A személyes szabadságjogok és politikai szabadságjogok megkülönböztetése

A szabadságjogok felosztása személyes szabadságjogokra és politikai szabadságjogokra a bennük foglalt jogok védelmének hatókörén alapul. A politikai szabadságjogok az egyéneket és azok közösségeit védik az államhatalommal szemben. A politikai szabadságjogok által teremtett jogviszony ezért gyakran relatív. A személyes szabadságjogok viszont mindenki mással szemben állítanak fel korlátokat, tehát az államhatalom és más egyén számára is. Ezért a személyes szabadságjogok által teremtett jogviszony tipikusan abszolút jellegű.

A jogvédelem hatókörében mutatkozó eltérések mellett a két kategóriát feloszthatjuk aszerint is, hogy individuum vagy kollektíva a jogok alanya. A személyes szabadságjogok mindegyike individualizált. Ezzel szemben a politikai szabadságjogok egy részénél fogalmi feltétel a kollektív jogosultság, pl. egyesülési és gyülekezési jog. Ám a politikai szabadságjogok között is találunk individualizált jogokat, amilyen a lelkiismereti és a szólásszabadság. (Megjegyzendő, hogy más felfogás szerint a politikai szabadságjogok mindegyike kollektív jog.)

Tovább differenciálja a két kategóriát a jogosulti körben jelentkező kvalifikáció. A politikai jogok gyakorlásának általában feltétele az állampolgárság, illetőleg az állampolgárság megléte jelenti ezen jogok élvezetének a teljességét. A személyes szabadságjogoknál nincsen semmilyen megszorítás, minden embert megilletnek állampolgárságtól függetlenül.

A szabadságjogok további jogi sajátossága, hogy szabályozásuk áttételes vagy vegyes államjogi normákban történik. A jogi szabályozás alapját minden esetben alkotmányjogi norma adja, ám a garanciák és a szankciók más jogágak, különösen a büntetőjog és a polgári jog körébe tartoznak.

A szabadságjogok jogi szabályozásának másik sajátossága, hogy ezen jogokat rendszerint az alkotmányok deklarálják. Az alkotmányi szabályozást követi az alacsonyabb szintű jogszabályok sora.

A szabályozás mikéntje mégis különböző a politikai szabadságjogoknál és a személyes szabadságjogoknál. A személyes szabadságjogoknak egyikének sincsen önálló törvénye. A politikai szabadságjogok viszont rendszerint önálló törvényeket hívnak életre.

Az egyes személyes szabadságjogok

Az élethez való jog

Az élethez való jog nyitja a személyi szabadságjogok sorát. Ezen jog nem tartozik a hagyományos, a természetjogi felfogás által nevesített szabadságjogok körébe, minthogy a felvilágosodás századában az élethez való jog a kor vallásos világnézete és etikája alapján vagy pragmatikus felfogás szerint ítéltetett meg. A vallási felfogás az életet isteni eredetűnek tartva az öngyilkosságot elítélte, ám pragmatikus felfogású gondolkodók az emberi életet az egyén tulajdonának tekintették (lásd Locke-nál, különösen az Értekezés a polgári kormányzatról... c. tanulmányának V. fejezetét a tulajdonról).

Az élethez való jogot először az Amerikai Függetlenségi nyilatkozat nevezi emberi jognak: “Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre.” Az amerikai alkotmány 1868-ban elfogadott XIV. kiegészítése az élettől való önkényes megfosztás ellen lépet fel, kimondva: “Egyetlen állam sem hozhat vagy alkalmazhat olyan törvényt, mely korlátozza az Egyesült Államok állampolgárait megilletô előjogokat vagy mentesítéseket; egyetlen állam sem foszthat meg valakit életétől, szabadságától vagy tulajdonától megfelelő törvényes eljárás nélkül; törvénykezés során az államok senkitől nem tagadhatják meg a törvények nyújtotta egyenlő jogvédelmet.”

Ezen jog történelmi előzményeiről annyit megállapíthatunk, hogy minden állam joga büntette az emberi élet elleni cselekményeket, függetlenül az élet világnézeti megítélésétől.

Az élethez való jog önálló szabadságjogként a II. világháború után fogalmazódott meg az emberi méltóság védelmével egyetemben. Emögött a fasizmus által tömegesen elkövetett borzalmas népirtás állt. Az élethez való jog ezért kezdetben nemzetközi jogi dokumentumokban szerepelt, onnan került át az egyes államok belső jogába. Ugyanígy a II. világháború szörnyűségeinek következménye az élethez való jog védelmének egy különleges esete, a genocídium pönalizálásának kimondása a hagyományos élet elleni bűncselekmények mellett.

A II. világháborút követően a természetjog újjáéledése nyomta rá a bélyegét az élethez való jog szabályozására. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 6. cikke a felvilágosodás stílusát idézve mondja ki, hogy:

“Minden emberi lénynek veleszületett joga van az életre. E jogot a törvénynek védelmeznie kell. Senkit sem lehet életétől önkényesen megfosztani.”

Ahhoz, hogy a jogfejlődés újra (!) eljusson erre a felismerésre, az kellett, hogy az állami téboly származási, vallási és faji különbözőség alapján emberek csoportjait tömeges méretekben, nagyüzemi módszerekkel gyilkolja meg. A “minden ember” fogalma egyenlőséget jelent. Ám ezt az egyenlőséget nem a fasizmus kérdőjelezte meg először 1789 óta. A XIX. század jogpozitivista szemlélete és jogalkotói gyakorlata az emberek közötti diszkriminációt szentesítette. Elég arra rámutatni, hogy a “fehér ember” más kontinensek lakóinak minden elemi jogát kétségbe vonta. Az ún. “civilizált nemzeteknek” ez a dölyfös szemlélete és barbár viselkedése készítette elő a talajt a fasizmus totális ideológiájához. A döbbenetes pusztán az, hogy a “civilizált nemzetek” mindaddig nem változtattak diszkriminatív felfogásukon, amíg saját szemléletük szerint nem bánt velük egy másik “civilizált nemzet”.

Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 2. cikke szerint:

“1. A törvény védi mindenkinek az élethez való jogát. Senkit nem lehet életétől szándékosan megfosztani, kivéve, ha ez halálbüntetést kiszabó bírói ítélet végrehajtása útján történik, amennyiben a törvény a bűncselekményre ezt a büntetést állapította meg.

2. Az élettől való megfosztást nem lehet e Cikk megsértéseként elkövetettnek tekinteni akkor, ha az a feltétlenül szükségesnél nem nagyobb erőszak alkalmazásából ered:a) személyek jogtalan erőszakkal szembeni védelme érdekében;b) törvényes letartóztatás foganatosítása vagy a törvényesen fogva tartott személy szökésének megakadályozása érdekében;c) zavargás vagy felkelés elfojtása céljából törvényesen tett intézkedés esetén.”

Az Emberi Jogok Európai Egyezményének Hatodik kiegészítő jegyzőkönyv szerint:

“1. Cikk

A halálbüntetést el kell törölni. Senkit sem lehet halálbüntetésre ítélni, sem kivégezni.

2. Cikk

Egy állam törvényhozása rendelkezhet halálbüntetésről háború idején vagy háború közvetlen veszélye idején; a halálbüntetést ez esetben is csak e törvényhozás által megszabott esetekben és előírt rendelkezéseknek megfelelően lehet alkalmazni.”

Az élethez való jog magyar szabályai

A magyar alkotmány a nemzetközi joggal összhangban szabályozza az élethez való jogot, midőn 54. §-ának (1) bekezdésében kimondja, hogy: “A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”

Az élethez való jog védelme hagyományosan a büntetőjog feladata. Hazánkban is a Büntető törvénykönyv (a továbbiakban: Btk.) tényállásai tartalmazzák ezen jog megsértésének üldözendő és büntetni rendelt eseteit, így különösen a 155. §, a 166. §, a 167. § és a 168. §.

Az Alkotmány hivatkozott szakaszára figyelemmel az Alkotmánybíróság 23/1990. (X. 31.) számú határozatával eltörölte Magyarországon a halálbüntetést.

Az élethez való jogot védik a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény előírásai. Ám e törvény rendelkezései módot adnak a magzatelhajtásra is, így a védelmen kívül az élethez való jog korlátozását is tartalmazzák.

Az élethez való jognál felvethető alkotmányossági kérdés: az életfogytig tartó szabadságvesztés. Az életfogytig tartó szabadságvesztés ellen felhozott legerősebb érv, hogy a hatályos Btk. szerint másodszor életfogytig tartó szabadságvesztésre elítéltnek nincs reménye a szabadulásra. Valójában késleltetett, lassú halálbüntetés, mert úgy kezdi meg büntetését az elítélt, hogy tudja, a börtönben fog meghalni.

Az emberi méltósághoz való jog

Az emberi méltósághoz való jog viszonylag újkeletű. Először az ENSZ Harmadik Közgyűlése által 1948. december 10-én elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának Bevezetője mondta ki, hogy: “... az emberiség családja minden egyes tagja méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak elismerése alkotja a szabadság, az igazság és a béke alapját a világon...”. Majd 1. cikke leszögezte: “Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van.”

Ugyanezen szellemben fogalmazott 1966-ban a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának bevezetője:

“Az Egyezségokmány részes államai tekintetbe vették, hogy az Egyesült Nemzetek Alapokmányában meghirdetett elveknek megfelelően az emberi közösség valamennyi tagja veleszületett méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak az elismerése a szabadság, az igazságosság és a világbéke alapja,felismerték azt, hogy ezek a jogok az emberi lény veleszületett méltóságából erednek...”

Időben a két nemzetközi okmány közé esett (1949) az NSZK Alaptörvényének elfogadása. Ez volt az első alkotmány, amely elismerte az emberi méltósághoz való jogot. 1 cikke kimondta: “Az emberi méltóság sérthetetlen. Annak tisztelete és védelmezése kötelező minden állami hatalom számára.”

Napjainkban a legtöbb állam elismeri és védi az emberi méltósághoz való jogot. A jog védelme elsősorban tilalmak felállításával történik. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 7. cikke ennek értelmében mondja ki:

“Senkit sem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni. Különösen tilos bárkit szabad hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletnek alávetni.”

Ezt szinte szóról szóra átvette az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. cikke, ámbár az emberi méltósághoz való jogot nem nevesítette.

Alkotmányunk a nemzetközi joggal összhangban állította fel szabályait az 54. §-ban:

“(1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.

(2) Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen tilos emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni.”

