Vissza a tartalomjegyzékhez

5. évfolyam 2. szám
A. D.
MMIV

Zábori László:
Egyházpolitika Pest megyében, 1950-1989.
A kommunista kormányzat és a katolikus egyház között 1950 augusztusában megkötött úgynevezett megállapodás, majd a többi felek

A kommunista kormányzat és a katolikus egyház között 1950 augusztusában megkötött úgynevezett megállapodás, majd a többi felekezettel is nyélbe ütött hasonló megegyezések az egyházakat teljes alárendeltségbe taszították. 1951 májusában fölállították az Állami Egyházügyi Hivatalt, mely a vallásosság felszámolásának kétes feladatával bízatott meg.[1] Az ÁEH létrejöttével egyidejűleg minden megyében és a fővárosban kiépült az egyházi szakigazgatási szervezet. Az 1954. X. tc. 53. §-a szerint a megyei és fővárosi tanácsok végrehajtó bizottságainak szakigazgatási szerveként működött az egyházügyi adminisztráció. A fő-és szakfelügyeletet ugyanakkor az ÁEH elnöke gyakorolta. Minden megyében (és a fővárosban) egyházügyi főelőadót neveztek ki, az adminisztratív teendőket a megyei (fővárosi) tanács VB titkárságának személyzete látta el.

Az egyházügyi főelőadó – a későbbiekben egyházügyi tanácsos, majd 1974-től egyházügyi titkár a hivatalos titulus – legfőbb feladata volt, hogy közreműködjön az egyházakkal kötött egyezmények végrehajtásában, és a párt és a kormány által meghatározott egyházpolitikai elveket a gyakorlatban is érvényre juttassa. Ő intézte a vallásfelekezetek állami támogatásával kapcsolatos ügyeket, bizonyos személyi kinevezések esetében véleményezési, javaslattételi joga volt, egyházi egyesületek, szekták működését ellenőrizte, egyházi sajtótermékek előállításához szükséges engedélyek ügyében véleményt formált, felügyelte az iskolai hitoktatás menetét és a felekezeti oktatási intézmények működését, közreműködött az egyházi építkezések engedélyezésénél, egyes vagyonjogi kérdések eldöntésébe is beleszólása volt (pl. egyházi ingatlanokat érintő adásvételi szerződések csak az egyházügyi főelőadók jóváhagyásával léphettek életbe), közreműködött a felekezeteket érintő jogszabályok megalkotásában és az ÁEH intézkedéseinek végrehajtásában.

Az egyházügyi főelőadók illetve titkárok tehát kettős alárendeltségben működtek. Tennivalóikat az ÁEH elnökének illetve e hivatal szervezetén belüli feletteseiknek utasításai szerint végezték. Másrészt viszont valamely megyei (vagy a fővárosi) tanács végrehajtó bizottságának is felelősséggel tartoztak. Részt is kellett venniük az vb üléseken, s negyedéves (a 70-es évek elejétől féléves) beszámolóikat a felettes vb-nek és az ÁEH-nak is el kellett juttatniuk. Magukat a főelőadókat a felettes tanács nevezte ki. Az idők folyamán hatósági jogkörük még bővült is valamelyest, mert például egyházi építkezések, felújítások engedélyezésekor ő mondta ki a döntő szót, miként egyházi ingatlanok eladása, cseréje avagy vallási tárgyú nyomtatványok kiadása sem történhetett meg beleegyezése nélkül.[2]

Pest megye egymást követő egyházügyi titkárai – Csala László (1951-1957), Udvardy János (1957-1975) és Lukács József (1975-1989) – idejük nem csekély részét fordították jelentések írására. Jelentettek a körmeneteken, búcsúkon részt vevők számáról, azok nemi és életkori megoszlásáról, a hittanra járó gyerekek arányáról, a papság hangulatáról, az általános egyházpolitika helyzetről. Különösen nagy gondot fordítottak az iskolai hitoktatás ellenőrzésére. Talán épp a hittanoktatás körül adódott a legtöbb bonyodalom, legalábbis az 50-es, 60-as években. A 60-as évtized közepétől hirtelen csökkenni kezdett a hittanra járó gyerekek száma, s a szocializmus utolsó két évtizedében mintha a papok is egy kissé „megszelídültek” volna. „Reakciós”, azaz bátor, elveik mellett következetesen kitartó, az áthelyezés, felfüggesztés büntetését, netán még a börtönt is vállaló papok azért szerencsére mindig is akadtak – igaz, legfőképp a katolikus egyház soraiban. De sajnos a békepapokból, a kommunista államhatalom kiszolgálóiból sem volt soha hiány. Annyi viszont bizonyos, hogy még az úgynevezett kádári „puha diktatúra” idején is szoros felügyelet alatt tartották az egyházakat, és kemény kézzel toroltak meg mindenfajta ellenállást.

Az alábbi tanulmány Pest megyei egyházügyi titkárok tevékenységének bemutatásán keresztül kísérli meg fölvázolni a megyei egyházpolitika alakulását a szocializmus korszakában. Elemzésemet négy fejezetre bontottam: külön-külön tárgyalom az 50-es, a 60-as, a 70-es és a 80-as évtized eseményeit. Más korszakhatárokhoz igazodni nem lehetett, mert – bár alighanem meglepő lesz ez az állításom –, a négy évtized folyamán jelentős változások a megyei egyházpolitika elveiben és gyakorlatában nem következtek be. (Apróbb változások persze igen.) Még az 1956-os forradalom sem jelentett semmilyen cezúrát a Pest megyei egyházpolitika történetében.

A fennmaradt iratanyag az 50-es években meglehetősen hiányos, (az 1952 előtti időszakból nincs is semmilyen irat) ráadásul ebben az időszakban az ügyiratkezelés is meglehetősen hanyagul folyt. Ezt bizonyítják az iktatószám nélküli iratok, az elkezdett, de be nem fejezett, le nem zárt iktatókönyvek is. Az ügyintézés, főleg eleinte, meglehetősen nehézkes, sokszor a helyi állami illetve pártszervek egyenesen az ÁEH-hoz fordulnak egyházi ügyekben, máskor pedig a Pest Megyei Tanács Oktatási Osztályához. A fennmaradt iratok közül sok a szám nélküli, ami „megbeszélés útján lett elintézve”, illetve a megyei vb titkárságán kapott iktatószámot, ám végül mégis az egyházügyi előadó íróasztalán landolt. 1965-től lényegesen javul az ügyiratkezelés színvonala. Hiányosságok ide vagy oda, a fennmaradt dokumentumok száma tekintélyes, s ezek alapján teljes és pontos képet igyekeztem alkotni a korszak megyei egyházpolitikájáról.

