Történelmi (film)lecke – a fiúknak

 

„Az idő kereke visszafelé forog” – állapította meg Marx József filmesztéta Miért érdekli O.V.-t a film? c. cikkében (Népszabadság, december 8. Hétvége-melléklet), melyben alapos áttekintést nyújtott a magyar film évszázadáról és a mindenkori hatalomnak a filmgyártáshoz fűződő viszonyáról. Jelen állapotainkat is érintő eszmefuttatásához a történelemmel „hivatásszerűen” foglalkozó tollából kiegészítő hozzászólás kívánkozik, hiszen a Fidesz-kormány kultúrpolitikájának e fontos jellemzőjére épp a nagyszabású történelmi játékfilmek állami finanszírozása körüli vita hívta fel a figyelmet.

A nyilvánvalóan pártpolitikai indíttatású filmkészítési terveket követő általános ürömbe legfeljebb árnyalatnyi öröm épp a történész részéről vegyülhet. Jóllehet ez az „öröm” felületes, ráadásul nagyon is kényszeredett és viszonylagos is. Csupán annak szól, hogy amikor a hatalom birtokosai ennyire nyilvánvalóan politikai szempontból differenciáltan támogattak bizonyos filmeket (másokkal ellentétben), akkor az önnön propagandájuk részének szánt, történelmi témájú szalagokon saját koruk lenyomatait adták át az utókornak. Vagyis ezen alkotások pár év múlva már nem elsősorban az ábrázolt múlt-felidézést tárják nézőik elé, hanem – akár a legjobb szándék ellenére is – készítésük időszakának válnak kordokumentumaivá, történelmi forrásaivá. A 20. században oly sok politikai kurzus érzett kísértést arra, hogy a történelmi múltat önnön propagandájának megfelelően átértelmezze, és a – kimondottan vagy kimondatlanul – megrendelésére készült történelmi filmekben saját politikai felfogását domboríttassa ki. (Az 1953-as gyártású Feltámadott a tenger például sokkal inkább önnön korának, mint az 1848-49-es szabadságharcnak a bemutatása, és a sor hosszan folytatható.)

A Fidesz-kormányzat, és különösen Orbán Viktor miniszterelnök nagyon gyakran alkalmazta a történelmi múlton keresztül megvalósuló politikai üzenetközvetítés stratégiáját. Finoman szólva is provokatív módon az 1918-as forradalom évfordulóján avattak Tisza István-emlékművet, de felidézhető számos vonatkozó beszéd, a millenniumi ünnepségsorozat párt-propagandisztikus légköre, a települések köztereit eluraló egyen-Szent István-szobrok stb. – melyekkel mind-mind egyetlen súlyos probléma van: a történelmi múlt felidézésével a kormányzat úgy akar nemzeti lelkesedést, jövőbe mutató optimizmust gerjeszteni, hogy kritikátlanul és sematikusan viszonyul magához a történelemhez, sőt félő, hogy ezt el fogja várni másoktól is. Az államalapításról, ezeréves kereszténységről megfogalmazott szólamok ünnepi beszédekben persze egy bizonyos szintig természetesek és elviselhetőek, de a Fidesz – épp a történelmi film-projekt kapcsán szembetűnő módon – már átlépte a határt, és egyértelműen önnön előképeit kívánja a magyar történelem korábbi szakaszaiban látni és láttatni. (Mondhatnánk: a magyar kultúrpolitikában talán a múlt volt a legváltozatosabb téma, amikor kormánypártok PR-stratégiájuk részeként tekintettek rá.)

