Johannes Wallmann könyve kézikönyv, átfogó képet kíván adni a 18. századi protestantizmus egyik legfigyelemreméltóbb kegyességi irányáról.

Noha a szerző a teljességre törekszik, és dicséretre méltó alapossággal igyekszik feltárni mindama kapcsolatokat, kapcsolatrendszereket, amelyek valamilyen formában összefüggésbe hozhatók a pietizmussal, a magyar pietizmust nem említi, sőt a hatástörténetek elemzése kapcsán sem szentel neki figyelmet A magyar mozgalom említésének hiányával együtt is jól használható és alapvető munka Wallmann műve.

A szerző könyve első részében a pietizmus mint mozgalom definíciójára vállalkozik, megpróbálva minél szélesebb körben értelmezni a pietista törekvéseket. A meghatározás azért sem egyszerű, mert jelentkezése gyakran – nálunk magyar területen is – összemosódik a puritanizmussal. De vajon lehet-e, kell-e különbséget tenni puritanizmus és pietizmus között? Látható-e valami karakterisztikus különbség a két mozgalom között, és ha igen, vajon milyen területen? Teológiai értelemben vagy csupán a hitélet, a hitgyakorlat terén? Persze, mint ahogy a szerző is rámutat, nehéz megkülönböztetni illetve elválasztani a hitéletben jelentkező sajátosságokat magától a teológiai alapól, hiszen bizonyos dolgok fontosságának a hangsúlyozásával automatikusan bizonyos teológiai állásfoglalások is születnek. Ezt is szemléletesen és tudós alapossággal mutatja be Wallmann könyve.

A pietista megnyilvánulásoknak a puritanizmustól való elkülönítése, megkülönböztetése történhet kronológiai alapon is, maga a szerző is úgy kezdi a pietizmus definíciójának a körüljárását, hogy megállapítja, a pietizmus a 17. században létrejövő és a 18. században virágzó vallási megújulási mozgalom, amely a protestantizmus történetén belül a puritanizmus mellett a legjelentősebb mértékben terjedt el és fejtette ki a hatását. Bár Wallmann a könyve bevezetőjében azt állítja, hogy a pietizmus megjelent az evangélikus és a református egyházban is, a továbbiakban leírtakból kiderül, hogy mégis alapvetően és döntően a lutheri evangélikusságon belül volt virulens és bukkant fel különféle formákban.

A puritán kegyességgel szembeni meghatározásnak a leglényegesebb elemeként Wallmann kiemeli, hogy míg a puritán lelkészek, teológusok és laikusok reformtörekvései mindig erőteljesen összefonódtak a kálvini zsinat-presbiteri egyházkormányzati rendért folytatott küzdelemmel, emellett egy nagyon erőteljes demokratizmus-igény is jellemezte őket, addig a pietisták elsődleges célja a vallási élet individualizálása ás bensőségessé tétele volt. A hangsúlyt ily módon áthelyezték a lutheránus ortodoxia hitvallás- és dogmaközpontúságáról a megtérésre, illetve a személyesen megélt hitéletre.

A kötet sikerült része a bevezetés, illetve azok az elemző részletek, ahol a szerző a pietisztikus tendenciák lehetséges okairól gondolkodik. A Johann Arndtról írt fejezet elején találóan állapítja meg, hogy ezek a kegyességi mozgalmi igények a reformációt követő harmadik nemzedéknél jelentek meg, akik számára már nem voltak személyes élmények és megküzdött igazságok a kialakult lutheri reformáció tantételei, nem voltak egy belső megtisztulás-élmény eredményei a létrejött liturgikus formák. A protestantizmus számukra már teológiai rendszer, megfogalmazott hitvallás és kész liturgia volt, sok esetben nem párosult olyan eleven vallásos élménnyel, mint a Luther korában élők esetében. Az evangélikusságban tovább nehezítette a helyzetet az, hogy Luther nem volt rendszeres teológus, sőt fennmaradt írásai is gyakorta ellentmondtak egymásnak. Ennek ellenére igyekeztek a követői belőle valamiféle vallásalapítót, felismeréseiből pedig szisztematikus teológiát alkotni. Így kristályosodott ki az úgynevezett lutheránus ortodoxia, ami központi gondolatának, egyik fő vezérelvének a megigazulást és a hitet tekintette. A 17. század elején azonban látható elerőtlenedés mutatkozott a protestáns közösségekben a már előbb ismertetett okok miatt, és egyes csoportok szemléletében fordulat következett be, amennyiben az ortodoxiával szemben elsődlegesnek kezdték tekinteni a kegyes, jámbor életet, a hit egyedülvalósága mellett fontossá vált a hitgyakorlat, valamint a megigazulással olykor szemben is, hangsúlyossá vált a megszentelődés, az Istennel való bensőséges közösség megélése. Ezeket a tendenciákat, törekvéseket összegezve a változást akarók úgy tartották, hogy mindez nem más, mint a reformáció teljessé tétele. Ebben a jelmondatban, kívánalomban megegyeztek a puritánokkal, akik maguk is úgy vélték, hogy, főképpen az anglikán angliában, törekvéseik által egy megindult folyamat válik teljessé. Ugyanígy, a talán legtöbbet használt kifejezés a praxis pietatis volt, a puritanizmus jelmondata, sőt mesterei között felsorolta a puritán William Perkinst és William Amest, Amesiust is, aki franekeri pofesszorként a leginkább formálta a magyar puritánok szemléletét, hitről, egyházról, nevelésről vallott felfogását. A pietizmus sajátosságaként említi a szerző, de bizonyos mértékig megtalálható volt a puritanizmusban is az a várakozás, amely a pápaság Rómájának a közeli bukását jövendölte, és ennek a várakozásában élt. Ez a chiliasztikus szemlélet vegyült természetesen antikatolikus gondolatokkal is, annak ellenére, hogy a pietizmus egészére nem volt egyértelműen jellemző az antikatolikus szellemiség.