 

Az 1950-es évek. A megyei egyházpolitika alakulása

Miután a kommunista vezetésnek sikerült a „reakciós” papsággal leszámolni, az egyházpolitikában kiemelt szerepet kapott a „megbékélés” elve – főként a Nagy Imre nevezetes júniusi kormányprogramjának meghirdetése után. A „megbékélés” persze annyit jelentett, hogy a papságot mozgósítani kell a szocializmus építésének sikere érdekében. Csala László Pest megyei egyházügyi megbízott 1954-ben úgy látta, a református lelkészekkel könnyebb együttműködni, mint akár a katolikusokkal, akár az evangélikusokkal. A papok elé állított példakép Balogh páter, aki Rákosi könyveit mutogatja a parasztoknak, és a Szovjetúnióban tett utazásairól mesél nekik. Az egyházügyi megbízott szerint a hívek örömmel fogadták az egyházak irányában tanúsított „megértőbb” politikát, ám a hivatalos szervek úgy értelmezték a változásokat, hogy egyáltalán nem kell foglalkozniuk a vallási ügyekkel.[3]

Nem sokkal később azonban a megyei egyházügyi megbízott sokkal súlyosabbnak értékeli a júniusi kormányprogram következményeit. A papok ugyanis véleménye szerint a kormányprogram meghirdetése óta „egyre szemtelenebbek…és egyre nagyobb szívóssággal próbálják befolyásukat szélesíteni”. „Kitűnően szervezett aktívahálózatuk” révén nagy tömegeket képesek elérni. Galgamácsán  például az un. „élő rózsafüzérben” 44 „rózsabokor” van 15-15 taggal, ami együttesen 600 főnyi tagságot jelent.  Tatárszentgyörgyön 38, Szadán 38, Dányban 36, Abonyban 42, Cegléden 56 „rózsabokor” működik. Mindemellett énekkarok, bibliakörök is vannak több helyütt, és különböző „csavargó” szerzetesek és apácák járják a településeket, de felütötték a fejüket a szekták is! Az 1954-es Mária-év pedig a vallásosság további fellendüléséhez vezetett: a körmeneteken részt vevők aránya 25-30%-os emelkedést mutatott ebben az esztendőben, s míg az előző évben az általános iskolás gyerekek 37,5%-a járt hittanra, 1954-ben már 42%-uk. S egyre több helyen folyik pénzgyűjtés is templomok építése, felújítása érdekében. Az ideológiai harc immár önmagában kevés – szögezi le Csala László egyházügyi megbízott jelentésében –, hasonlóképp jól szervezett hálózatot kell kiépíteni a kommunistáknak is. (Sic!) Ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy a vallásos tömegek érzékenységét sérteni sem szabad, ezért az adminisztratív intézkedések során nagy-nagy körültekintéssel kell eljárni.[4]

Másrészről viszont „kedvező” jelek is mutatkoztak – legalábbis a megyei egyházügy irányítójának szemszögéből. A Katolikus Papok Megyei Békebizottsága eredményesen tevékenykedett, s a papoknak legalább a fele hajlandó volt híveit a mezőgazdasági munkák gyorsabb elvégzésére ösztökélni. A Népfront különböző bizottságaiba 35 pap került be (protestánsok és katolikusok fele-fele arányban, amit ez utóbbiak sérelmeztek is), a különböző tanácsokban pedig nyolc egyházi személy kapott helyet. (négy a megyei, a többiek pedig a budai járási illetve a gödöllői, pilisszentkereszti és a nagymarosi községi tanácsokban dolgoztak.) Egyesek közülük egyházuk befolyásának növelésén fáradoztak, így például a megyei pap-tanácstagok megpróbálták keresztülvinni a tanyasi istentiszteletek engedélyezését. Célszerű lesz tehát „többet foglalkozni ezekkel a papokkal”, „tudni kell minden lépésükről”, nehogy a tanácsokon, a népfront bizottságokon keresztül növelni tudják befolyásukat – hangoztatja a Csala László egyházügyi megbízott.[5]

A Pest Megyei Tanács az 1956. szeptember 19-én tartott VB-ülésen foglalkozott a megye egyházpolitikai helyzetével. A testület határozatában megbízta a megyei tanács elnökét, hogy évente legalább egyszer személyesen találkozzon a felekezetek vezetőivel, az alsóbb szintű tanácsok elnökeinek pedig legalább két ilyen jellegű találkozót kellett lebonyolítani évente. Mindamellett a VB elnökök feladata volt, hogy „éberen figyeljék a papok tevékenységét, és a szokásostól eltérő jelenségeket a járási tanácsok elnökeinek vagy a megyei egyházügyi megbízottnak jelentsék”. A VB-ülésen határozat született, melynek értelmében minden járásban létre kellett hozni egy bizottságot, amely az adott területen az egyházakat felügyelte volna.[6] Ez az intézkedés azonban írott malaszt maradt, ilyen járási bizottságok sohasem kezdték el működésüket.

Másfél évvel később, 1958. március 25-én Szabó Károly, a Pest Megyei Tanács VB elnöke „szigorúan bizalmas” jelzettel ellátott körlevélben fordult a járási és városi tanácsok elnökeihez. Mint bevezetőjében írja, „az ellenforradalom óta a klerikális befolyás a néptömegek felé jelentősen megnövekedett”. Sürgeti ezért a felvilágosító tevékenység fokozását valamint a „klérus reakciós tevékenységének” leleplezését. Elrendeli, hogy minden járásban jelöljenek ki egy-egy, az egyházi kérdésekkel foglalkozó személyt. (Aki lehetőleg „a művelődésügy felett felügyeletet gyakorló elnökhelyettes legyen”.) Ezek után ismerteti az állam és az egyházak közötti megállapodások főbb pontjait – amire alighanem az alsóbb szintű tanácsi szervek tájékozatlansága miatt lehetett szükség.[7] 1959. augusztus 24-én azután a megyei tanács elnöke (aki immár Szabó Károly) ismételten a járási és városi tanácselnökökhöz fordul, és az MSZMP Politikai Bizottságának 1958. július 22-i határozatára is hivatkozva sürgeti őket, hogy „elmélyültebben” foglalkozzanak az egyházi kérdésekkel. Ismételten elrendeli a járási egyházügyi megbízottak kinevezését – ám ezúttal is hiába.[8]

 

A papok tevékenysége

Intézményes, szervezett „papi ellenállásról” az 1950-es években nem beszélhetünk (sajnos később sem) - ám egyes papok ténykedésükkel időnként felborzolták a tanácsi és pártvezetők idegeit. 1955 októberében Csala László egyházügyi tanácsos az MDP Pest Megyei Bizottságának írt levelében arról panaszkodott, hogy egy Bartos nevezetű plébános az egyik Pest megyei községben családokat látogat, a vallás mellett agitál, és pénzt gyűjt – ami még rendben is lenne, csakhogy a közelebbi vizsgálódás nyomán kiderült, a pap ellenséges propagandát folytat, mi több, a háttérből „egy 40-50 fős aktívát” irányít. Mindennek aztán meg is lett az eredménye: a falu lakóinak többsége buzgó templomjáró ember, sőt a tanácstagok nagy rész, s még a VB néhány tagja is vallásos! Az egyházügyi tanácsos magához rendelte a renitens papot és közölte vele: „Baj lesz a kongrua folyósításával, ha a jövőben nem segíteni, hanem akadályozni fogja a vezető szervek munkáját.[9]

Alsónémedi község MDP Bizottságának nevében Virág Károly párttitkár írja az „ÁEH megyei vezetőjének” (valójában persze Csala László egyházügyi tanácsosnak), hogy régóta figyelik egy Slachta nevű katolikus pap tevékenységét, aki „a párt politikájával ellentétes tevékenységet folytat”. A békekölcsönjegyzés ellen agitált, gyerekekkel is sokat foglalkozott, egy iskolás lánnyal pedig levelezett is! S egyébként is kihívó, erőszakos ember, jobb lenne tehát, ha eltávolítanák a községből. Csala László válaszában arról tájékoztatta a párttitkárt, hogy Slachtát már berendelték az ÁEH-hoz, sőt a váci püspökségre is, s mindkét helyen megrótták viselkedéséért. A pap tagadta az ellene felhozott vádakat, mindamellett megígérte, hogy a „jövőben jobban vigyáz majd”. A megyei egyházügyi tanácsos kérte Virág elvtársat, jelentse, ha a pap viselkedése nem változik, mert „akkor keményebb eszközöket” fog vele szemben alkalmazni.[10]

