Cikkek, levelek, gondolatok a Hit Gyülekezetéről, 1998-1999

 

1998 augusztus végén döntöttünk úgy a feleségemmel, hogy nem megyünk többet a Hit Gyülekezete istentiszteleteire. Az alábbi dokumentumok vegyes tartalmúak és műfajúak, kronológiailag sem rendezettek, illetve van egy-egy gondolat, mely többször is felbukkan. Azért éreztem szükségét mindezek összefoglalásának, mert különösebb magyarázkodás nélkül tükrözik azokat a gondolatokat (legalábbis azok egy részét), melyek az elmúlt időszakban foglalkoztattak. Nem is fűzök hozzájuk kommentárt, csak – dőlt betűkkel – annyit, amennyi az egykori szövegeim „betájolásához” szükségesek.

 

Miskolc, 2000. január.

 

„Valahol utat vesztettünk”

 

Amikor kezdtek eljutni hozzám 1998 tavaszán-nyarán folyamán a vezetőségben felbukkanó nézeteltérések híre, egy-egy levélmásolat stb., úgy gondoltam, érdemes volna a gondolataimat nekem is valamiféle irományba rendeznem. „Címzett”-nek fiktív olvasót választottam, bár nem kívántam töprengéseimet nyilvánosságra hozni. Végül nem is fejeztem be, de így is tanulságos mindarról, ami akkoriban foglalkoztatott.

 

Az elmúlt időszakban a Hit Gyülekezetében terjedelmes, noha bizonyos részleteiben alig ismert vita zajlott (zajlik) a budapesti vezetőségen belül. A vita során számos iromány született (születik), melyek különböző úton-módon, hol sarokba bújva, lopott pillantással kézbenyomva, hol nyilvánosan, de egyaránt elterjedtek (elterjednek). Alábbiakban nem ezek számát kívánom szaporítani, ha Kedves Olvasóm, úgy érzed, hogy eleged van e polémiából, nyugodtan dobd félre írásomat. Hogy mégis tollat ragadtam, annak egyetlen oka van: „tele van a szám beszédekkel”, mint Elihunak (persze nem olyanokkal, mint neki), vagyis régóta foglalkoztatnak bizonyos dolgok, válaszért kiáltó, mégis magamba fojtott kérdések, melyeket olykor magamnak is alig mertem megfogalmazni, kialakultak bizonyos gondolataim, kétségeim, melyeket csak közvetlen barátaimmal, feleségemmel mertem alkalomadtán megosztani. Minden olyan alkalommal, amikor szűk körben szóba hoztam a gyülekezet életével kapcsolatos apró kételyeimet, úgy tapasztaltam, nyitott ajtókat döngetek, a megszólítottak számára többnyire távolról sem ismeretlen dolgokat feszegetek. Persze nem akarok mindent az utolsó szóig kibeszélni („kiírni”) magamból, már csak terjedelmi kereteim szorítása miatt sem, csak egy-két témakört, gondolatot próbálok papírra vetni mindabból, amit az elmúlt időszak szomorú (túlzás nélkül: tragikus) eseményei nyomán immár úgy érzem, nyugodtan megtehetek.

Gyakran feltettem magamnak a kérdést az elmúlt egy-másfél évben, s alighanem 1998 nyarán ennél aktuálisabb problémát elképzelni sem tudok: sikeres-e a Hit Gyülekezete vagy pedig nem? (Pontosabban: folytatódik-e a kétségtelenül sodró lendületű sorozat, amely néhány évvel ezelőtt jellemezte a gyülekezetet, vagy csupán egykori sikereinket adjuk el újra meg újra a mai sikeresség mezébe öltöztetve?) Tudom, sokan a kérdés felvetését is eretnekséggel határosnak tartják, hiszen a válasz csak a határozott „persze, hogyne, jobban, mint valaha” lehet. De ha meg mertük fogalmazni a kérdést, akkor is sokan igenlő választ adnak, s a tények első ránézésre őket látszanak igazolni. A gyülekezet létszáma valóban nagy (erre még visszatérünk), folyamatosan bővülő intézményhálózatot (iskolát stb.) működtet, tekintélyes vagyona gyarapodik, és hamarosan felkerül az i-re a pont, megnyitja kapuit a Gyömrői úti csarnok, egy valóban gigantikus saját tulajdonú ingatlan, melynek a kívülállók és kritikusok is csodájára járhatnak. Statisztikákkal, tudom, nehéz vitatkozni, mégis, mintha csendesebben zajlana az élet gyülekezet-szerte, kívül-belül visszhangtalanabbul telnének az istentiszteletek, egyéb nagy gyülekezeti rendezvények, kevésbé lenne fontos a régi és új tagok számára mindaz, aminek részesei. Mintha az „új hullám” lecsendesedésével elfogyott volna a lendülete a gyülekezetnek, nem érezni azt a dinamikus növekedést, mely szerintem a kilencvenes évek első felében nem elsősorban a létszámban jelentkezett, hanem lényege a gyülekezet tagságának tenniakarásában, lelkesedésében, a gyülekezet ismertségének gyarapodásában, az egyház spontán formálódásának megtapasztalásában ragadható meg.

Mindezt igazolja, hogy 1998 tavaszán-nyarán egyértelműen nem valamiféle hirtelen jött sértődések keltenek feszültséget, hanem a mélyben régóta zajló folyamatok törtek felszínre, méghozzá úgy tűnik, elég erőteljesen. Nyilvánvaló, hogy a viták hátterében ezúttal nem lehet szó egyéni sértődésekről, magánakciókról, hiszen ennyi ember egyszerre külön-külön, egymástól függetlenül megsértődni legfeljebb valószínűségszámítással kapcsolatos számtanpéldában képes, a valóságban nem. Úton-útfélen hallom a gyülekezetben: máskor is érték már támadások Sándort, máskor is kijöttünk belőle sikeresen, máskor is voltak személyes konfliktusok a gyülekezetben, megoldódtak, letisztultak, megerősödve kerültünk ki belőle stb. Sokan úgy vélik, ezúttal is ez fog történni, Görbiczék elmennek, egy darabig érezzük még a feszültséget, aztán mint az éles kanyarból kiguruló jármű, újra nagy sebességre kapcsolunk, biztos száguldásunk a cél felé töretlen. Szkeptikus vagyok. Szerintem a Hit Gyülekezete történetének legnagyobb fordulópontjához érkezett, félek attól, hogy mostantól semmi nem lesz olyan, mint eddig, és óhatatlanul leszállóágba kerültünk, innentől sodortatunk az eseményektől, és akármilyen hangosan győzködjük magunkat és környezetünket a Hit Gyülekezete elsöprő sikereivel, egyre kétségbeesettebb kísérleteink alól ki fog lógni a lóláb. Azt hiszem, Görbicz Tamás és a nevével (lényegében igaztalanul) fémjelzett csoport tagjainak esete semmiképpen nem azonosítható a korábbi kilépésekkel, akár Gyura Gergely, akár Trapp István, akár Bereznai Áron, akár mások egykor nagy port kavart ügyeire gondolunk. Görbiczék esete más, ezúttal semmiképpen nem lehet egyéni ambíciók által motivált, titkos összeesküvések során kikristályosított palotaforradalmakról beszélni, még ha a gyülekezet jelenleg pozícióba került vezetősége így is akarja beállítani a dolgot. (Mások egyenesen örülnek annak, ha a „lázadók” elmennek, mondván, kitisztul a jobbik rész, hadd hulljon a férgese. Ezt a véleményt kommentálni sem akarom, emlékezhetünk a „ja, kérem, ahol gyalulnak, ott hullik a forgács” című véleményekre.) Mint tényt tartom továbbá jelzésértékűnek, hogy megfogalmazódtak a jól ismert összeesküvés-elméletek, hogy ők már régóta azzal kelnek-fekszenek, hogy szétverjék a gyülekezetet, ügynökök furakodtak közénk (tényleg, kicsodák?), akik egy „előre megtervezett forgatókönyv alapján hajtják végre tervüket, a Hit Gyülekezete megsemmisítését”. (Szó szerinti idézet Nagy Józseftől, személyes beszélgetésben elhangzott kijelentéséből, még most is úgy érzem, nem hiszek a fülemnek.)

Szóval, én egyszerűen nem tudok „volt Görbicz Tamás – nincs Görbicz Tamás” módon napirendre térni a kérdés felett. Elszomorítónak tartom, hogy a jószándékú problémafelvetésre, az őszinte feltárásra ez a durva ellenakció a válasz. Az ügynek nyilván mélyebbek a gyökerei. Az 1998 tavaszán viharos gyorsasággal távozott gyülekezeti alkalmazottak, lapszerkesztők (Bartus László, Králl Csaba), iskolaigazgató (Nagy Iván), gazdasági vezetők (Montvay Zoltán, Nagy István), és mások kizárt, hogy észrevételeiket először nem a „szolgálati út” betartásával fogalmazták volna meg, továbbá nem az első apróságra kapták fel a fejüket: olyanokról van szó, akik hosszú évekig fenntartások nélkül engedelmesen szolgálták Sándort, a gyülekezet egységének szent célja miatt magukba fojtva dolgoztak tovább, tűrték, hogy akár bizonyos meggyőződésükkel ellentétes feladatokra vagy módszerekkel alkalmazzák őket. Szólni senki nem mert, mondván, hogy Sándor tudja, mit akar, a gyülekezet érdekében befogom a számat, no meg én is úgy járok jobban. A Görbicz által papírra vetett, akarva-akaratlanul elhíresült Négy pont nem a durva ellenszegülés, lázadás átfogó kísérletének programja, sokkal inkább apró észrevételek gyűjteménye, az őszinte párbeszéd igényének kifejeződése, melyeknek legalább megbeszélése nem lehet egy jól működő szervezetben kérdéses. A hatalmi arroganciának azt a megnyilvánulását, amellyel ezt Sándorék fogadták, egyszerűen megdöbbentő. Mindezt persze utólag be lehet úgy állítani, hogy Sándor mindent józanul fogott fel, kifejezte együttműködési készségét, de hát ez a megátalkodott csoport szóba sem állt kenet alatt élő vezető pásztorával, Magyarország szolgálati ajándékával, kinek szeretettől vezérelt kapcsolatteremtési kísérleteire a durva hátbatámadás volt csak a válasz.

Mielőtt következő gondolatfoszlányomba kezdenék, egy kis bevezetés: túlzás és képmutatás nélkül állíthatom, hogy Németh Sándor személyét, munkásságát, a Szent Lélek általa közvetített megnyilvánulásait egyháztörténeti jelentőségűnek tartom. Az 1980-as évek második és a kilencvenes évek első fele kereszténységnek egyik legnagyobb (sőt, talán legnagyobb) egyéniségét tiszteltem benne mindig, és tisztelem most, a történtek után (ellenére) is. Csodálattal vegyes tisztelettel hallgattam prédikációit, fordítottam oda a fejem minden egyes információra, amely úgy kezdődött, hogy „azt mondta Sándor, hogy…” – és ezrek voltak így ebben az országban. Személye körül azonban az utóbbi években indokolatlan hatalmi kultusz keletkezett, ami együtt járt azzal, hogy környezetében csak bólogatójánosok lettek megtűrt személyek. Az utóbbi években már olyan véleményeket is hallottam, hogy Sándor és a Hit Gyülekezete egy és ugyanaz, Sándor és az ébredés jövője egy és ugyanaz, őrajta van a kenet, őt használja Isten csatornának, és ha bármilyen kis dologban is megkérdőjelezed, amit Sándor mond, lázadó vagy. Sándornak mindig igaza van, és ha téved, akkor is csak egy dolgod lehet: befogod a szád és engedelmeskedsz, de különben is, Sándor nem tévedhet. A karizmatikus infallibilitás dogmáját éppen csak ki nem mondtuk, de annak szellemében cselekedtünk. A félelem és a szervilizmus légköre tapintható lett a gyülekezetben. Jómagam is emlékszem több esetre, amikor egyes vezetőségi megbeszéléseken sokan attól féltek, „jaj, csak meg ne szólítson Sándor”, s ha mégis megtörtént, azt sem tudtuk, hogy bólogassunk, nehogy valami bajunk legyen. Amikor például Sándor egy ízben elmondta a hun-magyar rokonságra vonatkozó elméletét, nekemszegezte a kérdést: ugye igazam van? Ma is érzem azt a félelmet, hogy még halk kételyeimnek sem mertem hangot adni, nehogy lázadónak találtassam. „Tudományosnak nem tudományos, de nagyon meggyőző” – válaszoltam, magamban téve hozzá, hogy érvelése nem éppen számomra meggyőző, hanem a hallgatóság többi része számára, így sikerült megúsznom. Hasonló sztorikat sokat ismerek, talán más is tud beszámolni ilyesmiről. Emiatt nem is nagyon jártam a vezetőségi megbeszélésekre, holott, mint főiskolai oktató, mindig hívtak.

Hogy mennyire nem lázadásról van szó Görbiczék esetében, mutatja, hogy olyan emberek dobták be sorozatban a törülközőt, akiket kivétel nélkül Sándor helyezett (magas) pozícióba, és a felelősség büszke tudatától vezetve nagy lendülettel kezdtek munkába, örültek, hogy végre sokat tehetnek a gyülekezetért. Az a fajta kézi vezérlés azonban, ahogy Sándor ezen emberekhez és az általuk vezetett intézményekhez nyúlt, kiborította őket, nem is csoda, én nem bírtam volna sokáig. A gyülekezetnek most hátat fordítók Sándor legodaadóbb hívei közül kerültek ki, évekig elkötelezett, engedelmes beosztottjai, akik életüket (nem csak szellemi, hanem egzisztenciális értelemben is) a gyülekezetnek szentelték. Az illetőket akár csak felületesen ismerők előtt is egyszerűen nevetséges azt állítani, hogy Görbiczék Sándor pozícióját akarták gyengíteni, vagy éppen megszerezni, no meg hogy már régóta készítették elő most lelepleződött összeesküvésüket. („Sokakat meglepett, amikor Napóleon szerint Hógolyó már régen együttműködött Jones gazdával, hiszen emlékeztek rá, milyen vitézül harcolt a Tehénistálló csatájában.” Tényleg, nem lenne érdemes Orwellt újraolvasni? Mindenki egyenlő, de vannak, akik…) Komolyra fordtva a szót, a Görbiczéket gyülekezeti prédikációk sorozatában befeketíteni igyekvő törekvés egyszerűen nem igaz. S minden gondolkozó ember tudja, hogy ha egy személy a valósággal ellentétes dolgokat mond, az 1. vagy téved, 2. vagy hazudik.

Szerintem az egyik legnagyobb probléma, hogy egyszerűen nem merjük őszintén elmondani a véleményünket, vagy azt sem merjük bevallani, hogy van véleményünk. Hangsúlyozom: mindez nem azonos az elvtelen vagy durva kritizálással, a „hibakeresés-hibatalálás”-sal stb. Szerintem lehetek úgy is hűséges tagja, elkötelezett híve a Hit Gyülekezetének, hogy megfelelő helyen és időben, kulturált és udvarias formában, a tévedés és korrigálás lehetőségét természetesen fenntartva megfogalmazom észrevételeimet, és erre hasonló választ is várok. Jelen irományom előtt én egyszerűen nem mertem ezt semmilyen formában megtenni, és azt hiszem, akkor jól cselekedtem, hiszen könnyen én lehettem volna az első számú közellenség.

Akárhogy is vesszük, a gyülekezet életét az „egyszer fent, egyszer lent” határozza meg. Nem tudhatod, mikor leszel kegyvesztett, nem kell ahhoz semmit csinálnod, hogy egyik nap gyülekezetünk büszkesége, másik nap ellensége legyél. Egyik alkalommal nyilvánosan megdicsérnek, bizonyságot tehetsz a sportcsarnokban, másik nap a hátad mögött hallod, milyen rossz szellemi állapotban vagy, és milyen veszélyes veled túl szoros kapcsolatot tartani. Jómagam úgy érzem, sokirányú tudományos, publicisztikai egyéb tevékenységet folytattam, tanulmányok sorát írtam, egy sikeres könyv is kikerült a tollam alól (a gyülekezet kiadásában), Sándor többször is nagyon megdicsért. Ha kiderül azonban, hogy nem osztom minden apróságban a nézeteit, könnyen veszélyes felforgató lehetek, kiderülhet, milyen sötét erők mozgattak már akkor is, amikor tudálékosan beférkőztem a bizalmába és rátukmáltam intellektuális melléfogásaim sorozatát, még szerencse, hogy időben észrevette.

[…]

Az elmúlt időszakban a gyülekezetben elhangzott prédikációk minden bibliai pozitív személyt (Mózes, Pál apostol stb.) Sándorral, minden lázadót (Anániás, Safira, Kóré, Bálám, Dátán, Abirám stb.) Görbiczékkel azonosítottak. Én nem vagyok teológus, sem teológiailag különösebben képzett, de e nyilvánvalónak szánt párhuzamokat erőltetettnek érzem. A Szentírás számos egyéb esetet is ismer, amikor Isten embereinek éppen jószándékú tanácsosokra volt szüksége, hogy felismerjék és korrigálják hibáikat. Hirtelenjében csak egy eset jut eszembe: amikor Roboám elfoglalta királyságát, kétféle tanácsot kapott, az egyik – az uralkodói hatalom tekintélyének megőrzése mellett – az alattvalókkal való őszinte együttműködést, a másik a legkisebb ellenvéleményt is elfojtva, a hatalmi arrogancia alapján kikényszerített tekintélyszerzést indítványozta. Roboám az utóbbit ültette át a gyakorlatba, s a következmények ismertek: az Isten népe kettészakadt, jóvátehetetlenül és visszafordíthatatlanul.

[…]

Őszinte tisztelettel kívánom Neked, hogy az Úr áldjon meg:

 

Fazekas Csaba

 

Miskolc-Nyékládháza, 1998. augusztus 19.

 

 

Lemondó levél

 

1998. szeptember elején hosszas hezitálás, a feleségemmel átbeszélgetett napok, esték után rászántam magam a kilépésre. A miskolci Hit Gyülekezete tényleges vezetőinek az alábbi levelet fogalmaztam meg:

 

Csapkó Gábor, Felkai István

Molnár György és Tóth Viktor részére

 

Kedves Barátaim!

 

Szomorú és nehéz szívvel fordulok Hozzátok, hogy megtegyem azt, ami elől hetek óta menekülök, és nem bírom tovább. Ezúton szeretném tudomásotokra hozni, hogy a gyülekezetben zajló vitákat, torzsalkodásokat olyan irányúnak érzem, amellyel már a gyülekezeten belül nem tudok közösséget vállalni, ezért saját elhatározásomból felfüggesztem a Hit Gyülekezetében tagsági viszonyomat, értelemszerűen lemondva mindenfajta szolgálatról vagy megbízatásról. Minden erőmmel és nagyon-nagyon szerettem volna mindezt elkerülni, az “aki nincs ellenünk, az velünk van” elv alapján tovább maradni köztetek, de egyre inkább úgy tűnik számomra, hogy olyan helyzet állt elő (tőlem függetlenül), amelyben ez lehetetlen.

Tudjátok, hogy amióta információink vannak a budapesti vitákról, én kezdettől úgy éreztem, hogy Görbiczék felvetéseinek bőségesen van valóságalapja, és egyszerűen mind a mai napig kizártnak tartom, hogy ők eredetileg ezt akarták volna. Hogy idáig fajult a dolog, abban szerintem súlyos felelősség terheli a gyülekezet vezetőit, és mindazokat, akik utólag azonosulnak véleményükkel. Az utóbbi időkben elhangzott gyülekezeti prédikációk, a most pozícióhoz jutott vezetőktől hallottak pedig mélységesen elkeserítenek, és bizonyos vagyok abban, hogy nagy részükben nem felelnek meg a valóságnak, és éppen azok rágalmaznak a legjobban és az eszközökben nem válogatva, akik magukat érzik Görbicz Tamáséktól megtámadva. Nem akarom ezt hosszan részletezni, hiszen bajotok lehet abból is, ha csak végigolvassátok a levelemet, szörnyű szellemi befolyás alá helyezhetlek titeket, csak győzzetek tőle szabadulni. Mint hallottuk legutóbb, ha mindezt csak baráti körben elmondom, máris keselyű lettem, aki leokádja a gyanútlan harcosokat, és kardját forgatja bennük. Góliát lettem a szemetekben, aki ordenáré módon gyalázza, szidalmazza Isten népét, az ébredést stb. végig sem szabad hallgatnotok, mert jaj nektek. Fel sem merem tenni Nektek a kérdést: nem gondoljátok, hogy mindez túlzás egy picit és hogy valójában nem erről van szó?

Szóval távozásomat sokféleképpen értékelhetitek, az én véleményemet is megkérdezhetitek, ha érdekel, de tudjuk, nem szabad, hogy érdekeljen. Ha volna a gyülekezetben valaki, aki megkérdezné, hol vagyok, csak mondjátok nyugodtan, hogy régóta összeesküvést szítok Sándor ellen, Soós Pál ellen, aláaknáztam a Vasast, mérgezett játékokat csempésztem a gyerekszolgálatba, leköptem a Pali autójának szélvédőjét, vagy egyszerűen csak aljas lázadó vagyok, aki meg akarja fojtani az ébredést, azzal kel és fekszik, hogy tönkretegye, meggyalázza, szétverje Isten népét, meghiúsítsa megbonthatatlan egységtörekvéseinket, aki eladta a lelkét az ördögnek stb. Még szerencse, hogy idejében lelepleztetek, mint az egri érsek, vagy a helyi Fidesz-vezérkar fizetett ügynökét. Vannak ilyen variációk, mit se zavarjon Benneteket, hogy mindennek semmi köze az igazsághoz. (Úgy tűnik, ez mások esetében sem zavar senkit.)

Komolyra fordítva a szót: Borzasztóan fáj, hogy hosszas hezitálás után így kellett döntenem. Amióta Miskolcra kerültem, nagyon jól éreztem magamat köztetek, igyekeztem képességeim szerint, jó szellemből szolgálni a gyülekezetet, ahol igaz barátokra, valódi otthonra leltem. Hozzátok fűződő viszonyom is több volt, mint szolgálótestvéri, azt hiszem, igazi barátság köt össze bennünket, s én a magam részéről továbbra is jó barátaimnak tekintelek Benneteket, ha Ti sem féltek leprással kezet fogni. Döntésemben tehát – hangsúlyozom – semmi szerepet nem játszottak a miskolci viszonyok, melyeknek sokáig én is alakítója-átélője voltam és szívesen maradtam volna. Ezúton is köszönöm Nektek, Gábor és Gyuri, hogy mindent elkövettetek annak érdekében, hogy itt maradjak, győzködtetek a gyülekezet által nekem, és az általam a gyülekezetnek nyújtott kölcsönös előnyökről, a Gábor által is inkább csak kincstári optimizmussal hangoztatott igazságokról stb. De én ezt nem bírom tovább. Fele sem igaz annak a sok rágalomnak, amit nap, mint nap Görbicz Tamásék fejére kell szórnunk, pedig ha nem tudod őket első számú közellenségnek, patáját vesztett ördögnek lefesteni, itt most nem sok jóra számíthatsz. Én ezt nem tehetem, nyugodt lelkiismerettel én nem tudok ilyen hosszú távon képmutató lenni és meggyőződésemmel ellentéteset hangoztatni. Azt hiszem, valamennyiünk közül csak én vettem igazán a bátorságot ahhoz, hogy döntésemet mindkét fél véleményének alapos mérlegelése után hozzam meg, Ti csak az egyik oldalt ismeritek. Felnőtt embernek, minimális igazságok birtokában lévő hívőnek nem értem, miért kell ilyen hisztérikusan félnie attól, hogy meghalljon két ellentétes véleményt, és eldöntse, melyik az igaz, a számára követhető. Elgondolkodtatónak tartom, hogy a gyülekezetben így kell az emberek fejébe az ellenségképet beleverni, és még egy újságcikk elolvasásától is megfélemlítéssel elriogatni ahhoz, hogy a vélt igazság ösvényén megmaradjon.

A Hit Gyülekezete erős, hatalmas, hiszen most már olyan csarnoka is lesz, hogy csodájára járhat a fél világ – szoktátok mondani, és a statisztikák valóban ezt mutatják. Nem tévesztettünk valahol mégis utat, Nektek nem hiányzik valami?

Valakik bizonyosan nem, én sem fogok senkinek hiányozni, hiszen hadd hulljon a férgese, hamarosan biztos lesz, aki még örömének is hangot ad amiatt, hogy eltakarodott végre e kártékony szellemű ember, akiről már két-három éve tudjuk, hogy a szeme sem áll jól. (Miért nem, Görbiczékkel nem ez történik?) Lerázzuk magunkról, mint kutya a vizet, száguldásunk a cél felé töretlen. De mi lesz, ami változik? Félek attól, hogy a gyülekezetet nemsokára csak stabilizálódó tagsága és ingatlanai tartják majd össze, ugyanúgy, mint a katolikust, a mostani botrány kezelése csak felgyorsítja ezt a veszélyes folyamatot. Az emberek előbb-utóbb lassan gyülekezeti tagokká válnak és nem keresztényekké. Kétfajta embertípus lesz meghatározó: a tudatlan ál-hívő, aki egyre kevesebbet ismer az Isten országára tartozó dolgokból, csak eljár az összejövetelekre, akár évekig (az a jó, annak bármit be lehet adni!) és a gátlástalan, aki személyes érdekeinek alárendel mindent, és így lesz – hogy is szoktuk mondani? – “sikeres”. Soós Pál istentiszteletein bóbiskolva keveset tud meg az ember Isten munkájáról, keveset lelkesít az Igében rejlő szellemi erő, kevésbé motivál erkölcsös, krisztusi életre, inkább a gyülekezet érdekeinek való legteljesebb alárendelődésre, mert higgyétek el: a két utóbbi sajnos nem ugyanaz. A gyülekezet érdekében továbbra is elfoglaljátok majd magatokat azzal, hogy ki mit hallott a Somodiék Pálnak intézett telefonjairól, ki kinek mit mondott, hogy mondjuk meg Pálnak, amit egyébként nem mondhatunk meg, mert megsértődik, hogy vegyük rá arra, ami magától értetődő, de nem tudja rászánni magát, hogy eldöntse, hogy érjük el, hogy inkább ne jöjjön le szilveszterre, mert megőrülünk a négyórás dicsérettől stb. De őszintén megbeszélni továbbra sem lehet semmit Pállal és másokkal, mint mondjátok, a gyülekezet érdekében. (Őszintén szólva, nem abszurd egy kicsit már a kiindulópont is: Ti vezetőnek tartjátok Pált, ő meg pásztornak magát, és ezzel mindenki szépen elvan... Stb. stb. stb.)

Ezt a döntést egyébként meggyorsította számomra, hogy az utóbbi időben valósággal rámnehezedett az, hogy régóta alapvetően elhibázottnak tartom a gyülekezet vezetőségének hozzáállását a politikai kérdésekhez (közélethez) illetve az anyagi kérdésekhez.

Na mindegy, máris sokat fecsegtem, és nem akartalak Benneteket terhelni. (Olvasás után elégetendő!) Egyet tiszta lelkiismerettel ígérhetek Nektek, akár elhiszitek, akár nem, a Ti dolgotok: én a Ti ellenségetek soha nem leszek, nem áll szándékomban újságcikkeket írni, vagy nyilatkozni ellenetek, illetékteleneknek titkokat kiadni stb. Kívülről, amit csak lehet, megteszek azért, hogy a Miskolci Hit Gyülekezete minél zavartalanabbul építhesse Isten országát. (Imád­kozok is értetek, Nektek énértem nem fontos, a Ti dolgotok.)

Hangsúlyozni szeretném, hogy döntésemet én nem szánom véglegesnek, el tudom képzelni, hogy a mostani keserűségemet kiváltó okok egyszer megszűnnek, vagy háttérbe szorulnak, és akkor újra örömmel látogatni fogom az összejöveteleket, ha Ti is beengedtek a lelátóra. De kicsit szkeptikus vagyok, ez tény. (Ld. Jer. 22,10.)

Az Úr áldjon Benneteket, feleségeiteket, gyermekeiteket, kérlek, tartsatok meg jó emlékezetetekben:

 

Miskolc, 1998. szeptember 10.

Fazekas Csaba

 

 

Kiegészítések Kocsis Tamás tanulmányához. (A Földi Paradicsom prófétái, avagy mérlegen a bizniszkereszténység ideológiája. = Kovász, 1998. Nyár, 58-83. p.)

 

A gyülekezetből történt távozásom után sokáig nem foglalkoztam azzal, hogy írásban is összefoglaljam a Hit Gyülekezetével kapcsolatos töprengéseimet. Egy interneten fellelt tanulmány ugyanakkor arra indított, hogy a gyülekezet egyik legfontosabb alaptanításával, az általam mindig is kétkedve fogadott „bővölködés teológiájával” kapcsolatban összefoglaljam a gondolataimat. A cikkem végül kisebb módosításokkal megjelent, eredetileg így nézett ki:

 

Kissé későn, de annál nagyobb örömmel fedeztem fel az interneten a Kovász c. folyóiratot, s abban Kocsis Tamás tanulmányát. (Az internetes változat használata miatt alábbiakban nem tudok annak oldalszámaira hivatkozni, de megállapításaimban ez nem okozott zavart.)

A szerző aprólékos gonddal elemzett egy létező, gyakran emlegetett, de részleteiben alig ismert társadalmi-gazdasági, sőt néha politikai jelenséget, mely Magyarországon elsősorban a Hit Gyülekezetéhez kapcsolódik. E sorok íróját a szerzőhöz hasonlóan nagyon érdekli és állásfoglalásra készteti a sokfelé ágazó jelenség – vele ellentétben azonban volt „szerencsém” hét esztendőt tölteni a Hit Gyülekezetében. Kocsis Tamás nagyívű elemzését nem áll módomban részleteiben kommentálni, egyrészt gazdaságtani ismereteim hiányosságai, másrészt a tanulmány kimerítően alapos és terjedelmes volta miatt. Hadd tegyek azonban néhány megerősítő-kiegészítő megjegyzést mindehhez, hiszen amit a szerző kívülről látott, jómagam pedig belülről éltem át; s talán nem érdektelen, hogy a jelenség, amit a Kovász folyóirat szerkesztője a prosperitás-teológia apostolai irányából, mintegy „felülről” közelített meg, hogyan is nézett (illetve néz) ki „alulról”, a hívők hétköznapi valóságban megragadható szintjén, magyarul hogyan is valósul meg a szószékről hirdetett sajátos Biblia-értelmezés. Kocsis Tamáshoz hasonlóan megpróbálok én is a tudományos elemzés pártatlanságával közelíteni a témához, bár gondolataim óhatatlanul személyes motívumokkal keverednek. Már csak azért is, mert annak oka, hogy sokakhoz hasonlóan, hátat fordítottam a gyülekezetnek, jórészt a „prosperitás teológiájának” köszönhető.

Kezdjük azzal, hogy Kocsis Tamás tanulmánya valóban dicséretet érdemel. Egyfelől azért, mert talán elsőként vállalkozott a jelenség átfogó, részletes ismertetésére, másfelől – egy történelemmel foglalkozó embert valóban megnyerő módon – elsősorban a forrásokra, vagyis a Hit Gyülekezete saját kiadványaira, Németh Sándor és mások prédikációinak szövegére támaszkodott. A széleskörű szakirodalom-ismeret mellett a szerző kínosan ügyelt a precizitásra, olyan szokatlan apróságokig bezárólag, hogy az audio- és videofelvételekben elhangzottakra percre pontos hivatkozásokat alkalmazott, nem is keveset. Szemmel látható továbbá, hogy a szerző egyáltalán nem elfogulatlan vallási-teológiai kérdésekben, a prosperitás-tan tekintetében állásfoglalása mégis távolságtartó-tudományos, és nem kíván a rosszízű szektavitákhoz propagandaanyagot nyújtani. (Még a bővölködés-szakértők nyilvánvalóan mosolyogtató vagy tragikomikus tanításait is visszafogottan és nem cinikusan kommentálja.)