A félelem jogosnak látszik a jelentős kormányzati foritmilliókból készülő Hídember illetve az azt követően tervezett „nemzeti filmprogram” további darabjai kapcsán. A Széchenyi emlékéhez nem odaforduló, hanem ahhoz menekülő, nevét gondolkodás nélkül zászlajukra tűző újkonzervatívok rendszerint jóval többet hivatkoztak a „legnagyobb magyarra”, mint amennyire ismerték. (Egyedül talán Szekfű Gyulát kivéve.) Az eddigi információk alapján joggal feltételezhetjük, hogy a – jó érzékkel épp a Kossuth-bicentenáriumon bemutatandó – szuperprodukció már pusztán az elkészítésével is nyilvánvalóan a relativizált szabadelvűségre, az ellenzéki liberalizmus politikai törekvéseivel szemben a gazdasági modernizációra koncentráló Széchenyi kapcsán a Fidesz-stratégia felismerhető téziseit fogalmazza újra. A tervezett Mátyás király-film iránt is fogékonnyá tehette a fideszes kultúrpolitikusokat, hogy az országot kül- és belpolitikai téren stabilizáló, európai jelentőségű királyt jelenítsenek meg – aki a rendi országgyűlést háttérbe szorítva hajtotta végre központosítási kísérletét. A sorozat tervezett következő darabja Bethlen Istvánról szólna, aki a 20. században hajtott végre sikeres gazdasági konszolidációt – melyet a parlamenti demokrácia erőteljes korlátozásával, és egy egységes leszavazhatatlan jobboldali kormánypárt létrehozásával párosított. Utóbbi elemnek már túl erős az áthallása.

Félő, hogy a történelmi filmben így újra óhatatlanul politikai propagandaszempontok fognak érvényesülni, a múlt művészeti igényességgel párosult tárgyilagos bemutatása helyett (vagy mellett) a színészek „kiszólnak” majd a szerepeikből, direkt módon akarnak nemzetnevelni stb. Pedig a jó történelmi film attól jó, hogy nem szájbarágja a történelmet, hanem egyszerűen bemutatja azt. Közel hozza régi korok szereplőit, ruházatát, szokásait, döntéseit stb., amely nem a néző saját korába, hanem valóban a múltba kalauzol. Továbbá bő teret enged a történelemformáló, kanonizált géniuszok mellett a kor – akár forgatókönyvírói fantázia által szült – kisembereinek is. Ezektől válik hitelessé, sőt, így látja el leginkább a nemzeti öntudatra nevelés egyébként nagyon fontos funkcióját is. Kár, hogy ez utóbbit sok politikus ma sem meri elhinni, úgy érzi, hogy történelmünk fontos darabjai nem elég jók önmagukban, azokat bele kell sulykolni a néző tudatába, illetve nem szabad az alkotói fantáziára bízni a megjelenítésüket, csak ha utóbbit a politikai akarat (és a pénztárca) tartja kézben. A tendencia persze nemcsak a mostani ciklusra volt jellemző. A Koltay Gábor rendezésével készült Honfoglalás-ban – túl azon, hogy meglehetősen szánalmasra sikerültek a pár tucat statisztával készült „csatajelenetek”, nagyon is szándékoltra a kereszténységgel történt kapcsolatfelvétel bemutatása stb. – érezhető volt, hogy a készítők nem „mertek” hozzányúlni a középkori krónikák által megörökített néhány eseményhez. Ragaszkodva a nemzeti mitológia által megköveteltnek vélt hangvételhez, nem tudták igazán filmre írni, megeleveníteni, eseményekkel, jellemekkel megtölteni a krónikahelyek dokumentumízű utalásait, az eseményeket elejétől a végéig patetikus emelkedettséggel próbálták áthatni illetve összefűzni, mely így inkább untat, mint lelkesít. Hasonló tendenciák bontakoztak ki az 1999-es Sacra Corona-ból is, melynek „tálalása” immár a fideszes indíttatású történelemábrázolás jegyeit is magára öltötte. (Ellenpéldaként a történelem szempontjából szerencsésebb kísérletekre csak a nemrég bemutatott, Mel Gibson főszereplésével készült A hazafi-t hozzuk fel. A 18. századi Amerika hamisítatlan karaktereit, a függetlenségi háború nagy eseményeit és kisemberi magatartásait egyaránt felvonultató alkotás végére a néző épp a száraz hitelesség miatt tud szerencsésen azonosulni a szabadságáért küzdő amerikaiakkal, no meg azért, mert nem akarnak aktuálpolitikai áthallásokkal terhes mondanivalót a szájába rágni. S amikor a legvégén a mondanivaló megformálása valóban patetikus magasságba emelkedik, a néző még a dübörgő zenei aláfestéssel, lassított felvételeken, a kibontott zászlóval a győztes csatatéren rohanó főhős látványát sem érzi erőltetettnek vagy sziruposnak. Hatását épp a hiteles és tárgyilagos előzmények nyomán éri el.)