A Ceglédi Járási Tanács VB Oktatási Osztálya a megyei tanács Oktatási Osztályához (tehát nem az egyházügyi tanácsoshoz közvetlenül, hanem annak felettes szervéhez írnak) írt jelentésében arról tájékoztat, hogy a „törteli szülők” panasszal fordultak a járási tanácshoz, mert Farkas Béla, a helyi káplán háború előtti vallási kiadványokat árult pénzért a gyerekeknek, amiért megvonták tőle a hitoktatói engedélyt. Ám a község asszonyai ebben nem nyugodtak bele, s küldöttséget menesztettek a törteli iskola igazgatójához, valamint a községi tanács elnökéhez, és követelték a hitoktatás újbóli beindítását. Ami végül a „szülők lecsillapítása érdekében” meg is történt, azonban Farkas Béla káplánt Újhartyánra helyezték.[11]

Papok áthelyezésére viszonylag gyakran sor került. Így például Kistarcsán egy Kárpáthy nevű katolikus pap akadályozta a tsz-szervezést, ezért „valami büntető helyre” száműzték. (Hogy hova, az az iratokból nem derül ki.[12]) Fejes Sándor tápiósági katolikus pap áthelyezését pedig azért javasolta az egyházügyi tanácsos, mert engedély nélküli gyűjtést szervezett egy új plébániaépület megvásárlása érdekében. Neki is bűne volt, hogy a tsz-szervezés ellen agitált, de különben is Fejes Sándor egyike a „legarrogánsabb és legszemtelenebb papoknak”, akikkel valaha is dolga volt.[13] Ezzel szemben viszont Pilisszántó község lakosai 1955-ben hiába kérték a megyei tanács VB-től, hogy akadályozzák meg papjuk, Bilics István áthelyezését. A székesfehérvári püspök kívánta a plébánost másik községbe helyezni, ám többségében szlovák anyanyelvű hívei ragaszkodtak hozzá. Csala László a folyamodók „szóvivőjéhez” írt válaszában elutasította a kérést, azzal a képtelen és szemforgató indoklással, hogy az állam és az egyház szét van választva, s ezért állami szerv egyházi ügyben nem intézkedhetik. A pilisszántói szlovák katolikusok levelének másolatát az egyházügyi tanácsos elküldte az MDP Járási Tanács VB-hez és a községi tanács elnökéhez is. Kísérőlevelében arról győzködte elvtársait, hogy a 264 folyamodó aláírása közül legfeljebb 25-30% lehet eredeti, „ami ránézésre is látszik”. (Sic!) A községi tanács elnökét mindamellett arra kéri, ha a döntéssel kapcsolatban számottevő elégedetlenséget tapasztal a falu lakói közt, értesítse őt.[14]

Dr. Tóth Turczer Nándor visegrádi plébános ellen az a vád merült fel, hogy „barátai és aktívái a környéken lakó kitelepített és reakciós elemekből kerülnek ki”. (A „barátok közt” említi a jelentés gr. Wenckheim Sándort, Grosmidth István volt ezredest, Fux Leó volt főintézőt, Jakab Lajos volt gyárigazgatót stb.) A plébános befolyása alatt tartja a községi tanács legtöbb tagját, sőt két évvel korábban a helyi párttitkárt is le kellett váltani „reakciós tevékenység” miatt. Ezért aztán Visegrádon, mint az egyházügyi tanácsos jelentése hangsúlyozza, „minden hátul kullog”, és a „demokratikus szervek rendezvényei általában gyengén sikerülnek”. A plébános semmiféle állami feladat elvégzésére nem hajlandó mozgósítani híveit, „a helyi vezető elvtársakról gúnyosan és lekicsinylően nyilatkozik”, sok esetben akadályozza a tanács intézkedéseit. Amikor Csala László egyházügyi tanácsos személyesen figyelmeztette, hogy szakítsa meg kapcsolatait a „reakciós elemekkel”, közölte, senkinek semmi köze ahhoz, ő kivel barátkozik. Dr. Tóth Turczer Nándor így végül „büntető jellegű áthelyezését és kongruájának megvonását” nem kerülhette el.[15]

Mint látjuk, a papoktól elvárták, hogy segédkezzenek bizonyos állami feladatok végrehajtásában (békekölcsön-jegyzés, téeszesítés, mezőgazdasági munkák elvégzése stb.). Amennyiben nem voltak hajlandók híveiket ezeknek a céloknak az érdekében mozgósítani, büntetésre számíthattak. 1955. október elején a Pest megyei evangélikus lelkészek értekezletének épp a téeszesítés elősegítése volt a témája. A jelenlévők többsége nem adott hangot kételyeinek, sőt „megértve az idők szavát” a téeszesítés mellett agitált. Csupán egy-két lelkész merte megemlíteni felszólalásában, hogy az ő dolguk az igehirdetés, nem pedig a tsz-szervezés.[16]

Dr. Jakus Lajos alsónémedi református lelkész ellen az a panasz merült fel, hogy nem temetett el valakit, akinek jelentős párbér-tartozása volt. Az ügyet a Szabad Népben az egyik hozzátartozó kiteregette, megemlítve, hogy a lelkész „a kommunisták felakasztására készül”, „idegen rádiókat hallgat”, s egyébként is „reakciós, gazember pap”, aki „rabolja a népet”. A lefolytatott vizsgálat a párbér fizetése körül egyenetlenségeket tárt föl, ugyanis nem azonos összegeket fizettek a hívek, amit sokan sérelmesnek találták. A tanácselnök közölte is a hívekkel, hogy egyáltalán nem kötelesek párbért fizetni, hiszen az állam fizetést biztosít a papoknak. Tény mindenesetre – állapítja meg Csala László az ügyet összegző jelentésében –, hogy a lelkész nem örvend épp túl nagy népszerűségnek a községben. Ám éppen emiatt nem is javasolja dr. Jakus Lajos áthelyezését! Vagyis ha a hívek nem kedvelik papjukat, annál jobb – sajátos stratégia az állam részéről az egyházellenes érzelmek felkeltésére.[17]

1959. június elején Udvardy János egyházügyi főelőadó hivatalába rendeli dr. Hős Géza perőcsényi református lelkészt, és súlyos vádakat olvasott a fejére. A pap bűnlajstroma: engedély nélkül gyűjtött pénzt, nem temette el azokat az elhunytakat, akiknek egyházi adóhátrálékuk volt, a hittanra járó gyerekeknek kötelezővé tette a templomba járást, hívei részére fellebbezéseket, szerződéseket írt, s így bírósági ügyekbe is beleavatkozott. A papot büntetésképpen más községbe helyezték, noha Udvardy az ÁEH elnökének írott felterjesztésében dr. Hős Géza lelkészi engedélyének visszavonását hozta javaslatba.[18] Egy füst alatt ugyanebben a jelentésében indítványozta az egyházügyi titkár Kajmó József vámosmikolai esperes plébános működési engedélyének visszavonását, mivel nevezett „a termelőszövetkezetek ellen agitált”; ugyanezt a sorsot szánta Bokor István szobi plébánosnak is, aki túl sokat foglalkozott gyerekekkel; s végül dr. Hóka Imre pápai kamarás plébánost is szigorú büntetésben kívánta részesíteni, mert ő 1956-ban szabadult a börtönből, de azóta is folytatta „rendszerellenes agitációját”, még a gyóntatószékben is.[19]

