A nemzeti gyásztól a nemzeti ünnepig

II. János Pál pápa 26 éves pontifikátusa alatt sokat változott a világ, s nem elsősorban tevékenységének hatására, hanem attól függetlenül is. Elődjének, elődjeinek halála és temetése nem lehetett a világot átfogó médiaesemény, s ezt nemcsak személyének fontossága indokolja. 1978-ban I. János Pált ugyanolyan fakoporsóban helyezték el ugyanolyan gyászszertartás keretében a Szent Péter-bazilika előtt, az egyházi és világi méltóságok is ugyanúgy ülték körül, hogy az akkori fényképek szinte összetéveszthetők a néhány nappal ezelőtti szertartáson készültekkel. Mégis egész más volt a pápaság politikai-közéleti szerepének megítélése illetve fogadtatása, de az egyén és a média viszonya is, gondoljunk csak a földgolyót behálózó, napi 24 órában, mindent azonnal, élő egyenesben közvetítő tévécsatornák vagy az Internet megjelenésére, mindezek jelentőségének fokozódására.

Kétségtelen, hogy a média által sokkoló közelségbe hozott események fontos szerepet játszottak abban, hogy halála óráiban, temetése idején II. János Pál elvesztését széles tömegek élték meg tragédiaként, olyanok is, akiknek a pápa kevéssé jutna eszébe, ha még ma is jó egészségnek örvendene. A megváltozott "modern idők" jele, hogy a pápa halála és temetése már nemcsak egyházfői tevékenységének méltatásáról, hanem a bejelentés és fogadtatás körülményeiről, kirúgott televíziós vezetőről, megváltozott műsorrendről stb. is szól. Ugyanakkor - valamiféle rosszul értelmezett kegyeleti megfontolásból - alig és csak utólag esett szó a történtek egyik leginkább sajátos, II. János Pál személyétől független eseményéről, az egyes kormányok által életbe léptetett nemzeti gyásznap(ok)ról.

Érthető, hogy kevéssé kerültek előtérbe azok a híradások, amelyek a globális gyász intézményes megnyilvánulásaival kapcsolatos – többnyire tisztelettudóan megfogalmazott – ellenvetéseiknek adtak hangot. Feltűnést keltett, hogy a - nemcsak hagyományaiban, hanem nemzeti jellegének fontos vonását tekintve is - katolikus Írországban a miniszterelnök nem rendelt el nemzeti gyászt, ahogy több franciaországi polgármester is finoman szólva vitatta, hogy félárbocra kellene engednie a köztereken elhelyezett lobogót. Ugyanígy intézkedett Genf városa is, mondván, hogy a zászló leeresztésével kifejezett tiszteletadás csak svájci állampolgárnak jár, külföldinek akkor sem, ha az épp a pápa volt.

A genfi helyi kormányzat logikáját nem követte például a magyar kabinet sem, amikor nemzeti gyásznappá nyilvánította a pápa temetése napját. A kormány vonatkozó határozatában és rendeletében ugyanis abból indult ki, hogy kifejezésre kívánja juttatni "a társadalom egészét mélyen megrendítő haláleset felett érzett részvétet", ezért szorgalmazta, hogy a szórakoztató intézmények és műsorszolgáltatók alkalmazkodjanak a gyásznap követelményeihez, továbbá elrendelte a köztársaság zászlajának katonai tiszteletadással történő félárbocra engedését, a középületek, közintézmények fellobogózását. Továbbá – első olvasatra is meghökkentő módon – kívánatosnak tartotta, hogy valamennyi közoktatási intézmény „tanóra vagy külön diákrendezvény keretében” emlékezzen az elhunyt pápáról, sőt az ország valamennyi polgárától elvárta, hogy „méltó módon tisztelegjen az elhunyt egyházfő emlékének”.

A nemzeti gyász ilyetén kormányzati szorgalmazása és kifejezésre juttatása több szempontból is problematikus. A kérdés puszta felvetését nem szabad kegyeletsértésnek bélyegezve lesöpörni, hisz nem II. János Pál személyéről, munkásságáról van elsősorban szó, hanem az állam és az egyház viszonyának kifejezéséről. A nemzeti gyász ilyetén elrendelése független attól, hogy milyen politikai elveket valló (jobb- vagy baloldali) kormányzat nevéhez fűződik, jóllehet ennek végiggondolása is fontos. Kitérőként azért jegyezzük meg, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnöktől legalábbis különös volt ez a hozzáállás. Múlt decemberi vatikáni látogatásán tisztelettudóan, de határozottan tette szóvá államférfiúi kifogásait a magyar katolikus egyház politikai szerepvállalásáról a pápának. A gyásznap kapcsán tanúsított magatartása ennek tükrében kissé "túlbuzgónak" tűnik, amit az is jelez, hogy konzervatív ellenzéke szokatlan módon semmi kritikát nem tudott fűzni intézkedéseihez, ezt pedig kisebb jelentőségű ügyekben sem mulasztja el soha. Arra a kérdésre, hogy Gyurcsány az egyházpolitikában korábbi következetes (és jobboldali illetve egyházi össztüzet önnön fejére zúdító), vagy inkább elődei által képviselt udvariaskodó irányvonalat fog-e képviselni, a lassan kibontakozó választási kampány úgyis megadja a választ.

