1 6.2.1. Személyeskedés

6.2.1. Személyeskedés

A személyeskedés - a személy támadása - az egyik leggyakoribb érvelési eszköz, és egyben az egyik leggyakoribb érvelési hiba is. Kiemelt figyelmet érdemel azért is, mert a személyeskedésre érzékenyek vagyunk, és általában visszautasítjuk. Ezért azután gyakran ott is kikérjük magunknak, ahol a személyeskedés nem hibás. Míg a többi érvelési hibánál az a probléma, hogy nem ismerjük föl, hogy hibás az érvelés, a személyeskedés esetében ennek ellenkezője is előfordul: akkor is visszautasítjuk a személyeskedést, amikor pedig az nem hibás. A személyeskedés - hasonlóan a később tárgyalandó tekintélyre hivatkozáshoz - végső soron a hitelességet érinti, egy olyan pszichológiai tényezőt, amelynek kulcsszerepe van a meggyőzésben. Ez magyarázza, hogy a személyeskedés általában nagy pszichológiai meggyőző erővel rendelkezik.

A vitában a személyeskedés azt jelenti, hogy a partner álláspontja vagy érvelése helyett a személyét kritizálják. Szavahihetőségét, hozzáértését kérdőjelezik meg, jellembeli hibáira vagy olyan körülményeire mutatnak rá, amelyek alapján kétségbe vonható az illető hitelessége és, ennek folyományaként, a vitaképessége az adott témában, vagy esetleg általában.

A személy támadására épülő érvelésről, röviden személyeskedésről beszélünk, amikor a másik személyét, gyakorlatát, szándékait kritizálják, és e kritika alapján utasítják el az illető álláspontját, érvelését. A személy támadásának a továbbiakban csak az ilyen, érvként megjelenő formáit tárgyaljuk. Ez azonban nem lényeges korlátozás a racionális viták esetében. Hiszen a racionális vitában a felek feladata, hogy megmutassák, álláspontjuk jobb/helyesebb, mint a másiké. Ezért a másikat támadó megjegyzések, jóhiszemű interpretáció mellett, további implicit állítások feltételezésével, általában értelmezhetők úgy, mint a másik álláspontjának, érvelésének gyengeségére utaló információk.

Minden fajta személyeskedés esetén felmerülhet, hogy látszólag nem követ el személyeskedés hibát az, aki csak mintegy megemlíti, hogy a másik fél ilyen vagy olyan negatív, és ezért kritizálható jellemzőkkel rendelkezik, de nem kíván ebből semmiféle következtetést levonni érvelésére vagy álláspontjára nézve. A következtetések levonását mintegy a hallgatóra bízza.

Két kolléga egy harmadik javaslatát vitatja meg. Az egyik támogatja, a másik ellene van, majd egy ponton ez utóbbi azt mondja:
- Különben is, emlékszel, hogy a múltkori értekezleten milyen csúnyán nekiment Jóska javaslatának.

A racionális vitában azonban egy ilyen látszólag mellékes megjegyzést is személyeskedés hibának kell tekinteni. A pragmatikai szabályok figyelembevételével ugyanis a személyt támadó megjegyzéseket implicit érvekként kell értékelni. Hiszen amikor a beszélő kimondja a másikat bíráló megjegyzéseit, ezzel, a pragmatikai szabályok segítségével, egyben arra utal, hogy a megjegyzések relevánsak a vita adott pontján. Racionális vitában ez viszont azt jelenti, hogy a megjegyzés a másik álláspontjának vagy az érvelésének kritikája szempontjából releváns, vagy legalábbis a beszélő szerint annak kellene tekinteni. Tehát a fenti példában a beszélő megjegyzése a pragmatikai szabályok segítségével arra utal, hogy a kolléga korábbi viselkedése számít javaslatának elfogadhatósága szempontjából. Implicite azt sugallja, hogy a kolléga korábbi viselkedése javaslata ellen szól. Ez a személyeskedés nyilván hibás. A hiba nyilvánvalóvá tételét ilyen esetekben is nagymértékben segíti, ha az implicit állítást explicitté tesszük, azaz megfogalmazzuk. Enélkül, pszichológiai okokból, hajlamosak vagyunk az efféle mellékes megjegyzéseknek még akkor is jelentőséget tulajdonítani, ha egyébként érezzük, hogy valami nincs rendjén velük kapcsolatban.

A másik lehetőség a fenti példa értelmezésében, hogy a "különben is" kifejezést komolyan vesszük, és úgy értelmezzük, hogy a megjegyzést maga a beszélő is irrelevánsnak tartja az állásponttal kapcsolatban. Ekkor nem merül fel a személyeskedés hiba, ám a pszichológiai hatás kivédése végett ekkor is célszerű ügyelni arra, hogy ez az irrelevancia a vitában világossá váljon, és később se vegyük figyelembe az álláspont megítélésekor. Legjobb ilyenkor expliciten kimondani, hogy a javaslattevő minősíthetetlen korábbi viselkedése érdektelen.

