Mélyen tisztelt, Deák Ferenc születésének 200. évfordulójára emlékező szakestély, legmagasabb praeses, pincesötét kontrapunktok, pecsovicsok és vágtatva haladók, kollégák és kolleginák, balekok és balekinák, történészek és leendő történészek, hivatásos történészek és műkedvelők, egyszóval: szép jó estét kívánok!
Pár száz kilométer távolságból is hallani vélem, ahogy bizonyosan pontatlan, és a szakestély házirendjével ellentétes köszöntésem felolvasása közepette néhányan a konzekvencia levonását követelik, s én megpróbálok nagyjából úgy időzíteni, hogy komoly poharam elhangzásával egyidőben egy (persze szabálytalan) korsó legyen a kezem ügyében, s így eleget tehetek a felszólításnak. Akik kicsit is ismernek, tudják, hogy az ősz számomra egyik leginkább kitüntetett napja a mindenkori történész szakesteké, és nem is emlékszem arra, mikor voltam kénytelen utoljára kihagyni. Most is csak azért kényszerültem erre, mert Deák Ferenc számos politikai és morális erénye mellett egy nagy hibát bizonyosan elkövetett: nem tavasszal vagy nyáron jött a világra, ezért a születésének bicentenáriumán tartandó szegedi tudományos konferencia egyik előadójaként kénytelen vagyok Önök előtt távolmaradásomért mentegetőzni. Tudom, ha ezt személyesen Deáknak rónám fel, ő valószínűleg szemében hamiskás fénnyel, büdös szivarfüstöt pöffentve, bajusza alól valami újabb anekdotára valót mormolna, amint ezt számtalanszor megtette. Higgyék el, biztos vagyok abban, hogy Önök komoly poharamat nem tojásdobálással honorálják, amint ez egyébként más szónokok esetében mostanság dívik. Felkérésük rendkívül megtisztelő volt, ezúton is köszönöm.
Deák Ferenc alakját és tetteit komolyan, egyúttal röviden megidézni lehetetlen. Mégis, ha megpróbálunk arra választ adni, mi különböztetheti meg Deákot többi, a magyarság panteonjában szintén helyet kapott kortársától (Kossuthtól, Széchenyitől, Batthyánytól stb.), két dolgot mindenképp kiemelhetünk: Egyrészt példátlan szerénységét, amivel tanulságosan mutatta be, hogy országformáló politikusként is meg lehet maradni hétköznapi embernek, nagy döntések meghozójaként is tisztességes, egyszerű magyarnak. Másrészt azt, hogy Deák mindenki másnál jobban művelte a politikát, mint művészetet. Igen, mint művészetet és nem mint tudományt vagy megélhetést, mert ahhoz valóban művészet kell, hogy valaki ilyen tisztességesen tudjon bánni legádázabb ellenfeleivel is, úgy tudjon engedni saját követeléseiből, hogy a másikat közben ugyenezen kompromisszumra rávegye. Ellenállok a csábításnak és nem részletezem tovább Deák lenyűgöző, kompromisszumkereső politikai alkatát, tevékenységének „üzeneteit”, vagy életének eseményeit, megtettem ezt a III. éveseknek hétfői előadásomon, a szünetben kérdezzék meg tőlük. (Én majd a vizsgán megteszem.) Azt azonban szeretném határozottan cáfolni, hogy Deák azért kapta volna a „haza bölcse” nevet, mert esze ágában nem volt megnősülni. Kétségtelen viszont, hogy ehhez az elvéhez ugyanúgy ragaszkodott egész életében, mint politikai nézeteihez, vagy éppen a finom szivarok élvezetéhez.
Inkább engedjék meg, hogy Deák hétköznapjainak hangulatába egy méltatlanul elfeledett kortársának megidézésével kalauzoljam Önöket. Az 1840-es években Zala vármegye politikai elitje gyakran látogatott meg egy bizonyos Fakundus atyát, aki a sümegi ferences kolostor pincemestereként szerzett elévülhetetlen érdemeket a reformellenzék egységének kimunkálásában. Nemcsak kitűnő borai miatt látogatták, hanem azért is, mert órákig élvezhető, hangulatos asztaltársaságokat verbuvált. Egy történet arról, milyen zsenik színesítették a régi Magyarországot: Egy alkalommal Fakundus atya beköttette a szemét és azt állította, csak a nyelvét nyújtja az elé tett italba, máris megmondja, miféle. Sokáig hordták a pince legeldugottabb hordóiból a bort, a derék egyházfi mégis kapásból megnevezte nemcsak a bor fajtáját, de még évjáratát is. Egész addig, amíg Deák asztaltársaira kacsintva egy korsó friss kútvizet nem tolt az orra alá. A barát több korty után így szólt: „Csütörtököt mondott minden tudományom! Mert ezt az italt én biz nem ismerem!” Deák mesélte róla, hogy más alkalommal Fakundus atyát egy korai időpontban borral akarták megvendégelni. Krisztus jámbor szolgája visszautasította az invitálást. Sértett önérzettel így szólt: „Én kérem, három elvből nem iszom. Először is: tiltja a fogadalmam! Másodszor: árt az egészségemnek! Harmadszor: ma már négy kupával ittam!”
Önök előtt, kedves barátaim, nem tornyosulnak efféle akadályok: az ivást nem tiltja szerzetesi fogadalmuk, nem hinném, hogy ártana az egészségüknek, és még biztos nem is ittak eddig négy korsóval… S amikor egészségükre kívánom a praeses által elrendelt eggs-et, kérem, hogy emlékezzenek meg a „haza bölcse” mellett egy icipicit Fakundus atyáról, valamint az Önök egészségére a távolban korsót ragadó kollégájukról is.
Jó szórakozást kívánok:
Fazekas Csaba