Az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog viszonya

Az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog alkotmányos szabályozásának értelmezéséről, e jogok tartalmáról és összefüggéséről részletesen szól az Alkotmánybíróság 23/1990. (XI. 30.) sz. határozata. A határozat indokolásában az Alkotmánybíróság az alábbiakat jelentette ki:

“Az Alkotmány az »Általános rendelkezések« c. I. fejezetében kinyilvánítja, hogy »a Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége« [8. § (1) bekezdése]. Az »Alapvető jogok és kötelességek« c. XII. fejezetben pedig elsőként állapítja meg, hogy »a Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani« [54. § (1) bekezdése]. A 8. § (4) bekezdése szerint az élethez és az emberi méltósághoz való jog olyan alapvető jognak minősül, amelynek gyakorlása rendkívüli állapot, szükségállapot vagy veszélyhelyzet idején sem függeszthető fel, illetve nem korlátozható. Az Alkotmány idézett rendelkezéseinek összevetéséből megállapítható; hogy Magyarországon az élethez és az emberi méltósághoz való jog – állampolgárságra tekintet nélkül – minden embernek veleszületett, sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető joga. A magyar államnak az élethez és az emberi méltósághoz való jog tekintetében is elsőrendű kötelessége, hogy ezeket tiszteletben tartsa és védelmezze. Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése azt állapítja meg, hogy az élettől és az emberi méltóságtól »senkit nem lehet önkényesen megfosztani«. E tilalom megfogalmazása egyúttal nem zárja ki az élettől és az emberi méltóságtól történő nem önkényes megfosztás lehetőségét.

A halálbüntetés törvényi megengedése alkotmányosságának megítélésénél azonban az Alkotmány 8. §-ának (2) bekezdése az irányadó, amelyet az Országgyűlés az 1990. június 19-én elfogadott és június 25-én hatályba lépett 1990. évi XL. törvény 3. § (1) bekezdése iktatott az 1989. október 23-án kihirdetett 8. § (2) bekezdése helyébe. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének hatályos rendelkezése szerint »a Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja«.

Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a Btk-nak és a kapcsolódó hivatkozott jogszabályoknak a halálbüntetésre vonatkozó rendelkezései az élethez és az emberi méltósághoz való jog lényeges tartalma korlátozásának tilalmába ütköznek. Az élettől és az emberi méltóságtól halálbüntetéssel való megfosztásra vonatkozó rendelkezések ugyanis az élethez és az emberi méltósághoz való alapvető jog lényeges tartalmát nemcsak korlátozzák, hanem az életnek és az emberi méltóságnak, illetve az ezt biztosító jognak a teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését engedik meg. Ezért megállapította alkotmányellenességüket és megsemmisítette ezeket. [...]

Az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot és minden mást megelőző legnagyobb érték. Az emberi élethez és méltósághoz való jog ugyancsak egységet alkotó olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb alapjognak forrása és feltétele. Az emberi élethez és méltósághoz mint abszolút értékhez való jog korlátot jelent az állam büntetőhatalmával szemben.”

Az Alkotmánybíróság most idézett határozata mindenkire kötetező, ezért különösen fontos a benne foglalt kijelentések alkotmányjogi elemzése.

A magyar alkotmány rendelkezéseiből és a nemzetközi jog dokumentumaiból – ellentétben az Alkotmánybíróság álláspontjával – az következik, hogy az élethez való jog nem korlátozhatatlan: nem önkényes módon az egyén megfosztható az életétől.

Az élethez való jog korlátai:

Az Alkotmánybíróság álláspontja csak azzal a megszorítással fogadható el, hogy az élethez való jogot az állam nem korlátozhatja sem jogszabályban, sem egyéb módon, mivel az élethez való jog korlátozása egyenlő a jog megszüntetésével. De az élethez való jog absztrakt, általános és mindenkire kiterjedő korlátozhatatlansága – amely értelmezés lehetősége az Alkotmánybíróság határozatában benne foglaltatik – ellenkezik a nemzetközi és a hazai jog előírásaival. Minden jogot korlátozhat mások azonos joga. Kizárólag ennek feltétlen elismerése mellett lehetséges az embernek az élethez való jogát értelmezni. Akinek az életére törnek, a támadó életét elveheti. Márpedig az élet elvétele az élethez való jog korlátozása.

Az Emberi Jogok Európai Egyezményének már hivatkozott 2. cikkének 2. pontja általános jelleggel határozza meg az élethez való jog korlátait:

“Az élettől való megfosztást nem lehet e Cikk megsértéseként elkövetettnek tekinteni akkor, ha az a feltétlenül szükségesnél nem nagyobb erőszak alkalmazásából ered:a) személyek jogtalan erőszakkal szembeni védelme érdekében;b) törvényes letartóztatás foganatosítása vagy a törvényesen fogva tartott személy szökésének megakadályozása érdekében;c) zavargás vagy felkelés elfojtása céljából törvényesen tett intézkedés esetén.”

Az Emberi Jogok Európai Egyezménye 2. cikke 2. pontjának a) alpontjával egyezően a magyar büntetőjog törvény által meghatározott feltételek esetében (pl. ijedség vagy menthető felindulás) megengedi más életének az elvételét. Így az élethez való jog korlátja lehet: a jogos védelem, a végszükség, a nemi erkölcs elleni támadásnál kifejtett védelem.

Az Emberi Jogok Európai Egyezménye 2. cikke 2. pontjának b) és c) alpontjával egyezően teszi lehetővé a fegyverhasználatot a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 54-57. §-ai, valamint a Rendőrség Szolgálati Szabályzatáról szóló 3/1995. (III. 1.) BM rendelet 60-62. §-ai, a határőrizetről és a Határőrségről szóló 1997. évi XXXII. törvény 58. §-a.Továbbá fegyverhasználatot tesznek lehetővé a fegyveres testületekről szóló egyéb jogszabályok, amelyeknél az Emberi Jogok Európai Egyezményével és az Alkotmánnyal való összhangot érdemes felvetni.

Az Alkotmánybíróság határozatában kimondta az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységét. Ám nem derül ki, hogy miért van elválaszthatatlan egység az emberi élet és az emberi méltóság között. Természetesen élet nélkül nincs emberi méltóság. Ám a fordítottja nem igaz: emberi méltóság nélkül is élhet az ember. Köztudott, hogy a XX. században voltak olyan táborok, ahol emberek millióit fosztották meg minden emberi méltóságuktól. Ám ez az elborzasztó tény nem vonhatja kétségbe a kínban vergődő milliók létezését, a méltóságukban meggyalázott és megfosztott emberek életét és élethez való jogát.

Az Alkotmánybíróság határozatában azt is kimondta, hogy az emberi élethez és az emberi méltósághoz való jog ugyancsak egységet alkot, oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog. Az Alkotmánybíróságnak ez a kijelentése szintén ellentmond a magyar alkotmány és a nemzetközi jog rendelkezéseinek.

Ha elfogadnánk az emberi élethez és az emberi méltósághoz való jog egységét és oszthatatlanságát, büntetőjogi szempontból az egyik jog sérelmét megvalósító cselekmény a másik jog sérelmét is megvalósítaná, halmazat jönne létre. Így az emberölés mellett a bíróságnak marasztalnia kellene az elkövetőt valamely, az emberi méltóságot sértő bűncselekmény miatt is. Ez még korántsem akkora képtelenség, mint a fordítottja. Nevezetesen az emberi méltóság sérelme esetén az élet elleni bűncselekmény elkövetésének megállapítása, egészen addig menve, hogy emberölés bűntettéért kellene bűnhődnie annak, aki más emberi méltóságát súlyosan megsértette, mondjuk valakit rágalmazott. Tucatszám keletkeznének olyan emberölési ügyek, amelyeknek a sértettje vígan éli az életét, ám jogi szempontból halott.

Az emberi méltósághoz való jog lényegében különbözik az élethez való jogtól, minthogy lényegében különbözik a két jog által védett jogi tárgy is. Az élethez való jog korlátozása az élet megszűnését jelenti, ám az emberi méltóság jogának korlátozása nem szünteti meg egészében magát az emberi méltóságot. A korlátozásnak fokozatai lehetnek. Az emberi méltóság természete gyökeresen más, mint az emberi életé. A jogi megítéléstől függetlenül létezik mindkettő, ám az emberi méltóságnak koronként és társadalmanként bízvást tulajdoníthatunk eltérő tartalmat. A magyar jog hatályos szabályai az emberi méltóság egyes összetevőit védik, mégpedig a társadalmi elvárásnak nagyjából megfelelve azon összetevőket, amelyek mindent embert megillethetnek. De a jogi védelem nem minden esetben feltétlen és abszolút. Valós tények állítása szubjektíve csorbíthatja valakinek az emberi méltóságát, ám nem állapítható meg jogsértés. Az emberi méltóság jogának korlátozhatóságát igazolhatja az alábbi példa is. A lopásért büntetőeljárás alá vont személy a jogerős bírói ítélet meghozataláig teljes joggal indíthat pert rágalmazásért az ellen, aki tolvajnak nevezi őt. Ám a marasztalást kimondó jogerős bírói ítélet után nincsen jogi akadálya annak, hogy erre az illetőre a tolvaj megnevezést használják. Viszont még ekkor sem szabad a lopásért elítéltet gyilkosnak titulálni.

A személyi szabadsághoz való jog

A személyi szabadsághoz való jog tartalma és általános jellemzői

A személyi szabadsághoz való jog talán a legrégebbi és leginkább védelmet igénylő szabadságjog. Ennek oka minden bizonnyal abban rejlik, hogy – elhanyagolva most a tulajdon elleni jogsértéseket – az emberi élet mellett éppen a személyi szabadság joga szenvedte és szenvedi el a legkülönfélébb sérelmeket. Továbbá éppen ez az a jog, amelynek biztosítása és védelme nélkül elképzelhetetlen a modern társadalmi élet és a polgár életének zavartalan menete. Ezen jog érvényesülése kétségbevonhatatlan alapfeltétele minden állam alkotmányos rendjének.

A nagy és gazdag hagyományú jogvédelem ellenére is nehéz megfogalmazni a személyi szabadság jogának tartalmát. A megnevezésben szereplő szabadság olyan kategória, amelyet évezredek óta próbál megragadni az emberi gondokozás, és amelynek tartalma időről-időre változik. A jog is történelmi koronként eltérően értelmezte a személyi szabadságot. Ma azt mondhatjuk, hogy a személyi szabadság az egyén olyan autonómiáját jelenti, amely feltételezi a teljes akarati és cselekvési szabadságot a jog keretei között.

Amíg az élethez, az emberi méltósághoz való jogot és a személyi sérthetetlenséghez való jogot olyan feltétlen alapjogként szokás értelmezni, amely nem tűrhet semmiféle jogi korlátozást, addig a személyi szabadság jogát a legváltozatosabb szabályokkal korlátozza minden állam. Érdemes megfigyelni, hogy az ezen jog korlátozásán munkáló jogászi fantázia milyen szegényessé válik, ha a személyi szabadság védelméről kell gondoskodni.

A személyi szabadság joga mindenkivel szemben érvényesülő jog, amely minden embert megillet. Tehát emberi jog és abszolút szerkezetű jogviszony jellemzi.

A személyi szabadság joga nem részesül abszolút védelemben, mivel törvényben meghatározott esetekben korlátozható. A jogi korlátozás indokát mind a nemzetközi jogi normák, mind a belső jog szabályai általában az állam biztonságában, a közrend, a közegészségügy, a közerkölcs és mások jogainak és szabadságának védelmében jelölik meg.

