Töprengések a lövészárokról

 

Április 25-én este Balás Béla kaposvári püspök úrral együtt a Klubrádió Kontra c. műsorának vendégei voltunk. Az Orosz József szerkesztő által vezetett adás a „Papok Orbánnal voltak?” cím alatt a történelmi egyházak választási kampányban tanúsított szerepét elemezte, különös tekintettel a katolikus egyház elmúlt néhány hónapban tanúsított közéleti szerepvállalására. A szerkesztő kérdéseire Balás Béla tágabb összefüggéseket felvető és elgondolkodtató válaszokat adott, melyekre szívesen reflektáltam volna részletesebben is, sajnos a problémák összetettsége és – főleg – a műsoridő szorítása miatt ezt csak alig tehettem meg. Alábbiakban már csak azért is pótolnám, mert a katolikus egyház Balás Béla által megszólaltatott helyzetértékelése nemcsak a parlamenti választásokkal lezárult múlt, hanem legalább ennyire a közeljövő szempontjából is tanulságos.

Balás Béla a beszélgetés végén megválaszolatlanul maradt kérdést intézett (gondolom, nemcsak nekem és a szerkesztőnek) arra a felvetésre, hogy az egyház megköveti-e azt az idős asszonyt, akit gyóntató papja hazaárulónak bélyegezve nem oldozott fel: „És önök megkövetik-e azt a 2,5 millió embert, akin most önök lépnek keresztül?” Most sem tudok rá felelni, hiszen nézőpontom alapvetően más, mint a „Beton atya”-ként is ismert püspök úré. A választásokon kevesebb mandátumot szerzett pártot nem tudom megvert seregként kezelni, hanem olyan, a többségétől ezúttal eltérő politikai alternatívát választó magyar állampolgároknak tekintem, akik ugyanúgy demokratikus módon véleményt nyilvánítottak, mint azok, akiknek jobban tetsző pártok alakíthatják meg a következő kormányt és parlamenti többséget alkotó frakciókat. Vagyis szó sincs a megvetést sugalló „keresztül lépésről”, s nem tudom, remélhetem-e, hogy egy esetleges fideszes kormányzat ne lépjen túl mondjuk rajtam ilyen értelemben. Arról nem is beszélve, hogy a FIDESZ-KDNP-re voksoló jó kétmillió ember elkötelezett, hívő keresztényként való azonosítása a püspök úr részéről az egyház valós társadalmi szerepének alapos eltúlzása, a pártszimpátiák és vallási meggyőződések viszonyának leegyszerűsítése.

A püspök úr egyébként megerősítette Veres András nyilatkozatát, amikor leszögezte, hogy az – egyre kevésbé burkoltan a FIDESZ mellett mozgósító – katolikus egyháznak nincs szüksége álláspontja felülvizsgálatára, mindent jól csináltak a választások kapcsán úgy, ahogy tették. Ebből nem nehéz arra következtetni, hogy a jövőben is hasonló szerepet kívánnak majd játszani, s ez legalábbis újabb egyházpolitikai vitákat, költségvetési tárgyalások idején utcai tüntetésre vezetett iskolásokat stb. sejtet – igaz, ezúttal nem egy hatalomba visszatérni készülő, erőt sugalló jobboldali párt, hanem egy töredezettebb, a választásokon másodszor is alulmaradt formáció részéről támogatottan. Balás Béla nem rejtette véka alá, hogy a jobboldali „szövetségtől” várta és várja az egyház által egyedül elfogadható világi kormányzást. Kifejtette, hogy a KDNP irányító szerepe nélkül a katolikus iskolák és a tartós párkapcsolatok védtelenül maradnak. Sőt, a politikai vezető szerepre egyedül alkalmasnak tartott Orbán Viktortól nem kevesebbet várt, mint „a nemzeti tragédia küszöbére” került Magyarország megmentését. Az elsősorban a romló demográfiai helyzetből magyarázott apokaliptikus hangvételű diagnózis nemcsak a katolikus püspöki kar „nemzeti imaévről” szóló ismert felhívásával, hanem – nem meglepő módon – Orbán Viktor nemzeti katasztrófát sulykoló kampányával is kísérteties hasonlóságot mutat. (Azt tényleg csak kitérő gyanánt vetem közbe, hogy a FIDESZ-elnök korábbi miniszterelnökségét a fenti tényezőket kiküszöbölő nemzetmentéssel azonosítani megint csak elrugaszkodott túlzás.) Minderre egyébként utalt Balás Béla sajátos húsvéti eszmefuttatásában is, melyben egy katolikus egyházi személytől meglehetősen érdekes gondolatmenet keretébe foglalta össze a választások kapcsán felértékelődött közéleti kifejezéseket a kereszthalál és a feltámadás evangéliumi leírásával, kapcsolódva a két forduló között megjelent, Orbán Viktorral folytatott beszélgetéseiről készült film ajánlásához. Visszatérve a rádióműsorra, politikai pártválasztás és az egyház tanításából fakadó küldetés e ponton összeért, a püspök úr ugyanis kifejtette, hogy az Isten-hit (vagyis az egyházak által dominált közélet) nélkül nem tud erkölcsös egyént és abból felépülő társadalmat elképzelni. Egy mondatot tudtam csak közbeszúrni arról, hogy ez utóbbiak nélkül is lehetnek az emberek erkölcsösek, hiszen aligha hihető, hogy az egyházak tanítását követő, a magyar társadalom kisebb százalékát kitevő népesség tekinthető csak tisztességesnek, a többi pedig tisztességtelennek.