Végső konklúziónkat előre bocsátva, Kocsis Péter diagnózisa, mondjuk 99 %-ban, néhány apró észrevételtől eltekintve pontos. A szerző téves megállapításai közül megemlítem, hogy mind ő, mind az egyéb konzervatív szellemiségű műhelyekben született elemzések úgy vélik, a Hit Gyülekezete elsöprő népszerűségnek és támogatásnak örvend a baloldali-liberális vagy éppen ateista körökben. A képet azonban árnyalni kell, utóbbiak jó része éppen nem tekinti szövetségesének vagy szimpatizánsának a gyülekezetet, akkor sem, ha az nagyon szerette volna. (Értelmezésem szerint egyes liberális-ateista körök és a „hitesek” között semmiképpen nem szellemi, legfeljebb alkalmi politikai érdekszövetség működött illetve működik.) Éppen a Kocsis Péter által említett Magyar Narancs volt például, amely a rendszerváltás után elsőként vitriolos hangvételű, és jórészt valótlan tanulmányban (elnézést, nincs rá jobb szó) „cikizte” a gyülekezet hitéletét, de számos negatív tudósítás, glossza, megjegyzés lát azóta is napvilágot keresztény-nemzetinek épp nem minősíthető lapokban is (Élet és Irodalom stb.). A mérsékelt és radikális jobboldal lapjai, a konzervatív médiák ugyanakkor megítélésem szerint mindig is átestek a ló túlsó oldalára: a közvéleményt nem tájékoztatni, hanem riogatni akarták a gyülekezettel kapcsolatban, sok esetben közöltek valótlan illetőleg tendenciózusan torzító beszámolókat, alig-alig adva lehetőséget a „másik félnek” is. (Mindennek következtében máig nem vált lehetővé, hogy pártosságtól mentesen, például a Kocsis Tamáséhoz hasonló reális képet alkossunk a Hit Gyülekezete dolgait illetően. A történelem pedig azt bizonyítja, hogy a „szektázásba” bizony bele lehet feledkezni, a tudatlan harag pedig rossz tanácsadó és senkinek nem használ.) A liberális, szabadgondolkodó körök egy részének valóban imponál az erkölcsös, a történelmi egyházakhoz képest elevennek és sokszínűnek tűnő új vallási kezdeményezés, de legfeljebb semlegesen és nem elkötelezett támogatóként viszonyulnak ahhoz; a gyülekezet politikai-közéleti aktivitása pedig sokaknak nem tetszik. Ami pedig a média vélt nyomasztó támogatását illeti, meggyőződésem szerint itt két irányú dezinformáció működik, hol a gyülekezet, hol ellenfelei részéről. A Hit Gyülekezete ugyanis nem élvezett soha jelentősebb kivételezettséget az elektronikus médiák részéről sem, náluk jóval alacsonyabb támogatottságú közösségek többet és jobb színben szerepelhettek. Jórészt csak a gyülekezet saját készítésű (tehát nem nagy közpénzeket felemésztő) Hit-köznapok c. rövidfilmjei kerülhettek időnként a közszolgálati képernyőjére, ami szerintem – a közösség jelenlétére, tagadhatatlan nagyságrendjére tekintettel – abszolút normális dolog. (A Duna TV-ben soha egy percet sem kaptak, de nem foglalkozott velük egyik kereskedelmi csatorna sem különösebben, s ha megtenné, sem találok benne kifogásolnivalót – ők arról tájékoztatnak, amiről úgy érzik, érdemes, ez bőven belefér a szólásszabadságba.) Sőt, egy alkalommal éppen Horn Gyula valamely választások előtti műsora miatt vették le a Hit-köznapok-at a képernyőről. A Hit Gyülekezete továbbá nem annyira esküdt ellensége a történelmi egyházaknak, mint esetleg kívülről tűnik. Változatlanul tény, hogy nem valami ellen, hanem valamiért szerveződnek, s a történelmi egyházak gyakran „túlreagálják” a gyülekezet vélt, ellenük indított „támadásait”. A katolicizmussal (Mária-kultusz, kép- és szobortisztelet stb.) szembeni kritikájuk például nem különbözik a klasszikus protestantizmus érvrendszerénél, s e kritika hangvételét lehet kifogásolni, a felvetés jogosságát vagy lehetőségét aligha.

Kocsis Tamás írása a gyülekezet gazdasági vonatkozásait veszi górcső alá, mégis említést kell tennünk az általa is érintett politikai kapcsolatokról. Talán a szerző sem gondolja, hogy politológiailag helytálló az SZDSZ-t „szélsőséges tömörülésnek” nevezni, ezt legfeljebb mások egyes tanaihoz viszonyítva teheti. (Szerencse, hogy ez az egyetlen ilyetén minősítés írásában.) Nos, a Hit Gyülekezete közismert politikai kötődése is azok közé tartozik, amellyel véleményem szerint mára Németh Sándorék a jókora aránytévesztés csapdájába estek, egy eredetileg érthető és elfogadható folyamat torzulása következtében. A múlt rendszerben a függetlenségét és antikommunista beállítottságát őrző, ezért számos zaklatásnak kitett gyülekezet logikusan talált utat az akkori demokratikus ellenzékhez, majd a formálódó SZDSZ-hez. Mivel ekkoriban az evangélium hirdetése, értékeinek a magyar társadalom felé közvetítése volt egyetlen célja a közösségnek, nem várt mást a gyülekezet a pártoktól, politikai intézményektől, csak azt, hogy hagyják őket békén. 1990 után azonban a gyülekezet számos vezetője úgy vélte, a politizálás fenntartására kényszeríti őket a rájuk konkurenciaként, görbe szemmel néző történelmi egyházak és a hatalomra került (önmagukat keresztényként definiáló) erőkkel való együttműködésük. A gyülekezetet teológiai felfogása egyértelműen a konzervatív társadalomértelmezés mellett kötelezte el, a túlpolitizált légkörben azonban jobban féltettük a vallásszabadság bibliai alapértékét, és ezzel a gyülekezet puszta létét azokkal szemben, akik ezt alkalmasint tollvonással szüntették volna meg. Talán nehéz elhinni, de a hideg futkosott a hátunkon, hogy azzal a párttal „kell” együttműködnünk, amely nemcsak a spontán szerveződő és törvénytisztelő vallási közösségek, hanem például a homoszexuálisok mellett is ugyanúgy áll ki. Higgyék el továbbá, hogy 1994-1998 között a Hit Gyülekezetének semmi közvetlen haszna nem lett a politikai kurzusváltásból (az MSZP például látványosan a katolikus egyházzal kapcsolatos arculatjavítást szorgalmazta, de nem harcolt értünk az SZDSZ sem, Hack Péterre ellenfelei sem mondhatják, hogy képviselői munkája közben lépten-nyomon gyülekezeti érdekekre hivatkozna stb.), az egyetlen nyereség a fenyegetettség puszta megszűnése volt. Rövidre zárva a dolgot, ami 1990 táján a politikai kapcsolatkeresésben még elfogadható és reálisan elemzett közösségi érdek volt, az később egyszerű öncéllá változott. Soha nem tudtam elfogadni, hogy egy vallási közösség (legyen az bármelyik) nyílt politikai ambíciókkal akarja valamely politikai pártot (legyen az bármelyik) saját felekezeti céljai érdekében motiválni. Természetes dolog, hogy az egyházaknak, mint társadalmi intézményeknek megvannak a pártszimpátiái, egyesektől inkább várják, hogy a majdani hatalom szeresse őket, mint másoktól. Ezt a reálisan kezelhető igényt azonban nem szabad összetéveszteni a politikai nyomásgyakorlás szándékával, amely az SZDSZ-t illetően jellemezte a gyülekezetet. 1994-ben például – egy felettébb különös pártalapítási ötlet elvetélését követően – valamennyi fővárosi és számos vidéki választókerületben indult „hites” jelölt az SZDSZ, az Agrárszövetség vagy a Zwack-párt színeiben, és abban bíztunk, hogy még valóságos frakciónk is lehet. Az 1998-as választásokon aztán szinte mértéket vesztett a gyülekezet vezetése: az SZDSZ kampánystábja mellett a gyülekezet sajátot létesített és szervezetten gyűjtötte a kopogtatócédulákat a pártnak, bevallottan azért, hogy majd ők ezért a mi érdekeinket fogják képviselni. (Azért ettől a liberális politikusok sem voltak elragadtatva, helyi szinten bizonyosan nem, s a gyülekezet tagságából is határozott ellenérzéseket váltott ki a vezetőink által szorgalmazott „nyomulás”. A cél nem szentesíti az eszközt, utóbbit akkor sem tudtam elfogadni, ha „a katolikusok is ezt csinálják” mottóval próbáltak atyámfiai megnyugtatni. Örömmel vallom, hogy határozottan „kiszálltam” a dologból és egy darab kopogtatócédulát sem gyűjtöttem. Az SZDSZ választási szereplése egyébként a Hit Gyülekezete politikai stratégiájának fogadtatására és hasznosságára is rávilágít, a párt hozzávetőlegesen annyi mandátumot gyűjtött volna a hitesek nélkül is, mint amennyit vele tette. – Még ha ezt a következtetést a gyülekezetben azóta sem merte senki levonni.) Németh Sándor külön politikai hetilapot is indított azért, hogy a közvéleményt megnyerjük, véleményem szerint ez az akció ebben a formában már az öncéllá vált, a magyar valóság felületes vagy téves ismeretéből fakadó, egy keresztyén egyház küldetésével nehezen összefüggésbe hozható kezdeményezés volt. De ez már messzire vezetne, talán majd más alkalommal, és elnézést, ha hosszan beszéltem a politikai kapcsolatokról, de mindez a gyülekezettel való szakításom további fontos oka volt. (Mások mellett.)

A prosperitás teológiájának lényegét Kocsis Tamás szokatlanul éles szemmel veszi észre és elemzi. Rámutat arra, hogy a prosperitás-tannal (vagy keresztény körökben is malíciával elterjedt névvel: a „health & wealth movement”-tel) kapcsolatban az első, legfontosabb dolog, hogy a tanítás jó vagy rossz megítélése előtt megállapíthatjuk: itt nem egy bibliai igazságról, abból következő magatartásmódról van szó, hanem egy tipikusan amerikai életfelfogás szüremkedik át rajta. Teljesen helytállóan véli úgy, hogy a prosperitás-elmélet lényegében a múlt századi, parttalan szabadversenyes kapitalizmus rendszerének krisztianizált változata. Nem akarom Kocsis Tamás „telitalálatait” újra leírni, kiemelném viszont a tanítás forrásvidékein tett barangolását: valóban arról van szó, hogy az Isten áldásáról szóló részek indokolatlan túldimenzionálásra kerültek, megfeledkezve arról, hogy az áldás a Bibliában egy rendkívül összetett, sokféle szinten megnyilvánuló dolog. Jómagam hiszek abban, hogy Isten kegyelme a szűkölködők életében ilyen módon is meg tud nyilvánulni, a prosperitás-teológusok szemében azonban ez valóságos automatizmussá vált. Ha jó keresztény vagy, Isten gazdaggá, vagyonossá tesz, ez olyan törvényszerű, mint az egyszeregy – lehetne röviden összegezni mindazt, amiben jómagam is hosszú ideig éltem, s tagadtam le minden olyannak puszta létét, ami ennek ellenkezőjére utalt volna, pedig volt és van belőle bőven. Pedig hányszor fogadtam kétkedve a – nem viccelek – „mennyei automatáról” szóló tanításokat, vagy azokat, melyek szerint az adakozás tulajdonképpen „befektetés a mennyei bankba”, amely mint tudjuk, soha nem kerül csődhelyzetbe, és amennyit adakozol, hamarosan kamatostól kapod vissza stb. A gyülekezetből történt távozásom óta hitetlenkedem amiatt, hogy egykor kénytelen-kelletlen magam is hitelt adtam mindennek. Sok emlék közül csak azt idézném fel, hogy amikor a gyülekezetben gyűjtést tartottunk, gyakran énekeltük azt a fülbemászó éneket, melynek refrénje: „Adj, és biztosan visszaszáll…” Értjük: biztosan! Pedig az adakozás keresztyéni magatartása nem lehet célzatos: amit adok, jó kedvvel (ld. alább), Isten iránti szeretetből adom, akkor is, ha soha nem kapom vissza. A két fillért adó özvegyasszonyt Jézus nem azért állította példának a gazdagokkal szemben, mert hamarosan milliomossá vagy legalább tehetőssé vált. (Ld. Márk 12,42-44. stb.)

A fő probléma, mint a szerző is kifejti, az automatizmus, az Isten szuverén akaratában lévő ajándékok, áldások megragadásában vagy esetenként kikényszerítésében rejlik. Kocsis Tamás a teológia és a gazdaságtudomány határán egyensúlyozva, sokoldalúan mutatja be mindennek tarthatatlanságát. Nem akarom a szerző aprólékosan ismertetett igehelyeit szaporítani, megemlítem viszont, hogy adománygyűjtéskor két fő bibliai helyet kellett mindenkor idéznünk: az „adjatok, néktek is adatik” (ld. Lk. 6,31.) és főleg az „aki szűken vet, szűken is arat, bőven vet, bőven arat”, a „jókedvű adakozót szereti az Isten” (2Kor. 9,6-12.) igeverseket. A Szentírás egészét szemlélve azonban aligha lehet Isten akarata ez a fajta automatizmus, az Úr ugyanis óv bennünket a fukarságtól, a kicsinyes kuporgatástól, és arra buzdít, hogy az Ő céljaira adva ne tartogassuk magunknak adományainkat. Annak azonban, hogy Isten ránk árassza minden kegyelmét, nem a felhalmozás és a dúskálás a célja, hanem az, hogy „minden jótéteményre alkalmasak legyünk”! Én azt hiszem, számomra a leghelyesebb Agur imádsága volt (ld. Pl. 30,8-9.), amikor a gazdagság és szegénység a kettő közötti megmaradást óhajtotta, s a két szélsőség egyaránt meglévő veszélyeire figyelmeztetett. A Hit Gyülekezete ezt nem teszi, nem a veszélyekre, hanem a várható előnyökre koncentrál. Az Úr valóban gondoskodik az Őbenne bízókról természetes szinten is, ld. például a Hegyi Beszéd példázatait, ahol Jézus arról beszél: ne aggodalmaskodjunk a mi javaink felől, s nem arról, hogy mindenáron szerezzünk magunknak még többet. A Biblia valóban beszél arról, hogy „gazdagság és bőség lesz az igazak házában” (ld. Zsolt. 112,3.) stb., ám ha ezt abszolutizáljuk, önellentmondással kellene vádolnunk az Ó- és Újszövetséget, vagy valamiféle bűnökkel Isten hatalmas, ám anyagiak tekintetében olykor nagyon is megpróbált szolgáit. Úgy gondolom: ezekből az igeversekből csak a Szentírás egészéből való kiragadásuk útján lehet prosperitás-teológiát formálni.

Ha ugyanis szükséget szenvedünk, vagy csak ha nem annyink van, amennyit szeretnénk, nem biztos, hogy a mi hitéletünk gyengesége az oka. A prosperitás-tanban kimondatlanul (sőt alkalmasint kimondva is) ott bujkált a feltételezés: ha Isten automatikus módon bőségesen áld meg minket anyagiakkal, akkor annak hiányában valami baj van velünk, esetleg rossz keresztények, hitetlenek, bűnösök vagy a „szükségesnél” kevesebbet adakozók voltunk. (Párhuzamosan attól, hogy a pünkösdi-karizmatikus mozgalom esetenként a gyógyítással kapcsolatos bibliai tanításokat sarkítja odáig, hogy ha betegséged van, és nem tudsz tőle ima által azonnal megszabadulni, valami egyéb baj van veled, „démonok gyötörnek” stb.) És itt jön, amiről Kocsis Tamás – érthetően – nem beszélt: a prosperitás teológiája miközben egyre többek gondolkodását hódítja meg elméletben, egyre kevésbé megy át a keresztény hívők gyakorlati életébe. Mindennek gyümölcse sokak életében az önvád, értetlen önmarcangolás, melyet bevallani is szégyellnek. Hetente legalább kétszer hallják a pulpitusról, hogy aki ad, annak adatik, adj minél többet, s nemsokára gondtalan életet élhetsz, vagy már most is élsz, ugye? (Igeeeeeen!) A prédikátorok azonban nem mernek szembesülni a ténnyel, hogy a gyülekezet tagjainak életében mindennek nyoma sincs. Jómagam is gyakran szégyenkeztem amiatt, mert közalkalmazotti (tanári) fizetésemből nem lényegülhettem át a bővölködés-tan illusztrációjává, magamban kerestem a hibát, miért nem szakad nagyobb anyagi áldás rám, hiszen szerettem és szolgáltam Istent, egy vidéki gyülekezet vezető személyisége voltam, mégsem. Bizony, sokaknak okozott traumát hallgatni ezt a tanítást, és nem tudták feldolgozni saját életkörülményeik következményeit. Jó ideje Miskolcon élek, az itteni gyülekezet nagy részét kezdetektől fogva egyszerű, Istent szerető, ám nagyon is szegény emberek (munkanélküliek, kisfizetésűek stb.) alkotják, akik hümmögve hallgatták órákon át, ahogy a Budapestről érkezett prédikátor amerikai stílusú ódákat zeng a bővölködésről. (Benny Hinn – Kocsis konklúziójaként idézett – manilai megtapasztalásait én Miskolcon éltem át.) Kis vidéki gyülekezetünket alig néhány vagyonos ember adományai „tartották el” mindig is, a többségnek néha a buszjegy is problémákat okozott, egyes évek óta aktív tagoknak még a ruháit is a szomszédok mossák, mert arra sincs pénzük – mégis a bővölködést kell hirdetniük. Nem hiszem, hogy állapotuk miatt Isten előtt rossz kereszténynek bizonyulnának az utolsó napon. Felidéznék egy esetet: egy alkalommal (éppen nyakig ült az ország a Bokros-csomagban) említett prédikátorunk arról beszélt, hogy milyen arányban illik adakozni az új fővárosi Hit-csarnokra, s feltette a kérdést: „Hogy mennyit tudtok adakozni? Vegyünk például egy átlag nettó fizetést, az kb. 50 ezer forint…” Maga sem vette észre, hogy döbbent csend fogadta szavait, és – a gyülekezet struktúrájára, hangulatára jellemző módon – senki nem merte megmondani neki, hogy különösen Miskolcon a túlnyomó többség rendszerint alig több, mint a feléből tartott el egy családot. Amióta a gyülekezetből távoztam, megőriztem Istenbe vetett hitemet, és úgy érzem, Hozzá való kötődésemet is, eltűnt viszont anyagi életem miatti önvádam, sőt – lehet, hogy inkább általános gazdasági törvényszerűségeknek megfelelően – családommal még egy kicsit jobban is élünk (hát ez akkor hogy lehet?), legalábbis egyelőre.

Mindennek bibliai alapjai tekintetében Kocsis Tamás soraihoz hozzátenném: nem pusztán az Újszövetségben vannak problémák az ószövetségi áldás-bővölködés értelmezésében, hanem már a Megváltás előtti üdvtörténet hőseinél is. Az Ószövetségben nem pusztán a javakban tobzódó Ábrahámról, Izsákról, Jákóbról olvashatunk, Isten nagy embere volt nemcsak a kincstartói székben ülő, hanem az igaztalanul börtönben sínylődő József, a pusztában menekülő Mózes, a sáros verembe vetett Jeremiás, a hollók táplálta Illés stb. is. Nem hiszem, hogy utóbbiak kevésbé lettek volna „áldottak”. De ha már Izráel két legnagyobb királyát összehasonlítjuk: logika szerint az akkori világ egyik legnagyobb vagyonát felhalmozó Salamonnak jóval áldottabb uralkodónak kellett lennie, mint apjának, például annak üldöztetései korában. Nyilván nem erről van szó, Dávid magasztalta Istent a jóságáért, benne bízott megpróbáltatásai közben is. De nem látom az amerikai stílusú bővölködés külsőségeit a Szent Lélektől elragadott Filep, a missziós utakra induló Pál, az eljövendőket a Pátmoszon látomásokban átélő János apostolok életén sem. Mindazok a magyarázatok, melyek utóbbiak és a modern prosperitás teológia hívei között próbálnak hidat verni, jellegükből adódóan erőltetettek. A Hit Gyülekezetében az utóbbi időben nem tudok szegénységgel kapcsolatos tanításról, pedig a Bibliában legalább annyi szó esik a szükséges javakban hiányt szenvedőkről, mint az azokban bővelkedőkről. (Utóbbira vonatkozóan kitűnő elemzés: Jelenits István: A szegénység a keresztény gondolkodásban. In: Vig Monika (szerk.): Hogyan éljük túl a XX. századot? Bp., 1992. 187-201. p. Témánkhoz szorosan kapcsolódik, ezért felhívom a figyelmet ugyanebben a kötetben Kis János: A liberalizmus és a szegénység c. fontos előadására is. Uo. 202-212. p.)

Összességében úgy gondolom, nem a munkánk gyümölcseként történt vagyonszerzés a hibás értelmezés, hanem annak keresztény értékké magasztosítása. Vannak aztán összecsúszott fogalmak is, például ha a bővölködés-szakértők – az általuk esetenként többet hivatkozott, mint ismert – Max Webert emlegetik. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, a protestáns etika értelmében a nagyon is viszonylagos vagyonszerzésért – kihasználva a kedvező gazdasági körülményeket valamint az Istentől való rátermettséget – meg kell dolgozni, a prosperitás teológia szerint pedig mindez az ölünkbe pottyan, az Istenhit következtében minél kevesebb munkával minél többet lehet, sőt kell kapnunk, pontosabban megszereznünk. (Csak megjegyzem, hogy Max Weber könyvének 1995-ös magyar kiadása tartalmazta nálunk először az alig méltatott „A protestáns szekták és a kapitalizmus szelleme” c. fejezetet.) Mindezt fokozza, hogy a krisztianizált prosperitás vélt törvényszerűségei a valóságban elsősorban egy szűk, egyre oligarchikusabbá váló kör, a Hit Gyülekezete vezetői életében „működnek”. (Cinikusan mondhatnánk, könnyű azoknak a bővölködésről tanítani, akik maguk szabják meg saját jövedelmüket a gyülekezeti kasszából. A gyülekezet egyéb főállású alkalmazottainak bérezése ugyanakkor nem mutatott ezzel párhuzamot, általában keveset kerestek, sokan kifejezetten nehezen éltek, de vállalták azt a gyülekezet céljai érdekében. A közelmúltban ezen a téren – információim szerint – voltak némi változások.) Ők rendszerint az „akik az evangéliumot hirdetik, abból éljenek” bibliai igazságára hivatkoznak (1Kor. 9,14.), de Pál apostol nem beszélt arról, hogy hogyan tegyék ezt. Én úgy gondolom, valóban indokolatlan, szélsőséges dolog lenne elvárni, hogy egy ekkora tagságot szerzett gyülekezet vezetői másodállásban végezzék munkájukat és Trabanton járjanak. Legalább ennyire a másik véglet az az indokolatlan luxus, amelyet a gyülekezet vezetősége természetesnek tart. Legendák keringenek Hit Gyülekezet-szerte Németh Sándor vagyonáról, balatoni villájáról, de szerintem nem is ez a lényeg, mert erről kívülálló aligha rendelkezik hiteles információkkal. Amit viszont tudhatunk és jómagam mindig is kifogásoltam, az a vezetőknek „áldásképpen” juttatott adományok, valamint a sokmilliós autócsodák – vagyis a vezetősége eltartásában a gyülekezet megint csak túlzásokba esett, s nem vették észre, hogy Magyarországon egyszerűen értelmetlen és felesleges az, ami Amerikában esetleg megszokottan csillog (vagy talán ott sem). A miskolci Hit Gyülekezete például csak azért havi több tízezer forintot juttat budapesti pásztorának, hogy az illető heti egy délután megtart egy istentiszteletet, ami benzinköltséggel együtt is kissé aránytalannak tűnik. Aztán kisebbfajta deficitet okozott egy-egy „nevesebb” vendégszolgálat, hiszen az nem lehetett, hogy ne luxushotelben szállásoljuk el igehirdetőnket stb. Egymás között súgva megemlítettük, hogy talán nem kellene a gyülekezet vezetőségi megbeszéléseit sem méregdrága szállodák konferencia-termeiben tartani, de nagyon senki nem merte ezt képviselni. A helyi gyülekezetek között állandóan vetélkedés folyt azzal kapcsolatban, hogy nehogy túl keveset adjunk valamiért, nehogy baj legyen belőle. Hangsúlyozom: mindezért én nem felelősöket keresek, nem tiltakozok, nem kiabálok, sőt sok érintettet hibáztatni sem tudok, egyszerűen csak megállapítom, hogy a Hit Gyülekezete bizony elszakadt a magyar valóságtól, melynek egykor jó ismerőjének bizonyult, s önmaga szubkultúrájaként keresi helyét a világban. – Talán ez a prosperitás teológia egyik forrása is.

De úgy tűnik, nincsenek ennek határai sem. Tavaly ősszel, amikor felavatták a Hit Gyülekezete impozáns csarnokát, egy héten keresztül másról sem volt szó, csak az adásról, adásról és adásról, melynek hihetetlen gyümölcsei várnak az adakozó keresztényre. A vendégszolgálatot az a bizonyos amerikai Rodney M. Howard-Browne biztosította, akiről Kocsis Tamás tanulmányában nem ír, pedig a prosperitás-teológiának és a nemzetközi karizmatikus mozgalomnak ma sokkal inkább meghatározó alakja, mint például a Hit Gyülekezete előtt – talán Németh Sándort érintő burkolt kritikái miatt – jó ideje kegyvesztettnek tűnő Derek Prince. Hogy ez a Rodney milyen hatást tud tenni az emberekre, mutatja, hogy egykori atyámfiai nekem is lelkesen számoltak be (már nem voltam a gyülekezet tagja) arról, hogy „micsoda fantasztikus adakozások voltak, most jöttünk rá, hogy mindent adni kell” stb. (A gyülekezeti csarnok költségei nyilván külön témát jelentenek.) Sokan állítólag pénztárcáikat, kocsikulcsaikat dobták be, a Németh Sándor lábaihoz letett kosárba külön gyűjtöttek az ő amerikai üdülésére is. Rodney is valósággal kiporszívózta az emberek pénztárcáját (nem csodálkozom, hogy akadt, akinek adakozásai később megélhetési gondokat jelenthettek) – összességében úgy gondolom, ez már önmagáért való szélsőség, és ki tudja, mi jöhet még. Vagyis nemcsak az érdekes kérdés, hogy az adakozás túlhangsúlyozása bekövetkezett, hanem az is, hogy mire fordítják ezeket az óriási összegeket. A gyülekezeti bizonyságtételekben az anyagi áldás fontos helyet kapott, de hogy milyenek is azok, gondoljuk meg, valaki a bővölködés-teológia gyümölcsének tekintette, amikor egy vevője tudatosan többet fizetett a vásárolt áruért. (Ez már talán másokkal is előfordult.) Vagy anyagi áldásnak minősült, ha „pénzt kaptam a szüleimtől” stb.

Végül Kocsis Tamásnak is felhívom a figyelmét egy fontos dologra: ő maga is következetesen keresztény tradícióról beszél, én úgy gondolom, amellett, vagy pontosabban azon belül meg kell különböztetnünk egy protestáns illetőleg puritán hagyományozódást is. A Hit Gyülekezete eredetileg nem a prosperitás teológia szélsőségeit hirdette, azt hiszem, a kilencvenes évek elején még a gyülekezet e protestáns tradíció hordozói és továbbvivői közé tartozott. Annak egyik legfontosabb eleme tekintetében mindenképp: vallottuk, hogy a gyülekezet anyagi szükségeit kizárólag a hívők adományaiból kell előteremteni, egy aktív és vallását fontosnak tartó közösség tagjainak ugyanis meg kell, hogy érje az adakozás. Az önkéntes és elkötelezett egyháztagságból fakadó felfogás sarkallt az adakozásra, a tizedfizetés bibliai elvének gyakorlására, mert a miénknek éreztük azt, amiért tettük, anélkül, hogy a bővölködés szent öncélját hirdettük volna. Hiszen ne feledjük, az adakozás nagyon fontos és a Szentírásban lefektetett kötelezettség. A gyülekezet a puritán tradíciót követve minél inkább el akart fordulni a történelmi egyházak (elsősorban a római katolikusok) gyakorlatától, mely a múltban rendszerint az állammal való szoros kapcsolattartás profitjaként szerzett vagyonból élt. (Mondván, aligha hihető, hogy Pál apostol költséges missziós útjait Néró császár finanszírozta volna, nyilván az akkori hívek „erejük szerint, sőt erejük felett is adakoztak”, vö. 2Kor. 8,3.) Az egykor volt hatalmas egyházi birtokokkal és a püspökök feudális nagybirtokosságból származó óriási vagyonával, mindennek jelen korunkig ható következményeivel szemben a Hit Gyülekezete is a hívők aktivitására, Isten országa iránti anyagiakban is mérhető elkötelezettségére kívánt építeni. Szóval ez a prosperitás teológia nem olyan nagyon régi dolog, nem volt ez mindig így, sőt például 1992-ben még a Hit Info c. gyülekezeti lap szerkesztőjeként jómagam rendeztem sajtó alá Németh Sándor személyes instrukcióit egy, az amerikai kereszténység vadhajtásait általában és részleteiben bíráló tanulmányban. Messzire vezetne, de általánosságban megemlítem, hogy észrevételem szerint a Hit Gyülekezete valahol utat vesztett az elmúlt években, melynek az anyagiak csak egyik összetevőjét alkotják. Mindez persze nem köthető egyetlen eseményhez vagy dátumhoz (a hivatkozott, 1993-ban, a Magyar Szemlében megjelent Váczi Gábor-írás idején még bizonyosan nem estünk át a ló másik oldalára). Így lett a puritán, anyagi függetlenségére joggal büszke keresztény közösségből amerikai mintájú prosperitás teológia. (Régebben elvet csináltunk például abból, hogy az állami költségvetésből hitéleti célokra nem fogadunk el egy huncut krajcárt sem, hiszen minden felekezetnek el kell tartania önmagát, aztán ez a tanítás „elhalkult”, és ma már a Hit Gyülekezete is részesül a büdzséből, ha tényleg nem is nagy mértékben.) Az igehirdetésben és a hitéletben bekövetkezett hangsúlyeltolódást, fontossági sorrend-áthelyeződést sokan észrevették, ami persze nem jelenti azt, hogy a gyülekezet vezetői ne ragaszkodnának ma is az alapvető keresztény szellemi-erkölcsi követelményekhez. A prosperitás teológia számos, Kocsis Tamás által is kiemelt gyenge pontja közül csak egyre hívom még fel a figyelmet: jellegéből következően a bővölködés-tan nem lehet alkalmas arra, hogy világméretű evangélizáció sarjadjon abból, hiszen léteznek komoly korlátai is. A kisegyházi jelenséget szociológusok tucatjai boncolgatják hazánkban is, de ritkán kíváncsiak a „növekedést” középpontba állító közösségek létszámbeli gyarapodása megtorpanásának okaira. Pedig tény, hogy előbb-utóbb „beállnak” egy létszámra, nem tudnak újabb rétegeket megnyerni, azt hiszem, a Hit Gyülekezete is eljutott növekedése zenitjére, az újabb megtérők számát a nagy fluktuáció ellensúlyozza.