Wallmann is megemlíti azt a sajátosságot, ami mindenképpen különbözik a puritanizmus és a pietizmus esetében: amíg a puritanizmus úgy kívánta teljessé tenni a reformációt, hogy gyökeresen fel akarta számolni a struktúrában, a liturgiában valamint a hitgyakorlat terén még meglévő katolikus elemeket, addig a pietizmusban erőteljesen jelen volt egy ökumenizmus-igény. Az erőteljesebben az egyéni kegyességre koncentráló pietizmus számára ez az individualisztikussága, a belső Isten-ember kapcsolatra orientáltsága megkönnyítette a közösségvállalást mindazokkal, akik számára szintén az Isten-ember viszony állott a középpontban. Ily módon kimutatható a pietizmus több képviselője esetében erőteljes szimpátia a különböző katolikus lelkiségi mozgalmakkal, sőt magában a pietizmusban is vannak ezen lelkiségi mozgalmakkal – mint például a janzenizmus vagy a kvietizmus – rokonítható elemek. A katolikus lelkiséggel való kapcsolat azonban nemcsak a kortársakkal kapcsolatban igaz. Wallmann részletesen mutatja be a pietizmus legjelentősebb szereplőinek életéről és munkásságáról szólva, hogy a legtöbben visszanyúltak az óegyházi és a középkori misztikához, spitituális gyökereket keresve, lelkes olvasói voltak a középkor főleg német misztikusainak, és időnként ki is adták ezeket a munkákat. Johannes Wallmann emellett a zsidó ébredési mozgalommal, a haszidizmussal is összefüggésbe hozza a pietizmust, és érdekes lett volna, ha ezeket a rokoni szálakat fel is fejtette, meg is magyarázta volna.

A kötet nagy részét az az alapos áttekintés képezi, amelyben Wallmann időrendi sorrendben rendszerezi a pietizmus legfőbb képviselőit, irányvonalait valamint ezek hatását. A részletes bemutatást megelőzi a bevezető, historiográfiai, fogalomtörténeti összefoglalás, amely, bár megemlíti a pietizmussal foglalkozókat és ezek egy-egy gondolatát, mégsem ez a hangsúlyos része a munkának, csupán arra szolgál, hogy mintegy felvezesse a később leírtakat. Ennek alapján, bár Wallmann nem foglal állást szövegszerűen, a könyvben feldolgozottak sorába beilleszti mind a református egyházon belüli pietizmust, mind pedig Zinzendorfot és a herrnhutiakat, valamint azokat a szakadárokat is, akiket „radikális pietizmus” címszó alatt tárgyal. Így meglehetősen széles körűen értelmezi a pietizmust. A bevezetés végén ugyanakkor egy tágabb és egy szorosabb értelmű definíciót is a pietizmussal kapcsolatban.

A szerző a legnagyobb figyelmet Philip Jakob Spenernek és tevékenységének szenteli, valamint hasonlóan nagy hangsúlyt kap nála Francke és a hallei pietizmus is. Ugyanakkor igyekszik sorra venni a kevésbé jelentős vagy nagyhatású pietistákat és a pietizmushoz közel állókat is. A könyvben szereplőknek nem csupán a pietizmussal összefüggő tevékenységéről szerzünk tudomást, de megismerjük az életrajzukat, családi hátterüket is.

A kötetet jól használható és gazdag bibliográfia egészíti ki.

Johannes Wallmann műve részletes, alapos, a kutató számára nagyszerűen használható kézikönyv. A pietizmus szereplői és azok élettörténete, munkásságuk története, műveik illetve hatástörténetük áll a középpontjában. Ez a hatástörténet azonban elsősorban a teológusok közötti hatásra vonatkozik, és viszonylag keveset tudunk meg arról, hogy vajon széles körben mennyire hatott a mindennapokban Spener, Francke, Arndt vagy Zinzendorf.

Wallmann józan távolságtartással az általa feltárt tényekre szorítkozik. Könyve szakszerű összefoglalása a pietizmussal kapcsolatos adatszerű ismereteknek, emellett felvetései a pietizmus témájának a továbbgondolására és kutatásra buzdítják az olvasót.

(Balogh Judit)