aug zu wenden haben, damit sie nicht hintergangen werden; Waldungen und Auen, wenn sie auch auf bürgerlichen Grund stehen, können zur Holzung nicht verpachtet werden; Doch kann die Eichlung, die Knoppern Klaubung, und die Weide in eine Zinnsung auf 1 Jahr überlassen werden, es hat jedoch der anzustossende Kontrakt ausdrücklich zu enthalten, daß der Pächter nicht befugt seye, unter was immer für einen Vorwand nur einen Stamm Holz umzuhauen, oder sich ein Holz zuzueigenen. Unter die Grundstücke gehören auch

Sieben und Zwanzigstens.

Die Weingärten, welche nicht zu verpachten sind, sondern es ist hierwegen die weitere Verfügung der Landesstelle abzuwarten, weil jedoch diese Grundstücke beständige Arbeit erfordern, so ist mit einem redlichen Weinzierl die ganze noch erforderliche Arbeit per Pausch auszumachen, und demselben auch ein der nach und nach leistenden Arbeit angemessener Geldbetrag bei dem künftigen Klosterhausmeister anzuweisen, der aber das Geld nicht auf einmal, sondern nur nach der verrichtenden Arbeit auszufolgen hat; was aber die Obst, Kuchel und Krautgärten betrifft, können solche ohne weiteren, nach Maaß der jährlichen Nutzniessung auf 1 Jahr verpachtet werden, doch ist in dem Kontrakt die grösse eines jeden Gartens und die Zahl der Obstbäumer ausdrücklich anzuführen. In Betreff des Viehes und Naturalien kömmt

Acht und Zwanzigstens.

Zu erinneren, daß alles Geflügel, Borstenvieh, die Pferde, Ochsen und Kühe nach einer 4 wöchentlichen Kuntmachung öffentlich den Meistbiethenden hindanzugeben seye, weil die Verpflegung aller dieser Gattungen Viehes sehr kostensplittrig, ja allezeit schädlich ist, dergleichen verstehet sich von allen, einer Verderbniß ausgesetzten Naturalien; als da sind: Schmalz, Mehl, Speck, Fleisch, Fisch, Schmeer, Butter, Oehl, frisches, und gedörrtes Obst, Gartengewächs, Zugemüß, sauer Kraut, Räß, Hülsen Früchte, Essig, Seife, Kerzen, Unschlitt, und wegen der Verschleppung Brennholz, welches insgesamt in bestmöglichsten Preise zu versilbern ist; die anderen Naturalien und Mobilien haben so lange unter der Obsorge des neuen Hausmeisters unberührt zu bleiben, bis nicht die Lizitazion der selben von der Landesstelle angeordnet seyn wird, und da

Neun und Zwanzigstens.

Bereits in mehreren Punkten eine Erwähnung eines neu anzustellenden Hausmeisters geschehen, so werden die Kommissarien, weil das bis weitere Anordnung in Kloster verbleibende Vermögen, damit nichts entfremdet, oder beschädiget werde, eine besondere Wachsamkeit erforderet, äusserst befliessen seyn, einen ehrlichen, redlichen, von guter Aufführung und Treuheit wohl bewährten Mann, den die Ortsobrigkeit, am leichtesten verschaffen kann, ausfindig zu machen, und denselben gegen freyen Quartier, weil er im Kloster wohnen muß, und gegen einen monatlichen Gehalt von 15 fl. anzustellen, welchem alle Mobilien, Geräthschaften, und Naturalien nebst der abschriftlichen Inventur gegen einen schriftlichen Revers, daß er für alles halten wolle, zu übergeben seyn werden, wobei zu beobachten kömmt, daß, nachdem alles gleich nach geendigter Inventur dem Hausmeister gegen ein ordentliches Inventarium überantwortet werden muß, die Kommissarien verpflichtet seyen, all jenes diesen Hausmeister zu quittiren, was sie bei der ersten Lizitazion versilbern werden. Sollte aber

Dreißigstens.