A személyi szabadsághoz való jog szabályozásának főbb jellemzői:

a) a jog alanya minden ember,

b) a jog deklarációja a jog tartalmának pozitív meghatározása nélkül,

c) a jog tartalmának negatív meghatározása tilalmak felállításával és a jogszerű korlátozás

eseteinek felsorolásával,

d) a jogsértéssel szembeni jogvédelem megállapítása,

e) a jog védelme eljárásjogi biztosíték megteremtésével,

f) a jog biztosítása és korlátozása több jogszabályban.

A személyi szabadsághoz való jog nemzetközi dokumentumokban

Magyarország két olyan nemzetközi egyezményt írt alá, amelyek a személyi szabadsághoz való jogot szabályozzák, és a bennük foglalt szabályok kötik a magyar államot. Az első az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, amelyet az 1976. évi 8. törvényerejű rendelet hirdetett ki. A másik az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó kiegészítő jegyzőkönyvek – közkeletű néven az Emberi Jogok Európai Egyezménye – , amelyet először az 1993. évi XXXI. törvény hirdetett ki.

A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya az alábbiakat tartalmazza a személyi szabadsághoz való jogról:

“8. Cikk

1. Senkit sem lehet rabszolgaságban tartani; a rabszolgaság és a rabszolga-kereskedelem minden formájában tilos.

2. Senkit sem lehet szolgaságban tartani.

3. a) Senkit sem lehet kényszer- vagy kötelező munka végzésére kötelezni;

b) ennek a bekezdésnek az a) pontját nem lehet úgy értelmezni, hogy az azokban az országokban, ahol valamely bűncselekmény miatti büntetésként kényszermunkával járó szabadságvesztést lehet kiszabni, megakadályozná az illetékes bíróság által hozott ilyen ítélettel elrendelt kényszermunka végrehajtását;

c) e bekezdés szempontjából a »kényszer- vagy kötelező munka« kifejezés nem foglalja magában: (i) azt a b) pontban nem említett munkát vagy szolgálatot, amely rendszeresen megkövetelhető a törvényes bírói határozat alapján letartóztatásban levő vagy az ilyen határozattal feltételesen szabadlábra helyezett személytől;

(ii) a katonai jellegű szolgálatot és olyan országokban, ahol a katonai szolgálat lelkiismereti okokból történő megtagadása lehetővé van téve, a köz javára végzett olyan szolgálatot, amelyet a törvény a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadó személyektől megkövetel;

(iii) a közösség életét vagy jólétét veszélyeztető szükséghelyzet vagy természeti csapás esetén megkívánt szolgálatot;

(iv) minden olyan munkát vagy szolgálatot, amely a rendes polgári kötelezettségek része.

9. Cikk

1. Mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra. Senkit sem lehet önkényesen őrizetbe venni vagy letartóztatni. Senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.

2. Minden letartóztatott személyt letartóztatásakor tájékoztatni kell letartóztatása okairól és a legrövidebb időn belül közölni kell vele az ellene emelt vádakat.

3. Azt, akit bűncselekmény vádjával vettek őrizetbe, vagy tartóztattak le, a legrövidebb időn belül bíró, vagy a törvény értelmében bírói hatáskört gyakorló más hatósági személy elé kell állítani; az ilyen személynek joga van arra, hogy ügyében ésszerű határidőn belül tárgyalást tartsanak, vagy szabadlábra helyezzék őt. Az általános szabály ne legyen az, hogy az ítélethozatalra váró személyt őrizetben kell tartani, azonban a szabadlábra helyezést függővé lehet tenni olyan biztosítékoktól, amelyek szavatolják, hogy az érintett személy a tárgyaláson, a bírósági eljárás bármely más szakában, illetőleg adott esetben az ítélet végrehajtása céljából megjelenik.

4. Az a személy, akit szabadságától őrizetbe vétel vagy letartóztatás útján fosztottak meg, jogosult a bírósághoz fordulni avégett, hogy az késedelem nélkül döntsön a fogvatartás törvényességéről és rendelje el a szabadlábra helyezését, amennyiben a fogvatartás nem törvényes.

5. Annak a személynek, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás áldozata volt, kikényszeríthető joga van kártalanításra.

10. Cikk

1. A szabadságuktól megfosztott személyekkel emberségesen és az emberi személyiség veleszületett méltóságának tiszteletben tartásával kell bánni.

2. a) A vádlottakat, amennyiben nem állnak fenn kivételes körülmények, el kell különíteni az elítéltektől és olyan külön elbánásban kell részesíteni őket, amely megfelel annak a helyzetnek, hogy nincsenek elítélve;

b) a fiatalkorú vádlottakat a felnőttektől el kell különíteni és ügyükben a lehető legrövidebb időn belül dönteni kell.

3. A büntetés-végrehajtási rendszerben olyan bánásmódot kell alkalmazni, melynek alapvető célja az elítéltek megjavítása és a társadalomba való beillesztésük elősegítése. A fiatalkorú elkövetőket a felnőttektől el kell különíteni, s részükre a koruknak és a jogi helyzetüknek megfelelő elbánást kell biztosítani.

11. Cikk

Senkit nem lehet bebörtönözni kizárólag abból az okból, hogy nem képes valamely szerződéses kötelezettségének eleget tenni.”

Az Emberi Jogok Európai Egyezménye az alábbiakat tartalmazza a személyi szabadsághoz való jogról:

“4. Cikk

1. Senkit sem lehet rabszolgaságban vagy szolgaságban tartani.

2. Senkit sem lehet kényszer- vagy kötelező munkára igénybe venni.

3. E Cikk szempontjából a »kényszer- vagy kötelező munka« kifejezés nem foglalja magában:

a) azt a munkát, amelyet az Egyezmény 5. Cikke rendelkezéseinek megfelelően eszközölt letartóztatás folyamán, vagy az ilyen letartóztatás történt feltételes szabadlábra helyezés idején általában megkövetelnek;

b) a katonai jellegű szolgálatot, illetőleg a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadó személyek esetében olyan országokban, amelyekben ezt elismerik, a kötelező katonai szolgálat helyett megkívánt szolgálatot;

c) a közösség létét vagy jólétét fenyegető szükségállapot vagy természeti csapás esetén előírt szolgálatot;

d) a rendes állampolgári kötelezettségek körébe tartozó munkát vagy szolgálatot.

5. Cikk

1. Mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra. Szabadságától senkit sem lehet megfosztani, kivéve az alábbi esetekben és a törvényben meghatározott eljárás útján:

a) törvényes őrizetben tartás az illetékes bíróság által történt elítélést követően;

b) olyan személy törvényes letartóztatása vagy őrizetbe vétele, aki nem tesz eleget a bíróság törvényes rendelkezésének, illetőleg a törvény által megállapított kötelezettség teljesítésének biztosítása céljából történő letartóztatás vagy őrizetbe vétel;

c) törvényes letartóztatás vagy őrizetbe vétel abból a célból, hogy e bűncselekmény elkövetése alapos gyanúja miatt az illetékes hatóság elé állítsák vagy amikor ésszerű oknál fogva szükséges, hogy megakadályozzák bűncselekmény elkövetésében vagy annak elkövetése után a szökésben;

d) a kiskorú őrizetbe vétele törvényes rendelkezés alapján nevelési felügyelet céljából vagy törvényes őrizetben tartása az illetékes hatóság elé állítás céljából;

e) törvényes őrizetbe vétel fertőző betegségek terjedésének megakadályozása céljából, valamint elmebetegek, alkoholisták, kábítószer-élvezők vagy csavargók őrizetbe vétele;

f) törvényes letartóztatás vagy őrizetbe vétel az országba való jogtalan belépés megakadályozása céljából vagy olyan személy törvényes letartóztatása vagy őrizetbe vétele, aki ellen intézkedés van folyamatban kiutasítása vagy kiadatása céljából.

2. Minden letartóztatott személyt haladéktalanul az általa értett nyelven tájékoztatni kell letartóztatása okairól és az ellene felhozott vádról.

3. E Cikk 1. c) bekezdésének rendelkezésével összhangban letartóztatott vagy őrizetbe vett minden személyt haladéktalanul bíró, vagy a törvény által bírói hatáskörrel felruházott más tisztségviselő elé kell állítani, és a letartóztatott vagy őrizetbe vett személynek joga van arra, hogy ésszerű időhatáron belül tárgyalást tartsanak ügyében vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék. A szabadlábra helyezés olyan feltételekhez köthető, melyek biztosítják a tárgyaláson való megjelenést.

4. Szabadságától letartóztatás vagy őrizetbe vétel folytán megfosztott minden személynek joga van olyan eljáráshoz, melynek során őrizetbe vételének törvényességéről a bíróság rövid határidőn belül dönt, és törvényellenes őrizetbe vétele esetén szabadlábra helyezését rendeli el.

5. Mindenkinek, aki e Cikk rendelkezéseinek megsértésével végrehajtott letartóztatás vagy őrizetbe vétel áldozata, joga van kártalanításra. [...]

Negyedik kiegészítő jegyzőkönyv az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezményhez

1. Cikk

Senkit sem lehet szabadságától pusztán azért megfosztani, mert szerződéses kötelezettségének nem tud eleget tenni.”

A személyi szabadsághoz való jog szabályozása a magyar jogban

A személyi szabadsághoz való jog deklarálása

Az Alkotmány 55. §-ának (1) bekezdése szerint: “A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.”

Az Alkotmány nem részletezi, hogy mit ért személyi szabadságon és személyi biztonságon, és milyen a két jog között a kapcsolat. Ám ezen jog korlátozását kifejezetten törvényhozási útra tereli. Megjegyzendő, hogy eme alkotmányi tétel puszta deklarációnak tekintendő, mivel a törvényi korlátok terjedelméről és indokairól nem rendelkezik, elviekben a személyi szabadság korlátozását a törvényhozó akaratától teszi függővé. A korlátozást pusztán egyetlen formai kritériumhoz, a törvénybe foglaláshoz köti. Ezen előírás hatálybalépését követően hosszú évekig a magyar jog ennek a követelménynek sem tett maradéktalanul eleget, mert nem törvényi szintű jogszabály alapján is korlátozható volt a személyi szabadság. (Erről az egyes korlátoknál lesz szó.)

A személyi szabadsághoz való jog korlátozása

Az alábbiakban a személyi szabadság legfontosabb korlátozásait vesszük szemügyre. Eme jog korlátozásának legtipikusabb esete a fogvatartás.

A személyi szabadsághoz való jog sajátos tartalma miatt a fogvatartáson kívül még számos korlátozás képzelhető el. A fogvatartással nem járó korlátok közé tartoznak azok, amelyek a mozgásszabadságot is korlátozzák. A mozgás szabadsága ugyanis része a személyi szabadsághoz való jognak. Ám a személyi szabadsághoz való jognak eme tartalmi eleme nevesített, sui generis jog, amiért is korlátai szintúgy eme önálló jog korlátai.

Hasonlóan önálló joghoz kapcsolódó korlát a házkutatás, ezért erről a magánlakás sérthetetlenségének jogánál lesz szó.

A személyi szabadsághoz való jog korlátjának tekintjük a feltartóztatást, a motozást, a pártfogó felügyelet stb. Ezen csekély jelentőségű korlátok ismertetésétől most eltekintünk.