A gyásznap kapcsán így nem megkerülhető a kérdés: minek tekinti szekularizált köztársaságunk a pápaság első emberét? Amennyiben a római katolikus egyház fejének, úgy aligha egyeztethető össze az állam és az egyház elválasztása, előbbi felekezeti semlegessége alkotmányos elveivel egy egyház kiemelkedő személyiségének össznemzeti jelentőségre emelése . Amennyiben viszont inkább egy külföldi ország államfőjének minősül, felvethető a kérdés, hogy kötelezhetjük-e országunk polgárait gyászolásra egy nem magyar illetve magyarországi személy esetében. Érdemes felidézni a kormányzati intézkedések egyik fontos jogszabályi alapját. A 237/2001. (XII. 10.) sz. kormányrendelet így definiálja a nemzeti gyásznapot: "A társadalom egészét, illetve annak jelentős részét érintő - a nemzet érdekében végzett munkássága, közéleti tevékenysége okán kiemelkedő személy halála miatt, vagy a társadalmat mélyen megrázó katasztrófában elhunytak iránt érzett - megrendülés és az ezt kifejező kegyeleti megemlékezés." A magyar nemzet érdekében kifejtett különleges, más nemzeteknél meghatározóbb tevékenységet II. János Pálnak nem tulajdoníthatunk, kínosan ügyelt arra, hogy valamennyi nemzetet egyházának hívó szavával tudjon megszólítani. , amit az is jelez, hogy konzervatív ellenzéke szokatlan módon semmi kritikát nem tudott fűzni intézkedéseihez, ezt pedig kisebb jelentőségű ügyekben sem mulasztja el soha. Arra a kérdésre, hogy Gyurcsány az egyházpolitikában korábbi következetes (és jobboldali illetve egyházi össztüzet önnön fejére zúdító), vagy inkább elődei által képviselt udvariaskodó irányvonalat fog-e képviselni, a lassan kibontakozó választási kampány úgyis megadja a választ. Érthető továbbá, ha kiemelt fontosságot tulajdonít a pápa halálának egy olyan ország, amelyben a katolikus egyház nemzeti identitásteremtő szerepet játszott, például az említett íreknél, a lengyeleknél (II. János Páltól függetlenül), a horvátoknál stb., de a felekezetileg rendkívül tagolt Magyarországon erről aligha beszélhetünk. Az továbbá, hogy egy egyházfő milyen mély nyomokat hagy egyháza és a nagyvilág történetében, mennyire volt kiemelkedő személyiség, később gyakran relatívvá válik, esik egész más megítélés alá, mint a gyász óráiban. Különösen, ha később nyíltabban beszélnek – a kegyeleti okokból mostanában még jórészt elkerült – vitatott és vitatható részletekről, például a konzervatív egyházi felfogásról, a katolikus egyházat megrázó botrányokról stb.

Magyarországon évente az október 6-i nemzeti gyásznap jelentősége és fontossága nem megkerülhető, mint ahogy az eseti jelleggel legutóbb, a móri gyilkosságok miatt elrendelt intézkedés is teljes mértékben indokolt volt, kifejezte az idézett jogszabályban szándékolt elveket. Sajnálatos, hogy külföldi politikai személyiség halála esetén utoljára akkor zártak be szórakozóhelyek, változtak televíziós és rádiós műsorrendek, került sor az illető „élete és munkássága” rendkívüli tanórák keretében történő méltatására Magyarországon, amikor a nyolcvanas években szovjet pártfőtitkárokat temettek. A párhuzam kétségtelenül rosszízű és igazságtalan, azonban felveti a kérdést, hogy 2005. április 8-án a magyar társadalom megszokott pénteki tevékenységei helyett inkább gyászolt-e, vagy csak mindezek mellett egykedvűen szemlélte a televíziós közvetítéseket.

Hogy mennyire nem összeegyeztethető egy mégoly kiváló pápa temetésének nemzeti gyásznappá nyilvánítása a köztársaság eszméjével, mutatják az intézkedések lehetséges logikai következtetései is. Ha II. János Pál halála a magyar nemzet gyásza volt, akkor nyilván minden későbbi pápáé is az lesz (a korábbiaké is az kellett volna, hogy legyen), hiszen a pápa által megjelenített világméretű intézmény ugyanaz. (Arról ugyanis alig hallottunk, hogy miért csak az egykori krakkói érseknek járna a kiemelt megtiszteltetés.) Továbbá: ha az egyik pápa temetése nemzeti gyásznap, akkor az új pápa megválasztása és beiktatása netán nemzeti ünnep kellene, hogy legyen.

Ezt azért nem gondolom komolyan, remélem, mások is így vannak ezzel.

Fazekas Csaba

történész, egyetemi oktató