1959 októberében a Pest megyei egyházügyi főelőadó feljelentést tett a Váci Járási Ügyészségen Végman Antal váci lelkész ellen, aki engedély nélkül körlevelet írt híveinek, s ebben adakozásra szólította fel őket. Ezzel pedig kettős bűnt is elkövetett, mivel mindenfajta pénzgyűjtéshez belügyminiszteri engedélyre volt szükség, körlevelet pedig egyházi személyek csakis az ÁEH engedélyével bocsáthattak ki.[20]

1960 decemberében Hargitai Károly, ócsai általános iskolai igazgató a megyei „egyházügyi hivatalhoz” fordult Németh Géza református segédlelkész ügyében, aki rendszeresen vallási összejöveteleket szervezett fiataloknak. Udvardy egyházügyi főelőadó felkérte az iskolaigazgatót, közölje Németht Gézával, hogy amennyiben „illegális” tevékenységét nem fejezi be, hitoktatói engedélyét vissza fogják vonni. Az igazgató a kérésnek eleget tett, mire a református lelkész levélben fordult Udvardyhoz, melyben kijelentette: „hivatali felettesei utasítására” foglalkozik a fiatalokkal, évtizedek óta immár, és soha senki nem emelt kifogást ténykedése ellen. Sőt, biztosítja az egyházügyi főelőadót, hogy ő igyekszik a szocialista mezőgazdaság megszervezésében az állami szervek segítségére lenni, igehirdetésein népszerűsíti majd a szövetkezeti gondolatot. Mi több, látogatásra is meghívja Udvardyt saját házába, amikor is a főelőadó megtekinthetné a lelkész „vasgyúró kisfiát”. Hogy ez a látogatás megtörtént-e, nem tudjuk, mindenesetre Németh Géza elkerülte a felelősségre vonást.[21]

Albertirsa község katolikus plébánosa azt kérte a megyei tanács Oktatási Osztályától, hogy a felsőmikebudai iskolában meghatározott vasárnapokon misét tarthasson. Két évvel korábban már benyújtott egy hasonló tartalmú folyamodványt, ám arra semmiféle választ nem kapott. Így az iskola igazgatónője nem engedélyezte az istentiszteletek megtartását. Ezután azonban a pap mégis csak tartott néhány misét, ám az igazgatónő az egyik alkalommal „kitette az egyházi felszerelést az udvarra”, s ezzel a maga részéről az ügyet megoldotta. A Ceglédi Járási Tanács Oktatási Osztálya tényleg nem engedélyezte az iskolában tartandó szentmiséket – ismeri el a plébános –, ezért fordul most kérelmével a megyei tanács Oktatási Osztályához. Amelyik viszont ismételten csak nemet mond.[22] Tóth János jászkarajenői református lelkész pedig magánházaknál tartott engedély nélküli istentiszteleteket. Somodi István, a községi tanács elnöke az egyházügyi előadóhoz fordult, s azt kérdezte tőle, megtilthatja-e ő ezeket az összejöveteleket, vagy az „egyházügyi hivatalnak” kell ilyen esetekben eljárni? Az egyházügyi előadó (akkor még Csala László) válaszában a református egyház és az állam közötti szerződésre hivatkozik, amely szerint ugyanis nem csak templomban, de „más, erre alkalmas középületben, családi otthonban és szabad téren” is tartható istentisztelet. A lelkész tehát teljesen törvényesen járt el! Mindamellett javasolja a tanácselnöknek, hivassa be hivatalába a papot, „ s beszélgessen el vele egy kicsit”. Mert azt azért mégis csak jó lenne tudni – folytatja az egyházügyi előadó –, hol és mikor zajlanak ezek az istentiszteletek, mert akkor „ellenőrizhetjük azt is, hogy ott miről és hogyan folyik a szó”. Figyelmeztetni kell továbbá a lelkész arra, hogy „munkanapokon ne kösse le híveit”, és buzdítsa őket az állami feladatok gyors, maradéktalan elvégzésére. Az egyházügyi előadó megjegyzi még, hogy katolikus papok csakis az ő külön engedélyével tarthatnak magánházaknál misét.[23]

Végezetül szóljunk 1956-ról. A forradalomban játszott szerepük miatt több papot ítéltek kisebb-nagyobb büntetésre Pest megyében. Nézzük meg, kik is voltak ők, s mi volt a „bűnük”? Halász Endre péceli katolikus plébános a forradalom idején nemzetőrként tevékenykedett, része volt a helyi DISZ-szervezet feloszlatásában, a cserkészet újjászervezésében, s megkísérelte az egykori szerzetesek „aktivizálását” is. Dr. Nyitrai Ferenc ceglédi káplán, „egyházi janicsár” (sic!), részt vett egy diáktüntetésen, s prédikációi során követelte az egyházi javak visszaadását és a hittanoktatás újbóli kötelezővé tételét. Még a forradalom bukása után is folytatta „izgatását”. Schrőder Gyula biatorbágyi káplán részt vett a helyi Nemzeti Bizottság ülésein, s ő kézbesítette ki személyesen a Járási Forradalmi Bizottság alakuló ülésének meghívóit. „Izgatását” november 4. után sem fejezte be, sőt egy alkalommal   ő adott benzint azoknak, akik szovjet tankok felgyújtására készültek. Mandula József ceglédi káplán a hitoktatás kérdésében „exponálta magát”. Keresztes Pál János Gyónon volt plébános a forradalom ideje alatt, ahol is tagja lett az ottani Nemzeti Bizottságnak. A bizottság ülésein „véresszájú” beszédeket tartott, többször harangozott a forradalmárok tiszteletére, és semmit sem tett a kommunisták „összefogdosása és bántalmazása” ellen. Laktis Pál szigetcsépi plébános tüntetéseken szónokolt, és a forradalmi napokban több alkalommal is Pestre látogatott. Prause József győmrői esperes plébános ugyancsak „lázító” beszédeket mondott, az elkobzott egyházi javak visszaszolgáltatását követelte, és tüntetésre ösztönözte a diákságot. Walkovszki László nagykátai káplán rendszeresen tárgyalt az „ellenforradalmárokkal”, és röpcédulákat osztogatott. Kenéz Rudolf budakeszi esperes plébános is részt vett a helyi Nemzeti Bizottság munkájában, és beszédeiben „követelőzően lépett fel”. Dr. Kallós István vácszentlászlói plébános „rendszeresen uszított a kommunisták ellen”, s tevékenységét a forradalom leverése után sem hagyta abba.Zsolnai Béla pilisligeti plébános „eszmei irányítója volt az eseményeknek”, és a „hittanbeíratások során megengedhetetlen módszert alkalmazott”. Varga József Vác-Hétkápolna plébánosának „izgatási tevékenysége számottevő”. Nagy Árpád galgahévízi plébános „aktív ellenséges elem”, aki szentbeszédeiben rendszerellenes kirohanásokat tesz. Végezetül pedig Végmann Antal, dabasi plébános, aki „márkás fasiszta”, a forradalom idején a Nógrád megyei Becskén „aktivizálta magát”. Nos, ilyen semmitmondó, konkrétumokat nélkülöző vádak alapján fosztottak meg papokat hivatásuktól illetve helyezték őket rendőri felügyelet alá, esetleg internálták őket.[24] (Megemlítendők még az 56-os forradalomban játszott szerepük kapcsán az alábbi egyházi személyek: Furlyákovics Miklós, Brolyó János, Himfi Ferenc, Hirt Tibor, Horváth II. József, Kalácska József, Keresztes Pál, Nagy II. Árpád, Marcheschi Károly, Prause József, Turi Gyula, Varju Imre, Zöldi Sándor. A felsoroltak mindegyikét vagy internálták, vagy rendőri felügyelet alá helyezték 1956 után.[25])