Ein Kloster auf einem Landgute seyn, wo der Ort selbsten dem aufgehobenen Kloster zugehörte, so ist kein eigener Hausmeister anzustellen, sondern alles nebst der abschriftlichen Inventur dem herrschaftlichen Beamten, der im Kloster zu wohnen haben wird, zu übergeben.

Ein und Dreißigstens.

Ist aus der Erfahrung bekannt, daß bei einem dann anderen Kloster ein freier Wein, Bier, und Brandweinschank sich befinde. In solchen Fällen ist der Vorsteher des Klosters zu vernehmen, was derlei Schank jährlich an reinem Nutzen, der aus der Menge der ausgeschänkten Getränken erhoben werden kann, getragen habe. Nach erhaltener derlei schriftlichen Aeusserung ist der Schank nebst den hiezu bestimmten Gelegenheiten in den angezeiten Betrag nach vorheriger Kundmachung an einem bestimmten Lizitazionstage in die Pachtung auszuruffen, dann dem Meistbiethenden auf 1. Jahr gegen einen schriftlichen Kontrakt hindanzulassen.

Zwei und Dreißigstens.

Ist für die in dem Kloster selbsten vorgefundene Weine eine besondere Sorge zu tragen, daß alle Weine durch verständige, redliche Männer gekostet, und geschätzet, die Fässer wohl gereiniget, dann mit Reiffen versicheret, zur Füll auf 5 Monat, bis wohin die fernere Veranstaltung der Landesstelle einlangen wird, ein eigenes Faß Wein, welches in kleinere Gefässe abzuziehen kömmt ausgesuchet, dann angewiesen, und also der ganze Keller samt denen vorfindigen Requisiten dem bestellten Verwahrer oder Hausmeister übergeben werde. Weil aber

Drei und Dreißigstens.

Mit denen Klösterweinen schon mehrere Bevortheilungen geschehen, so werden die Kommissarien alle besondere Eingänge in dem Keller gut verwahren, die Hauptthüre wohl befestigen, und solche mit 2 besonderen Schlössern versehen lassen, der Schlüssel von einem Schlosse ist dem bestellten Hausmeister, oder dem statt solchen laut 30ten Punkt in das Kloster verwiesenen Wirthschaftsbeamten, der Schlüssel von den anderen aber dem Richter des Ortes mit dem Auftrage zu behändigen, daß so oft der Hausmeister oder Wirthschaftsbeamte in dem Keller nachsehen und die Füll vornehmen will, welches wöchentlich am füglichsten in Sonnabend Nachmittag geschehen kann, jederzeit in denen Marken und Dörfern der Richter selbsten mit einem Geschwornen, in denen Städten aber ein beeideter Rathsverwandter persönlich gegenwärtig seie, das ihn betreffende Schloß eröfne, in Keller so lang verweile, bis der Hausmeister alles berichtiget hat, sodann gesammte volle Fässer an ihren Gebünden wohl besichtige, nach befundener Sicherheit bei Sperrung der Kellerthür sein Schloß selbsten gut versperre, und den Schlüssel zu sich nehme, auch gut aufbewahre, weil bei wann immer sich veroffenbarendem Nachteile auch die zur Sicherheit angestellte Zivil-Individuen der strengsten Verantwortung ausgesetzet sein würden, und da

Vier und Dreißigstens.