Összességében azt hiszem, a Hit Gyülekezete a rendszerváltás idején egy meglévő, fontos feladatot töltött be Magyarországon: olyan rétegeket szólított meg Krisztus örömhírével, akikhez talán az más úton aligha jutott volna el, színesítette és gazdagította a magyar társadalom és pünkösdi irányultságával a kereszténység életét, akkor is, ha voltak bőven kritikusaik. Az úttévesztés markáns jele egyébként a társadalmi átrétegződés is, hiszen míg akkoriban az értelmiség széles rétegei is megtértek a gyülekezetben (különböző zenészektől egyetemistákig, tanárokig, orvosokig stb.), addig utóbbiak mára alig maradtak, a meghatározó a már említett munkanélküliek, kisegzisztenciák csoportja mellett a tipikusan „magyar vállalkozóknak” nevezett réteg lett – nyilván nem függetlenül a prosperitás teológiájától.

A gyülekezettel történő szakításom ellenére úgy érzem, annak jelenléte meglévő társadalmi igényt elégít ki, tevékenysége pedig bőven megmaradt az alkotmányos keretek között, háttérbeli obskúrus összeesküvések feltételezésének pedig végképp semmi alapja sincs. A gyülekezet istentiszteleteit ugyanis felnőtt emberek, önállóan meghozott döntésük következtében látogatják, s ha tévednek is bizonyos hitéleti kérdésekben, a társadalom rendje ellen semmiképp sem vétenek, hibáiknak és erényeiknek pedig majd ők látják következményeit, ha látják. Sőt tapasztalat szerint gyermekeiket erkölcsös, törvénytisztelő életre nevelik, maguk is úgy élnek, sokkal inkább, mint a magyar társadalom többsége, vagyis súlyos hibát követnek el azok, akik adminisztratív eszközök után kiáltanak. E ponton azonban – terjedelmi kereteim szorítása miatt – abba kell hagyni a szerteágazó és a fentinél jóval részletesebben is boncolgatható téma folytatását.

A prosperitás teológiája azonban valóban széles körben elterjedt vakvágány, s ma már én is osztom a Kocsis Tamás utolsó lábjegyzetében foglaltakat: a tradicionális Biblia-értelmezés számos eleme iránt bizony nagyobb érdeklődést kell(ene) tanúsítanunk.

(A prosperitás teológiája – alulnézetből. In: Kovász, 1999. tavasz–nyár. 98-108. p.

 

 

Cikkek 1999-ben

 

A „Fesz van” c. könyv megjelenése után gyűjtögettem a gyülekezettel kapcsolatban napvilágot látott cikkeket, beszámolókat, egyikhez-másikhoz hozzá is szóltam, némelyike meg is jelent nyomtatásban.

Először Tamás Gáspár Miklós Élet és Irodalom-ban megjelent, többeket vitára indító cikkéhez szóltam hozzá. Kicsit megrövidítve hozták le, eredetileg így nézett ki:

 

Az Istent én is félem

 

Tamás Gáspár Miklós: A Hit botránya Magyarországon (ÉS, 1999. július 2.) c. írását olvasva az első dolog, ami eszembe jut, hogy bizonygatni kezdem: „Az Istent én is félem.” József is úgy érezte, hogy testvérei vagy későbbi olvasói ezt kétségbe vonhatják, ezért kellett – mintegy önmaga számára is – e tényt rögzítenie. (Mózes első könyve, 42,18.) Az Istent én is félem, Krisztust én is hiszem, pedig hosszú évek után tavaly én is elhagytam a Hit Gyülekezetét, mindazonáltal SZDSZ-közeli értelmiséginek (ad analogiam „Fidesz-közeli vállalkozó”) is tekintem önmagam. A helyzet nem könnyű, hiszen Krisztuskövetőnek és szabadelvűnek lenni manapság Magyarországon, különösen úgy, hogy kilépek Németh Sándor gyülekezetéből – ez bizony magyarázgatásra szorul. Helyzetem tovább nehezíti, hogy TGM szavaira akarok reflektálni, akinek esztendők óta elégedett csettintgetések közepette olvasom írásait, a Hit Gyülekezetével kapcsolatos diagnózisait azonban több helyen is pontatlannak érzem.

Kezdjük talán azzal, hogy az egész botrányt felszínre hozó (nem pedig kiváltó!) Bartus László-könyvről sokan úgy vélik, rosszkor született. A történelmi egyházak érdekeit kereső és kiszolgáló Orbán-kabinet ősszel biztosan keresztülviszi az egyházalapítás szigorítását célzó törvényt, kiegészítve mindezt a Horthy-rendszert leplezetlenül restauráló szektaellenes vádaskodással. Ebben a hangulatban a Hit-botrány úgy kellett a jobboldalnak, mint egy falat kenyér, remekül lehet rá mutogatni, hogy lám-lám ezért akarunk fellépni. (Ráadásul mindez az ellenzékbe szorult SZDSZ lejáratására is alkalmas.) Úgy vélem azonban, hogy ez az érvelés hibás. Elsősorban azért, mert történelmi tapasztalat, hogy ha egy jobboldali párt felekezeti érdekeket a törvényhozás és az államapparátus eszközeivel akar megvalósítani, a köreit háborgató kisegyházakat háttérbe szorítani, akkor nem kellenek ahhoz valós indokok. A Horthy-korszak sajtója nap mint nap riogatta nemzeti-keresztény közvéleményét a hol amerikai hol szovjet (!) ügynökök által pénzelt „szektákkal”, de emlékezhetünk 1993-ra is, amikor az 1990/4. tc. módosítása kapcsán nem a vallásszabadság fogalmáról, az egyházalapításhoz szükséges létszám kívánatos voltáról folyt a vita a T.Házban, hanem gyerekrabló, agy- és pénzmosó destruktív kultuszokról. (Amelyekről azóta sem tudjuk, vannak-e egyáltalán.) A helyzet most is hasonló, hiszen Semjén Zsolt egyházügyi helyettes államtitkár gyakorlatilag az 1993-ban nagy vihart kavart törvényt akarja elfogadtatni, és érvelése is ugyanaz, mint akkor: meg kell védeni a társadalmat (valójában a történelmi egyházak vélt hatalmi érdekeit). Ősszel bizonyára megint sok tintát pazarolunk e vitára, hisz nem csak az érvek változatlanok, hanem a főbb szereplők is, például a vallásszabadság eszméit a magyar liberalizmus hagyományai alapján védeni akarók, vagy az immár narancsmezes 1993-as MDF-esek. Utóbbiaknak pedig nem kell Bartus-könyv, ha a kisegyházi vallásosság, a neoprotestáns gyülekezetek ellen akarnak fellépni, elég egy-két, felnőtt gyermeke „elrablását” panaszló anyuka nyilatkozatának közüggyé dagasztása, ha ez sincs, még mindig ott vannak az ürgebőrbe varrt dobozok. A másik fontos dolog, ami Bartus sztorijainak megjelentetését indokolttá teheti, az az, hogy sajnos sokmindenben igaza van. A Hit Gyülekezetében mára olyan – kívülállók és a tagság egy része előtt is elképzelhetetlen – egyházvezetési stílus és értékrend alakult ki, melyet nem baj, ha mások is megismernek, mi értelme lenne takargatni. Akinek nincs vaj a fején, kiállhat a napra.

A dolgok ugyanakkor, félek, menthetetlenül összegubancolódtak, pedig meg kell próbálnunk tisztázni őket. (Mindezt persze – mint TGM írja – a média fokozott érdeklődése is okozza, hiszen ezúttal a postás harapta meg a kutyát, s nem a történelmi egyházak viselt dolgairól van szó. Megjegyzem, a mostanában Olaszországban kiadott, a katolikus felsőklérus egyes botrányait kiteregető Martinelli-könyv hazánkban csak a pár soros gyorshírekbe kerülhetett. Nem is beszélve a tálalásról: többször összevágtak például Bartus könyvében szereplő adatokat egyéb, ott meg sem említett tipikus szekta-vádakkal.) Vagyis a Hit Gyülekezetében sok negatívum alakult ki, de ez nem lehet ok hatósági fellépésre és nem indokolhatja, hogy efféle keresztyénségre ne volna szüksége egy plurális társadalomnak (szerintem nagyon is van!), továbbá sokan vádolják a gyülekezetet, de ettől még nem lesz erkölcsileg feddhetetlen stb. Németh Sándor úgy interpretálja a hirtelen támadt és sokoldalú nyilvánosságot, mint „támadásokat”, s nem pusztán az ő gyülekezete, hanem általában a szabad vallásgyakorlás ellen. Ez legalább akkora tévedés, mint Bartus botránykönyvére hivatkozva a kisegyházi vallásosság egészét korlátozni illetve a gyülekezetek teljes tagságát szektásként megbélyegezni, velük szemben az előítélet-képzés sajnos jól ismert mechanizmusát működtetni. TGM azt írja, Németh Sándor pusztán keresztyénsége okán lett vádaskodások céltáblája, ami szerintem nem helytálló. A Hit mostani botránya és a kereszt botránya – Krisztus követése a bűnnel teli és ezért szellemi értelemben ellenséges világban – nem ugyanaz. (TGM kimondatlanul utalt Szent Pál szavaira, ld. Galata-levél 5,11.)

Bartus könyve nem a gyülekezet tagjai vagy létezése ellen irányul, s nem azért szedte csokorba személyes élményeit, mert Istennel perlekedik, csak és kizárólag, egyszerűen azért tette, mert súlyos torzulásokat fedezett fel egy nem így indult keresztyén mozgalomban. A tavalyi gyülekezet-szakadást nem hasonlítanám Luther kiválásához a katolikus egyházból, az újabb és újabb protestáns irányzatok (baptisták, Wesley, stb.) keletkezéséhez. Itt nem hirdettek látványos visszatérést az apostoli gyökerekhez, vagyis nem teológiai nézetkülönbség vezetett szakadáshoz, hanem egyszerűen elegük lett a vezető lelkész személyéhez kötődő, a hatalommal és az anyagiakkal kapcsolatos gyakorlatból. (Bár elismerem, mindebben szerepe volt, hogy néhány éve a gyülekezet teológiájának középpontjába került az ún. „legújabb kenet”, mely jórészt abból áll, hogy több éve megtért hívőknek – kizárólag az istentiszteleten – a Szentlélek által inspirálva röhögni, fetrengeni, rohangálni, mekegni stb. kell. Ezt most hagyjuk, nem vagyok teológus.) Pedig jónéhány évvel ezelőtt valóban a kereszt botránya miatt vádaskodtak a gyülekezet ellen; a történelmi egyházak illetve az érdekeik védelmére felesküdött politikusok féltékenyen szemlélték az erkölcsről vagy a család szentségéről nemcsak prédikáló, hanem azt több ezer ember életében gyakorlattá nemesítő Krisztuskövetők közösségét. Bartus és a gyülekezetből eltávozott több száz ember nem a „beleütközés kövébe” ütközött (Róma-levél 9,32.), hanem Németh Sándor és köre önmaga szubkultúrájává lett rendszerébe. Az egyháztörténetben pedig nem ismeretlen, hogy egy keresztyén közösség nem tudott ellenállni az anyagiak, a saját hívek illetve a kívülállók feletti hatalom kísértésének. (Jézussal is hasonló történt földi szolgálata kezdetén – csak másképp végződött.)

Összességében úgy vélem, a Hit Gyülekezete „valahol utat vesztett”. Pedig „vetélytársaival” ellentétben feddhetetlenül került ki a Kádár-érából és pünkösdi irányzatával jótékonyan gazdagította a honi keresztyénséget. Akkor azonban célok voltak, mára öncélok lettek, a gyülekezet stratégiájában előbb csak keveredtek a hit és a hatalom érdekei, majd utóbbiak előtérbe kerültek. A gyülekezetben elterjedt a felfogás: a cél szentesíti az eszközt (ld. alább), a gyülekezet (ön)célját pedig mindenáron el kell érni. Vagyis: az nem baj, hogy egy keresztyén közösség tizedet és adományokat szed, hogy abból éljen (sőt!), de az már igen, ha azt rosszul használja. Nem az a baj, hogy hisz Isten természetes szinten való áldásaiban, hanem az, hogy teológiát gyárt a bővölködésből, indokolatlan és hivalkodó luxust teremt vezetői köré. Nem az a baj, ha „politizál”, mint TGM írja, hiszen minden egyház valamely párttól várja, hogy érdekeit inkább képviselje, mint egy másik. De a Hit Gyülekezete már nem pusztán erkölcsi iránymutatást adott, nem csak kinyilvánította, hogy kiket szeretne látni a hatalom sáncaiban és szólította fel híveit, hogy arra szavazzanak. Hanem kvázi pártként indult a választásokon 1994-ben (nehéz lenne elhitetni, hogy a polgári agrárgazdaság megteremtéséért indult például minden fővárosi választókerületben hites jelölt az Agrárszövetség színeiben stb.), vagy szervezett kéretlenül 1998-ban saját kampánystábot, hogy az SZDSZ-t önérdekei mellé terelje, mintegy kényszerítse. A „katolikusok is ezt csinálják más pártokkal” pedig nem mentség. Szóval sajnos, ez a gyülekezet már nem az, mint amelyet TGM a „négyigenes” szavazás idején felkeresett. Az akkoriban elhangzott vádak és a mostani botrány között kontinuitás nincs. Bizony, sokmindenben a gyülekezet egyszerűen átesett a ló túlsó oldalára, ami önmagában is problematikus, de elmélyítette azt, hogy az 1980-as évek földalatti, „mozgalmi” keresztyénségében kialakult rendszerét akarja ma is működtetni. Vagyis (a gyülekezet lépten-nyomon elhangzó állításával ellentétben) nem az intézményesülés eredményezett szakadással végződő feszültségekig, hanem annak elmaradása. A személyes kapcsolatokon alapuló, szóbeli ügyintézés pedig így akarva-akaratlanul tekintélyelvű személyi irányítást eredményez.

Ami a legkényesebb pontot, az SZDSZ-szel való kapcsolatot illeti, egyetértek TGM-mel: az ostoba elhatárolódásnak semmi értelme, a tiszta szándékú és becsületes hites politikusokra (pl. Hack Péterre) pedig szükségük van. Viszont a pártnak tisztáznia kell a gyülekezettel való jövőbeli viszonyát, hiszen szabadelvűsége valamennyi vallással egyenlő távolságtartást követel, mely a „hitesekre” is vonatkozik. Csak így követelheti a közéletben hitelesen a felekezeti egyenjogúság és a vallásszabadság gyakorlati érvényesülését, melyet egyébként szerintem is csak a konzervatív kormánypártok részéről fenyeget igazán komoly veszély. Félnivalójuk pedig a Hit részéről elvben nem lehet: ha a gyülekezet támogatja az SZDSZ szabadságpárti törekvéseit, támogatni fogja öncélok által motivált „nyomulás” nélkül is. A párt egyébként nincs könnyű helyzetben: a 20. század egymást követő tekintélyuralmi rendszereinek működései – jóllehet ellentétes indítékokból – szinte lehetetlenné tették, hogy a reformkorhoz hasonlóan a liberálisok (soraikban vallásgyakorló emberekkel) hitelesen és népszerűen követeljék állam és egyház szétválasztását és a felekezeti egyenlőséget. De ez már messzire vezetne.

Bizonyos értelemben a Hit Gyülekezete olyan lett, mint az az egyház, melyről TGM – helytállóan – írja, hogy „ismert pozícióvédő, tradícióvédő, kiváltságvédő lelki jégverem, üres hatalmi szerkezet, csúsztatott zsaluzás.” A gyülekezet nem vette észre, hogy miközben (folytatva a protestáns tradíciót) elutasította a katolikus vallás külsőségeit és világi ambícióit, Németh Sándor tévedhetetlenné, egy túlhierarchizált rendszer csúcspontjává, gyülekezete pedig egyedül üdvözítővé lett hívei szemében. Még az index intézményét is működteti a „támadásokkal” szemben, megjegyzem, hogy jó néhány éve nem tiltották, sőt szorgalmazták, hogy megismerjük az ellenünk felhozott alaptalan újságcikkeket és azokra minél több érdemi választ adjunk. (Emlékszem, milyen jókat derültünk például azon, hogy a jobboldali orgánumok szerint hol az SZDSZ volt a Hit pártja, hol a gyülekezet az SZDSZ egyháza.) Vagy: a gyülekezet is beleesett a – TGM által ellenfeleivel kapcsolatban leírt – csapdába, mely szerint nem találva racionális magyarázatot például a tavalyi kiválásokra, maga kezdett összeesküvés-elméletek fabrikálásába. Pedig csak a problémák jóhiszemű – és dokumentálható – feltárása történt, aztán a felvetők (= notórius lázadók) személyének megbélyegzése, nevetségessé tétele. Németh Sándor ma sem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy a Bartus-könyv és a média-érdeklődés egykori munkatársainak színfalak mögött gerjesztett aknamunkája, mellyel meg akarják fojtani a magyarországi „ébredést”.

Összességében úgy vélem: a Hit Gyülekezete az ezredvégi magyar keresztyénség egyik legígéretesebb hívő közössége volt, mára azonban a neoprotestantizmus jezsuita rendje lett. Őszintén és nagyon-nagyon sajnálom. Mert az Istent én is félem.

(Az Istent én is félem. In: Élet és Irodalom, 1999. július 16. 8. p.)
[Megjegyzés: Tamás Gáspár Miklós cikkéhez az ÉS-ben sokan hozzászóltak, ld. erről itt. Hosszabb, érdekes elemzésre ld. még Geréby György cikkét.]

 

Nem sokkal később a meglehetősen ellentétes politikai értékrend alapján szerveződő Napi Magyarország is lehozott – változtatás nélkül – egy cikkemet. Íme:

 

A tárgyszerű kritika szellemében

 

Hetek óta foglalkozik az írott és az elektronikus sajtó a Hit Gyülekezetében kialakult helyzettel, s a megnövekedett érdeklődést elsősorban Bartus László: Fesz van. A Hit Gyülekezete másik arca c. könyvének megjelenése váltotta ki. Az abban foglaltakhoz, a pro és kontra érvekhez e sorok írója is rengeteg (egy cikk terjedelmi kereteit sokszorosan túlfeszítő) információt tudna hozzátenni, ha volna érdekessége vagy újdonság-ereje. Jómagam is éveken át jártam a gyülekezetbe, sokakhoz hasonlóan tavaly vettem a kalapom, amikor kezdtek kiszivárogni a vezetőségből hírek a pénzügyi illetve hatalmi visszaélésekről. Mindez pedig meghaladta az elhordozhatót, s engem is elkeserített, hogy legbelsőbb érzelmeimmel (Istenben való hitemmel) élnek vissza, és használják akár a tisztesség vagy a jóízlés határát átlépő akciókhoz is.

Ami miatt mégis tollat ragadtam, az az, hogy elgondolkodtatónak és sajnálatosnak tartom mindazt, ahogy a gyülekezet vezetői a felmerült vádakra reagálnak. Bartus könyve kíméletlen őszinteséggel, a dolgokat és személyeket nevükön nevezve írja le a visszásságokat, így jellegéből fakadóan provokatív. Napnál világosabb, hogy leírásai nem a személyeskedő kívülálló, hanem a szemtanú pozíciójából születtek és ha a szerző nem is tud kibújni bőréből (örök kérdés: felekezeti kérdésekben ki képes erre?), összességében hiteles beszámolót készített. Bevallottan számított arra, hogy az általa leírtakért – pl. milliós nagyságrendű pénzügyi attrakciókkal, manipulációkkal stb. kapcsolatos vádakért – a Hit Gyülekezete vezetői (mindenekelőtt Németh Sándor) jogi úton szereznek elégtételt, utóbbiak azonban erre alig-alig mutattak hajlandóságot. Az azóta elhangzott sajtónyilatkozatokat (például Németh Sándor valamennyi nagyobb kereskedelmi csatornának adott, a Népszabadságban, a gyülekezet Hetek c. lapjában megjelent interjúit stb.) tanulmányozva a felmerült vádakra három stratégia körvonalai rajzolódnak ki.

Az egyik, hogy nagy általánosságban hazugságnak, rágalomnak bélyegeznek mindent, konkrétum említése nélkül. Ekkor logikus lenne a feltételezés, hogy Bartus aprólékosan leírt történeteit kizárólag a szerző szellemi fantáziája termékének kellene tekintenünk, mely ha igaz lenne, az egyik legnagyobb képzelőerővel bíró tollforgató volna hazánkban. A Hit Gyülekezete is érzi, hogy ez nehezen hihető, ezért azt sugallja, hogy a „rágalmakat” a módszereivel tavaly szembefordult egykori munkatársai fabrikálják és mindent elkövetnek, hogy a nyilvánosság előtt sározzák be Németh Sándort, cselekedeteiket pedig aljas bosszúvágy motiválja. Ez már jobban hangzana, bizonyításához azonban fel kellene idézni a gyülekezet tavalyi szakadásának történetét. (Bartus meg is teszi.) Ebből látható, hogy eredetileg a felmerült problémák őszinte feltárására készültek csupán, s hogy ebből szakadás és botrány lett, az jórészt annak köszönhető, hogy Németh Sándort még a döntéseinek helyességét megkérdőjelező puszta gondolat is felháborította. Az egész arra a mesefigurára emlékeztet, aki a tükröt kárhoztatja, ha ronda a képe.

A másik módszer az agyonhallgatás („nincs ügy!” hangzott többször a gyülekezet kincstári reakciója), melyet kiegészít, hogy a gyülekezet tagjait nyilván határozottan eltiltják attól, hogy megismerjék Bartus könyvét illetve általában az azért nagyon is létező „ügy”-et. Tavaly hisztérikusan indexre tettek minden, a szakadással kapcsolatos tenyérnyi újságcikket, sőt a kilépésekkel kapcsolatos levelezést (köztük Németh Sándor körének leveleit!) közreadó kis fénymásolt füzetkét is. Minderre egyetlen jellemző adalék: jó néhány évvel ezelőtt, ha egy-egy alaptalanul rágalmazó sajtócikk jelent meg a gyülekezetről, nem hogy nem tiltották, de szabályosan szorgalmazták, hogy megismerjük, olvasói levelekben reflektáljunk rá stb. Nem kellett attól tartani, hogy a cikk tartalma és a hívők által megismert valóság összevetése káros következményekkel járhat… Persze akkor kívülállók tudatlanságból vagy elfogultságból fakadó írásai jelentek meg. Bartus könyve sehogy nem illeszthető a kisegyházakat lejáratni akaró, olykor nagyon is színvonaltalan „szekta-ellenes” pamfletek, röpiratok sorába.

Végül van még egy módszer: Bartus stílusának, a történetek megjelenítési módjának kritizálása, az hogy nyilvánosság előtt teregette ki a gyülekezet szennyesét. Szerintem ez sem helytálló, a szerző ugyanis nem kifigurázza a dolgokat, leírta olyanoknak, amilyenek; arról nem ő tehet, hogy bizonyos események önmagukban nevetségesek. Arról nem is beszélve, hogy tavaly, amikor nagyarányú kilépések voltak a gyülekezetben, Németh Sándor emberei olyan megvető cinizmussal és felsőbbrendűség-érzéssel beszéltek a távozókról az istentiszteleteken (vagyis a nyilvánosság előtt!), hogy Bartus jelzői ahhoz képest szürkék és élettelenek. E sorok írójának persze alapvetően más a stílusa, mint az övé. Én Bartus Lászlóval ellentétben a nekem nem szimpatikus és kétségbe vont értelmi képességekkel megáldott vitapartnert legfeljebb „ostobának” nevezem és nem „tökkelütött paraszt”-nak, „náci diktátor” helyett pedig bizonyára a „tekintélyuralmi eszközöket alkalmazó vezető” szófordulatot szeretem alkalmazni, mert egyszerűen ilyen az ízlésem. Azonban vakvágányra visz, ha a stílusnál leragadunk (nem véletlenül teszi ezt a Hit Gyülekezete), a lényeg ugyanis a tartalomban van. Bartus diagnózisát pedig – saját tapasztalataim alapján is – összességében pontosnak kell neveznem. Az embereket alapvetően Isten iránti vágyuk vezette egykor a gyülekezethez, mely véleményem szerint a rendszerváltás időszakában fontos szerepet töltött be a kereszténység hazai történetében. Olyan társadalmi rétegeket szólított meg az evangéliummal, melyek talán máshogy soha nem hallhatták volna meg azt, s nem ők tehetnek arról, hogy Németh Sándor és csapata később „valahol utat vesztett”. Hogy hol és milyen mértékben, az külön tanulmányt kíván, a mai állapot azonban aligha tagadható: a szálakat ma már pénzügyi és hatalmi érdekek mozgatják vagy legalábbis komolyan befolyásolják. Kár.

Mindazonáltal úgy érzem, a gyülekezet körül felforrósodott hangulatban különösen fontos, hogy a hírek ismerői és ismertetői ragaszkodjanak a „harag és részrehajlás nélkül” örök törvényéhez, mert valamennyi érintett érdeke, hogy hiteles képet kapjunk a Hit Gyülekezetében zajló folyamatokról. Az az érzésem, hogy némely média nem tájékoztatni, hanem inkább riogatni akarta a közvéleményt a gyülekezetről készült beszámolóiban, esetenként „kiegészítette” a felmerült negatívumokat. Ez pedig komoly probléma, és azt a szomorú következményt vetíti előre, hogy a Hit Gyülekezete dolgai nem úgy oldódnak meg, ahogy kellene. Szembetűnő például, hogy gyakran olyan dolgokkal keverednek a méltatások, melyek vagy nem felelnek meg a valóságnak, vagy alaposan el vannak túlozva. Hadd említsem például azoknak a szülőknek a tudósításokba bevágott nyilatkozatait, akik felháborodtak azon, hogy gyermekük a Hit Gyülekezetéhez csatlakozott. Ezek – mintegy általános veszélyforrásként tükröztetve – torzítják a gyülekezet viselt dolgairól kialakult képet.

Nem vitatom, hogy vannak szülők, akiknek megpróbáltatást okoz, ha gyermekük eljár a közösségbe, de higgyék el, legalább ennyire tény, hogy rengeteg szülő örömmel vette gyermekének csatlakozását (ilyenekkel – érthetően a kisebb szenzáció miatt – még senki nem készített riportot), illetve a túlnyomó többségnél ez semmilyen konfliktust nem okozott. A gyülekezetben mindenkor ragaszkodtak a családi békesség megőrzésének fontosságához, egyszerűen nem igaz, hogy rombolták a nem hívő szülővel való kapcsolatokat. Arról nem is beszélve, hogy a magyar fiatalok túlnyomó többsége más (deviáns) életstílust választ, mint amit otthon látott, követ Németh Sándornál sokkal rosszabb példaképeket. Például a diszkókat mint intézményeket kevésbé bélyegzik meg ezért, pedig aligha találkozik az anyai szív rezdüléseivel, ha gyermeke mondjuk ott kábítószerezik, tizenévesen szexuális kapcsolatokat kezd stb., pedig utóbbiak nagyságrendje óhatatlanul többszöröse a „hitesekének”. A gyülekezetben mindig is a család, a gyermeknevelés fontosságára tanították a híveket, egész egyszerűen „mellélövés” a család-, kultúra-, nemzet-, állam- stb. ellenesség érzékeny húrjain játszani. Tudom, hogy ez a közvélemény érzékenységét jobban sérti, mint az, hogy Németh Sándor hogyan mozgatta munkatársait, de ragaszkodjunk tényszerűséghez. Én a Hit Gyülekezete kapcsán felmerült problémákat – eltekintve most a teológiai kérdésektől – alapvetően két dologban, a hatalom és a pénz megítélésének eltorzulásában tudom összefoglalni. (Ha már Bartus könyve az apropó, ott sem olvasunk az előbbiekről, utóbbiakkal ellentétben.)

Ugyanígy ostobaságnak kell neveznem, amikor arról beszélnek, hogy „agymosást” végeznek a híveken, hiszen a gyülekezet tagjai felnőtt fejjel hoztak döntést a csatlakozásról, melynek következményeit maguk látják, ha látják. Továbbá nem tartom szerencsésnek, hogy gyakran a közösség egészét negatív módon minősítik, például alkalmasint a sajtóban szektának nevezik a gyülekezetet. (Például Jezsó Ákos a Napi Magyarországban megjelent tudósításaiban és publicisztikáiban.) Úgy gondolom, a „szekta” eleve pejoratív, minősítést hordozó kifejezés, nem szerencsés a használata, én legalábbis vigyázok, hogy alkalomadtán „katolikus” írjak „pápista” helyett stb., ha nem eleve elítélni, hanem bemutatni szeretnék valamit.

Végezetül nagyon rossznak tartanám, ha a Hit Gyülekezete tagjai valamiféle ostoba előítélet-képződés áldozatai lennének. A vezetők akcióiról szóló negatív beszámolók mellett is észre kell venni, hogy itt több ezer (jóllehet, aligha annyi, amennyit a hitesek állítanak) becsületes, törvénytisztelő és istenfélő ember közösségéről van szó, akik nem tudnak és nem tehetnek arról, hogy Németh Sándor hogyan viszonyul a pénzhez és a politikához. Mert alapvetően utóbbiakról van szó, egyébként pedig vallási tanaikat tekintve a Hit Gyülekezete-típusú pünkösdi felekezetek is bele kell, hogy férjenek egy polgári demokrácia keretei közé.

A gyülekezet úgy állítja be a most körülötte kibontakozott botrányt, mintha a szabad vallásgyakorlás elleni általános támadásról volna szó. Pedig nem, itt a kritika tárgyai kizárólag a gyülekezet vezetőségében meghonosodott és valóban hatalmi ambíciókból fakadó torzulások és cselekedetek. A gyülekezet részéről komoly hiba mindezt a demokratikus szabadságjogok elleni támadásnak tekinteni. De legalább ekkora hibát követnek el azok, akik Németh Sándor történeteit a kisegyházi vallásosság egésze elleni propaganda anyagaiként kezelnék és érvként akarnák felhasználni a felekezetalapítás korlátozására irányuló kormányzati törekvésekben. A kettőnek semmi köze egymáshoz.

(Napi Magyarország, 1999. július 28. 11. p.)

 

Az év őszén még volt két téma, mely egy-egy rövidebb cikk megírására indított. Ezeket végül nem jelentettem meg.

 

Szegény gazdagok

 

Néhány hete jelentek meg az első kimutatások arról, hogy az adófizető polgárok idei bevallásaik kitöltésekor a személyi jövedelemadó felajánlható egyik 1 %-ával mely egyházakat kívánták támogatni. Ezeket a statisztikákat – bár a szakemberek óvnak a messzemenő következtetésektől – arra is használják, hogy a vallásosság társadalmi szerepéről, az egyes felekezetek támogatottságáról nyerjenek legalább hozzávetőleges adatokat. Az idei lista szintén számos tanulsággal szolgál, melyek közül szinte minden méltatás kiemeli, hogy a „köz­hiedelemmel ellentétben” a Hit Gyülekezete a „szegények egyházának” tekinthető. Amellett, hogy a közösség az idén is a negyedik legtöbb adófizető bizalmát mondhatta magáénak, az egy felajánlásra jutó összeg tekintetében az egyik legutolsó a sorban, alig több, mint kétezer forint jön ki a fejenkénti átlag 1 %-ok kiszámításakor, jóval kevesebb, mint a római katolikusok vagy a reformátusok esetében. Holott a mostanában számos fórumon (sajtóban, parlamenti interpellációkban stb.) és számos okból (politikai, pénzügyi, vallásetikai megfontolásokból) kifogásolt, befolyásos közösség a közvélemény szemében inkább egyértelműen jómódúnak tűnik.

Most tekintsünk el annak boncolgatásától, hogy az 1998-as hasonló kimutatáshoz képest a Hit Gyülekezete támogatóinak száma több, mint egynegyedével, mintegy 4000 fővel megcsappant, amiben minden bizonnyal a Németh Sándor vezető lelkész körül tavaly óta fodrozódó botrányoknak van fő szerepe. (Nem is csupán a gyülekezet tagságának fogyatkozásáról van szó, sokkal inkább szimpatizánsai ajánlhatták az idén valaki másnak 1 %-ukat.) Az is megérne egy későbbi elemzést, hogy igaz lehet-e a gyülekezet rendszeresen hangoztatott állítása, miszerint 40-50 ezer hitvalló tagjuk van, hogy ha az adófizető (vagyis munkaképes korú felnőtt) tagságuk a tízezret sem éri el, hiszen a gyülekezet tagsága nagyon is elkötelezett, aligha hihető, hogy egy aktív „hites” másnak utaltatta adóbefizetésének felajánlható töredékét.