 

Bonyodalmak a hitoktatás körül

A legtöbb fejfájást a megye egyházi vezetőjének és a tanácsi apparátus tagjainak a hittan körüli bonyodalmak okozták. Miképp is zajlott a hitoktatás az 50-es években? (E téren a rendszerváltásig semmi változás nem történt.) Iskolai hitoktatást csak a három nagy felekezet (katolikus, evangélikus, református) papjai végezhettek. A papok a templomban szóban, illetve hirdetmény útján hívhatták fel a szülők figyelmét a hittanbeíratás időpontjára. (Ezeket az időpontokat pedig természetesen minisztériumi szinten határozták meg.) Hitoktatói megbízást a megyei tanács oktatási osztálya adott ki az egyházi hatóságok előzetes hozzájárulása alapján. A megbízatás egy tanévre szólt. A megtartott órákról nyilvántartási lapot kellett vezetni, amelyeket félévkor és év végén az iskola igazgatója áttekintett, majd a járási (városi) tanácson keresztül a megyei tanács oktatási osztályára fölküldött. A hitoktatók díjazása az ÁEH feladata volt. A hitoktatók nem vehettek részt a tantestületi értekezleteken, az iskolán belül egyéb más nevelői munkába sem lehetett bevonni őket (helyettesítés, felügyelet, részvétel kiránduláson stb.), sőt az iskola épületében is csak a vallásoktatás ideje alatt tartózkodhattak. A hittanórákat csak a többi óra befejezése után lehetett megtartani, osztályozni, a mulasztó gyerekeket megbüntetni pedig egyáltalán nem volt szabad.[26]

A hittanbeíratások két napja minden alkalommal megbolygatta az iskolák (és az egyházügyi hatóságok, no meg a tanácsok) életét. Gyakran járási „aktívákat” küldtek ki az iskolába ezeken a „kritikus” napokon, vagy pedig a pártszervezetek felügyelték az eseményeket. Azonban már az 50-es évek elején felüti fejét egy probléma, amit aztán sohasem tudtak megoldani: nevezetesen az, hogy párttagok és tanácsi dolgozók is beíratták gyerekeiket hittanra. 1954 júniusában például Kosdon a tanácselnök-helyettes , Kocséron pedig a VB titkár asszony „vetemedett” ilyesmire. A szobi járásban 1953-ban a hittanra beiratkozott gyerekek 11%-a volt párttag szülő gyermeke, 1954-ben pedig 12,4% ez az arány. Ugyanebben az évben Szokolyán a 162 hittanra beírt gyerek közül 54-nek, Felsőgödön pedig a 289 hittanos közül 73-nak volt kommunista az egyik szülője. Sőt arra is akadt példa, hogy a községi párttitkár gyereke is hittanra járt. (Bernecebarátin és Perőcsényen esett meg ez a szörnyűség.) Domonyban a párttitkár és a tanácselnök példája nyomán minden egyes párttag beíratta gyermekét hittanra. „A párttagok példamutatása ezen a téren nem volt megfelelő” – összegzi tapasztalatait az egyházügyi megbízott egyik jelentésében.[27] De más „kilengések” is előfordultak. Nagykőrös-Árboz  tanyán az egyik szülő a tanévzárón hívta fel a figyelmet a hittan fontosságára, Szobon az esperes magához hívatta azokat a szülőket, akik gyermekeiket nem iratták be, Pomázon pedig az ottani plébános házról-házra járva „írta be erőszakkal” a gyerekeket[28].

A Nagy Imre-kormány liberálisabb egyházpolitikáján felbátorodva egyre több és több szülő járatta gyermekét hittanra: 1955-ben például a 93532 általános iskolás tanuló közül 40051, azaz 42,8 % vett részt a hittanórákon.[29] S az arány a későbbiekben tovább növekedett: 1956-ban a Pest megyei általános iskolás gyerekek 44,3 %-a, 1958-ban pedig már 58,2 %-a tanult hittant! Ez volt egyébként a csúcs, mert a következő esztendőben már csak 50,6 % a beiratkozottak aránya, s ettől kezdve rohamos a csökkenés.[30] A gimnáziumokban 1957-ben a 2949 tanuló közül 539, (18,2 %), 1958-ban 448 (13,4 %) járt hittanórákra. 1959 itt is a fordulópont, ebben az esztendőben ugyanis a gimnazistáknak már csak 5,29 %-a merészel hittanórára járni.[31] (Nyilvánvaló összefüggésben a Kádár-rendszer konszolidációjával.)

Érdekes megfigyelni a területi aránytalanságokat. Galgagyörkön és Turán például volt olyan esztendő, amikor az iskolás gyerekek 99 %-a járt hittanra (1955-ben).[32] 1956-ban az alábbi községek járnak elől a hittanra járó gyerekek számarányát tekintve: Kemence (93 %), Bernecebaráti (92 %), Pilisszántó (89,1 %), Dány (88,7 %), valamint a református lakosságú Perőcsény (80%). Ezzel szemben a „jól teljesítő” települések a következők voltak: Hernád (7,3 %), Káva (13 %), Bénye (15 %), Szigetcsép (18 %), Délegyháza (20 %).[33] Némi „megnyugvásra” csupán az adhatott okot, hogy egy 1956-os felmérés szerint a hittanra beiratkozott gyerekeknek csupán a 70 %-a járt ténylegesen is az órákra (hiszen a hittanóráról minden következmény nélkül lehetett hiányozni). A hivatalos lemorzsolódás mindamellett nem volt jelentős: az 50-es években évente 200-210 fő – többségük párttag - íratta ki csemetéjét ténylegesen is a hittanórákról.[34]

A különböző párt- és állami szervek a „hittanellenes-hadjárat” során a nyomásgyakorlás különböző eszközeit alkalmazták. 1956-ban Acsán az állami gazdaság vezetője figyelmeztette dolgozóit, gyerekeiket semmiképpen se járassák hittanra, Bagon pedig a községi párttitkár aktívaértekezleten jelentette ki, hogy személyesen megy el megnézni, ki íratta be hittanra a gyerekeit, s „ő majd a szemébe néz annak”.[35] A szobi járásban a „nevelők” a párttag szülőket látogatták meg, s igyekeztek „jó útra téríteni őket”, habár nem sok eredménnyel: 1956-ban az előző évi 12, 4%-ról 16,6%-ra nőtt a azoknak a hittanra járó gyerekeknek az aránya, akiknek a szülei kommunisták voltak.[36] Az igazgatók az úttörő foglalkozásokat, szakköröket sok esetben a hittanórákkal egyidejűleg szervezték.[37] Ha pedig egy-egy pap „túlbuzgónak” bizonyult, megvonták hitoktatói engedélyét.[38] A megye egyházügyének irányítója levonta a következtetést: erősíteni szükséges a nevelő munka hatékonyságát, s főként a párttagok és pedagógusok körében „kell tisztázni a vallás reakciós jellegét”, mi több, „fokozni kell a természettudományos ismeretek terjesztését, az ateista nevelést”. (Fokozni a nevelést?!.) Még egy „gyöngyszem” Pável Nándornak, a Pest Megyei Tanács Művelődési Osztály vezetőjének ajánlásaiból: „Fel kell használni a papok reakciós tevékenységének politikai leleplezését.”[39] Ez aztán a magyaros megfogalmazás!