Eine derlei Gegensperr auch bei denen kostbareren, dann namhafteren Mobilien, und Geräthschaften erforderlich sein will, so sind alle derlei Sachen, als Gold, Silber, Zinn, Kupfer, Leinwäsch in ein besonderes geräumiges mit Fenstern und Thüren wohl verwahrtes Zimmer oder Gewölb, worinnen das Ofenloch zu vermauren ist, zu bringen, wo möglich in Kästen aufzubewahren, und nicht anderst als in Gegenwart einer Gerichtsperson, die einen besonderen Schlüssel, wie von Keller von dieser Behältniß haben muß, in Erforderungsfalle zu besichtigen; hier kömmt überhaupt anzumerken, daß die kostbareren Sachen, als Geschmuck, Gold und Silber nachdem zum einstweiligen Gottesdienst das nöthige dem bestellten Sakristaner behändiget worden, von denen Kommissarien selbsten auch rukzubehalten (!), in eine Küste gut einzupacken, und mit dem Abolizionsberichte nebst einer Spezifikazion einzusenden seye, damit denen bösgesinnten Leute alle Anreizung zu einem Diebstahl benommen werde, wannenhero auch zum Gottesdienst nicht die kostbaren mit Schmuck besetzten Gold und Silbernen Kirchenaparamenten rukzulassen (!) sind, sondern es können höchstens 2 Kelch samt Zugehör in grösseren Klöstern, wo ein grosser Zulauf des Volkes ist, 2 Ziborien, und 1 Monstranzen, so auch die erforderlichen Meßkleider gegen Rezepisse zurück gelassen werden. Die silbernen Leuchter, Lampen, und andere überflüßigen Aparamenten kommen glatterdings an die Landesstelle ein zusenden; doch ist alles in der ersten Inventur zu beschreiben, zu schätzen, als zum Gottesdienst rukgelassen (!), oder an die Stelle eingesendet, in der Inventur vorzumerken, dann dem Hausmeister alles dasjenige zu quittiren, was in seiner Verwahrung nicht geblieben ist.

Fünf und Dreißigstens.

Ist bereits allerhöchsten Orts erlauber worden, daß ein jedes geistliche Individuum seine, in seinem Zimmer vorfindige entweder aus eigenem beigeschafte oder zum täglichen Gebrauch von dem Kloster empfangene Geräthschaften als ein Eigenthum behalten könne. Damit aber auch wissend seye, was ein jeder sich zugeeignet habe, ist ein spezifischer Ausweiß über alle Mobilien, die ein jedwederer mitgenommen, zu verfassen, von dem Empfänger zu unterschreiben, und einzusenden.

Sechs und Dreißigstens.

Würde auch allerhöchsten Orts begnehmiget, daß diejenigen Census vitalitii, welche ein dann anderer Geistlicher von Kloster alljährlichen bezohen, auch fürohin von der Religionskasse abgereichet werden sollen. Der Klostervorsteher demnach hat sich schriftlich zu äusseren, welchen Geistlichen in Specie, wieviel, gegen was für einer Verbindniß anderlei Zinnß abgereichet werde. Nach erhaltener dieser Aeusserung ist die Kombinazion mit dem Kloster Ausgabsbuche, ob ein solcher Betrag für den angegebenen Geistlichen durch die letztere 6 Jahre eingeschriebener erscheint, zu machen. In Bestättigungsfalle ist der Umstand gehoben, und solches der Landesstelle vorzulegen; wenn aber die angezeigte Ausgabe in dem Kloster-Ausgabsbuche nicht vorfindig wäre, so muß der Klostervorsteher über seine Angabe, die durch das Klosterbuch nicht gewähret wird, konstituiret werden, und dessen Aeusserung der Dikasterialentscheidung zu unterziehen. Endlich wird

Sieben und Dreißigstens.

Dem Klostervorsteher zu bedeuten seyn, daß er über alle Empfänge, welche dem Kloster alljährlich auswas immer für einer Verbindlichkeit oder schriftlichen Vertrag zufliessen, und über alle Ausgaben, die dem Kloster unmittelbar alljährlich als Kontribuzion, Allmosen, und dergleichen ankleben, einen umständlichen Ausweis einreiche, und selben eigenhändig bekräftige.

Acht und Dreißigstens.