Elsőként az egyén fogvatartásával járó korlátozásokat ismertetjük.

A személyi szabadsághoz való jog korlátozásának kialakultak deklarált és nem deklarált alkotmányos elvei. Az alkotmányosság ma már nem vitatott, ám jogszabályban mégsem deklarált elve, hogy személyi szabadságától bárkit csak bírói döntés alapján lehet megfosztani. Ezen elv tehát azt kívánja, hogy kizárólag bíró legyen jogosult a fogvatartással megvalósuló korlátozó intézkedések elrendelésére. Ennek az alapelvnek garanciális jelentősége van. Mint látni fogjuk, a magyar jog 1989 óta ezen alapelvet nem minden korlátnál vette figyelembe.

Szintén alkotmányos elv, hogy a korlátozás mértéke álljon arányban a korlátozással elérni kívánt céllal. Ez az elv legalább két követelményt takar: a korlátozás ideje csakis a legszükségesebb mértékű legyen; a korlátozás jellege, módja az egyént a jog gyakorlásától csak a legszükségesebb mértékben fossza meg, pl. ne tegye lehetetlenné más jogoknak a gyakorlását.

A személyi szabadság korlátozásának egy esetét, az előzetes letartóztatást az Alkotmány külön kiemeli és biztosítékait is szabályozza. Az Alkotmány 55. §-ának (2) bekezdése szerint: “A bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül vagy szabadon kell bocsátani, vagy bíró elé kell állítani. A bíró köteles az elé állított személyt meghallgatni és írásbeli indoklással ellátott határozatában szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni.”

Általánosan elfogadott követelmény, hogy bárkit személyi szabadságától csakis törvényes bírói ítélettel fosztható meg. A bűnösséget megállapító jogerős ítéletig mindenki ártatlannak tekintendő. Így a büntetőeljárás befejezése előtt a jog szerint ártatlannak tekintendő egyén személyi szabadságának korlátozása a társadalom védelme és a nyomozati érdek miatt csak kivételesen és a legnagyobb jogi garanciák meglétében engedhető meg. Ez az oka annak, hogy a személyi szabadság korlátozásának egyik legsúlyosabb esetét maga az Alkotmány szabályozza, legmagasabb szinten teremtve meg a garanciákat.

A Büntetőeljárásról szóló törvény (a továbbialban: Be.) az Alkotmányban szabályozott esetnél a személyi szabadság fogvatartással való korlátozásának szélesebb körét ismeri:

előzetes letartóztatás,

őrizetbevétel,

ideiglenes kényszergyógykezelés.

Az egyes kényszerintézkedések részleteit a Be. tartalmazza. Itt csak a korlátozások alkotmányjogi kérdésekre térünk ki.

Előzetes letartóztatás a legszigorúbb korlátozó intézkedés, amit az Alkotmány idézett szakasza és a Be. szerint is csak bíró rendelhet el. A Be. felsorolja azon okokat, amelyek esetén az előzetes letartóztatás elrendelhető. A törvény az előzetes letartóztatás bíró általi elrendelését olyan feltételekhez és eljáráshoz köti, amelyek biztosíthatják a személyi szabadság ilyen drasztikus korlátozásának jogszerűségét és indokoltságát.

Vitára adhat okot az előzetes letartóztatás időtartama. Jelenleg ez meghaladhatja az 1 évet. Ilyen időtartamú szabadságmegvonás mellett a fogvatartás körülményei is vitathatók, minthogy azok alig különböznek a jogerősen elítéltekétől.

A jelenlegi gyakorlat mellett alkotmányjogi szempontból leginkább az előzetes letartóztatással járó korlátozások mértéke kérdőjelezhető meg. Egy ártatlannak tekintendő ember, ha előzetes letartóztatásban van, a személyi szabadságtól való megfosztáson kívül szinte minden más szabadságjogának gyakorlásától el van zárva. Különösen elgondolkodtató, hogy az előzetes letartoztatással a fogva tartott személy családtagjainak jogai – főleg a magán- és a családi élettel kapcsolatos jogai – sérülnek, olykor ezen jogok gyakorlása teljesen lehetetlen.

A magyar jog még nem gondoskodik megfelelően az előzetes letartóztatásról szóló szabályok megtartásának garanciáiról és megsértésük szankcionálásáról. Erre mutat az állampolgári jogok országgyűlési biztosának 1996. augusztus-szeptember havában folytatott OHB 6564/1996. számú vizsgálata, amelyből kiderül, hogy az előzetes letartóztatásban levő személyek jogai gyakran szenvedtek csorbát.

Az őrizetbevételnek a Be. 91. §-a által szabályozott esete valójában bűnügyi őrizet. A bűnügyi őrizetet a nyomozást végző hatóságok rendelhetik el. Legfeljebb 72 óráig tarthat. A jogok korlátozásának mértéke és a fogvatartás körülményei ez esetben is vitathatók. Az őrizet más fajtáiról (közbiztonsági őrizet, idegenrendészeti őrizet) később lesz szó.

Az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelésére csak bíró jogosult. Maximális időtartamát a törvény az eljárás jogerős befejezésében jelöli meg. Az ideiglenes kényszergyógykezelés speciális egészségügyi intézetben hajtandó végre.

A jogerősen elítéltek személyi szabadságának korlátozásáról a Btk. rendelkezik. Ezen korlátozások közül a legsúlyosabb Btk. 38. §-ának (1) bekezdése szerinti szabadságvesztés, amit főbüntetésként mondhat ki a bíróság. A szabadságvesztésnél felvethető alkotmányossági kérdések: a szabadságvesztés végrehajtásának jelenlegi gyakorlata miatt korlátozott más jogoknál a korlátozás indokoltsága és mértéke, a végrehajtás körülményei, az elítélt hozzátartozóira kiható korlátozások.

A Btk. néhány intézkedése szintén a személyi szabadság fogvatartással járó korlátozását jelenti. Ezek:

a kényszergyógykezelés,

a kényszergyógyítás,

a javítóintézeti nevelés.

A kényszergyógykezelés a Btk. 74. §-nak olyan intézkedése, amelyet kóros elmeállapotuk miatt nem büntethető bűnelkövetőkkel szemben kell alkalmazni a törvényben meghatározott feltételek szerint. Maximális időtartamát a törvény nem határozza meg; akkor kell megszüntetni, ha szükségessége már nem áll fenn. Ezt a korlátozó intézkedést zárt intézetben hajtják végre.

A kényszergyógyítás a Btk. 75. §-nak olyan intézkedése, amelyet főbüntetés mellett az elkövető alkoholista életmódja miatt rendelhet el a bíróság a törvényben meghatározott feltételek szerint.

A javítóintézeti nevelés csak a fiatalkorú bűnelkövetővel szemben alkalmazható intézkedés, amelynek maximális időtartama 3 év lehet.

Ezen büntetések és intézkedések részleteit a büntetőjog tárgyalja. Az alkotmányjog szempontjából ezen korlátozásoknál azt érdemes mérlegelni, hogy a személyi szabadság büntető jellegű korlátozása – mégha azt bűnösnek nyilvánított egyénnel szemben alkalmazza az állam – az egyént megillető más jogok milyen mérvű megvonásával, illetőleg gyakorlásuk lehetetlenné tételével jár.

Az elzárás a személyi szabadság korlátozásának elméleti és gyakorlati oldalról egyaránt vitatott esete. A korábbi szabálysértési törvény (az 1968. évi I. törvény) értelmében az elzárást szabálysértési hatóság rendelhette el maximum 60 napi időtartamra. Elzárást két esetben rendelhetett el a szabálysértési hatóság: amennyiben a pénzbírsággal sújtott személy a bírságot nem fizette meg és a bírság nem volt behajtható, a büntetést elzárásra váltották át; bizonyos szabálysértések miatt eleve elzárást szabtak ki. Az elzárást elrendelő szabálysértési határozat bíróság előtt volt megtámadható. Ezen lőírások ellen a súlyosabb alkotmányjogi kifogásként támasztható, hogy hiányzott a bírósági eljárás által nyújtott garanciák köre.

Elzárás most is kiszabható néhány szabálysértés elkövetése miatt és pénzbírság meg nem fizetése esetén a büntetés elzárásra változtatható, ám a jelenlegi szabálysértési törvény, az 1999. évi LXIX. törvény szerint elzárást szabálysértés miatt csak törvény állapíthat meg és csak bíróság szabhat ki. Az elzárás legrövidebb időtartama egy nap, leghosszabb tartama 60 nap lehet, ám ha az eljárás alá vont személyt ugyanabban az eljárásban több elzárással sújtható szabálysértés miatt vonják felelősségre, az elzárás 90 napig is tarthat. Az elzárás idejébe be kell számítani a szabálysértési őrizet teljes idejét, valamint a 4 órát meghaladó előállítás.

A személyi szabadság korlátozásának igen problematikus területe a rendőrség által önállóan gyakorolt egyes kényszerintézkedések szabályozása. A rendőri kényszerintézkedések alkalmazásának eseteit 1994-ig nem törvény, hanem a Magyar Köztársaság Rendőrsége Szolgálati Szabályzatáról szóló 1/1990. (I. 10.) BM rendelet tartalmazta. Ezek a következők voltak: a bekísérés, az elővezetés, az előállítás, az elfogás.

Ma már a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény tartalmazza a rendőri kényszerintézkedéseket, amelyek közül a személyi szabadságot fogvatartással korlátozza:

a közbiztonsági őrizet,

az elfogás és előállítás.

A közbiztonsági őrizet két esetét szabályozza a Rendőrségi törvény 38. §-a. Az első esetben az előállított személy vehető őrizetbe, maximum 24 órára. A második esetben a pártfogó felügyelet alatt álló személy vehető őrizetbe legfeljebb 72 órára.

Az elfogás és előállítás eseteit részletesen szabályozza a Rendőrségi törvény, amely szerint az előállítás legfeljebb 8 órán át tarthat. Ám amennyiben az előállítás célja ezen időn belül nem valósult meg, indokolt esetben ezt az időtartamot a rendőri szerv vezetője egy alkalommal 4 órával meghosszabbíthatja. Az előállítás olyan intézkedés, amelyet a rendőrségen kívül elrendelhet a bíróság, az ügyészség, a szabálysértési hatóság, az egészségügyi hatóság, a gyámhatóság.

Az alkotmányjog az előállításra okot szolgáltató esetek nagy számát kifogásolhatja. Alkotmányjogi feladat annak vizsgálata is, hogy a Rendőrségi törvényben foglalt okok mennyire vannak összhangban az előállítás céljával, valamint a fogvatartás okait részletezve felsoroló Emberi Jogok Európai Egyezményével. Szintén alkotmányjogi kérdés annak mérlegelése, hogy a személyi szabadság jogának milyen mérvű korlátozásával jár az előállítás, illetve a korlátozás mértéke mennyire felel meg az előállítás céljának.

