AKI TÖBBET AD, TÖBBET KAP

 

Juhász Judit jelenleg a Pázmány Péter Tudományegyetemen tanít és az egri székhelyű, Miskolcon is hallható Katolikus Rádió médiatanácsadója. Csaknem két évtizedig dolgozott rádiós újságíróként, majd kommunikációs szakemberként egy nagy távközlési cégnél, és volt a Magyar Rádió Rt. alelnöke. Mégis, az egész ország számára úgy vált ismertté, mint dr. Antall József kormányának szóvivője.



- Elsősorban újságírónak, médiaszakértőnek vagy kommunikációs szakembernek tartja magát?
- Egyértelműen újságírónak. A hetvenes évek első felében, 1973. január elsején kerültem gyakornokként a Magyar Rádió belpolitikai rovatához. Számomra ez a legmeghatározóbb, hivatásként is vállalt szakma akkor is, ha életem bizonyos szakaszaiban más pozíciókba kerültem.
- Hivatás és siker. Összetartozó fogalmak az Ön életében?
- Arra törekszik az ember, hogy olyan hivatása legyen, amely nemcsak kenyérkereset, hanem amiben minden talentumát, amit a gondviseléstől kapott, föl tudja használni. A hivatás akkor lehet sikeres, ha adottságainkat képesek vagyunk mozgósítani és fejleszteni. Fontos, hogy ez a fejlődési folyamat mindig élő maradjon. Azt azonban, hogy valaki életének minden szakaszában sikeres legyen, hamis kívánalomnak tartom. Az élethez hozzátartozik a kudarc, fontos, hogy megtanuljuk elviselni és ebből megerősödve tovább építsük önmagunkat. A hivatás és a siker közé tilos egyenlőségjelet tenni. Ez csak az óriásplakátokon és a magazinok címlapjain szerepel így. Ártalmas dolog, hogy napjainkban megkövetelik az emberektől - és az emberek is önmaguktól - az állandó sikerességet. Azt gondolom, ez merőben idegen az emberi élettől és attól a valóságtól, melyet nekünk kell alakítanunk. De mi is a valódi siker? Mit jelent egy értékelvű közösségben és mit a pénzre és fogyasztásra épült társadalmakban?
- Melyek azok a tulajdonságai, amelyeket sikere zálogának tart?
- Azt hiszem, egy újságírónál nagyon fontos a mély belső kíváncsiságból, nyitottságból fakadó beleérző képesség és az a tisztelet, amellyel embertársait hallgatja. Ha az emberek érzik ezt, akkor megnyílnak, nemcsak a felszínt mutatják meg önmagukból, hanem feltárják az életüket. Csodálatos dolog ezt átélni és továbbadni a hallgatóknak. Nem árt, ha az ember megpróbál szerény maradni, amikor fölfelé lépeget a ranglétrán. Gyakornokból újságíró lettem, majd szerkesztő riporter, aztán főmunkatárs, nőként egy olyan rádióban, ahol vezetőként egyértelműen a férfiak voltak többségben annak idején.
Kislánykoromtól kezdve tanítónő akartam lenni, csak miután fél pont híján nem vettek föl a szegedi bölcsészkarra, jelentkeztem a budapesti közgazdasági egyetemre. Itt úgy tanulhattam, hogy közben dolgoztam is. Ez azért volt fontos, mert a szüleim akkor már betegesek voltak, önállónak kellett lennem. Egyetem közben jelentkeztem egy olyan rádiós felhívásra, amely tanfolyamra invitálta az érdeklődőket. Ennek elvégzése után kerültem a rádióhoz, amit láthatatlan katedraként képzeltem el. Aztán ahogy idősödik az ember, egyre inkább felismeri, amit a magyar irodalom nagyjaitól, Babitstól, Kosztolányitól, Németh Lászlótól tanult. Az írástudó felelősségéről… Ami egészen mást jelent, mint a népszerű újságíró önmegvalósítása. Azt hiszem, a mi feladatunk az, hogy azok nevében is beszéljünk, akik helyett mi lehetünk ott a mikrofon előtt vagy írhatunk az újságok hasábjain.
- Hogyan vélekedik a közszolgálati és a kereskedelmi média konfliktusáról?
- Ez természetes folyamat, Kelet-Európa más országaiban épp úgy gond, mint nálunk. Nyugaton viszont már lezajlott ez az átalakulás, és ha a közszolgálati média veszített is valamennyi hallgatót, nézőt, az elsőbbsége megmaradt, mint például a BBC esetében. Azt gondolom, a mindenkori kormányzatnak biztosítania kell a közszolgálati média finanszírozását, mert az nemcsak a tájékoztatás, de a kultúra legfőbb letéteményese is.
- Az emancipáció legfőbb problémájának azt tartják, hogy a nők a férfiakhoz hasonulnak. Önről viszont az a benyomásom alakult ki, hogy különleges helyzetet sikerült teremtenie. A férfiak mély tisztelettel beszélnek szakmai hozzáértéséről, ugyanakkor óvó szeretettel veszik körül mint embert, nőt. Mi a titka?

