Jövedelem, felsôoktatás, társadalmi érték Az anyagi megbecsülés fontossága Ahhoz, hogy egy adott társadalmi réteg (például a felsôoktatásban tevékenykedô egyetemi tanárok) az adott társadalmi-történelmi-politikai viszonyok között (például a XX. század végi Magyarországon) jól érezze magát, a leglényegesebb munkahelyi elvárások a következôképpen fogalmazhatók meg: megfelelô munkafeladat (például érdekes és izgalmas oktatói feladatok és kutatási lehetôségek), olyan kollektíva, ahol szívesen dolgozik, elfogadható erkölcsi és anyagi megbecsülés. Nyilvánvalóan e három igény nem választható el élesen egymástól, s természetesen nem függetleníthetôk a kérdéses egyéntôl sem. Hiszen ? jelentôs mértékben ? mindenki a saját szerencséjének kovácsa, saját maga (is) felelôs azért, hogy milyen munkahelyen, kollektívában, kikkel együttműködve, milyen kutatási témákon dolgozik, milyen oktatási feladatokat vállal, illetve tűz ki maga elé. Az azonban, hogy egy állami intézmény, egy egyetem oktatójaként milyen anyagi megbecsülést kap, alapvetôen, illetve döntôen az egyéntôl független, hiszen ez attól függ, hogy milyen besorolást kap életkora, tudományos fokozata, nyelvismerete, beosztása függvényében. Az anyagi megbecsülés fontosságának kérdése valószínűleg bármilyen munkahelyen dolgozó embernél felmerül, s annak függvényében, hogy az egyén kritikai és önkritikai érzéke mennyire fejlett, valamint mennyiben van birtokában az összevethetôséget biztosító információknak, minden bizonnyal mindenki többé-kevésbé reálisan igyekszik értékelni a saját helyzetét s anyagi megbecsülését. Azaz, röviden fogalmazva, elégedett vagy kevésbé elégedett fizetésével. Összehasonlításul egy egyetemi tanár fizetéséhez próbáljuk viszonyítani a pénzintézeti vezetôk anyagi megbecsülését. A Magyar Nemzet 1999. január 26-i számában ? hivatkozva a The Wall Street Journal Europe közép-európai mellékletére (1999. január 25.) ? az olvasható, hogy egy magyar bankvezetô éves fizetése eléri az évi 320 ezer dollárt. A bankok pénzügyi vezetôi pedig évi 140?160 ezer dollárt kapnak. Ez 1998-ban tehát ? közelítôleg 200 Ft/dollár aránnyal számolva ? a bankvezetôknél átlagosan évi 60?70 millió forintos, a pénzügyi vezetôknél mintegy 30 millió forintos fizetést jelentett Magyarországon. Hogy mennyit keres egy nem bankár, hanem, mondjuk, egy műszaki vagy természettudományos területen tevékenykedô magyarországi egyetemi tanár, arról nagyon konkrét adatokat ismerek, például a Kertészeti és Élelmiszer-ipari Egyetemrôl. Ott 1998-ban egy ? a legmagasabb kategóriába sorolt ? ötvenéves és 27 év szakmai tapasztalattal rendelkezô egyetemi tanár havi 75 ezer forintos alapfizetést kapott. Ez az összeg a vezetôi oktatói pótlékkal, illetve az esetleges vezetôi pótlékkal (például tanszékvezetô) és nyelvpótlékkal megduplázható. Esetleg az akadémiai doktori fokozat miatt az MTA-ból kapott öszszeg, továbbá egyéb források (például könyvírás) miatt akár meg is háromszorozható, sô, a kérdéses egyetemi tanár Széchenyi professzori ösztöndíjas is lehet, azaz egy adott idôszakra (négy év) jelentôs kiegészítô anyagi támogatást is kaphat. Összegezve: jövedelme havi 150 és 400 ezer forint között változhat, ami a hazai átlagos fizetési viszonyokat