Törvényeink nem tisztázzák az előállított személy jogi státuszát, vagyis azt az alapvető kérdést, hogy az előállított személyt megilletik-e a fogvatartottak jogai. Az előállított jogi státuszának tisztázatlansága mögött bizonyára azon ok áll, hogy sok szerv sok okból rendelhet el előállítást. Alkotmányjogi szempontból mégis le kell szögeznünk, hogy az előállítás a személyi szabadság fogvatartással járó korlátozása, éppen ezért az előállított személynek indokolt és szükséges a fogvatartottnak kijáró jogokat megadni. Vegyük figyelembe az előállítás időtartamát, amelyet az intézkedés megkezdésétől kell számítani. Az előállítás addig tart, ameddig az intézkedés célja megvalósul. Ez megtörténhet néhány óra alatt, de eltarthat nyolc vagy tizenkét órán át is. Az Európai egyezménynek és az alkotmányunknak a személyi szabadságról szóló passzusai semmi kétséget sem hagynak afelől, hogy néhány óráig tartó előállítás is a személyi szabadság korlátozását jelenti. Semmi sem indokolja, hogy az előállított személy ne létesíthessen kapcsolatot hozzátartozóival, ne vehessen igénybe ügyvédet stb. olyan módon, hogy ezen jogainak gyakorlásával az intézkedés végrehajtását ne gátolja vagy veszélyeztesse.

Az idegenrendészeti őrizet csak külföldivel szemben alkalmazható korlátozás az 1993. évi LXXXVI. törvény szerint. Ennek olyan külföldivel szemben van helye, akit a a bíróság jogerős ítéletben mellékbüntetésként az országból kiutasított. Az őrizet célja, hogy a magyar hatóság érvényt tudjon szerezni a kiutasításnak. Az idegenrendészeti őrizetet az idegenrendészeti hatóság legfeljebb öt napra rendelheti el, ám a bíróság hat hónapon túl is meghosszabbíthatja. Az idegenrendészeti őrizetet rendőrségi fogdában, kivételesen büntetés-végrehajtási intézetben kell végrehajtani.

Közegészségügyi okból is korlátozható a személyi szabadság. A korlátozás jogszabályi alapját az Emberi Jogok Európai Egyezménye 5. Cikknek 1. pontjában foglalt e) bekezdése teremti meg. Hazai jogunkban az egészségről szóló 1997. évi CLIV. törvény és a fertőző betegségek és a járványok megelőzése érdekében szükséges járványügyi intézkedésekről szóló 18/1998. (VI. 3.) NM rendelet

Ezen jogszabályok alapján a személyi szabadság korlátját jelenti nevesített intézkedésként: a járványügyi zárlat.

A járványügyi hatóság azt a személyt, aki egészségi állapota miatt fertőzést okozhat, indokolt esetben járványügyi zárlat (vesztegzár, karantén) alá helyezheti. Ezek közül a karantén tekinthető fogvatatással járó korlátozásnak.

A továbbiakban a személyi szabadság korlátozásának fogvatartással nem járó esetei közül kettőt ismertetünk.

A közérdekű munka a Btk. egyik főbüntetése, amely szerint az elítélt köteles a részére meghatározott munkát végezni díjazás nélkül. Ennek leghosszabb időtartama 100 nap lehet. (1985-től 1993-ig a magyar jog ismerte a javító-nevelő munkát és a szigorított javító-nevelő munkát. Mindkettő inkább tekinthető államilag alkalmazott kényszermunkának, mint büntetésnek.)

A járványügyi hatóság által közegészségügyi okból elrendelt járványügyi megfigyelés a személyi szabadság fogvatartással nem járó korlátja. A járványügyi megfigyelés alatt aló személy köteles magát meghatározott időközönként orvosi vizsgálatnak alávetni, a szükséges laboratóriumi vizsgálatokhoz vizsgálati anyagot szolgáltatni, illetőleg annak vételét lehetővé tenni, és az egészségügyi szerv által meghatározott rendszabályokat megtartani. Ezen rendszabályok szerint bizonyos foglalkozást gyakorló és járványügyi megfigyelés alatt aló személynek megtilthatják foglalkozásuk gyakorlását, jelentkezési kötelezettséget írhatnak elő elköltözés esetén stb.

A személyi szabadsághoz való jog védelme

A személyi szabadság megsértésével szemben a büntetőjog nyújt védelmet. Itt különösen a Btk. három tényállása: a kényszerítés (174. §), a személyi szabadság megsértése (175. § ), és a jogellenes fogvatartás (228. §) igényel figyelmet. A személyi szabadság hatályos büntetőjogi védelme nem áll összhangban a személyi szabadság társadalmi és alkotmányjogi rangjával és megítélésével. A kényszerítés – és régebben a személyi szabadság megsértése – ún. szubszidiárius tényállás, azaz más, illetve súlyosabb bűncselekmény megvalósulása esetén önállóan nem büntetendő. Ilyen esetekben a büntetőjog egyszerű eszközcselekménynek tekinti a személyi szabadság ellen elkövetett bűncselekményt, ami ezáltal eltűnik a cselekmény mérlegelésénél és a büntetés kiszabásánál. Ez a büntetőjogi szemlélet egyenesen degradálja a személyi szabadságot mint védendő jogi értéket és más, a büntetőjog megítélése szerint fontosabb érdekeknek és értékeknek rendeli alá.

Alkotmányjogi szempontból a személyi szabadság jogának büntetőjogi védelménél felvethető az a kérdés, hogy védelme arányban áll-e a magyar jogrend legsúlyosabb büntetésével, a szabadságvesztéssel. Ha a szabadságvesztés – azaz a személyi szabadságtól való tartós megfosztás – a legsúlyosabb szankció, amellyel a közhatalom a bűncselekmények elkövetőit sújthatja, nem kell-e a jelenleginél nagyobb jogi értéknek tekinteni a személyi szabadságot, és az ellen elkövetett bűncselekményeket ennek megfelelően szankcionálni?

A személyi szabadság jogának megsértéséért a jogsértőtől a Ptk. szerint kártérítés követelhető.

A személyi biztonsághoz való jog szabályozása és tartalma

Az alkotmányok és a nemzetközi dokumentumok a személyi szabadsággal együtt rendelkeznek a személyi biztonságról, ám a részletes szabályok nem utalnak a személyi biztonságnak a személyi szabadságtól való elkülöníthetőségére. Viszont nem kerülheti el figyelmünket, hogy a személyi szabadság és biztonság címszó alatt csak a személyi szabadságról szóló szabályokat találunk.

A magyar Alkotmány 55. §-ának (1) bekezdése a biztonsághoz való jogot a személyi szabadsággal együtt veszi védelmébe, ám ezen jog tartalmáról az Alkotmány nem ad felvilágosítást.

Személyi biztonság alatt általában a félelemtől és zaklatástól mentes emberi életet szokás rajta érteni. E meghatározás olyan jogot fogalmaz meg, amit a személyi szabadság jogának nagyon tág, mondhatni szinte parttalan értelmezésével lehetne csak védelemben részesíteni. A személyi biztonsághoz való jog olyan életviszonyok védelmére szolgál, amelyek közül egynémely banálisnak hathat, mégis komoly kellemetlenséget okoznak mindennapjainkban. Ilyennek tekinthetjük a családi élet zavartalanságát, nyugalmát, amit külső személyek ne háboríthassanak, vagy családtagok azon jogos igényét, hogy korhely, részeges, esetleg zsarnokoskodó családtag zaklatásait ne legyenek kötelesek eltűrni.

Ezen jog védelmezi a gyermekeket, akiket a részeges szülő, a millitáns hajlamú vagy hisztériás nevelő félelemben tarthat. De félelmet kelthet a hivatali hatalmával visszaélő munkahelyi vezető is. Sőt az elítélt – kiszolgáltatott helyzeténél fogva – rettegésben töltheti le büntetését, ha őrei terrorizálhatják.

Ám ezen jog elismerése kötelezi arra az államot, hogy a nép által ráruházott hatalmánál és lehetőségeinél fogva úgy irányítsa a társadalom életét, az állami szerveket és hivatalokat, hogy az egyén biztonságban érezze magát.

A személyi biztonsághoz való jog tartalmáról imént mondottak csupán tudományos véleménynek tekinthetők, hiszen az e jogot tartalmazó jogszabályok semmit sem mondanak e jog tartalmáról.

A szabad mozgás joga

A szabad mozgás jogának tartalma és általános jellemzői

A szabad mozgás joga – ma ismert tartalmával – a személyes szabadságjogok egyik gyűjtőjoga. A mozgásszabadság egyes összetevői nevesített joggá váltak. Ilyenek: a tartózkodási hely megválasztásának joga, az ország elhagyásának joga, az állampolgárok hazatérési joga. A szabad mozgás jogából ezek a nevesített jogok mégsem váltak ki teljesen, nem lett belőlük sui generis alkotmányos jog, mivel nevesítve alacsonyabb – tipikusan törvényi szintű – szabályokban lelhetők meg.

A szabad mozgás joga része a személyi szabadságnak abban az értelemben, hogy a személyei szabadság hiánya szükségképpen a mozgásszabadság elvonását is jelenti. Ám fordítva már nem igaz, így a mozgásszabadság korlátozása önmagában nem feltétlenül jár együtt a személyi szabadság hiányával. Ez a mozgásszabadság jogának különös tartalmával magyarázható, ami magába foglalja a tartózkodási hely megválasztásának jogát, ide értve a lakóhely vagy az ország elhagyásához való jogot.

A mozgásszabadság minden embert megillető jog, ám csak meghatározott feltételek teljesülése esetén. Valamely állam területén a szabad mozgás csak azon személyek emberi joga, akik törvényesen tartózkodnak ott. Ugyanígy, az államterület elhagyásának jogát kizárólag a jog által felállított szabályoknak megfelelően lehet elhagyni. A jogi feltételek teljesülésével válik a szabad mozgás joga emberi joggá, amelyet mindenki köteles tiszteletben tartani, a joggyakorlás zavarásától tartózkodni. E jog alanyai között abszolút szerkezetű jogviszonyt áll fenn.

A szabad mozgás jogának jogosultjai személyi kvalifikációval szűkíthetők. A szűkítéssel e jog állampolgári joggá válik, és azon tartalmi eleme kerül előtérbe, hogy az állampolgár bármikor visszatérhet saját államába. Ám nem kizárólag a jogosulti kör lesz szűkebb, hanem a kötelezetti is, minthogy a jogosult állama és nem bármely állam áll a kötelezetti oldalon.

Szintén a személyi kvalifikáció eredménye, hogy a szabad mozgás jogának bizonyos korlátai csak külföldivel szemben érvényesíthetőek, pl. kiutasítás.

A szabad mozgás jogának szabályozása e jog érvényesüléséhez eljárási garanciákat ad.

A szabad mozgás joga nemzetközi dokumentumokban

A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya az alábbiakat tartalmazza a szabad mozgáshoz való jogról:

“12. Cikk

1. Minden olyan személynek, aki törvényesen tartózkodik valamely állam területén, joga van e területen a szabad mozgásra és a tartózkodási helye szabad megválasztására.