Ha ennyiféle akadály legyűrése után a hittanos diák bérmálkozni vagy konfirmálni akart, akkor még újabb nehézségek vártak rá. A „vallásos nagykorúság” eme aktusára előkészítő foglalkozás legfeljebb 1 hónapig tarthatott, s hetente 2 órát vehetett igénybe. A lelkészeknek az oktatás idejét, helyét, a résztvevők pontos számát be kellett jelenteniük a helyi tanács elnökének. A felkészítő tanfolyamok templomban, kápolnában, imaházban folyhattak, plébániákban, magánházaknál azonban nem.[40] 1959. november elején 6412 fiatal kapta meg a bérmálás, illetve konfirmálás szentségét. Az egyházügyi főelőadó meglátása szerint a papok jelentős aktivitást fejtettek ki a bérmálkozók és konfirmálók számának növelése érdekében. Még funkcionáriusok gyerekeit is igyekeztek bevonni az előkészítő foglalkozásokba! Kocsér községben pedig a helyi KISZ-titkár, valamint az egyik kommunista tanácstag gyereke is megbérmálkozott, sőt ez utóbbi volt az, aki a faluba látogató püspököt egy szép beszéddel köszöntötte. Tápiógyörgyén pedig – ó, minő borzalom – két pedagógus gyereke is bérmálkozott. Még szerencse, hogy sok gyerek csupán az ilyenkor szokásos ajándékok reményében bérmálkozik illetve konfirmálkozik – véli Udvardy János egyházügyi főelőadó.[41]

 

Egyházi ünnepek

Egyházi ünnepek, körmenetek, búcsúk is alaposan próbára tették az állami és pártfunkcionáriusok idegeit. Hiszen jelentős tömegek jelentek meg-egy-egy ilyen vallási rendezvényen. A megye egyházügyi főelőadói részletes jelentéseket kaptak a helyi „megfigyelőktől”, amelyek alapján aztán összeállították a saját maguk tájékoztatóját. Ezeket azután az ÁEH illetve a megyei tanács elnöke részére kellett megküldeni.

A Nagy Imre-kormány engedékenyebb egyházpolitikája nyomán nőtt a vallási rendezvényeken megjelenő hívek száma is. 1954. augusztus 15-én Máriabesnyőn például 14-15 ezer ember volt jelen az ottani búcsún, 7 ezerrel több, mint az előző esztendőben. Pedig már akkor is túl sokan voltak – értékelte jelentésében az egyházügyi megbízott –, megmutatkozott ugyanis a „kormányprogram elhangzása utáni felszabadultság, amit a papság is kihasznált”. 1954-ben pedig Mária év volt, s ez lehetett az oka annak, hogy a búcsún résztvevők száma megduplázódott – véli Csala László egyházügyi megbízott. Igaz, a Máriabesnyőn megjelenteknek csak kb. 10-15%-a volt férfi, a többi nő és gyermek. S ugyanekkor Márianosztrán 1600-1800, Sárin 900, Tápiószentmártonban 1200 fő vett részt a Mária-ünnepségeken. Mindezek a számok aggodalommal töltötték el a megyei egyházügy irányítóját, igaz „a mi elvonó rendezvényeink is színesek, változatosak voltak, s nem kevés embert vonzottak” –, említi meg jelentésében.[42] A beérkezett jelentések szerint egyébként 1954-ben 84 ezer fő jelent meg a körmeneteken a megyében az előző esztendei 69 ezer főhöz képest! Az egyházügyi megbízott meglátása szerint a papok igyekeztek látványossá tenni az ünnepet, s általában „az emberek sokkal szabadabban mozogtak”.[43]

1959 tavaszán a 183 Pest megyei község közül 160-ban, továbbá 4 városban tartottak feltámadási körmenetet. A rendezvényeken 114 000 ember vett részt (az előző évi 119000-rel szemben). Néhány helyen „aggasztó” mértékben növekedett a megjelentek száma: Turán például 100 %-kal, ami Udvardy egyházügyi főelőadó szerint egyértelműen Kovács Gábor, volt egri teológiai tanár, a mostani plébános tevékenységének eredménye. Ezzel szemben Bia községben Angeli esperes – aki „ellenforradalmi tevékenységével kompromittálta magát” – elvesztette a tömegek bizalmát, s 50 %-kal kevesebben jelentek meg a húsvéti ünnepen, mint az előző évben. Rendzavarás két helyen fordult elő: Pilisborosjenőn március 29-re virradóra ismeretlen személyek a párthelyiség faláról leverték az „MSZMP szervezet” feliratú táblát, Tésán pedig két „ittas” határőr megverte a helyi KISZ titkárt és az egyik járási tanácstagot.[44]

Augusztus 20. előtt az állami szervek rendszeresen figyelmeztették a klérust, hogy az egyházi rendezvények ne zavarják meg az állami ünnepségeket. Nem is származott ebből soha bonyodalom, kivéve egyetlen esetet. Tápiósüly községben egy Fejes nevezetű plébános épp az állami ünnepség idejére szervezte meg a körmenetet, melyen ráadásul igen sokan vettek részt, „gyengítve ezzel a munkás-paraszt találkozót” – ahogy az egyházügyi főelőadó fogalmaz. Kéri is az ÁEH elnökét, fosszák meg a „pimaszkodó” egyházfit a kongrua jövedelmétől.[45]

Az egyházat felügyelő állami szervek szoros figyelmére tarthattak számot az első áldozások is. 1954-ben, májusban, négy hétvégén zajlottak ezek az események a megyében, mindenfajta rendzavarás nélkül. Pécelen azonban a tanácselnök tiltakozott az egyik vasárnapi időpont ellen, mivel akkor épp gyermeknap volt, s erre hivatkozva kérte Csala László egyházügyi főelőadót, máskor tartsák a községben az első áldozásokat. Erre azonban a megyei egyházügy irányítója nem látott lehetőséget. Újlengyelen és Vácott pünkösdhétfőn tartották az első áldozásokat, ami már „tűrhetetlen kihágásnak” számított. Az egyházügyi főelőadó a váci püspököt kérte fel, vonja felelősségre „vétkes” papjait.[46]

 

Ingatlanok, pénzügyek, sajtó

Habár új templomokat, plébániákat, s más egyházi épületeket a korszakban nem építettek, az épületek fenntartására, karbantartására természetesen szükség volt.[47] Az építési, felújítási engedélykérelmeket nem csupán a helyi tanácshoz, de a megyei egyházügyi tanácsoshoz is be kellett nyújtani. (Miközben természetesen a helyi tanács is továbbküldte a beadványt a megyei tanács építési osztályához.) Nagyobb összegű beruházás esetén a megyei tanács elnökének, illetve az ÁEH hozzájárulására is szükség volt. (A megyei egyházügyi hatóság templomok, lelkészlakások felújítása elé általában nem gördített akadályt, legfeljebb azt kötötte ki, hogy a munkálatokat az egyház saját pénzügyi forrásai terhére köteles elvégeztetni.)