A kétezer forint körüli átlagot látva, a kívülálló fejébe elsősorban az a gondolat üthet szöget, hogy a közösség társadalmi megjelenésének ismeretében hogyan is jöhetett ki ez az alacsony összeg. Hiszen a gyülekezet – különösen a kritikusainak adandó válaszként – lépten-nyomon hangoztatja egyrészt azt, hogy az önfenntartó egyházmodellt tekintik kívánatosnak, (vagyis hogy szinte kizárólag önkéntes adományokból akarják kiadásaikat finanszírozni ellentétben a történelmi egyházaknak állami költségvetésből juttatott milliárdokkal); másrészt pedig azt, hogy milyen óriási intézményhálózatot tudott ebből megteremteni a gyülekezet. Ez kétségtelenül igaz is, hiszen tavaly adták át több ezer fős ultramodern csarnokukat (ennek építése, fenntartása egyaránt csillagászati összegre rúghat), működtetnek egy általános iskolát és gimnáziumot, teológiai főiskolát, húszezer példányos hetilapot és rengeteg könyvet adnak ki, vezetőik szemmel láthatóan jól meg vannak fizetve, és akkor még nem is beszéltünk a vidéki csoportjaik által fenntartott illetve bérelt ingatlanokról, vagy éppen a sajtóban is napvilágot látott impozáns titkos nyaralókról és így tovább. Amikor az ember végighallgatja ezt a büszkén sorolt listát, és összeveti az 1 %-os kimutatással, felötlik benne a kérdés: mindezt miből?

A Hit Gyülekezete állítása szerint kevés pénzt kér és kap az államtól. (Bár lehetne arról vitatkozni, hogy ha egyszer alapelvet csinálnak az önfenntartásból, akkor miért igényelnek és fogadnak el a büdzséből minden évben tízmilliós nagyságrendű rendes illetve céltámogatást, még akkor is, ha ez csak csepp a kiadásaik tengerében.) Ha az adóbefizetéseikből indulunk ki, könnyen kiszámítható, hogy egy átlag gyülekezeti tag nagyon is átlagos hazai vagy éppen annál szerényebb jövedelemmel rendelkezhet. Ha elfogadjuk, hogy – Pál apostol szavaival – „erejük szerint, sőt erejük felett is adakoznak”, akkor is óriási a különbség az ilyen fizetésűek adományaiból sejthető bevételek illetve teljesen nyilvánvaló kiadásaik nagyságrendje között. A gyülekezet tagjainak jövedelmük 10 %-át – az ún. tizedet – mindig be kell adniuk, ehhez jönnek a valamennyi istentiszteleten gyűjtött rendszeres, esetenként további rendkívüli adományok. Ha valóban szerény egy gyülekezeti tag átlagos havi fizetése, akkor ebből aligha jönne ki az, ami szükséges. A személyi jövedelemadót nem fizető rétegektől, mint plusz adományfizetőktől itt lényegében eltekinthetünk, hiszen nem valószínű, hogy a diákok mégoly bőkezűen „tizedelt” ösztöndíjaiból vagy a kisnyugdíjakból lefaragott adományokból nagy bevételre lehet szert tenni. (No persze utóbbiakról el kell mondani, hogy a Hit Gyülekezete missziója köztudottan nem az idősek körében aratott elsöprő sikerrel.)

A hiányzó summát a gyülekezet jobboldali politikai ellenfelei kétes eredetű vállalkozások bevételeiben, obskúrus pénzmosó akciókban látják illetve láttatják, az efféle hangzatos történetek azonban nem bizonyítottak és nehezen is hihetőek. A bevételek valóban a hívők adományaiból kerekedhetnek, melyek igazi magyarázatát azonban az egyes amerikai neoprotestáns körökben divatos és a Hit Gyülekezete által is alapelvvé fejlesztett „bővölködés teológiájának” elterjedésében jelölhetjük meg. E sajátos ideológia prédikátorai ugyanis a hívők vagyoni gyarapodását az Isten-hit természetes velejárójának, sőt e növekedés fokozódását a kiválasztottság csalhatatlan jelének állítják be. A „bővölködés teológiáját” rendszerint a – többet idézett, mint ismert – Max Weber-i protestáns etikával hozzák összefüggésbe, az ilyen típusú gyülekezetekben azonban a hívő vagyoni gyarapodása egyértelműen öncéllá, saját közösségük finanszírozásának teológiailag indokolt forrásává vált. Elég egy felületes szociológiai szemlélődés a Hit Gyülekezetében ahhoz, hogy látható legyen: a tagság egy részét jól menő (mint ők mondják: „áldott”) vállalkozók alkotják, akik bizonyára jól forgatják a pénzüket és bevételeiket – az „aki szűken vet, szűken is arat” felfogás jegyében – jelentősebb adományokba is „fektetik”. A bővölködés teológiája (amely e formájában nem más, mint a vadkapitalizmus krisztianizált változata) középpontjában a hívő öncélú gazdagodása áll, mely megengedi, sőt üdvös eszközként szorgalmazza is az adózási jogszabályok közötti kiskapuk keresését. Így már jobban érthető, nemcsak az, hogy a feltűnően alacsony átlagjövedelmű vállalkozások adományaiból hogyan kerekedett a Hit Gyülekezetére jellemző hivalkodó luxus, hanem az a sajtóhír is, miszerint az APEH fokozottan érdeklődik a gyülekezet vállalkozásai iránt.

A „szegények egyházát” egyébként valóban sok ténylegesen szegény ember is látogatja, akiket nem szűnő önvád gyötörhet, amiért 8-10 évi megfeszített adakozás után sem bővölködnek. Mellettük pedig sokan gazdagok, sőt nagyon gazdagok. A bővölködés teológiájának hirdetése pedig végső soron nem tesz mást, mint aktualizálja az ismert Jókai-regény utolsó sorát: Szegény gazdagok!

A nagy klasszikus ügyesen az olvasóra bízta paradoxona értelmezését: lehet felkiáltás, csodálkozó kérdés vagy akár szomorú sóhaj is.

Fazekas Csaba

 

A liberálisok esete a Hit Gyülekezetével

 

Mostanában sokféle okból (politikai, pénzügyi, vallásetikai megfontolásokból) és sokféle fórumon (sajtóban, parlamenti interpellációkban stb.) esik szó a Hit Gyülekezete nevű vallási közösségről, és annak az SZDSZ-hez fűződő kapcsolatairól. November végén az SZDSZ küldöttgyűlése újra ügyvivővé választotta a gyülekezet egyik vezetőjét, Hack Pétert. A gyülekezet körül szűnni nem akaró botrányok folyamatosan állásfoglalásra késztetik az SZDSZ-t is, melynek a Hit melletti következetes kiállása általában feszegeti a liberalizmus és a vallásosság kérdéseit.

Pedig szeptemberben még úgy tűnt, az SZDSZ hajlandó átértékelni a közéletben harsányan fellépő kisegyházzal fenntartott kapcsolatait, amikor a párt parlamenti frakciója kiszavazta vezetéséből Hack Pétert, és a politikust bizalomvesztés fenyegette a legutóbbi ügyvivő-választás előtt is. A kettő között a gyülekezet propagandája a párton belüli „Hack-ügyről” beszélt, felekezeti diszkriminációt, és a liberális alapelvekkel való 180°-os szembefordulást emlegetett, és sokan így értékelték az SZDSZ-ben is a történteket. Maga Hack sértődötten reagált, még visszavonulását is kilátásba helyezte, majd a maradás mellett döntött – nyilván nem függetlenül a Hit Gyülekezete politikai érdekeitől, és volt hozzá egy-két szava a közösség nagy hatalmú vezető lelkészének, Németh Sándornak is. Utóbbi az ügyvivő-választás után elégedetten nyugtázhatta, hogy imádsága meghallgattatott. (No persze a Hit-ben szokásos „szellemi harc” nevű imánál többet nyomott a latban ős-SZDSZ-es személyiségek Hack melletti ajánlása.)

De valóban ellentétes-e a liberális alapelvekkel azok törekvése, akik az SZDSZ kulisszái mögött enyhíteni szerették volna (nem is Hack, mint a Hit Gyülekezete) nyomasztó jelenlétét? Merthogy a „Hack-ügy” hátterében nyilvánvalóan a liberális párt és e vallási közösség homályos, tisztázatlan kapcsolata áll. A frakcióvezetésből való kiszorítását Hack „üldözésként” aposztrofálta (a Hit Gyülekezete is minden kritikára így reagál, függetlenül annak valós vagy valótlan voltától), és „vallási hovatartozása” miatti diszkriminációt emlegetett. A tényeket csak látszólag fedő értékelés azonban a legfontosabb ponton siklik ki: Hack félreállítása ugyanis nem azért merült fel, mert magánemberként így vagy úgy átél valamiféle hitet, elfogad vagy elutasít valamiféle igazságot; hanem azért, mert személye – szándékaitól függetlenül – vált a Hit Gyülekezete tagadhatatlanul meglévő politikai ambícióinak kifejezőjévé. (Hack politikai tisztességét, liberális elkötelezettségét és alkalmasságát kritikusai sem kérdőjelezték meg, nem erről van szó.) Tény, hogy a gyülekezet és annak érdekérvényesítő mechanizmusa beépült az SZDSZ-be, amit leginkább a választások alkalmával mozgósított „hites” kopogtatócédula-gyűjtők hada és a cserében nyíltan megfogalmazott gyülekezeti célok jeleztek. A „Hack-ügy”-nek tehát semmi köze a valláshoz, ez egyértelmű politikai kérdés, abban nem az egyéni vallásgyakorlás sérelme, hanem a párt és a gyülekezet kapcsolatának „hogyan tovább?”-ja körüli dilemma, sőt ebből következően: a liberalizmus és az egyházi szféra jövőbeli viszonyának kérdése is meghúzódik.

Hogy a gyülekezettel szemben az SZDSZ vezetői között is nyílt bizalmatlanság fogalmazódott meg, jelezte a frakció tisztújításának esete. Nyilván nem függetlenül attól, hogy a másfél éve fodrozódó Hit-botrányok nyomán világossá vált: Németh Sándor vezető lelkész az SZDSZ esetleges sikereit nem célnak, hanem eszköznek tekinti saját szélesebb mozgástere érdekében. Az SZDSZ persze nincs könnyű helyzetben, hiszen minden pártnak jól jönnek a könnyen mozgósítható aktivisták. Bár ha az SZDSZ önmagától nem lenne képes 750 potenciális választót felhajtani, létezése is megkérdőjeleződhetne, de nyilván nem erről van szó, a kopogtatócédulákat jóval kisebb pártok is össze tudják gyűjteni. A következő súlyos kérdés ezután már jön magától: nyerhetne-e a párt vagy a honi liberalizmus, ha vezetői bátrabban mernének lazítani a soraikban olykor nyomasztóan „nyomuló” gyülekezeti platform és az SZDSZ viszonyán? Úgy gondolom, a válasz határozott igen, mégpedig két fontos okból:

1. Az SZDSZ-nek el kellett volna döntenie, hogy kiket akar inkább megnyerni – a kopogtatócédula-gyűjtők illetve a választópolgárok ugyanis teljesen különböző méretű, funkciójú és eltérő módon megszólítható halmazokba tartoznak. Ha a párt mert volna teret adni a Hit Gyülekezetével szembeni jogos kritikáknak, nemhogy veszített, sokkal inkább nyert volna a közvélemény számos rétegében. A gyülekezet ugyanis távolról sem képes választásokat eldönteni vagy látható mértékben befolyásolni, hiszen – saját híresztelésével ellentétben – kevés választópolgárt, lényegében csak saját néhány ezer elkötelezett tagját tudja felsorakoztatni az SZDSZ mellett, jóval kevesebbet azoknál, akik a Hit tisztázatlan ügyei miatt (is) elfordultak a párttól. Utóbbi vezetőinek nem ártana ezt végiggondolni, különösen, ha komolyan vennék saját céljukat, az 1998-ban Fideszhez vándorolt szavazóik visszacsábítását. 1994-ben az azóta hasonló támogatottságú gyülekezet egyébként az Agrárszövetség mellett mozgósított, és jól bele is épült abba (ez egyben adaléka az SZDSZ iránti elkötelezettségének is, ha „úgy jön ki a lépés”), és még az is vitatható, volt-e szerepe a kis párt eredményének 1 % fölé tornázásában. Mindehhez még azt is hozzá kell venni, hogy mára nyilván az SZDSZ maradt az egyetlen párt, melyben Németh Sándor elméleti lehetőséget láthat érdekeinek érvényesítésére. Ha már az sem „jól” viselkedik, nem marad más hátra, elő kell venni 1993-as, saját Hit-párt alapítását célzó különös ötletét. (Nem is lenne rossz, kiderülne, mekkora a fogadókészség politikai stílusuk iránt.)

2. E száraz, „mennyiségi” megfontolásnál jóval fontosabb a liberalizmus hiteles képviseletének problémája. Egy liberális párt csak akkor marad hű saját eszméihez, ha egyrészt minden vallással, felekezeti csoportosulással képes egyenlő távolságot tartani, másrészt pedig politikusai a hozzájuk közel álló felekezetek érdekével is képesek a nemzet vagy a polgárok összessége érdekében – szükség esetén – szembefordulni. (Hivatkozhatnánk az így cselekedő Deák Ferenc, Eötvös József és még sokan mások folytatásra érdemes hazai hagyományára.) Hack Péternek a frakció tisztújítása utáni sértődöttsége majd reaktiválása egyben üzenet is: a Hit Gyülekezete nem akarja átértelmezni az SZDSZ-szel való kapcsolatát, aminek következménye a párt és a gyülekezet érdekköreinek további összefonódása lehet. És Hack ügyvivővé választása azt üzente, hogy az „új SZDSZ”-ben minden maradt a régiben. Pedig egy liberális pártnak illett volna vigyáznia, hogy nyitott maradjon a vallásukat máshol (például történelmi egyházak keretein belül) gyakorló polgárok számára is. 1990 óta az SZDSZ-t sok hívő ember is elhagyta, akik számára a szabadelvűség és saját hitéletük összeegyeztethető kellett volna, hogy maradjon, legalábbis a hazai liberalizmus hagyománya erre kötelezne. Az SZDSZ-t és az abba szívósan beépült „hites platformot” pedig – legalábbis közvetett – felelősség terheli azért, hogy a vallásosság érdekvédelmét konzervatív pártok hangoztatják. Továbbá azért is, hogy például a liberális katolicizmus oly fontos irányzata szinte teljesen hiányzik a magyar értelmiség és a politikai közélet fórumairól egyaránt.

A Hit mellett lándzsát törő SZDSZ figyelmét a legfontosabb dolog kerülte el: összemosták a kormánypártok történelmi egyházak iránti elfogultságát a Hit Gyülekezetével szembeni jogos kritikákkal. Ezért válik szóhasználatukban a vallásszabadság demokratikus-liberális alapjogának védelme a gyülekezet véleményével való feltétlen azonosulássá (például a közösséget tavaly óta elhagyók vádjait illetően), és kerüli el figyelmüket, hogy az egyes konzervatív támadásoknak kitett kisegyházi szféra távolról sem azonos Németh Sándorékkal, sőt. Egy politikai párt kiegyensúlyozott működésének feltétele, hogy abba különféle lobby-érdekek megfelelő ellensúly nélkül ne épülhessenek be, függetlenül attól, hogy a beépülni akaró szervezet gazdasági vagy munkavállalói érdekcsoport, illetőleg éppen egyház. Az SZDSZ-t éppen ez téveszti meg, hiszen a felekezeti diszkrimináció elleni küzdelmük mára a Hit Gyülekezete szervezetének védelmére egyszerűsödött.

Továbbgondolásra érdemes kérdés egyébként, hogy liberális-e egyáltalán valamelyest (közéleti értelemben) a Hit Gyülekezete? Nyilvánvaló ugyanis, hogy egyrészt az SZDSZ-en keresztül ugyanúgy szeretne politikai befolyásra szert tenni, mint a történelmi egyházak konzervatív körei hozzájuk közel álló pártok útjain; másrészt pedig köztudott, hogy a gyülekezet nem éppen a kapcsolatkeresés szellemében nyilatkozik kis- és nagyegyházi konkurenciájáról. Egy liberális pártnak sok és mindenféle vallásos emberre szüksége van – mint egyénekre, de semmiképpen nem intézményesen irányított felekezeti érdekekre. Konkrétan: az nem baj, ha egy pártnak vannak hitesei, annál nagyobb, ha a hiteseknek van pártja. Márpedig ha csak egy felekezet hívei érzik magukénak kizárólagos jelleggel ezt a pártot, akkor ott baj van. A Hack Péter személye körüli vita tehát valóban a „liberalizmus próbája az SZDSZ-ben”, mint ő maga mondotta, még ha éppen ellenkező okokból is. Ha kiszorult volna az SZDSZ vezetéséből, a Hit sértődötten fordítana hátat a pártnak, pedig ettől a gyülekezeti tagok még megőrizhetnék liberális elkötelezettségüket (már ha van ilyen), és az SZDSZ iránti bizalmukat is. Egyelőre úgy tűnik, a dilemma megmarad. Pedig a párt és a gyülekezet közötti intézményes összefonódás lazítása mindkét szervezet csökkenő népszerűségét megállíthatná a saját helyén: a Hit-ét a vallásgyakorló, az SZDSZ-ét a választópolgárok körében.

Ha nem, marad egy ima az SZDSZ számára is: „Istenem, szabadíts meg a barátaimtól, az ellenségeimmel majd magam is elbánok.”

Fazekas Csaba

 

Mi bajom a Szent Pál Akadémiával?

 

A válasz röviden: tulajdonképp semmi. Bővebben azonban – személyes érintettségemen túl – állásfoglalásra késztet, hogy a sajtóban, sőt már parlamenti interpellációban is az utóbbi időben többször foglalkoztak a Hit Gyülekezete teológiai főiskolájával, és vetődtek fel különböző észrevételek az intézmény, valamint más kisebb, egyházi főiskolák akkreditációjával kapcsolatban. (Ezek közül a Wesley főiskolán történtek híresültek el leginkább, de azért a Szent Pál Akadémia is megér egy elemzést.)

A személyes érintettség csak annyi, hogy – miközben az intézmény-fenntartó gyülekezet 1998 tavaszától egyre többször került a közvélemény kritikus érdeklődésének középpontjába – jómagam is helytállónak ítéltem a közösség számos kilépett meghatározó személyiségének véleményét Németh Sándor vezető lelkész módszereit és a gyülekezet teológiai irányultságát illetően. Hátat fordítottam a gyülekezetnek és szerződést bontottam a Szent Pál Akadémiával, ahol pedig szívesen emlékszem vissza a másodállásban tartott egyháztörténeti előadások lehetőségére, a diákokkal való jó kapcsolatomra és az intézmény számomra nyújtott sokrétű támogatására. Idén nyáron a Hét c. televízióműsor megkeresett és a véleményemet kérdezte a Szent Pál Akadémia állítólag kifogásolható akkreditációs eljárását illetően, ami nehéz helyzetbe hozott: Ha megtagadom az interjút, joggal kérdezik, egykori tagként miért „falazok” az akkor már több, lelepleződő visszásságai okán az érdeklődés középpontjába kerülő Hit Gyülekezetének. Ha pedig vállalom a megszólalást, milyen mértékig mondjam el alapvetően szakmai kifogásaimat egy, a nagyközönségnek készülő politikai háttérműsorban. Nagyon is visszafogottan, körültekintően fogalmaztam hát, az eredmény azonban az lett, hogy a Szent Pál Akadémia helyreigazítási pert indított és nyert a Hét-tel szemben 1999 november elején, amiről én, mint a műsor egyik riportalanya csak az ítélethirdetés után, a sajtóból értesültem. Tanúként sem keresett meg egyik fél sem, ami tulajdonképp nem is meglepő, nemcsak a Szent Pál Akadémia oldaláról (az magától értetődő), hanem az MTV oldaláról is. (Azóta megszűnt műsorról lévén szó, talán gyorsan túl akartak lenni a dolgon, nem tudom.) Mégis a Hit Gyülekezetének erkölcsi tőkét biztosító helyreigazítást követően – bár semmi kedvem hozzá – szükséges összefoglalnom, milyen észrevételeket tettem a Szent Pál Akadémia akkreditációját illetően, nemcsak utólag, hanem már akkor is. (Megjegyzem, a helyreigazítási per indításának ténye is elgondolkoztató. Idén nyáron jelent meg Bartus László: Fesz van c. könyve, amelyben a gyülekezet vezetőivel kapcsolatban számos hatalmi, pénzügyi és egyéb visszaélésről ír, mégsem perelték be.)

A nem kevés eufemizmussal „akadémiának” nevezett főiskola arra építette védekezését, hogy a Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB) jóváhagyta az intézménnyel kapcsolatos eljárást, abban különösebb kivetnivalót nem talált. A probléma azonban nem azzal van, hogy az illetékes testület jóváhagyta-e az eljárást vagy nem, a MAB tevékenysége törvényességéhez kétség semmilyen módon nem férhet. Mégis a MAB elé került akkreditációs anyag és a mostani valóság kapcsolatait illetően joggal vethetők fel bizonyos kérdések.

Csak néhány szempont, ami miatt a Szent Pál Akadémia, mint a magyar állam által elismert felsőoktatási intézmény működése kifogás tárgyává tehető, nem elsősorban a tételes jog, sokkal inkább a közéleti etika oldaláról:

1. Az akkreditációs eljárásban központi szerepet játszik az ún. látogató bizottság (LB) kiküldése, amely felméri, hogy az adott intézmény mennyire felel meg a korábban írásban beadott körültekintő és terjedelmes intézmény-jelentésnek. Elgondolkodtató, hogy a Szent Pál Akadémiát olyan kéttagú látogató bizottság kereste fel, akik bár a Hit Gyülekezetének nem tagjai, annak hit- és közéleti tevékenysége iránt legalábbis pozitívan elfogultak. Szimpátiájuknak több fórumon is hangot adtak már, nyilvánvalóan az intézmény elismertetésének sikerében voltak érdekeltek. Rendszerint az LB elnökét a MAB elnöke illetve annak illetékes teológiai szakbizottságának elnöke kérik fel, s a személy ellen az érintett intézmény kifogást emelhet. A Szent Pál Akadémia kapcsán ugyanakkor elgondolkodtató, hogy az elnökként delegált Tatár György filozófus és a tagként részt vevő Karsai László történész elfogulatlanul képviselték-e a magyar államot az intézmény tevékenységének feltárásakor. (A bizottság harmadik tagja egy, a Hit Gyülekezetéhez hasonló amerikai közösség iskolájának oktatója, aki személyesen nem is vett részt a munkában, írásban küldte el a véleményét külföldről.) Más, megfelelő végzettséggel és tudományos fokozattal rendelkező, a Hit Gyülekezete iránt semmilyen elfogultságot nem tápláló szakemberek nem biztos, hogy ennyire elismerő akkreditálási javaslatot terjesztettek volna a MAB illetékes plénuma elé.

2. Az LB tehát pozitív képet rajzolt az intézményben 1998 szeptember végén lebonyolított ellenőrzésén szerzett benyomásairól.

De a külső szemlélőt is elgondolkodtatja néhány tényező, mindenekelőtt az intézmény függetlenségével kapcsolatban. Hogyan lehetne ez a főiskola pénzügyileg és szervezetileg teljesen autonóm, amikor az intézmény kizárólag a Hit Gyülekezete céljainak elősegítése érdekében jött létre, a főiskola főigazgatója pedig Németh S. Judit, a gyülekezet nagy hatalmú vezető lelkészének, Németh Sándornak a felesége? Kettőjük (úgy is, mint a főiskola négy tagú igazgatótanácsának 50 %-a) elhatározásai kizárólagosnak tekinthetők a Szent Pál Akadémia valamennyi történésekor. (Személyes benyomásom szerint a főiskola nem is más, mint a Hit Gyülekezete egyik kirakat-intézménye, így utóbbi problémái kapcsán sem a Szent Pál Akadémiáról, sokkal inkább a gyülekezetet ért politikai, pénzügyi, vallásetikai irányú kifogások részéről van szó.) Az ott szerzett diplomát a végzettek nem sokmindenre használhatják, s nemcsak a gyülekezeten kívül – az természetes –, hanem azon belül sem, hiszen a végzettség alig nyom a latban a lelkészek kiválasztásakor, az tulajdonképp a vezető lelkész, Németh Sándor és szűk körének „felségjoga”. A főiskola tehát ebben a formájában nem más, mint egy alaposan kibővített teológiai tanfolyam, ahol a résztvevők kaphatnak hol mélyebb, hol felszínesebb ismereteket. A súlyos személyi összefonódások mellett elgondolkodtatónak tartom továbbá, hogy az intézményben egy időben két-három hetente egyszer abbamaradt az oktatás és a vezető lelkész tartott – több órás, esetenként többnapos – előadásokat, melyek jelentős részben aktuálpolitikai tartalmúak, így értelemszerűen elfogultak is voltak. Ilyen, Szent Pál Akadémián tartott előadáson készült az a – TV2-höz a nyáron eljutott – videofelvétel is, amikor Németh Sándor elégedetlenkedett az SZDSZ-szel és „nagydarab húsárunak” minősítette a pártelnökké választott Kuncze Gábort. (A főiskola oktatási rendszerének változásai szintén megérnének egy alaposabb körüljárást.) Választási kampányok alkalmával szintén abbamaradt az oktatás, hiszen a hallgatók kimondva-kimondatlanul, de mindenképp szolgálatképpen (és persze örömmel) kopogtatócédulákat gyűjtöttek. (Köztudottan az SZDSZ-nek, de hát ez ebből a szempontból tényleg mindegy.) A témában érintetteknek érdemes megítélni, hogy mennyire fér ez össze a magyar felsőoktatás általános céljaival, hiszen a „szentpálos” diploma elvben egyenértékű minden más főiskolai végzettséget igazoló okirattal. Az intézmény de facto csak a gyülekezet tagjai számára nyitott, más felekezetűek oda nemigen jutnának be (már persze ha akarnának egyáltalán), egy-két „külsősük” akadt csak 9 év alatt a velük szimpatizáló szabadkeresztény gyülekezetek tagjaiból, persze csak akkor, amikor ezt egyházpolitikai céljaik szempontjából fontosnak tartották. Vagyis felvettek gyülekezeti tagokat is, ha mindenképp akartak, és elutasították más kisegyházak – a felvételi színvonalat akár messze túlteljesítő – tagjait, ha nem szerették volna a „konkurenciát” diplomához segíteni.

3. Az oktatói gárdáról a főiskola hangoztatja, hogy „kivételesen erős” (a megítélés forrása nyilván az említett LB), érdemes hát egy pillantást vetni az oktatók személyi összetételére. 1997-ben megjelent „Hallgató” c. diákévkönyvük tartalmazza például az oktatóik listáját. (Azóta újabb nem jelent meg, nyilván Németh Sándor és felesége nem tartotta fontosnak, különben biztosan kiadják.) A leginkább figyelemre méltó, hogy az akkor 35 fős testület egyharmada (12 fő) azóta már szembefordult a gyülekezettel, értelemszerűen nem tanítanak a Szent Pál Akadémián (csak találgatni lehet, hogy az akkreditációs anyagban még szerepelnek-e), finoman szólva tehát a tanári kar első ránézésre is fluktuáló képet mutat. Az már csak további fontos következmény, hogy pótlásukat azóta sem tudták vagy akarták megoldani, friss internet-oldaluk tanúsága szerint új oktatók alkalmazására nem került sor. (Két éve 35 oktató kellett, ma elég a kétharmada?) A fennmaradók egy részének nem volt felsőfokú végzettsége, ami ugyebár alapfeltétel volna egy felsőoktatási intézményben való tanításkor. (Nem feltétlenül a jog szerint természetesen, itt is inkább oktatásetikai alapelvekről van szó.) Öten rendelkeztek valamiféle tudományos minősítéssel, kettőjük (Mészáros István László, Hack Péter) jogi végzettségük miatt automatikusan kapták a „dr.”-t, ketten kisdoktorival rendelkeztek, szakirányú kandidátusi fokozata akkor csak egy bizonyos Rugási Gyulának volt. (Mindez természetesen önmagában nem jelenti, hogy az érintettek ne lehetnének kitűnő szakemberei művelt tudományterületüknek, és utóbbiak esetében ez bizonyosan így is van.)

A MAB Teológiai és Vallástudományi Szakbizottságának hatályos szak- és intézmény-elismertetési szabályai előírják, hogy az oktatók legalább fele rendelkezzen tudományos minősítéssel. (Mint láttuk, ennek a Szent Pál Akadémia alaposan csökkent oktatói kara ma sem tesz eleget. Ha esetleg – összhangban felekezetük társadalmi céljaival – el is kezdtek valahol egy PhD-kurzust, az említett szabály csak a már meglévő fokozatokra vonatkozik.) Az oktatói kar 60 %-nak továbbá főállású munkaviszonyban kell állnia intézményével. Erről persze könnyen gondoskodhatnak, ha kell, elég a most többségében a Hit Gyülekezete alkalmazásában állókat „átcsoportosítani” a névleg önálló Szent Pál Akadémiára. Tény ugyanakkor, hogy jelentős részüknek a főiskola az első „munkahelye”, ahol az oktatással kapcsolatba kerültek, sokkal inkább a gyülekezet elkötelezett alkalmazottai, s nem pedig tanárok, ugyanis nem „oktatási és kutatási feladataikat” látják el munkaidejükben, hanem Németh Sándor aktuális utasításait valósítják meg. (Ld. pl. kopogtatócédula-gyűjtés stb.) Vannak bizonyos átfedések az oktatói karral kapcsolatban továbbá a gyülekezet általános iskolája esetében is, például Horváth András Szent Pál-főtitkár az ottani igazgató is egyben. A szak felelősének személyét illetően a MAB-szabályzat lehetővé teszi, hogy azt főiskolai tanár lássa el. Németh Sándor feleségével együtt viseli ezt a titulust – elgondolkoztató viszont, hogy minden különösebb előzmény nélkül 1995-ben Horn Gyula, élve miniszterelnöki jogkörével, nevezte ki őket azokká. A szabályzat a tantárgyfelelősökkel kapcsolatban előírja, hogy „lehetőleg tudományos fokozattal rendelkezzenek” (a Szent Pál-lal kapcsolatos helyzetet ld. fentebb), vagy „ezzel egyenrangú tudományos tevékenységet folytassanak”. Hogy az intézmény oktatói milyen tudományos tevékenységet folytatnak, a Hit Gyülekezete-ismeretében nem szorul bizonygatásra. Belső használatú főiskolai jegyzeteken kívül szinte nem is írnak semmit, amiben ezt nyomon lehetne követni. A főiskolai oktatóval kapcsolatban a MAB-szabályzat kijelenti még, hogy az a szak területén „elismert (hivatkozott)” legyen. (Inkább viccelődésre adhatna okot, hogy Németh Sándorra hol és milyen környezetben hivatkoznak, ezért inkább ezt a gondolatot nem folytatom.) Továbbá: „az oktatók rendszeresen publikáljanak tudományos és/vagy oktatási és ismeretterjesztő szakfolyóiratokban, és/vagy […] produkáljanak oktatásfejlesztési eredményeket”. A Szent Pál Akadémia oktatóinak túlnyomó többsége semmi ilyen tevékenységet nem folytat, még Németh Sándor publikációs lehetőségei is csak a Hit Gyülekezete folyóirataira korlátozódik. (Aktuálpolitikai indíttatású cikkeik természetesen nem sorolhatók a szabályzat hatálya alá.) Az intézményen kívül is (el)ismert tudományos tevékenységet az említett Rugási Gyula mellett csak Grüll Tibor oktatójuk folytat. (Utóbbi az akkreditáció idején még másodállásban dolgozott a főiskolán.)