2. Mindenki szabadon elhagyhat bármely országot, ideértve saját országát is.

3. A fent említett jogok csak a törvényben meghatározott olyan korlátozásoknak vethetők alá, amelyek az állam biztonságának, a közrendnek, a közegészségügynek, a közerkölcsnek, valamint mások jogainak és szabadságainak a védelme érdekében szükségesek, és amelyek összhangban vannak az Egyezségokmányban elismert egyéb jogokkal.

4. Senkit nem lehet önkényesen megfosztani attól a jogától, hogy saját országába beléphessen.

13. Cikk

Az Egyezségokmányban részes valamely állam területén jogosan tartózkodó külföldit csak a törvénynek megfelelően hozott határozat alapján lehet kiutasítani, és feltéve, hogy kényszerítő állambiztonsági okok nem szólnak ellene, lehetővé kell tenni számára, hogy előterjeszthesse azokat az érveket, melyek a kiutasítása ellen szólnak és azt, hogy ügyét az illetékes hatóság vagy e hatóság által külön e célra kijelölt egy, vagy több személy felülvizsgálja és hogy az eljárásban képviseltethesse magát.”

Az Emberi Jogok Európai Egyezményének Negyedik kiegészítő jegyzőkönyve szerint:

“2. Cikk

1. Mindazokat, akik jogszerűen tartózkodnak egy állam területén, megilleti a mozgás szabadsága és a lakhely szabad megválasztásának joga.

2. Mindenki szabadon elhagyhat minden országot, beleértve a saját országát is.

3. E jogokat kizárólag csak olyan, a törvényekkel összhangban lévő korlátozásoknak lehet alávetni, melyek egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság vagy a köz biztonsága érdekében, a közrend fenntartásához, a bűnmegelőzéshez, a közegészség vagy az erkölcsök védelméhez, illetőleg mások jogainak és szabadságainak megóvásához szükségesek.

4. Az 1. bekezdésben elismert jogokat bizonyos, meghatározott körzetekben alá lehet vetni olyan, a törvény által elrendelt korlátozásoknak is, melyeket egy demokratikus társadalomban a köz érdekei igazolnak.

3. Cikk

1. Senkit sem lehet sem egyéni, sem kollektív rendszabályokkal annak az államnak a területéről kiutasítani, melynek honosa.

2. Senkit sem lehet megfosztani azon jogától, hogy annak az államnak a területére belépjen, melynek honosa.

4. Cikk

Tilos a külföldiek kollektív kiutasítása.”

A Hetedik kiegészítő jegyzőkönyv szerint:

“1. Cikk

1. Az Állam területén jogszerűen lakóhellyel rendelkező külföldit onnan csak a jogszabályoknak megfelelően meghozott határozat eredményeképpen lehet kiutasítani, és lehetővé kell tenni számára, hogy:

a) kiutasításával szemben felhozott indokait előterjeszthesse,

b) ügyének felülvizsgálatát kérhesse, és

c) e célokból képviseltethesse magát az illetékes hatóság vagy e hatóság által kijelölt személy, illetőleg személyek előtt.

2. A külföldit az 1. bekezdés a), b) és c) pontjaiban meghatározott jogainak gyakorlását megelőzően akkor lehet kiutasítani, ha a kiutasítás a közrend érdekében szükséges, vagy pedig nemzetbiztonsági okok indokolják.”

A szabad mozgás jogának szabályozása a magyar jogban

A szabad mozgáshoz való jog deklarálása

Az Alkotmány 58. §-ának (1) bekezdése szerint: "Mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország területén – törvényben meghatározott esetek kivételével – megillet a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga, beleértve a lakóhely vagy az ország elhagyásához való jogot is."

Ezen alkotmányi tételből kiderül, hogy a szabad mozgáshoz való jog állampolgárságtól függetlenül – a törvényes magyarországi tartózkodás feltétele mellett – mindenkit megillet. Ezen jogot csak törvényben lehet korlátozni.

A külföldre utazásról és az útlevélről szóló 1989. évi XXVIII. törvény állampolgári joggá változtatva szabályozza a szabad mozgáshoz való jog néhány elemét. E törvény 1. §-a szerint: “A külföldre utazáshoz, a hazautazáshoz és az útlevélhez való jog a magyar állampolgár alapvető joga, amely csak kivételesen, az e törvényben meghatározott esetekben korlátozható.”

A hazatéréshez való állampolgári jogról a kivándorlásról szóló 1989. évi XXIX. törvény mondja ki 5. §-ának (1) bekezdésében: “E törvény biztosítja minden külföldön élő magyar állampolgárnak azt a jogát, hogy bármikor hazatérhessen. Ez a jog nem korlátozható.”

A szabad mozgás jogának korlátozása

A személyes szabadság valamennyi korlátozása szükségképpen a mozgás szabadságának korlátozása is. Ezeket itt nem ismételjük meg. Most kizárólag a mozgás szabadságának korlátait ismertetjük.

A mozgás szabadságának korlátját jelentik bizonyos büntetések és intézkedések. A Btk-ban nevesített korlátozás:

a kitiltás

a kiutasítás.

A Btk. szerint egyes bűncselekményt elkövető magyar állampolgárokat a bíróság kitilthatja meghatározott helyekről meghatározott időre (Btk. 60. §). Kizárólag nem magyar állampolgárokat pedig kiutasíthat az ország területéről.

A Be. által szabályozott legsúlyosabb kényszerintézkedés a lakhelyelhagyási tilalom. A lakhelyelhagyási tilalom elrendelésére a vádirat benyújtása előtt az ügyész, a vádirat benyújtása után a bíró jogosult. A törvény nem rendelkezik ezen korlátozó intézkedés maximális időtartamáról.

Az elővezetés célja valamely személynek a hatóság elé állítása. Ennek érdekében az elrendelt elővezetést a rendőrség kényszer alkalmazásával is foganatosíthatja.

Az elővezetésnek sok oka lehet. Csak hatósági jogkörrel felruházott szervek rendelhetik el. Elrendelheti valamely perben a bíró, ha a terhelt vagy a tanú szabályszerű idézés ellenére nem jelent meg és távolmaradását előzőleg alapos okkal nem mentette ki. Szabálysértési eljárásban a szabálysértési hatóság az elkövető vagy a tanú elővezetését rendelheti el, ha ismételt idézésre nem jelent meg, és távolmaradását nem mentette ki. Ekkor az elővezetéshez szükséges az ügyész hozzájárulása. Államigazgatási eljárásban a hatóság annak az elővezetését rendelheti el, aki az ismételt idézésre nem jelent meg, és távolmaradását nem mentette ki. Az elővezetés foganatosításához – ha jogszabály másként nem rendelkezik – az ügyész jóváhagyása szükséges. Megjegyzendő, hogy az államigazgatási eljárás során elrendelt elővezetés elvileg kiterjed a szakértőre is, holott sem perben, sem szabálysértési eljárásban nem rendelhető el a szakértő elővezetése.

Az elővezetést – a fegyveres erők, a fegyveres testületek és a rendészeti szervek tagjának kivételével – mindig a rendőrség foganatosítja.

Az elővezetés alkotmányjogilag kritikus pontja a visszatartás szabálya. A visszatartásról a Rendőrségi törvény 34. §-ának (1) bekezdése a következőket mondja: “Ha az elővezetés másként nem teljesíthető, az elővezetett személyt a Rendőrségen a szükséges ideig – legfeljebb 12 óra időtartamra – vissza lehet tartani.” A visszatartás valójában rövid idejű fogvatartás. A fogvatartás ellenkezik az elővezetés céljával: a hatóság elé állítással. Továbbá a visszatartás már nem a mozgás szabadságának korlátozása, hanem a személyi szabadság jogáé.

Csak külföldivel szemben alkalmazható korlátozás az 1993. évi LXXXVI. törvény szerint:

a kijelölt helyen való tartózkodás,

a kitoloncolás.

A kijelölt helyen való tartózkodást a rendőr-főkapitányság, a határőrség igazgatósága vagy kirendeltsége rendelheti el.

A kitoloncolás a jogerősen elrendelt kiutasítást kényszereszközökkel történő végrehajtása.

A mozgásszabadság korlátozását - sőt adott esetben a személyi szabadság korlátozását is - jelenti a járványügyi hatóságok által elrendelhető járványügyi zárlat és járványügyi megfigyelés.

A járványügyi hatóság által elrendelt járványügyi zárlat fajtái közül a vesztegzár jelenti a szabad mozgás jogának legfontosabb korlátozását. Ám a járványügyi hatóság megtilthatja egyes területek lakosainak más területek lakosaival való személyes érintkezését is.

A járványügyi megfigyelés alatt járványügyi hatóság köteles a járványügyi megfigyelés alá helyezett személyt a megfigyelés tartamára határozattal eltiltani olyan helyek látogatásától, ahol jelenlétével tömeges fertőzést okozhat.

Nem nevesített korlátozások találhatók a külföldre utazásról és az útlevélről szóló 1989. évi XXVIII. törvényben. E korlátozásokat (2. §) a büntetőeljárás, a büntetésvégrehajtás, az államtitkok védelme, a katonai szolgálat teljesítése érdekében állította fel a törvény.

Nem nevesített korlátozásokat tartalmaz a kivándorlásról szóló 1989. évi XXIX. törvény is. E nem nevesített korlátozások [4. § (1)] egy részének ugyanaz az oka, mint az útlevélről szóló törvénynél, másik részének oka köztartozás, cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes személyeknél hatósági jóváhagyás hiánya, gondoskodási kötelezettség

A mozgás szabadságának védelmét, ezen jog gyakorlásának feltételeit szabályozza az útlevélről szóló 1989. évi XXVIII. törvény és a kivándorlásról szóló 1989. évi XXIX. törvény, a külföldiek beutazásáról, és magyarországi tartózkodásáról szóló 1993. évi LXXXVI. törvény, továbbá a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. július 28-án elfogadott Egyezmény, valamint a menekültek helyzetére vonatkozóan 1967. január 31-én létrejött jegyzőkönyv kihirdetéséről szóló 1989. évi 15. törvényerejű rendelet, valamint a 129/1996 (VII. 31.) Korm. rendelet a menekültekről.

A magánélet sérthetetlenségéhez való jog

A magánélet sérthetetlenségéhez való jog tartalma és szabályozásának általános jellemzői

A magánélet sérthetetlenségéhez való jogot kettős értelemben tárgyaljuk: tágabb értelemben – több személyes szabadságjog gyűjtőneveként; szűkebb értelemben – önálló, nevesített jogként. Erre azért van szükség, mert a magyar jog nem ismeri a magánélet sérthetetlenségéhez való jogot, míg a külföldi alkotmányok és a nemzetközi dokumentumok önálló, sui generis jogként határozzák meg és védelmezik.

A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 17. cikke kimondja:

“1. Senkit sem lehet alávetni a magánéletével, családjával, lakásával vagy levelezésével kapcsolatban önkényes vagy törvénytelen beavatkozásnak, sem pedig a becsülete és jó hírneve elleni jogtalan támadásnak.

2. Ilyen beavatkozás vagy támadás ellen mindenkinek joga van a törvény védelmére.”

Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 8. cikke szerint:

“1. Mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák.

2. E jog gyakorlásába hatóság csak a törvényben meghatározott, olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges.”