Sind gesammte in dieser Vorschrift angeschlossene Formularien nur als ein Beispiel zu betrachten, und die darinn angeführte Post keineswegs für eine wirkliche Bestehung anzusehen, weil solche nur zu dem Ende angesetzet wurden, damit die Kommissarien die vorkommende Gegenstände desto leichter nach der Vorschrift behandlen können, doch muß die Art und Zahl der Rubriken auf das genaueste beobachtet, ein jeder Inventursausweiß, durch die Kommissarien Komitatsdeputirte, den Klostervorsteher, und durch denjenigen, der das Inventirte besorget hat, unterschrieben, und die Sache dahin eingeleitet werden, daß ein jedes Instrument ihre Bekräftigung dann gegenseitige Kontrolerie erhalte, um allen weiteren Anständen dann Verantwortungslast auszuweichen.

Neun und Dreißigstens.

Unter den Landgutern und den Kurialgründen werden alle jene Güter und Gründe verstanden, welche nicht auf bürgerlichen oder Privatboden liegen, sondern als adeliche Gründe betrachtet werden. Von allen diesem hat der Vorsteher des Klosters eine genaue Anzeige zu machen, wo in welchem Orte das Kloster etwas besitze, und wer solches bisher verwaltet habe.

Vierzigstens.

Dem Vorsteher ist mitzugeben, sich schriftlich zu äusseren, wie die in den angezeigten Landgütern angestellten Beamten und Dienstboten heissen? Wie lang sie dienen? was ein jedes derselben jährlich an Besoldung oder Lohn und an Naturalien ausgemessen habe? Bis welchen Tag ein jeder seine angewiesene Gebühren bereits erhalten? folglich von welchem Tage annoch zu forderen habe? ob der angestellte Beamte der Rechnung unterworfen war? ob er solche in bestimmter Zeitfrist, bis wohin, oder welchen Tag geleget, und ob er in nichts, oder in was eigentlich ein Restantiarius seye?

Ein und Vierzigstens.

Nach diesen erhobenen Umständen werden sich die Kommissarien mit den 2 Komitatsdeputirten, auf den Ort, wo der verrechnende Beamte wohnet, verfügen, ihm die Aufhebung des Klosters bedeuten, und die Schlüssel von der Kasse, von Keller, von Schüttkasten, dann von anderen Behältnissen, wo herrschaftliche Sachen aufbewahret werden, verlangen, alles genau versperren, auch dem Beamten aufzutragen, daß er alle seine Rechnungen, Amtsbücher, Protokollen, Journalien, und gesammte Urbarien vorlege, in Gegenwart der Kommissarien /: welche auf die Amtsschriften, damit nichts entzohen, oder abgeändert werde, eine besondere Sorge zu tragen haben :/ ausweise, wie viel Zeug seinen Protokoll, Manual, oder Amtsbuch an baarem Gelde in der Kasse, an Naturalien in gesammten Behältnissen, dann an Vieh vorfindig seyn solle? Hier verstehet es sich von selbsten, daß sowohl die Schlüsseln, als die Amtsbücher beständig bis zur vollbrachten Inventur in der Verwahrung der Kommissarien bleiben müssen; nach geendigter Inventur aber sind die Schlüsseln alsogleich dem, der Güter führohin verwalten wird, zu behändigen, was die Rechnungen und Urbarien anbetrift, kommen solche der Landesstelle zur nöthigen Einsicht mitzutheilen, und die Bücher, dann Manualien, wenn sie nichts besonderes, welches zur Erläuterung des Güterstandes dienen könnte, enthalten, sind dem Beamten wieder zurückzugeben. Sollte aber keine ächte Rechnung vorfindig seyn, so vertretten die Stelle derselben die Amtsbücher oder Manualien, und müssen solche in diesem Falle der Landesstelle eingesendet werden. Sobald

Zwei und Vierzigstens.