A Hit Gyülekezete gyakran hivatkozik a jogszabályokra, és ezek alapján állítja, hogy kritikusai nem mondanak igazat. (Csak egy megjegyzés: a gyülekezetet gyakran érik támadások pénzügyi visszaélések miatt, amit ők azért neveznek alaptalannak, mert az APEH még nem hozott semmit nyilvánosságra. Ez alapján tehát minden magyarországi vállalkozásról is a törvénytisztelet és az adófegyelem szobrát lehetne megmintázni – az ő könyveléseik is rendben lévőknek találtatnak.) Fenti információkat a főiskolát illetően az „Akkreditációs Értesítő” és a „Magyar Felsőoktatás” c. folyóiratok 1998-99-es számaiból merítettem. Ugyanezek hivatalos részében olvasható, hogy a MAB határozata alapján a Szent Pál Akadémia akkreditálható. Az előttük és mellettük szereplő egyházi felsőoktatási intézmények többségével (egri érseki, pécsi püspöki, ferences, bencés hittudományi főiskolák mellett adventista, pünkösdi teológiák egészével illetve egyes szakjaival) kapcsolatban állapították meg, hogy vagy „nem akkreditálhatók” vagy szükséges azokat „közbülső eljárásra” utasítani, mert „értékelésük során a MAB minőségi kifogásokat talált”.

S ha már a személyes érintettséggel kezdtem, hadd fejezzem is be azzal: egyáltalán nem azért ragadtam tollat, hogy a főiskola működési engedélyének felülvizsgálatát kezdeményezzem vagy abban érdekelt volnék, éppen ellenkezőleg. Viszont talán nem ártana, ha bárki észrevételezné, hogy az 1998-as akkreditációs jelentésük mennyiben felel meg mai valós állapotuknak, illetve a felsőfokú képzéssel szemben támasztható egyéb alapelveknek. (Mindenekelőtt – az egyházi intézményeknél fokozottabban elvárható – igazságosságnak.) Majd ha ennek nyomán valóban kiküszöbölnék a kritizálható pontokat, szerintem ez az intézmény is jogosan foglalhatná el helyét a honi felsőoktatás rendszerében. Ha ugyanis valóban felsőoktatási intézmény, és akként is működik, akkor ott a helye. Vagyis megint csak oda jutottunk, hogy a Szent Pál Akadémia „kicsiben” tükrözi az egész Hit Gyülekezete-problematikát: ha utóbbi felszámolná – jórészt a vezető lelkész hatalmi felfogásából fakadó – belső torzulásait, joggal foglalhatná el helyét a hazai, pusztán pluralitásukkal is értékteremtő vallásfelekezetek sorában, és kritikusaik érveit is kevésbé kényszeredetten, érdemi módon cáfolhatnák.

Fazekas Csaba

 

 

 

 

Olvasói levelek

 

A „Fesz van” megjelenése után számos televíziós háttérműsor foglalkozott a Hit Gyülekezetével. A TV2 Napló c. műsora után én is írtam egy nézői észrevételeket tartalmazó levelet:

 

Tisztelt Sváby András!

 

A vasárnap esti műsorban a Hit Gyülekezete kapcsán készült riporthoz szeretnék néhány gondolatot fűzni.

Mindent úgysem tudnék elmondani, ami a felvetett témákról eszembe jut, hiszen jómagam is évekig tagja voltam a gyülekezetnek, sokakhoz hasonlóan tavaly tudtam rászánni magam a végleges szakításra. (Az 1996. januári jeruzsálemi konferencián – ahol ti az Objektívnak forgattatok – beszélgettünk is, én a gyülekezet lapjának csináltam interjúkat, aligha emlékszel rám. Akkor tegeződtünk, fenntartanám ezt a viszonyt, ha megengeded.)

Szóval a Bartus-könyv kapcsán készült riport nekem nagyon tetszett. A Hit Gyülekezete háza táján ugyanis szerintem is komoly problémák voltak és vannak, de nagyon sok (elsősorban konzervatív szellemiségű vagy párt-elkötelezettségű) média nem tájékoztatja, hanem riogatja a közvéleményt a gyülekezettel kapcsolatban. Ostobaságnak tartom az aggódó anyukák beszámolóit a „gyermekrabló szektáról”, az „agymosásról”, az SZDSZ-szel összenőtt összeesküvésről és egyéb tendenciózus túlzásokról. Tény azonban, hogy Németh Sándor olyan túlhatalmat alakított ki magának a gyülekezetben, amely messze kanyarodott az eredetileg kizárólag hitéleti feladatokra koncentráló keresztény közösségtől.

A ti műsorotok valóban a Bartus László által felvetett kérdésekre koncentrált, nagyon kiegyensúlyozottan és tényszerűen tájékoztatott, mint félig-meddig érintett, hadd mondjak érte köszönetet. (Azért írom, hogy félig-meddig, mert végleg lezártam magamban a Hit gyülekezete-fejezetet, és különösebben mély érzelmeket nem vált ki belőlem mindez.) Mindenekelőtt elgondolkodtatónak tartom, hogy a gyülekezet nem „szabályos” védekezéssel, hanem agyonhallgatással igyekszik reagálni a felsorakoztatott, nem is akármilyen súlyú vádakra. Tavaly ugyanezt tette, amikor újságcikkek sora foglalkozott a tömeges kilépésekkel, a Németh Sándor vezetési módszereit kritizálókkal. A konkrét riportok elől elzárkóztak, hivatalos hangvételű nyilatkozatokkal igyekeztek a nyilvánosság kíváncsiságát megkerülni, a témát lezártnak tekinteni. A vezető lelkész és közvetlen köre ugyanis korábban mindig kínosan ügyelt arra, hogy bármi sajtótámadás érte a gyülekezetet, azonnal reagálni kellett rá, volt, amit perre is vittek, de mindig kivétel nélkül követeltük a helyreigazítást, a megszólalás lehetőségét, tömegével írtuk a tiltakozó leveleket, olvasói észrevételeket stb. egyszóval éltünk a demokratikus jogainkkal, a minél nagyobb nyilvánosság elé akartunk lépni a cáfolatokkal. Ezzel szemben egészen más magatartásnak lehetett stábotok is tanúja. Faxon előre elküldött kérdések, kijelölt nyilatkozók, a legfőbb érintett Németh Sándor elzárkózása. Furcsálltam, hogy be sem engedtek a csarnokukba. (Az MTV Hét c. műsora ott forgatott, igaz, nem istentisztelet alatt, ez hogy lehetett?) Ha teljesen kívülálló lennék, azt mondanám: akinek nincs vaj a fején, ki mer állni a napra. Így is ezt mondom.

Ami a pénzügyeket illeti, néhány éve honosodott meg a gyülekezetben a „bővölködés teológiája”, miszerint minél többet adsz „Isten munkájára” (valójában a gyülekezeti kasszába), annál több pénzed lesz neked is. Hagyjuk a tanítás teológiai bukfenceit, két dolgot ki kell emelnünk: egyrészt nagyon sokak életét megkeseríti nap mint nap, hogy még mindig nem dúsgazdagok, pedig logika szerint már annak kellene lenniük, s nem egy prédikáció célozgatott arra, hogy bizony nem vagy elég jó keresztény, ha nem vagy vagyonos ember. Másrészt ez a tanítás csak a gyülekezet felső vezetőinek az életében „működik”, és ne értsd félre, nem azt várom Németh Sándortól, hogy zsákruhában, szamárháton járjon, de legalább ilyen túlzás az az indokolatlan luxus, amit maguknak teremtettek, mert úgy érezték, ez nekik jár. Évekig voltam a miskolci Hit gyülekezete egyik vezetője, és bizony alig tudtam elviselni az ellentmondást: a közösség nagy része munkanélküliként, kisegzisztenciaként hallgatta, ahogy Budapestről luxus Cadillacen érkező pásztorunk Németh Sándor üzeneteit elhozta nekünk. Egy-egy nevesebb vendég-prédikátor valóságos deficitet okozott kis vidéki gyülekezetünknek, hiszen csak előkelő szállodákban lehetett elszállásolni stb. Persze ezért soha senki egy szót sem mert szólni, még egymásnak is behúzott nyakkal suttogtuk el kritikus véleményünket. (Tanári fizetésem alacsonysága miatt én is saját rossz-keresztény voltomat okoltam nem egyszer. Apropó, érdemes lenne egyszer megnézni a budapesti központon kívül, hogyan is élnek vidéken a Hit gyülekezete helyi közösségei, hogyan is jelentkeznek a fővárosi tanítások a „központtól” távolabb.) Nem igaz, hogy Budapesten korábban pontosan vezették volna a befolyó tizedeket, adományokat illetve a kiadásokat (erre legfeljebb a tavalyi botrányok után kerítettek sort), és a pénzügyek önálló kezelése mindig is a vezető pásztor „felségjoga” volt. Nem tagadom, sokáig én is elhittem, hogy ez a világ rendje, ez így jó és Istennek tetsző. De ez valahogy az egész gyülekezet működési mechanizmusát jellemzi: problémákról beszélni nem szabad, mert abban a pillanatban kegyvesztett lehetsz, ellenség, ördögfióka. Talán erős a párhuzam, de nekem mindig a történelem tekintélyuralmi rendszereit juttatta eszembe a saját gyülekezetem: van egy tévedhetetlen vezér, aki egyrészt nagy tömegeket, másrészt bólogató kisinasokat gyűjt maga köré, s mindenki feltétlen engedelmességgel tartozik neki, saját véleményét legfeljebb szűk családi körben meri képviselni, egyébként pedig fél a következményektől. Én is így viszonyultam Németh Sándorhoz, amíg gyülekezete tagja voltam. (Ha a Bibliában nem erről olvastam, elhessegettem magamtól a gondolatot, azt bizonygatva: a tévedés csak bennem lehet. Mindig arról hallottam ezzel kapcsolatban, hogy Isten országában nincs demokrácia, ott hatalmi rend érvényesül – csak most merem már belátni, hogy Németh Sándor teológiájában az egyház építése kapcsán keverednek a természetfölötti és a földi rendszerekre vonatkozó szabályok.)

Sokáig lehetne mindezen elmélkedni és tisztelettel kérem bocsánatodat a hosszúra nyúlt levélért. Egy dolgot szeretnék még leszögezni: mindezért én nem hibáztatok senkit, végső soron Németh Sándort sem tudom felelőssé tenni azért, hogy a dolgok idáig fajultak. Ha egyetlen gondolatban akarom összefoglalni, hogy miért történt, miszerint „valahol utat vesztettünk”, csak egy válasz lehetséges: Németh Sándor egyszerűen elveszítette a kapcsolatot azzal a magyar valósággal, amelyben él, azzal a társadalommal, melyből gyülekezete kifejlődött. Egy nem létező világot próbált magyar valóságként önmaga számára definiálni. Végső soron ez lehet az oka annak, hogy meggyőződött a meggazdagodás útjairól szóló tanítás helyességéről; arról, hogy a politikai életet saját akarata szerint befolyásolhatja az SZDSZ-ben való „nyomulással”; hogy a közvéleményt a gyülekezet számára kedvezően lehet hangolni egy lapkiadással; egyáltalán hogy mások majd úgy viselkednek, ahogy mi szeretnénk hogy tegyék stb. A tavalyi botrányokat megelőzően lett volna szerintem az utolsó lehetőség, hogy a Hit gyülekezete visszakanyarodjon ahhoz a kizárólag evangélium-hirdető, puritán szellemiségű keresztény közösséghez, melyként a nyolcvanas években megindult, s mely egyébként Németh Sándor nevéhez fűződik. Tavaly érte el megítélésem szerint a gyülekezet növekedése végpontját, egyszerűen nem tudott újabb rétegeket megszólítani, törvényszerű volt hát belső feszültségek jelentkezése, melyeket a vezető lelkész sajnos nem kompromisszumok keresésével és együtt-gondolkodással, hanem hatalmi pozíciójának bebetonozásával vélt megoldhatónak. Kár.

Én nagyon sok pozitív élményt szereztem a gyülekezetben, melyekre mindig hálás szívvel emlékezek. De a történtek miatt ma már örülök, hogy eljöhettem onnan. Bartus Lászlónak ugyanis nagyon sokmindenben igaza van, s félek attól, hogy a Hit gyülekezete nem fog tudni (nem is fog akarni) a jövőben sem adekvát válaszokat adni a felmerült súlyosabbnál súlyosabb kérdésekre.

Még egyszer röstellem, hogy ilyen sokat írtam, talán egy alkalommal folytatjuk, ha egyáltalán érdekes lesz az én történetem ebben a viszonylatban.

Hálásan megköszönve a TV2-nek és a Naplónak a színvonalas műsorokat, barátsággal üdvözöllek:

Fazekas Csaba

 

 

Ügyem a Hetek szerkesztőségével

 

Én távozásom után sem tekintettem magam a Hit Gyülekezete ellenségének, igyekeztem megőrizni azt az illúziómat, hogy a meglévő viták ellenére bizonyos kérdésekben lehetek a Hit Gyülekezete partnere. Éppen ezért, amikor olvastam, hogy a gyülekezet 20 éves fennállására történetének bemutatását célzó kötetet készül kiadni, újra küldtem egy e-mailt Csapkó Gábornak, melyhez mellékeltem egy 1995-ben készült levéltári adatgyűjtésemet is. Aztán a gyülekezeti újság következő számában megdöbbenve vettem észre, hogy Németh Sándor meglehetősen paranoiás hangvételű cikkéhez használtak fel illusztrációnak, külön kihangsúlyozva, hogy „Fazekas Csaba történész egy nyilatkozatot juttatott el lapunkhoz” (erről szó sem volt), a dolog nagyon rosszul esett. Levélben kértem helyreigazítást, persze az újságban csak soraim töredéke jelent meg sajátos megfogalmazásban.

 

1. Levelem Csapkó Gábornak.

 

Kedves Gábor,

 

Isten ments, hogy a múltkori vitánkra visszatérjek, egész más ügyben írok. Olvastam a legutóbbi Hetek-ben Szlazsánszky Ferenc cikkét, hogy Pesten egy dokumentumgyűjtemény megjelentetését tervezik a gyülekezet történetéről. Nem tudom, milyen lesz, akármi is ezzel a cél, az ötletet önmagában (mint érdeklődő kívülálló) nem tartom rossznak. A cikkből úgy tűnt, a leendő szerkesztők nem ismerik a Magyar Országos Levéltárban a témában hozzáférhető anyagot, érdemes lenne utánanéznie valakinek. Én jó néhány éve kutattam benne, akkor készítettem is egy feljegyzést, amit akkor el is faxoltam a székházba, mivel akkor nem volt aktuális, bizonyára a kutya sem foglalkozott vele, szerintem azóta régen elkallódott. Elküldöm Neked az akkori szövegemet csatolt fájlként, aztán tégy vele belátásod szerint.

Annak, hogy miért küldöm el ezt Nektek, ne keresd a háttérben meghúzódó okát, ezúttal sincs. Egyszerűen csak szeretném, hogy ha már valaki ilyesmit csinál, minél hitelesebb és színvonalasabb lenne, még ha a jelen helyzetetekben ez nem is könnyű. Remélem, jól sikerül.

Szia:

 

F. Cs.

 

 

2. Helyreigazítást kérő levelem Németh Sándorhoz, 1999. október 11.

 

Tisztelt Főszerkesztő Úr!

 

Lapjának október 9-i számának 6. oldalán meglepetéssel vettem észre az általam az Állami Egyházügyi Hivatal anyagáról készített feljegyzés szemelvényeinek közlését. Egyáltalán nem a nyilvánosság ellen van kifogásom (nekem sosem volt), hanem annak módja ellen, a közlés körülményeivel kapcsolatban szeretnék néhány kiegészítő-pontosító megjegyzést tenni.

Kérem, levelem közzétételét lehetővé tenni szíveskedjék.

Először is a feljegyzésről tudni kell, hogy azt még 1995 elején, a kisegyházak történetével kapcsolatos doktori disszertációmhoz folytatott anyaggyűjtés közben készítettem, ennek megjegyzését elmulasztották. Akkor még a Hit Gyülekezete tagja voltam, jó ideje már nem vagyok. Nemrégiben Csapkó Gábornak, a miskolci Hit Gyülekezete tényleges vezetőjének hívtam fel rá újra a figyelmét, mert olvastam, hogy a gyülekezet dokumentumkötetet kíván megjelentetni. Szlazsánszky Ferenc cikkéből az derült ki ugyanis számomra, hogy a készülő kötet szerkesztői nem ismerik az Országos Levéltárban a nyilvánosság számára is hozzáférhető, kutatható ÁEH-fond vonatkozó iratait. Csak arra akartam a figyelmüket felhívni, hogy ha már valaki saját történetét bemutatni hivatott dokumentumkötetet ad ki, annak én, mint – történelemmel foglalkozó – örülök, csak ha már csinálják, legyen történetileg hiteles, dokumentatív, ne szolgáljon semmilyen elfogult célokat, például a Hit Gyülekezete mostani közéleti-politikai stratégiáját. (10-15 éve sokminden más volt, az akkori döntéseket nem feltétlenül kell a mostani szemüvegükön keresztül nézni stb., ebbe most nem mennék bele részletesebben. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy nemcsak a feljegyzésem keletkezésének dátumát mulasztották el közölni, hanem azt is, hogy az ÁEH-iratcsomó vaskosságát nem pusztán Németh Sándor fontosságának köszönheti, hanem annak is, hogy a dossziéhoz csatolták a gyülekezet több terjedelmes hitvallás-nyilatkozatát, az amerikai keresztények egyforma tiltakozó levélkötegeit stb., a külön dossziét pedig azért alakították ki, mert az ÁEH 1989-ben a gyülekezet elismertetése előtt összeszedte a vonatkozó dokumentációt.)

A lényeg azonban, hogy én az iratanyaggal kapcsolatos feljegyzéseimet nem elsősorban (és különösen nem ilyenformán) a Hetek, hanem e leendő dokumentumkötet rendelkezésére akartam bocsátani, ha egyáltalán érdekesnek tartják a sajtócikkek, saját visszaemlékezéseik stb. mellett. (Piszter Ervinét is közlik?) Leginkább azonban azt furcsálltam, hogy nevem és „felajánlásom” az Ön által jegyzett „A kampány” c. cikk mellett látott napvilágot, aminek lényegét az Ön ellen indított általános lejáratási, megfigyelési stb. koncepció alkotja. E koncepciót is alapos kifogás tárgyává tehetném (például az egy iratcsomó láttán okádó ismerőséről, a sárkányrepülőző ügynökről stb. szóló mondatai inkább jelentősen megerősítik a Hit Gyülekezetével szemben bizalmatlanokat – ha finoman akarok fogalmazni, ez engem inkább az ürgebőrbe varrt dobozok esetére emlékeztet). De most nem is ez a fontos, hanem az, hogy én jelenkori ismertetett „üldöztetésének” történetéhez illusztráció nem akarok lenni és levéltári kutatásaimat sem kívánom – véletlenül sem – ennek szolgálatába állítani. Azt, hogy gyülekezetét az ÁEH 1989 előtt nem nézte jó szemmel, véletlenül sem jelenti, hogy Önöknek most is igaza van. Az akkori üldözöttség nem teszi kritikusaik érveit megalapozatlanná, melyek közé egyébként jómagam is tartozom. Álláspontomnak a nyilvánosság előtt (sajtócikkekben, nyilatkozatokban) is hangot adtam, és nem szeretném, ha bárki számára úgy tűnne, hogy „visszafelé kacsintgatok”. (Csapkó Gábor egyébként arra kért, feljegyzéseimhez feltétlenül – lehetőleg „Tisztelt Hit Gyülekezete!” kezdetű – kísérőlevelet is mellékeljek, nem tudom, mitől tarthatott, én mindenesetre ilyet nem írtam.) A kisegyházi vallásosság elleni konzervatív politikai törekvéseket jómagam is helytelenítem, azonban általában a kisegyházak ügye nem keverhető össze a Hit Gyülekezete körül tavaly óta fodrozódó botrányokkal, a gyülekezetük elleni kritikák szerintem nem azonosak a vallásszabadság és a demokrácia hazai sorsával, mint Önök vélik. A kritikáknak személyes tapasztalataim alapján is van valóságalapjuk (Bartus könyvének is, a Szent Pál Akadémia akkreditációját kifogásolóknak is stb.), kár hogy minderre a gyülekezet az ismert módon reagált.

Mindehhez semmi köze annak, amiről én valamikor levéltári adatokat gyűjtögettem, vagyis hogy a nyolcvanas években a gyülekezet szálka volt a kommunista hatóságok szemében.

Ennek a ténynek a fenntartásával megismétlem a fenti soroknak a „Hetek” következő számában történő közlésére vonatkozó kérésemet, üdvözlettel:

Fazekas Csaba

 

 

Levélváltások a miskolci Hit Gyülekezete vezetőivel

 

Csapkó Gáborral, a miskolci Hit Gyülekezete vezetőjével egyszer-kétszer kapcsolatba kerültem távozásom után. A részletekkel nem terhelem az olvasót. Amikor a „Fesz van” után megjelent egy-két cikkem (ezeket Csapkó Gábor telefonon intézett kérésére én magam küldtem el nekik), illetve nyilatkoztam A Hét-nek, meglehetősen elmérgesedett a viszonyunk, amit azóta is sajnálok. Korábban szó volt róla, hogy Csapkó Gábornak segítek felkészülni a jogi egyetemre tervezett felvételijére történelemből, sőt hozzásegítem egy kiváló magyar tanárnő konzultációjához is. Mindezek után természetesen nem kért a segítségünkből. Levélváltásunk tanulságos. Előtte közlöm még azt is, amelyet a miskolci gyülekezet egy másik meghatározó személyiségével, Molnár Györggyel (és feleségével, Krisztával) folytattunk. Ezt külön sajnáltam, az ő személyiségük állt talán a legközelebb hozzám a miskolci Hit Gyülekezetében. Szóval a levelek:

 

1. Molnár György és felesége levele, 1999. szeptember 10.

 

Kedves Barátunk!

 

Nagyon fáj, hogy nem szemtől szembe cserélhetjük ki véleményünket. Pedig sokszor és sokat volt alkalmunk megbeszélni az életünk dolgait, egészen az apró részletekig. Nem hagy hidegen a személyed most sem, egész családoddal együtt. Ismertük örömeiteket és nehézségeiteket. Nekünk is vannak mindkettőből bőven!

Ne vitatkozzunk a Biblia igazságairól és annak megéléséről az interneten. A Krisztusban nem hívő emberek számára ez nem jelent sokat, nem ismerik Isten Igéjét. Viszont a barátságról és az emberi kapcsolatokról minden embernek van egy nagyjából hasonló elképzelése.

Amikor úgy döntöttél, hogy elhagyod a gyülekezetet, megkerestünk. Akkor azt mondtad, értékeled, hogy aggódunk értetek és nem velünk van problémátok, hanem a budapesti gyülekezet vezetésével. A „Kovász”-ban megjelent írásod azonban azt sejteti, hogy jelenleg nem így gondolod. De TŐLED nem ezt vártuk!

Életérzésünket nem tudjuk jobban megfogalmazni, mint az 55. zsoltár 13-15. verse. Most kezdjük csak megérteni, hogy a tanítvány nem különb a mesterénél.

Csaba! A barátsághoz nem kell feltétlenül ismerni a Bibliát.

Tiszteljük a tudásodat, de az „emberi kapcsolatok” vizsgáján szerintünk nem mentél át.

Isten adjon Neked lehetőséget a pótvizsgára!

 

M. Gyuri és Krisztina

 

2. Válaszom Molnár Györgynek és Krisztinának, 1999. szeptember 10.

 

Kedves Gyuri és Kriszta!

 

Bármilyen furcsa, több dologban első olvasásra igazat adok Nektek. Való igaz, régen találkoztunk, és nekem legalább annyira fáj, hogy nem cserélhetjük ki (ellen)véleményünket személyesen, mint Nektek. Való igaz, nem internetre való ez az egész, ha bármikor megkerestek, én kész vagyok személyes beszélgetésre, eddig is kész voltam, hívjatok fel, ha gondoljátok. Azért is jó lenne, mert úgysem tudok mindent elmondani e-mailben, amit minderről gondolok, és őszintén remélem, hogy Ti sem csak annyira sajnáltok le, mint leveletekből kitűnik. A véleményem legutóbbi őszinte beszélgetésünk óta (1998. augusztus 31. délután) jottányit sem változott: a dolgokat ki kell tudni beszélni, vitapartnereim személyét pedig mindig tisztelettel illettem, érveiket meghallgattam és mérlegeltem, bárkiről is volt szó. A Hit Gyülekezete hivatalos álláspontjával is ismerkedtem, ismerkedek azóta is folyamatosan (olvasom pl. a Hetek-et, soha ennyit nem tettem, mint mostanában, no meg azért hozzám is sokminden és sok mindenki eljut stb.), őszintén mondom, egyre kevésbé győz meg, amit hallok, olvasok. Az óvatos taktikázástól a nyilvánvaló hazudozásig terjedő reakciók pedig sajnos már azt is elmossák, amiben egyébként teljesen igazatok van, és ez az egyik legszörnyűbb dolog ebben az egészben. (Nem hiszem, hogy a démonok térítenének el a józan felismeréstől.) Azt hiszitek, én örülök neki, hogy ez az egész idáig fajult? Azt hiszitek, én nem sajnálom, hogy amire feltettem az életemet, annak hátat kellett fordítanom, hogy kilenc éves munkámat kellett lezártnak tekintenem? De kérlek Benneteket, hallgassátok meg már néha a másik felet is, lehet, hogy sok dologban igaza van. (Attól, hogy a saját véleményeteket nagyon sokszor elmondjátok, még nem lesz igazság.) Lehet, hogy bizonyos dolgokat alapvetően kell(ene) megváltoztatni, és elismerni: tévedtünk.

Na ez hosszú téma, hagyjuk. Leveletek második részében több dolgot – bevallom – egyszerűen nem értek. A Kovász-ban megjelent írásomat nem tudom, miért tekintitek személyeteket sértő barátságtalan lépésnek. A hozzászólásom kritikája kizárólag a „bővölködés teológiájára” vonatkozik, amit nem Ti találtatok ki (már elnézést), hanem Németh Sándorék, Ti csak elfogadjátok és megvalósítani akarjátok azt. (Pontosabban nem Ti, hanem „mi” akartuk, mert a saját felelősségemet egy pillanatig sem akarom elmosni, hiszen hétről hétre én hirdettem ugyanezt az embereknek a gyűjtések alkalmával, már ha Pál megengedte. Csakhogy én erről a bővölködésről ma már egészen másképp gondolkozom, Ti pedig úgy tudom, nem.) Amikor ezt a cikket megírtam, tartottam magam (és most is tartom) ahhoz, hogy nem Veletek, vagy a miskolci gyülekezettel van problémám, ez a hal is a fejétől bűzlik, ha nem botránkoztok meg a kissé vulgáris hasonlaton, de minden gyülekezeti problémának a gyökerét Németh Sándor és környezete felfogásában jelöltem és jelölöm meg. A „bővölködés teológiáját” a budapesti vezetők vették át vagy találták ki, és én erről a „teológiáról” írtam. Hogy illusztrációnak és cáfolatnak Miskolcról vett élményeimből merítettem, ez nem azt jelenti, hogy Benneteket akartalak támadni vagy kifigurázni. (Azt hittem, ez legalább teljesen egyértelmű, kár, hogy már ez sem az.) De szerintem tény, hogy ezzel a mára kiforrott teológiai felfogással nagyon sok probléma van, elsősorban az, hogy nem működik. (Meg az, hogy Sándorék „bővölködésének” gyümölcsei egyszerűen erkölcstelenek is stb. stb.)

Továbbra is azon töprengek, mi sértette cikkemben a személyeteket. Miskolci vonatkozású neveket még véletlenül sem írtam volna, épp azért, mert egy jelenséget kritizáltam, nem embereket. Az általam vett illusztrációk túlnyomó többsége vagy nyilvánosság előtt zajlott eseményre vagy köztudott dolgokra vonatkozott. Amikor például Soós Pali „50 ezer forintos” beszólásával bizonyságát adta, mennyire nem ismeri saját gyülekezetét, ezt a kijelentést az ITC-ben többen hallhatták, mint amennyien az én Kovász-os cikkemet vélhetően valaha is elolvassák. Rodney prédikációiról több „hites” is lelkendezve mesélt kívülállóknak (pl. nekem) sőt a gyülekezet tette fel az internetre is stb. Ugyanez a helyzet a bővölködésről szóló dicséreteket, tanításokat, bizonyságokat illetően is. Az, hogy 1. a gyülekezet tagsága évek óta változatlanul nem bővölködő, hanem szegény és csak néhány nagyvállalkozó tartja el illetve 2. hogy a vidéki gyülekezeteknek milyen napi anyagi problémákat okozhat egy budapesti vendégszolgálat stb. – minderről legfeljebb Ti hiszitek, hogy kívülállók előtt nem világosak vagy köztudottak, de talán Ti sem.

Egyszóval: nem értem, mi bajotok van. Gyuri személyét legfeljebb egyszer érintettem nagyon is közvetetten, amikor egy bizonyságtételt idéztem, de ott sem Rád gondoltam vagy akár csak burkoltan utaltam (ember legyen a talpán, aki kideríti…), hiszen rengeteg gyülekezeti tagtól hallottam korábban és azóta is hajszálpontosan ugyanezt a bizonyságot. Továbbá: semmi olyan információt nem szivárogtattam ki, amit egyébként tudok, de nagyon is bizalmas. Amit írtam, nagyon „megrágtam”, mielőtt elküldtem, higgyétek el. Minden soráért vállalom a felelősséget. (Nem elsősorban előttetek…)

Összességében: nem igaz, hogy a cikkem a miskolci „atyafiakkal” vagy a Veletek való szembefordulásom jele, ez a véleményetek egyszerűen mellé ment.

Az az érzésem, mint általában a gyülekezetnek a kritikusait illető reakcióival kapcsolatban: nem az a bajotok, amit írtam, hanem az, hogy egyáltalán megszólaltam. Meg kell hát indokolnom, miért tettem, ha érdekel Benneteket. (Cáfoljatok meg, ha nem igaz. Mindenesetre eltekintenék azok felsorolásától, amiben védtem a gyülekezetet a valóban alaptalan rágalmakkal szemben, hogy hangsúlyoztam Isten iránti szereteteteket stb. Inkább olvassátok el még egyszer alaposabban.) Amikor eljöttem a gyülekezetből, nagyon jól tudtátok, miért tettem. El is mondtam részletesen többször is, levélben le is írtam stb. Miért gondoltátok, hogy úgy fogok tenni, mintha nem gondoltam volna komolyan? Miért kezeltek úgy, hogy „hát ő nem jár, de egyébként teljesen lojális”? Figyeljetek rám! Nagyon sok minden létezik, amiben én nagyon szívesen lennék a Hit Gyülekezete szövetségese, mert a dolgok jelentős részében egyetértünk. (Nemcsak bibliai tanításokban, hanem közéleti kérdésekben is.) Úgy tűnik, hogy Ti nem szövetségesként, hanem cinkosként akartok kezelni, az pedig nem leszek. (Sem a Tiétek, sem másé.) Egy cinkos hallgat, amikor olyan dolgok történnek, amivel nem ért egyet. Egy szövetségesnek pedig meglehet a saját véleménye például a bővölködésről, a Hit Gyülekezete egyéb teológiai felfogásairól vagy éppen bizonyos közéleti megnyilvánulásairól. Szövetségesi ajánlatom állt eddig is, áll ezután is (ehhez sem kell ismerni a Bibliát – utalva kissé övön aluli megjegyzésetekre), ha Nektek nem kell, nekem úgyis jó. Ha pedig ellenségnek kellenék Nektek, ezt a szerepet nem játszom el, bárki „kérjen” fel rá. Visszatérve a Kovász-ügyre: Csapkó Gabi egyszer tollforgató embernek nevezett, megtisztelő és ezt el is fogadom, szóval ilyeténként véleményt alkotok a világ sok-sok dolgáról, elsősorban azokról, melyek személyesen is érintenek, s ezeket bizony ki is beszélem magamból, amikor úgy érzem, igazságérzetem erre feljogosít. Ha valaki ezt másképp gondolja, ám vitatkozzunk, de azt ne várja senki, hogy befogjam a számat. Az eddig is tele volt beszédekkel, mint Elihunak (bízom benne: másokkal, mint az övé) és „unszolgat engem a bennem levő szellem”. (Utóbbi kifejezést illetően ezúttal kéretik a fajtára vonatkozó megjegyzések mellőzése.)

