[Cím:] Hit-viták

[Szerzõ:] Fazekas Csaba

[Dátum:]  2000. 05. 4., csütörtök

[Rovat:]  fórum

[Oldalszám:]  12

[Cikk:]
A parlamentben idõrõl idõre szóba hozzák a Hit Gyülekezetét. Legutóbb fideszes honatyák (Tóth Ferenc, Sasvári Szilárd) vélték szükségesnek napirend elõtt felhívni a figyelmet a tavalyi év egyik legnagyobb politikai és médiaszenzációját szolgáltató vallási közösségére. A gyülekezet sokak által kifogásolt belsõ viszonyai eddig is szerteágazó sajtópolémiához, interpellációkhoz, politikai pengeváltásokhoz vezettek, és reflektorfénybe állították a vallási és közéleti etika, hit és hatalom viszonyának kérdéseit. Vélhetõen hallhatunk még a jövõben is Németh Sándor gyülekezetérõl, hiszen a közösség és Molnár Róbert kisgazda honatya kölcsönösen feljelentették egymást, és a gyülekezettel kapcsolatos egyéb perek is kezdõdnek különféle bírói fórumokon. A gyülekezettel kapcsolatos viták, amelyek már eddig is sajnálatosan összegubancolódtak az egyházügyi törvény tervezett módosításával, a pereskedéssel több szempontból is rossz fordulatot vesznek.

A liberális tollforgatók egy része – egyelõre ellentétben a liberális politikusokkal – már hangot adtak ama véleményüknek, hogy Németh Sándor vezetési stílusa és megnyilatkozásai elfogadhatatlanok, amit akkor is ki kell mondani, ha mindezt egyes koalíciós honatyák a vallásszabadság és a kisegyházak elleni törekvéseik elsõ számú érveként hangoztatják. A gyülekezet számára persze a katolikus „bitangkassza”-botrányok és a halásztelki református iskolaügyek remek hivatkozási alapot jelentenek, hogy lám, lám, õk is. A nagy egyházak egyes szélsõséges (például a MIÉP mellett álló) személyiségeinek megnyilatkozásait is párhuzamba lehet állítani a Hit Gyülekezete nagy hatalmú vezetõ lelkészének nyilvánosságot kapott kijelentéseivel, melyekben intoleránsan lesajnált más felekezeteket, görbe tükörben mutatott be történelmi eseményeket. Ne feledjük azonban, hogy egyrészt a történelmi felekezetek ennél ma már jóval sokszínûbbek, másrészt e neoprotestáns kisegyház bõ évtized alatt jutott el a puritán Krisztus-követõk közösségétõl a mai botrányokig. S ez bizony sokkoló.

A Hit Gyülekezete kontra Molnár Róbert perbõl azonban Németh Sándor valószínûleg gyõztesen fog kikerülni – az ítélet szövegétõl függetlenül. Ha esetleg kijelentései miatt elítéli õt a bíróság, akkor a felekezeti intolerancia mártírjává nemesedhet, s számos korábbi tette feledésbe merülhet. Erre azonban kevés az esély, feltehetõen megnyeri a pereskedést, a gyõztes pózában mutogathat majd vádlóira. Ha ugyanis manapság számos zsidózónak, holokausztbagatellizálónak, antiszemita könyvek kiadójának haja szála sem görbül, miért pont õt ítélnék el közösség elleni izgatásért, amiért korábban a katolikus egyházat vagy a portugálokat en bloc lefasisztázta? Vagy miért pont õ ne tudná könyveléstechnikai húzásokkal fedezni esetleg kifogásolható pénzügyi manõvereit? A hitesek megnyilatkozásaiból úgy tûnik, egyaránt készülnek a jogállamiság megtestesítõinek és a zsarnokság áldozatainak szerepeire – holott egyik sem állna jól nekik, és végképp elhomályosítaná az egész Hit-vita lényegét. Az emberek istenfélelmével visszaélni ugyanis nemcsak az állam által szankcionálható – bíróság által elítélhetõ – módon lehet. (Nem gondolhatjuk komolyan, hogy csak az a kijelentés nevezhetõ például antiszemitának, amelynek megfogalmazóját jogerõs ítélet marasztalta el. És azt sem, hogy mindazok betartják az összes adójogszabályt, akiknek a könyvelésében az APEH nem talált kivetnivalót.)

Nem árt röviden felidézni, hogy hogyan is kezdõdött az egész 1998-ban. A közösség számos vezetõje nem akart mást, mint felhívni Németh Sándor figyelmét a gyülekezetükben felmerült problémákra, meggyõzni vezetõjüket egyes (egyáltalán nem teológiai jellegû) korrekciók szükségességére. Németh és környezete azonban elképesztõ ingerültséggel reagált erre, a felszólamlókat egy pillanat alatt mindenre elszánt belsõ ellenséggé diabolizálta, úgyhogy csak egy út maradt számukra: kifelé. A média érdeklõdéssel fordult a kiutált exhitesek nyilatkozatai felé, akik egyáltalán nem vették rossz néven, hogy végre megtudja a közvélemény (illetve egykori közösségük tagsága), mi is folyik a Hit Gyülekezetében. Tényszerûen, bûnbánattal „pakoltak ki” a gyülekezet vezetésének módszereirõl, és szerintem ebbe a folyamatba illeszthetõ Bartus László elhíresült Fesz van címû könyve is. Aztán a Hittel szembeni jogos kritikákba egyre jobban beleszövõdtek a jobboldali politika – eléggé disszonáns – hangjai. A kormánykoalíció ugyanis örömmel vetette rá magát a gyülekezet ügyeire, remek támadási felületet sejtve az ellenzéki SZDSZ-szel szemben. (Persze ha valaki kvázipártként indul a választásokon, mint a Hit 1998-ban, és meglehetõsen rámenõs politikai kampányt folytat, az ne csodálkozzon rajta, ha a katasztrofális fiaskó után egy egész pályás letámadásban gondolkodó politikai kurzus nekiesik.)