Időnként adódtak komoly problémák az egyházi ingatlanok tulajdonjoga körül. 1956-ban a nagykátai tanács községi kezelésbe vett egy egyházi házingatlant, azt rendbe is hozatta, majd egy nem egyházi személy számára kiutalta. A helyi református egyházközség tiltakozott, s Csala László egyházügyi tanácsos a református felekezet javára döntött! Ugyanis az állam és a református egyház közötti megállapodás értelmében egyházi személyek szolgálati lakásai nem kerültek állami tulajdonban. Így most a nagykátai tanácsnak a kérdéses lakóingatlant – „megfelelő pénzügyi elszámolás megejtésével” – az egyháznak vissza kellett adni.[48] Taksony községben földrengés miatt megrongálódott a katolikus templom, s a helyi egyházközség azt kérte az egyházügyi tanácsostól, hogy új helyen (a régi temető helyén) építhessenek egy új templomot. Ehhez azonban sem az helyi tanács, sem pedig az egyházügyi tanácsos nem járult hozzá. Csakis a régi, megrongálódott templom helyreállítását engedélyezték.

Ceglédbercel községben a helyi katolikus egyházközség 1950-ben, de még az állam és a katolikus egyház közötti megállapodás megszületése előtt, „ellenszolgáltatás nélkül” felajánlotta az egyházi ingatlanokat az állam javára. Ez a túlbuzgóság azonban most visszaütött: az egyház, a megállapodásra hivatkozva, kérte az ingatlanok vételárának utólagos kifizetését, csakhogy mivel a „felajánlás” annak idején az állam-egyház megállapodás aláírása előtt történt, a kérést elutasították. Csala László egyházügyi főelőadó azt javasolta, hogy „méltányosságból” 12.000,- Ft utólagos vételár állapíttassék meg. Ez meg is történt.[49] Hasonló félreértés történt Taksonyban is, ahol a helyi katolikus plébános – rosszul értelmezve az állam és a katolikus egyház közötti megállapodást – a plébánia háztáji földjeit is felajánlotta az államnak. (Holott az állammal kötött megegyezés értelmében a külterületi földekből csak a „háztáji gazdálkodást meghaladó” területeket kellett fölajánlani.) Az egyházügyi főelőadó indokoltnak látta a kérdéses földek visszaadását az egyháznak, annál is inkább, mivel „a szóban forgó földek belterületen vannak, s nagyobb részük mezőgazdaságilag művelhetetlen”.[50]

Ami pedig az egyházi adó kérdését illeti, e téren épp az 50-es évtized legvégén következett be változás. A Váci Egyházmegyei Hatóság 1959 szeptemberében arról tájékoztatta a plébánosokat, hogy már a következő esztendőben térjenek át a párbérrendszerről az egyházközségi adózásra. Vagyis ne családonként fizessenek, hanem minden keresettel rendelkező hívő vállalja a rá eső egyházközségi adó befizetését. Az állam és a katolikus egyház közötti megállapodás értelmében az egyház híveire keresetük fél százalékának megfelelő összeget adó címén kivethetett. Az egyházmegyei hatóság az adó havonkénti beszedését javasolta papjainak. Az átállás az új rendszerre Pest megyében is megtörtént, és néhány év alatt be is fejeződött.[51]

Végezetül essék néhány szó a sajtóról is, habár a szocializmus idején a felekezetek lap-és könyvkiadó tevékenysége súlyos korlátok közé volt szorítva. Pest megyei vonatkozása pedig egyáltalán nincs ennek a kérdéskörnek. Annyit azért mégis érdemes megemlíteni, hogy 1957 júniusában szigorították az egyházi kiadványok engedélyeztetésének rendszerét. Korábban ugyanis vallási tárgyú nyomtatványok előállítását a megyei egyházügyi főelőadó javaslatára a megyei tanács igazgatási osztálya hagyta jóvá. Mostantól kezdve azonban az ÁEH engedélyét kellett kérni mindenfajta egyházi kiadvány kinyomtatásához.[52] Két évvel később pedig egy kormányrendelet az egyházi ügyviteli nyomtatványok (keresztlevelek, halottas levelek, anyakönyvek, nyugták stb.) kinyomtatásának engedélyezését is az ÁEH hatáskörébe utalta.[53]

 

Jegyzetek

 



[1] Gergely Jenő: A katolikus egyház Magyarországon, 1944-1971 Bp., 1985 122. p.; Magyar Közlöny, 1951. május 19. 110/1951. sz. rendelet.

[2] Pest Megyei Levéltár (továbbiakban: PmL.) XXIII. 23. (= Pest Megyei Tanács egyházügyi titkárának iratai, 1952-1989.) 10. dob. 147/1962. sz. Az ÁEH elnökének 0011/1962. sz. utasítása.

[3] PmL. XXIII. 23. 2. dob. 008/1/1954 Csala László egyházügyi megbízott jelentése 1954. január 31.

[4] PmL. XXIII. 23. 3. dob. 0023/1955. sz. Csala László egyházügyi megbízott jelentése a megyei egyházpolitikai helyzetről

[5] Ld. előző jegyz. 1958-ban a megyei tanács tagjává választották Alexi Rezső üllői esperes plébánost, Balogh György ceglédi református lelkészt, Dr. Babocsa Endre c. apátot, püspöki irodaigazgatót. A járási tanácsban helyet foglalt Tóth János jászkarajenői református lelkész, Margittai József pilisi református lelkész. A nagykőrösi városi tanács tagja volt Adorján József református lelkész. A községi tanácsokban pedig az alábbi lelkészek találhatók: Bogya József aszódi evangélikus lelkész, Mátyás Kálmán pilisszentkereszti rk. plébános, és Sós G. Endre nagymarosi református lelkész. PmL. XXIII. 23. 6. dob. 66 171/1958. sz. A felsoroltak mentségére szóljon az egyházügyi megbízott fentebb idézett megjegyzése, miszerint a tanácsokba bejutott papok sok esetben egyházuk befolyásának növelése érdekében tevékenykedtek.

[6] PmL. XXIII. 23. 4. dob. Pest Megyei Tanács VB1956. szeptember 19-i ülés, 153. sz. VB határozat.

[7] PmL. XXIII. 23. 6. dob. 0033/1958. sz. A Pest Megyei Tanács VB elnökének körlevele 1958. március 25.

[8] PmL. XXIII. 23. 7. dob. 0089/1959. sz. A Pest Megyei Tanács elnökének körlevele 1959. augusztus 24.

[9] PmL. XXIII. 23. 3. dob. X-31/1955. sz. Csala László egyházügyi tanácsos jelentése az MDP Pest Megyei Bizottságának

[10] PmL. XXIII. 23. 3. dob. XII-29/1955. sz. Alsónémedi MDP Bizottság jelentése

[11] PmL. XXIII. 23. 3. dob. 89-12-1/1955. sz. A Ceglédi Járási Tanács VB Oktatási Osztályának a Pest Megyei Tanács Oktatási Osztályához írt jelentése, és 00114/6/1955. sz. Az egyházügyi tanácsos jelentése az ÁEH-nak.