Nagyon fontos, hogy logikailag csak akkor hibás a személyeskedés, amikor a másik álláspontjának kritikájaként értelmezhető. A racionális vita szempontjából azonban akkor is veszélyes a személy támadása, ha nyilvánvalóan irreleváns. Ilyenkor is alkalmas arra, hogy felkorbácsolja az indulatokat, veszélyeztetve a racionális vita feltételeinek teljesülését, esetleg veszekedéssé torzítva a vitát.

A személyeskedésnek négy fajtáját különböztethetjük meg aszerint, hogy az érvelő személlyel kapcsolatban milyen körülményt kívánnak az álláspontjának megkérdőjelezéséhez felhasználni. A személyeskedés irányulhat a másik fél

  • lejáratására,
  • elfogultságának feltárásra,
  • következetlenségének bemutatására,
  • kompetenciájának kétségbevonására.

Végső soron minden személyeskedés célja, hogy a beszélő hitelességét, azaz szavahihetőségét és megbízhatóságát kétségbe vonja. Nagyon fontos azonban tisztázni, hogy ezt a fenti négy közül milyen eszközzel kívánja elérni. Csak ennek ismeretében lehet ugyanis eldönteni, hogy az adott vitahelyzetben jogos vagy hibás a személy támadása.

A személy lejáratása

A személy lejáratása a törvényszéki tárgyalás típusú vita tipikus eszköze, bár előfordul két résztvevős vitákban is.

Ketten ülnek a tévé előtt, miközben a műsorban nyilatkozó azt fejtegeti, hogy miért kellene legalizálni a könnyűdrogok használatát:
- Van abban valami, amit mond.
- Ugyan már! Ez egy díler! Eljárás folyik ellene kábítószerrel való visszaélés miatt.
  Csak nem veszel komolyan egy bűnözőt!

A második megszólaló a nyilatkozó álláspontját és érvelését két úton támadja. Egyrészt explicit módon a másik lejáratásával: a nyilatkozó bűnöző, ezért az álláspontja/érvelése elfogadhatatlan. A személyeskedés nyilván hibás. Hiszen abból, hogy a nyilatkozó nagyon is elítélhető módon törvényt sértett (amennyiben ez bebizonyosodik), nem következik, hogy az érvelése gyenge, vagy állításai hamisak. Sőt, éppen ellenkezőleg! Ha valamilyen kapcsolat lehet az érvelő és az állításai között, az éppen az, hogy a díler esetleg speciális ismeretekkel rendelkezik a kábítószerek használatáról, és ezért szakértőnek számíthat a legalizálással kapcsolatos bizonyos kérdésekben.

A személy lejáratása típusú személyeskedésről beszélünk, amikor az érvelő álláspontját/érvelését az alapján utasítjuk el, hogy az érvelő maga valamilyen negatív tulajdonsággal vagy körülménnyel rendelkezik (például negatív erkölcsi tulajdonság, motiváció, viselkedés, szokás, szociális jellemző, csoporthoz tartozás, korábbi viselt dolgai stb.). Általános szerkezete:

X személy N negatív tulajdonsággal vagy körülménnyel rendelkezik.
Tehát az X által védett A állítás hamis/helytelen.
Vagy: Tehát az X által előadott érvelés hibás.

A személy lejáratása általában hibás érvelési eszköz. Az érvelő hiteltelenségét bemutató premisszák általában gyenge, de pszichológiailag annál hatásosabb érvelést eredményeznek. Vannak esetek azonban, amikor a személyeskedés nem hibás: amikor a beszélő tulajdonságai, viselkedése, vagy motivációi igenis relevánsak álláspontja szempontjából.

Például X jelölt a választási vitában arról akarja meggyőzni a választókat, hogy ő maga és pártja kizárólag a választók érdekeiket tartja szem előtt, és fogja képviselni, és erre a párt korábbi ciklusban végzett tevékenysége, valamint a párt programja alapján hoz fel érveket. Ellenfele erre azzal válaszol, hogy X milyen busás hasznot húzott korábbi képviselői tevékenységéből. A műsorvezető viszont azzal reagál Y megjegyzésre, hogy felszólítja a feleket, maradjanak a programok megvitatásánál, és kerüljék a személyeskedést.

Ezúttal Y megjegyzése releváns. Ha X sajátzsebre dolgozott, akkor ez önmagában bizonyítja, hogy nem csak a választók érdekeit képviseli, következésképpen, hogy X álláspontja hamis. Érdemes megjegyezni, hogy a valóban súlyos ellenvetést a műsorvezető pusztán azzal elhárítja, hogy Y megjegyzését - hibásan - személyeskedésnek minősíti. Holott a személyeskedés ezúttal nem hibás, mert a beszélő álláspontja és a kritizált tulajdonság között tényleg van összefüggés. Az elítélhető tulajdonság valóban alapot ad az álláspont kritikájára.