Der Beamte den vorfindig seyn sollenden Kasse und Naturalienstand verfertiget und übergeben hat, ist die Inventur von allen in Gegenwart des Beamten selbsten vorzunehmen, und alles vorgefundene wie oben puncto 41. vorgeschrieben worden, genau anzumerken, dann mit dem Ausweiß des Beamten zu kombiniren. Sollte sich ein Abgang oder Uiberschuß zeigen, so hat sich der Beamte über jeden Punkt schriftlich zu verantworten. Welches die Kommissarien genau zu erwägen, den Grund der Sachen einverständlich mit dem Klostervorsteher zu untersuchen, und den Befund nebst ihren Gutachten einzureichen haben werden. Nach denen Naturalien folgen

Drei und Vierzigstens.

Die Haus und Wirthschaftsgeräthschaften, welche der Herrschaft eigen sind, als: Tisch, Sesseln, Kasten, Winterfenstern, Pflug, Eggen, schwere Wägen, Kalesch, Pferdgeschierr, Ochsenjoch, Wein oder Oelpreß, Breinstampfen, Baadwannen, Wasserfässer, und alles was immer vorfindig ist, welches alles genau beschrieben werden muß, und diese Beschreibung verstehet sich auch von herrschaftlichen Mühlen, Bräu, dann Wirthshäusern, weil auch alle in demselben befindliche Mobilien, dann Requisiten befliessenst anzumerken sind, um solche in denen Bestandtkontrakten wegen künftig richtiger Uibergab allezeit einschalten zu können. Im falle

Vier und Vierzigstens.

Einige Bestandskontrakten bereits bestünden, und ein Wirth, ein Bräumeister, ein Mühlner, ein Schäfler, ein Fleischhacker, oder ein anderer einige Benefizien in Verpachtung hätte, so ist der Kontrakt in Abschrift der Landesstelle einzusenden und der Dikasterialbestättigung zu unterziehen; was die Geräthschaften, dann die Requisiten von derlei verpachteten Häusern anbelanget, sind selbe in Gegenwart des Pächters, des Beamten, und des Klostervorstehers zu inventiren, der Hauptinventur einzuschalten, zugleich aber auch besonders in 2 gleichlautende Exemplarien zu entwerfen, wovon eines dem Pächter, das andere aber dem Beamten nach beederseitigen Unterfertigung zu behändigen seyn wird.

Fünf und Vierzigstens.

Pflegen bei den Herrschaften mehrere Aktiv, dann Passivrückstände von längerer Zeit herauszuhaften. Daher dem fürgewesten Beamten aufzutragen kömmt, solche nach den in 8ten und 11ten Punkt vorgeschriebenen Formular auszuweisen, dann unter seiner Fertigung einzureichen, so bald demnach derlei Ausweiß denen Kommissarien behändiget worden, müssen die angegebenen Restantiarii über ihren Rückstand vernommen, und die Richtigkeit der Angab bewähret werden. Sollte wider alles Vermuthen eine oder andere Parthei die angegebene Schuld in Abrede stellen, oder in Zweifel ziehen, so ist alsogleich die gegenseitige Einvernehmung mit den Beamten anzustellen, und eine jede Post mit Zuziehung des Klostervorstehers in das Klare zu bringen; wenn aber auch

Sechs und Vierzigstens.

Bei einem oder anderen Kloster auf denen Landgütern kein weltlicher Beamter angestellet gewesen wäre, so ist dennoch so fürzugehen, wie hier vorgeschrieben worden, und hat über alles der angestellt gewesene geistliche Verwalter, oder Procurator die nöthige Auskunft zu geben. Im Fall sich selber auf den Vorsteher berufete, so muß solcher über alle Gegenstände vernommen, und von ihm eine schriftliche Aufklärung verlanget werden. Nach so berichtigten beweglichen Vermögen auf denen Landgütern ist

Sieben und Vierzigstens.