[12] PmL. XXIII. 23. 3. dob. Kádasi János első titkár, a Gödöllői Járási MDP Bizottság nevében írt jelentése, szám nélkül.

[13] PmL. XXIII. 23. 3. dob. 00114/1955. sz. Csala László egyházügyi tanácsos jelentése az ÁEH-nak 1955. augusztus 4.

[14] PmL. XXIII. 23. 3. dob. X-1-2/1955. sz.

[15] PmL. XXIII. 23. 3. dob. 00114/2/1955. sz. Csala László egyházügyi tanácsos jelentése az ÁEH-nak 1955. október 11.

[16] PmL. XXIII. 23. 3. dob. 00114/1/1955. sz. Csala László egyházügyi titkár jelentése az ÁEH-nak a Pest megyei evangélikus lelkészek értekezletéről. 1955. október 6.

[17] PmL. XXIII. 23. 4. dob. VI-25/1956. sz. Csala László jelentése az ÁEH-nak.

[18] PmL. XXIII. 23. 8. dob. 70 599/1959. sz. Udvardy János egyházügyi titkár jelentése az ÁEH elnökének 1959. június 5.

[19] Ld. előző jelzetet.

[20] PmL. XXIII. 23. 8. dob. 7063/1959. sz. Udvardy János egyházügyi főelőadó feljelentése

[21] PmL. XXIII. 23. 8. dob. 98/1960. sz. Hargitai Károly általános iskolai igazgató levele az egyházügyi főelőadóhoz 1960. december 13., valamint Németh Géza szám nélküli levele.

[22] PmL. XXIII. 23. 4. dob. Albertirsa rk. plébánosának levele a Pest Megyei Tanács Oktatási Osztályához 1956. április 4.; valamint az iskola igazgatónőjének és a községi tanács elnökének levelei, szám nélkül.

[23] PmL. XXIII. 23. 4. dob. V-16/1956sz. és Csala László 1956. május 16-i levele a tanács elnökének, szám nélkül.

[24] PmL. XXIII. 23. 5. dob. Jelentés az 1956-os tevékenységük miatt elítélt papokról 1957. szeptember 9. szám nélkül.

[25] PmL. XXIII. 23. 10. dob. 49/1962. sz. A büntetett előéletű papok névsora. Megjegyzendő, hogy a felsoroltak egy része közvetlenül 1956 után elkerült Pest megyéből illetve a forradalom után került a megyébe.

[26] PmL. XXIII. 23. 2. dob. 0086/1954. sz. A Pest megyei Tanács Oktatási Osztályának körlevele a járási oktatási osztályok vezetőinek.

[27] PmL. XXIII. 23. 3. dob. Jelentés a hittanbeíratásokról szám nélkül.

[28] Ld. előző jegyz.

[29] PmL. XXIII. 23. 3.dob. 0085/1/1955.sz.

[30] PmL. XXIII. 23. 4. dob. 00114/2/1956.sz. valamint 7. dob. 0057/1959.sz. Jelentések a hittanbeíratásokról.

[31] Lásd előző jelzetet.

[32] PmL. XXIII. 23. 3. dob. 0085/1/1955. sz. Jelentés a hittanbeíratásokról

[33] PmL. XXIII. 23. 4. dob. 00114/2/1956. sz. Jelentés a hittanbeíratásokról.

[34] PmL. XXIII. 23. 4. dob. 00114/1/1956. sz. Jelentés a hitoktatásról.

[35] PmL. XXIII. 23. 5. dob. 0023/2/1956. sz. Az Aszódi Járási Tanács Oktatási Osztályának jelentése 1956. június 30.

[36] PmL. XXIII. 23. 5. dob. A Pest Megyei Tanács Művelődési Osztályának jelentése a hittanbeíratásokról 1957. július 9. szám nélkül.

[37] PmL. XXIII. 23. 7. dob. 0057/1959. sz. Az egyházügyi főelőadó jelentése az ÁEH elnökének 1959. július 7.

[38] PmL. XXIII. 23. 5. dob. Pest Megyei Tanács Művelődési Osztály jelentése a hittanbeíratásokról 1957. július 9. Itt olvasható, hogy ebben az esztendőben 38 katolikus és 2 református un. „önálló” hitoktató működött a megyében. Jóval több volt az óraadó hittantanár: közülük 181a katolikus, 94a református, 46 az evangélikus, 4 pedig az ortodox felekezethez tartozott.

[39] Lásd előző jelzetet.

[40] PmL. XXIII. 23. 3. dob. IX-26-1/1955. sz. Az egyházügyi főelőadó jelentése.

[41] PmL. XXIII. 23. 8. dob. 70 662/1959. sz. Az egyházügyi főelőadó jelentése az ÁEH-nak 1959. november 2.

[42] PmL. XXIII. 23. 2. dob. 0085/3/1954. sz. Az egyházügyi főelőadó jelentése az ÁEH-nak.

[43] PmL. XXIII. 23. 2. dob. 0062/12/1954. sz. Az egyházügyi főelőadó jelentése az ÁEH-nak. A jelentés szerint a résztvevők 34%-a férfi, 54%-a nő, 12%-a gyerek, 21% munkás, 61% paraszt, 18% pedig értelmiségi. Továbbá kiemeli, hogy a budai, a szentendrei és az aszódi járásban történt jelentős emelkedés a megjelentek számát tekintve.

[44] PmL. XXIII. 23. 7. dob. 74 548/1959. sz. Az egyházügyi főelőadó jelentése az ÁEH-nak. A résztvevők 30%-a férfi, 13%-a gyerek, 54% paraszt, 20% munkás, 13% egyéb, 13% tanuló. Ami pedig a korcsoportok szerinti megoszlást illeti, a 14 év alatti résztvevők aránya 13%, a 16-24 év közöttieké 14%, 25-40 éves volt 22%, a 40 év fölöttiek aránya pedig 31%. Kérdés persze, mennyire megbízhatóak ezek a számok, hiszen egykönnyen aligha lehetett megszámolni, koruk és foglalkozásuk alapján elkülöníteni a körmenetek résztvevőit.

[45] PmL. XXIII. 23. 3. dob. 00124/2/1955. sz. Jelentés az augusztus 20-i rendellenességekről az ÁEH elnökének 1955. szeptember 10.

[46] PmL. XXIII. 23. 2. dob. Csala László egyházügyi főelőadó jelentése az ÁEH-nak. Szám nélkül.

[47] 1955 elején a „nagymarosi dolgozók” az egyházügyi előadóhoz fordultak, kérve őt, engedélyezze számukra templom építését. A helyi pártszervezet és a tanács is pártfogolta a kérelmet. PmL. XXIII. 23. 3. dob. III-1/1955. sz. A nagymarosi dolgozók kérelme 1955. március 1.

[48] PmL. XXIII. 23. 4. dob. VIII-1/1956.sz.

[49] PmL. XXIII. 23. 4. dob. V-24/1956. sz.

[50] PmL. XXIII. 23. 4. dob. szám nélkül.

[51] PmL. XXIII. 23. 8. dob. 70 640/1959. sz. A Váci Egyházmegyei Hatóság levele a plébánosokhoz.

[52] PmL. XXIII. 23. 5. dob. Az ÁEH 184/1957. eln. sz. rendelete. 1957. június 11.

[53] PmL. XXIII. 23. 8. dob. 70 619/1959. sz. A Művelődési Minisztérium 4/1959/VI.9. és a 26/1959/V. 1. sz. kormányrendeletről van szó.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,