8 x 7

 

Nyolcszor hat? Negyvennyolc.

Nyolcszor hét? Ötvenhat…

Jómagam azon „köztes generációk” egyikéhez tartozom, melyek tagjai nem, vagy alig éltek még 1956-ban, viszont diák- vagy fiatal felnőtt koruk legalább részben a rendszerváltás előtti évtizedekre esett. A Kádár-korszak miliőjéhez hozzátartozott ismerősök körében a fenti „számtanpélda” emlegetése, s akik emlékeznek rá, felidézhetik az eredmény bemondását követő cinkos kacsintást is, ahogy egyszerre hozzátettük: ezt jól megtanultuk…

Meg bizony. Nem iskolákban, nyilvános fórumokon tanultuk az 1956-os forradalom valódi – esetleg valódinak hinni akart – történetét, hanem szüleinktől, nagyszüleinktől, baráti társaságban vagy diákkocsmában terjedő szájhagyomány útján, titokban zsebbe dugott maszatos szamizdatok lapjairól, nyugatról becsempészett emigráns kiadványokból, csak sistergősen fogható rádióműsorokból. Amióta már történelemórákon, hivatalos megemlékezéseken, tévécsatornák sokaságának ünnepi műsorai alapján idézhetjük fel, mi is történt akkor, meghallgathatjuk a még hál’Istennek köztünk lévő át- és túlélőket, fejet hajthatunk az áldozatok emléke előtt, mintha kevesebbet akarnánk tanulni, mintha az „eredmény” kiszámolását (56-ot) kevésbé tartanánk fontosnak, kevésbé büszkén tennénk hozzá, hogy ezt jól megtanultuk. Persze talán törvényszerű mindez, hiszen minél több évet számlál a demokratikus Magyarország harmadik köztársasága, annál hivatalosabbak lesznek hivatalos ünnepeink, ezáltal óhatatlanul fakóbbak, szürkébbek is – de egyre megszokottabbak is, a szó pozitív értelmében, hiszen egyre kevésbé jelent újdonságot az 1956-ról való igaz beszéd. Gondoljunk bele, a rendszerváltás óta eltelt már majd feleannyi idő, mint 1956-1989 között, s már egyetemünk padjaiban olyan hallgatók is ülnek, akik a Kádár-rendszer agonizálása idején születtek. Tudomásul kell vennünk, elődeinknek és utódainknak egyaránt, hogy a történelem könyörtelen logikájából fakadóan előbb-utóbb elhalkulnak majd a forradalom emlékét egymástól elvitatók diskurzusai, történelmi forrássá válnak a Kádár-korszakot egykor elevenítő politikai viccek, és feleslegessé a pártpolitikusok önmagukat egyedül „igazi 56-osnak” láttató igyekezete. Én mégsem féltem a forradalom tiszta emlékét, optimista vagyok, és nem félek attól, hogy az egyre hivatalosabb megemlékezések egyszer végleg maguk alá temethetik 1956 hőseinek a mindenkori magyar jelent megeleveníteni képes hagyatékát. Tekintsünk csak idézett szójátékunk első elemére, negyvennyolcra, vagyis 1848-ra, amit 1956 nemzedéke ugyanolyan jogosan kapcsolt össze saját felkelésével, mint ahogy az utókor látja meg óhatatlanul a párhuzamokat a modern kori magyar történelem két nagyszerű forradalma között. Petőfiék óta sok generáció váltotta egymást, nemzeti ünnep is lett március 15-ből, mégis a sok hivatalos szürkeségen túl a márciusi ifjak vagy épp az aradi vértanúk emléke mindazok lelkében megszólaltatja azóta is a történelem előtti tisztelet hangjait, akik arra figyelni akarnak. Hiszem, hogy 1956-os múltunknak is ez lesz a jövője.

