És mégis mozog a Föld. De meddig?

 

Tizennyolc éves pontifikátusának talán legnagyobb horderejű döntését jelentette be minap II.János Pál pápa: szakítva a katolikus egyház korábbi évszázados felfogásával megalapozottnak nyilvánította az emberré válás evolucionista elméletét, elfogadta, hogy az ember nem egyszeri teremtés eredményeként jött létre, hanem az állatvilágból kiemelkedve, évmilliókon keresztül fejlődött Homo sapiens-szé. Meghökkentő enciklikákból az elmúlt időszakban nem volt hiány, például a protestantizmust régóta a pápa a kereszténység egyik testvéri irányzataként kezeli, négy évvel ezelőtt pedig Kopernikusz és Galilei korábbi egyházi elítélését nyilvánította tévedésnek. Utóbbi jó négyszáz éve mondta, hogy „mégis mozog a Föld” (vagyis forog a Nap körül), Darwin pedig a múlt században jelentette meg a „Fajok eredetéről” írott értekezését, s a katolikus egyház valamennyi akkori kijelentéseire össztüzet zúdított. Róma jelenlegi püspöke pedig mindezt nemcsak, hogy elfogadhatónak, hanem követésre alkalmasnak is minősítette.

Az evolucionizmus teológiai értékelése a dolog egyik oldala, a másik azonban, hogy mint valamennyi pápai döntés, ez is szoros kapcsolatban áll a katolikus egyház mindenkori helyzetével, az azt körülvevő világpolitikai légkörrel és társadalmi elvárásokkal. Vallási szempontból fontos, hogy az egyház tudományos felfogását alapjaiban átalakító pápai nyilatkozat a lélek isteni eredetéről korábban vallottakat fenntartja, és hangsúlyozza, hogy az evolúciót csak, mint az ember testének keletkezését fogadja el. Függetlenül attól, hogy hiszünk-e benne vagy nem, a bibliai teremtéstörténet elég egyértelműen írja le, hogy „formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából.” Ennek egyszeri megtörténtét elég nehéz évmilliós fejlődésként felfogni, a teremtés befejezettségét az evolúció folyamatosságával azonosítani, Ádámot és Évát pedig mondjuk Ramapithecusoknak értelmezni. A lényeg viszont, hogy a modern tudomány nemcsak beszüremkedett egyes vallási világképekbe, hanem át is vette a kezdeményező szerepet a természetfölöttibe vetett hittől és a kinyilatkoztatás erejétől, melyek az élet bonyolult kérdéseire adott bibliai válaszokat eddig puszta létükkel bizonyították.

Legalább ennyire érdekes a pápai döntést a közvélemény szempontjából mérlegelni. II.János Pál egyrészt egy meglévő állapotot kanonizált (a katolikusok többsége nyilván eddig is inkább az evolúcióval, mint a hat nap alatt történt teremtéssel szimpatizált), másrészt kétségtelenül óriási gesztust tett a modernizáció hívei felé, amikor a természettudomány álláspontját harmonizálta a teológiával. Fontos továbbá, hogy nem egy kívülálló, a vallástól idegen eszmerendszerrel fordult szembe, hanem a katolicizmus egykori önmagával. Hiszen a tudományos világmagyarázatokat azok képviselőivel együtt a pápaság nemcsak a középkorban hárította el magától, hanem még néhány évtizede is. A teremtéshit és a fejlődés összeegyeztethetőségét valló Teilhard de Chardin francia katolikus filozófus több művét például XII.Pius indexre tette. Az 1950-es „Humani generis” enciklika ugyanolyan élesen ítélte el a modern tudományos-filozófiai világmagyarázatokat, ahogyan 1864-ben IX.Pius az „elfajzott nézetek eme szörnyű ferdeségeit”, köztük az éppen terjedő darwinizmust. Utóbbi – „Quanta cura” kezdetű – enciklika egyébként így fogalmazott: „főhatalmunk erejével a ferde nézeteket és tanokat betiltjuk és megátkozzuk, azt óhajtjuk, hogy a katolikus Egyház minden fia ezeket teljes mértékben visszautasítottnak, megtiltottnak és átkozottnak tekintse.”

II.János Pál már nem tekintette annak, s mint korábbi reformnak tartott enciklikáival, ezúttal is azt kívánta bizonygatni, hogy egyháza az ezredforduló előtt kész átértékelni saját múltját. A folyamat nagyon felgyorsult, s lassan felmerül a kérdés, hogy a katolikus egyház kész-e akár minden nézetet integrálni saját eszmerendszerébe, hogy újraértékelve megőrizze társadalmi befolyását és szerepét. A katolikus egyház napjainkban hallható megnyilatkozásai például mereven elutasítják a legkisebb engedékenységet is a cölibátus, a nők pappá szentelése, a fogamzásgátlás vagy éppen az abortusz kérdésében. Az evolúcióval kapcsolatos pápai döntéssel egy időben például az új, a korábbinál liberálisabb lengyel abortusztörvényt illette a Vatikán rendkívül kemény kritikával. De hát ugyanilyen szigorúan beszéltek egykor a protestantizmusról, a polgári társadalom értékrendjéről, új természettudományos és filozófiai irányzatokról, köztük az evolúcióról – vagy pontosabban hallani sem akartak azokról. Elképzelhető, hogy a kétezer éves hagyományok középpontjába az egyház intézményrendszere kerül a változó vallási eszmék mellé vagy helyére, s ma még nem tudni, mikor tekintheti a pápaság saját múltjának átértékelését befejezettnek. Az viszont biztos, hogy a Föld továbbra is mozog...

 

Fazekas Csaba

(1996)