Nem hibás tehát a személyeskedés, ha az érvelő tulajdonságai vagy körülményei tényleg logikailag összefüggnek az álláspontjával, ha ezek relevánsak az álláspont elfogadhatóságára, helyességére nézve. Röviden: ha X N tulajdonsága releváns az A állítás igazsága szempontjából. Ilyenkor éppen az a hiba, ha a személyeskedést hibásnak tekintjük, és a személy támadására alapuló kritikát pusztán azért visszautasítjuk, mert személyeskedés történt.

Mivel a személy megbízhatósága, kompetenciája, becsületessége, szavahihetősége, következetessége, személyes érdekein túlmutató hatalomgyakorlása és egyéb hasonló jellemzői a társas életben gyakran meghatározó jelentőségűek, ezért sokszor releváns lehet a személyeskedés. Például nyilvánvaló a jelentősége a politikában. Hiszen a választási kampányokban előadott érvelések kimondott vagy ki nem mondott végső konklúziója, hogy a versengő jelöltek közül az egyikre érdemes szavazni, nem pedig a többire. Hogy az egyik jelöltre voksoljunk, annak egyik racionális indoka lehet az, hogy a jelölt megbízhatóan teljesíti ígéreteit, kompetens az ügyek intézésében, becsületesen képviseli a választók érdekeit, nem fogja hatalmát korrupt módon saját hasznára fordítani, stb. Ezek pedig pontosan azok a kérdések, amelyek a személyeskedés során felmerülnek. Látható, hogy a jelöltek egymásra irányuló támadásai nem irracionális elemei a választási kampányoknak. Ugyanakkor világos az is, hogy a választás szempontjából a személy nem minden jellemzője (tulajdonsága, gyakorlata, korábbi cselekedete stb.) egyformán releváns. Hogy csalja a házastársát, másképpen jelenti a személy megbízhatatlanságát, őszintétlenségét vagy becstelenségét, mint az, hogy korrupcióval vádolható, s ezért az előbbi kevésbé releváns a választás szempontjából, mint az utóbbi. A politikai küzdelmekben és más olyan esetekben, ahol az emberek hatalmat kapnak, a személyes kvalitások fontosak. Ennélfogva az ilyen tárgyú vitákban a személyeskedések erős érvelések lehetnek. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a személy minden támadása egyformán releváns lenne, hogy minden személyeskedés egyformán erős lenne. Csak azok szolgáltatnak erős érveléseket, amelyek a személy olyan jellemzőjét támadják, melyek a szóban forgó kérdés szempontjából relevánsak.

A személy lejáratása típusú személyeskedés hibás voltát úgy ellenőrizhetjük, hogy megkérdezzük, vajon az adott álláspont esetében számít-e az, hogy ki mondja. Az álláspont szempontjából releváns-e az álláspont előadójának kritizált tulajdonsága, gyakorlata. Ezt minden esetben ellenőrizni kell. Nem jogos visszautasítani egy kritikát pusztán azért, mert személyeskedésen alapul. A racionális vitában az érvelések a konklúzió igazságával kapcsolatos döntés eszközei. Ezért általában lényegtelen, hogy ki adja elő az érvelést, illetve az álláspontot. Kivételt képeznek azonban azok az esetek, amikor a konklúzió, vagy az érvelés tartalmi szempontból összefüggésben van a beszélővel. Ez utóbbi esetekben lehetnek helyénvalók a személy támadásán alapuló kritikák.

A személy elfogultságára hivatkozás

A drogok legalizálásáról szóló bevezető példában a második megszólaló egy másik, implicit módon is támadja a tévében nyilatkozó álláspontját. Arra utal, hogy a dílernek érdeke fűződik álláspontja elfogadtatásához. Ha pedig valakinek érdeke fűződik egy álláspont érvényre juttatásához, akkor ebből arra szoktunk következtetni, hogy biztosan csak azért védi, mert az érdeke így kívánja, és nem azért, mert ez a helyes álláspont. Ez a következtetés azonban gyenge. Abból, hogy valakinek érdeke fűződik az álláspont elfogadtatásához, nem következik, hogy pusztán az érdekei miatt védi az álláspontot, és még kevésbé következik, hogy az álláspont hamis, vagy az érvelés rossz.

A személy elfogultságára hivatkozó személyeskedésről beszélünk, amikor az érvelő álláspontját/érvelését az alapján utasítjuk el, hogy az érvelő érdekei, vagy személyes motivációi alapján elfogult, és csak ezért védi az álláspontot. Magyarán: bár az érvelő úgy tesz, mint aki az igazságot keresi, valójában rejtett érdekei vezérlik. Általános szerkezete:

X személy elfogult.
Tehát az X által védett A állítás hamis/helytelen.
Vagy: Tehát az X által előadott érvelés hibás.

Az ilyen szerkezetű érvelések hibásak, hiszen pusztán az érvelő elfogultságából nem következik, hogy az álláspontja vagy érvelése hibás.