Ezen nemzetközi dokumentumok előírásai szerint a felsorolt jogok – a magánélet, a családi élet, a magánlakás sérthetetlensége, a levéltitok, valamint a becsülethez és jó hírnévhez való jog – sui generis jogok. Ezen jogok egyenrangúak, közöttük nincs hierarchikus kapcsolat. (A becsülethez és jó hírnévhez való jogot a nem itt tárgyaljuk, hanem a személyhez fűződő jogoknál.)

Az Emberi Jogok Európai Egyezménye nem határozza meg a magánélet sérthetetlenségéhez való jog tartalmát. A magánélet sérthetetlenségének joga emberi jog, az egyezményben részes államok mindenkinek kötelesek eme jog élvezetét biztosítani. Az Egyezmény mindenkivel – állammal, természetes és jogi személyekkel – szemben egyértelműen védelembe veszi a magánéletet.

Hatályos alkotmányunk 59. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy: ”A Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a jóhírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”

Az Alkotmány ezen rendelkezése nem védelmezi a magán- és a családi életet nevesített jogként. Nem említi a korlátozás lehetőségeit, a korlátozásra nem ad felhatalmazást a törvényhozónak, ám azt se mondja ki, hogy ezen jogok korlátozhatatlanok.

A tágabb értelemben vett magánélethez való jog jellemzői

A magánélet sérthetetlenségének körébe vont nevesített jogok közötti különbségek főbb szempontjai az alábbiak:

A magánélet sérthetetlenségének jogával összefogott személyes szabadságjogok tárgya az egyén, illetve családjának élete, élettere. Ezen jogoknak több jogosultja van, pontosabban lehet.

Ugyanakkor a fogalmak tisztázása megköveteli, hogy a magánéletet elhatároljuk a magánszférától. A magánszféra a magánéletet is magában foglaló kategória, de nem személyes szabadságjog. A magánszféra fogalmán a személyes szabadságjogoknak rendkívül széles köre értendő, ezeknek csak egyike a magánélethez való jog. A magánszférába olyan jogok is beletartoznak, amelyek nem személyes szabadságjogok: a magánszféra része az üzleti vállalkozás, ami nem része a magánéletnek.

A magánlakás sérthetetlensége a lakásban élőket védi, függetlenül azok számától és a közöttük levő családi kapcsolattól. Így a lakásban élő valamennyi személynek joga van a magánlakás sérthetetlenségéhez, amelyet minden kívülálló köteles tiszteletben tartani. Ám ez a jog nem illeti meg a lakásban vele együtt élő más személlyel szemben.

A családi élet sérthetetlenségének jogosultja a család minden tagja egyénenként – ekkor eme jog individualizált. De a családot mint egészet is megilletheti – ekkor kollektív jog. Kollektív jogként a joggyakorlás módját a jogszabályok nem tisztázzák.

A szűkebb értelemben vett magánélethez való jog elhatárolása más jogoktól

A magánélet sérthetetlensége mégsem merül ki a tartalmát adó sui generis jogokkal, mivel azok (a magánlakás sérthetetlensége, a magántitok sérthetetlensége, a családi élet sérthetetlensége) nem ölelik fel, nem merítik ki eme jog teljes tartalmát. Ezen nevesített jogok védelmi körén kívülre is kiterjed a magánélet sérthetetlenségéhez való jog. Az egyén életét családi kapcsolatain és lakásán kívül is védi ez a jog. Van magánélete az egyedülálló embernek is, sőt a családtagoknak is külön-külön.

A jóhírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a magánközlés és a személyes adatok védelméhez való jogok nem ölelik fel, nem merítik ki a magánélethez való jog teljes tartalmát. Ezen nevesített jogok védelmi körén kívülre is kiterjed a magánélet sérthetetlenségéhez való jog.

A jóhírnévhez való jog a magán- és a közéletben is mindenkit megillet. Védelmi köre részben kívül esik a magánéleten, bár ahhoz is feltétlenül hozzátartozik. Magánélete és így ehhez való joga viszont annak is van, akinek a jó hírnév nem jár ki valós tények miatt. Továbbá a jóhírnév joga megilleti a jogi személyeket is, ellenben a magánélethez való jog kizárólag természetes személyeket illethet meg.

Magánélet színtere nem pusztán a magánlakás lehet, azon kívül is zajlik magánélet. Még állami intézmény is teret adhat a magánéletnek, pl. a szabadságvesztés büntetésre elítéltek esetén – elméletileg – a zárka. A szabadvesztés büntetése nem jelentheti az elítélt életvitelének, magánéletének teljes ellenőrzését.

A magánközlés (levéltitok) sérthetetlenségéhez való jog az együtt élő családtagokat is kötelezi, sőt magánközlésnek minősülhet olyan feljegyzés is, amit az ember saját magának szánt.

A magánélethez való jogot meg kell különböztetnünk a személyes adatok védelméhez való jogtól. Először azért, mert gyakran leegyszerűsítik a magánélethez való jogot és védelmét az adatvédelemmel látják megoldhatónak, másodszor azért, mert a magánélet sérthetetlenségéhez tartozó magánközlés védelméhez való jogot azonosítják a személyes adatok védelmével. Röviden azt mondhatjuk, hogy a magánélethez való jog azonosulhat az adatvédelemmel, mintha az egyén élete csupán az arról valahol valahogy rögzített adatok tömkelegét jelentené.

A személyes adatok védelmének joga a magánélet azon terrénumára vonatkozik, amely adatként rögzíthető, feldolgozható. Nem terjed ki a magánélet olyan területeire, amelyek adat formájában nem jeleníthetők meg. Ugyanezt a különbség fennáll a magánközlés (levéltitok) és a személyes adatok védelmének joga között. Továbbá az egyénnek lehet olyan titka, amit mások előtt rejteget, ám személyes adatként kénytelen a hatóságok tudomására hozni (pl. “törvénytelen származása”).

A magánélethez való jog korlátozása

Az Emberi Jogok Európai Egyezménye szerint a magánélet sérthetetlenségének joga nem abszolút jog, azaz ezen jog gyakorlása korlátozható. A joggyakorlás korlátait egyenként felsorolja a 2. pont. Ezek a korlátok először is kizárólag törvényben foglalt korlátok lehetnek. A magánéletbe való beavatkozásra az Egyezmény kizárólag a hatóságokat jogosítja fel, vagyis korlátokat csak az állam, illetve annak hatósági jogkörrel felruházott szervei érvényesíthetnek, természetes és jogi személyek nem. Ez utóbbiak bárkinek a magánéletébe csak a hatóságokon keresztül avatkozhatnak be. Az állami beavatkozás, vagyis a korlátok terjedelmét és mértékét is kijelöli az Egyezmény. Az állami beavatkozás mértéke nem lépheti túl a demokratikus társadalomban szükséges mértéket. A korlátozás akkor jogszerű – az előbbi feltételek mellett –, ha annak indoka a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, mások jogainak és szabadságainak védelme. Ezen eseteken kívül az állam korlátokat nem állíthat fel.

A magyar viszonyokra tekintettel a magánélet sérthetetlenségének jogát leginkább a Rendőrségi törvényben (63-75. §) és a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV. törvényben (38-62. §) található ún. titkosszolgálati eszközök alkalmazása veszélyezteti, mivel módot adnak az egyén, a család életének megfigyelésére, a magánélet, a magánkapcsolatok, az intimitások nyilvántartására, azok hatósági ellenőrzésére. Mindez úgy történhet meg, hogy a hatóság ezen ténykedése az érintettek előtt, sőt a jogvédelemre hivatott szervek előtt is mindvégig titokban marad. Az ún. titkosszolgálati eszközök – jellegüknél fogva – a magánélet legdurvább állami ellenőrzését teszik lehetővé az ellenük való védekezés és védelem minden lehetősége nélkül. Természetesen fontos társadalmi és jogi érdekek miatt szükség lehet egyes személyek életének, kapcsolatainak titkos megfigyelésére. Ám ennek oly módon kell lezajlania, hogy a szabadságjogok védelmére hivatott és kötelezett állami szervek megfelelő ellenőrzést tudjanak gyakorolni.A magánlakás sérthetetlenségének joga

Ez a jog a lakás használóját illeti meg, függetlenül a használat jogcímétől. A jognak annyi jogosultja van, ahányan az adott lakásban élnek. Az egy lakásban közösen élő személyeket egymással szemben nem illeti meg a magánlakás sérthetetlenségének joga. De minden más személlyel és az állammal szemben igen.

A jog tartalma szerint azt jelenti, hogy a lakásban élő személy hozzájárulása nélkül senki sem léphet be vagy tartózkodhat a lakásban.

A magánlakás sérthetetlenségének korlátai

A magánlakás sérthetetlenségének legsűrűbben igénybe vett korlátozása a házkutatás. A házkutatás a büntetőeljárásban a hatóságok (nyomozó hatóságok ,ügyészség, bíróság) által elrendelt kényszerintézkedés, részletes szabályait a Be. 103. §-a és a rendőrségi törvény 39. §-a állapítja meg.

Alapvető szabály, hogy házkutatásra csak hatósági határozat alapján kerülhet sor, ám a Be. és a rendőrségi törvény olyan eseteket is felsorol, amikor határozat nélkül is végrehajtható a házkutatás.

A házkutatás jelenlegi magyar szabályai a bűnüldöző szerveknek módot nyújtanak bizonyos visszaélésekre is, ugyanis nincs meghatározva, hogy milyen időpontban lehet házkutatást tartani. Pedig egészen nyilvánvaló, hogy a házkutatást nemcsak azon személy vagy személyek szenvedik el, akik erre okot adtak, hanem a velük együtt élő vétlen emberek is.

Ezzel kapcsolatban szögezte le az Alkotmánybíróság 42/1993. (VI. 30.) AB határozata: “A korlátozás nem csupán a büntetőeljárás alá vont személyt, a terheltet érinti, hanem érintheti az eljárásban tanúként részt venni köteles, vagy a bizonyítékok megszerzése érdekében alkalmazott eljárási cselekményeket (szemle, lefoglalás, házkutatás, motozás stb.) eltűrni köteles "kívülálló" személyek alkotmányos alapjogait is. A mindezekre alapot adó büntetőeljárás megindítása és lefolytatása olyan esetekben, amikor az állam büntető hatalmát megalapozó büntető igény már nem létezik, alkotmányellenes.”

A magánlakás sérthetetlenségét a bűnüldözésen kívül más okból is korlátozni lehet, pl. tűzoltás, katasztrófa-elhárítás stb. esetén.

A magánlakás sérthetetlenségének korlátját jelenti a bérbeadó ellenőrzési joga, mivel a Ptk. 425. §-a (2) bekezdése szerint a bérbeadónak joga van a bérlő előzetes értesítése nélkül bármikor ellenőrizni a bérlemény használatát, ám csakis a bérlő szükségtelen háborítása nélkül.

A magánlakás sérthetetlenségének védelme

A magánlakás sérthetetlenségéhez való jogot szintén a büntetőjogi és a polgári jogi szabályok részesítik védelemben. A Btk. 176. §-a nyilvánítja bűncselekménnyé ezen jog megsértését. A Ptk-nak a birtokháborításra vonatkozó szabályai az irányadóak.