- Már a hetvenes években, amikor Magyarországon az emancipáció a legerőteljesebben hatott, sok női műsort készítettem. Akkoriban csak az a nő volt sikeres, aki valamilyen szakmát gyakorolt és úgy "mellesleg" feleség és családanya is volt. Ennek az összes hátrányát valóságosan tapasztaltam riporteri munkám során, de a magam életében is. Láttam, hogy nekem nőként, anyaként más a terhelésem, viszont azt is tudtam, hogy a sorrendnek is másnak kell lennie, mint a férfiaknál, akik teljesen a hivatásuknak élhetnek, mert a feleségeik elvégzik a házimunkát, gondoskodnak a gyerekekről. Sokat szenvedtem kislányos, érzelemmel teli hangom miatt is. Tudatosan próbáltam megszabadulni tőle, képezni a hangom. De mindig tudtam, hogy nőnek kell maradni. Kormányszóvivő koromban tudatosult bennem a legerősebben, hogy ha valaki másra akarok hasonlítani, akkor elvesztem, mert nem tudom önmagam adni. Hamis leszek és átlátszó. Amikor naponta húsz-harminc újságíróval kellett szembenéznem, tudtam, nekem kell meghatároznom a légkört. Ha én a legnehezebb pillanatban is derűs, nyugodt, udvarias maradok, és tisztelettel viseltetem irántuk, akkor nekik is tisztelniük kell bennem a kollégát, az embert és a nőt. Az, hogy miként viselkednek velem a környezetemben lévők, az elsősorban tőlem függ, és ez nemcsak a közéletre igaz. Ma sokan túlzott határozottsággal próbálnak valakinek mutatkozni, pedig a szerénységben nagy erő van.
- Nők és férfiak törvény előtt egyenrangúak. A mindennapi gyakorlat viszont azt bizonyítja, nem egyenlők az esélyeink. Ön, aki gyakran dolgozott föl érdekvédelemmel kapcsolatos témákat, mit gondol, kinek a felelőssége, hogy a törvények életre keljenek?
- Minden törvény annyit ér, amennyit a betűkön túl megvalósítunk belőlük. Törvény előtt egyenlők vagyunk és szeretjük emlegetni az esélyegyenlőséget is, ami szerintem semmilyen értelemben nem létezik. Erre csak törekednek a demokratikus társadalmakban. Igenis számít, hol élünk: tanyán vagy városban, hogy milyen a társadalmi mobilitás Győrben vagy Miskolc vonzáskörzetében. A nők és férfiak egyenjogúsága fontos és szép cél, de soha nem érhető el. Vannak olyan férfiak, akik nem tudnak olyan jó esélyekkel előrejutni mint a nők és fordítva. Azt gondolom, nemétől függetlenül mindenkinek azt kellene néznie, ő mivel tartozik szűkebb és tágabb környezetének, a társadalomnak, amelyben él. Aki többet ad, az többet is kap vissza. A törvényhozóknak pedig mindettől függetlenül az a dolguk, hogy csiszolják a törvényeket, és így minél inkább biztosítsák az esélyegyenlőséget.
- Ha a gyermeke ma lenne egyetemista, mit tanítana meg neki, mi lenne az a könyv, amit feltétlenül a kezébe adna?
- Harminc éve vagyok férjnél, egy lányom van, aki már felnőtt, s örömömre nagy családot szeretne. Sőt, már megszületett az első unokánk, Bence. Ha most lenne egyetemista a lányom, ma megint csak azt a könyvet adnám a kezébe, amit annak idején, az Evangéliumot. Ebben ott rejlik a legfőbb tudás: hogyan őrizzük meg magunkban a szeretet képességét.



______________FRECSKÓ LENKE____