Amikor a vitában az egyik fél rámutat arra, hogy a másik elfogult, akkor arra utal, hogy a másik nem tekinthető a vitában semleges félnek, és ezért az egyik oldalt erőteljesebben képviseli, mint a másikat. Nem várható tőle, hogy kiegyensúlyozottan figyelembe vegye és mérlegelje a pro és a kontra érveket. Vagyis nem tekinthető egy ideális racionális vita szereplőjének, akit egyedül az igazság kiderítése vezérel. Ez valóban joggal feltételezhető például egy olyan személyről, akinek érdekei fűződnek egy álláspont érvényre juttatásához. Az a kérdés azonban, hogy mi következik ebből. Hiszen, egészen ritka kivételektől eltekintve, sohasem ideális racionális vitában veszünk részt. Nagyobb vagy kisebb mértékben mindig jelen van az érzelmi és az érdekkonfliktus, valamint esetleg a rivalizálás.

A jelentős elfogultság azonban valóban nehezíti a racionális vita egyes feltételeinek teljesülését. Ennek következtében tényleg jelent bizonyos kockázatot a racionális vita eredményessége, az igazság kiderítése szempontjából. Ebből adódik, hogy az elfogultság kritizálása jogos és indokolt lehet a racionális vita kereteinek védelmében. Ha az elfogultság jelentős, akkor jogosult lehet egy ilyen jellegű következtetés:

X személy elfogult.
Tehát X nem pártatlan, nem objektív, nem tárgyilagos.

Tehát X veszélyt jelent a racionális vitára.

Úgy dönthetjük el, hogy hibás-e az érvelő elfogultságát támadó kritika, ha megvizsgáljuk az érvelését, illetve ha megvizsgáljuk, hogy a vita során betartja-e a racionális vita szabályait. Ha a beszélő hevesen, dogmatikusan, vagy éppenséggel elvakultan, ám ugyanakkor gyenge indokok alapján véd egy álláspontot, akkor racionális vita feltételeinek biztosítása érdekében helyénvaló lehet az érvelő elfogultságára rámutatni.

Ám ekkor is hibás álláspontját pusztán azért elutasítani, mert az illető elfogult. Az elfogultság mindössze annyit indokol, hogy még kritikusabbak legyünk érvelésével szemben. Tapasztalatból tudjuk ugyanis, hogy az elfogultság gyakran jár együtt ésszerűtlen állásponttal, illetve érveléssel. De az érvelő elfogultsága nem zárja ki, hogy erős érvei is legyenek állítása mellett. Sőt, az is meglehet, hogy legalább részben azért elfogult, azért érvel például az elfogult vitatkozóra jellemző hevességgel, mert ésszerű indokok alapján nagyon megbízhatónak találja az álláspontját.

Legalább ennyire figyelemre méltó az is - jóllehet nem tartozik a személyeskedés, mint érvelési hiba tárgykörébe -, hogy a beszélő érdekei, motivációi alapján fordítva is állást szoktunk foglalni. Ha egy büntetését töltő elítélt érvel amellett, hogy szigorítani kell a fogvatartás körülményeit, akkor hajlamosak vagyunk arra következtetni, hogy álláspontja elfogadható. Hiszen nyilvánvalóan érdekei ellen beszél, és mi más késztethetné őt erre, mint az igazság, vagyis az, hogy maga meg van győződve az igazáról. A hitelesség egyik legfontosabb forrása az, ha valakiről látszik, hogy álláspontja nem magyarázható érdekei vagy szándékai alapján. Ilyenkor gyakran következtetünk az álláspont helyességére abból, hogy az érvelő látszólag saját érdekei ellene beszél. Ez a következtetés ugyanolyan hibás, mint a fordítottja! Ugyanis abból, hogy nem tudjuk, hogy a beszélőnek milyen érdeke fűződhet ahhoz, hogy egy álláspontot védjen, nem következik, hogy nincs érdekeltsége benne. Továbbá, ha tényleg nem érdekelt az álláspont elfogadtatásában, abból sem következik semmi az álláspont helyességére nézve.

A személy következetlenségére hivatkozás

Nézzük a következő tipikus példát!

- Kisfiam, a dohányzás nagyon ártalmas, károsítja a tüdőt, az ereket, és különösen veszélyes egy fejlődő szervezetre. Kérlek, ne dohányozz!
- Apa, pont te mondod, amikor te is szívod! Ennyit a dohányzásról!

A gyermek arra mutat rá, hogy édesapja következetlen, és álláspontja összeegyeztethetetlen azzal, amit tesz. Ebből pedig implicite arra következtet, hogy helytelen az az álláspont, hogy a dohányzás káros az egészségre. Ez a következtetés azonban hibás. Való igaz, hogy egy racionális személytől elvárható: ha tudja, hogy a dohányzás káros, akkor ne dohányozzék. Ám abból, hogy valaki dohányzik, még nem következik, hogy a dohányzás nem káros az egészségre. A dohányzás egészségkárosító hatása biológiai kérdés.

