Egy magyar agár észrevételei

Prőhle Gergely cikkében (Kampánykórkép. Evangélikus Élet, 2006. január 29.) név szerint is megemlít, de egyébként is úgy gondoltam, érdemes pár szóban reagálni az általa kifejtettekre. (A cikkről négyen közös állásfoglalást is kialakítottunk, alábbi soraim annak személyes hangvételű kiegészítésének tekinthetők.) Személyem ugyan kevéssé érdemel ekkora figyelmet, de azért megjegyezném, hogy egy sanda célzással ellentétben nem megélhetési, hanem meggyőződési okokból vagyok szabadelvű (liberális), és utóbbi eszmerendszer magyar hagyományainak folytatására, aktuális értelmezésének kísérletére soha nem anyagi érdekeltség sarkallt. (Erre egyébként valóban büszke is vagyok, épp ezért visszautasítom, hogy a szerző csúsztatásában az "anyagilag támogatott kritikusok" fordulat személyemre is vonatkoztatható legyen. Egyik minisztériumtól vagy kormányzati háttérintézménytől sem kaptam soha egy fillért sem közéleti állásfoglalásaimért, és nem is kérek.) A szerző ilyetén oldalvágása egyébként elsősorban Gábor Györgynek szólt, aki már csak munkahelye nevében is nyilván kikéri magának a durva és - tudtommal - teljesen alaptalan személyeskedést, sőt a magyar akadémia szellemisége elleni támadást. A nevesítettek (az említett mellett Iványi Gábor és Majsai Tamás) jó barátaim, kollégáim, s számomra megtisztelő, hogy egy sorban említtettem velük, de szellemi értelemben sem vagyunk sziámi ikrek, vagyis nem egy körülhatárolt szerveződés agitátoraiként, hanem egymástól függetlenül alakítjuk ki véleményünket, még ha alkalmasint közösen szerepel szignónk valamely petíció alján. (Mással is előfordult már ez.) A büntetőjogi terminológiában használják a Prőhle által is lesújtóan alkalmazott "és társaik" szófordulatot, de hát ettől még nem vagyunk egy összeesküvő banda tagjai, akár hiszi, akár nem.

Nem értem Prőhle Gergelyt, hogy sikerül neki a liberális értelmiség publicisztikai munkásságát a széles körű társadalmi izgatás gyúanyagának látnia. Sajnálja ugyanis, hogy a bulvármédia által butulnak a tömegek, miközben figyelmen kívül hagyja, hogy a Blikk vagy a Sláger rádió célközönsége bizonyára pont annyit olvassa a Népszabadság vagy az ÉS publicisztikáit, mint az egyházi körleveleket. Talán ő maga is sejthette ezt, mert hamar áttért a katolikus püspöki kar nemzeti imádságot hirdető körlevelének védelmére. Szerintem nem igazán meggyőzőek az érvei, amikor azt bizonygatja, hogy miért veszi magára ennyire vehemensen egy nem az ő egyházi elöljárói által, nem az ő egyházában kihirdetett ima-szöveggel kapcsolatos megjegyzéseket. (Az általa konkrétan kifogásolt kritika ugyanis - véleményével ellentétben - nem "általában a történelmi egyházaknak", hanem a katolikus egyháznak szólt. A szöveg nagy részével pedig bizonyosan nem azonosul, hiszen a szentekhez címzett imádságokat aligha gyakorolja, nem tekinti hazánkat "Szűz Mária országának" stb.) A szerző szerint is csupán a furcsa véletlen műve, hogy "a nemzetünk nagyon nagy bajban van" gondolat jegyében katasztrofális állapotokat megörökítő körlevél épp egy választási év hajnalán jelenik meg, tézisei pedig egybecsengenek az ellenzékben lévő jobboldal társadalmi diagnózisaival. Tisztelt Prőhle úr, ezt érdemes még egyszer végiggondolni, és talán Ön is belátja, hogy ez lehet, hogy így van - de elég nehezen hihető. Nemcsak nekem egyébként, hanem azoknak is, akik a jobboldalon örömmel fogadják az ilyen "véletlen" egybeeséseket. Ha elolvassuk a szöveget (én megtettem...), akkor ez a véletlen még kevésbé érthető. Hiszen többnyire olyan kérdéseket nevesítenek, amelyek régóta jelen vannak a közéletben (kilátástalannak érzett jövőkép, abortusz stb.), mégsem érezték korábban, hogy ilyen drámai hangvétellel ecseteljék. Például 2002 elején nem adtak hangot annak, hogy milyen katasztrofális állapotban volt az ország, pedig az említett mutatók akkor is majdnem ugyanolyanok voltak, mint most. (Utoljára 1996-ban adott ki a katolikus egyház hasonló szociális aggodalomtól fűtött körlevelet, "igazságosabb és testvériesebb világot" követelve. Ez bizony nem enyhíti az aktuálpolitikai indíttatással kapcsolatos gyanút, sőt...) Magam is úgy látom, hogy a drámai hangvételű körlevél célja a hívők mozgósítása, és nem csupán az imádságra, hanem a közéleti állásfoglalásra is.