Paradox módon Magyarországon a rendszerváltás után kevesebb olyan történelmi film született, amelyek az iskolásoknak is jó szívvel ajánlhatók, mint a Kádár-(Aczél-)korszakban. Az egykor 1848-49-ről készült alkotásokban, Jókai- vagy Gárdonyi-adaptációkban, sőt később a Rákosi-korszak remek – néha ugyan groteszk – ábrázolásaiban alig vagy egyáltalán nem érződik, hogy az 1970-80-as évek hatalmasai elvárták volna önnön megjelenítésüket, ezek jó része bármikor „nézhető”, élvezhető, a nemzeti múltat megjelenítő és öntudatunkat is helyesen formáló művek. Sóhajtva gondolunk arra is, mikor születhet megint a Horthy-korszaknak (benne Teleki Pál alakjának) olyan remekül formált bemutatása, mint 1985-ben az Eperjes Károly főszereplésével, Bereményi Géza rendezésével (!) készült A tanítványok és a sor hosszan folytatható.

„Eddig úgy volt, hogy a történelem formálta jellemünket. Most úgy lesz, hogy a jellemünk formálja a történelmünket” – jelentette ki Orbán Viktor augusztus 20-án. A fülbemászó propagandafrázisokkal amúgy sem fukarkodó PR-csapat ezzel újabb – majdani pártrendezvények jelmondatának szánt – bonmot-t alkotott, amelynek sem értelme, sem igazságtartalma nincs. Az emberi jellem formálhat ugyanis elképzeléseket, döntéseket vagy épp pártprogramokat is, általában a történelem menetét semmiképpen nem. A mégoly kiváló magyar politikusi jellem is kevés ahhoz, hogy a történelmünket valóban formáló világgazdasági környezetet, a sorsunk kereteit meghatározó nagyhatalmak vagy épp a kisebb, szomszédos népek hozzánk való viszonyát stb. saját elvárásaink szerint alakítsuk. (Orbán kijelentése után pár nappal az USA elleni terrortámadások alapjaiban új menetet szabtak a világ- és a magyar történelemnek egyaránt – teljesen függetlenül kormánypárti politikusaink vagy más magyar állampolgárok egyéniségétől…) Persze az is lehet, a miniszterelnök elszólta magát és kormányzata valóban a történelmet, pontosabban – mivel azt ab ovo nem teheti – történelemszemléletünket akarja e sajátos „jellemmel” meghatároztatni. Nyugodtan borítékolhatjuk, hogy a történelem-felfogás alakításának, pontosabban át- és/vagy kialakításának oly sokszor elvetélt, de a demokráciát nyűgösnek érző hatalmasokat minduntalan megkísértő próbálkozása épp ellentétes célt fog elérni, mint konzervatív kormányunk szeretné: a történelemkönyvekbe egykor talán épp sajátos hatalomgyakorlásuk fog bekerülni, és nem az, amit a múltról láttatni akarnak. Csak győzzük kivárni. Addig legfeljebb újra Ady-verset szavalunk: „Hódították ez országot / Derék, lelkes, úri szittyák, / Jóttevői szegény népnek: / Iskolában így tanítják.” (Az idézet folytatása helyett hadd kérjem az olvasót a Történelmi lecke fiúknak újraolvasására.)

Abba pedig ki-ki gondoljon bele maga, hogy mi lenne, ha tényleg az „ő” jellemük (pl. Simicska Lajosé, Wermer Andrásé, Schlecht Csabáé és másoké) lenne a magyar történelem legfőbb mozgatórugója…

Fazekas Csaba

(2001)