Vajon jogos-e a gyermek ellenvetése, ha az apa érvelését úgy értelmezzük, hogy a konklúziója: a dohányzás nem kívánatos, elítélendő, vagy megengedhetetlen?

- Kisfiam, a dohányzás nagyon ártalmas, károsítja a tüdőt, az ereket, és különösen veszélyes egy fejlődő szervezetre. Ezért nem szabad dohányozni. Kérlek, te se dohányozz!
- Apa, pont te mondod, amikor te is szívod! Ennyit a dohányzásról!

Nyílván abból, hogy az apa dohányzik, nem következik, hogy a dohányzás kívánatos, vagy akár csak megengedhető lenne. Még az sem következik, hogy ő ne ítélné el saját magát, amiért dohányzik. Talán szomorú, de tény, hogy szoktunk olyan dolgokat is csinálni, amit magunk sem tartunk helyesnek. Ettől azonban még ezek a dolgok nem válnak helyessé vagy megengedhetővé. Mindennek ellenére, a gyermek válasza ekkor már sokkal relevánsabb. Hiszen nehéz komolyan venni egy érték vagy norma melletti érvelést olyantól, aki az ellenkezője szerint viselkedik, vagyis maga sem veszi komolyan az adott értéket/normát.

Hogy ezt jobban megértsük, tekintetbe kell vennünk, hogy egy érvelés előadása egyszerre két dolgot jelent: logikailag egy állítás indoklását, beszédaktusként pedig ugyanennek az állításnak a hirdetését, védelmezését. Az apa érveket szolgáltat amellett az állítás mellett, hogy nem szabad dohányozni. Ezzel pedig végrehajt egy beszédaktust: védelmezi vagy hirdeti ezt az álláspontot. Állítása logikai szempontból kellően meg van indokolva (ha figyelembe vesszük azt az implicit premisszát, hogy értelmes ember tudatosan nem akarhatja magának a dohányzásból adódó súlyos károkat). A beszédaktus ugyanakkor már sokkal nehezebben védhető. Azáltal, hogy védelmezi vagy hirdeti, hogy nem szabad dohányozni, elkötelezi magát amellett, hogy nem szabad dohányozni. Csakhogy ezen elkötelezettsége ellentmond annak, hogy dohányzik. Ez az ellentmondás alapot ad a beszélő kritizálására. Helyénvaló lenne, ha gyermek valami ilyesmit válaszolna:

- Apa, pont te mondod, amikor te is szívod! Ennyit rólad!

Viszont az elkötelezettség és a tényleges viselkedés közti ellentmondás nem alapozza meg az állítás (Nem szabad dohányozni.) kritikáját. Ráadásul a gyermek, ha valóban kritizálni szeretné ezt az állítást, nem érheti be a kritikával (mondjuk, még az sem lenne elég, ha az érvelésben sikerülne inkonzisztenciát kimutatnia), hanem elő kellene adni saját érvelését amellett, hogy szabad dohányozni.

Nézzünk egy másik példát az érvelő következetlenségét felmutató személyeskedésre!

- Butaság! A múlt héten még te is az ellenkezőjét mondtad.

Míg az előző példa az érvelő megnyilatkozása és a gyakorlata közötti inkonzisztenciára épült, addig jelen bírálat a beszélő állításai közötti inkonzisztenciára mutat rá. Nyilván sem a vitapartner eredeti, sem megváltozott álláspontjának elutasításához nem elegendő az, hogy a vitapartner hol ezt, hol azt állítja. Egy állítás igazsága mellett nem érv az, hogy korábban valaki szintén elfogadta (lásd erről a tekintélyre hivatkozást is); hamissága mellett pedig nem érv az, hogy aki most elfogadja, korábban tagadta.

Ám az álláspont váltogatása olyan következetlenség, amely alapot ad a bírálatra. Ráadásul ez a bírálat releváns a racionális vita szempontjából. Hiszen aki egy kérdés megvitatása során egymásnak ellentmondó állításokat fogad el anélkül, hogy álláspontjának megváltozását elismerné, az nem alkalmas vitapartnernek egy racionális vitában!

Összegezve: az érvelő következetlensége két dolgot jelenthet. Vagy arról van szó, hogy az illető bort iszik, és vizet prédikál, azaz elkötelezettségei ellentmondanak gyakorlatának. Vagy pedig arról, hogy váltogatja az álláspontját. Ellentmondás van az adott szituációban és a korábban képviselt álláspontja között. Mindkettő az álláspontot megfogalmazó következetlenségére mutat rá.

A következetlenség (ebben a két értelemben) nem ad alapot az álláspont elutasítására, és ezért hibás a következtetés:

X személy következetlen.
Tehát X álláspontja hamis/helytelen.

Ám a következetlenség alapot adhat arra, hogy a partner viselkedését megkérdőjelezzük, hogy kétségbe vonjuk, hogy az illető úgy viselkedik, ahogy az a racionális vitában elvárható. Ennyiben lehet ésszerű eszköze a racionális vitának. Ezért az alábbi következtetés jogosult lehet:

X személy következetlen.
Tehát X viselkedése hibás/helytelen.
Vagy: Tehát X alkalmatlan racionális vitapartnernek.

