Felelosség másokért

Amikor eljutok oda, hogy valamelyest rendben tudhatom önmagam dolgait - akkor tudok oda fordulni mások felé. Azért mondom, hogy valamelyest, hiszen ez a rendrakás olyan folyamatos cselekvés, melynek során újra és újra megtalálom és elfogadom önmagamat.

Természetes a mások érdekében vállalt felelosség. De vajon, tényleg természetes-e a mások érdekében vállalt felelosség? Az ember természetéhez alapvetoen hozzátartozik, hogy társas lény, ám egyúttal az is, hogy csak akkor szereti vállalni másokért a felelosséget, ha az neki tetszik, ill. érdekében áll. Amikor kényelmetlenné válik számára valami, akkor inkább kihúzódik abból a körbol, amelyért felelosséggel tartozik.

Felelosséggel tartozom magamért. Felelosséggel tartozom a családomért. Felelosséggel tartozom a barátaimért, szeretteimért. A kisebb és nagyobb közösségekért, amelyekhez tartozom. Azért a másikért, akinek éppen szüksége van rám – akinek éppen rám van szüksége. Nem csak azért, mert hasonló helyzetben nekem is jól jönne a segítség, hanem azért is, mert ott és akkor, a pillanatnak abban a töredékében nincs más, aki a kezét nyújthatná. A felebarát, az embertárs várakozik… és az o várakozásának zenitjén találkozunk – persze csak akkor, ha felismerem és vállalom az adott pillanat rám rótt felelosségét.

És ez milyen nehéz… milyen nehéz odaállni valaki mellé, aki mellé talán senki más nem állna oda – és éppen ezért a mi felelosségünk ezt megtenni. Megtesszük-e? Válaszadás elott azonban egy másik kérdésre kell hallható választ adnom. Meglátom-e, hogy van felelosségem? Meglátom-e, hogy hol vannak a határaim? Hol van a felelosségem határa? Hiszen nem csak az a fontos, hogy azt tudjam: mi a teendom, hanem az is, hogy tudjam: mi nem.

Határok… amelyek elore: nem kimondottan meghatározhatóak. Határok, amelyek meghatározása folyton-folyvást fontos. Azért, hogy nyugodt lehessen a lelkiismeretem és az álmom. Mi határozza meg a felelosségvállalásomat? Annyi bizonyos, hogy nem a lustaságom vagy a kényelemszeretetem. Sokkal inkább a másik szüksége. A helyzet helyes felmérésébol fakadó átgondolt döntés mindig áldozattal jár. A felelosség áldozatot követel. Egy éppen csak elégséges helytállású életben nem sok helye van az embertársnak, hiszen elsosorban (és majdnem kizárólag) magammal foglalkozom. A minoségre törekvo életben, még ha ez áldozatot is követel, mindig van helye a másiknak.

Milyen életet szeretnék és ehhez mérten milyen a mi jelenlegi életünk? – erre a kérdésre adja meg ki-ki maga a saját válaszát...

Turcsik Ferenc (miskolci református egyetemi lelkész)

ELHANGZOTT: Miskolc, 2004. július 10.

Minden jog a szerzőnek fenntartva!