E gondolatokat nem a sematikus történeti közhelyekre csábító „évfordulós kényszer” mondatja velem, de kétségtelenül örülök annak, hogy a fél évszázados stáció pillanatnyi megállást, a hétköznapokban végigtöprengett emlékezés ünnepélyessé tételét parancsolja számomra. S megbocsátható talán, ha ezen a helyen 1956 kapcsán nem Nagy Imre miniszterelnökségét, a Sztálin-szobor ledöntését, a pesti srácokat, a Kossuth-téri sortüzet, Kádár árulását, a szuezi kérdés világpolitikai párhuzamait és a forradalom egyéb, országos jelentősége folytán jól ismert vonatkozásait idézem fel, hanem arra utalok, hogy az egész országban, illetve az egész magyarságban számos közösségnek megvolt és megvan a maga 1956-ja, sok-sok sajátosságával, de a forradalom szellemiségét minden esetben magán hordozva. A miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem egykori hallgatóinak is megvolt és megvan a maga „saját” forradalma, amely persze fontos, integráns része volt egy fiatal diákgeneráció, egy magyar nagyváros, illetve egy egész nemzet forradalmának. Ízlelgetem az 1956. október közepe táján önmaguk szerveződésére a miskolci hallgatók által kitalált megnevezést, a „diákparlament” szót. Önmagában a kifejezés furcsa paradoxont hordozhat, hiszen egy egyetem hallgatói még elméleti szinten sem hozhatnak létre maguknak saját független törvényhozást, ráadásul a diákparlament október forró napjaiban nem pusztán vitafórum, hallgatói önkormányzati testület volt, hanem a forradalom megkerülhetetlen intézménye is, eredetileg vállalt funkcióihoz hamarosan közéleti feladatok, az információszolgáltatásban, sőt a fegyveres rendvédelemben való részvétel is társult. Mégis ebben az egy szóban összegezhető az, hogy mi vitte az egykori huszonéves műszaki értelmiséget a forradalom útjára, sőt talán az is, hogy mi volt a magyar történelmet új utakra vinni szándékozó népmozgalomnak a valódi értelme. A diákparlament az én olvasatomban annak az elemi erejű igénynek a kifejeződése volt, hogy egy megalázott, idegen diktatúra által lelkében és egzisztenciális viszonyaiban egyaránt nyomorgatott, múltjától és élhető jövőjének reményétől megfosztott ország egyik közössége egyszer csak ráébredt arra, hogy sorsának irányítását saját kezébe veheti, és átérzi az abból fakadó felelősséget. Nem más ez, mint a történelem valamennyi haladó, forradalmi hagyományának újraértelmezése, aktualizálása. A diákparlament vitáiról fennmaradt feljegyzések, visszaemlékezések egyértelműen tükrözik a demokrácia iránti elkötelezettséget és tenni akarást, mind az ország egészének, mind pedig az egyetem belső életének vonatkozásában.

Történelmietlennek tartom a kérdésfeltevést, amely – különösen az évfordulók kapcsán – arra keresi a választ, hogy napjainkban megvalósultnak tekinthetjük-e 1956 célkitűzéseit. Persze, el lehet játszani ezzel a gondolattal (nem is haszontalan foglalatosság, ráadásul megindítóan sok az „áthallás”), de tisztában kell lennünk azzal, hogy 2006-ban már nem lehet az ötvenhatos forradalom eszményeiért harcolni, mint ahogy az ötvenhatosoktól sem várhatjuk el anakronisztikus módon, hogy napjaink közéleti-politikai kérdéseire a fél évszázaddal ezelőtti válaszokat adják. Szememben a forradalmárok, a forradalmár miskolci egyetemisták nagyszerűsége éppen abban áll, hogy saját koruk kihívásaira tudtak világos, határozott válaszokat adni, és mindezért áldozatokat hozni. Vessünk csak egy pillantást a diákparlament október 23-án elfogadott 11 pontos programjára. Ma is aktuálisnak és a rendszerváltással megvalósultnak érezhetjük a szovjet csapatok kivonására, a március 15-nek nemzeti ünneppé, október 6-nak pedig nemzeti gyásznappá nyilvánítására vonatkozó követelést és a független magyar kormányra irányuló kezdeményezést is, bár utóbbihoz fűzött, „önálló szocialista kül- és belpolitikát” követelő kitétel egyértelműen csak Magyarország 1956. októberi viszonyai között értelmezhető. Követelték az egyetemisták a Varsói Szerződésből való kilépést, de azt is, hogy semmilyen katonai tömbhöz ne tartozzunk, utóbbiról tudjuk, napjainkban aligha képviselhető álláspont, s ehhez hasonló a hazánk természeti kincseinek feltáró és feldolgozó iparát teljesen „magyar kézbe” venni óhajtó kezdeményezés is. A Rákosi-rendszer felszámolását, a Szovjetunióban raboskodó hadi- és politikai foglyok hazaszállítását egyértelműen a kor kívánatai mondatták elődeinkkel, az alkotmány betartására felszólító szűkszavú passzus viszont bizonyosan soha nem veszít majd aktualitásából. A miskolci egyetemisták sajátos, de erőteljesen képviselt követelése volt a „dunai konföderáció” megvalósításának igénye, vagyis a közép-európai népek nagyhatalmak árnyékában való egymásra és összefogásra utaltságának felismerése is.

Izgalmas, valódi „tyúk vagy tojás” problémára emlékeztető kérdés, hogy mi volt előbb: forradalom vagy potenciális forradalmárok? Más szavakkal: a miskolci diákparlament tagjai (és kortársaik) egy sajátos történelmi pillanat (forradalmi helyzet) hatására váltak-e történelemformáló figurákká, vagy ellenkezőleg, ők „csinálták” a forradalmat? Akkor járunk legközelebb e dilemma megoldásához, ha őszintén kijelentjük, hogy e két folyamat egyszerre, egymást feltételezve és segítve zajlott le. Ebben a szokatlan és felemelő kettősségben a magam részéről 1956 nagyszerűségének legjobban megragadható bizonyítékát látom. Október napjaiban egymást alakította ki és alakította át az egyén és a történelem, a diák és a szabadság, a szó és a nemzet.

Hadd idézzem még egyszer a sokatmondó szorzótábla-kivonatba csomagolt történelmi tanulságot:

Nyolcszor hat? Negyvennyolc!

Nyolcszor hét? Ötvenhat!

Ezt jól megtanultuk.

Nem is felejtjük el – soha.

Fazekas Csaba