Nagyon fontos, hogy a most tárgyalt következetlenség esetében nem a premisszák inkonzisztenciájáról van szó! Ha a premisszák között logikai ellentmondás van, akkor az egyik szükségszerűen hamis. Ebben az esetben az érvelés nem lehet helytálló vagy plauzibilis. A premisszák közötti inkonzisztencia tehát alapot ad, az érvelés - de nem az álláspont! - visszautasítására.

Vannak azonban olyan, érdekességnek számító kivételek is, amikor az érvelő következetlensége alapján maga az álláspont is ésszerűen kritizálható:

Ha nem volna semmi igaz állítás, akkor ennek az állításnak, hogy ti. "nincsen igaz állítás", szintén tévesnek kellene lennie. Ha pedig van igazság, akkor ez a tény maga megcáfolja azokat, akik efféle állításokat kockáztatnak meg, s velük minden tudományos fejtegetést lehetetlenné akarnak tenni.

(Arisztotelész Metafizika 1062b)


Egy lehetséges értelmezésben a szkeptikusokkal vitatkozó arisztotelészi szövegben két érvet azonosíthatunk. Az első szerint a szkeptikus tétel, miszerint nincsen igaz állítás, önmagára is vonatkozik, lévén maga is állítás. Ha viszont önmagára alkalmazzuk, akkor logikai inkonzisztenciára jutunk. Egy ellentmondásra vezető tétel viszont elfogadhatatlan. Ennek az érvnek semmi köze az érvelő következetlenségéhez, pusztán az álláspont logikai inkonzisztenciáján alapul.

A második - implicit - érv viszont már a szkeptikus álláspont védelmezőjének következetlenségén alapul, és a következőképpen rekonstruálható. Amikor valaki egy állítást kimond, akkor azzal, hogy kimondja, egyben arra utal, hogy igaznak tartja az állítást. Amikor a szkeptikus kimondja: "Nincsen igazság.", akkor ezzel elkötelezi magát amellett, hogy ez az igazság. Vagyis a kimondott állítás és a kimondással kinyilvánított elkötelezettség - az implicit állítás, amire a kimondással utal - ellentmond egymásnak. A szkeptikusok tételét és az ehhez hasonló állításokat nem lehet ellentmondásmentesen hirdetni. (Hasonló pragmatikai okokból még elfogadni sem lehet.) A mondott álláspontot hirdető szkeptikus álláspontjával szemben jogos lenne az inkonzisztenciára rámutató személyeskedés:

- Nincsen igaz állítás - mondja a szkeptikus.
- De hiszen éppen te mondtál az imént egyet! Vagy talán hazudtál? Hogyan lehet komolyan mondani, és gondolni egy ilyen álláspontot?

A beszélő inkonzisztenciájára rámutató személyeskedés ugyan általában tényleg hibás, ha az álláspont elutasítására kívánunk belőle következtetni, de, mint az iménti példa mutatja, vannak kivételek. Ahhoz, hogy eldönthessük, hibás-e a beszélő következetlenségére rámutató személyeskedés, minden esetben meg kell vizsgálnunk, hogy milyen inkonzisztenciát jelent a következetlenség. Ennek elemzése a következő lépésekből áll:

  1. Megfogalmazzuk, hogy az adott körülmények között a beszélő milyen állítások mellett kötelezte el magát (vagy milyen állítások mellett kellett volna az ésszerűség szabálya szerint elköteleznie magát). A cselekedetei milyen állítások elfogadására utalnak implicite.
  2. Majd megvizsgáljuk, hogy ezek között milyen inkonzisztencia van, illetve, hogy
  3. ez az inkonzisztencia milyen kritikát alapoz meg
    • a beszélő általános megítélésével kapcsolatban,
    • a beszélő racionális vitapartnerként való elfogadhatóságával szemben, illetve
    • esetleg a beszélő álláspontjával kapcsolatban.

A személy inkompetenciájára hivatkozás

A beszélő hitelességét egy vitában talán a legsúlyosabban az veszélyezteti, ha azt mondják rá, hogy nem ért a témához.

- Minek szól bele a katolikus egyház az abortuszkérdésbe!? Mit tudnak a papok erről, hiszen nekik nincs, és nem is lehet gyerekük.

Az elutasítás arra épül, hogy a vitapartner helyzetéből adódóan nem ért, nem érthet azokhoz a kérdésekhez, amelyekben állást foglal. A papok elvileg valóban nem rendelkezhetnek az abortusz közvetlen érintettjei által megszerezhető, az abortusz végrehajtásából vagy elmaradásából adódó tapasztalatokkal. Bizonyos szempontból tényleg nem számítanak szakértőnek. Ez azonban nem indokolja, hogy ezért nem is foglalhatnak állást a kérdésben. Ez csak azzal a feltevéssel tartható, hogy az abortusz pusztán a közvetlenül (esetleg potenciálisan) érintettek belügye. Ha azonban az abortuszt szélesebb társadalmi, jogi, erkölcsi és orvosi kérdésnek tekintjük, akkor ez a feltevés tarthatatlan.