Zur Beschreibung der Landgüter oder Kurialgründen, selbsten zu schreiten, und solche nach der hier Sub N^ro 14^to angebogenen Vorschrift zu verrichten: hier kömmt hauptsächlich zu bemerken, daß in Betref der Kolonikalgründen das Urbarium zu Hilf genommen werde. Was die Allodialgründe aber anbelanget, sind selbe auf das genaueste zu beschreiben, wie groß sie seyen, und was für einer Gattung der Grund oder Boden selbsten ist? auch kömmt von dem Vorsteher des Klosters ein schriftliche Auskunft zu verlangen mit was Rechten das Kloster ein jedes Landgut besitze, und wann einige Pfandweis nur zum Kloster gehörten, wann, dann mit was für Bedingnissen solche zum Kloster gekommen, ob sie auslößbar sind, dann, wann, welchem Tage und Jahr die Auslösungszeit erlöschet? Endlich hat sich der Vorsteher noch zu äussern, ob das Kloster nicht noch einiges Recht auf andere Landgüter habe, die aber ausdrücklich zu benennen sind, und muß hierwegen die Beruffung auf die im Kloster-Archiv befindliche Urkunden geschehen. Zum Beschluß der Güterkonskripzion, wo ein jeder Unterthan mit seinen Kolonikalhabschaften, und ein jeder Allodialgrund mit seiner jährlichen Erträgniß angesetzet seyn muß, wird noch ein deutlicher Ausweiß aller jährlichen Empfängen und Ausgaben von denen Landgütern, dann Kurialgründen beigerüket, auch die Beschreibung samt dem Riße, und die Schätzung aller herrschaftlichen Gebäuden angeschlossen werden. Zu den Allodialgrundstücken gehören auch

Acht und Vierzigstens.

Alle jene Gründe, welche denen Pächtern zur Nutzniessung angewiesen sind, weswegen auch selbe in der Hauptkonskripzion mit dem Beisatze, daß sie dem oder jenem Pächter ausgemessen sind, erscheinen müssen. Uiber gesamte verpachtete Benefizien aber ist eine Ausweiß nach dem Beispiel Sub N^o 15^to der Konskripzion beizulegen. Endlich wird

Neun und Vierzigstens.

Der ganze Stand von Landgütern und Kurialgründen, nach vollbrachter vollkommenen Beschreibung dem vormaligen Rechnungsführer, wenn er für einen redlichen, fleißigen, tauglichen, und der Wirthschaft wohl kündigen Menschen, folglich auch für die zukunft (!) für einen fähigen der deutschen Sprache, dann der Rechnungsführung vollkom[m]en kündigen Beamten anerkennet und angestellet worden, nebst der gewöhnlichen Inventur aller vorgefundenen Naturalie[n] und Geräthschaften /: wovon ohne Dikasterial-Auftrag nichts zu verkaufen ist, :/ gegen dem, daß er eine seine ausgemessene Besoldung doppelt ausmachende Kauzion alsogleich erlege, und die bereits bei allen Kameralkassebeamten bestehenden allerhöchsten Orts vorgeschriebenen Revers samt seiner Ehegattin ausfertige, zu übergeben, derselbe in die Eidespflicht zu nehmen, ihm eine genaue, dann getreue Amtirung einzuschärfen, das Uibergabsinstrument oder die Inventur zur Unterfertigung vorzulegen, und der Landesstelle einzureichen seyn. Weil aber

Fünfzigstens.

Bei der vormaliger Amtirung vieles auch von denen Geistlichen selbsten in Verwaltungsgegenständen bestritten worden seyn möchte, welches nach der Abolizion von sich selbsten aufhöret, so werden die Kommissarien nach Erforderniß der Lokalumständen das höchst nöthige Person[n]ale mit aller genauesten Wirthschaft anstellen, und einen mäßigen Gehalt bei der Herrschaftskasse, mit Vorbehalt jedoch der Dikasterialbegnehmigung anweisen, die überflüßigen Dienstboten aber nach einer 6 wöchentlichen Zeitfrist entlassen, über die einstweilig neu angestellte Individuen aber einen eigenen Personalstand nach dem Formular Sub N^o 16^to einsenden.