A magánközlés (levéltitok) sérthetetlenségének joga

Ennek a jognak különféle elnevezése létezik; hívhatjuk levéltitoknak, a magánközlés sérthetetlenségéhez való jognak is. A magyar alkotmány 59. §-ának (1) bekezdése helytelenül használja a magántitok megjelölést, mivel ezen jog alatt titokvédelmi szabályokat kell érteni. Az alkotmányjog szerint a levéltitok sérthetetlensége azt jelenti, hogy a magánközlés tartalmát senki sem ismerheti meg, továbbíthatja, vagy használhatja fel a közlés címzettjén kívül, illetve a közlő személy engedélye nélkül.

A levéltitok néven ismert személyes szabadságjog nem titkot, hanem közlést véd. A védelembe vett magánközlés lehet titok is, de nem feltétlenül az. A levéltitok sérthetetlensége azt jelenti, hogy a közlés kizárólag annak címzettjéhez jusson el. Nem jelenti a levéltitok sérelmét, ha a közlés címzettje mással is megosztja a közlést, pl. családjának felolvassa a barátjától kapott levelet. Ekkor indiszkrécióról beszélhetünk, de a levéltitok sérelméről nem.

Mégis indokolt megkülönböztetni a magánközlés egyes fajtáit. A magánközlés hordozója lehet levél vagy más zárt küldemény. De magánközlés a telefonbeszélgetés, a fax és más híradástechnikai úton továbbított közlés is. magánközlést azonban szóban is más tudomására lehet hozni. Ám magánközlésnek számít az a feljegyzés vagy egyéb formában rögzített gondolat is, amit saját magának szán az egyén.

Alkotmányjogi szempontból nem levéltitok az üzleti titok, az adótitok, a banktitok stb., mivel nem a magánélethez, hanem az attól megkülönböztetendő magánszférához tartoznak. Ezen titokfajták sérthetetlenségének jogosítottja nemcsak természetes személy lehet, hanem jogi személy is, ez utóbbiakat viszont a személyes szabadságjogok alanyi köréből ki kell rekesztenünk.

A magánközlés (levéltitok) sérthetetlenségének korlátja

Büntetőeljárásban alkalmazható korlátozás a lefoglalás kényszerintézkedése, amelyet a Be. 101. §-a szabályoz. Ennek két esete van. A címzettnek még nem kézbesített postai és távközlési küldemény lefoglalása, amit csak ügyész vagy bíró rendelhet el. A másik eset, amikor ezen kívül tárgyi bizonyítási eszközként vagy elkobozandó tárgyként kerül a nyomozó hatósághoz magánközlés. A lefoglalás mindig a magánközlés tárgyiasult formájára vonatkozik.

Büntetőeljárásban azonban a nem tárgyiasult magánközlés is felfedhető a közlő hozzájárulása nélkül, pl. a foglalkozása miatt titoktartásra kötelezett személy a rábízott titkot (orvosi titok, gyónási titok) kénytelen felfedni a megfelelő engedély birtokában. További korlátot jelentenek a postáról szóló 1992. évi XLV. törvény 28. §-ának (2) bekezdésében írott rendelkezései, valamint a vámjogról szóló 1995. évi C. törvény 155. §-ának rendelkezései.

Alkotmányjogi szempontból a legvitathatóbb korlátozásokat a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV. törvény tartalmaz.

A magánközlés (levéltitok) sérthetetlenségének védelme

A legerősebb védelmet a legsúlyosabb sérelmekkel szemben a Btk. nyújtja, 177. §-a a magántitok megsértését, 178. §-a a levéltitok megsértését bünteti.

Védi a magánközlést a Ptk. 81. §-a, a postáról szóló törvény 27. §-a, az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény, az 1998. január 1-jétől hatályos, az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezeléséről és védelméről szóló 1997. évi XLVII. törvény, az ügyvédségről szóló 1983. évi 4. törvényerejű rendelet stb.

A családi élet sérthetetlenségének joga

A családi élet a magánélet természetes közege, amelyet minden illetéktelen beavatkozás ellen védelmezni szükséges. A családi élet sérthetetlenségének joga nem azonos a személyi biztonsághoz való joggal. A személyi biztonság joga ugyan kiterjed a zavartalan és nyugodt családi életvitelre, ám ennek megsértője családtag is lehet. A családi élet sérthetetlenségének joga a családtagokon kívüli személyekkel szemben állít fel korlátokat. E jog védelmét pedig a család egyes tagjai együtt és külön-külön is élvezik. A személyi biztonsághoz való jog a családi életen kívül is védelmezi az egyént, jogosultja pedig minden esetben konkrét személy. A családi élet sérthetetlenségéhez való jog védelmi köre kifejezetten a családtagokra vonatkozik.

A családi élethez való jogot számos sérelem érheti: családtagok jogtalan elválasztása egymástól, kapcsolattartásuk, együttélésük megakadályozása. Viszont a gyermeki jogok védelme kifejezetten megköveteli a családi élet sérthetetlenségének törvényi korlátozását.

A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 23. cikke szerint:

“1. A család a társadalom természetes alapvető egysége, és joga van a társadalom és az állam védelmére.

2. A házasságkötésre alkalmas korban levő férfiak és nők házasságkötési és családalapítási jogát el kell ismerni.

3. Házasságot csak a házasulandók szabad és teljes beleegyezése alapján lehet kötni.

4. Az Egyezségokmányban részes államok megfelelő lépéseket tesznek annak biztosítására, hogy a házasfelek jogai és kötelességei a házasság fennállása alatt és felbontása esetén egyenlőek legyenek. A házasság felbontása esetén rendelkezni kell a gyermekek szükséges védelméről.”

Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 12. cikke kimondja:

“A házasságkötési korhatárt elért férfiaknak és nőknek joguk van a házasságkötésre és a családalapításra, az e jog gyakorlását szabályozó hazai törvények szerint.”

Hatályos alkotmányunk két helyen rendelkezik a családi életről. Az I. fejezet 15. §-a kimondja: “A Magyar Köztársaság védi a házasság és a család intézményét.” A jogokról szóló fejezet 67. §-ának (3) bekezdése szerint: “A családok és az ifjúság helyzetével és védelmével kapcsolatos állami feladatokat külön rendelkezések tartalmazzák.”

Ezen szabályok nem biztosítanak személyes szabadságjogot. A családi élet sérthetetlensége nem merülhet ki olyan jogintézmények, mint a házasság vagy a család általános állami védelmében. Márpedig mindkét alkotmányi hely a családot mint jogintézményt védelmezi.

A családi élet sérthetetlenségének joga ennél többet jelent. Személyes szabadságjogként jelenti a családban éléshez való jogot, a családi kapcsolatok ápolásának jogát, család létesítésének jogát. Elvált szülőknek és azok közös gyermekeinek csak a családi élet sérthetetlenségéhez való jog személyes szabadságjogként történő deklarálása biztosítja azt a természetes jogot, hogy egymást láthassák, a hatóságok indokolatlan korlátok felállításával ne gátolhassák családi kapcsolataikat.

A magántitokhoz való jog védelmét fogalmazza meg a Btk. 177. §-a és 178. §-a. Ám ezen jog nem részesül abszolút védelemben. A bűnüldözés eredményessége érdekében a bíróság vagy az ügyész elrendelheti levél, távközlési küldemény lefoglalását a Be. 101. §-a alapján.

Egyéb, különleges titkosszolgálati eszközök alkalmazása, pl. a telefonlehallgatás, jelenleg a rendőrségi törvény alapján rendelhető el.

A személyes adatok védelméhez való jogot az Alkotmány 59. §-ának (2) bekezdése szerint törvényben kell szabályozni. Ez a törvény a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény, amelyet az adatvédelem keretében önállóan tárgyalunk.Bűnmegelőzési ellenőrzés35. § (1) A Rendőrség bűnmegelőzési célból ellenőrizheti azt, aki szándékos bűncselekmény elkövetése miatt kiszabott legalább kétévi szabadságvesztésből, vagy visszaesőként elkövetett bűncselekmény miatt kiszabott szabadságvesztésből szabadult.(2) A bűnmegelőzési ellenőrzést határozatban kell elrendelni. A határozat jóváhagyásáról a bíróság 72 órán belül végzéssel határoz. A végzés elleni fellebbezésnek a végrehajtásra nincs halasztó hatálya. A bűnmegelőzési ellenőrzést úgy kell végrehajtani, hogy az az érintettnek a társadalomba való beilleszkedését ne akadályozza, és törekedni kell arra, hogy az ellenőrzés tényéről az ellenőrzött környezete lehetőleg ne értesüljön.(3) Az (1) bekezdésen alapuló ellenőrzést legkésőbb a szabadságvesztésből szabadulást követő egy év elteltével meg kell szüntetni.Személy- és tárgykörözés elrendelése36. § (1) A Rendőrség a bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható vagy az eltűnt személy, tárgy felkutatására, továbbá ismeretlen holttest azonosítására körözést rendelhet el.(2) A Rendőrség a sértetti kör megállapítására, tanú felkutatására, illetve a bűncselekmény tényállásának tisztázása érdekében a sajtóban, rádióban, televízióban – díjmentesen – felhívást tehet közzé.(3) A körözött vagy a rendőri felhívásban érintett személy nevét, képmását, az azonosításához szükséges adatait, a valószínű tartózkodási (megjelenési) helyét és a nyilvánosságra hozatal okát nyomós közérdekből, vagy méltánylást érdemlő magánérdekből a büntetőeljárást folytató hatóság vezetőjének, illetőleg az eltűnt személy felkutatását vagy körözését elrendelő rendőri szerv vezetőjének engedélyével nyilvánosságra lehet hozni.(4) A Rendőrség a köznyugalmat megzavaró vagy más súlyos bűncselekmény körülményeiről, a felderítés érdekében tett intézkedésekről, az eljárás állásáról a nyilvánosságot – a közbiztonság érdekének megfelelő módon – tájékoztathatja, ennek során a bűnelkövetőnek a 79. §-ban felsorolt adatait a szükséges terjedelemben nyilvánosságra hozhatja.1997. évi XXXI. törvénya gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásrólA személyiségi jogok

A személyiségi jogok tárgya az egyén társadalmi kapcsolatai és személye, jogosultja pedig kivétel nélkül egy konkrét személy, figyelmen kívül hagyva most a jogi személyeket.

Az Alkotmány 59. §-ának (1) bekezdése szerint: "A Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a jó hírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog."

A jó hírnévhez való jog védelmét a büntetőjog és a polgári jog szabályai együttesen látják el. A Btk. 179. §-a és 180. §-a pönalizálta a rágalmazás és a becsületsértés eseteit. A Ptk. szabályai szerint a jó hírnéven esett sérelmet bíróság ítéletétben megállapíthatja, a jogsértőt a további jogsértéstől eltilthatja, elégtétel adására kötelezheti. Speciális esete eme jognak sajtó útján történő megsértése, amely esetre Ptk. sajtóhelyreigazítási és kártérítési szabályai vonatkoznak.

{OLDAL|12}