Prőhle Gergely cikkében mindazonáltal a liberalizmus-kritikát tartom leginkább figyelemre méltónak. Érvelése ugyanis egyáltalán nem új, gyakran vetették és vetik a szabadelvű tollforgatók szemére, hogy voltaképpen nem is "igazi" liberálisok, mert az igaziak azok a "régiek" vagy a "külföldiek", akik sokkal mérsékeltebbek egyház és állam viszonyának értelmezésében, csak épp a pont mostaniak indokolatlanul "radikálisok". A Tőkéczki László által szerkesztett Magyar liberalizmus kötetet olvastam (tán a szerző is elhiszi), és megannyi más 19. század végi, 20. század eleji szerzőt, akik pontosan illeszkednek a magyar liberalizmus sokszínű, de az állam-egyház elválasztása terén következetes hagyományába. Prőhle Gergellyel ellentétben eltekintek a citátumoktól (hoztam már párat a szerző által lesajnált cikkeimben), csak általánosságban jegyzem meg: a magyar liberálisoknak a 19. század első felétől kell szembenézniük azzal a következménnyel, hogy saját koruk katolikus püspöki karával esetleg ellentétbe kerülnek. A szerző által idézett Kossuthról, Deákról, Eötvösről saját koruk katolikus egyházának, illetve az érdekeik védelmére felesküdött egyháziaknak és világiaknak ugyanaz volt a véleménye, hogy kortárs liberálisaik voltaképp nem az egyházat kritizálják, hanem a vallás ellenségei, sőt üldözik a kereszténységet, igazából nem is szabadelvűek, hanem felforgató radikálisok stb. Vagyis ugyanazt hánytorgatták fel, amivel Prőhle Gergely akar szembesíteni minket, s ez akár indirekt elismerésnek is felfogható.

Hogy az SZDSZ miért akarja (ha akarja) riogatni a vallásossággal megszólítható szavazókat, legyen a párt dolga. Én csak megjegyzem, hogy a "nem rendeltetésszerű" imádságszöveg-használatra sem az SZDSZ adta az első példát, hanem a liberális hagyomány nálunk ismertebb figurái, mégis csak most csinálnak belőle ügyet a konzervatív kritikusok, nyilván összefüggésben a választási kampánnyal. (Írtam erről is nemrégiben, példákat felhozva.) Az egészen biztos, hogy "az én országom"-kampány magától nem riasztaná annyira a vallásos polgárokat sem, ha az egyháziak és a jobboldali pártok nem háborognának ilyen hangosan.

A hírbe hozott liberális publicisták, akár egyházias, akár - e sorok írójához hasonlóan - "maguk módján" vallásosak, nem a vallás vagy a vallásosság ellenségei, akárhogy sulykolja ezt Prőhle Gergely is. (Az egyház közéleti szerepének kritizálását vallásellenes támadásnak feltüntetni megint csak nem új, nagyjából a felvilágosodás kora óta szembesülünk ezzel nap, mint nap.) Az egyház-állam elválasztásának viszont következetes híve vagyok, és ha már a liberálisok egyházellenes sztereotípiái "nem is mindig alaptalanok" (ismeri el érdekes módon a szerző!), akkor miért ne beszélhetnénk ezekről a nem alaptalan dolgokról? Mert hogy csak ezt tettem.

Isten ments, hogy kövessem Prőhle gondolatmenetét, és általánosítsak abból, hogy hátrébb vonandó agaraknak nevezett bennünket, de eszembe jutott, hogy ez igen megtisztelő állatrendszertani besorolás, mondhatnám fejlődés, ahhoz képest, hogy a honi liberálisok közéleti "vitapartnereik" ajkain rendszerint alacsonyabb rendű élőlényekkel (férgek, nyüvek stb.) szoktak alkalmasint rokonulni. A szerző bevallja, hogy agár-ügyben szerények a zoológiai ismeretei, nos az enyémek is, ezért segítek. Utánanéztem egy közkézen forgó lexikonban a "magyar agár" szócikknek, mert nem akármilyen agarak vagyunk, hanem magyarok (tán Prőhle ezt nem vitatja...), s tudom, hogy nemzeti történelmünk hagytak annyi megszívlelendő lenyomatot a liberalizmus hazai változatán, mint amekkora különbség a magyar agár és rokonai között kimutatható. Szóval a magyar agár "nem egyszer a kihalás szélén állt", mondja a lexikon, bár hagyománya egész a legrégibb időkig visszavezethető. Mindig jelen volt Magyarországon, de igazán ismert és kedvelt "Széchenyi István tevékenysége nyomán vált" - micsoda párhuzam az agarászás és a liberalizmus között, ki hitte volna! A két világháború között használata teljesen visszaszorult (mármint az agárnak, de - teszem hozzá - a liberalizmusnak is...), majd a háborút követő évekre "gyakorlatilag kihaltnak tartották", a következő korszakban "csak néhány elszigetelt helyen maradt meg pár példány". A 20. század utolsó évtizedeiben kezdődött a fajta újra élesztése, melynek köszönhetően "a magyar agár jövője látszólag biztosítva van".

Azt már csak a párhuzam folytatása kedvéért kérdezem Prőhle Gergelytől, hogy leagarazott kollégáimmal együtt hogyan képzeli hátrébb vonatásunkat? Kitől vagy mitől várja visszaszorításunkat? Mert hogy a magyar agarat is volt, hogy pusztították, lecsökkentették az életterét, vagy épp keresztezték más, a magyar hagyománytól és az agár-természettől idegen kutyafajtákkal...

Fazekas Csaba