Ein und Fünfzigstens.

Sollten die Kommissarien beobachten, daß die Wirthschaftsgegenstände besser, und mit mehreren Nutzen verwaltet werden könnten, so haben sie hierüber den neu engestellten Beamten zu vernehmen, und über einen jeden verbesserenden Punkt ihr Gutachten abzustatten, und den ganzen Entwurf umständlich der Landesstelle vorzulegen.

Zwei und Fünfzigstens.

Werden sich die Kommissarien nicht beigeben lassen, die bei einem Kloster angegebenen Paßivschulden oder Rückstände zu tilgen, sonderen hierinnfalls den weiteren Befehl der Landesstelle anzuwarten; was dagegen die Besoldung der alten und entlassenden Beamten, dann den Lohn der Dienstboten betrift, können solche ohne Anstand bis den Austrittstag verabfolget werden, und desgleichen sind auch die Besoldungen und Konvenzionen der verbleibenden oder neu anzustellenden Beamten, dann Dienstboten ohne weiteren bei der Herrschaftskasse zahlbar pro Rata Temporis anzuweisen, doch werden von der Auszahlung der rückständigen Besoldungen oder Konvenzionen jene Posten ausgenommen, wo der Betrag für 2, 3. und mehrere Jahre als rückständig angegeben wird; in derlei Fällen demnach ist der Vorsteher des Klosters über die entzohene, oder vielmehr verschobene Auszahlung zu vernehmen, und die Forderung samt der Aeusserung des Vorstehers der Dikasterial-Entscheitung zu unterbreiten. Endlich wird

Drei und Fünfzigstens.

Bei denen vorzunehmenden Lizitazionen deren Naturalien und Geräthschaften von Kloster zu beobachten seyn, daß der Lizitazionstag von der ersteren in 28ten Punkt erwähnten Steigerung 2 Wochen vorhero in der umliegenden Gegend, von der Hauptlizitazion aber aller anderen Sachen 6 Wochen vorhero in denen öffentlichen Zeitungen kund gemacht, sodann am bestimmten Tag die versilberenden Effeckten öffentlich unter dem Trommelschlag dem Meistbiethenden hindangegeben, hierüber ein eigenes Lizitazionsinstrument nach den Formular Sub N^o 17^mo verfasset, von denen Kommissarien und deputirten Komitatsbeamten unterfertiget, hauptsächlich aber beobachtet werde, daß einer jeden Post die Zahl, welche es in der Inventur bekommen, unausbleiblich beigerücket werde, wannenhero auch eine jede Gattung der Mobilien, wie sie inventiret worden einzeln und nicht mit mehreren zusammen zu versilbern, auch bei der Inventur eine jede Post mit ihrem Numer zu bezeichnen, oder zu versehen seyn wird. Die eingegangenen Lizitazions und vorgefundenen baare Gelder sind unverweilt in das nächst gelegene königliche Salz- oder Dreißigstamt gegen einen förmlichen Ausweiß, wie viel die Lizitazionsgelder, und der baar vorgefundene Kassestand betrage, abzuführen, hierüber eine Quittung anzuverlangen, und solche dem Abolizionsberichte beizulegen seyn. Zum Beschluß werden

Vier und Fünfzigstens.