Vegyétek továbbá figyelembe, hogy egy teljesen ismeretlen egyetemi lapban tettem közzé vonatkozó nézeteimet, amit csak nagyon szűk kör olvasgat, mert nem akartam, hogy csámcsogjanak rajta. (Ti szerintem aligha vettétek volna észre, ha én nem szólok Gábornak róla.)

Egyébként milyen dolgokat produkál az élet! Épp a Népszabadságnak küldtem e-mailen egy válaszcikket, amikor a Ti leveleteket megkaptam. Egy kissé jobbra húzó református egyházi főméltósággal keveredtem vitába a napilap hasábjain, mert szerinte durván és igaztalanul rágalmaztam az Orbán-kormány egyházpolitikáját. Jópofa történet, mi? Hát ez a helyzet ha valaki egyszerre liberális, Krisztus-követő, sőt még a Hit Gyülekezete kritikusa is. Tudom, nem ez a legjellemzőbb értelmiségi attitűd ma ingerült kis hazánkban, de én nagyon jól érzem magam benne, és ha egyes szekértáborok ki is tagadnak soraikból, egyetlen dolog biztosan megmarad nekem (mint Cyrano de Bergerac-nak, csak hogy ne tűnjön prédikációnak, ha bibliai személyt mondok): a becsületem. Ezzel pedig el tudok számolni Isten és ember előtt.

Nem tudom, kit-mit neveztek mesteremnek, akinél állítólag nem vagyok különb. Nekem egy mesterem, pontosabban Mesterem van, Krisztus, akit hiszek és vallok ezután is, ha jóval kevesebb is vagyok nála, igyekszem követni Őt. (A labdát vissza is dobhatnám, ld. szálka-gerenda stb., azért Ti még szerintem most is különbek vagytok a Hit Gyülekezete meghatározó példaképénél.) Azt írjátok, nem ezt vártátok tőlem. Túl azon, hogy nem tudom, mit nem vártatok (mint jeleztem fentebb), én sem azt vártam a Hit Gyülekezetétől, amit tett. Gondoljátok meg, melyikünk csalódása nagyobb és melyik vet fel általánosabb kérdéseket.

Én nem tekintelek Benneteket valamiféle bukott kisdiáknak (így kezelni mást jogotok persze van, ha Ti megsimogatjátok így a buksi fejem, én csak vállrándítással tudok és akarok felelni). A pótvizsga kiírásába vetett reményeteket azonban én a magam részéről a Hit Gyülekezete számos vezetőjének továbbítanám. Én is őszintén remélem, lesz aki a mennyekben aláírja az UV-jegyüket. Csak menjenek is el a majdani pótvizsgára. A hallgatói névsorból való törlést ugyanis már nem személyesen, hanem hivatalból szokták közölni. Utólag.

Látjátok, alig néhány dolgot írtam rövid leveletek kapcsán, és milyen hosszúra sikeredett. Ha tényleg fáj, hogy nem szemtől szembe beszélhetjük meg a dolgokat, hívjatok fel. Én egy kölcsönös tiszteleten alapuló vélemény-ütköztetésre kész vagyok és a feleségemmel együtt őszintén várom jelentkezéseteket. Erre mindig ráérünk.

Leveletek elején Barát-nak szólítotok, aztán ugyanezt elvitatjátok tőlem, furcsa.

Én mindenesetre maradok Isten áldását kívánva, barátsággal:

Fazekas Csaba

 

1. Csapkó Gábor levele, 1999. június 18.

 

Kedves Csaba!

 

Elnézésedet kérem, hogy eddig nem válaszoltam a leveledre, csak régi cimborádnak – Bartus Lászlónak – rágalmazó, szitkozódó és vádló könyvének a hatása elért ide Miskolcra is és ezt az ügyet kellett többek között elintézni.

Csak úgy mellékesen kíváncsi lennék, hogy mint tollforgató ember, mi a véleményed a „Fesz van” című könyvről?

Köszönöm, hogy megszerezted a magyar tanárnőnek a nevét és ezúton szeretnélek kérni, hogy jó lenne találkozni vele. Kérlek, hogy küldd el e-mail-ben a címét vagy a telefonszámát.

Terveim komolyak, ezért számítok a segítségedre.

Az AGORA Kulturális Alapítvánnyal kapcsolatban semmi harag nincsen közöttünk. Ezt az ügyet – én úgy gondolom – ne bolygassuk, tekintsük egyszer s mindenkorra lezártnak.

Ezúton is kívánom Neked és családodnak Isten gazdag áldását.

Baráti üdvözlettel:

 

Csapkó Gábor

 

Ui.: Ha személyesen nem is tudunk olyan gyakran találkozni, de szeretném, hogyha e-mail-en tartanánk a kapcsolatot.

 

 

2. Válaszom Csapkó Gábornak, 1999. június 21.

 

Kedves Gábor,

 

örülök, hogy végre írtál, igazán csodálkozom, hogy a Bartus-könyv „hatása” elért Miskolcra ilyen hamar, hiszen maga a könyv meg nem, hisz csak múlt héten jelent meg. (Egyáltalán miféle hatással kellett foglalkoznotok itt Miskolcon?) Ti mar meg tudtátok illetve akartátok szerezni? Tavaly még egy-egy újságcikket sem olvastatok el, ez a könyv pedig igazán vaskosra sikeredett.

Emiatt még én sem olvastam, így véleményt sem alkothatok róla, ami a sajtóban megjelent (Népszabadság, sőt a Heteket is megvettem, látod, hogy továbbra is számíthattok rám, pedig az interneten is elolvashattam volna), illetve a TV-műsorokban szerepelt (vasárnap este akárhova kapcsoltam, majd minden csatornán ez ment) az alapján csak azt mondhatom, amit eddig.

Szerintem sok igazság lehet benne (mondom, még nem olvastam), aligha hinném, hogy az első szótól az utolsóig Bartus kitalálása. Kedves Gábor, azt hiszem nehéz lenne nekünk erről tárgyilagosan beszélnünk egymással, hiszen Ti úgy gondoltatok tavaly is, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, minden a legnagyobb rendben, Sándornak mindenben igaza van, amit tett vagy gondolt. Tenyérnyi újságcikkeket nem olvastatok el, viszont ítéletet mondtatok Görbiczékről és igyekeztetek agyonhallgatni az egészet. Ha jól tudom (Ruff Tibi is ezt nyilatkozta tegnap) semmiféle reagálást nem akar a Hit Gyülekezete az egészről, amiről pedig nem beszélünk, az bizonyára nem is létezik. (Furcsa is volt, hogy Sándor nem volt hajlandó nyilatkozni a TV2-nek, csak előre faxon leadott kérdésekre válaszolt Tóth Géza és Mészáros Pista, a stábot be sem engedtek a Hit Csarnokba stb., bocs, de mindez sajnos az egyszerű nézőben nem felétek billenti a mérleg nyelvét...) Persze lehet, hogy igazatok van, néhány napig ezen csámcsog a sajtó, megjelenik egy-két pro-kontra vélemény, akik eddig utálták a Hit Gyülekezetét, ezután sem fogják szeretni, akik eddig ragaszkodtak hozzá, ettől talán nem fognak elpártolni. Akik pedig a kettő között vannak, azokat pedig nyilván a saját tapasztalataik győznek meg erről vagy arról az oldalról. Ha a média nem tájékoztatni akar a Hit Gyülekezetéről, hanem riogatni, az végső soron csak nektek lesz jó. Ha pedig tájékoztatni akar, nem érdemes mereven elzárkózni előle, mert az viszont Nektek nem lesz jó.

Na mindegy, hosszú történet, nem e-mail téma, ha tényleg érdekel a véleményem, megbeszélhetjük, holnap úgyis megyek Pestre, aztán ha szereztem egyet ebből a könyvből, majd véleményt alkotok róla. Az én véleményemet a Hit Gyülekezetéről nagy vonalakban ismered, semmit nem változott tavaly óta, úgyhogy nem tartom magam ellenségeteknek, remélem, ti sem tartotok annak, annak ellenére, hogy másik csapatban játszunk.

[…]

AGORA alapítvány: O.K., téma be van fejezve.

Az e-mail kapcsolat tartása részemről rendben, örülök neki. Jókívánságaidat viszonozva, válaszod várva maradok üdvözlettel:

 

F.Cs.

 

Ezt követően egyszer telefonon beszéltünk. Gábor arra kért, küldjem el neki a július folyamán különböző napilapokban megjelent cikkeim másolatát, mert csak másodkézből hallott róluk. Az alábbi kísérőlevél keretében megtettem:

 

3. Levél Csapkó Gábornak, 1999. augusztus 16.

 

Kedves Gábor!

 

Múltkori ígéretemnek megfelelően elküldöm megjelent két cikkemnek fénymásolatát:

1. Napi Magyarország, 1999. július 28.

2. Élet és Irodalom, 1999. július 16.

Ez utóbbit Tamás Gáspár Miklósnak a július 2-i számban közzétett írására szántam válaszul, sajnálom, hogy kicsit meghúzták, de a lényeg azért benne maradt. (TGM cikkét nem küldöm el, a Hit Gyülekezete internet-honlapjára is felkerült.) A vita egyébként folytatódott a lap utóbbi számaiban is, például Mészáros Pista is írt róla egy nagyobb tanulmányt.

Szintén reflektáltam továbbá egy kis példányszámú, a budapesti közgazdasági egyetemen megjelenő folyóirat (Kovász) egy tanulmányára, ezt sem fénymásoltam le, ha nem haragszol, de könnyen elérheted az interneten: http://korny10.bke.hu/kovasz/kov6/profetak.html (Az eredeti: http://korny10.bke.hu/kovasz/kov3/bizker.html)

Megtaláltak továbbá a tévések is (lehet, hogy nehéz elhinned, de nem én kerestem őket), épp a tegnapi (aug. 15.) Hét c. műsor foglalkozott újra a gyülekezettel, amibe az én hosszabb nyilatkozatomból is bevágtak részeket. Nem tudom, láttátok-e, hisz gondolom istentiszteleten voltatok, én igyekeztem tényszerű maradni, és nem szeretném, ha gondolataimat bárki önös szolgálatába állítaná. Mindettől a meggyőződésem mit sem változott, sőt.

Remélem, mindennek ellenére, továbbra sem kezeltek ellenségként (még a gondolatba is beleborzongok: „Fazekas Csaba szelleme megkötözünk téged...”), szóval írj e-mailen, vagy hívj fel, mert tényleg érdekelne a véleményed az írásaimban foglaltakról. Mellesleg cikkezek én bőséggel a kisegyházak mellett is, több lapnak adtam írásokat a várható felekezet-alapítási törvénymódosítással kapcsolatban. És nem azért, hogy ezzel „egyenlítsek” – tényleg azt gondolom, hogy ha valaki rosszallja, ami a gyülekezetetekben történik, az nem feltétlenül a vallásszabadság ellensége, a klerikális érdekek szekértolója, sőt még szabadelvű vagy SZDSZ-szimpatizáns is lehet. Mint például én.

Az Úr áldjon meg Benneteket:

Fazekas Csaba

 

4. Csapkó Gábor válasza, 1999. szeptember 13.

 

Kedves Csaba,

 

[…]

Cikkeidre válaszolva nagyon lesúlytó a véleményem. Jobban örültem volna, hogyha ugyanolyan csendben maradsz az utóbbi hónapokban, mint ahogy csendben voltál egy évig. Úgy gondoltam, hogy békésen meg tudunk lenni egymás mellett, csak bizonyos dolgokban különbözik a véleményünk. Annak is örültem, hogy egy évig nem álltál be azoknak a táborába, akik „kígyót-békát” kiabálnak a Hit Gyülekezetére és Németh Sándorra a médián keresztül.

Megdöbbenve tapasztaltam azonban, hogy az elmúlt hónapokban mind az újságokban, mind a TV-ben olyan megnyilvánulásaid voltak, amelyekkel úgy tűnik számomra, mintha valakik előtt érdemeket szeretnél szerezni azzal, hogy te is tudod pocskondiázni, kritizálni a Hit Gyülekezetét, a Szent Pál Akadémiát, s ezeken keresztül Németh Sándort.

Amikor azt írtad, hogy te Bartus helyében néhány kifejezés, vagy szó helyett valamilyen enyhébb, vagy árnyaltabb, vagy más jelentéstartalommal bíró szót használnál, akkor egy világi példázat jut eszembe: Hogyha a kannibálok késsel és villával eszik az embert, attól meg kannibálok maradnak.

A másik megjegyzésem, hogy úgy láttam, hogy cikkeid egyik felében támadod azokat az értékeket, amelyeket a Hit Gyülekezete megjelenít, a cikkeid második felében pedig hogy védelmezője vagy az általános keresztény értékeknek. Erről az jut eszembe, nem lehet két úrnak szolgálni. Meggyőződésem szerint a Hit Gyülekezete az Egyetemes Egyház része, és számomra (s ha jól tudom évekig a te számodra is) olyan áldást jelentett és jelent a gyülekezethez való tartozás, hogy nem tudom a Hit Gyülekezetét külön választani magától a kereszténységtől. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Hit Gyülekezete, ahogy tapasztalom, virágzik és fejlődik minden szinten, és ha információim nem tévesek, akkor pedig úgy tudom, hogy a BAGY-esek jelentősen megcsappantak, habar ok voltak a keresztény értékek feltétlen megtestesítői.)

Harmadik dolog, amit megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a napokban az interneten találtam tőled egy cikket, amelyet – ha jól emlékszem – a Kovász című újságban publikáltál, és a keresztény prosperitásról értekeztél egy tanulmányra válaszolva. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a cikkben vett példáidban nagyon sok esetben hivatkozol a miskolci Hit Gyülekezetében átélt, illetve tapasztalt élményeidre, és eseményekre. Amikor meg a gyülekezetünkbe jártál, te is feltétlen támogatója és tanítója voltál a Bibliának, az anyagi bővölködésről szóló üzenetének. Nem egyszer, és nem is kétszer te magad prédikáltál a gyűjtésről és annak szellemi és anyagi áldásairól. Az említett cikkből pedig azt lehet érezni, hogy az említett igazságokban akkor sem hittél, amikor beszéltél róla, vagy pedig azóta történt benned egy meghasonlás, és úgy kezeled ezt az igazságot, mintha Isten anyagi területen nem tudna az emberi sorsba, munkájába, gyarapodásába beleszólni. Szemünkre veted, hogy nem veszünk tudomást a „magyar valóságról”. Ez így is van. Mi nem a magyar valóságból, hanem Isten Igéjéből vezetjük le az anyagi boldogulásunkat is. Lehet, hogy meg sokunk életében nem latszik az Isten beavatkozása az anyagi életünkben, de a hit a nem látott dolgokról való meggyőződés és a reménylett dolgoknak a valósága, és Isten nem ember, hogy hazudjon, és hű AZ, aki az ígéreteket tette, az anyagi életünkre nézve is.

Befejezésképpen szeretném leírni, hogy nagyon nehéz helyzetbe hoztál engem. Van egy dolog, amiről beszélgettünk (felvételi előkészítő), de az elmúlt időkben tett kirohanásaid a gyülekezettel szemben kettőnk kapcsolatába választófalként emelkednek fel. Ezért ezúton értesítelek, hogy a felvételire való felkészülést más módon kívánom megoldani. Kérlek, hogy a magyar tanárnőnek is mond meg, hogy objektív akadályok miatt nem tudom vele felvenni a kapcsolatot. Ezúton megköszönöm a segítségedet, és a tanárnő segítőkészségét is (kérlek tolmácsold neki), és még egyszer sajnálom, a dolgok így alakultak.

 

Tisztelettel:

 

Csapkó Gábor

 

 

5. Válaszom Csapkó Gábornak, 1999. szeptember 14.

 

Kedves Gábor!

 

Sajnálom, hogy így alakult.

Amióta különböző botrányok keringenek a gyülekezet körül, mindig azt mondogatom, hogy én már semmin nem tudok meglepődni, aztán mindig történik valami, amin mégis. Most például a Te leveled, amit közvetlenül Molnár Gyuriék hasonló hangvételű lesajnálása után kaptam meg. Nekik írott válaszomban részletesebben kifejtettem, mit miért írtam, kérd el tőlük, ha érdekel, Neked is írhattam volna. Pár dolgot azért itt is megjegyzek, persze hangsúlyozom, hogy ezt a „kispályás” vitatkozást Veled illetve a Hit Gyülekezetével nem áll szándékomban sokáig folytatni.

1. Talán még most sem érted meg, de azért újra elmondom: lehet gerincesen, becsületesen is élni, úgy hogy az ember felvállalja Isten és emberek előtt a meggyőződését, nem csak úgy, hogy mindenáron valaki(k)nek a kedvét keresse az érvényesüléséért. Te úgy látod a világot, hogy közéleti (nem bibliai!) kérdésekben vagy „ide” vagy „oda” kell állnom, hogy céljaimat megvalósítsam. Szerintem ez az egész teljesen másképp lett kitalálva, szerintem a gerinccel megáldott embert épp az különbözteti meg a gerinctelen csigától, hogy utóbbi bármerre indul, csak saját nyálán csúszva haladhat előre. Én nem álltam be senkinek a „táborába”, sem a tiétekbe, sem a történelmi egyházakéba. (Az utóbbiak véleményétől sokkal jobban különbözik az enyém, mint a Tiétekétől. Ott mégis vannak, akik toleránsabbak irányomban. Nálatok nincs. Furcsa.) Én most már azt a megalkuvás-mennyiséget is sokallom, amivel egykor a gyülekezetetekben éltem, „érdemeket” szerezni pedig sem előttetek, sem mások előtt nem akarok. E téren nem vagytok jobbak azoknál az egyházaknál, amelyeket támadtok. (Most éppen egy református főméltósággal vitatkoztam össze a Népszabadságban, mert brutális támadásnak minősítette azt, ahogy az Orbán-kormány egyházpolitikájáról írtam. Tiszta röhej, nekem mégis inkább sírhatnékom van, ha erre az önérdekeiért mindenre kész, ingerült világra és hangoskodó szereplőire gondolok.) Én nem szolgálok két úrnak, különösen, ha az egyik Németh Sándor. (Vagy valamely történelmi egyház főklerikusa.) Egy Úrnak szolgálok csak, jó – egyre jobb – lelkiismerettel. Nem annak, akire most gondolsz. Hanem az Úr Jézus Krisztusnak.

2. Jobban örültél volna, ha csendben maradok, mint eddig… Ha befogod a szád, gondolhatsz akármit, szeretünk… (Sokadszor is elolvastam, azt hittem, nem hiszek a szememnek. Ezt ilyen megvető nyíltsággal ki is mondod? Tudod te, mit beszélsz?) Gábor! Állj meg már egy kicsit, az Isten áldjon meg! A farizeusoknak nem az volt a bajuk Jézussal, hogy a Megváltó tudta róluk, kifélék-mifélék, nem meggyőzni akarták az ellenkezőjéről, hanem csak egyet akartak: maradjon csendben. Abból sem csináltak ügyet, hogy feltámadt az Úr, csak ne tudja meg senki, mert egyszerűen nincs ellenérvük… Olyanok vagytok, mint a katolikus egyház: ott is meglehet az egyszerű ember véleménye a dogmákról, bármiről, templomba sem kell soha járnia, még ateista is lehet, csak ne szidja mások előtt a pápát. Akkor lehet az illető akármilyen jó keresztény, a kutyát nem érdekli, máglyán a helye. Hagyjuk. Ne tegyél úgy, mint ha nem tudnád évek óta, mi a véleményem a gyülekezet visszásságairól, beleértve az anyagiakat vagy a politizálást stb. Most sem az a bajod, hogy így gondolkozom, hanem az, hogy nem fogtam be a számat. Ha volnának ellenérveid, most is kész vagyok minderről beszélgetni. De azt nem hagyom, hogy úgy tegyetek, mintha sose lettem volna a világon. Azt vártad tőlem, hogy a cinkosotok leszek, falazok is Nektek, ha kell. Hát nem. Sem Nektek, sem másnak, nekem így is jó. Nem bánjátok Ti, ha kilép valaki a soraitokból (voltak és vannak most is bőven, tudom), csak ne fecsegjen. Tegyen úgy, mintha… Én csak ezt nem akarom, Ti pedig ne tegyetek úgy, mintha én most is része lennék Németh Sándor rendszerének, csak most már kívülről. (Majdnem kifejtettem, mire jellemző az effajta hallgatás törvénye, de a jóízlés ettől is visszatart. Te kannibálnak neveztél engem, én ilyen alacsonyra már nem megyek utánad.) Mit vártál, amikor a TV-sek megkerestek, vágjam rájuk az ajtót, vagy mondjam azt, hogy: „ó, a Sándor … igaztalan rágalom … 40 ezer tag … dinamikusan növekedik … irigykednek … az önfenntartó egyház … Görbitz Tamás sosem volt ügyvezető elnök … stb.” Ti nem álltok le azzal vitatkozni, ha valaki kiegyensúlyozott és elfogulatlanságra törekszik, Nektek vagy bólogatók vagy cinkosok kellenek. Hát nem.

3. A Hit Gyülekezete része a kereszténységnek szerintem is, Te viszont úgy teszel, mintha a kereszténység lenne része a Hit Gyülekezetének. Isten országa több Németh Sándornál és rajta kívül is létezik. (Nagyobb mértékben, mint hinnéd.) Ne akarjátok Istent beszorítani Sándor tanításai közé. Nem megy.

4. A Kovász-ügyet Gyuriéknak kifejtettem. Most csak annyit, hogy nem volt nehéz cikkemet az interneten megtalálnod. Én írtam meg Neked a honlap címét. (Különben lehet, sose akadsz rá, ha nem szólok, de nem szégyellem, s nem is hencegek vele.) Neked is leszögezem: én nem a miskolci gyülekezetről írtam a cikkemben, hanem egy jelenséget boncolgattam, a bővölködés tanítását. (Egyszerűen elképesztő, hogy ez nem volt egyértelmű számodra. El sem akarom hinni.) Onnan vettem az illusztrációkat, ahol magam is megtapasztaltam, mert bármit állítok, csak így hiteles. Egy árva nevet, konkrét utalást nem írtam le, egyetlen nyilvánosság elől elzárt titkot sem fecsegtem ki, pedig akár meg is tehettem volna (például akár a Szent Pál Akadémia ügyében is), de épp ez az, amit nem fogok és nem akarok. Azt hittem, Ti is észrevettétek a kiegyensúlyozottságra való őszinte törekvésemet, így már kételkedek abban, hogy egyáltalán olvastátok-e. (Úgy tudom, ez nem szokása most sem a Hit Gyülekezetének.) Egyszerűen nem értem, mi bajotok van. Ezen a pár példányos egyetemi zuglapban megjelent reflexión megsértődni csak az tud (ráadásul ennyire! leesett az állam…), akit a puszta létezése bánt. A Hét-nek adott interjúmat vagy az tudja a gyülekezetetek „pocskondiázásának” nevezni, aki nem látta, vagy az, aki inkább az egészet a szőnyeg alá seperné, vagy az, akinek rossz a lelkiismerete. Lehet, hogy ti ebből a háromból nem csak az egyik kategóriába tartoztok?

5. A „magyar valóságról” írott soraimat (másokhoz hasonlóan) szándékosan magyarázod félre, úgy teszel, mintha nem értenéd, mit akartam mondani. Jézus és az apostolok bizonyságtétele azért volt hiteles, mert jól ismerték saját korukat, azon emberek problémáit, akiknek a jó hírt vitték. Én csak erről beszéltem. Ezt te is tudod, nem értem, miért alakoskodsz. Elszomorodtam emiatt, aztán a kannibál hasonlatod mégis megmosolyogtatott. Övön aluli volt, vissza is dobhatnám, de semmi kedvem hozzá.

6. Való igaz, én hirdettem ezt a tanítást a Hit Gyülekezetében hétről hétre, sose fogom letagadni. (Ezt sem.) Igen, én is hittem, pontosabban minden erőmmel hinni akartam benne. (Ezt cikkemben is leírom, nem kell „leleplezni”. Nem lehet mit. Legalábbis nálam.) Mosolyogtam azon is, hogy szeretnél engem meghasonlott embernek látni. Szó sincs róla, nincs bennem semmilyen meghasonlás, legalábbis egy éve biztos nincs. Egy dolog miatt éreztem csak egy kis lelkiismeret-furdalást, amikor belegondoltam abba, hogy az általam is kiprédikált tizedek és adományok hová is kerülhettek. Nézd, Gábor, nehogy azt hidd, hogy a gyülekezetetekben annyira odáig vannak az emberek ezért a tanításért, legalábbis a szűk vezérkaron kívül, akikkel találkoztam (mert találkoztam), nem igazán tették magukévá ezt a bővölködés-tant. Másokat sem. Csak megszokták a gyülit, mint Mari néni a szentmisét, és nem akarják azt megtenni, amit én. Őket is megértem. Tudod, mindig is hiányoltam az őszinte szót a gyülekezet ügyeinek intézésekor. Mások most is hiányolják, engem már nem érdekel. Mások most is kíváncsiak Németh Sándor jövedelmeire, a vezetők megélhetésének körülményeire stb. Engem ez az egész egyszerűen már hidegen hagy, azt csináltok tőlem, amit akartok. Van nekem sok-sok fontosabb dolgom is. Mindazonáltal szívesen elmondanám Neked, hogy mit gondolok bibliai alapokon minderről, ha van kedved hozzá, de ingerült és lesajnáló kioktatásodból nem kérek. Csak Ti hiszitek, hogy ez a tipikusan „hitessé” vált hozzáállás jópofa dolog. (Ezért most nem hozakodok elő igehelyekkel sem, pedig Hozzád hasonlóan megtehetném.)

7. Ahogy levelem végéhez közeledek (nem a kibeszélnivalóm végéhez, az azért még volna), egy dolgot meg kell még nagyon szomorúan jegyeznem. Mindig is jellemző volt rátok a mennyiség-kultusz, és most is szomorúan olvasom, hogy kizárólag attól tartasz valakit keresztényebbnek („sikeresebbnek”), hogy hányan vannak. Nem mondanám el újra régi érveimet e felfogással kapcsolatban, idézd fel, ha akarod, csak újra, barátsággal kérlek, vizsgáld meg ezt a szemléletet. Az autonóm gyülekezet megfogyatkozásán való gúnyolódásodat nem az én tisztem visszautasítani, de azért nézz már egyszer körbe egy istentiszteleten a Vasasban, vagy ugyan kérdezd már meg, hogy „Magyarország negyedik legnagyobb egyházának” mekkora arányban csökkentek tavaly óta az 1 %-os felajánlásai. Magas a labda, kezdjek hát el utóbbiból viccet gyártani? Ugyan már… Ti úgy beszéltek „kereszténységteljesítményről”, mint a szélsőjobb a „magyarságteljesítményről”, nagyon-nagyon szomorú ez.

A falakat nem én emeltem, azt hittem, a nyilvánvaló véleménykülönbség ellenére meg tudjuk találni a közös pontokat. Te nem is akarod keresni ezeket. Most az jönne a számra, hogy „sajnálom”, de tulajdonképpen nem is. Most már nem. A felvételi felkészülésedhez és a próbálkozásodhoz azért nagyon sok sikert kívánok, őszintén mondom. Készülj keményen, a jogra nagyon nehéz bejutni. (Nem cikizésből jegyzem meg, de azért a magyar írásbelin vigyázz: a „lesújt” szót nem ly-nal írjuk.) Ha mégis bármiben meggondolod magad, megkereshetsz.

Isten áldását kívánom, jó reménységgel:

Fazekas Csaba

 

 

Levélváltások Mónus Csaba barátommal

 

A Szent Pál Akadémián volt egy kedves diák, aki az én vezetésem mellett készítette el a szakdolgozatát. 1998 őszén iratkozott az utolsó évre, amikorra én már felmondtam a főiskolai állásomat. Személyesen nem találkoztunk, de gondoltam, értesült a főiskoláról történt távozásomról. Nem csoda, hogy meglepett, amikor leendő szakdolgozatának kéziratát – konzultációs célokkal – 1999 januárjában elküldte nekem. (Egyébként a magyarországi baptista egyház 20. századi történetét dolgozta fel, imponáló alapossággal. A szakdolgozat témaválasztása és magas színvonala egyébként egyaránt szokatlan volt a Szent Pál Akadémián.) A neki írt válaszomból egy tartalmas és termékeny levélváltás kerekedett, nekem is alkalmat adva mindenkor aktuális gondolataim kifejtésére. A legfontosabb szemelvények:

 

1. Levél Mónus Csabának, 1999. január 29.

 

Kedves Csaba!

 

Dolgozatodat megkaptam, nagyon hálásan köszönöm, hogy megbeszélésünknek megfelelően eljuttattad hozzám. Mielőtt (számomra rendkívül érdekfeszítő) tartalmáról szólnék, gyorsan tisztázni kellene a szakdolgozatod adminisztratív részét. Leveledben nem is említed, tehát lehet, hogy nem is tudod (?), de én már augusztus vége óta nem vagyok sem a Szent Pál Akadémia oktatója, sem a Hit Gyülekezete tagja. A tavalyi vitákat a gyülekezet vezetésében egyszerűen nem tudtam elviselni, ezért inkább úgy döntöttem, hogy kiszállok. Mindez ennél jóval hosszabb és összetettebb (kilenc évet töltöttem a gyülekezetben, egy vidéki gyülekezet vezetőségében részt vettem, mondhatom, életem jó részét feltettem Istennek erre a munkájára, vagyis elképzelheted, hogy nem volt könnyű vagy egyszerű a döntésem), a lényeg azonban, hogy én nem sértődtem meg, nem lázadtam fel, nem vesztem össze senkivel (ezt a főiskolán is megkérdezheted, az ottani lemondó levelemben foglaltakról), és nem vagyok semmilyen szinten a gyülekezet ellensége, vagy ellenségeinek barátja. Sőt, ha lehet, támogatom is, különösen a főiskolát, amihez sok szép emlék köt.

Szóval: én elvállaltam a te dolgozatod témavezetését, és ezt a megváltozott körülmények ellenére szívesen, örömmel, továbbá szakmai képességeimtől elvárható színvonalon megcsinálom. De csak akkor, ha ez nem probléma a főiskolán (nem tudom, Neked nem lehet-e bajod belőle?), végül is ott nem szoktak szakdolgozónak külső konzulenst felkérni, különösen olyat nem, aki kilépett a Hit Gyülekezetéből. Ha ott rábólintanak, szívesen küldök hivatalos formában is véleményt a dolgozatodról.

[…]

Isten áldását kívánom én is a Te életedre, munkádra, értékes dolgozatodat még egyszer megköszönve üdvözöllek:

Fazekas Csaba

 

2. Mónus Csaba levele, 1999. június 20.

 

Kedves Csaba!

 

[…]

Érdekelne, mi a véleményed a most megjelent könyvről („Fesz van”). Éppen most néztük a tv-ben az erről készült riportot, természetesen mindkét fél meggyőzően beszélt, az igazat csak az tudja, aki ott van, aki látja a folyamatokat (ha egyáltalán létezik ilyen személy). Mivel tudom, hogy te mindkét oldaltól független vagy, kíváncsi lennék az állásfoglalásodra.