Továbbá, semmiképpen sem alapozza meg a papok bizonyos tapasztalatainak a hiánya azt a következtetést, hogy álláspontjuk téves. Nyilván az álláspont helyességét az előadott érvelés értékelésével kell eldönteni, és nem abból kiindulva, hogy az érvelő milyen tapasztalatokkal rendelkezik. Jó érvelést előadhat az is, aki információit nem közvetlen tapasztalatokból, hanem máshonnan meríti.

Nézzük a következő példát!

- Milliárdos szocialisták, ugyan már! Hogyan képviselhetnék ezek a magunkfajta kisemberek érdekeit?

Ez az ellenvetés háromféleképpen értelmezhető. Tekinthető egyrészt úgy, mint ami a korábban tárgyalt következetlenségre mutat rá. A milliárdos elkötelezett a vagyon fontossága mellett, ez pedig ellentmondásban van a szocialista értékekkel és a kisemberek érdekeinek a képviseletével.

Másodszor, értelmezhető rejtett érdekekre utaló személyeskedésként. A milliárdosoknak megvannak a saját érdekeik, amelyek sokszor szemben állnak a kisemberek érdekeivel. Ezekben az esetekben a milliárdosok nyilván nem a kisemberek, hanem a saját érdekeiket fogják képviselni. Ha igaz az érdekütközésre vonatkozó feltevés, és igaz az, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze, akkor ez, az érdekekre alapozott személyeskedés erős érvelést eredményez. Harmadszor, tekinthetjük úgy is, hogy a beszélő arra céloz, hogy a milliárdosok nem tudják, mi a kisemberek érdeke, ezért nem is tudják képviselni azokat. Ez utóbbi arra a feltevésre épül, hogy a kisemberek érdekeit csak a közvetlen tapasztalattal rendelkezők, vagyis csak a kisemberek ismerik. Ez nyilván téves: a milliárdos is ismerheti ezeket, és pusztán ismereteinek hiánya miatt nem kizárt, hogy képviselje. Nehéz belátni, hogy azért, mert valaki gazdag, ne lenne képes képviselni a kisemberek érdekeit, vagy fordítva, hogy kisemberként, ne tudná a gazdagok érdekeit képviselni.

Vegyük észre, hogy az ilyen homályos, többértelmű személyeskedések mennyire veszélyesek. Azt a látszatot keltik, hogy a személlyel kapcsolatos különböző problémák - az inkonzisztencia, a lappangó érdekek és a hozzá nem értés - egymást erősítik, és végül teljesen kiütik az álláspontot. Holott ez az "összes" személyeskedés együtt semmivel sem erősebb kritika, mint pusztán az érdekütközésre vonatkozó. A többi irreleváns.

Nézzük a következő gyakori esetet!

A tinédzser hosszasan érvel amellett, hogy miért nem akar a szülők által javasolt iskolába menni, amire válaszul az édesanyja azt mondja: - Nézd kisfiam, neked még nincs elég élettapasztalatod, hogy ebben a kérdésben helyesen tudj dönteni. Később majd te is belátod, hogy nekem volt igazam.

Természetesen lehet, hogy a szülőnek van igaza, és a gyermek ítéli meg rosszul, hogy mi lenne jobb a számára. A szülő válasza azonban nemcsak elégtelen annak megmutatására, hogy a gyermek téved, hanem irreleváns is. Ha a gyermek nem rendelkezik megfelelő ismeretekkel, akkor ez a gyermek érveléséből kell, hogy kiderüljön.

Az inkompetencián, hozzá nem értésen alapuló személyeskedés:

X helyzetéből adódóan, eddigi tapasztalatai alapján, nem ért a kérdéshez.
Tehát X álláspontja hamis/helytelen.

A hozzá nem értésre épülő személyeskedés hibás a racionális vitában, leszámítva azt az esetet, amikor tekintélyre apelláló érveléssel áll szemben. Ugyanis a hozzáértésnek az érvelésből kell kiderülnie, és a hozzáértést bírálni az érvelés kritikáján keresztül lehet. Ha az érvelés plauzibilis, akkor nem lehet inkompetenciára hivatkozni, ha pedig az érvelés rossz, akkor felesleges. Egy állítás elfogadásával kapcsolatos döntés szempontjából ugyanis irreleváns, hogy miért rossz a mellette felhozott érvelés.

A személyeskedés pragmatikai és pszichológiai hatásai

A személyeskedés pragmatikai hatása rendszerint az, hogy a bizonyítás kényszerét a megtámadott személyre helyezi át. A személyeskedésre válaszolnia kell, meg kell megmutatnia, hogy az adott szituációban a személyeskedés hibás: hogy személyének támadása megalapozatlan, vagy pedig ennek alapján nem lehet álláspontját, érvelését vagy a vitaképességét kétségbe vonni. Ha nem ezt teszi, akkor ezzel mintegy elismeri a támadás jogosságát.