tekintve nem kevés. Évi szinten, mondjuk két-három millió forint lehet átlagosan egy egyetemi tanár jövedelme. Tehát egy egyetemi tanár jövedelme mindössze 10?15-ször kevesebb, mint egy banki pénzügyi vezetô fizetése, s alig 25?30-szor kevesebb, mint a bankvezetôk fizetése. Hangsúlyoznám, nem jövedelme, hanem fizetése. Az ember elgondolkodik, hogy jól van-e ez így. Valós teljesítménykülönbségen alapul-e az egy-két nagyságrend eltérés? Valóban ennyivel hasznosabb lenne kis hazánknak egy vezetô bankár vagy pénzügyi szakember, mint mondjuk egy olyan mérnök, biológus, állatorvos, aki a jövô értelmiségét, a jövô értékteremtô értelmiségét igyekszik korszerű ismeretekre oktatni, s ? József Attila kifejezésével élve ? nem középiskolás fokon tanítani? Szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, hogy e sorokat nem a panaszkodás vágya vagy az irigység szülte. Egyrészt nem vagyok irigy, s ezáltal nem irigylem a banki szférában kifizetésre kerülô hatalmas fizetéseket, másrészt nem gondolom úgy, hogy az egyetemi tanárok mérhetetlenül alulfizetettek. Nem, hiszen például a tudományos kutatókról vagy a középiskolai tanárokról sem állítható, hogy anyagi javakban bôvelkednének. S annak ellenére sem cserélnék egy bankárral, hogy anyagi megbecsülésünk messze nem azonos. Hiszen az egyetemi oktatói pályának számos olyan elônye és szépsége van, ami nem mérhetô pénzben, ami nem váltható pénzre. De a kérdés ? megfelelô-e az oktatók anyagi megbecsülése? ? meglehetôsen összetett, hiszen az oktatás (a bölcsôdétôl az egyetemig) stratégiai fegyver, s nagyon nem mindegy, hogy milyen erkölcsi tartású és szakmai felkészültségű emberek oktatják majd a jövô generációit. S az sem mindegy, hogy mire oktatják. Mert egy ország, egy nép anyagi és kulturális helyzetét, fizikai és szellemi gazdagságát nem elsôsorban a tôzsdemanipuláció és a banktechnikai műveletek ismerete fogja megalapozni és tartósan meghatározni, hanem az értéket, a tényleges értéket létrehozó kutató- és fejlesztômunka (például növénynemesítés, műszerfejlesztés, gyógyszerkutatás, technológiafejlesztés) eredményeinek gyakorlatban való alkalmazása s a kreativitást biztosító oktatómunka. Szent-Györgyi Albert írta, a boldogság titka nem az, hogy többet szerezzünk, hanem az, hogy örüljünk annak, amink van, s kitöltsük életünk üres kereteit ahelyett, hogy azokat tovább tágítanánk. Igen, a lényeg, úgy gondolom, abban van, hogy tudjunk örülni annak, amivel rendelkezünk, ne elégedetlenkedjünk örökösen. Persze ez nem ment fel a realitásra, az objektivitásra törekvés igénye, a felelôsségérzet követelménye alól. Hiszen a jövô milyensége attól is függ, hogy mi hogyan neveljük az ifjúságot, hogy mi milyen példát mutatunk. Valahol értékzavar van (immár tartósan), a társadalmilag valóban hasznos munka nem nyeri el méltó jutalmát. Ahogy Gyarmati István fizikus 1991-ben fogalmazott: ?Az alkotó ember, legyen az szellemi vagy fizikai munkás, ma sem élvez elsôbbséget a léhűtôkkel, a lebzselôkkel, a piaci viszonyokat kihasználókkal, a törvényesség határán egyensúlyozó ügyeskedôkkel szemben.? Sajnos, a nyolc évvel korábban mondottak semmit sem veszítettek aktualitásukból. Itt lenne az ideje a változtatásnak! A szerzô egyetemi tanár Szabó S. András