Jó dolog-e egyáltalán könyvet írni egy elhagyott gyülekezetről, különösen ország-világ számára hozzáférhetően? Miért nem építik most már a saját közösségüket, miért rombolják a régit? Hiszen, mint Gamáliel mondaná, ha rossz, magától is szét fog esni! De ha jó, miért kell ellene ilyen gúnyos támadást intézni?

Tulajdonképp én is hasonlót tettem, hiszen ahonnan jöttem, a baptista közösségről készítettem tanulmányt. Igaz, azóta 8 év eltelt és nem a bosszú, a cinizmus inspirált, hanem tényszerűségre, bemutatásra törekedtem – ezért is ódzkodtam a véleményem beleszövésétől.

Örömmel venném, ha megosztanád velem a véleményedet! […]

Köszönettel és tisztelettel:

Mónus Csaba

 

 

3. Levél Mónus Csabának, 1999. június 23.

 

Kedves Csaba!

 

Leveledet és szakdolgozatodat megkaptam, megmondom őszintén, nagyon jólesett a kedvességed. Arról nem is beszélve, hogy remekül hasznosítani is tudom egyes adalékait. (Most kaptam például egy felkérést, hogy írjak az 1919-es Tanácsköztársaság egyházpolitikájáról, és a baptistákról hiányzó adataimat majd Tőled merítem a hivatkozás klasszikus szabályai szerint.) Szóval tényleg hálás vagyok érte, hogy gondoltál rám, egyrészt a felsőoktatásban nem szokás pozícióját vesztett témavezetőt megtisztelni egy szakdolgozattal, másrészt finoman szólva nem keresi velem senki a kapcsolatot a gyülekezetből tavalyi távozásom óta. (Nem mintha ez bántana, csak mondom.)

Bartus Laci könyvéről nehéz lenne a véleményemet néhány sorban összefoglalni, de azért megpróbálom. Először is, szögezzük le, hogy én olvastam a könyvet, szerintem a Hit Gyülekezetében indexen van, és mindenki fél attól, hogy egyáltalán a kezébe vegye. (Tavaly a gyülekezetből kiváltak nem csináltak mást, mint lefénymásoltak néhány, a szakadással kapcsolatban keletkezett levelet – köztük persze Sándorét is – és ezt a valóban elfogulatlan kis brosúrát valósággal üldözték az én amúgy kedves hites atyámfiai.) Kár. Nem szerencsés eleve előítélettel lenni valami iránt, anélkül, hogy ismernénk. Például a Hetek múlt heti számában megjelent „fejvadász”-cikk szerzői sem igen vették a fáradtságot az olvasásra.

Ha röviden össze akarom foglalni a lényeget, két dolgot említenék Neked. (Ne érts félre, én távolról sem akarlak befolyásolni semmilyen irányban, Te kérdezted a véleményemet. Én továbbra sem vagyok senkinek az ellensége, jóban akarok lenni a „hitesekkel” is, és nem szeretem, ha úgy néznek rám, mint a véres ingre, pedig nem csináltam semmit. Hidd el, barátom, én jót akarok nektek is.) Szóval az egyik dolog, amit leveledben is írtál, hogy a tavaly kivált autonóm gyülekezetet hozzátok hírbe a Bartus-könyv kapcsán, sötét konspirációknak, rablóknak stb. állítjátok be az egészet. Kérlek, hidd el, ebből egy szó sem igaz. Ezt a Hit Gyülekezete mostani vezetői csak azért mondják, hogy eltereljék a figyelmet a lényegről. Itt nagyon súlyos vádak repkednek a levegőben, melyeket vagy beismerni vagy megcáfolni kell. Képzeljétek el, hogy a gyülekezet viselt dolgairól, problémáiról könyvet írni nemcsak azért lehet, mert a szerző önös érdekei miatt a Hit Gyülekezetét rombolni, bomlasztani akarja. Hidd el, hogy a gyülekezetből kiváltakat a legkevésbé sem érdekli, hogy a Hit Gyülekezete a továbbiakban épülni vagy leépülni fog, nekik ehhez már semmi közük és nem is érdekli őket, annyira különösen nem, hogy gerjesszenek egy ilyen folyamatot. Egészen őszintén, engem sem érdekel. Örülnék, ha a gyülekezet újra épülne, de éppen a felhalmozódott problémák feszítik annyira, hogy szerintem a napjai egész egyszerűen meg vannak számolva, persze nem intézményes formában, mert azok megmaradnak, morálisan azonban mindenképp, a lényeg, a belső tartalom, a bűnös embereket magához vonzó elevenség eltűnt. Hidd el, hogy borzasztóan sajnálom mindezt, miért lenne nekem jó, hogy ez folytatódik? Pláne miért gerjeszteném én magam vagy bárki más? Fáj a szívem, hogy ez lett belőle, hiszen amikor tavaly felmondtam, én is kilenc évemet és az életemre vonatkozó összes korábbi álmomat vágtam el egy nyisszantással. Azt hiszed, jó érzések töltenek el, amikor korábban a második – vagy inkább első – otthonomról, az általam rajongással szeretett Hit Gyülekezetéről könyvet árulnak az utcán? Bartus egyébként nem tagja az új gyülekezetnek, mint ahogy én sem. Én azt hiszem, nem szerencsés, hogy Te is a gyülekezet „megtámadásáról” beszélsz Bartus Laci kapcsán. Sajnos nem erről van szó. Ő fogta magát, leírta mindazt, amit átélt, ahogy látta dolgokat. (Mellesleg ezzel nagyon sokan így vannak, még a Hit Gyülekezetén belül is, csak senkinek nem merik beismerni.) Szóval hidd el, hogy a gyülekezetből tavaly kiváltak nem a tiétek rombolásával vannak elfoglalva, hanem a maguké építésével. Jól tudják, hogy hosszú távon Németh Sándor szapulásából nem lehet megélni, mert minden ilyen dolog három napig tart (csodának nem nevezném), és ez kevés egy egyház fenntartásához. De a lényeg nem az, hogy mit csinálnak az autonómok, vagy a kívülállók. Hanem az, mit csinál Sándor, és én azt hiszem, nagy hibát követ el, amikor a tükröt hibáztatja, ha a képe nem olyan, mint amilyennek látni akarja.

És itt eljutottam a második részhez: Bartusnak sajnos (!) igaza van. Az általa leírt dolgok valóságosak, és ha stílusa egy kicsit túl színes is, a lényegen ez mit sem változtat: diagnózisa szerintem is pontos, az általam ismert tényekkel egybevág. Azt mondod, jó, jó, látta a bajokat, problémákat stb., de miért kell a nyilvánossághoz fordulnia és miért ebben a stílusban? Kezdjük azzal, hogy a gyülekezet nyilvánosan hirdeti a tanításait, minden, amit tesz nyilvánosan zajlik, különben nem lehetne egyház. Bartus ugyanezzel az eszközzel élt, semmi többet nem tett. Szerintem nem ő tehet róla, hogy a szőnyeg alá söpörték a problémákat és egyszer csak olyan sok lett belőle, hogy átestek rajta. Szerintem bárkinek joga van a nyilvánosság fórumait igénybe venni – és bocsáss meg, de több, mint feltűnő, hogy a gyülekezet ezt a sajtó eszközeinek igénybevételével nem teszi. Nem cáfol konkrétan semmit (pedig itt történetek vannak sokmilliós anyagi visszaélésekről, politikai konspirációkról, hatalmi túlkapásokról stb.), én azt hiszem, akinek nincs vaj a fején, ki mer menni a napra. Ha énrólam valaki azt állítaná az újságban, hogy tízmilliókat loptam, sikkasztottam, bármennyire konfliktuskerülő is vagyok, feljelentem az illetőt, mert tudom, hogy igazam van. (Megjegyzem, jó 6-8 éve még Sándor is így tett. Nyúlfarknyi cikkek jelentek meg egyes lapokban, ezekre tételes cáfolatokat írtunk, követeltük, hogy hozzák le, követeltük, hogy ismerjék el: tévedtek, torzítottak a gyülekezettel kapcsolatban, még perre is vittük az igazunkat. Én magam is írtam ilyeneket Sándor felkérésére. Most az ellenkezője történik.) Azzal nem lehet a dolgokat elintézni, hogy „hazugság, aljas rágalom, nem foglalkozom vele”. Hidd el, tavaly én még drukkoltam is a gyülekezetnek, amikor már sajtócikkek jelentek meg a „Hit”-ről: na, mondjatok végre valamit, derüljön ki, hogy nem igaz, nem csaltatok stb. – ehelyett néma csend, majd vádaskodás. Ami pedig a stílust illeti: szerintem Bartus nem gúnyolódik, nem „cikizi” a gyülekezetet és Németh Sándort, nem fröcsög és nem gyűlölködik. Komolyan mondom. Egyszerűen leírja a dolgokat olyannak, amilyennek egy kívülálló látná, ha bepillantása lehetne, arról nem ő tehet, hogy sok van a tények közt, ami tényleg nevetséges. Nem tagadom, vannak jócskán pontok, amiket én is másképpen fogalmaztam volna (más az egyéniségem), de a Hit Gyülekezete a formai-stilisztikai kifogásokkal a lényeget akarja eltakarni: a tartalmat. Persze mondhatnám azt is, hogy a mosdó-törülköző esete állott elő. Ahogyan tavaly Németh Sándor és környezete gyülekezeti istentiszteleteken (vagyis több ezres nyilvánosság előtt, ráadásul Isten tekintélyét felhasználva) Görbicz Tamásékról beszélt, legalább annyira kritikán aluli, sőt. Itt Miskolcon Soós Pál arról prédikált, hogy azok, akik felvetették Sándornak, hogy valami baj van, oldjuk meg, azok nem mások, mint keselyűk, akik leokádják az embereket. Ezt a motívumot Nagy Józsi is kedvelte, szerinte Sándor édes szőlőszemeket szed a tőről, azt adja a gyülekezetnek, Piszter Ervinék pedig arra kényszerítik híveiket, hogy az őáltaluk kiokádott szőlőből szemezgessenek. Nem viccelek, jól emlékszem rá. Ekkor volt ugyanis, hogy felálltam az első sorban fenntartott székemről és azóta sem voltam a Hit Gyülekezetében. Ha elolvasod Bartus könyvét, döntsd el magad, hogy melyik a primitív sárdobálás és melyik a nevetséges dolgokat leleplező beállítás. (Vagyis azt, ami nevetséges, nem kell azzá tenni.)

Te is említed Gamáliel tanácsát, Sándor pedig azt szokta emlegetni, hogy „ha hibázok, majd megváltoztat az Úr”. Ez megint csak szerencsétlen dolog, hiszen ennyi erővel a világiak is mondhatják, hogy ha Isten akar, majd megváltoztat a bűneimből. A dologból nem szabad Isten szeretetét kihagyni, amellyel a szabadságunkat adja meg a döntéshez, azzal a felelősséggel együtt, hogy körültekintve hozzuk meg elhatározásainkat. Isten nem olyan, mint az elektromos rendszerben a biztosíték, hogy terhelhetem akármeddig a rendszert, majd csak beavatkozik. Én pedig nem aszerint fogadom meg, vagy utasítom el mások tanácsait, hogy ki mondja, hanem hogy mit mond. Sándor pedig nem tévedhetetlen, eddig is sokat tévedett, és az én szememben akkor lenne hiteles vezető és válna ismét naggyá, ha ezt elismerné. Ehelyett azonban folyamatosan másokat vádol hazudozással. Megint csak azt mondom: kár. Ami pedig Gamálielt illeti, nos az ő említése szerintem éppen Bartusékat erősíti. Hiszen ne feledd, Gamáliel attól tiltotta el a zsidó vezetőket, hogy adminisztratív (katonai) eszközökkel verjék szét az akkor még ismeretlen igazságtartalmú állításokat hirdető keresztényeket, nem attól, hogy beszéljenek viselt dolgaikról. Erre mondta: ne verjétek szét őket fegyveres erővel, ha nem áll az Úr mögöttük, úgyis elhal a mozgalmuk. Bartus könyvében is, a sajtóban is többször leszögezte: a Hit Gyülekezeténél is veszélyesebbnek tartja azokat a politikai törekvéseket, melyek adminisztratív eszközökkel akarják korlátozni a vallásszabadságot és éppen Gamáliel tanácsának megfelelően mondja a gyülekezetre is: hagyjuk, legyen meg benne Isten akarata, majd meglátjuk, mire jutnak. De ez nem zárja ki, hogy ne beszéljünk arról, ami rossz. Ha úgy vesszük, az idézett esetben maga Gamáliel nevezte csalónak és szélhámosnak Theudást és a Galileus Júdást, képzeld el: nyilvánosan. Utóbbiak hívei mondhatták volna: micsoda rágalom, miért kell ezt a nagy nyilvánosság, a nagy tekintélyek előtt ilyen gúnyos stílusban kiteregetni. Pedig ha egyszer szélhámosságokat csináltak, beszélni kellett róla. Így van ez szerintem ma is. Szóval nem az az elsődleges kérdés, hogy ki beszél és hogyan – hanem az, hogy mit mond! Igazat vagy hazugságot?

Azt hiszem, talán Bartust ugyanúgy nem a bosszú és a cinizmus vezérelte, mint Téged a szakdolgozatod esetében. A két dolgot viszont szerintem súlyos hiba lenne összehasonlítani, több okból is. Először is más műfajban születtek, gyökeresen más volt a témaválasztás is, illetve Neked egészen más pozíciód volt a baptistáknál, mint Bartusnak Németh Sándor mellett, arról nem is beszélve, hogy mindaz, ami a Hit Gyülekezetében súlyos problémákhoz vezetett, a baptista egyházban egyszerűen nem létezhet stb. (Csak egy apró, személyes adalék: nemrégiben egy jó ismerősünk elhívott pár alkalommal a miskolci baptista gyülekezetbe, kíváncsian el is mentünk [látod, milyen furcsa dolgok történnek néha!], Almási Mihály nevét egyszer sem hallottuk – a Hit Gyülekezete pedig Soprontól Debrecenig Németh Sándor nevétől zeng. Nem lehet ez egy jelzés?)

No, jó hosszú levelet írtam, kérlek bocsáss meg a terjengősségért, pedig mennyi minden mondanivalóm lenne minderről, hiszen azért nekem is sok történetem volt a gyülekezetben, melyek ma is tanulságosak számomra. Ha akarod, folytathatjuk egyszer, telefonszámomat tudod, írhatsz levelet is, ahogy gondolod, nekem mindegy.

Mire ezt a levelet megkapod, valószínűleg túl vagy már a valószínűleg sikeres államvizsgán. Ezúton, előre is gratulálok, és még egyszer köszönöm értékes szakdolgozatodat. További életedben is kívánok Neked sok sikert, ha bármiben tudok segíteni, szívesen megteszem. Ja és még egy apróság: ha szóba kerülök a főiskolán, mondd meg a többieknek, hogy szeretettel gondolok mindenkire. Én senkire nem haragszom azóta sem, ami történt, megtörtént, szerintem nem mi vagyunk érte a felelősök.

Jókívánságaidat viszonozva, barátsággal üdvözöllek:

Fazekas Csaba

 

4. Mónus Csaba levele, 1999. július 25.

 

Kedves Csaba!

 

Nagyon köszönöm, hogy ilyen gyorsan válaszoltál levelemre! […]

Furcsa, hogy senki nem keresi Veled a kapcsolatot a gyülekezetből! Az én indítékom, hogy meggyőzzelek tévedésedről, sem pedig, hogy Te győzzél meg arról, hogy rossz helyre járok, pusztán érdekel a döntésed háttere. Az én szememben Te nem lettél sem jobb, sem pedig rosszabb. Számomra megtisztelő veled kapcsolatban lenni. Másrészt nagyon zavar, amit Te is furcsállsz, hogy semmi konkrétat nem lehet tudni. Tavaly elolvastam a távozók füzetét, nagyon általánosnak tűnt, de amit konkretizáltak, azt reálisnak tartottam. Utána nem reagáltak rá, csupán utaltak az istentiszteleteken.

Az Úr jelenléte biztosított, jó helyen vagyok. Most megjelent a „Fesz van”, beleolvastam (én meg mertem tenni), éreztem, igazat ír. A tv-ben megnéztem a reakciót, meggyőztek, nem valós a könyv. E véleményemet erősítette a „fejvadász”-cikk. Aztán kaptam Tőled levelet, úgy éreztem, igazad van. Megint újságcikkek: Népszabadság-interjú, Internetto-vita (miért nem ment el Bartus Laci?) Én azt érzem, ez a botrány csak erősítette a gyülekezetet. Nem látom azt, hogy a H.Gy. napjai meg lennének számlálva. Nem értem, milyen formában érted ezt, hiszen a létszám nem fogyott, továbbra is bűnösök sokasága tér meg az összejöveteleken. A csarnok felépülésével és majdani teljes kifizetésével pedig anyagilag, intézményesen is be lett „betonozva” a H.Gy. Olyan, mint egy mamut, aminek nem bölcs nekimenni.

Kíváncsi lennék, mi a véleményed arról, amit a H.Gy. állít, miszerint éppen a távozó vezetőkkel voltak problémák anyagi területen, illetve hatalmi igényeikkel kapcsolatban? Uzoni Pétert nagyon szerettem, de nem gondolod, hogy betegsége a lázadás következménye? Lehet, hogy igaz, amit Hack Péter mondott Anániás-Szafirával és a halottszállító kocsikkal kapcsolatban? Miért háborodtak fel ezen?

Egyik fő vád a pénzzel kapcsolatos. Nem tudom, szerepet játszik-e itt az irigység, de nem értem, miért probléma, ha egy gyülekezeti vezetőnek szép, nagy háza van, nyaralója, luxusautója és rendszeresen külföldön jár? Ő nem vett el senkitől, önként adták. Ez senkit sem kellene, hogy zavarjon, hiszen a gyülekezet növekszik, erősödik, felépült a csarnok, kiterjedt intézményrendszer működik. Lehet, hogy vannak teológiai tévedések, de szerintem ezek elenyészőek a történelmi egyházakhoz képest. Sándornak az Úrnál kell elszámolnia. Ha ő jól forgatja a rábízottat (márpedig a sokasodás egyértelmű), nem érdemli meg a jutalmát? Melyik bankvezetőnek nincs többmilliós fizetése? Pedig ők csak a pénzt forgatják, Sándor pedig az üdvösségre vezeti el az emberek ezreit. Dávidnak, Salamonnak lehetett hatalmas vagyona? És még hoztak is hozzá messzi vidékről! Nem csodálkozom, hogy ha Sándor szellemi jólétben részesíti a gyülekezetet, a hívők ezt anyagilag viszonozzák.

Nem tudom, hogy fizeti Sándor a szolgálókat, de elgondolkodtató kérdés, hogy ha Bartus Laci valóban mindenét a gyülekezetbe adta, miből van neki autója, háza és főleg, miből tudta fedezni a könyvkiadás költségeit?

Tudod, egy éve csodálkoztam, hogy a presbiterek, akiknek biztosan sok fizetésük van, az egzisztenciájukat is feladták, egyiküktől azt hallottam, segédmunkás lett. Ez számomra azt éreztette, nagyon erős okuk lehet a távozásra, ha ezt feladták és vállalták a nehézségeket.

Ebben az egész ügyben nagyon nehéz érvek alapján megtalálni az igazság oldalát, hiszen szellemi és nem materiális kérdésekről van szó. Próbáltam abból kiindulni, ott lehet az igazság, ahol az Úr. Az istentiszteleteken érzem a kenetet. Itt nemcsak a megnyilvánulásokra gondolok. Én még soha nem fetrengtem a földön, nem rohangáltam az istentiszteleten, nem estem révületbe, csupán a bensőmben érzékelem a szellemi légkör minőségét. Persze engem is betölt az Úr szelleme, hiszen más ember vagyok utána, mint előtte. Ezt észreveszem a magatartásomon, az arckifejezéseimen, a létbizonytalanság hiányában, a felségemmel való kapcsolatban stb. Tehát ezt a kenetet érzem a H.Gy-ben. Nem voltam az Autonóm Gy-ben, sem máshol, nem tudom, ott milyen. Örülnék, ha Te írnál nekem ebbéli tapasztalataidról!

Tudod, igazából nem tudom, Te miért mentél el? Írtad, hogy nem bírtad elviselni a vezetők veszekedését, utóbb Soós Pál és Nagy Józsi hasonlatára utalsz, de az igazi ok még rejtve van előttem. Gondolom, van személyes okod is. A levél végén fél sorban jegyzed meg, hogy még sok mondanivalód lenne, sok történeted volt a gyülekezetben. Nos, engem éppen ezek érdekelnének. Különösen az, hogy hogy érzed most magad? Egy év elteltével hogyan értékeled, jól döntöttél? Mi az elképzelésed a folytatásról?

Én most végig védtem a H.Gy-t, mert nem hallottam még olyan érvet, ami meggyőzött volna. Ettől függetlenül én sem érzem jól magam itt. Feleségemmel együtt nem találjuk a helyünket. Az istentiszteletek jók, de ez minden. Örülünk, hogy bűnösök születnek újjá, de mi csak stagnálunk. Persze, lehet, ez az én hibám. A levél elején már utaltam rá, hogy egy űrt érzek az iskola után. Jó volt. Én is be tudnék számolni szolgálattal kapcsolatos próbálkozásaimról, kudarcaimról. Legnagyobb fájdalmam eddig, hogy két testvérem elhagyták az Urat a gyülekezetben átélt csalódások miatt (már öt éve).

Én már a baptistáknál arra készültem, hogy az Urat fogom szolgálni és embereknek fogok segíteni. Hiányzik az a közösségi élet, ami ott volt. Talán ez utáni vágy is motivált a dolgozat írása közben. Feleségem is így érez. Ő Erdélyben nőtt fel, református közösségbe járt. A külső vallásosságot leszámítva nagyon jó gyülekezeti életük van. Én nagyon szeretek hozzájuk menni. Összetartóak az emberek, van idejük egymásra, nem csak a pénzt hajszolják. Vasárnap tényleg félretesznek mindent és egymással foglalkoznak. Az életszínvonaluk sokkal lejjebb van, mint a miénk, mégsem panaszkodnak annyit. Ott egy papnak, lelkésznek nagy tekintélye van. Tulajdonképp ő tartja össze a falut. Ilyesmire vágynék én is, mi is. Persze, lehet, hogy nem jól érzem.

[…]

Üdvözlettel:

Mónus Csaba

 

 

5. Levél Mónus Csabának, 1999. július 31.

 

Kedves Csaba!

 

Megkaptam hosszú leveledet, nagyon köszönöm, hogy írtál, azt pedig különösen, hogy ennyire őszinte voltál hozzám. Egyáltalán nem éreztem terhesnek a személyes hangvételt, sőt, azt hiszem, ezekről a dolgokról őszintén, nyíltan, saját szerepünket sem tagadva kell beszélnünk. Én is ezzel próbálkozom. Mielőtt a lényegre térnék, hadd jegyezzem meg, hogy előbb-utóbb nehéz lesz levélben folytatnunk ezt a – szerintem – nagyon is tartalmas diskurzust, egyre hosszabb leveleket váltunk, mert egyre nehezebb (számomra is) kiírni magamból mindent, amit gondolok. Ez szerintem most sem fog menni (idő, papír stb.), viszont nagyon szívesen találkoznék Veled, ha amúgy is jársz Miskolcon. Kérlek, fogadd el minden hátsó szándék nélkül megfogalmazott meghívásunkat, ha erre jársz vagy jártok, örülnék, ha megismerhetném a feleségedet is. Nyáron különösen szép a Bükk, még egy vasárnapi kiruccanást is megér. Előtte szólj ide telefonon, tudod a számunkat, aztán eljöhettek hozzánk egy kis beszélgetésre meg egy jó kávéra (akár itt is alhattok, van hely meg egy kis hétvégi házunk is), ha tényleg hasznosnak tartod, és nem „félsz” tőlem vagy a történeteimtől, mint oly sokan a Hit Gyülekezetéből.

Azt, hogy nem keresik velem a kapcsolatot, én nem csodálom, igaz: már nem is sajnálom. A gyülekezet álláspontja szerint azzal, hogy eljöttem onnan, kimerítettem a lázadás fogalmát, leprással meg senki nem szeret kezet fogni. Jóllehet a véleményem változatlan: én szeretem a Hit Gyülekezetét, soha nem fogom letagadni, amire ott Isten országából tanítottak, de azokat a súlyos problémákat sem, amit ott tapasztaltam. Kitérőként megjegyzem, hogy időközben egyébként én is úgy éreztem, nem hallgathatok bizonyos dolgokról, és tényszerűen, visszafogottan reflektáltam egy-egy sajtócikkben a Bartus-könyv kapcsán kipattant botrányra. (Ezt a gyülekezetben bizonyára úgy tálalnák, hogy „sajtókampányt gerjesztek” a gyülekezet ellen, Görbiczék lefizettek stb. Ezek akkora marhaságok, hogy nem is foglalkozom vele. De a cikkeimet elküldhetem másolatban, ha érdekel és nem láttad még azokat.) Viszont a Bartus-könyv óta a gyülekezet olyan magatartást folytat, ami minden eddiginél jobban felháborít. Az, hogy saját szerepükről való tárgyilagos beszámolás helyett másokra dobálják a sarat, nem meglepő, megszoktam, de hogy nyilvánvaló hazugságokat is megfellebbezhetetlen igazságként tálalnak, már szörnyű. (Az iskolapélda Mészáros Pista interjúja a kettővel ezelőtti Hetek-ben. Majd visszatérek rá.) Még lehet, hogy a Hét c. tévéműsorban is fogok szerepelni, ugyanis a szerkesztőség megneszelte, hogy a Szent Pál Akadémia akkreditációja kapcsán sem volt minden rendben, ha finoman akarok fogalmazni. Megkerestek (én meg nem csaptam a TV-sekre az ajtót, miért tettem volna) csináltak is velem egy hosszabb interjút, nem tudom, mennyit vágnak be belőle, ha egyáltalán adásba kerül. A lényeg, hogy én inkább védtem a gyülekezetet, nem szolgáltattam ki titkokat illetékteleneknek, de vannak dolgok, amit nem tudtam és nem is akartam letagadni. (Bocs a vulgáris hasonlatért, de faluhelyen az a közmondás járta, hogy ha az embert pöcegödör mellé állítják, nehéz bizonygatnia, hogy tulajdonképp nincs is büdös.) Ha ráérsz vasárnap este, nézd meg, hátha adásba kerül.

A „Fesz van” körül kipattant botrány amúgy kezd lecsengeni, ahogy az várható is volt. (A gyülekezetnek biztos nem érdeke, hogy felszínen tartsa, bár attól tartok, Bartustól és az Autonóm Gyülekezettől függetlenül előbb-utóbb újra lesz „fesz” a Hit Gyülekezete háza táján.) Hogy igaza van-e Bartusnak? Te azt mondod, meggyőztek az ellenkezőjéről, engem egyre inkább az igazáról. Hosszú lenne mindezt végigelemezni, de azért gondolj meg néhány dolgot. Először is, szerinted miért vette valaki a szokatlan bátorságot, hogy a személyeket nevükön nevezve írja le a naprakész dolgokat? Lehetne ilyen provokatív, ha nem volna az égvilágon semmi valóságalapja? Vagy: Bartus könyvét 90 %-ban nem saját eszmefuttatásai és ideológiai elméletei vagy „hallottam, hogy…” típusú vádaskodásai teszik ki, hanem egyszerű történetek, melyek Németh Sándor környezetében megestek. Ha egy árva szó sem igaz belőlük, akkor mindez Bartus „írói munkásságának” a része volna? Ebben az esetben pályát tévesztett és joggal pályázhatna írói babérokra Agatha Christie-t meghaladó képzelőereje és megszemélyesítő képességei miatt. Sajnos a történeteket nem Bartus találta ki, én is jó néhányat személyesen tanúsíthatok, sőt annak idején olyanoktól hallottam azokat, akik ma is Németh Sándor elkötelezett szolgái között állnak és bélyegeznek mindent hazugságnak… Soós Pali például bizonyosan tudja, hogy Bartus történetei tökéletesen megfelelnek a valóságnak, de mások is, csak letagadják, nem tudják elképzelni, hogy másképp is ki lehetett volna kászálódni ebből a helyzetből. (Csak egy példa: hogy Morvay Péter saját bankszámláján fialtatta a jeruzsálemi konferencia befizetéseit, egyfajta nyílt titok volt vezetőség-szerte, most mindenki letagadja. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna Morvaynak feljelentenie Bartust, amiért százmilliós sikkasztással vádolta. Ebben az esetben először is kértek volna Morvay bankjától egy igazolást arról, milyen pénzforgalom volt a számláján a jelzett időszakban – mindenki ezt teszi ilyen esetben – és kiderült volna, kinek van igaza. Miért nem meri ezt megtenni Morvay Péter? Stb.)

Németh Sándor az MTV1 Aktuálisnak, a TV2-nek vagy a Népszabadságnak adott interjúiban is szemrebbenés nélkül állított valótlanságokat. (Például, hogy könyvelték a tized-jövedelmeket, ez nem igaz, legfeljebb tavaly augusztus óta tesznek ilyet stb.) Hogy Bartus Laci nem ment el az Internetto-vitára, teljesen igazat adtam neki. Ne felejtsd el, nem Tóth Gézáról írt könyvet, hanem Németh Sándorról, az utóbbi által kiépített rendszer visszásságairól. Tóth Géza (frissen kinevezett) „sajtószóvivőt” (ilyen korábban több is volt a gyülekezetben, például Morvay Péter, őt viszont kényelmetlen lett volna szerepeltetni) elküldeni maga helyett Sándornak egy nyilvános vitára, amely az ő viselt dolgaival kapcsolatos, finoman szólva nem elegáns dolog, és higgyétek el, a Hit Gyülekezetén kívül nem is „eladható” magatartás. Arról nem is beszélve, hogy Géza az égvilágon semmiről nem tud ezekkel a visszaélésekkel kapcsolatban, hiszen őt csak a tavalyi szakadás „emelte fel” a második sorból, addig csak színpadi énekes volt, nem a vezérkar tagja. Egyes általa letagadott kérdésekben nem is vitatom a jóhiszeműségét, ugyanakkor ő is alaposan mellébeszélt. Csak egy példa: a Camp Daviddel kapcsolatos kérdést egy az egyben letagadta, és azon szellemeskedett, hogy Camp David Amerikában van. Szánalmas. (Tavaly például Tóth Géza is aláírta a Görbiczéknak címzett – mellesleg minősíthetetlenül otromba – válaszlevelet, melyen a dátumozás: „Kelt Camp Davidben, 1998. augusztus 25-én”.) Vagy amikor arról beszélt, hogy az eltávozott vezetők érdekében nem akarták Sándorék, hogy a gyülekezet ügyei nyilvánosságra kerüljenek. Ez már felháborító. Piszter Ervinék éppen hogy hajlandók voltak Isten és emberek elé állni még saját korábbi dolgaikkal is. Szerintem a Hit Gyülekezete konfliktuskezelése a következő: először nem veszünk tudomást a felmerült problémákról, ha már kínosan látszik, beseperjük a szőnyeg alá, ha már ott olyan sok szenny összegyűlt, hogy felpúposodott a szőnyeg, elkezdjük azt hibáztatni, aki elsőként átesett rajta, vagy szóvá tette; miért nem volt óvatosabb.