A személyeskedés pszichológiai hatásai közül hármat kell kiemelni. A személyeskedés a megtámadott személy hitelességét vonja kétségbe. A pszichológiai vizsgálatok szerint a beszélő hitelessége az egyik legfontosabb tényező a meggyőzés sikere szempontjából. Ez az egyik ok, amiért a személy támadása a politikai vitákban olyan fontos szerepet játszik.

A személyeskedés ezért, pszichológiai hatását tekintve, az egyik legmeggyőzőbb érvelési fajta. Ennélfogva a hibás személyeskedés, amely ugyan irreleváns az álláspont vagy az érvelés kritikájának szempontjából, ám gyakran komoly pszichológiai meggyőző erővel bír, különösen veszélyes.

A személyeskedés második pszichológiai hatása abból adódik, hogy a személyeskedés általában az érzelmekre apellálás egyik formája is. A bírált tulajdonság, vagy az a tény, hogy valaki bort iszik, és vizet prédikál, általában erőteljes negatív érzéseket kelt. Ezek az érzések arra késztetnek, hogy a kritizált személy álláspontját is elutasítsuk.

A személyeskedés harmadik pszichológiai következménye, hogy felerősíti a vitatkozó felek közötti érzelmi konfliktust, és ezért a racionális vitát veszekedéssé alakíthatja. A személy támadása a veszekedés jellemző eszköze, és a megtámadottat gyakran készteti hasonló eszközökkel történő visszavágásra. Ha ez a folyamat eszkalálódik, akkor megszűnnek a racionális vita feltételei.

Mindezeket a pszichológiai hatásokat figyelembe véve, az adódik, hogy nagyon körültekintően kell eljárni mind a személyeskedés, mind pedig a személyeskedésre adott válasz esetén.

Válasz a személyeskedésre

A személyeskedésre háromféleképpen szoktunk válaszolni:

  • a személy támadásával,
  • védekezéssel,
  • a személyeskedés visszautasításával.

Ha a személyeskedésre a partner támadásával válaszolunk, akkor azt kockáztatjuk, hogy elszabadulnak az indulatok, megszűnnek a racionális vita feltételei, és a vita átalakul veszekedéssé. Ez a válaszadási stratégia a racionális vita várható eredménye szempontjából rossz.

Lehet azonban ésszerű a második stratégia, a védekezés. Ha a személyeskedés nem volt hibás, akkor ésszerű válaszlépés lehet, hogy további információk segítségével megkíséreljük kivédeni a személyeskedésben megfogalmazott kritikát. A nem hibás személyeskedések egyik eredménye általában éppen az, hogy a bizonyítás terhét a megtámadottra hárítják.

A fenti példában ésszerű lehet, ha a képviselőjelölt rámutat, hogy az említett esetekben semmiféle hasznot nem húzott képviselői tevékenységéből.

Emeljük ki, hogy a védekezés pszichológiai szempontból veszélyes, még akkor is, ha egyébként ésszerű. A kívülállók hajlamosak a védekezést a támadás indokoltságának jeleként értékelni. ("Lehet abban valami.", "Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél."). Különösen veszélyes a hitelesség szempontjából, ha a megtámadott a kritikát nem tudja visszautasítani, hanem mindössze annyit sikerül megmutatnia, hogy a személyét ért kritika irreleváns az álláspontjára nézve, hogy a személyeskedés hibás. Ezzel elismeri, hogy a személyét ért kritika megalapozott. Hiába követett el érvelési hibát a támadó, az ilyen módon jogosnak elismert kritika mindenképpen súlyosan csorbítja a megtámadott hitelességét.

Gyakran alkalmazzuk a harmadik stratégiát. Rámutatunk, hogy személyeskedés történt és hogy a személyeskedés a racionális vitában megengedhetetlen, a vita céljához, hozzánk, vitapartnerünkhöz, a szituációhoz, komoly emberhez stb. méltatlan eszköz. Amennyiben a személyeskedés hibás volt, úgy ez az eljárás ésszerű és pszichológiailag is hatásos. Ha a személyeskedés nem volt hibás, akkor maga ez a visszautasítás lesz érvelési hiba, mint erre korábban láttunk példát. Ám pszichológiailag általában akkor is hatásos, mert a személyeskedést általában minden további megfontolás nélkül hibának tekintjük.

A személyeskedés visszautasítása során is csak ritkán fordul elő, hogy a személyeskedést, mint érvelést elemezzük, és ez alapján utasítjuk vissza. Pedig a racionális vitában ez lenne a korrekt eljárás. Ugyanakkor az elemzés során kiderülhet, mint az előző stratégia alkalmazásakor, hogy a személyt ért kritika nem jogosulatlan, és ezért az elemzés a megtámadott hitelességének csökkenését eredményezheti.