Alle Kommissarien anmit ernstlich errinneret, daß, nachdem ihnen wohl wissend seyn wird, daß das Vermögen aller aufgehobenen Klöster von allerhöchsten Orten zum besten des gemeinen Wesens, und zum wahren Seelenheil bestimmet ist, Sie in allen vorkommenden Ihnen anvertrauten Abolizionsgeschäften mit aller Bescheidenheit, und Uiberlegung fürgehen, die genaueste Inventur von Naturalien und Mobilien vornehmen, die richtigste Beschreibung der Landgüter liefern, alle zweifelhafte Umstände nach ihrer wahren Laage aufklären, den Nutzen des Religionsfonds beförderen, allen Schaden, oder Bevortheilungen bestmöglichst vorzubeugen, und nach geendeten vollkommenen Aufhebungsgeschäft ihren standthaften Bericht binnen 14 Tägen an die Landesstelle einsenden sollen.

 

Az instrukcióhoz csatolt táblázatok jegyzéke[58]

1. Kassa-Stand. Des, den ... aufgehobenen, in ... Komitat liegenden ... Kloster zu ... was darinnen an baaren Geld vorgefunden worden ist.

2./a. Ausweiß Der eigenen Kapitalien des, den ... aufgehobenen in ... Komitat liegenden ... Kloster zu ... nach dem Inhalt der Original Schuld-Briefen.

2./b. Ausweiß Der Stiftungs-Kapitalien des, den ... aufgehobenen in ... Komitat liegenden ... Kloster zu ... nach dem Inhalt der Original Schuld-Briefen.

3. Ausweiß Darzeigend, wer, wann, die, bey den, den ... aufgehobenen, in ... Komitat liegenden ... Kloster zu ... vorgefundene, sub Nro. 3tio. nach denen Schuldnern ausgewiesene Stift-Kapitalien gestiftet habe.

4. Ausweiß Deren, bey den, den ... aufgehobenen im ... Komitat liegenden ... Kloster zu ... vorgefundenen Aktiv-Rückständen.

5. Ausweiß Aller Paßiv-Kapitalien, des den ... aufgehobenen in ... Komitat liegenden ... Kloster zu ...

6. Ausweiß Deren, bey den, den ... aufgehobenen im ... Komitat liegenden ... Kloster zu ... vorgefundenen Paßiv-Rückständen.

7. Inventur Deren bey dem, den ... aufgehobenen im ... Komitat liegenden ... Kloster zu ... vorgefundenen Naturalien, und Vieh-Gattungen.

8. Ausweiß Derjenigen Handwerksleuten, welche zur Abschätzung der Mobilien, Naturalien und Gebäuden des aufgehobenen in ... Komitat liegenden ... Kloster zu ... beruffen, und verwendet worden.

9. Ausweiß Aller in der Kirchen des, den ... aufgehobenen im ... Komitat liegenden ... Kloster zu ... vorgefundenen Aparamenten, und Requisiten.

10. Katalog Deren bey den, den ... aufgehobenen in ... Komitat liegenden ... Kloster zu ... vorgefundenen Büchern.

11. Ausweiß Der Grundstücken, welche zu den, den ... aufgehobenen im ... Komitat liegenden ... Kloster zu ... gehören.

12. Ausweiß Aller Gebäuden welche zu den, den ... aufgehobenen, im ... Komitat liegenden ... Kloster zu ... gehören.

13. Ausweiß in dem, den ... aufgehobenen im ... Komitat befindlichen ... Kloster zu ... wirklich gegenwärtig befundenen Geistlichen.

14. Vorschrift Welche in die Kürze zusammengezogen, bey Beschreibung der Landgüter zu beobachten kömmt.

15. Ausweiß Aller Pächter, welche von den, den ... aufgehobenen im ... Komitat liegenden ... Kloster zu ... etwas exarendiret haben.

16. Personal-Stand Deren auf den Landgütern des den ... aufgehobenen in ... Komitat befindlichen ... Klosters zu ... für Seiten des Religionsfonds neu angestellten Beamten- und Konventionirten.

17. Licitations-Ausweiß Uiber die den ... öffentlich dem meistbiethenden verkaufte Naturalien, des den ... aufgehobenen im ... Komitat liegenden ... Kloster zu ... nach dem Inhalt der Inventur.

 

 

JEGYZETEK