De mindennél is érdekesebbek voltak Balás Béla napjainkra is utaló történelmi fejtegetései. „Nem illeszkedhetünk a marxizmus hagyományos kritikájába” – indokolta egyháza harcos kiállását, nem válaszolva arra a logikusan adódó problémára, hogy vajon hol vannak az egyházakat marxista alapon kritizálók, én ugyanis ilyet alig tudnék a mai közéletből megnevezni. Egyházában újabban hangsúlyosan képviselt történeti értékelésében „katolikus ébredésnek”, „nagyszerű nagykorúsodásnak” nevezte azt a 19. századot, amikor a katolikus egyház konfrontálódott Európa állam-egyház elválasztást, felekezeti egyenjogúságot stb. megvalósító polgári államaival, és azokkal szembekerülve új típusú közéleti aktivitást fejtett ki. Vagyis egyház és modernizáció viszonyának méltatásában nem igazán értettünk egyet. Osztoztam viszont a kommunista egyházüldözés megítélésében, ennek időbeli kiterjedéséről és következményeiről kifejtett nézetei viszont meghökkentettek. Az egyházat „az elmúlt 40-50 évben gumibottal, géppisztollyal” tönkretették – mondta –, ezért nem szabad csodálkozni azon, hogy „nem tud erőt kifejteni és kevésbé tud szeretni”. Utóbbiakat illetően a kívülálló csodálkozásának szerettem volna hangot adni, hiszen a szeretet gyakorlása és az abból fakadó társadalmi tanítása talán nem így függ össze az elmúlt kétezer év számos periódusával, benne épp napjaink valóságával. Az ötödik szabad választás utáni napokban az egyház ilyetén korlátozását nehéz értelmezni, de talán a Kádár-rendszer utolsó időszakát is lehet árnyaltabban szemlélni. Az 1980-as években bizonyosan voltak olyan társadalmi csoportok, amelyek „szerettek volna” az egyházéhoz hasonló mértékű és típusú üldöztetésben részesülni. Ma pedig, úgy gondolom, az egyháznak számos lehetősége van a társadalom megszólítására, s ha ez sikertelen, akkor az ok nem abban kereshető, hogy az egyház nem részese közvetett vagy közvetlen módon (például egy általuk erőteljesen támogatott párt hatalomra segítése folytán) a politikai hatalom gyakorlásának.

Balás Béla napjainkra fókuszálva így folytatta: „Hol van a hittanóra, az etikaoktatás, az egyház gúnyolásának szüneteltetése, például az Élet és Irodalomban? Folyamatos pergőtűzben vagyunk. Semmit nem javult a helyzet. Én itt vidéken, lövészárokból azt látom, hogy a Kádár-korszaknál rosszabb helyzetben vagyunk.” Nemcsak azért jellemző ez, mert a katolikus egyház a 18. század vége óta gyakran láttatta magát ostromlott várként olyankor is, amikor erre nem volt oka, pusztán el kellett viselnie, hogy közéleti törekvései ugyanúgy kritika tárgyává tehetők, mint bármely más intézményé. (Az egyházi iskolák költségvetési támogatása és a gumibotozás közötti – pusztán stilárisnak aligha nevezhető – különbségről nem is beszélve.) Hanem azért is, mert a hadiállapot ilyetén regisztrálása ismét pontosan fedi a FIDESZ helyzetértékelését, lásd a választások kapcsán lőporszagot érző, majd „harcra” való buzdítását sulykoló Orbán Viktor beszédeit. Megjegyzem, magam is vidéken élek egyébként, de nemcsak ezért nem érzékelek lövészárkokat és pergőtüzet. (Azt nem tudom, hogy az egyház ÉS-beli „kigúnyolása” alatt az ügynöktörténetek nyilvánosságra hozatalát értette-e.)

De beszélgetőpartnerem tovább is ment: „Vidéken járom a falvakat, művelődési házakat, iskolákat, látom, hogy az emberek most is félnek, szülők és pedagógusok pontosan úgy félnek, mint húsz vagy negyven évvel ezelőtt. Semmi nem változott.” A püspök úr ebben nyilvánvalóan téved. Ha pedig volnának, akik ugyanúgy félnek, mint a Kádár-rendszerben, abban talán nem a hazai közállapotok reális felmérése, hanem az attól elrugaszkodott értékelést megfogalmazó „háborús” szózatok hatása keresendő. Katolikusok és nem katolikusok, gyakorló és névleges keresztények, hívők és ateisták közös felelőssége, hogy ne változtassuk hadszíntérré a közélet egyetlen területét, így az egyházpolitikát sem. Az pedig valóban nyitott kérdés, hogy az egyház által vizionált „kultúrharcban” kinek a részéről is hangzik el az újabb és újabb „hadüzenet”.

Fazekas Csaba