A liberálisok bizony hibát követnek el, ha a vallási kisebbségek védelmében folytatott jogos küzdelmük során megfeledkeznek a Hit Gyülekezete ügyeit illetõ állásfoglalásról, és magukat így óhatatlanul Németh Sándor, nem pedig a vallásszabadság szolgálatába állíthatják. A kettõ ugyanis – a Hit sugalmazásával szöges ellentétben – nem azonos. (Gondoljunk csak arra, hogy számos keresztény kisegyház a vallásszabadság szûkítésétõl ugyanúgy nyilatkozatban határolódott el, mint a Hit Gyülekezetétõl.) Nem árt elgondolkodni azon, hogy a gyülekezet 1998-as szakadásakor Németh Sándornak és körének megnyilatkozásai tökéletesen megfeleltek egy tekintélyuralmi rendszer jellegzetes reakcióinak. A vezetõ lelkész a jobbító szándékú ellenvéleményt sem tûrte meg saját egyházában, amelyben a hozzá való hûség lett minden cselekedet minõsítésének mércéje. Nem elsõsorban az bántotta õt, amit kritikusai mondtak, hanem az, hogy egyáltalán beszéltek róla. A fennhatósága alól kivált kisegyházakról szóló nyilatkozatai pedig szerepelhetnének Orwell Állatfarmjában vagy Bacsó Péter Tanújában. A szakadárokat még a Hit múltjából is ki akarták retusálni.

A gyülekezetnek érdekei érvényesítéséhez nem szövetségesekre, hanem cinkosokra van szüksége, s ezért is láthatják (láttatják) kritikusaikat egységbe tömörült ellenséges frontként az exhites kisegyházaktól Bartuson és Molnár Róberten át egészen a „hites mételyt” (jaj!) kiirtani akaró MIÉP-ig. A differenciált megítéléssel elveszne a lendület és a reménye, hogy feddhetetlen gyõztesként kerüljenek ki a Hit-vitákból. Gondolataiban a különbözõ irányú kritikák „kampánnyá” álltak össze, a sikeres pereskedés következményeként pedig könnyen elhatalmasodhat rajta az önigazoltság. (Mellesleg évekre elodázva a Hit Gyülekezete belsõ megújulását is.)

Kezdetben, amikor Németh Sándor ellen nyilatkoztak egykori presbiterei a sajtóban, a gyülekezet nehézkesen magyarázkodott, hol nyilatkoztak, hol nem, hol visszavonták nyilatkozataikat. A pereskedések kezdete óta egyre magabiztosabbá váltak, õszinte örömmel várják a tárgyalásokat, óhatatlanul azt a benyomást keltik: ez inkább az õ terepük, belsõ viszonyaik helyett szívesebben beszélnek a vallásgyakorlás demokratikus alapjogáról a velük acsarkodókkal szemben. Nem szívesen beszélnek arról, amit a „szakadárok” mesélnek. Viszont készséggel „perelnek a velük perlõkkel és harcolnak a velük harcolókkal”. (A fent jelzett biztos siker jegyében jelentették fel a Honvédelmi Minisztériumot is tábori lelkészségük eléggé nyilvánvaló okokból történt megszüntetése miatt.)

Ezek a perek azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy az egész Hit-vita a betiltás–nem betiltás dimenziójára egyszerûsödik, elfedve a lényeget, azt, hogy Németh Sándor tanításait vagy vezetõi módszereit alapvetõen vallásetikai megfontolásokból lehet kifogásolni. A kormánypártok (ideértve ezúttal a MIÉP-et is) nagy hibát követnek el, amikor felelevenítik a tradicionális egyházak évszázados tévedését, miszerint a vallással való visszaélés ellen csak adminisztratív korlátozással lehet és kell harcolni. Megfeledkeznek arról, hogy egy polgári államban etikailag kifogásolható, ám a törvényességet nem sértõ tevékenységek is kifejthetõk. Vagyis ha bárki azt hirdeti, hogy az üdvösségünket vagyonunk jó részének „beadakozásával”, vagy a vélt istenélményt földre esésünkkel elõmozdíthatjuk, akkor azt (mint Bartus László történeteit is) fogadhatjuk nevetéssel, bosszankodással, de a jog eszközeivel – a törvényesség határpontjáig – ellene fellépni nem szabad. Szabad, sõt kell azonban minderrõl beszélni, az istenhittel kapcsolatos visszaéléseket megvitatni a nyilvánosság eszközeivel. Ha ennek fórumain ütköznek a pró és kontra vélemények, a felnõttként kezelt állampolgárt nem kell eltiltani semmitõl, el tudja dönteni, mibõl kér és mibõl nem. Az állam ugyanis nemcsak akkor téved rossz területre, ha polgárainak elõ akarja írni, miben higgyenek, hanem már akkor is, amikor azt a látszatot kelti, hogy a hitvitákat parlamenti bizottságok vagy jogszolgáltatási szervek dönthetik el.

A Hit Gyülekezete (vagy bármely felekezet) betiltásával riogatni veszélyes játék (bárki is riogat), ami kimenetelétõl függetlenül nem hozhat jót sem a hiteseknek, sem a kormánypártoknak, sem annak sok ezer polgárnak, aki e két társaság közül egyiket sem akarja választani.

Fazekas Csaba

történész, egyetemi oktató

Egy jó ügyvéddel megnyertük volna a pert, sõt a Kajafás nyakába akasztott kártérítésbõl megalapozhattuk volna az õsegyház anyagi bázisát!...MARABU RAJZA

[Vége]