Az Általad is említett „fejvadász”-cikk, a többi Hetek-kommentárral együtt szintén elég átlátszó. A stratégia világos: nem Bartus vádjaival foglalkoznak, hanem a személyével, annak negatívumai alapján akarják őt lejáratni. Ezek lehet, hogy helytállóak, lehet, hogy nem, de most egyáltalán nem erről van szó, a Hit Gyülekezete mégis tudatosan erre akarja ráirányítani a figyelmet. Véletlen? Erre is mondok egy példát: a „fejvadászos” újságírók azzal zárják cikküket, hogy Bartus miközben „fröcsögi magából a gyűlöletet” – amire én nem találtam példát a könyvében – „új autóján száguldozik”. A könyvben nincs szó a jármű koráról és a sebességről. Kinek vannak hát előítéletei? Vagy – erre Te is utalsz – hogy tízmillióból adta ki a „Fesz van”-t, vagyis valaki(k)nek a pénzügyi machinációi állnak mögötte. Elképesztő tájékozatlanság (vagy tudatos ferdítés), lehet, hogy a Hit Gyülekezete ennyiből adna ki egy ilyen könyvet, én elég sokat mozgok könyves-könyvkiadói körökben, hidd el, hogy legfeljebb a huszadából ki lehet hozni. Márpedig egy ilyen biztos kiadásra miért ne áldozhatna Bartus meglévő magánvagyonából 4-500 ezer forintot, hiszen a népszerű könyv sikeres befektetés is lehet egyben. (Ne feledd továbbá, Bartus Laci mindig is jól menő újságíró volt, azok pedig nem keresnek rosszul, mellette több helyen is tanított stb.) A sor folytatható még hosszan, de nincs értelme.

Egyre térnék csak vissza röviden, Mészáros István említett interjújára, melyben van egy-két nagyítólencséhez hasonló nyilatkozat-részlet: minden meglátszik benne. Például amikor kerek perec letagadta, hogy Görbicz Tamás valaha is a Hit Gyülekezete ügyvezető elnöke lett volna. Ez már tényleg példátlan, hiszen Uzoni Péter halálától Görbicz tavalyi lemondásáig mindenki által elismerten ezt a pozíciót (pontosabban inkább címkét) viselte. (A Hit Gyülekezetében ugyanis semmi tartalma nincs a formális testületeknek, olyanok ezek a szervek – Országos Vezetőség, Elnökség stb. – mint a Kádár-rendszerben a Minisztertanács. Hiába volt az országnak miniszterelnöke, minden dologról a pártközpont döntött, úgy mint a Hit Gyülekezetében Németh Sándor.) Mészáros Pista beszélt továbbá a gyülekezet Országos Értekezlet nevű csúcsszervéről, én 9 év alatt még azt sem hallottam soha, hogy egyáltalán létezne ilyesmi, nemhogy működne. Nyilván az „eső után köpönyeg” jelenségről van szó. Összefoglalom: hagyján hogy a jelent, pláne a jövőt eltérően ítéljük meg, de itt már a múltat is eltérő módon látjuk, mint a gyülekezet mostani vezetői. Ez egyébként a diktatúrák tipikus üzemi balesetére jellemző – hidd el, történészként tudom, mit beszélek. A legnagyobb baj ebben az egy esetben tetten érhető: a Hit Gyülekezete számára egy ember jó vagy rossz, illetőleg egy cselekedet erkölcsös vagy éppen elítélendő voltát nem elvont (isteni) kategóriák jelentik, hanem aszerint ítélik meg, hogy az azt elkövető tagja-e a gyülekezetnek, pontosabban hűséges-e feltétlenül Németh Sándorhoz vagy sem. Görbicz Tamásról és társairól minden rosszat elmondanak mostanság, mert eljöttek a gyülekezetből (ezek mind megátalkodott gonoszok), akik Sándornak hűségesküt tettek, azok kivétel nélkül makulátlan, feddhetetlen emberek? Nem érzel itt valami ellentmondást? Ha Nemes Pali követett el anyagi visszaélést, akkor pfujolunk, mutogatunk, rá, hogy lám, lám… Ha ottmaradt volna a gyülekezetben, Németh Sándor és csapata letagadná az egészet, és Nemes Pali lenne az anyagi feddhetetlenség és megbízhatóság szimbóluma. Ha Morvay Péter hátat fordítana a gyülekezetnek, lehet hogy bátran kiteregetnék a visszaéléseit, mert ha valaki elhagyja Németh Sándort, úgy kell neki. Szomorú ez, Csaba testvérem, szomorú, hiszen ha a Jót felekezeti határokhoz vagy személyekhez kötik, onnan már csak egy lépés a vallási fanatizmus. Te is utalsz az eltávozottak esetleges pénzügyi machinációira. Én nem védem őket, lehet, hogy a Hit Gyülekezete vezetőiként ők is részesei voltak ilyesmiknek, nem tudom, de nem is csodálnám (beálltak a sorba, és tették, amit Sándoréktól látnak), azonban ne feledd: ők kiléptek ebből, Isten és az emberi nyilvánosság előtt kértek bocsánatot mindazért, amit hites vezetőként elkövettek. Akik viszont ottmaradtak a gyülekezetben… Hát szóval örülök, hogy az ő lelkiismeretükkel majd nem nekem kell elszámolni.

Ha már a pénznél tartunk: semmi kifogásom ellene, ha egy nagy keresztény gyülekezet vezetője jól él. Sőt, az a normális. De ne keverjük össze a viszonylagos jólétet a hivalkodó luxussal. (Előbbit én abban határozom meg, hogy valaki csak a hivatásával tud foglalkozni, és soha nem aggasztja a mindennapi megélhetésért folytatott harc.) Németh Sándor 1991 körül puritán szellemiségű, egyszerű ember volt, aztán egyszer-kétszer kint járt Amerikában és rabul ejtette egy-egy ottani (ott is periférikus) keresztény gyülekezet exhibicionista gazdagsága. Legyen egy Németh Sándor-szintű személyiség havi jövedelme mondjuk 300 ezer forint, vagy valamivel több. (Ezt persze jobb helyeken nem ő állapítja meg, hanem a gyülekezet által választott presbitérium, de ez más téma.) De akkor éljen is abból! Abból építkezzen, taníttassa vagy épp nyaraltassa a gyerekeit, tankoljon a szintén maga vásárolta autójába stb. Ha ilyen esetben éri kritika anyagi életét, megvédem én is. Most viszont azért „támadom”, mert akiknek az adományaiból és tizedeiből kacsalábon forgó nyaralót építtetett magának (a többit hagyjuk…), azok nem így élnek és nem is fognak soha, mert egyre távolabb kerülnek attól. Csaba, nekem mindig háborgott a lelkem, amikor a miskolci gyülekezetben négygyermekes családapák havi 15000 forintos jövedelmükből boldogan beadták az 1500 forint tizedet és még adakoztak is, aztán meglátom mostanában Soós Pali pásztorunkat kiszállni a luxus Cadillacjéből egy olyan öltönyben, amit valószínűleg kettőnk többhavi fizetéséből sem tudnánk megvenni. Nem érzel itt valami súlyos problémát? A gyülekezet felső szintjén az anyagi élvezetek tobzódása, „lent” pedig az állandó önvád, hogy miért nem tudok boldogulni, biztos túl keveset adtam, nem baj, majd jövő hónapban. Nem az elv (az áldás természetes szinten) a baj, hanem az arányok. Ha rövidre akarom zárni a dolgot, a lényeg: a bővölködés ilyetén teológiája a gyakorlatban egyszerűen nem működik. Ez nem keresztény tanítás, hanem a feltörekvő amerikai középosztály egy részének életfelfogása. (Mely egyébként gyakran a gátlástalan profitszerzéssel is párosul.) Mi csak ezt vettük át és „krisztianizáltuk”. Megint csak nem túl úri dolog ezt azzal a kézlegyintéssel elintézni, hogy irigykedek. Isten látja lelkem, soha nem irigykedtem senki gazdagságára (Sándoréra pláne nem), megelégedtem azzal, amim van (Zsid. 13,5.), hál’ Istennek jól is élünk kis családommal. (Egyébként írtam is egy hosszabb dolgozatot egy közgazdasági folyóiratba a bővölködés teológiájáról, ha érdekel, elküldöm, vagy ha eljössz, odaadom.)

Igen, valóban úgy gondolom, hogy a Hit Gyülekezete nevű keresztyén ébredési mozgalom oly mértékben kompromittálódott (nem a kívülállók, hanem saját maga előtt), hogy meg vannak számolva a napjai. Múltkor is hangsúlyoztam, nem intézményes formában gondoltam, hogy eljött a vég, hiszen mint törvényesen bejegyzett vallásfelekezet fennmarad, megmarad egy jelentős tagsága, ingatlanai stb. (Furcsa volt olvasni, hogy Szerinted is ez utóbbiak teszik a gyülekezetet feldönthetetlen „mamuttá”.) Ilyen értelemben él és virul a katolikus egyház is, hiszen „bebetonozott” intézményrendszere, több milliós tagsága még Jézus visszajövetelekor is fenn fog állni. Ami a megtérő bűnösök sokaságát illeti, ne felejtsd, hogy egyrészt nem mindenki ment át bizonyosan a halálból az életre, aki a színpad előtti tömegben elmond egy imát, másrészt a gyülekezetben – szociológusokkal szólva – nagy a fluktuáció. Sokan jönnek, de sokan is mennek. Látványos növekedésről évek óta nincs szó (vidéken bizonyosan, de szerintem Pesten sem), szerintem a létszám egyszerűen „beállt”. (Igaz, nem 40-45 ezerre, amit a gyülekezet már annyit hangoztatott, hogy maga is elhiszi. Szerintem körülbelül a fele reális a Hit Gyülekezete hitvalló és vallásgyakorló tagjainak számát tekintve.) A másik a csarnok, megint hosszú téma, én egyfelől nem vagyok arról meggyőződve, hogy Isten népének szüksége van ilyen grandiózus tömegdemonstrációk helyszíneire, de ezt most hagyjuk. (Megjegyzem viszont, hogy összefügg az Általad is jelzett elszemélytelenedéssel.) Viszont van (lesz) egy súlyosabb probléma is: ezt a monstrumot bizony ki kell majd fizetni és fenn is kell közben tartani, mint Te is írod. Őszintén imádkozom, hogy ez sikerüljön a Hit Gyülekezetének, mert attól félek, hogy nem fog és abból jó nagy „fesz” lesz.

Leveledben teológiai kérdésekre is kitérsz, csak egyet említenék, amikor Te is elképzelhetőnek tartod, hogy Uzoni Pétert mintegy megérdemelten érte utol a halál. Nekem nagyon sok dologról megváltozott a látásom, amióta tavaly eljöttem a gyülekezetből, sokmindenre már nyíltan rá merem mondani, hogy teológiai melléfogás (eretnekség). (Akkor is rá mertem, csak nem mások előtt…) Tisztázzuk: Uzoni Péter nem volt lázadó, de tegyük fel, hogy fellázadt, azonban nem Isten ellen tette ezt, hanem Németh Sándor ellen. Ez pedig nem halálos bűn. Németh Sándor ugyanis nem Isten és még csak nem is a földi helytartója, hanem „ő maga is ember” (Vö. Csel. 10,26. Bár megjegyzem, itt Miskolcon volt olyan atyámfia, aki szerint üdvösségi kérdés Németh Sándor személyének elfogadása vagy elutasítása, lényegében ki is mondta: Németh Sándor az út, az igazság és az élet, senki nem mehet az Atyához, hanemha őáltala. Szerinted ez a felfogás még mindig megkaphatja a „krisztusi” jelzőt? Félek, egy négybetűs, a-val kezdődő szócska kívánkozik elé…) Nem véletlenül állítja be Németh Sándor és köre úgy, hogy Isten tulajdonképp zsarnoki természetű, olyan mint egy automata: gazdagon jutalmazza a hűségeseket, szigorúan lesújt a lázadókra. Ezzel szemben én úgy gondolom: Isten szeretete és jósága tette olyan széppé és változatossá a világot, mint amilyennek megtapasztaljuk. Isten megbüntetheti az ellene lázadókat, ha akarja, de nem biztos, hogy mindig akarja, pláne nem a mi elképzeléseink szerint. Isten gyermekeinek tekint bennünket. Nem tudom, Neked van-e már családod, nekem van két gyönyörű gyermekem. Lehet, hogy egy nap más életformát választanak, mint amely helyességéről én meg vagyok győződve és amelyre őket is vezetni akarom („fellázadnak ellenem”), szerinted megölhetem őket? Hát az Úr miért tett volna ilyet Uzoni Péterrel, még ha ellene lázadt volna is? Nem és nem. Uzoni Péter nem lázadt senki ellen, egyszerűen felismerte, hogy rossz irányba fordult a gyülekezet szekere, Sándor elveszített minden mértéket a sajátjának tekintett gyülekezet építésekor, de Uzoni szerette is a gyülekezetet, hiszen mindent odaáldozott érte. Ez a szörnyű dilemma pedig felőrölte a fizikai állapotát, ennyi az egész. Én őszinte tisztelettel sirattam meg Uzoni Pétert (nagyon szerettem, ő áldotta meg a házasságomat is például), pedig nem tudtam 1996 végén, hogy mi mindent ismert fel a gyülekezettel kapcsolatban. Ma még őszintébben tisztelem az emlékét. Amikor hallottam, hogy Hack Péter és mások gyakran Kóré-Dátán-Abirámmal, Anániás-Szafirával, Jób betegségével stb. fenyegetőznek az istentiszteleteken, nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Ez nem más, mint lelki nyomásgyakorlás (nehogy lázadj Sándor ellen, mert odajutsz!), pedig teológiailag sem tartható. Nem minden Isten elleni lázadó jutott erre a sorsra a Bibliában sem.

Hú, már mennyit teleírtam, pedig alig válaszoltam egy-két kérdésedre, és a lényeg még mindig hátra van! Látod, tényleg jobb lenne személyesen találkoznunk! Kérdezed, miért mentem én el és hogyan érzem most magam. Ez lenne a leghosszabb, remélem, megbocsátasz érte, de minderről majd tényleg legközelebb. Utóbbi kérdésedre egyébként röviden is tudok válaszolni (ha nem is elégít ki a feleletem): Remekül! Magam sem gondoltam tavaly, hogy ilyen könnyen túllépek ezen az egész kiváláson, csak a döntésig volt nehéz eljutnom. Azt hiszem, az Úr sokmindenre megtanított ezzel az üggyel kapcsolatban, most még jobban szeretem és tisztelem Őt.

De egy dologról még írnom kell Neked: én tökéletesen meg tudom érteni azt az állapotot, amiben Te most vagy. Hajszálpontosan ugyanebben voltam egy évvel ezelőtt. Mintha az én tavalyi érzéseimnek adtál volna hangot, amikor arról írtál, hogy meg vagy győződve Isten vezetéséről, mellyel Ő annak idején a gyülekezethez segített, hogy őszintén megtapasztalod ott a Szent Lélek jelenlétét stb. ugyanakkor látsz és hiányolsz bizonyos dolgokat. Hidd el, ugyanígy voltam vele én is. Te is látod, hogy vannak megoldatlan problémák és hiányosságok, de szeretnéd védeni a Hit Gyülekezetét, keresed a mellette szóló érveket, kételkedsz abban, hogy van-e „jobb” gyülekezet ennél Magyarországon. Én örülök annak, hogy védeni igyekezed a gyülekezetet, mert őszintén és nyitott szívvel teszed ezt, és én nem akarlak továbbra sem győzködni semmiről vagy rávenni valamire. Szerintem nem üdvösségi kérdés a Hit Gyülekezetéhez való tartozás vagy nem tartozás, és hiszem, hogy az Úr ott is meg tud áldani, ha ahhoz akarsz hűséges lenni. Én testvéremnek tekintelek Téged és más hiteseket is az Úr Jézus Krisztusban. Egy dolgot azonban higgy el nekem: csak belülről tűnik úgy, hogy a Hit Gyülekezete a világ közepe és minden akörül forog, kívülről nézve nem olyan fontos tényezője ez a gyülekezet a nagyvilágnak.

Most már tényleg befejezem, pontosabban elvágom levelem folyamát, remélem, mielőbb lesz alkalmunk a folytatásra. Kérlek, ne haragudj, ha egyes kérdéseidre most nem vagy csak alig térhettem ki hely hiányában. Várom jelentkezésedet valamilyen formában, az Úr gazdag áldását kívánom Számotokra, barátsággal üdvözöllek:

Fazekas Csaba

 

 

6. Mónus Csaba levele, 1999. szeptember 19.

 

Kedves Csaba!

 

[…]

Mindenekelőtt a filmről! Az alsótekeresi nyaralóból nem sokat mutat(hat)tak. Számomra egy páva még nem árul el semmit, a szomszédok véleménye pedig nem megbízható. Valószínűleg engem az sem győzne meg, ha minden szobát bemutattak volna, tele arannyal, óriási értékekkel, luxussal. Hiszen a gazdagság, a vagyon tudtommal nem bűn, kivéve, ha törvénytelenül szerezték. De erre még nem láttam bizonyítékot, csupán állításokat.

A Szent Pál Akadémia körüli gondok sem lettek világosak. Lehet, hogy csak én nem értem ezt az egészet, de hasonlít ez az egész az ún. megfigyelési ügyhöz. Vádak, cáfolatok, semmi konkrétum, semmi tárgyi bizonyíték. Miért lehet ebben az országban ilyen botrányokból „megélni”? Már írtam, hogy valóban nekem sem tetszik már a gyülekezeti élet. De engem ennek elemzése helyett sokkal inkább érdekelne, hol tudnám jobban érezni magam, hatékonyabban szolgálni az Urat.

[…]

Nemrég azt írtad, hogy akit megvádolnak és ő nem cáfolja meg, elismeri, hogy igaz. Így van ez szerinted azzal kapcsolatban is, hogy N.S. a mai katolikus rendszer elődjének nevezte Mussolinit, a megszólaltatott pap, tanár viszont csupán az egyház nagyságára, korára utalt. Tulajdonképp ugyanezt teszi a H.Gy. is, amikor nem reagál a „szakadárok” vádjaira.

Honnan tudod, hogy Soós Pál és mások is tudják, hogy a Bartus-könyv igaz?

Érdekelne a bővölködés teológiájáról írt cikked, kérlek, küldd el nekem. Kíváncsi vagyok, ezt még H.Gy.-sként vagy később készítetted?

A H.Gy. jövője meg van számolva – írod. Igen, valóban nem lehet a létszám, a vagyon alapján ítéletet alkotni. Az, hogy megtérők újjászületnek-e, nem tudom. Fluktuáció valóban van, ezt személyes tapasztalataim is alátámasztják. De Jézus példázatában is a négy talajból csupán egy tudott gyümölcsöt teremni. Valószínűleg a H.Gy.-ben (és máshol sem) nincs 25 %-os megmaradás. Ebben szerintem sokat javítana a személyes szolgálat.

Kissé általánosabb kérdés, szerinted létezhet-e jól, igeileg, a Szent Szellem vezetése alatt álló gyülekezet és ha igen, tud-e ebben az állapotban hosszú évekig (több generáción keresztül) megmaradni? Volt Sándornak is egy tanítása az Ez. 37-ről, hogyan állítja helyre az Úr az egyházat. Katolikus, református, baptista, evangéliumi, pünkösdi-karizmatikus mozgalmak. Mind nagy dinamizmussal indult, aztán valahol ellenállt a teljes igazságnak. Szerinte természetesen a pünkösdi-karizmatikus mozgalom az utolsó, ami az Úr visszajöveteléig fog tartani. De ez sem lehet tökéletes, hiszen pl. R. Liardon komoly bukásokról számol be. Te mit tartasz ideális gyülekezetnek? Sándor is beleesett volna abba a hibába, hogy nem hajlandó beismerni tévedéseit, hiányosságait? Miért van, hogy ez általában minden keresztény vezetőre jellemző? Amikor egy embert vezetővé tesz az Úr, akkor már nem keresi az igazságot?

Sok idő eltelt a kiválás óta, a könyv visszhangjai is elcsendesedtek. Úgy hallottam, az APEH-vizsgálat semmi rosszat nem talált a gyülekezet gazdálkodásában. Éppen emiatt is érzem úgy, hogy ez az egész ügy semmit sem ért. A gyülekezet nem rendült meg, fejlődik. Érdekelne, hogy Te hogy látod az idő távlatában?

Az adófelajánlások alapján az Autonóm gyülekezetek létszáma a H.Gy-nek 5 %-a. Mi a véleményed arról, hogy (Sándor szerint) „a távozóknak illett volna a tagság felét magukkal vinniük”?

[…]

Feleségemmel együtt üdvözlünk benneteket!

Mónus Csaba

 

 

7. Levél Mónus Csabának, 1999. október 1.

 

Kedves Csaba!

 

Köszönöm, hogy írtál.

[…]

Igazad van teljesen, meddő lenne azon vitatkozni, hogy fillérre pontosan mekkora gazdagság-mérték elfogadhatatlan egy keresztény vezető számára és mennyi a még megfelelő. Persze, sokan vannak, akik Németh Sándornál nagyobb vagyonokat harácsoltak össze, ráadásul tisztességtelenebb úton, de nem erről van szó. Hanem arról, hogy Sándornak tudnia kellene: ő nem a magáéból gazdagodott meg, hanem a gyülekezet adományaiból, ami egyszerűen alázatosságra való kötelezettséget jelent. Én valahogy úgy gondolom, hogy egy keresztény vezetőnek olyan jólétben illik élni, amire adott konkrét gyülekezete tagságának is megvan – legalább elvben – a lehetősége. Te pedig (velem együtt) akármennyit imádkozol, akármennyit adakozol a fizetésedből, ma Magyarországon egyszerűen lehetetlen, hogy eljuthass ilyen luxuskörülmények közé, és nekem sem lehet soha pávakertem illetve aranyhalas szökőkutam, a tisztességes keresztény gyülekezet-tagokhoz hasonlóan. (Most tekintsünk el attól, hogy vágyom-e ilyen anyagi körülményekre vagy nem. Őszintén mondom: nem.) Egy vezetőnek ugyanis nemcsak jogai vannak gyülekezetével szemben, hanem kötelezettségei is, amiben az a legszomorúbb, hogy ezt egykor Sándor tudta a legjobban, most pedig úgy viselkedik, mint egy feudális uralkodó: népével szemben jogai tulajdonképp korlátlanok, és miközben ezeket gyakorolja, állandóan arra hivatkozik, hogy kizárólag Istennek tartozik felelősséggel. Ne haragudj, de a párhuzam nagyon is kézenfekvő.

A Szent Pál Akadémia és az – egyébként általam erkölcsileg egyre kevesebbre tartott – Fidesz-kormányunk „megfigyelési ügye” között azért óriási a különbség. Utóbbiban a hatalmi pozícióban lévők vádolták alaptalanul politikai ellenfeleiket, abban a hiszemben, hogy állításaikat nem is kell bizonyítaniuk: hatalmuk miatt amúgy is csak nekik lehet igazuk. Az ellenzék nagyon is szeretné, ha a kormány bizonyítaná végre, mire alapozta súlyos szavait. (Úgyse tudja.) A főiskolával kapcsolatban tehát az alapvető különbségek: 1. a vád itt nem „felülről”, hanem „kívülről” jön, ez sokmindent jelent; 2. a Szent Pál Akadémiának esze ágában nincs tisztázni magát a rá vetülő árnyék alól, sőt annak örül, ha minél kevesebbet beszélnek az egészről (az MSZP-SZDSZ minél többet szeretne a megfigyelésről); 3. és ez magyaráz mindent: a főiskolával kapcsolatban megtörténtek az erkölcsileg, vagy akár jogilag is kifogásolható lépések, a parlamenti ellenzék „megfigyelési ügyét” illetően pedig aligha. Továbbá, akik tudják, hogy a főiskola milyen alaposan kifogásolható eljárás során szerezte meg például az akkreditációját, azoknak nem biztos, hogy érdeke ennek a kiteregetése. (Ide tartozom én is, hiszen miért lenne jó az nekem személyesen, ha erről csámcsognának, és a vád igazságtalanul vetődhetne más kisegyházak államilag elismert oktatási intézményeire. Ugyanez a Hit Gyülekezetével, mint egyházzal kapcsolatban már nem így működik.) Soraidból egyébként mély szomorúságot olvastam ki a közéletünket mérgező (még kimondani is szörnyű: egyre inkább megszokott) botrányokkal kapcsolatban. Ebben pedig maradéktalanul osztozom.

A sajtóban megjelent cikkeimből mellékelten küldök egy-egy másolatot, kíváncsi lennék őszinte véleményedre. Az üggyel kapcsolatos magyarázatokat egyébként szorgalmasan gyűjtögetem, hogy melyik tekinthető hiteles magyarázatnak, nem merném megítélni, majd ha eljöttök, megbeszéljük. A bővölködés-tan ügyében papírra vetett reflexióimat is elküldöm. (Kérdésedre válaszolva: már távozásom után vetettem papírra, azonban gyülekezeti tagként alakult ki a véleményem, csak éppen nem mondtam el senkinek. Nem mertem.) Most is csak egy néhány példányos egyetemi zuglapban tettem közzé, igyekeztem a legvisszafogottabban fogalmazni, személyes élményeimből vett illusztrációimban egy nevet sem említettem volna stb. Mindezt csak azért bocsátom előre, mert úgy két hete mellékesen említettem Csapkó Gábornak (a gyülekezet itteni tényleges vezetőjének, Soós Pali nem az), hogy régebben ezt is írtam, kérte, küldjem el neki, megtettem. Erre több irányból szabályosan kiátkoztak. Mindig azt hiszem, a gyülekezet kapcsán már nem tud meglepetés érni, de erre akkorát esett az állam, hogy koppant. Évek óta tudják, hogy így gondolkozom, számtalanszor kifejtettem nekik az anyagiakkal kapcsolatos itt is leírt kifogásaimat, mégsem foglalkoztak vele, a gyülekezetből történt távozásom óta sem, most pedig ingerülten szabályosan nekem estek. A dolgot nem akarom hosszan ismertetni (nem is ér annyit), de az mindennél többet mond, hogy az említett Gábor őszintén meg is írta: nem az a bajuk, hogy elítélem Németh Sándor rendszerét, vagy az, ha rossz véleménnyel vagyok valamely tanításról, mert akkor is nagyon szeretnek, támogatnak stb., hanem az, ha mindezt másoknak el is mondom. Akkor viszont jaj nekem. Erre csak azt válaszoltam, hogy ez a tipikus „no comment” esete, és a dolog itt összeér azzal, amit a katolikus egyházról Te is írtál. Ott meg sem kell tartani a dogmákat, lehet valaki akármilyen elítélő a pápával kapcsolatban, sőt akár ateista is lehet, nem foglalkoznak vele. Ha viszont kimondja negatív véleményét, lehet akármilyen tisztességes Krisztus-követő, máglyára küldik. (Szerencsére már csak átvitt értelemben.) Bizony, e szempontból a Hit Gyülekezete utolérte a katolikus egyházat, félek, egyszer még le is hagyja. A TV-műsorban szereplő katolikus tanár valóban nem foglalkozott a fasizmus és a katolikus egyház kapcsolataival, pedig voltak. (Ajjaj!) Viszont ne feledd, hogy Sándor tudatosan siklott át afölött, hogy azért a harmincas évek óta a katolikus egyházban is történt egy s más, amit nem lehet sommásan elítélni. Továbbá beszólásával a katolikus egyház valamennyi mostani tagját is lenácizta. Sajnos sokatmondó, hogy a katolikus tanár kritikus mennyivel visszafogottabban és körültekintőbben nyilatkozott a Hit Gyülekezetéről, mint utóbbi szokott. (Egyébként az ominózus náci-ügyben én is védeni igyekeztem a gyülekezetet, csak nem vágták be a riportba.) Még egyet minderről: amit írsz (a Hit Gyülekezete azért nem védekezik a „szakadárok” vádjai ellen, amiért a katolikusok a fasizmus kényes kérdésével szemben sem tették) – sajnos nem érv. Egy evangéliumi közösségnek kötelessége szóba állni kritikusaival és igazát védenie, akár megteszik ugyanezt más felekezetek, akár nem, a kettőnek egymáshoz semmi köze. Én a gyülekezet tagjaként mindig viszolyogtam az „olyan sokan lopnak, lophatok hát kicsit én is” közmondásban jelölhető felfogástól. Jézusról aligha tudnám feltételezni, hogy azt mondta volna: ha ezek a farizeusok ennyi képmutatást megtesznek, egy kicsit nekem is szabad, ráadásul nagy a tét, meg is akarnak ölni stb. Remélem, nem botránkoztatlak meg, de ezt a legfrappánsabban most nem egy bibliai, hanem egy József Attila-idézettel tudnám körülírni: „Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis. / Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.” (Nem mintha az Igétől távol lenne ez a szemlélet.)

Soós Paliékról azért írtam nyugodt lelkiismerettel, hogy tudatában lehetnek a „Fesz van” igazságának, mert számos ott leírt történetet tőlük hallottam először, nem Bartus Lacitól. Konkrétan Soós Paliról még azt is elmondhatom Neked, hogy a Sándor környezetében kialakult visszásságokról ő maga informálta részletesen testvérét, Soós Pétert. Aztán az lett a vége, hogy az egyik ment, a másik maradt. (És utóbbi úgy tesz, mintha soha semmit nem hallott volna.) A másik, hogy aki elolvassa ezt a könyvet elfogulatlanul, aligha minősítheti történeteit az írói fantázia termékének.

A növekedésről. Való igaz, hogy a magvető csak minden negyedik eldobott maggal érte el igazi célját. Most tekintsünk el attól, hogy a gyülekezet növekedése nevezhető-e 25 %-osnak, nyilván nem, hiszen akkor már rég kinőtte volna nemcsak a Hit Csarnokot, hanem egész Kőbányát is. Szerintem inkább az a lényeg, hogy ezt a gyarapodási ütemet egyetlen vallásfelekezet sem mondhatja el magáról, viszont a Hit Gyülekezete megteszi! Sándorék annyit mondogatták már a „dinamikusan növekedő”, „40-50 ezer tag” stb. szövegeket, hogy sajnos most már maguk is elhiszik. Megmondhatná nekik valaki komolyan, hogy nem ez a helyzet távolról sem. (Itt Miskolcon az elmúlt 2-3 évben nem növekedett, hanem csökkenő ütemben cserélődött a gyülekezet.) Bár Te is elismered, hogy a létszám és a vagyon nem lehet valódi mérce, leveled végén mégis idézed az 1 %-kal kapcsolatos statisztikát. Az autonómoknak nem vagyok fogadatlan prókátora, csak megjegyzem, hogy a létszámuknál ne csak a budapestieket vedd, hanem a paksiakat, esztergomiakat, mezőkövesdieket stb. külön-külön is. Meglep, hogy Sándor szerint el kellett volna vinniük a tagság felét, hiszen szemmel láthatóan még ezeket a kiválásokat is nagyon-nagyon sokallja. Szerintem a budapesti autonómok 4-500-as beállt létszáma nagyon sok. Amikor tavaly hallottam Görbiczék új gyülekezet alapítási tervéről – ismerve a Hit Gyülekezetét – nem hittem volna, hogy a székházban megalázott 20-30 embernél valaha is többen lesznek. Hogy több százan velük mentek, ez bizony így nagyon is sok. S ha már az 1 %-nál tartunk, a statisztika több, mint elszomorító a gyülekezetre nézve. A tavalyihoz képest majdnem háromezerrel kevesebben jelölték meg a Hit Gyülekezetét (hónapokkal a Bartus-könyv előtt!), a csökkenés majdnem egynegyedes! Félre ne értsd, én nem akarok ezen élcelődni, de tény, hogy a gyülekezetnek nemcsak a tagsága, hanem a „holdudvara” is csökken. Hol van itt a 40 ezer aktív tag? 9 ezret nyugdíjasokkal, egyetemistákkal, fiatalokkal együtt is nehéz erre a számra felszorozni, ha pedig megtesszük, felmerül a kérdés, hogy ezeknek a minimáljövedelméből (ezt mutatta ki a statisztika) hogy lehet olyan adakozásokat rendezni, mint amelyek a gyülekezetben szokásosak. Ami pedig mindennek törvényességét illeti: Te elhiszed, hogy ezt nem lehet könyveléstechnikával kicsinosítani? Minden magyar vállalkozó gyakorlatilag annyit adózik, amennyit akar, mert nálunk per pillanat adócsalás nem létezik, csak figyelmetlen vagy rossz könyvelés.

[…]

Barátsággal üdvözöllek:

Fazekas Csaba